2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az a baj,hogy képtelen vagyok rá igazán haragudni. Igaz a van Nicolasnak... nem egy igazán jó háziállat ötlet a tündérmanó, hiszen nem kifejezetten lehet kordában tartani, szófogadatlan és elég nagy káoszt tud csinálni, de én attól még imádom, főleg ha ilyen nagy szemeket mereszt rám és akkor se hagyhattam, hogy annál a kölyöknél senyvedjen étlen-szomjan és rossz sora legyen, mert az... rémes volt, amit az a fiú vele csinált. Nálam jól meg van és nem biztos, hogy kint egyedül boldogulna, hiszen nem vadon született, a környék meg veszélyes, főleg az erdő. Nem tudna ott mit kezdeni magával. - Sejtettem én, hogy így döntesz. - tudtam, hogy nem akar megint a kabátom alatt rejtőzni, mert az nem valami kényelmes, és nekem is egyszerűbb így, csak hát lássuk be, még nem biztos, hogy annyira gyakorlott, és elég magasan vagyunk... Azért kis aggodalommal nézek utána, amikor kiröppen az ablakon, de azért reménykedem benne, hogy nem lesz semmi baj és nem zuhan le mondjuk félúton, vagy ilyesmi, mert bármennyire is vidor típus vagyok, akkor tuti, hogy hetekre magam alá kerülnék, ha miattam valami baja esne, akár kicsi, akár nagy. Nem akarom! Mindenesetre csak kénytelen voltam végül elindulni kifelé. A torony magas, én meg nem tudok repülni, szóval maradt a futólépés, no meg egyes lépcsők korlátjainak csúszással való gyorsabb bevétele. Nem olyan nehéz ez, ha az ember sokat gyakorolja, akkor egy idő után már komolyabb sérülést se szed majd össze. Még így is jó néhány perc mire végre az udvaron vagyok. Hát... nem nehéz rájönni, hogy mégis hol keressem őt. Már akkor ijedten szisszenek fel, amikor meglátom a jelenetet a menekülő kék foltot a levegőben, mögötte pedig a macskát, és a mérgesen kiabáló srácot harmadikként. Nem jó hír, nagyon nem! - Hívd vissza! Hívd vissza a macskát! - kiabálok a srácnak, aki kissé sántítva, de végül lassít a tempóján és jól láthatóan értetlenkedve néz rám. Jó tudom, miért a támadót védem? Mert jó eséllyel sajnos nem a macska kezdte a dolgot. - Petrificus totalus! - nem tehetek mást, a tündérmanóm testi épsége a fontosabb, ezért lendül végül a pálcám és a macskán csapódik be végül a varázslat, én pedig tovább iramodva az erdő felé követem a kis kékséget a levegőben. Percek telnek el mire majd kiköpve a tüdőmet állok meg végre. - Ez... meleg volt! - nevetem el magam végül. Igen, amikor már nincs mögöttünk veszély, akkor... őszintén szólva nem érdekel semmi. A srác gondolom a macskájával és a fájós lábával van elfoglalva, nem fog utánunk jönni a Tiltott rengetegbe.
Akármennyire is elszomorítottam az előbb kisgazdámat, most úgy néz ki mégis meg tudott enyhülni és még egy mosolyt is sikerült az arcára csalogatnom. Hagytam, hogy megsimogassa a fejem, de aztán fel is álltam, hogy a ketrecem tetején foglaljak helyet inkább. Onnan sokkal jobb volt a kilátás. Itt aztán tovább folytatom a tisztálkodást több-kevesebb sikerrel. Aztán ahogy befejeztem már kerestem is a lehetőséget valami újabb mókára, ám Bianca megelőzött. Felállt és elmutogatta, hogy ki akar vinni, aminek én felettébb nagyon örültem. Gondolkodás nélkül az ablakhoz repültem, eszem ágában sem volt a kabátjába bújni. Ahogy kinyitotta nekem az ablakot, már ki is suhantam rajta. Még visszaintegettem neki, majd elindultam lefelé a kastély fala mellett. Gyönyörű volt a kilátás, jól esett a friss levegő és az udvaron kószáló diákok és tanárok mind-mind jó játék alanynak tűntek már messziről is. Bár azt nem tudtam, hogy hol fogunk találkozni Bianca-val és azt sem, hogy mikor, de nem csináltam ebből nagy problémát. Amint a földhöz közel értem, elindultam a rengeteg felé, keresztül az udvaron. Gondoltam majd megtalálom a lányt, addig is csak nem lesz baj, ha szórakozok egy kicsit. Kiszemeltem magamnak egy fiút, aki egy padon ült és a macskáját simogatta. Odarepültem hozzá, s meghúztam a cica farkát, ami nagyot nyávogott, s belemélyesztette karmait a fiú combjaiba, mire ő is felüvöltött. Pechemre a macska nem csak elszaladt, hanem úgy döntött visszafordul és megpróbál elkapni. Magas hangomon felkiáltottam, majd ijedten az erdő felé kezdtem repülni, az a dög meg utánam...
