2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy röpke pillanatig úgy tűnt sínen vagyunk, minden a lehető legjobban alakult. Éreztem ahogy bizseregni kezd a bőröm attól az érzéstől amely ilyen esetben minden alkalommal a hatalmába kerít. Mindez azonban egyáltalán nem tartott sokáig ugyanis a következő pillanatban Charlene szinte kiszakította magát a karjaimból majd egy meglepően nagy pofont kevert le nekem. Értetlenkedve bámultam rá még akkor is amikor szúrós, dühös tekintetét az enyémbe fúrta aztán se szó se beszéd hátat fordított nekem és elsietett. Fejem hátra vetettem így arcomat az ég felé fordítottam majd egy nagyot sóhajtva tudomásul vettem, hogy ez esetben ennyi volt. Nem akarok utána menni, eszem ágában sincs. Nem vagyunk valami regény hős szerelmesei, egyszerűen csak tetszett nekem, vonzónak találtam úgyhogy megcsókoltam. Úgy érzem ő egy kicsit túlzottan komolyan vette a dolgot. Egek elvégre nem a kezét kértem meg. Lesétáltam a kőpadhoz amelyen a kabátomat hagytam, felvettem azt a padról majd magamra öltöttem. Ezután alaposan átkutattam a zsebeimet egy cigaretta után de csak valami ízléstelenül túldíszített pipát találtam a zsebemben, r0hadt sznob volt. Szemforgatva dobtam ki a legközelebbi kukába majd kisétáltam a csarnok ajtaján. Egy valamire való cigi sincs nálam amikor kéne? Leo, elég felkészületlen vagy.
Hevesen megrázom a fejem. Eszem ágában sincs könyörögni neki, én senkinek sem szoktam. Fiúk között nőttem fel, le tudom őket kezelni, egy cseppet sem félek tőle, hogy esetleg nem sikerül, csak mindig az kell, hogy elbízzák magukat, ő pedig most pont ezt teszi. Azt hiszi hogy csak azért, mert magasabb, meg erősebb máris nyert. De nem ilyen egyszerű ez, mert én gyorsabb vagyok és az enyém a meglepetés ereje, így egy pillanat múlva már a földre kerül, én pedig diadalittasan vigyorodom el. Jó, részben azért is, mert sikerült megtartania magát, és nem koppant a feje a kemény kövön, az azért nem lett volna valami kellemes, eszem ágában sem volt kárt tenni benne, csak megmutatni, hogy nem vagyok olyan elveszett kislány ahogy ő hiszi. A deszka pedig már testközelbe kerül. Persze húzza, és mint mondtam ő az erősebb, de nem szokásom feladni, és azt hiszem ezt már ő is kitapasztalta ennyi idő alatt, úgyhogy a visszarántó erőnek hála úgy zuttyanok a hátsómra, mint annak a rendje. -Aucs! - talán egy pillanatig tart, hogy a meglepettséggel keveredik az a cseppnyi fájdalom érzet, amit a hátsóm beütése okozott, de aztán jön a nevetés megállíthatatlanul. Lássuk be, az egész helyzet vicces és én amúgy se veszek semmit sem túl komolyan. - Én se hagytam volna ki. - rántom meg a vállam egy széles mosollyal, amikor végre sikerül abbahagyni a nevetést. Persze a deszka közben újra a földre került, így a kezét gond nélkül elfogadom. A következő lépés viszont felettébb meglep. Kész csoda, hogy nem tátom el a számat, amikor a keze a derekamra siklik, a másik pedig az arcomon simít végig. Kissé meglep a fordulat, sokkal jobban, mint az előbbi seggre csücsülés. Már a közelsége is kissé leblokkol, de ami ez után jön csak még inkább. Az első pillanatban nem is teszek semmit. Képtelen vagyok rá. Nem csókolt meg még soha senki és én se senkit, nem vagyok valami hozzáértő, de aztán az ösztön győz, bár minden bizonnyal ügyetlenül, de sikerül valamelyest viszonozni. Pillanatokba telik mire végül sikerül magamhoz térni és leesik, hogy mégis mi a fene folyik itt, hogy mit is csinálok. Jó fej ez tény, de ez... ezt nem így kellene, amikor alig tudok róla valamit és... mégis csak az első csókomat lopta el jogtalanul és amilyen laza srác, gondolom ez neki semmi, bárkivel megtenné, de nekem... Határozottan lépek hátra, kiszakadva a karjai közül és fel sem fogom, ahogy lendül a kezem, hogy lekeverjek neki egy pofont. Nem vagyok olyan erős, mint ő, de ebbe minden erőmet beleviszem. Nem volt... nem volt joga hozzá! Az eddigi jó kedvem egy pillanat alatt elszáll, dühösen tekintek rá, aztán se szó se beszéd szaladok le a lépcső. A klubhelyiség, oda úgy se jöhet be, aztán majd kéne reggelizni, bár az nem most lesz. A deszkám is ott marad, de ez most nem érdekel... nem volt joga hozzá!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 18:25
- Egy kicsit sem? - néztem rá esdeklően persze szemeimben ott bujkált a sunyi gúnyolódás. Szavait hallva őszintén szólva egészen csalódott lettem, azt hittem már feladja és oda a móka de Charlene ismét meglpett. Nem, hogy nem adta fel hanem egyenesen nekem támadt. Bevallom őszintén nem számítottam rá, olyannyira nem, hogy ez a csepp lány úgy kicsángolt mint a pinty. Nem volt beleszólásam Charlene valamint a gravitáció győzött és eldőltem a padlón. Azért persze volt annyi lélekjelenlétem, hogy a magasba emeljem a deszkát bár így már csak fél kézzel tartottam. Bal kezemmel tompítottam az érkezésen még jó, hogy volt alkalmam megtanulni esni. Charlene csillogó szemekkel ragadta meg a kezemben lévő "ereklyét" ám jómagam nem akartam még feladni. Persze nem kezdhetek el erőből hadakozni egy nálam nyilvánvalóan gyengébb