2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
– Na, ezt te sem gondolod komolyan. – Elkezdtem abban is kételkedni, hogy a korábbit komolyan gondolta-e, mert akármennyire is próbálkozik, nem sikerül elrejtenie azt a nevetést. Magyarázatára viszont nekem támad röhöghetnékem. – Elő fordul az ilyen – jegyzem meg gúnyosan. Ha azt akarja, hogy elhiggyem, akkor ettől jobbat és kevésbé átlátszóbbat kell kitalálnia. – De igen – ellenkeztem vele. – Igen, valami probléma? – Nem igazán tudtam, hova tenni ezt a nagy döbbenetét. Mármint mégis mit gondolt hova járok? Nem tetszik nekem ez a csaj. Az előbb még nagy lelkesen arról magyaráz, hogy a Mardekárba is járnak normális emberek, erre most meg így reagál. Úgy látszik neki is csak a szája nagy… – De nem kizárt, hogy tévedek – jegyzem meg. Na jó, esküszöm, hogy ez az előbb egy gonosz vigyor volt. Most ő szórakozni akar velem? Mert ha igen, akkor annak nagyon nem lesz jó vége.. – Röviden az a lényeg, hogy valami jelentéses dolog szerint, a Tyrell név erőszakosságra és sorozatgyilkos hajlamra vall. Ez párosul a könyörtelenséggel, a fájdalom és vér élvezetével. Ez nyilván annyira hiteles, mint mondjuk a horoszkóp, de a dédapám ezeknek mind eleget tett, és az Azkabanban rohadt meg. – – Tudnék, de nem fogok. Nem vagy olyan hülye, hogy további magyarázatra szorulj – Ha ennyire idióta, akkor sajnálom, de nem fogom feleslegesen a számat jártatni, még annak ellenére sem, hogy szeretem a hangomat hallani. – Nem ez nem csak egy óra – sóhajtottam fel. Magyarázhatnám én neki, hogy mivel másabb, mint egy átlagos óra, de feleslegesen tenném, mert úgy sem érdekelné. – Akkor elmondhatjuk, hogy szívás az életed, kicsi lány – jegyeztem meg mosolyogva. Felvontam e szemöldököm azt látva, hogy a körmeit nézegeti. – Mi? – kérdeztem értetlenül. – Hogy jön ide a Bájitaltan? Annyit akartam mondani, hogy nem árt, ha ismer az ember egy-két ehhez hasonló varázslatot, mert sose tudhatod, hogy mikor jön jól. – Vetettem rá egy fura pillantás, amikor azt feltételezte rólam, hogy meg akarom átkozni. Majd még furábbat, amikor hülyeséget kérdezett. – Neem, megöltelek – gúnyolódtam. – Jézusom, de most komolyan!? Azért csapsz ekkora hisztit, mert mardekáros vagyok? – Hihetetlen ez a csaj. Ő is ugyan olyan ostoba kis liba, mint az átlag. – Van mit – vetettem oda neki. Ha ő így viselkedik velem, akkor tőlem se várjon mást. Csendben hallgattam végig a mondandóját, majd a végén mosolyogva csóváltam meg a fejem. Tényleg hihetetlen, mekkora hisztit tud csapni egy egyszerű roxforti ház körül. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az állítólagos legjobb barátnője, tud-e ezekről a dolgairól, meg arra is, hogy ki olyan idióta, hogy barátkozik egy ilyen kis libával. Most az a csaj vagy hasonlóan ostoba, vagy hasonló ostoba nézeteket vall, mint Silent, de akármelyikről is legyen szó, a lényeg ugyan az, nem a Mardekár-házba való. A fenyegetésnek szánt, nem is tudom milyének hallatán, felnevettem. Ha azt akarja, hogy komolyan vegyem, akkor ideje lenne felnőnie, mert egyelőre egy óvodás szintjén áll, és meg sem közelíti az állítólagos tizenhat évét. – Hazudni nem szép dolog, kislány. – Ha nem lenne ilyen, akkor a szülei sem utálnák és akkor talán megtanították volna erre is. De tényleg, eddig azt hittem, hogy a szülei nem normálisak, holott a lányuk vesztette el az eszét, már akkor, amikor megszületett, eddig Silentet sajnáltam a szülei miatt, de most már a szülőket sajnálom a lányuk miatt. Elindult vissza Roxmortsba, én meg az ellenkező irányba indultam el. A jó tanácsán csak jól szórakoztam magamban. Mostantól majd vigyázni fogok, hogy milyen lányokkal találkozom… vagy nem. Na jó, ez már tényleg a vicc kategória. De legalább kiderült, hogy hollóhátas a csaj. Pedig esküszöm, hogy a Hugrába való. Szórakozni akar velem? Na majd meglátjuk mire megy, mert velem nem fog elbírni.
mai viselet ◊ zene ◊ Oh, you don’t wanna mess with me, little girl[You must be registered and logged in to see this link.]
Nagyon erősen kellett az ajkamba harapnom, hogy ne itt feküdjek ki a röhögéstől. - Ugyan, szerintem vannak mások is, akiknek hasonló a hozzáállásuk. – Már lehetett hallani egy kicsit a hangomon, hogy mindjárt kitör belőlem a nevetés, de szinte azonnal elkezdtem köhögni, hogy ez ne tűnjön fel neki. - Bocsánat, de rám jött a fulladásos köhögés![/i] – Megpróbáltam nagyon komoly képet vágni hozzá, hogy ezt elhiggye, de csak nehezen tudtam visszatartani a mosolygásom. - Nem is. – Egyáltalán nem furcsa, ha valaki egy másik házbelivel barátkozik. És ez alól még a Mardekár sem kivétel. Teljesen ledöbbentem mikor meghallottam melyik házba tartozik. - Te mardekáros vagy? – néztem rá, azzal a pillantásommal, amire a legtöbb háztársára szoktam. Én egy Griffendélesnek tippeltem volna be de… így már semmi értelme játszanom az ártatlan kislányt. Elvégre ő is csak egy gonosz és kegyetlen ember abból a házból, szóval ő is pontosan azt érdemli, mint a többi. Nagy hiba volt ezt elárulnia. - Örülök, hogy így gondolod. – mosolyogtam, bár ez inkább egy gonosz vigyornak nézett ki. Én jól tudom, hogy szerencsétlen vagyok olykor, de ha szívatásról van szó, akkor bizony szó sem lehet róla, hogy valamit elhibázok. - Vagy egy millióval! Szóval örülnék, ha így hívnál. – Kár, hogy nem előbb tudtam meg, hogy Mardekáros, különben egész biztosan nem mondtam volna el annyi mindent magamról. Így lehet valamit majd fel fog használni ellenem, de még jó, hogy ő is mondott egy – két dolgot, így csak meg kell majd zsarolnom, ha kell persze. A következő mondatára elmosolyodtam - Mindennél jobban! – Kit izgat? Most úgy őszintén. De amíg ő a száját jártatja, én addig kitalálom, hogyan lóghatnék meg. Mert ilyen lábbal nem egy élmény a futás. - Miért tudnál bővebb magyarázatot adni erről? – Néztem rá kíváncsian. Volt annyi esze, hogy ezt meg tudja fogalmazni? Mert ha igen, akkor őszinte gratulációmat kell majd fogadnia. - Nem, nincs. – Csak az, hogy a Mardekárba jár, hogy ennyire el van szállva a cuccaitól… A szokásos hibák, amik fellelhetőek szinte mindegyik olyan embernél, aki odajár. - Mert ezt csak egy óra! – Most már nem kellett visszafogni magamat, szóval nyugodtan kimondhattam hangosan azt, amit gondoltam. Mégis mit várt? Hogy majd elájulok az órájától? Nekem is van. És? Az csak egy apró dolog a mindennapokban,l nem pedig egy életet meghatározó tárgy, szóval igazán nem értettem, mitől