2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bejárat mellett két oldalt kazettás ablakokon keresztül lehet belátni az üzlethelyiségbe, hasonló stílusú a bejárati ajtó is, piros fából, boltívesen, a felső részen ablakos megoldással. Az üzlethelyiség két részre van osztva, belépve egy kisebb előtér fogadja a vásárlókat, a falak mentén polcok, kis üveges szekrények adnak otthont a különböző tárgyaknak. Természetesen az értékesebb fajtákat a kulccsal lezárt szekrények őrzik, nehogy avatatlan kezekbe kerüljenek. Balra egy kisebb pult látható, pirosra és feketére festett fából, a sarkán egy csillogóra kisuvickolt viharlámpával. Jobbra egy boltíves átjáró vezet a fűszeres részbe, ahonnan kellemes, zöld és föld illat áramlik ki. Tele cserépbe ültetett növényekkel, varázslatos, megbűvölt, gyorsan növesztett szárak, gyökerek, színes bogyókat lógatók, folyton mozgók sorakoznak az asztalokon, komódok tetején, az ablak előtti polcon, falra szerelt tartókban. A bejárattal szemben csigalépcső tekeredik felfelé, az alján megbűvölt, őrző és illetéktelen személlyel szemben sipítozó lánccal. A lépcső a tulajdonos otthonába vezet, oda tilos a belépés.
Kívül, a bejárati ajtó felett kazettás üveggel zárt erkély, téli kert látható, a ki nem nyitható ablakoknak számtalan további növény húsos levele tapad, ennyi látható csupán a fenti lakás rejtelmeiből.
*Tényleg nem értem most Emmácskát és ez minden bizonnyal kiül az arcomra is. Bizonytalanul nézek rá és kicsit ijedten is mert beindult bennem a gyanakvás, elvégre a nők, főleg ha rokonok is egyben, legyek bármilyen jó barátjuk kitartanak egymás mellett. szóval ezen a ponton teljesen biztos vagyok abban, hogy Danának van valakije, nem úgy mint eddig, hogy csak flörtölt a férfiakkal, tette a szépet mert a boltban így jobban érvényesült, hanem úgy igazából. Féltékeny vagyok, bár ez nálam nem zöld szemű szörnyként jelenik meg inkább sajnálom magam és irigylem azt a férfit akinek sikerült elnyernie Dana szívét. Egy kicsit….a jelen pillanatig volt reményem arra, hogy én leszek az, hogy állok hozzá olyan közel, hogy felfigyeljen az idétlen, béna udvarlásomra és észrevegye a benne rejlő vágyat amit iránta érzek. Most egy világ omlott össze bennem. Már a sonkamorzsa és a pattanás sem érdekel, Emmácskát nézem és nem is tudom milyen válaszra várok. Jó lenne ha azt mondaná, hogy nem így van, hogy tévedett vagy bármi más, de most az egyszer lehet, hogy még ezt sem hinném el neki. A barátom és tudom, hogy mindig őszinte velem de azzal is tisztában vagyok, hogy az állandó pátyolgatása amit amúgy szeretek, talán kegyes hazugságra kényszeríti. A fenébe is, tépjük le azt a ragtapaszt gyorsan és hirtelen, hadd fájjon nagyon.