egyénnel, pláne ha egy nőről van szó úgyhogy jómagam is cselhez folyamodtam. Rántottam egyet a deszkán majd olyan hirtelen engedtem el, hogy Charlene sem úszhatta meg az eltaknyolást. A hasamat fogva nevettem meglepett ábrázatán. - Bocs, ezt nem hagyhattam ki - vigyorogtam rá miközben feltápászkodtam. Odanyújtottam neki a kezemet, elvégre miattam esett el a legkevesebb, hogy felsegítem. Szerencsére elfogadta a segítségnyújtást, ezek szerint azért vérig nem sértettem a játékos csipkelődésemmel. Megaragdta a kezem mire felhúztam őt ám a helyett, hogy elengedtem volna szabad kezemmel megragadtam a derekát és közel húztam magamhoz. Elengedtem a kezét és immáron felszabadult kezem ujjaival végigsimítottam puha, hibátlan arcbőrén miközben szemeimmel rabul ejtettem az övéit. Egy röpke pillanatig magamba szívtam illatát miközben ajkaink vészes közelségbe kerültek míg végül megtehettem amire már az első pillanattól kezdve vágytam. Megcsókoltam őt, egyszerre határozott követelőzéssel de mégis gyengéd gondoskodással.
Csak szórakozottan ciccentek egyet a nyelvöltésére. Nem szép tőle, hogy ilyen csúnyán kihasználja az előnyét. Az a baj, hogy fürge vagyok, de attól még nem növök nagyobbra és nem ugrok magasabbra sem, szóval ez így tényleg esélytelennek tűnik. Végső esetben marad a kigáncsolás, de azért azt lehet hogy annyira nem értékelné, pedig nagyon profin tudok ám kigáncsolni, sokat gyakoroltam főleg régebben, amikor még a "ha tetszik egy lány meghúzzuk a haját" szinten álltak a srácok. Valamivel azért csak bosszút kell állni. - De ez... nem ér! - nem fair, hogy még csak nem is csikis, pedig minden reálisan kipróbálható helyet megnézek azért. Nem, olyan helyre eszem ágában sincs nyúlni, amitől zavarba jönnék, szóval kénytelen vagyok egy idő után feladni. Vagy tényleg nem csikis, vagy állati nagy az akaratereje. - Nem fogok neked könyörögni, akármennyire is szuper ugrást mutattál be... kétszer. - dacosan emelem meg az államat. A-a, Charlene Carols nem az a típus, aki bárkinek is könyörögne. Soha sem szoktam és nem most fogom elkezdeni. Én a nélkül is elég jó vagyok, hogy a lelkére kelljen beszélnem. Egyébként is valahogy nem hiszem, hogy ha elkezdenék itt nyafogni és kérlelni, akkor odaadná a deszkámat. Arról már nem is beszélve, hogy kezdek határozottan éhes lenni, kel a nap, én pedig nem most keltem fel, a reggeli pedig már jó eséllyel nem sokára ott lesz a Nagyteremben. Már csak a deszkám kéne. - Mert nem játszol fair módon, de... én is tudok ám csalni! - sokat sejtető mosoly jelenik meg az arcomon. Csak azért is megpróbálom, talán erre nem számít. Csak ügyesen ki kell kanalazni alól a lábát, és talán nem lesz túlságosan morcos, ha koppan a feje a padlón. Amúgy is deszkás, biztosan megtanult már ügyesen esni és csak lesz annyi esze, hogy eldobja végre a deszkámat is. Bár ha már a földre került, akkor már édes mindegy, mert nem lesz túl magasan és meg tudom végre szerezni magamnak. Hát lássuk, mennyire áll stabilan az után, hogy a halálra csikizéssel nem értem el a célt, de azért csak sikerül legalább egy picit kimoccantani.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 16:25
- Tudom de jól esik kihasználni - öltöttem ki a nyelvemet miközben kíváncsian vártam, hogy vajon mivel fog megpróbálkozni. Fenyegetőzni azt tud, valahogy a mindenség középen elhelyezkedő testrészemen kívül semmit nem féltetten de azt nagyon. Annyira csak nem aljas, hogy így szerezze meg amit akar. Szerencsére nem ismertem annyira félre, csikizéssel próbálkozott mire megkeményített arcvonásokkal néztem le rá majd felvontam a fél szemöldököm. - Van egy rossz hírem Charlene, egyáltalán nem vagyok csikis - kúszott fölényes vigyor az arcomra. Azt nem tettem hozzá, hogy szinte sehol - ahol az vagyok ott úgysem fog próbálkozni innentől kezdve ez a hajó elúszott. - Lehet, hogy a végén még a lelkemre kell hatnod. Figyelmeztetlek az is nehéz lesz, az idő pedig csak úgy rohan - böktem fejemmel az egyik ablak felé. Épp ekkor kelt fel a nap és aranyló sugarai befestették a hatalmas csarnok ódon kőfalait. - Miért érzem azt, hogy én nyerem meg ezt a meccset? - vigyorodtam el gúnyosan. Úgy terveztem még egy darabig szívatom, de elszánt tekintetét látva valószínűleg viszonylag hamar megenyhül majd a szívem. De egyelőre nem itt tartunk most még állom a sarat. Hiába táncolnak olyan vidáman azok a szőke fürtök angyali arca körül, nem dőlök be a szirén bűbájnak. Nem modnom, hogy nem esik nehezemre. Pláne azok után, hogy ilyen közel merészkedett hozzám s aprócska ujjaival végigjátszott a derekamon majd a bordáimon. Az illata pedig, ahogy képzeltem nem olyan tömény, pacsuli parfümillat volt. Édeskés volt valami egyedi és ugyanakkor ellenállhatatlan illatkomponenssel amit nem lehet semmihez sem hasonlítani, ilyen ez ha működik a kémia gyerekek. Puszta nyers testiség, biológia, hogy így vonzódhatunk a test illatához. Ez után a monológ után persze remélem, hogy nem valami rafinált kerti főzetet csempészett a bőrére - ezt tudván valószínűleg folt esne a férfi büszkeségemen.