olyan különleges is az az óra. - Úgyis mondhatnánk, hogy soha. Főleg azok, akik azt hiszik ismernek, de nem. – mondtam miközben a körmeimet nézegettem. Jelenleg azok sokkal érdekfeszítőbbek voltak, mint az a srác. - Ó hát persze! Az nem gáz, ha nem figyelek Bájitaltanon, de az már az, ha egy ilyenre nem figyelek. – Szimplán unalmas volt az az óra. Kit érdekelnek az ilyen hülyeségek. Inkább az átkokért vagyok oda, nem pedig a bugyuta kis gyógyító varázsigékért. - Valahogy sejtettem… Te meg mit csinálsz? Meg akarsz átkozni? – Talán egy kissé túlreagáltam, de egy ilyen alakkal szembe elég érthető volt, hogy azt gondoltam átkot küldd rám. Aztán mikor felegyenesedett megfogattam a bokámat, de nem fájt. Rá is álltam, de ugyse. - Te most segítettél rajtam? – Nem tudtam hová tenni ezt a különös viselkedést, hisz… Neki nem ezt kellett volna csinálnia, hanem hagyni, hogy szenvedjek. - Kösz… - Mondtam egy kicsit meglepettem. Na, jó nagyon meglepetten. - Aha! Szóval ez az egész az én hibám. Igazad van Julian úgy sajnálom, hogy azt merészeltem gondolni, hogy te vagy a ludas. Teljesen érthető az, hogy így reagáltál, hisz te is csak egy pökhendi alak vagy, akárcsak a háztársaid igen nagy része. – Bánni fogja ő még azt, hogy segített nekem. Így már tényleg semmi sem akadályozott meg abban, hogy beszóljak neki, faképnél hagyjam, vagy még jobb! Megbüntessem, azért amit tett. Na majd meglátjuk ki az aki túl jóhiszemű. Én elhittem, hogy ő egy egész normális srác, akivel szívesen elbeszélgetek, ő meg elhitte azt, hogy nem gyűlölöm azokat, akik a Mardekárba járnak. Bizonyára még egyik ismerősének sem volt velem dolga, vagy ha volt is nem mondta el. De ezen majd még a későbbiekben változtatok. Egyelőre csak vele fogalakoztam, elvégre szerettem volna, ha tudja miért is nem jó velem szívózni. - Március. De nem biztos, hogy azt már te megéred. – mondtam mosolyogva. Elindultam felé, de pár lépéssel előtte megálltam, és csak közelebb hajoltam. - Tudod, amit mondtam, hogy a Mardekárba is lehetnek kedves emberek… nos… hazudtam! – Elhúzodtam tőle, hátat fordítottam neki és szépen lassan indultam el vissza a város felé. - És csak egy jó tanács! – kiáltottam neki még egyszer vissza. - Ezen túl figyelj arra, hogy milyen Hollóhátas lányok ólálkodnak körülötted. Mert az egyik lehet, hogy én leszek. És azt nem köszönöd meg. – Élete legnagyobb hibája volt, hogy megismerkedett velem…
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Silly, silly boy… It was your biggest mistake ever. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Remélem erre a kérdésére nem várt választ, mert nem is kapott. Ezt most meg hagytam költőinek, mint amilyennek a legelső, hozzám intézett kérdését szánta. – Hát jó ebben, igazad van és örülök, hogy végre találkoztam olyannal, akinek normális hozzáállása van ezzel a házzal szemben. – Tényleg ritka az ilyen. Nyilván nem griffendéles a lány, mert azok nem mondanak ilyet, szóval én a Hugrabugra tippelnék, mert azok ilyen kis… hát hogy is mondjam, olyanok, mint amilyennek ő tűnik. Persze lehet, tévedek és hollóhátas a lány, de szerintem a Hugrabug illik legjobban hozzá. – Fura… – jegyeztem meg inkább magamnak, mint neki. – Csak gondoltam őt nagy valószínűséggel ismerhetem is, mert egy házba járunk. De nem muszáj megmondanod, ha nem akarod – tettem hozzá, hátha így győzködés nélkül is elmondja majd. – Aha, biztos, hogy nem volt róla szó. De egyébként pont most mondtad, hogy néha. Az nem olyan szörnyű, mert van, aki a nap huszonnégy órájában az, és hozzá képest egyáltalán nem vagy szerencsétlen. – Remélhetőleg nem kell magyarázni neki, hogy kire gondoltam, mert szerintem elég egyértelmű. – Öhm… hát a Silent tényleg jobb… – Lucynda? Ennél rondább névvel se találkoztam még szerintem. A szülei tényleg nem normálisak. – Az enyém Tyrell és a dédapám után kaptam. Van egy sztorija az öregnek az biztos, szinte kötelességének érezte, hogy eleget tegyen a neve jelentésének… – Szerintem apám már rég megbánta, hogy elmesélte nekem a dolgot, mert azóta mindenkinek azt mesélem, pedig egyáltalán nem olyan, amire büszke lehet az ember… – Ha érdekel, elmesélhetem – teszem hozzá. Elröhögtem magam a lány arckifejezésén, látszik, hogy nem sok olyan dolga volt még a fiúkkal. – Ugye ezt most nem szorul bővebb magyarázatra? – vigyorogtam tovább. Mondjuk, szívesen magyaráznék én neki, mert imádnivaló, amikor zavarban van, de gondoltam megadom neki a megúszás lehetőségét. – Valami probléma? – érdeklődtem Silent értetlenkedése láttán. Lehet túl nyersen hangzott, de nem igazán szántam annak. – Ó köszönöm, de van egy olyan érzésem, hogy te nem értékeled annyira az órámat, mint én – mosolyodtam el. Oké, értem én, hogy nem mindenki lehet úgy, oda az órákért, mint én, de azért egy kicsit több lelkesedésre számítottam. – Kizárt dolog – vigyorodtam el én is. – Nem gyakran ismerik el, ha igazad van? – – Hát ez elég gáz, már bocs. – reagáltam le, lehet kicsit durván, de ezt most komolyan is gondoltam. – Na jó, mi előtt még azt hinnéd, hogy a tanulás a mindenem, tisztázzuk, hogy nem utálok semmit sem ennél jobban, de azért ilyen alapvető dolgot illik tudni. – magyaráztam, miközben lehajoltam hozzá, hogy rendbe tegyem a bokáját. – Parancsolj. – mosolyogtam rá, miután végeztem és felegyenesedtem. – Aha – vigyorodtam el. – De most nem értem, mi a bajod. Te teremtettél egy olyan helyzetet, amit hülye lettem volna nem kihasználni – ráztam meg a fejem értetlenül. Most komolyan engem akar hibáztatni, amikor nem is én tehetek róla? De ha arra vár, hogy emiatt én majd szépen bocsánatot kérek, hát akkor ki kell, hogy ábrándítsam majd, mert ez nem fog megtörténni. Ha most emiatt megsértődött, akkor vessen magára, ennél sokkal durvább szívatáson se sértődtek még meg. – Túl jóhiszemű vagy, és ez nem biztos, hogy jót jelent rád nézve… – Ezt csak az ő érdekében mondtam, szóval vagy megpróbál változtatni rajta, vagy túl sokat fog csalódni a jövőben. A válasza első felén csak megcsóváltam a fejem. Őrület milyen ostoba emberek léteznek. – Ja nem, csak nem is tudom… Valahogy úgy jött, hogy már elmúltál tizenhét. Mikor van a szülinapod? De igazából mindegy is, én a helyedben amint betöltöm, lelépnék tőlük. –
mai viselet ◊ zene ◊ Yes, I think I'm funny[You must be registered and logged in to see this link.]
A hozzászólást Julian T. Blackwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-11-08, 22:32-kor.