Nem hiszem, hogy jó szülő lennék, ezért is nem volt sok jogom, hogy beleszóljak Nicolas dolgaiba, mert neki részben annak kell lennie a húgai miatt. Én viszont... képtelen vagyok erre a kis ördögfiókára hosszan haragudni. Az az igazság, hogy én is csinálok nagy butaságokat, tehát ha innen nézzük, igazán nem szólhatok rá, hogy időnként - gyakran - ez vele is előfordul. Persze attól még nem vagyok sokkal boldogabb, mert lássuk be mégis csak a házi dolgozatomról van szó. Az asztal nem érdekel, még a ruhám se, az mind mosható, de ha ezt így adom be McGalagonynak, akkor tuti, hogy nem elég, hogy valami csúnyát kapok rá, még valami bónuszt is mellékel hozzá, amit nem akarok kipróbálni. Akkor már jobb, ha be se adom, pedig kéne... és ezért marad el a mai kviddics edzés megnézése. Az mondjuk tuti, hogy ha Victor Krum lenne a suliban, és ő lenne ott azon az edzésen, akkor még egy büntetés se érdekelne, de... sajnos erről nincs szó, csak a házunk csapata edz, bár azért szó se róla köztük is van olyan srác, akit érdemes lenne megnézni... Mindegy! Hát persze, hogy megenyhülök, amikor leszáll a lábamra és olyan nagy szemekkel néz rám, hogy menten halvány mosoly szökik az arcomra, és óvatosan megsimogatom a fejét is. - Szörnyű, hogy még csak rövid ideig se tudok rád mérges lenni. Azt meg talán jobb lenne megmosni, mert így csak... - végül egy szélesebb mosollyal rázom meg a fejem. Nem sokat ér ez a nyalakodás. Magamról tudom, az ember lánya csak még maszatosabb lesz tőle és ez igaz a tündérmanókra is, de nem hiszem, hogy rá tudnám venni, hogy beálljon a csap alá. Végül csak sóhajtok egyet, ahogy visszaszáll a ketrec tetejére. - Unatkozol itt bent igaz? Talán... mi lenne ha kalandoznánk egy kicsit? Ezt majd megírom éjjel, alvás helyett, vagy nem is tudom. Valahogy megoldom, de elmehetnénk a Rengetegbe, mit szólsz? - pillantok hátra, amikor már a csukott ablakon nézek kifelé a fák irányába. Az mondjuk biztos, hogy nem mehetünk végig együtt a folyosón, szóval próbálom felmérni a terepet. Le tud vajon addig repülni, vagy kicsempésszem a kabátom alatt? Végül csak intek neki és megpróbálom elmutogatni, hogy mit akarok. Mutatom az erdőt, hogy ott találkozhatnánk, aztán az ablakot, hogy le tud-e addig szállni, majd a kabátomat, hogy inkább én csempésszem-e ki, mint ahogy be is jöttünk. Na jó, az nem teljesen ilyen volt, mert akkor volt vele egy plusz ketrec is, de fogjuk rá.
Elég éhes voltam már ahhoz, hogy azonnal rárobbanjak a kakaós csigára. Persze, hogy inkább a csoki, mint az alma, én is csak egy gyerek vagyok. Hamar le is telepedtem Bianca asztalára. Már tudom melyik az övé, hiszen elégszer lettem leszidva ahhoz, hogy megtanuljam. Már csak akkor merészkedek a többi íróasztalra, ha valami olyan tárgyat látok ott, ami ellenállhatatlan számomra. Vagy egyszerűen csak iszonyatosan kíváncsivá tesz. Viszont most pár hosszú percig az ebédemmel törődtem, de szokás szerint nem tudok sokáig egy helyben maradni, így eldobva a csigát el is indultam felfedező utamra. Hamar rá is akadtam valami igazán érdekfeszítőre, Bianca házidolgozatára. Persze én nem tudtam mi az, csak azt, hogy nagyon jól fog rajta a csoki. Viszont ez sem tartott sokáig, ugyanis lebuktam és ahogy meghallottam a szöszi kétségbeesett hangját, el is hajítottam a drága zsákmányt. Hátrébb léptem párat és nagy szemeimmel figyeltem kis gazdámat, mert nem értettem mi a baj. Amikor szomorkás arccal lehuppant az ágyára, már tudtam, hogy nem egyszerűen rosszat csináltam, hanem valami számára értékeset tettem tönkre. Odaröppentem az ölébe és bűnbánóan néztem rá. Leültem a lábára és hozzábújtam, hogy lássa, nem akartam neki rosszat. Kivételesen sikerült nem összekennem csokis kezeimmel a ruháját, de csak azért, mert nekiláttam lenyalogatni az édességet az ujjaimról. Amint befejeztem, fogtam magam és arrébb repültem, egészen pontosan a ketrecem tetejére, hogy onnan figyeljem mihez kezd most Bianca.