* -Te csak? *Előrehajolok annyira várom a válaszát a magyarázatát, bár kétség sem férhet hozzá, hogy nem fog tetszeni, lelki szemeim előtt már megjelent Danácska egy férfival, olyannal aki erős, magabiztos, szexi és nem váltogatja a haja a színét. Nem babrál egész álló nap virágokkal, az izmai vagy a mindennapos munkahelyi sikerei foglalkoztatják és nem annak örül, hogy a Szirmabontó Fiskália hat év után végre kinyílt. Cserépben, rabságban. * -Nem fog változni? Miért csalódnék benne? Eeezt most nem ééértem Emmácska. Dana persze flörtöl, tudom én, de az nem komoly. A virágokat sem viszi haza….. *Kissé erőtlenül érvelek jól tudom, de valamibe kapaszkodni kell nem igaz? És ha ez a valami az, hogy csak kedves a vevőkkel és elfogadja a virágokat melyekre utána rá sem néz, akkor abba kell kapaszkodni. Dana minden nap velem van, egyszer csak sikerül valami olyasmit tennem ami felkelti a figyelmét az irányomba, utána már gyerekjáték…..gondolom. Nem is ez a fontos most igazán, tudom milyen Dana, viszont Emmácska megváltozott. Mégis mikor történt ez? Már nem Dana felé irányít hanem másfelé és biztos vagyok abban, hogy többet tud mint amennyit elmond. Ezen fogom rágni magam egy ideig az biztos, viszont az is, hogy más szemmel nézek majd Danára holnap. Csak mert most az egyszer nem hiszek Emmácskának, túl jó, túl aranyos és tényleg félt engem, talán azért nem árul el mindent. Majd én kiderítem az igazságot aztán vagy belehalok vagy nem. Addig meg megtervezzük a kirándulást és mire eljön az ideje, kész tények elé állítom Emmácskát. Igen, ez lesz a legjobb megoldás.* -Csak a Tiltott rengetegbe ne menjünk. *Sosem volt a kedvenc helyem, hiába mondtam, hogy oda nem szabad…..már akkor sem voltam valami bátor, de inkább azt mondtam, hogy betartom a szabályokat. Emlékszem az első és egyetlen Tiltott Rengetegbeli kirándulásomra. Sötét volt, éjszakai buli a fiúkkal ahova be akartam illeszkedni de hát egy Hugrás még a saját házában sem lel hasonlóan idétlen barátokra. Valami megfogta a lábamat, aztán nekem esett, nyúlós volt és nyálkás, ragacsos, aztán fél napot egy növény indáinak fogságában töltöttem. * -Óóó….öööö, dehogynem, egyél csak bármit nyugodtan. Bocsánat, csak úgy gondoltam…..hagyjuk. *Nyújtom felé újra a sonkát, sőt rá is pakolok a tányérjára egy adagot, és még édesköményes kiflit is kap, és egy kis linzert meg csipkebogyós csirkét. * -És mikorra tervezed? Holnapra vagy azutánra….szólnom kell Danának, hogy nem leszek, bár talán ő is eljöhetne. Nem megyek csődbe ha egy napig zárva van a bolt. Persze csak ha neked nem gond. *Vigyorgok rá teljesen ártatlanul és eszembe sem jut – honnan is gondolnám – hogy a háta közepére kívánja Danát.*
Nem is értem, hogyan csúszhat ki ilyesmi a számon. Komolyan... azt hiszem csak az újbóli viszontlátás zavarta meg a fejemet, vagy szimplán csak hosszú volt az a nap, meg az utazás, a változások, a tanítás... és képes vagyok ilyesmit kibökni? jó ég! Tényleg nem értem, hogyan fordulhatott meg a fejemben ilyesmi, hiszen látom az arcán a döbbenetet, még hozzá nem is csekély mértékűt. Azt szokta meg, hogy támogatom, hogy azt mondom igen tegye meg, hogy igen küzdjön, hogy ne adja fel, mert idővel majd sikerek lehet, én pedig komolyan azt mondom neki, hogy hagyja, hogy ne próbálkozzon tovább, mert úgy sincs értelme és úgy sem érheti el a kívánt sikert? Én csak... milyen szép is lenne, ha egyszer rájönne, hogy Dana nem hozzá való. Még ha valami sikerülne is Dana a szerelembe szerelmes, a rajongást kedveli és egy átlagos életet nem tudna elviselni Max mellett. Nem