- Miért ne? – kérdeztem mosolyogva. De egyébként teljesen logikus volt, hogy mindenki a Mardekárra gondolt először, mert tényleg ők azok, akik ilyeneket csinálnak. De én tapasztalatból tudom, hogy azért a Hollóhátasokat sem kell félteni. Köztünk is vannak olyanok, akik elég rendesen meg tudják alázni a másikat. Mondjuk én sem voltam az az angyali Hollós, akit csak a tanulás érdekel. - Persze, hisz nem mindenki olyan gonosz. Lehet, hogy csak azért került oda, mert ravasz és aranyverű. Attól, mert valaki odajár, még nem jelenti azt, hogy utálni kell. – Még mindig mosolyogtam, bár ezt csak a látszat kedvéért csináltam. Ezt, ha az egyik ismerősöm hallotta volna, most biztosan a földön heverne a röhögéstől. Én is majdnem elröhögtem magamat, de megpróbáltam visszafojtani a nevetésem. - Igen az... – Ez miért olyan érdekes? Jó, persze nálam annak számít, de az már kiderült, hogy a srác nem ismer, így nem értem miért lepte, meg, hogy jóba vagyok az egyikkel. - Miért érdekel? – Nem gondoltam, hogy a srác bármi rosszat akarna, de a barátnőmet azért nem beszélném ki. Amúgy se tudok túl sok mindent róla, hisz csak nyáron ismerkedtünk meg és az óta, nem volt olyan beszélgetésünk, ahol megtárgyaltuk volna egymás magánéletét. Egyszóval én szívesen elmondom neki, ha olyan választ ad a kérdésemre, amit elfogadhatónak tartok. - Tényleg? Pedig nekem totál úgy rémlik. – Lehet, hogy csak magamban gondoltam végig ezt a kérdést? - De egyébként néha tényleg az vagyok. – Jobbnak láttam ezt tisztázni, mint ahogy azt is, mikor egy háztársammal beszélek, hogy rendkívül idegesítő tudok lenne, ha sok kérdést teszek fel. És rendszerint fél óra után, már szólnak is, hogy hagyjam abba, mert már nem bírják idegileg. De ha egyszer ilyen vagyok! - Lucynda. És a tied? Ha már egyszer így elárultam az enyémet. – Reméltem, hogy ő is elárulja. Nem tudom nekem ez olyan természetes volt, hogyha én valakinek elárulok egy titkot, akkor cserébe ő is elmondd egyet. Bár a legtöbb ismerősöm ezt nem így gondolja. Mindegy, bízom benne, hogy ő más lesz. - Hát jó. – Tényleg sejtelemem sincs miért érdekelte ez. Azt viszont jól tudtam, hogy annak idején remek döntés volt így neveztek el. A többiekhez képest ugyanis nagyon csendes gyerek voltam. Nem hisztiztem, nem nyafogtam, sose csináltam ilyet. A nagyapám biztos megérezte, hogy én ilyen leszek. Engem az ilyen jellegű dolgok valahogy sose érdekeltek. Bár még csak 16 vagyok, így még jó, hogy nem gondolkodok ezeken. - Mármint hogy? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Viszont amikor megköszönte, hogy nem fogom becézni és elmosolyodott az én vigyorom és nagyobb lett. Most az egyszer teszek egy kivételt, és a teljes nevén fogom szólítani. Legalábbis előtte úgy. Aztán, hogy a barátim körébe mi lesz, az majd később kiderül. Értetlenül bámultam Julianre amikor meghallottam a válaszát. Most tényleg, csak az órájában gyönyörködött? - Tényleg szép darab. – mondtam mosolyogva, de csak a fejemet csóváltam. Az, csak egy óra. Elhiszem, hogy jól néz ki, tényleg nagyon jó meg minden, de… Az akkor is csak egy tárgy. Én biztos, hogy sose nézegetném csak úgy, mondjuk az egyik sálam. Viszont a lányos témát úgy néz ki én nyertem, mert belátta, hogy igazam van. - Ezt írásba is tudnád adni? – vigyorogtam rá. Most először ismerték el, hogy igazam van, szóval kell valami bizonyíték, hogy a barátaim is elhiggyék. Azt hiszem, soha többé nem fogok iróniát használni. Senki se tudja, mikor gondolom komolyan azt, amit mondok és mikor nem. - Most őszintén? Nem tudom, hogy kell. Nem figyeltem azon az órán. – Inkább egy könyv olvasásával voltam elfoglalva. Határozottan izgalmasabbnak ígérkezett, mint a tanóra. Na, most már látom, hogy tévedtem. Érzelmi zsarolás? Mi? Én nem értem már ezt az egészet. Teljes komolyan gondoltam minden egyes szót, ami elhagyta a számat. Mit kellett volna még csinálnom? - Szóval neked az jó szórakozás, ha valakit megszívatsz? – A fejemet csóváltam. Ilyet! Ez nem éppen szép dolog, főleg, hogy lány vagyok. - Teljesen azt hittem, hogy haragszol rám. Elérted, hogy rosszul érezzem magamat, aztán közlöd velem, hogy amúgy csak vicceltél? – Hirtelen nem is tudtam mit csináljak. Kezdjek el vele üvöltözni, hagyjam az egészet a fenébe, vagy most rögtön lépjek le. - Tudod, ha lenne bármi értelme annak, amit a szüleim mondanak, akkor valószínűleg nem lennénk ilyen rosszba. De nincs, szóval ez van. Nem sűrűn érdekelnek. Nekik is megvan az életük, és nekem is. – A mondatának a másik fele csak később ért a tudatomig és akkor is elgondolkodtam. - Ennyire idősnek néznék ki? Mert nem hogy nem múltam el tizenhét, még be se töltöttem.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Do you think you’re funny? ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Julian T. Blackwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Julian & Sili 2015-11-07, 20:52
– Ó ugyan, kérlek! Nyilván nem egy kis hugrabugos lány az illető – ráztam meg a fejem nevetve. Viszont az utolsó mondatára meglepetten és kétkedve pillantottam le rá. – Tényleg? – Érdeklődésem teljesen őszinte volt. Egy olyan embert se tudtam volna mondani, akibe egy kis kedvesség szorult volna házamban. Mi olyat tud ez a lány, amit én nem? – Mardekáros a legjobb barátnőd? – döbbentem meg. Ilyet is ritkán látni, hogy egy mardis egy másik házban lévő diákkal barátkozik. – Hogy hívják a barátnőd? – kérdeztem, hátha legalább őt ismerem, mert nyilván ő rá vonatkozott az, hogy „vannak ott kedves emberek”. – Nem szerintem még nem volt róla szó, de nem gondolom, hogy annyira szerencsétlen lennél, mert akkor nem lennél itt a suliban. – Alig fejeztem be a mondandómat, máris eszembe jutott az ellen példa, Neville Longbottom személyében. Az a félnótás, tuti csak azért van még mindig itt, mert a nagyanyja jóban van a dirivel vagy McGalagonnyal. – Mi a másik neved? Nekem is van egy, de én sem vagyok annyira oda érte. Bár a jelentése az tetszik… – mosolyodtam el a végére. A családomban amolyan hagyomány, hogy mindenki kap egy különlegesebb második nevet, és ez alól én sem maradhattam ki, így megkaptam az apám nagyapjának a nevét. Mondjuk, megjegyezném, hogy nem is különbözhetnénk jobban egymástól, mert amíg rá tökéletesen illett a neve, addig rám egyáltalán nem. – Csak kíváncsi voltam. – vontam meg a vállam. Nem teljesen értek egyet azzal, hogy a múltat el kell felejteni, én inkább azt mondom, hogy nem szabad a múltban élni. Hogy miért közöltem ezt a lánnyal? Nem is tudom, valahogy késztetést éreztem, hogy ezt a tényt megosszam vele. – Fogalmam sincs. Talán ha úgy alakulnak a dolgaink, tudd, hogy mikor tehetsz kivételt – válaszoltam végül. – Köszi – mosolyodtam el én is. – Mi? – kérdeztem zavartan, aztán leesett, mire gondolt. – Ja, nem. Csak imádom ezt az órát, és olyan jól néz ki, hogy muszáj néha ránéznem. – vontam meg a vállam, majd megmutattam neki a fekete, bőrszíjas rose gold Rolex órámat. Hihetetlenül szerettem ezt az órát, még a tizenhatodik születésnapomra kaptam anyáméktól. – Na, jó ebben igazad van – értettem vele végre egyet ebben