Bátorság nélkül nincs siker, ezt még apu is mindig így mondta, annak ellenére, hogy sosem volt kifejezetten lelkes a miatt, hogy kissé talán túlságosan sokszor járt dokihoz velem, más gyerekek szüleivel ellentétben, de hát én akkor sem szoktam csak úgy meghátrálni. Az meg nem megy, hogy csak üljek a hátsómon és a szobámban olvassak, már az is kész kínzás, amikor meg kell írni egy házit, és az tovább tart, mint tíz perc. Nem csoda, hogy nem a legfényesebben szoktam zárni az éveket, de őszintén szóval nem akarok valami nagy zeni lenni, sose volt ilyen célom. - Én is mindig ezt mondom! Csak épp Madame Pomfrey nem ért egyet, ha minimum hetente beugrom hozzá valami miatt. - beugrom, vagy bevisznek egyre megy. A barátaim szerint kész csoda, hogy nem vagyok benne a kviddics csapatban, de valahogy az nem az én stílusom. Ehhez még talán mindig túl... mugli vagyok, vagy mi, arról az apró hiányosságról nem is beszélve, hogy csak egy leheletnyi tériszonyom is. - Lehet, hogy magas vagy, de én fürgébb! - még kicsit ki is húzom magam, de az a majd húsz centi különbség ettől nem nagyon csökken, ami köztünk van. Tény, hogy magasabb és gondolom e miatt mondta, hogy olyan könnyen legyőzne, de én általában amúgy is fiúkkal szoktam játszani, ők pedig általában magasabbak, ahhoz szoktam hozzá, hogy tudjam, hogyan kell megoldani, ha valaki föléd magasodik és alig látod a palánkot. Akkor is dobni kell, csak ügyesebben. - Hm... oké! Gondolom nem ér drasztikus megoldásokhoz folyamodni igaz? - cinkor pillantással siklott a tekintetem a lábára. Na akkor még ő is összegörnyedne, ha mondjuk a lábfejére taposnék, de annyira azért nem vagyok agresszív típus, viszont az is biztos, hogy a feje felett lévő gördeszkámat még ugrálva is nehezen érem majd el, és mivel ez most nem egy szabályos meccs... - Sose rezelek be, látod, hogy leugrattam! - nevetem el magam, miközben közelebb lépek hozzá. Persze hogy az első próbálkozás az ugrás. Elég magasra tudok ugrani, csak épp ha ő is ugrik, netán csak lábujjhegyre áll, akkor máris veszítettem a meccset, szóval más taktika kell. Mint mondtam ez nem egy szabályos meccs, ott a labda közelít a földhöz és úgy a kisebbeknek is van esélye. Így viszont. - Tudod ugye, hogy nem ér kihasználni, hogy nagyobb vagy a másiknál? - viszont a dereka neki is ugyanolyan lent van, szóval nem átallom megpróbálni az egyszerű módszert. Csikizés. Ez a jobb, mintha nekimennék, hogy véletlenül ledöntsem a lábáról nem? A dereka csak nem érzéketlen, bár már olyat is láttam. Ha pedig mégis, hát meg lehet próbálkozni mondjuk a nyakával, vagy a hónaljával, azok is elérem még, annyira nem vagyok ám törpe.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 15:38
Merész lány meg kell hagyni. Nem halogatta a dolgot, azonnal nekikezdett és meglepően ügyesen kivitelezte a mozdulatot egészen addig amíg el nem hajította a deszkát - mondjuk legalább nem dobott egy arcost. Nevetve néztem le a lányra majd kérdésére megráztam a fejem. - Naná, hogy nem de a gyakorlás teszi a mestert - mondtam miközben lesétáltam, hogy begyűjtsem a pórul járt deszkát. - Szóval kosárlabda. Abban sem vagyok rossz, valószínűleg téged is elvernélek - néztem kihívóan a lányra. Abból indultam ki, hogy azért jóval magasabb vagyok nála. Ördögi ötletem támadt ígyhát felkaptam a gördeszkát a földről majd a fejem fölé emeltem. - Játszuk azt, hogy ez a kosárlabda és nincs más dolgod mint megszerezni tőlem - mosolyogtam Charlenere. - Na, itt a lehetőség. Csak nem berezeltél? - folytattam a cukkolást. Nem ismertem ezt a lányt, alig pár perce h›lyéskedtünk csupán de úgy gondoltam, hogy nem fog megfutamodni. Egyáltalán nem az a típus, sokkal inkább egy vakmerő mindent bevállaló vadóc. Kifejezetten kedvelem az ilyen lányokat, melletük soha nem lehet unatkozni. Egyébként általában véve hamar megunom a nőneműek társaságát, a többségük unalmas dolgokról beszél nagyon sokat, vásárolgat, cicomázgatja magát és szörnyen édes parfümöket fúj a bőrére. Pfej, az én szaglásom kérem szépen nagyon érzékeny - ki nem állhatom ha valaki magára borítja a fél üveg parfümöt. Persze azért egynek talán az is elmegy...