ugyanarra vágynak, nem ugyanazt akarják. Képtelen vagyok elképzelni Danát, hogy idővel családot akarna, hogy gyerekekre vágyna, hogy férjhez akarna menni. Akkor is kellene neki a pezsgés, ha Maxszel lenne, akkor is kellene neki az udvarlás és a rajongás, úgy se bírná ki e nélkül, akkor meg mi értelme ennek? Ha pedig nem jön össze csak marad az álmodozás, amibe belesajdul a szíve. Jó azt hiszem ezt én nem mondhatom, rosszabb, amit én teszek, én még csak a tudtára sem adom, Max legalább a maga módján próbálkozik. - Nem Max, dehogy! Én csak... - halkan sóhajtok egyet. Most légy okos Domokos! Ki kellene találnom valamit, valamit amitől megnyugszik és persze amivel kimagyarázom a reakciómat is. Foghatnám a sonkára, vagy... talán túl sok volt az alkohol a sütiben? - Egyszerűen csak Dana nem fog változni, és féltelek, hogy csak mégy nagyobbat csalódsz tudod? - nem szeretném, tényleg nem. Szeretném, ha boldog lenne, de már olyan régóta van oda érte és azóta sem sikerült semmit, akkor vajon mi lenne a megoldás? Én csak próbálok mellette állni, de egy jó barát tanácsokat ad, nem csak bólogat és meglapogatja a hátadat, ha kell, hanem igazán melletted áll és igazán próbál segíteni igaz? Én sem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás és én sem tudom, hogyan lehetne ennek az egésznek jó vége. Nem akarom azt sem, hogy én jöjjek ki rosszul az egészből, egyszerűen csak talán eddig rossz irányból közelítettem meg az egészet. Aztán már csak az lenne a viccesebb, ha hallgatna rám, keresne egy másik nőt és nézhetném, ahogy megpróbál megint más valakivel boldog lenni, aki a tetejében még jobb is, mint Dana és jobban illik hozzá. Miért érzem úgy, hogy ebből az egészből valahogy sehogy se jöhetek ki jól? A szavaira már csak bólintok a kis incidens után. Azt hiszem ebbe jobb már nem jobban belemenni, az is valami, hogy sikerült végül lezárni a dolgot és már nem reszketek az idegességtől, hogy tényleg ilyesmit szúrt ki rajtam. Az ember csak nem akarja, hogy a pasi, akiért oda van, efféléket szúrjon ki az arcán. Még jó, hogy tényleg csak morzsa volt, nem is tudom, hogy mi lett volna a vége, ha nem így lesz. - Tökéletes, amúgy is régen jártál már te is az iskolában, legalábbis gondolom huzamosabb időre, kaját terén pedig tudjuk, hogy te vagy a profi, én pedig kinézek majd egy jó helyet, megkérdezem a Vadőrt, hogy van-e olyan környék, ami szerinte nem alkalmas. - túl sok a fa, túl nedves a talaj, érdemes előre tájékozódni, hogy ne a végén kapjunk valami fejmosást, mert olyan figyelmetlenek voltunk és nem is értünk annyira az egészhez. Régen sokat jártam én sétálni, de a tábortűzgyújtás azért nem a legnagyobb erősségem még a mai napig sem. Persze bizonyára ebben is lehet fejlődni, de ahhoz gyakrabban kellene a művelnem. - Szóval ezek utána soha többé ne egyek sonkát? - azért itt kissé kiszélesedik a mosolyom, mert hát na... kellemetlen egy helyzet volt, annyi szent, de azért csak nem kell e miatt örökre megvonnom magamtól a sonkát. Szeretem, csak neki kell egy fokkal jobban átgondolnia azt, amit kimond, mielőtt kimondja és akkor nem lesz remélhetőleg semmi gond.