a kérdésben. – Ja, bocs. Csak nem jött át az irónia… De egyébként miért nem használod a pálcád? Már rég helyrehozhattad volna a bokád egy egyszerű varázslattal. – Érthetetlen, hogy erre miért nekem kell felhívnom a figyelmét, hiszen boszorkány. Ennek kellet, volna lennie az első dolgának, miután leült arra a kőre. – Ez már az érzelmi zsarolás kategóriába tehető – jegyzem meg csak úgy mellékesen, direkt figyelmen kívül hagyva, mondandója többi részét. Jót tett az amúgy sem kicsi egómnak Silent szavai, és azon igyekeztem, hogy nehogy észre vegye, a nagy elégedettségemet, ezért csak halványan elmosolyodtam. Mosolyom csak szélesedett, amint felfedtem, hogy csak szívattam szegény lányt. – Nem, azért, hogy én jól szórakozzak – nevettem el magam. Most komolyan ilyen érzelgősnek nézett engem? Ez már sértő rám nézve. Viszont az nem tetszett, hogy ennyire túl reagálta a dolgot. Mármint általában, csak egy kicsit kiakadnak, de nem kezdenek el sírni, mert akárhogy is próbálta elrejteni, láttam amint letörli azt a könnycseppet. Kicsit talán meg is sajnáltam, de annyira azért nem, hogy emiatt bocsánatot kérjek, annyira azért nem volt durva a helyzet, szóval csak abba hagytam a röhögést, és magamban örültem a sikeremnek. – De ennek nincs, értelme. Mármint ha a Roxfortot nem tartják neked elég jónak, abból az következik, hogy jól varázsolsz, nem pedig az, hogy nem vagy rá alkalmas. Azt pedig sajnálom, hogy ilyen a kapcsolatotok. Egy gyerek sem érdemel ilyet. De azt megkérdezném, hogy miért nem költözöl el tőlük? Gondolom már elmúltál tizenhét, szóval simán ott hagyhatnád őket. –
Nem, tényleg nem olyan szörnyű, neki. Mert megkíméltem az igazságtól, miszerint utáltam, utálom és mindig is utálni fogom azokat a szemét dögöket, amiért pokollá tették az életemet. De ezt inkább nem hangoztatom. Majd talán egyszer ő is megtudja… Az viszont nem volt túl jó, hogy egyből kitalálta melyik házból is való a lány. - Mardekár? Miből gondolod ezt? Ott is vannak… kedves emberek. – Illetve egy kedves ember van ott, akit ismerek. Bár őt sem kedvelték a saját háztársai, aminek én nagyon örültem, hisz így volt valaki, aki be tudott juttatni hozzájuk feltűnés nélkül, ha kell persze. - Mi? Nem! Persze, hogy nem. Hisz a legjobb barátnőm is abba a házba van beosztva. És van még ott néhány ismerősöm, akiknek szintén nincs bajuk velem. – Mert még nem ismertek meg. Én is csupán azért tudom, hogy ők kik, mert Ebony mutatott néhányat közülük. Utálom, hogy ilyen fehér bőröm van. Még gyér világításban is remekül látni, ha elpirulok nem hogy így napsütésben. És azt hiszem Julian is észrevette, mert mosolyogni kezdett. Nem tehettem róla, nem szoktam meg, hogy idegen srácokkal beszélgetek. Bárki másnál is ez lett volna! Na, jó ezt még én se hiszem el magamnak. Persze hogy zavarba ejtő, ha egy helyes srác mondd neked ilyet. Sejtettem, hogy ő is egyet fog velem érteni, hogy elég furcsa vagyok. Ez ellen senkinek sem lehetett kifogása, maximum nem szokták kimondani hangosan. - Azt hittem már tisztáztuk, hogy szerencsétlen vagyok. De amúgy a nagyapám adta a nevet a szüleim egy… nos ennél kevésbé különlegeset választottak. De azt utálom, ha úgy hívnak. – Sose szerettem, ha a szüleim a második nevemen szólítottak, mert az annyira nem én vagyok. De ők bezzeg csak így hívtak, szóval bele kellett törődnöm, hogy a családom két része két teljesen másmilyen névvel illet. - Csendes. Túl csendes. Sose nyitottam ki a számat. Csak ha ideges voltam. Most meg folyamatosan mondom a magamét. De ezt miért kérdezed? Az már a múlt, azt el kell felejteni. – Én mindig azt a nézetett vallottam, hogy a múltat felejteni, a jelenben élni, a jövőt meg hagyni kell a fenébe. Egyik végponton sem érdemes rágódni, csak arra kell koncentrálni, ami most van, mert ha máshol jár az eszed, elveszik a pillanat. A következő megszólalásánál rámosolyogtam, aztán vártam mit válaszol a következő kérdésemre. Bevallom titkon reménykedtem benne, hogy azt mondja majd, hogy őt nem zavarja, ha becézik, mert én mindenkinek adtam valamilyet és szinte senkit se hívtam a nevén, csak ha megkért rá. De az, amit mondott eléggé meglepett és furcsálltam, hogy ilyet csak úgy közöl velem. - Ő… Oké. És ezt most miért is mondtad el nekem? – Erre az információra egyáltalán nem voltam kíváncsi, sőt még csak hasonlókra sem. - Rendben, nincs becenév. – mosolyogtam. Nagyon úgy festett, hogy a srác unatkozik, mert megnézte mennyi az idő. Vagy lehet, szimplán túl sokat beszélek. De hisz ő mondta, hogy nem vagyok lányos, hát most akkor viselje el, hogy ennyit beszélek. - Talán sokat fecsegek? – Akaratom ellenére is olyan volt a hangom mintha ez zavart volna, bár tény, hogy nem szerettem, mikor valaki úgy gondolja, unalmas vagyok. Akkor még megértem, mikor éppen arról magyarázok, hogy melyik varázsital mire jó, vagy amikor történelmi jellegű téma jut eszembe, mert lássuk be, a diákok többsége nem nagyon szeret tanulni, arról beszélni meg még inkább nem. De most semmi ilyen jellegű dolgot nem mondtam, szóval igen, valószínűleg megint túl sokat dumáltam. - Annak nevezed, aminek akarod, de szerintem ez akkor is lányos. Elvégre ez is vásárlásnak számít. – Lehet, hogy nem vagyok annyira lányos, de én akkor is az vagyok. Ha másért nem is, akkor azért, mert elég sokszor hisztizek. A következő kérdésére összeszűkült szemekkel néztem rá. - Tudod ezt csak ironikusan mondtam, hogy összetörtem magamat. De az viszont tény, hogy fáj a bokám. – Pasik. Tényleg nem tudják, mikor nem gondoljuk komolyan azt, amit mondunk. Nem szerettem senkit se megbántani, de néha lehetséges volt, hogy olyat kérdeztem, amire olyan volt a válasz, hogy az illetőnek rossz lett a hangulata. Ilyenkor általában nem szoktam tovább firtatni a dolgot, de most mégis úgy éreztem talán ki tudom magamat magyarázni. Hát, nem igazán. - Pedig hihetsz nekem. Én tényleg komolyan gondoltam. Nagyon jól esik, hogy valaki hajlandó beszélgetni velem annak ellenére milyen vagyok. Szóval kérlek, ne haragudj! – Úgy festett egyre jobban belekavarodok ebbe a témába és nem fogok tudni kimászni belőle. De nekem már tényleg semmi ötletem sem volt, mivel magyarázkodhatnék, mert ha nem hisz, akkor jóformán nem tudom meggyőzni. - Hát ilyen... tudod. Amilyen te is vagy. – Nem tudtam mi a legmegfelelőbb szó arra, amit mondani akartam. - Ilyen vicces, és jól kinéző srácnak! Én speciel tutira vettem, hogy egy csajhoz mész. Amint elmondta, hogy nem is bírta a csajt kővé dermedtem. Én teljesen meg voltam róla győződve, hogy besértődött. Erre kiderül, hogy mégse. Miért? - Te most ezt azért csináltad, hogy én rosszul érezzem magamat? – A hangom már remegett és nagyokat kellett nyelnem, hogy ne törjön rám a hiszti roham. Most semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy úgy kiakadjak, hogy talán egy hétig ki se mozdulnék a szobámból. Most viszont úgy éreztem, mintha egy könnycsepp gördült volna ki a szememből, pedig nem akartam sírni. Ilyen miatt szerintem nem érdeme, hisz nem is ismerem a srácot, max rosszul esett, hogy ilyen csúnyán átvert. Remélem azért nem volt túl feltűnő, mikor letöröltem a könnycseppet. - Mert szerintük ez az iskola nem elég jó nekem. A pálcámat meg, azért mert nem vagyok alkalmas a varázslásra. És igen mindig ilyen rosszba voltunk. – Mondtam szomorúan. - Valójában arra se emlékszem mikor voltak velem kedvesek utoljára…