- A türelem nem az erősségem. Várakozni... dög unalom! - sose voltam az. Apu szerint kiskoromban a legtöbb hisztimet azért vertem ki, mert nem kaptam meg azonnal, amit akarok, bár állítólag minden gyerek ilyen, csak... nálam ez nehezen múlt el, vagy még el se múlt teljesen. Bólintok neki aztán és persze félre is állok, hogy teret adjak neki. Azért ez elég ütős, szóval na ha az ember elrontja, akkor jó nagyot lehet esni belőle, az nem is kérdés, de persze figyelek, minden apró mozdulatra. Arra, ahogy felpattintja a deszkát és arra is, ahogy elkapja a szélét, hogy tuti ne maradjak le semmiről. - Még mindig eszméletlen! - próbálom megállni, hogy ne tapsoljak, de azért nem megy könnyen, de a széles vigyor eltüntethetetlen a képemről. A kérdésére csak lelkesen bólintok egyet. - Kb, bár estem már párszor, de azért megyeget igen. - mint ahogy nem rég is a lába elé, bár van egy olyan halvány sejtésem, hogy ha ezt most ki is mondanám, akkor fogalma sem lenne róla, hogy miről beszélek. Én mondjuk már azt is rég elfelejtettem, hogy sikerült kissé lehorzsolni a könyökömet, de nem is olyan látványos, hogy feltűnő legyen. Maximum kicsit majd csípni fogja a víz, ha kimosom, de kb. ennyi, nem halálos. - Szóval deszkásnak születtél. Én kosarasnak, de szeretek minden mást is. - tudom-tudom ezek eléggé mugli dolgok, itt még egy kosárpálya sincs, de hát... talán egyszer majd építenek, addig meg maradnak a szünetek, amikor otthon gyakorolhatok, és persze az új trükkök tanulása, amihez nem kell kosárpálya. - Na akkor... a temetésemre várlak, ha szörnyet halnék közben. - vigyorodom el, miközben tényleg nagyon igyekszem leutánozni a mozdulatait. Lendületet venni, felpattintani a deszkát a végénél, és persze szép ívesen ugrani, nem esni... ugrani! Nem mondom, hogy tökéletes, mert nem sikerül elkapni pontosan a deszka szélét, aminek hála lazán kipördül a kezeim körül, de végül sikerül talpra érkezni odalent, bár részben térdelve, a deszka pedig repül vagy három métert az ajtóig, de... majdnem. - Mondd, hogy neked se sikerült elsőre!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 13:30
- Te aztán nem vagy valami türelmes - ráztam meg a fejem de persze csak csipkelődtem, ahogy szoktam. Eszem ágában sem volt őt megbántani. - Tudod mit? Akkor megcsinálom még egyszer de nagyon figyelj - javasoltam majd miután megkaptam a deszkát kicsit hátrébb húzódtam. Nyilván kell ehhez egy kis lendület, megvártam amíg Charlene odébb megy majd lendületet vettem és ahogy a lépcső pereméhez értem az utolsó pillanatban bal lábámmal a deszka hátsó szélére léptem, tudniillik így pattintjuk fel a deszkát a magasba. Közben persze felugrottam s az elöl lévő lábammal kiegyensúlyozva a deszkát egyenesbe hoztam. Ezután már csak a legmagasabb ponton meg kellett ragadnom a deszka szélét és íme, Leo Miller élmény első felvonás. Az elegáns földetérés után a lécpső széléhez lavíroztam majd felvittem magammal a deszkát. - Oké, a szimpla ugrás megvan? Ez tulajdonképpen csak egy olle, de mivel a terep lefelé lejt így elegánsabban lehet landolni és ki lehet használni azt az időt amíg a levegőben vagy - magyaráztam miközben a kezeimmel illusztráltam a terep ívét. Magasról ugrunk, mélyre érkezünk abszolúte ideális. - Mondhatni - vigyorodtam el miközben a hajamba túrtam és összeborzoltam azt. - De azért persze a véremben is benne van - kacsintottam Charlenere.