*Talán….talán….Talán másnak tényleg fura lehet ahogy Emmácskával beszélem meg a szerelmi életemet, amikor a velem szemben ülő nő csodaszép és kedves és aranyos és imádnivaló. Imádom is, tisztelem és becsülöm, a barátom és minden marhaságomat elnézi, óvatosan és szeretve javít ki ha hibázok, tanácsokat ad és mindig meg tud vigasztalni. Egyszer régen még ennél is jobban oda voltam érte, de valahogy az érzelmeink elkerülték egymást, persze akkor is kedves volt és aranyos, csak épp nem úgy ahogy akkor szerettem volna. Már az egész lassan de biztosan megváltozott, Emmácska iránti érzelmeim megváltoztak, átformálódtak. Ez olyan mint a gyász, először csak elfogadtam, aztán lemondtam róla, beletörődtem és végül együtt éltem vele. mármint az érzéssel és a barátságunkkal. Talán…jobb volt ez így, ifjú voltam és szertelen, olyan álmot kergettem ami nem vált valóra, nem válhatott valóra, eltemettem és újjá varázsoltam, pálca nélkül. Azon csodálkozom, elvégre ismerem őt, hogy eddig mindig Danára koncentráltunk, bátorított vele kapcsolatban, most meg hirtelen azt mondja, hogy nézegessek másfelé? Hogy is van ez? Nem vallottam be magamnak mert még ehhez is vak voltam, hogy Dana nem nekem való, vagy nem én vagyok Danának való, felvettem a lovak szemellenzőjét és mentem egyenesen előre. Emmácska pedig mindig mellettem állt ebben a kérdésben, mondhatni egyengette az utamat, talán még Danával is beszélt rólam, persze nem mondta el ha így is volt, mert tudhatja, akkor bizony….nem, sosem lennék rá mérges, csak csalódott önmagamban és zavarban lennék a tudattól a következő Danával való találkozásomkor. De most, meg vagyok döbbenve.* *-Úgy érted hagyjam a fenébe? Tudsz valamit amit én nem és nem mondtad el? Van valakije? Ugye van?!! Csak nem mondtad el mert azt hitted összetörök lelkileg. *Össze is vagyok törve. Hiába nem biztos az egész én már annak veszem, miért másért akarná Emmácska azt, hogy az érzelmeimet ne pazaroljam Danára és nézzek más nő után?! Talán ezért nem gondolkodom teljesen tisztán és ezért mondok olyat amilyet egy nőnek nem lehet még akkor sem ha a barátunk. Szánom-bánom és szégyellem is magam rendesen, még jóvá tehetem de eltörölni nem tudom. Kapok is érte amit megadóan tűrök pedig nem is fáj, de higgye csak azt, hogy igen, persze úgy sem tudom becsapni, inkább tréfának veszi.* -Igenis. Egy életre megtanultam Emmácska. nem látni, nem észrevenni, nem mondani. *Akkor sem fogom mondani ha tényleg így van és társaságban vagyunk. Vagy akkor lehet? A fene sem érti a nőket én meg aztán pláne. Hálásan bólintok és egyezem bele a fátyolba borításba, nem is hozom szóba többet a morzsát meg a pattanást, inkább gyorsan témát váltok ami úgy is aktuális. Kirándulás, kötetlen együttlét, beszélgetés, jól érezzük magunkat stílusban. Már csak az a kérdés mikor.* -Erdő és tó. Ha már úgy is ott fogsz tanítani a Roxfortban, elmehetnénk a Fekete-tóhoz. Akkor meglesz az erdő is és süthetünk szalonnát. Én majd mindent hozok, neked ne legyen gondod semmire. Mikor? *Elmarok gyorsan még egy hógombócot és az arcomba tömöm. A többit már ráérünk máskor is megbeszélni vagy csak lefixálni. Jó lesz egy kicsit visszanyúlni a múltba, Emmácskával amúgy is élvezetes egy ilyen kirándulás, mindketten szeretjük a természetet és nem ijedünk meg ha összekoszoljuk magunkat. Persze a Tiltott Rengeteget messzire el fogjuk kerülni, van elég fa a tó körül, nevezhetjük erdőnek is. Odanyújtom neki a sütis tálat, a másik kezemmel meg a sonkásat. Ki tudja mire van gusztusa….ja persze a sonkásat gyorsan vissza is húzom, az volt a pattanás-morzsa történet fő gondokozója.*