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ You really want me to cry? ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Julian T. Blackwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Julian & Sili 2015-11-05, 17:06
– Hát aha. Mondtam, hogy kíváncsi lettem, meg amúgy sem lehet annyira szörnyű. – Csendben hallgattam végig a sztorit. Jól gondoltam, egyáltalán nem olyan szörnyű, mint amilyennek felvezette, de persze, lehet, hogy az érdekesebb részeket kihagyta, meg volt egy olyan érzésem is, hogy azt a nagy titkot is „elfelejtette” megemlíteni, de arra egyelőre nem kérdezek rá, majd ha esetleg jobban megismerjük egymást, mert gondolom, addig úgy se mondaná el. – Gondolom mardekáros a lány… – jegyzem meg, bár nem nehéz kitalálni. Valamiért mindenki utál minket, pedig nem is vagyunk mi olyan szörnyűek. És akkor még jönnek a szokásos szöveggel, hogy a Mardekárból került ki az összes sötét varázsló és boszorkány, pedig a másik három háznak sincs mi miatt szégyenkeznie szerintem. – És akkor most gyakorlatilag téged az egész Mardekár utál? – Ezt már csak azért kérdeztem, mert például én még nem is hallottam róla, de ha azt mondja, hogy a csaj barátainak, a barátainak a barátai utálják, az már majdnem egy egész házat kitesz. Egy élmény volt látni, ahogy elpirult a csaj, mert pont ez volt a célom. Imádok lányokat zavarba hozni függetlenül attól, hogy tetszik-e nekem vagy sem. Válaszul csak rávillantottam ez egyik helyes mosolyomat. – Az biztos – értettem vele egyet. Tényleg nem egy átlagos lány. – De honnan tudták a szüleid, hogy csendes leszel? Mármint minden baba sír meg ordít, amelyik nem az vagy beteg, vagy csak egyszerűen szerencsétlen – osztottam meg vele a véleményemet. – Miért, milyen voltál tavaly? – Szeretek az emberekről a lehető legtöbbet megtudni, mert ki tudja mikor fog majd az a tudás a hasznomra válni. – Jó, ennek örülök. – Már az előbb is hálát adtam az égnek, na meg anyáméknak, amiért ezt a nevet adták nekem, de most újfent megtettem magamban, hihetetlen szerencsém van. A kérdésére felvontam a szemöldököm. – Attól függ milyen becézésre gondolsz. Mert tudod, az ágyban általában engedem a lányoknak, hogy becézzenek… – vigyorodtam el, és akaratlanul is eszembe jutott a legutóbbi alkalom. – De ha átlagos esetekre gondolsz, akkor ki nem állhatom a beceneveket, szóval, ha megkérhetlek, hanyagold őket, köszi. – Miközben beszélt beletúrtam a hajamba, hogy igazítsak rajta egyet, de igazából teljesen feleslegesen, mert ugyan olyan tökéletesen állt, mint ahogy reggel belőttem, szóval ez csak amolyan megszokás, mint az is, hogy random az órámra pillantok, mint jelen esetben. Nem is azt nézem, hogy mennyi az idő, mert az kit érdekel, inkább magát az órámat, mert amilyen hihetetlenül drága volt, annyira hihetetlenül jól néz ki. – A sálgyűjtögetés miért lányos dolog? Fiúk is vásárolgathatnak sálakat és lehet belőle gyűjteményük is. szóval az nem inkább már megszállottság? – Lehet nem úgy hangzik, de nem kötözködni akartam vele, csak egyszerűen érdekelt a dolog. – Mint mondjuk az előbb? – érdeklődtem mosolyogva. Ennél nagyobbat nem igen tud túlozni. Hihetetlen, hogy bepánikolt a csaj, öröm nézni! Ezért már megérte ma felkelni. Ezt még egyszer meghálálom majd Adriannak meg annak az idegesítő kis barátnőjének. – Tudod, ha nem így gondolnád, akkor is ezt mondanád, szóval sajnálom, de nem – szívattam tovább, és közben azon igyekeztem, hogy nehogy idő előtt elröhögjem magam. – Igen, komolyan, de már úgy is mindegy, mert már eszembe juttattad – vágtam egy szomorú fejet, majd inkább lehajtottam a fejem, hogy meg tudjam fékezni az arcizmaimat. – Milyen srácnak? – kérdeztem még mindig nagy szomorúan. – Egyébként a múlt héten még volt is egy… – néztem most már újra Silentre. –… és életem legjobb döntése volt, hogy megszabadultam tőle – röhögtem el végre magam, és kíváncsian vártam, mit szól majd a lány. Nem értem a szüleit, meg Silentet sem. Ha ennyire szar a helyzet otthon, akkor miért nem lép le? Én, ha a helyében lennék, akkor már rég megtettem volna. De persze az is lehet, hogy megint csak túloz. – Miért akarnak kivenni? És miért akarják eltörni a pálcádat, amit megjegyzem, nem tehetnek meg. Mindig is ilyen rosszban voltatok? –
Hála a sok ballépésemnek sok mindent megtanultam már az emberekkel kapcsolatban, de úgy fest, még mindig szeret valaki megleckéztetni, ugyanis még mindig nem tudom befogni a számat olyankor, amikor már tényleg jó lenne, ha csöndbe maradnék. - Hát reménykedtem benne, hogy annyira nem vagy kíváncsi a nyamvadt kis életemre. – mondtam miközben egy apró mosoly jelent meg a számon. - Te most tényleg azt akarod, hogy meséljem el neked életem legszörnyűbb öt évét és egyben a legnagyobb titkomat? – Egy rövid időre elgondolkodtam. Talán nem is olyan rossz ötlet. Jó persze úgyis elalszik, ha elmondom neki az egészet, de talán egy szépített verzióba ő se és én se halunk bele. - Szóval az egész úgy kezdődött, hogy még kis elsős voltam, amikor egy csaj elkezdett szekálni a nevem miatt. Aztán másodikban úgy döntöttem elegem van belőle és hát… Röviden a földre küldtem, de ez meg a barátainak nem tetszett, akik elég sokan vannak szóval velük is elég sokszor kerülök összetűzésbe a mai napig is és így történt, hogy a csajnak a barátai és azoknak a barátai és azoknak a barátai is utálnak. Azt hiszem így ennyi lenne. – Rávigyorogtam a srácra és megrebegtettem a pilláimat, hogy azért mégis csak megmaradjon a cuki lány álca. Ez persze csak félig volt igaz mert… igen tényleg van egy csaj aki szívat, de sokan mások is ezt csinálják csak én megmutatom nekik miért nem kéne. Az egy másik dolog, hogy kicsit más okból van ennyi ellenségem, de végül is ez is az egyik oka, szóval nem is hazudtam akkorát. Nagyon rossz volt, hogy így az ő füle hallatára képes voltam csak úgy nyíltan közölni vele, hogy helyes. Illetve azt, hogy jól néz ki. Azért talán még én sem vagyok olyan béna, hogy azt kezdem el taglalni, milyen helyes. - Hát nincs mit? – mondtam miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Ó, köszi! Várj, mi? Ezt most nekem szántad? – Persze hogy nekem szánta, hisz van itt rajtunk kívül még valaki? Mindenestre éreztem, ahogyan elönt a forróság és biztos voltam benne, hogy megint elpirultam. - Fura név egy fura lánynak. – mondtam miközben a szemeimet forgattam és elnevettem magamat. Nem, tényleg nem vagyok az az átlagos fajta és gyakran csinálok olyat, ami elég különös másnak, de én tudom, mit miért teszek, és ha valaki az én szemszögemből nézi a dolgokat, akkor észreveszi a logikát, csak nehezen. - Amúgy azért hívnak így, mert régebben elég csendes voltam. Mostanában viszont inkább amolyan… Túl őszinte? Talán így fogalmazott az egyik ismerősöm. Meg úgy is, mintha egy nyár alatt kicseréltek