Oké, próbálok én kiigazodni rajta, de azért elég nehéz. Végül az marad, hogy gondolatban egyszerűen megrántom a vállamat és megpróbálok a zavaró tényezőktől eltekinteni, mintha nem is lennének. Talán úgy könnyebb lesz, meg amúgy is jó fejnek tűnik, bár kissé talán... fellengzős, főleg amikor visszakérdez és végül azt a kissé képtelen megoldást találja ki, hogy én adtam neki a deszkát ajándékba. - Nem mondanám. Ez az én deszkám, csak kölcsön adtam, hogy kipróbáld. Aztán kiderült, hogy sokkal profibb vagy nálam. - szolidabb a mosolyom, mint eddig, mert kissé összezavart, no meg azért ezt a stílust nem is tudom olyan könnyen kezelni, most még. A legtöbb haverommal, akik srácok nagyon jól el vagyok, de egyikük sem üti meg ezt a szintet, kell pár pillanat, vagy perc mire sikerül összekapnom magam és megpróbálni kiigazodni rajta. - Én is örülök Leo, aztán ki ne tépd a karom. - nevetem el magam. Azért felettébb ritka eset az, amikor olyan valakibe sikerül botlanom, aki még nálam is sokkal... hiperaktívabb. Esetében pedig pont erről van szó, úgy pörög, mintha annak ellenére, hogy korán reggel van, ledöntött volna már vagy három kávét és aztán biztos, ami biztos zárásként még valami tűznyelv whiskeyt is. Oké, olyat még nem ittam, de állítólag elég durva hatása van. Oké! Kíváncsi vagyok erre a Leo Miller élményre! - vigyorodom el. Mondtam én, hogy kell egy kis idő, amíg felveszem a ritmust, de menni fog, ha eléggé odakoncentrálok. Az azért picit meglep, hogy majdhogynem lelök a lépcsőn, de sikerül megállni a lábamon, azaz a lépcső szélén. - Egyensúly érzékem az van többnyire legalábbis. De hogy lendülsz olyan magasra? - az az igazság, hogy nem vagyok én ehhez elég magas, legalábbis ez a tippem. Pedig amúgy tudok ugrani, remek kosaras voltam mindig is, de azért profi nem vagyok még deszkázás terén. Mindenesetre azért nagyon igyekszem megállni a lábamon, csak egy pillanatra dőlök meg hátra, amikor hátrafordulva sikerül kibillenni az egyensúlyomból. Szóval most nem kell tartani a szemkontaktust, mert abból csak nagy esés lesz. - Te régóta gyakorolsz már ugye? - gondolom legalábbis, ha ilyesmi megy neki, akkor nem pont mondható kezdőnek.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 11:00
- Ja azt én is vágom, hogy most találkoztunk azért kérdeztem - vigyorogtam majd mikor mondta, hogy övé a deszka felvontam a szemöldököm. - Igen? - vágtam egy amolyan "te is a sárgaházból szabadultál?" grimaszt. Hát ez elég fura de végülis lehetséges, á megvan! - Ja, hogy ez valami hódolati ajándék. Egyelek meg, cuki vagy – kacsintok rá majd a kezébe nyomom a deszkát. - De nekem ez túlzottan b›zis – nézek rá sajnálkozva csupán egy pillanatig mert utána ismét elvigyorodok. - Hogy jól vagyok e? Nanááá – rikkantottam jókedvűen majd megragadtam a lány karját s megráztam azt. - Nagyon örvendek Charlene a nevem Leo Miller – mutatkoztam be majd dícsérő szavaira teljes életnagyságomban kihúztam magam, a lány fölé magasodva mosolyogtam le rá. - Most megmutatom neked, hogy milyen a Leo Miller élmény de aztán jól figyelj husikám - kacsintottam ismét majd átvettem tőle a gördeszkét. Felsiettünk a lépcsőn, letettem a cuccot a földre majd amolyan utcai gengszter módon megtaszajtottan, hogy veszélyes közelségbe kerüljön a lépcső pereméhez. - Na most előbb csak érezd meg a veszélyt. Meg kell tanulni f@szán egyensúlyozni ha ezt be akarod mutatni – magyaráztam s közben a deszka mögé álltam, hogy ha ne adj ég Charlene zakózásközeli élménybe kerülne el tudjam őt kapni. Kár lenne azért a szép kis pofikájáért. Na meg egyébként is én egy vérbeli úriember vagyok, legalábbis addig amíg ez kényelmesen kivitelezhető és azt vetíti előre, hogy intimebb közelségbe kerülhetek ezzel a baba arcú vadóccal.