Tudom én, hogy nem ért semmit sem abból, amit magyarázok neki, de na attól még az emberben meg van ez a kényszer, hogy beszél mondjuk egy kutyához is, pedig a kutyák se sok mindent értenek, maximum a hanglejtésből sejthetik, hogy mégis mit akarsz tőlük, úgy kb. Én is így vagyok ezzel, hogy amikor kinyitom a ketrecet és aztán mégis megállok, akkor talán sejti, hogy most jól kéne viselkednie, mert akkor én kapok ki, ha megint sikerül mindent tönkre tennie. jó lenne pedig, ha most tényleg megpróbálna egy picit kisebb káoszt csinálni. A saját cuccaimat nem sajnálom annyira... fogjuk rá, de azért a többieké esetén nagyobb gond lehet, ha nagy káoszt csinál. Nem tehetek róla, de akkor is cuki, még annak ellenére is, hogy szinte azonnal kitör és megrohamozza a táskámat. Nevetve segítek neki előszedni a kakaós csigát. - Malacabbul eszel mint én. - az nem kifejezés. Én is össze szoktam kenni magam az ilyen jellegű kajákkal, bár én aztán kezet is mosok, de ő... esélytelen. És épp elég az a pár perc, amíg nem figyelek oda, hogy mire a táskám többi részét kipakolom máris minden tiszta csoki az asztalon, ahová letelepedett. Pár pillanatig még azért mosolyogva nézem, ahogy majszol, aztán jön az első sokk, amikor sikerül felfedezni hogy a holnapi házimat "olvasgatja" épp, vagy mondjuk úgy dekorálja ki. - Nem, nem, nem... nee, azt ne! - a visítás ugyan még távol van, de már majdnem a közelében vagyok, ahogy mozdulok is, hogy visszaszerezzem tőle az elég fontos darabot, ami már első ránézésre is menthetetlennek tűnik. Első tanulság: Soha ne hagyj el semmit a szobában, ha van egy Tündérmanód! Ha sikerül megszereznem tőle a maszatos házidolgozatot azért enyhén szólva is letörten, lefelé görbülő szájjal huppanok le az ágyamra. - Ennyit arról, hogy megnézem ma a kviddics edzést. - halk sóhajjal pillantok ki az ablakon. Pedig jó az idő, és tudom, hogy kimegy ma a csapat és olyan jó lett volna, annyira... jó! De ezt újra kell írnom, mert ha nem lesz kész holnapra, tuti biztos, hogy McGalagony kicsinál. Azt hiszem már nem fogad el több kifogást az elmaradt házikra, már így is volt a "kilopta a szobámból az ablakon berepült varjú"-tól kezdve az "egyszerűen köddé vált"-ig. Persze egyiket sem hitte el, azt meg végképp nem mondhatom, hogy becsempésztem egy tündérmanót és ő volt.
Amint meghallottam a közeledő lépteket már ki is pattantam a függőágyból és mint a villám már ott is termettem a ketrecem ajtaja előtt. Miniatűr ujjaimat ráfontam a rácsra és úgy vártam Biancát, mint a messiást. Szerencsém volt, mert tényleg ő jött. Egy lépést hátráltam amikor az lerántotta a takarót, de csak azért, hogy lendületből repülhessek ki, ha végre kinyitotta az ajtót. Már pörgettem a szárnyaimat, úgy néztem ki, mint valami játékbaba, akit felhúztak, ám a kapu csak résnyire nyílt, majd megállt. Boci szemekkel pillantottam fel a lányra, mert nem értettem mi a baj. Beszélni kezdett hozzám, viszont el kell, hogy keserítsem. A szavai pont annyira voltak érhetőek számomra, mint az én szövegelésem neki. Egyszóval csak a hangsúlyából tudtam következtetni dolgokra. Szinte minden alkalommal, amikor kienged és játszok valamivel, ledorgál, szóval sejtem, hogy ezt akarja megelőzni. Ez nem is érdekelne igazából, de a kakaóscsiga illata akkor megcsapja az orrom és már ha érteném se tudnék rá figyelni. Amint kinyílt az ajtó, már röppenek is ki és rögtön odasuhanok a kakaóscsigát rejtő táskához vagy zacskóhoz, hogy előrángathassam belőle. Izgatottan kapkodok, pedig lehet, hogy előbb hozzájutnék, ha megvárnám, amíg Bianca előveszi. Amint előkerül, azon nyomban kikapom a kezéből, hogy elröppenjek vele az asztaláig, ahol aztán lehelyezve magam majszolgassam az ebédem. Az engem persze nem zavar, hogy az egész fejem és vállig a kezeim is csokisak lesznek másodpercek alatt, csak az foglalkoztat, hogy mennyire finom. De ahogy mondják, minden csoda három napig tart, így a süti varázsa is hamar elmúlik, úgyhogy szépen ledobom az asztalra az összerágcsált maradékot, ezzel az íróasztalt is összecsokizva, majd elindultam újra felfedezni a szobát. Egy "Wááááh" felkiáltással kapom fel az első elém akadó pergament és nézegetni kezdem, majd amint észreveszem, hogy a csoki ezen is nyomot hagy egyre inkább elkezdem összekenni így festve számomra csodálatos képet egy valószínűleg Bianca számára fontos jegyzetre...