volna. – Igen valóban most mindent kimondok szinte hangosan. Ez lehet, azért van, mert több mint 15 évig néma csöndben voltam, és amikor megszólaltam is csendes voltam. Viszont hála az égnek ez megváltozott. - Oké. Én meg maradok Juliannél. Nem mintha nagyon sok választásom lenne. – Talán még a J jöhetne szóba, de az annyira unalmas. Majd még kitalálok valamit, mint Ebonynak az Őkirálynői jegessége, de ehhez még rá kell jönnöm milyen is ez a srác pontosan, mert eddig csak az tűnt fel, hogy sokat nevet és kíváncsi. - Amúgy azt se szereted, ha téged becéznek, vagy csak te nem szoktál másokat? Most egyébként olyan becenevekre gondolok, mint horrorisztikus srác, vicces fiú, vagy Mr. J... – Az utolsó nem is hangzik rosszul. Majd meglátjuk mit válaszol, aztán eldöntöm mi lesz. Lehet, a végén tényleg a rendes nevén fogom szólítani ami tőlem igen fura lesz. A következő megszólalásánál karba tettem a kezemet és megint csak az jutott eszembe, hogy a fiúk miért gondolják azt, hogy minden lány egyforma? Én igenis lányos vagyok, csak más nézeteket vallok, mint mondjuk a barátnőm. - Az lehet, hogy a legtöbben ilyenek, de vagyunk néhányan, akik más lányos dolgokat szeretnek csinálni. Például én szeretek sálakat venni. Van egy egész gyűjteményem, de ruhákat vásárolni, az már nem az én stílusom. Aztán én szeretek a barátnőmmel időzni, de mivel ő egyetemista kevés ideje van rá és ezért csak ritkán megyek el valahová vele. És az, hogy a legtöbb hisztis csaj nem szeret erdőben járni, még nem jelenti azt, hogy más sem szokott. Én remekül tudok itt gondolkodni, ezért is vagyok most itt. – Ha ezek után sem érti meg, hogy mi a helyzet én feladom és innentől kezdve csak azt fogom mondani különc vagyok. Akkor talán ő sem fog ilyen nevetséges magyarázatokkal előállni. - Törtem már el a kezemet, azért mert béna voltam. Szóval nyugodj meg tudni fogod, mikor túlzok igazán. Kikerekedett szemekkel néztem a srácra. Ugye most csak megjátssza magát? Valójában nem sértődhetett meg. Tuti hogy csak ki akar borítani. De tényleg olyan mintha dühös lenne. - Nem, dehogy egyáltalán nem zavarsz, sőt örülök, hogy itt vagy, így van kivel beszélgetnem! Ugye hiszel nekem? – Hát én komolyan bepánikoltam. Mi lesz ha itt hagy? Fussak utána fájós lábbal? Az nem lenne szerencsés, de ha nincs más muszáj lesz, mert komolyan semmi kedvem egyedül maradni.- Te jó ég! Komolyan? Úgy sajnálom. Nem akartam. – Az arcomat a kezeimbe temettem és úgy folytattam. - Tényleg nagyon sajnálom! Nem akartam, csak azt hittem egy olyan srácnak, mint te, van barátnője. –mondtam, miközben ismét magam mellé engedtem a kezeimet. Meg kéne tanulnom tapintatosabbnak lenni. - Én nyugodt vagyok. – Egy percig sem voltam ideges. Honnét vette, hogy az vagyok?- Úgy is kérdezhetnéd, hogy mi nincs? Szidnak, hogy milyen szerencsétlen boszorkány vagyok, ki akarnak venni az iskolából, el akarják törni a pálcám… Csak a szokásos, amit minden szülő tesz a gyerekeivel. Ó, várj! Mégse.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ I can’t believe it! ♥[You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Julian T. Blackwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Julian & Sili 2015-11-04, 18:51
Láthatóan ő nem volt annyira boldog attól a ténytől, hogy sikerült megijesztenem és ezen ráadásul még jól is szórakozom, mint amennyire én büszke voltam magamra, de hát na. Nem tetszhet minden mindenkinek, leszámítva persze engem, mert én ugye mindenkinek tetszek. Azzal, hogy mély levegőt vesz, hogy lenyugtassa magát, egyértelművé teszi, hogy nem ilyen, vagy pedig egyáltalán nem várt választ a kérdésére, de igazából hidegen hagy, hogy ez most zavarja-e vagy sem. Megjegyzésére csak halványan mosolyogva vállat vonok, viszont a válasza arra a kérdésemre, hogy miért utálják annyian, felkeltette az érdeklődésemet. – Tudod, ha valamit nem akarsz elmesélni, akkor ne úgy kezdd, hogy hosszú sztori és ne úgy fejezd be, hogy ne akarjam megtudni – csóváltam meg nevetve a fejem. – Túl kíváncsivá tettél és nem sietek sehova, szóval hadd halljam a hosszabb változatot. – Jól szórakoztam a lány zavarán, amint arról magyarázott, hogy ő is helyesnek tart. – Hát köszönöm – bólintottam vigyorogva. – De a kisasszonynak sincs mi miatt szégyenkeznie – bókoltam a lánynak, remélve hogy még ennél is jobban zavarba lehet hozni. – Fura neved van… – jegyzem meg kis hallgatás után. Az elmúlt pár percben azon gondolkoztam, hogy így, a nem épp szokványos neve alapján beugrik-e a lány, de nem, még így sem volt ismerős. – Egyébként maradok a Silentnél, nem vagyok oda a becézésekért. – Hála a jó égnek, én olyan neveket kaptam, ami nem becézhető, mert szerintem egy név különlegességén csak ront, ha becézik. De manapság minden névre ráerőszakolnak egy becézést, még akkor is, ha annak semmi köze az eredetihez, mint mondjuk a Margaretnek a Peggy. Őrület, milyen idióta emberek léteznek… Kicsit lejjebb hajoltam, amikor ő előre hajolt, hogy ne kelljen kitörnie a nyakát, majd kíváncsian vártam, hogy mi lesz az a nagy titok. Igazából nem lepődtem meg annyira, amikor azt mondta, hogy ő legtöbbször egyedül szokott járni, hiszen ha annyian utálják, nem sok barátja lehet. – Akkor nem lehetsz valami lányos lány – jegyzem meg miután felegyenesedtem. – Mármint javíts ki, ha tévedek, de a legtöbb lány imád ruhákat vagy bármi mást vásárolgatni, barátnőkkel tölteni az idejét, és utálnak erdőben sétálgatni. – Legalább is nekem eddig ilyenekkel volt többnyire dolgom, nem tudhatom, hogy átlag lányok mit csinálnak. – Látom, szeretsz túlozni – böktem a fejemmel a nagyon is ép bokája felé, amin maximum csak egy lilás-zöldes folt fog megjelenni, ha eddig még nem történt meg. A kérdését hallva tettetett sértődöttséggel fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt. – Ha ennyire zavarok csak mondd ki nyugodtan – „duzzogtam” és reménykedtem, hogy nem most fognak cserben hagyni a színészi képességeim, mert eddig még ilyen nem fordult elő. A magyarázkodásán újfent jót szórakoztam, de csak magamban, mert ugye én most meg vagyok sértődve, szóval így csak megforgattam a szemem a magyarázatán. – De egyébként nem olyan rég szakítottunk, szóval köszi, hogy eszembe juttattad – húztam tovább az agyát, remélhetőleg sikeresen. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy kidobtam azt a csajt, de persze ezt Silentnek nem kell tudnia. – Jól van, nyugi. Csak kérdeztem – emeltem fel a kezeimet védekezés képp. Heves reakcióját nem tudom hova tenni, de mivel említi a szüleit, többnyire velük lehet a gondja. – Általában a gyerek szereti a szüleit, de veled megint nem ez a helyzet, szóval mi a baj az ősökkel? – érdeklődtem. Én példának okáért nagyon jól kijövök a szüleimmel. Persze van, amikor egyáltalán nem értünk egyet valamiben, de tudom, mikor kell befogni a számat, és így igazából még sose volt olyan nagy veszekedésünk. Ami Silentet illeti, eléggé szókimondó és szemtelen lánynak tűnik, szóval vagy tényleg a szüleivel van a baj, vagy pedig Silenttel, de ez úgy is kiderül, ha majd hajlandó elmesélni a családi sztorit.