Meglepetten pillantok rá. Nem feltételezném róla, meg a tökéletesen beállított külsejéről, hogy valaha ráállt egy gördeszkára. Oké, persze azért okozhat bárki meglepetést, de azért esetében nem gondoltam volna rá, de hamar visszatér a mosolyom. - Hát akkor mutasd meg, mennyire vagy profi! - nem szűnik a mosoly, csak kicsit tényleg hátrébb állok, hátha csak a szája nagy, aztán mégis csak taknyolás lesz a dologból. Azért remélem, hogy nem, mert annak a morcos Mardekáros típusnak néz ki, akinek ha valami nem sikerül a végén még rajtam vezeti le a dühét. Nem arról van szó, gyorsan futok, csak... hát na, nem akarok már megint büntető munkára menni, amikor nem is csináltam igazán rosszat. Így is elég időt töltöttem már az életemből azzal, hogy mindenféle kellemetlen tevékenységeket osztottak ki rám a tanárok. Szerintem lassan kifogy az ötlettáruk, de azért még aktívan küzdenek és még van itt majdnem két évem! Oké, azért a mutatvány láttán kissé elkerekedik a szemem. Nem... nem kissé, nagyon. Ahhoz képest, hogy milyen lesajnáló volt a hangja és, hogy mennyire leszólt csak mert kiterültem előtte, mint egy béka a jégen úgy ugrál, mintha minimum erre született volna. Amikor pedig megáll előttem és jön az a kérdés, na akkor csak még nagyobbakat pislogok és még az időközben elkezdett taps is abbamarad, amivel a lelkesedésemet fejezem ki. Csak én érzem úgy, mintha most homlokegyenest máshogyan viselkedne? No meg mi az, hogy ismerjük-e egymást? - Hát... öhm... most találkoztunk. - viccel, lehet hogy az előbb viccelt és csak úgy tett, mintha ilyen baromi komoly és morcos típus lenne, vagy én értettem félre, vagy most viccel. Kissé azért értetlenkedve nézek rá, mert úgy fest még csak azt se tudja hová tenni, hogy kié is a deszka, amikor pár perccel ezelőtt én nyomtam a kezébe. - Az enyém, most adtam oda neked a előbb, hogy kipróbáld. - bököm ki aztán. Na igen, ezért olyan csajos a deszka, mert az enyém történetesen. Ő viszont nem esett el és nem verte be a fejét, akkor meg mégis miért viselkedik ennyire furán? - Amúgy... jól vagy? Az előbb még olyan marha komoly voltál, most meg... Vagy csak szórakoztál? Mert akkor sikerült átverned, tényleg azt hittem, hogy egy olyan karót nyelt Mardekáros vagy, de az jó, ha nem. Charlene vagyok egyébként. - sima utcai ruha van rajtam, nem látszik róla a házam, de nem is mindig jut eszembe hozzátenni. Az embernek a neve a fontosabb nem? Nem pedig az, hogy melyik házba jár. Persze az is fontos kiegészítő információ, de nem jelent mindent. - Amúgy ezt hogy a fenébe csináltad? Megtanítod nekem? - állati volt, ez a lassan visszatérő lelkesedésemen is látszik, amit egy kis időre sikerült összezavarnia, de már nincs gond. Mindenesetre tényleg nagyon tetszett, amit művelt és jó lenne megtanulni. Én még pár alap mozdulat után is gyakran kötök ki a földön, de így repülni az nem piskóta!
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-15, 08:24
Nyilvánvaló, hogy nem vallottam volna be eszem ágában sincs kipróbálni azt a korláton végigicsúszós mutatványt. Valószínűleg szanaszét törném magam - bezzeg amikor éppen nem ebben az állapotban vagyok a levegőben pörgök ezeken a deszkákon. Reméltem, hogy a testem emlékszik ezekre a mozdulatokra ha az elmém nem is igazán. Lehet még utóbb hálás lehetek a disszociatív személyiségzavarom második résztvevőjének aki Leonak nevezi magát. Hát mindjárt kiderül, hogy megment e bennünket. - Oké, őszintén szólva már csináltam ilyet - mondtam miközben letettem a földre a deszkát. Mégsem mondhattam, hogy azthiszem elvégre egy Mardekáros ne legyen bizonytalan, pláne ne ilyen dolgokban. Gondolatban még utoljára gatyába ráztam magam majd jobb lábamat a deszkára helyezve a ballal meghajtottam magam. Eleinte kényelmetlen érzés volt, hogy instabil a helyzetem és konkrétan nincs a lábam alatt talaj de aztán az egyik pillanatról a másikra elkezdtem élvezni. Olyannyira, hogy egyszercsak a lépcsők tetején találtam magam ahonnan elrugaszkodva a levegőbe ugrottam. Amolyan filmbéli epik módon jobb kezemmel megragadtam a deszka oldalát miközben bal kezemet a levegőbe emeltem és úgy éreztem egy földöntúli pillanatig szárnyalok. Az érzkezés cseppet sem volt esetlen sőt, tombolt bennem az adrenalin miközben lefékeztem a hölgyemény mellett. - Hello szépségem, ismerjük egymást? - kacsintottam a lányra miközben leléptem a deszkáról majd a hónom alá vettem a szerkezetet. Elég furcsán nézett rám de nem értettem miért hiszen én csak itt deszkázgattam magamnak, hajnalban. Biztos meghallott és idejött, hogy megnézze mi fán terem az igazi tehetség. Ilyen ez béjbe. Önelégült vigyorral túrtam a hajamba majd elkezdtem alaposabban szemügyre venni a deszkát. Cseppet sem volt ismerős, ó b@szki remélem nem loptam el senkitől. Az elég tré lenne. - Te figyu már, ez most elég furán fog hangzani de nem vágod kié ez a deszka? Mármint... szerintem nem az enyém, túl csajos. Ha érted mire gondolok - vonogattam a szemöldökeimet sokat sejtetően. Az is érthetetlen volt számomra miért öltöztem fel úgy mint egy karótnyelt úriember, fekete - mindenhol csak fekete. Ember mi van itt, gyászolni kell valakit? Bizonyára lemaradtam a muriról.