// Bocsi, hogy sokat várattalak, nem tűntem el, csak sűrű volt az előző hetem. //
Egyáltalán nem könnyű dolog egy tündérmanót rejtegetni. Pedig nem nagy, de van kalitkája és általában nem hajlandó csendben maradni akkor, ha megkérem rá. Oké, időnként igen, de... nehéz ez, mert meg kéne értenie, hogy mindkettőnk érdeke, hogy jól viselkedjen, hiszen akkor maradhat itt. Ha lebukunk, jó eséllyel kiteszik a szűrét és még én is bajba kerülök, habár ez utóbbi amúgy is gyakran előfordul, de azért nem akarok mindig gondot magamnak. Mondjuk jó eséllyel így is úgyis újra visszacsempészném, csak akkor már nehezebb dolgom lenne. Az a mázlim, hogy legalább a szobatársaim rendes lányok. Hiába van már itt ez a kis lény talán jó egy hete, eddig még senki se adta le a drótot Friccsnek, akinek szerencsére nem sikerült elkapni őt. Na abból lenne csak az igazán nagy baj! Most pedig órám volt, de az ebéd szünet alatt alapvetően, hogy visszasietek hozzá. Tudom, hogy nem lehet kellemes bezárva, de azt is, hogy ha kiengedném, akkor mire visszaérünk durva csatatér fogadna a szobában, ennyit pedig nem merek kockáztatni most még. Talán majd, ha... egyszer na. - Szia csöppség! - egy könnyed mozdulattal rántom le a ketrecről az anyagot, amivel le volt terítve. Kissé azért meg kellett bájolni, mert amúgy ő maga rántja le. Azon az elven működik - működne -, mint a madaraknál. Ha sötét van akkor talán alszik és nem unatkozik, de persze ébren van, amikor megérkezem. Óvatosan hajolok közelebb, hogy kinyissam a kis ajtót, de a mozdulat felénél azért megállok. - Szóval... hoztam neked enni, egy alma és egy isteni csokis kakaós csiga, de! - rövidke szünetet tartok, és már a záron van az ujjam. Igazából fogalmam sincs, hogy pontosan mennyit ért meg abból, amit magyarázok neki, de én azért reménykedem. - Ígérd meg, hogy nem fogod megint kiborítani Daisy parfümjeit, mert akkor tuti, hogy kinyír. - talán, ha eszik az elvonja annyira a figyelmét, hogy nem akar nekem káoszt csinálni... remélem.
Pár nap telt el, vagy talán már hetek is, mióta megszabadultam börtönőrömtől Biancának hála. Most egy izgalmas kis... nagy! kastélyban élek, ami tele van mókás humanoidokkal, bár némelyiket nem biztos, hogy abba a csoportba sorolnám... Lényegtelen! Tetszik az itt lét. Bár a szőke megmentőm, kit mostanra egészen megszerettem, nem sűrűn enged ki ketrecemből, csak ha itt van velem, ám néha sikerül megoldanom, hogy a tudta nélkül felfedező útra indulhassak. Ám most sikerült úgy bezárnia azt az átkozott kisajtót, hogy az istennek sem tudom kinyitni. Így aztán nem maradt más, minthogy befeküdjek a gazdi által nekem összeszerkesztett kis függőágyba és várjam, hogy visszaérjen Bianca az ismeretlenből... De minden perc annyira hosszú! És sötét van! Nem szeretem a sötétet! És egyedül vagyok! Valaki! Valaki jöjjön már!