A hozzászólást Julian T. Blackwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-11-04, 22:12-kor.
Nem tudhattam, csupán sejtettem, hogy a srác vagy azon nevet, ahogy megijedtem vagy a megjegyzésemen, de egyiket sem találtam valami szórakoztatónak. Ki az, aki ilyenen nevet? Jó mondjuk én is biztos elmosolyodtam volna, ha valakire véletlenül a frászt hozom, de nem mindjárt kiröhögöm, mindenesettre a költői kérdésemre tett válaszára nem mondtam semmit, inkább vettem egy mély levegőt és szépen lássam kifújtam, nehogy megint kiboruljak, mint múltkor. - Vettem észre. – Minden pasi szereti megválaszolni az ilyen jellegű kérdéseket, vagy szimplán nem tudják, hogy nem várok rá választ? Esetleg én fogok ki mindig olyanokat, akik nincsenek ezzel tisztában? Na, mindegy kezdek beletörődni, azt meg már megtanultam, hogy az ilyenekkel nem érdemes vitába szállni. Azt viszont talán hiba volt elmondanom neki, hogy nem vagyok az a közkedveltfajta az iskolában, mert így még eggyel több ember kezd arról kérdezgetni mi olyat tettem, ami miatt ennyien utálnak. Ezt viszont nem akartam mindenkinek az orrára kötni, hisz akkor egy örökké tartó magyarázkodásba kezdek, aminek a vége úgyis az lesz, hogy nem bírják felfogni miért csinálom azt amit, így egyszerűen le szoktam rendezni azzal, hogy ez bonyolult. - Tudod ez egy évekre visszanyúló sztori, inkább ne akard megtudni. De a lényege az, hogy aki nem volt velem kedves, azzal én se voltam az. – Igen talán így a legegyszerűbb ezt megfogalmazni, és ezzel a többieknek sincs kifogása, hisz miért legyek jófej valakivel, aki csak bántani akar? Ismét nevetni kezdett az után a megjegyzésemen, hogy „horrorisztikus srác”. Igen ez tényleg elég vicces volt, még én is elmosolyodta, de csak egy rövid időre. - Én nem mondtam, hogy rosszul nézel ki, mert valójában jól nézel ki, illetve nem jól, vagyis jól is, de úgy értem normálisnak. – Alighogy befejeztem a mondatot rögtön fejbe is vágtam magamat, amiért ilyen hülyeségeket fecsegtem össze. Mert bár tény, hogy nagyon jól nézett ki a srác, ő is csak egy átlagos gyerek. - Amúgy Silent, de valaki csak Silinek szólít. – Hirtelen nem is tudtam miért mondtam ezt, hisz talán ha hárman szólítanak így az összes ismerősöm közül, de most már mindegy, majd eldönti ő hogy fog hívni. A következő megjegyzésére felvontam az egyik szemöldökömet. Értem én hogy nem ismer, na de azért nehogy már így általánosítson a lányokkal kapcsolatba. Nem minden lányra igaz az, ami egy másikra igen. Ilyen például az is, hogy mi falkákban járunk. Hát nem pont. - Ha valóban így gondolod, akkor el kell, hogy áruljak egy nagy titkot. – Kissé előrehajoltam és halkabb hangon mosolyogva folytattam. - Én általában egyedül járkálok. – Visszadőltem és még mindig mosollyal az arcomon néztem a fiúra. - Bár tény, hogy ma a barátnőmmel jöttem csak ő leragadt valami ruhaboltban így én eljöttem sétálni és szokásomhoz híven összetörtem magamat. – Na, jó nem szokásom csak úgy eltörni mondjuk a kezemet, de igen sokszor még a saját lábamban is képes vagyok elesni, ha nem figyelek oda. És ez mostanában egyre gyakrabban történik meg velem. - Aha, értem. És neked nem kell valami barátnő szerűséghez menned? – Talán a hangomból úgy lehetett hallani mintha el akarnám küldeni, amit nem akartam, hisz örültem, hogy volt társaságom. - Félre ne értsd engem nem zavar, hogy itt vagy csak megkérdeztem. – Tisztára, mint valami félős kiscsaj, aki attól tart, hogy itt hagyja egy jóképű srác, aki véletlenül hozzászólt. Pedig nem ez volt a helyzet, csak rendkívül unatkoztam egyedül. A kérdésén viszont végigfutott a hideg a hátamon. - Hála az égnek nincs! Még csak azt kéne, hogy egy testvért is kapjak a nyakamba a hülye szüleim mellé. – Hogy érdekelt-e mi a véleménye arról, hogy így beszélek a szüleimről? Nem, nem igazán. Aki ismert az tudja, hogy a családom egy valóra vált rémálom, ha valami problémája van ezzel, vagy esetleg megkérdezi, miért gondolom ezt róluk, akkor majd elmesélem mi is a baj velük tulajdonképpen.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Julian? Nice name. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Julian T. Blackwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Julian & Sili 2015-11-02, 22:03
Örömmel konstatáltam, hogy sikerült a szívbajt hoznom a lányra, hiszen az erdei talaj nem épp alkalmas a hangtalan lopakodásra. Kérdésére elnevettem magam, és bár gondolom költőinek szánta, én még is megválaszolom. – Nem, de azt már igen, hogy ne kérjek feleslegesen bocsánatot – mosolyogtam a lányra. A szüleim rettenetesen büszkék voltak, amikor megtanultam, ezt a szerintük igen fontos szabályt, gyakorlatilag előbb tudtam ezt, mint a saját nevemet. De egyébként szerintem is van értelme ennek a gondolatnak, hiszen minek kérjen az ember bocsánatot, ha úgy sem gondolja komolyan, mert manapság legtöbben ezt már ösztönből teszik, mindenféle mögöttes tartalom nélkül. És még mielőtt teljesen elkezdtem volna megkérdőjelezni saját épelméjűségemet, amiért ilyen hülyeségeken gondolkozok, hál’ istennek a lány újra megszólalt, és így a figyelmemet a megjegyzésére fordíthattam. – Már késő – vigyorogtam rá. A válaszán elgondolkodtam. Kinézetre egyáltalán nem volt ismerős, pedig ha ennyien utálják, akkor minimum a nevét kellett, hogy halljam valahol... – Mit csináltál, hogy ennyien utálnak? – érdeklődtem. A kérdésén újfent felnevettem. – Horrorisztikus srác? Na, ilyet se mondtak még nekem, pedig nem is nézek ki olyan rosszul. Egyébként Julian vagyok, és ha már itt tartunk, hogy hívják a fájó bokájú lányt? – kérdeztem az egyik helyes mosolyomat villantva az arcomon. – Ezt én is kérdezhetném tőled, elvégre te lány vagy és lányok sosem mászkálnak sehova egyedül. – Na, igen. Ez az eggyik legrosszabb szokásuk, hogy bárhol is vannak, mindenhol bandában látni őket. Nem mintha ez engem elrettente bármitől is, sőt! Ha egy csinos lányokból álló csapatot látok meg, akkor még jól is járok, na meg persze nem különben ők... – Egyébként a haverommal jöttem le a faluba, de ő aztán előre sietett, hogy barátnőzzön egyet – vontam meg a vállam, majd leültem a fa tövébe, mert bár szeretem, ha az emberek a szó mindkét értelmében felnéznek rám, de most még is jobban esett leülni. – Ismertem egy lányt, aki hasonlított rád. Nincs véletlenül egy nővéred? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Nem is tudom, hogy honnan jutott ez eszembe, mert nem szoktam az exeimen gondolkozni, de hát ha már így történt, ez van. Egyébként szép lány volt, csak egy kicsit hisztis, szóval nem is csoda, hogy szakítottam vele.