Nekem már az is valami, hogy egy röpke mosolykezdeményt csaltam az arcára. Nem mintha az lenne a világmegváltó tervem, hogy mindenkit ráveszek, hogy mosolyogjon, de azért nem leszek savanyú, mert vannak akik sok mindent túl komolyan vesznek. Elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy az életet szórakozásként éljem meg, van még időm rá, hogy felnőjek, bár a fene tudja, hogy erre valaha igazán sor kerül-e majd. Persze lehetséges... de szerintem még sok évre van hozzá szükség. Vagy ha valaha eljutok oda, hogy teszem azt gyerekeim lesznek, hát majd én is mászom velük fára, meg minden, legalább jó fej anyjuk lesz igaz? Aztán jön a válasz, de mégis lekerül róla a kabát és még a pulcsi ujját is feltűri. Elismerően vigyorodom el. Na nem a vetkőzés miatt, csupán a tényt értékelem, hogy mégis bevállalja, pedig tényleg folyton úgy néz, mint aki most harapott citromba... kétszer. - Megleptél, de örülök neki! - lelkes vagyok, hát hogy a fenébe ne! Nem gondoltam volna róla, hogy tényleg rá tudom venni, hogy kipróbálja a deszkámat. Egy pillanat múlva, amikor felkészült már újra előtte állok, hogy a kezébe nyomjam a saját kis egyedire festett darabot. Nem vagyok a legjobb rajztechnikával megáldott valaki, de sablonokkal és varázslattal egész ügyesen tudok dekorálni, meg hát ez olyan, mint a szörfdeszka, az a fő, hogy egyedi legyen és téged tükrözzön. Szóval, ha készen van, akkor a kezébe nyomom szépen. - Kicsit meg van bütykölve, felerősítve, szóval jobban tapad, de ha gondolod előbb gyakorolj. Én a korláton próbáltam végigcsúszni, bár nem egyszerű. - erősebb és jobb, mint egy sima gördeszka, de azért egyáltalán nem könnyű vele menni. Bár gondolom azt hiszi, hogy csak én voltam a béna, de majd meglátjuk, hogy neki hogy megy. Én se terültem ki minden alkalommal, csak amikor jött pont úgy sikerült. Mindenesetre azért kiállok kicsit oldalra és hátrébb, hogy ha netán esni támadna ingerenciája, akkor ne engem taroljon le.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-14, 15:14
Megjegyzésére még az én egyébként szigorú arcvonásaim is megenyhültek egy röpke pillanatra, mosoly játszott ajkaim szélén. Igazából nagyjából ez lenne az elvárás ha már a lábaim elé vetette magát de ha nem nekem úgyis jó. Charlene meglepő kérdést tett fel nekem mire szemöldökeim a homlokom közepére szaladtak. - Ezt nem kérdezhetted komolyan - jelentettem ki önelégült vigyorral ám valami megmagyarázhatatlan okból mégis úgy döntöttem belemegyek a játékba. Se szó se beszéd levettem magamról a kabátomat és ledobtam az egyik kőpadra, feltűrtem a pulcsim ujját majd starta készen Cherlenere néztem. - Jólvan szőkeség, kipróbálom - olyan világ még nem született, hogy egy Castert gyávának nevezzenek úgyhogy egyszerűen el kellett fogadnom a kihívást. Reméltem, hogy A: nem taknyolok el a lány vagy még rosszabb esetben több diák szeme láttára is. B: nem sérülök le, szakítom ki a ruhámat vagy koszolom azt be. Egyiknek sem örültem volna. Egy Mardekáros legyen méltóságteljes, nem úgy mint ez a kis Hugrabugos bénaság. A sebeim így is még csak gyógyulófélben voltak és bevallom őszintén semmi kedvem nem volt visszabattyogni a gyengélkedőre, persze azért jó lenne megint felbosszantani azt a vigyorgó, magát önzetlennek tartó hölgyeményt. Igen, bevallom őszintén azt élvezném. De én sem kaphatok meg mindent hiába vagyok Caster, csak majdnem mindent azzal is megelégszem (legalábbis egy időre).