Nem szoktam ilyen béna lenni. Nem is értem mi történt velem ebben az évben. Most mintha nem tudnék semmire se maximálisan odafigyelni és emiatt valamit mindig elszúrok. Ez esetben kis híján kitörtem a lábamat, de szerencsémre csak a bokám fáj egy kicsit és van is hová leülnöm szóval csak meg kell várnom amíg Ebony ideér és ő majd rendbe hoz miután én nem nagyon figyeltem oda mivel is gyógyíthatnám meg a sérült testrészem. Mikor már végre sikerült úgy helyezkednem, hogy ne fájjon a bokám, hirtelen valakinek meghallottam a hangját és a rémülettől megugrottam és sikeresén ismét a lábamba hasított a fájdalom. - Mondták már neked, hogy ne ijessz meg egy fájó bokájú lányt? – fordultam a srác felé, majd elgondolkodtam mi volt legutóbb mikor egy srácnak költői kérdést tettem. - Tudod, erre inkább ne válaszolj. – Nem tudhattam, hogy vajon ő kihallja-e az iróniát a szavamból, vagy hasonlóan a másik sráchoz megválaszolja, mikor nem is kellene. Azonban az ő kérdésén elgondolkodtam egy ideig, mert volt benne valami. - Hát elég sokan utálnak, plusz az utóbbi időben nem én vagyok a legszerencsésebb lány, szóval végül is mondhatjuk, hogy mindkettő. —Elvégre a Mardekárból rengetegen gyűlölnek és bizony idén még nem voltam olyan nagyon mázlista sem. De az utóbbit betudom annak, hogy nyáron sok minden megváltozott és még nem szedtem össze magamat, a másikkal meg nem tudok mit csinálni. Ők akarták ezt maguknak, hát most viseljék a következményeket. Engem ugyan nem zavar, hogy most egy, vagy két emberrel utálnak többen. - És te? Kit tisztelhetek a horrorisztikus srác személyében? – Ezt nem bunkóságnak szántam szimplán kicsúszott a számon. Bár tényleg a frászt hozta rám, szóval ilyen alapon nekem volt igazam. Viszont most, hogy így jobban szemügyre vettem a srácot, nem is tűnt olyan ijesztőnek. Sőt, egész helyes. Azonban nem tűnt ismerősnek. Abban biztos voltam, hogy nem az én évfolyamomból való, abban viszont már nem voltam az, hogy Hollóhátas-e. De ezen kívül nem volt túl sok tippem. A saját háztársaim közül sem ismerek mindenkit, nem hogy máshonnét! - Na és te csak így egyedül jöttél? Vagy esetleg van valami kísérőd? – kérdeztem kissé halkabban. Bevallom egy cseppet féltem az idegenektől, de ha már egyszer itt volt, akkor miért ne beszélgethetnénk? Elvégre még sose volt baj egy kis társalgásból.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Who is this guy? ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
C'est difficile de la comprendre. Maisbencore plus de la connaître.
Julian T. Blackwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Julian & Sili 2015-11-01, 15:53
Egyetemistaként hála a jó égnek nem rendelkezek annyi kötöttségekkel, mint mondjuk tavaly, így akkor mentem le mondjuk a faluba (mint a jelen esetben is), amikor akartam, na meg persze, amikor nem kaptak el. Reggel felkelve jobb program híján, mert ugye a tanulás szóba sem jöhet, a haverommal, Adriannal úgy döntöttünk, hogy lemegyünk Roxmortsba lazulni egy kicsit. A faluba érve az első utunk a Három Seprűbe vezetett, ahol szokás szerint rengetegen voltak, de szerencsénkre összefutottunk pár ismerőssel, akikhez oda tudtunk ülni. Kora délutánig nem is szabadultunk onnan, hiszen amikor rég nem látott haverokkal találkozik az ember, akkor megy a véget nem érő sztorizgatás. Én személy szerint maradtam volna még, de jó barát lévén, na meg ízlésbeli hatalmas különbségekre hivatkozva, elkísértem Adriant a Mézesfalásba, hogy valami ajándékot vegyen a barátnőjének. Ha Adrianon múlik Borsbogyóval vagy egy cukorpennával szúrta volna ki a szemét a lánynak, de pont ezért tartottam vele, hogy ezt elkerüljük, és végül pár darab csillogó, rózsaszín kókuszjégkrém kockával és többféle csokival a birtokunkban hagytuk el a helységet. Amíg Adrian sűrű bocsánat kérések közepett előresietett, hogy találkozzon barátnőjével, amit én egyáltalán nem bántam, mert amennyire bírom a srácot, annyira elviselhetetlennek tartom a kis barátnőjét, ezért én inkább az erdőn keresztül vezető hosszabb utat választottam visszafelé, hogy minél később érjek vissza. Mivel még csak két óra múlt, ráérősen, a gondolataimba mélyedve haladtam a kis erdei úton, amikor egy esés hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből. Felpillantva egy földön fetrengő lányt vettem észre, aki nagy valószínűleg egy gyökérben bukhatott fel. Nem vagyok az udvariasság mintaképe, ezért kárörvendő vigyorral az arcomon indultam el a lány felé. Vigyorom csak szélesedett, amikor hallottam, hogy hangosan szitkozódik. Halkan, megkerülve a sziklát, amire időközben leült, hanyagul a lány mellett álló fának dőltem és zsebre dugtam a kezem. – Nem lehet, hogy mindkettő? – kérdeztem mosolyogva, egyelőre mindenféle rosszindulat nélkül. Amíg a válaszára vártam, végigmértem a leányzót. Barna haj, barna szem, egész csinos arc, hát meg kell hagyni Adrian barátnőjénél mindenképp jobban néz ki...
Ha van valami, amit utálok, akkor az az, ha elszakítanak a könyvemtől, hogy Roxmortsba menjek sétálni. De ha van valami, amit még ennél is jobban rühellek az az, mikor egyedül kell sétálnom az erdőben, mert a barátnőm leragad valami boltban és nem tudom kiráncigálni onnét. Mikor legutóbb a városban jártam, csak azért mentem, hogy édességet vegyek magamnak, de az is már olyan rég volt. Még a tavalyi évben. Így most csak andalogtam a fák között, és azon gondolkodtam, vajon mikor végez az a lány, hogy végre vissza tudjak menni és olvashassak egy kicsit. Mert bár szerettem Ebonyval időzni, most fontosabb dolgom lett volna. Már napok óta csak Bájitaltan könyveket bújok, hogy találjak valami olyan szert, ami majd segíthet a Mardekáros diákok megtréfálásában. A legutóbbi próbálkozásom már majdnem sikerrel zárult, csak egyesek megakadályoztak abban, hogy időben eljussak a zöld egyenruhások klubhelyiésgéhez. Másodszorra viszont nem nagyon szerettem volna, ha valami balul sül el, ehhez azonban előbb még ki kéne találnom valamit, mit is kéne tennem ellenük. Mert ha egy valakit kell megszívatni az még egyszerű, hisz akkor elég, ha petárdát szórsz a lábához, vagy szimplán sértegeted, esetleg megátkozod, de egy egész ház ellen valami jobb ötlettel kéne előállni. A sötétpor még hasznos lett volna, de azt vagy sikerült úgy elraknom, hogy én se találom, vagy ami ésszerűbb, valamelyik lány elvitte. Mindenesetre most volt időm bőven gondolkodni, hisz a barátnőm nem valószínű, hogy egyhamar képes lesz elszabadulni a boltból és esetleg megkeresni, de talán ez nem is olyan nagy baj. Őt próbálom kímélni ettől az egész bosszú dologtól, hisz ő maga is Mardekáros, annyi különbséggel, hogy úgy gondolom ő nem olyan, mint az ott lévők többsége. De nem akarom ebbe nagyon belekeverni, hisz én nem bírom őket és nekem annyira nem számít, ha meggyűlölnek, mert én még valamennyire el tudom őket kerülni. De neki sokkal rosszabb lenne, ha megtudnák ő is segít nekem. Nem szeretném, ha miattam lenne baja. Jó sokáig filóztam ezeken. Talán túlságosan is a gondolataimba merültem, mert miközben sétáltam hirtelen megbotlottam valamiben és hasra estem. Visszafordultam és láttam, hogy egy fa kiálló gyökerébe akadt el a lábam. - Nos Silent, vagy valaki nagyon utál téged, vagy tényleg ilyen szerencsétlen vagy mostanában. – Lassan felálltam és az egyik közelemben lévő kőre ültem le. Kicsit fájt a bokám, de nem volt vészes. Azt a szerencsétlenkedést, amit én csinálok, már valóban tehetségnek kéne hívni.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ Nothing to say. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