Nem csak egy gördeszka, egy különleges mágikus gördeszka! Persze ezzel is ugyanúgy el lehet taknyolni, de azért szerencsére itt elég ügyesen és gyorsan forrasztanak csontot. Régen rosszabb volt, amikor hetekig gipszben volt a karom és nem csinálhattam olyan intenzitással a dolgokat, mint előtte. Nem mondom, hogy nem csináltam semmit sem, mert azért ez nem igaz, de... sokkal kisebb hatékonysággal. Jó, persze a doki nem értékelte, de nem fogok egy törött kar miatt egész nap otthon ülni és... tanulni, mert az unalmas. Fel se tűnik, hogy jön valaki, főleg azért, mert elsősorban arra koncentrálok, hogy ne zúgjak el megint, mert már párszor sikerül, erre persze pont előtte nyekkenek és terülök el, a gördeszka pedig ezzel az íves lendülettel repül még tovább pár métert. Mázli, hogy el a srác mellett, mert gondolom még morcosabb lenne, ha neki is talál menni. - Semmi se úgy indul, hogy máris megy, mindent gyakorolni kell, nem tudtad? - válaszolok igaz, hogy kissé kínlódva az esés miatt, de amikor már sikerül felülni legalább, akkor már ott a szórakozott mosoly az arcomon. - Amúgy se tudhatod, hogy valami jó vagy rossz, ha nem próbáltad. Gondolom nem próbáltad. - nem sikerül levakarnia a mosolyt az arcomról, még a megjegyzéseivel sem, pedig azért érezni lehet a hangsúlyból, hogy nem kifejezetten barátságosnak szánja. Még felállni sem segít, mázlija, hogy nem vagyok egy kis hercegnő típus, nem is várom el. Világ életemben fiúkkal barátkoztam, fel tudok én állni egyedül. - Azért ne várd, hogy lábon csókoljalak. - vigyorodom el, aztán szépen feltápászkodom végre, hogy körülnézzek és felmérjem, hogy hol lehet a gördeszka, meg legalább egy kicsit leporoljam magam. Azért sikerült a könyökömet egy kicsit lehorzsolni, de semmiség, e miatt még nem szaladok vissza a szobámba. - Na biztos nem próbálod ki? - pillantok rá, amikor végre sikerül kiszúrni a deszkámat a távolban. Mardekáros... látszik rajta, de én sosem voltam az a típus, aki a háza alapján ítél meg másokat, meg még az első benyomás alapján sem, majd a második... vagy a harmadik az talán hatással lesz rám.
Ha valaki nagy hegyet akar megmászni, ne törődjön a vakondtúrásokkal. Nagy célhoz nagy szív kell.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cameron & Charlene 2014-10-13, 14:56
5 órakor ébredtem (ahogy szinte minden nap) úgyhogy sétáltam egyet, rágyújtottam a pipámra aztán elindultam befelé. Odakint egészen hideg volt úgyhogy zsebrevágtam a kezeimet és a lehető leginkább behúzva nyakamat elbújtam a sálam biztonságot nyújtó rejtekébe. Miután belöktem a csarnok ajtaját megkönnyebülve húztam ki magam ismét, kezeimmel felborzolva hajamat leráztam magamról a harmatcseppeket. Az ilyenkor megszokott csendes csarnok helyett azonban most zajongás fogadott. Egy lány gördeszkázott (?) és természetesen pont előttem esett hasra. Felvontam a szemöldököm, úgy néztem le a lányra majd ismét zsebre vágtam a kezeimet. Ismert ezt a lányt, az egyik leghiperaktívabb nőnemű volt Roxfortban. A szépsége sem volt képes elhalványítani a tényt, hogy irritáló. Energiától duzzadó mosolybomba - hánynom kell tőle. - Nem kéne ezt csinálod ha nem megy - világítottam rá a nyilvánvaló tényre. Csak összetöri magát, az meg egyértelmű, hogy ez nem az ő asztala. Mondhat nekem ezek után bármit, eltaknyolt a lábaim előtt ergó béna. - Azért az megtisztelő, hogy a lábaim előtt heversz - vigyorodtam el pökhendi fölényességgel, mosolyomban semmi jóindulat nem volt csupán az önteltségem sugárzott belőle. Igen, eszem ágában sem volt úriembernek lenni és felsegíteni őt.
- Jihá! - ilyen és ehhez hasonló lelkes kiáltások törik meg a reggeli csendet az előcsarnokban, vagy inkább a bejáratnál, mert történetesen főként ott akciózom éppen. Az ajtón belül veszek még lendületet, aztán a korláton végig, majd érkezés a kinti kőre... már amikor ez így sikerül, mert hát időnként a lelkes kiáltásokat megtöri egy-egy nyekkenés, meg egy-egy nyikkanás, amikor félúton valami rosszul sikerül, főleg hogy védőfelszerelés sincs rajtam. Apu otthon ezért kinyírna, de mivel most nincs itt... így aztán nem is fog róla tudni. Sok csontom tört már gyerekkoromban is, meg azóta is, hogy a suliba járok, mert hát mindig benne vagyok valami zűrben, amiket főleg magamnak köszönhetek, de hál a varázslatnak elég gyorsan rendbe lehet hozni az ilyen kisebb-nagyobb sérüléseimet, szóval a lelkesedésem továbbra sem csökkent. Most is egy kicsit mágiával megbütykölt gördeszkával verem fel a reggeli csendes. Amúgy is már vagy nyolc elmúlt, szóval miért kéne aludnom csak mert hétvége van? A többség hálótermei messze vannak, nem hiszem, hogy elér addig a zaj, amit keltek, úgyhogy e miatt nem érzek lelkiismeretfurdalást. Egyébként is túlságosan élvezem ahhoz, hogy most bármi ilyesmin elkezdjek agyalni. Jól érzem magam és ez általában minden más előtt helyezkedik el, ami a logikus gondolkodást, meg mások érdeket jelenti. Amúgy is, ha valakit zavarok, majd úgyis szól és akkor megfontolom, hogy keressek-e magamnak másik helyet a gyakorlásra, vagy mondhatnám inkább, hogy szórakozásra, mert annyira profi még nem vagyok, de nem is leszek sosem, ha nem próbálkozom nem igaz?
//
//