Úgy szeretném, ha egy kicsit magabiztosabb lenne. Na persze hülye dolog ez, hiszen egy másik nővel szemben lesz magabiztosabb, nem pedig mondjuk velem, de ha valaki fontos neked, akkor is segítesz neki, ha ez neked rossz, mert az a célod, hogy neki jó legyen. Szeretném, ha boldog lenne, szeretném, ha magabiztosabb lenne, ha jól érezné magát a bőrében és végre tényleg beteljesülne valami igazán jó az életében és ha ez a jó Danával jár együtt, akkor hát legyen Dana, csak végre sikerüljön. Lehet, hogy nem lennék igazán boldog, ha együtt látnám őket, de ha az ő mosolyát látnám, ha az ő boldogságát az... az igenis boldoggá tenne engem is. És remélem, hogy Dana nem bántaná meg őt, azt végképp nem akarom. Ha... ha megteszi én nem is tudom, hogy mit teszek. Valahogy nem látja át, hogy az emberi érzések miből is állnak, mintha nem is igen akarná, de én nem hagyom, hogy ártson egy ilyen csodálatos embernek, mint Max. Így is tudtán kívül kínozza nap, mint nap, ha szándékosan tenné meg, azt biztos, hogy nem bírnám megállni szavak és tettek nélkül. - Tudod talán, ha tényleg így van... talán... - elhallgatok, és végül mégis visszaszívom a megkezdett mondatot, annak ellenére, hogy már szinte a nyelvem hegyén volt. Ismerem én őt annyira, hogy nem fogja hagyni, hogy magamban tartsam, úgyhogy... így is kénytelen leszek végül majd kimondani, amire gondoltam. - Tudom, hogy a szívnek nem lehet parancsolni... - hát én ne tudnám?! - De talán... tudod... lehet, hogy másokat is meg kellene látnod. - remek megközelítés, lehet hogy feladja Danát és talál magának valaki mást, aki megtetszik neki és aki könnyebben közel is engedi magához, akivel majd boldog lehet. Erre... erre kell koncentrálnom, a boldogságára végre és nem arra, hogy az valaki mással történik meg. Engem úgy se venne észre ilyen téren, hiszen mi csak barátok vagyunk, mindig is barátok voltunk. Neki mindig olyan nők tetszettek, akik kihívóak és látványosak és nagy hangúak, én pedig nem vagyok ilyen, nem is hiszem, hogy lennék valaha is. - Nem tudhatjuk Max, sose tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, vagy talán nem Dana lesz az, ezt sem tudhatod. - bármi lehet, én pedig csak zavarnék itt. Jobb nekem az iskolában maximum, ha nyáron nagyon unatkozom, akkor gyakrabban jövök le a faluba, hogy találkozzunk, de mindenkinek meg lesz a maga élettere, úgy azért mégis csak könnyen lehet, hogy egyszerűbb. Így is sikerül már most is elég nehéz helyzetbe hoznia, nem is tudom mi lenne hosszabb távon, ha itt is laknék. Nem azt mondom, hogy Max folyton ilyen helyzetekbe keveredik, de... tényleg hogy vele elég gyakran esik meg hasonló, én meg persze hogy nem veszek jó néven egy pattanással kapcsolatos megjegyzést, főleg olyan valakitől, akiért titkon totálisan oda vagyok. Annak is örülhetünk, hogy nem köszönök el azonnal és menekülök el pánikszerűen, hogy inkább kivegyek egy szobát a Három seprűben, csak a fürdőszobát célzom meg a menekülésem végállomásaként. - Megérdemelnéd, ha súlyt emelnék, a frászt hoztad rám. Ilyesmit nem illik kimondani, vagy... észrevenni. - de legalább már ott van a mosoly az arcomon, ennyit már sikerült elérnem, még ha határozottan nehezen is. Azért rendesen sokkolt, vissza kell még szereznem az életerőmet, meg a lelkesedésemet, és nem gondolni semmiféle pattanásra. Az biztos, hogy innentől, ha vele találkozom, még jobban meg fogom nézni magamat a tükörben, mint eddig, pedig eddig sem voltam rest. - Fátylat rá! - jó-jó lehet hogy még nem az igazi a mosoly, de majd nem sokára összeszedem magamat és egyből jobb lesz, csak kell még egy kis idő, amíg menni fog, talán pár perc és a tématerelő kérdés is határozottan sokat segít benne, legalább azon gondolkodom és nem pedig, hogy mit láthat még meg rajtam, ami... nem jó. - Bármelyik jó hangzik, mondjuk erdő és a végcél egy tó és tisztás. Süthetnénk szalonnát! Azt már egészen rég műveltem. Viszünk egy kis bort, plusz a szalonnak, zöldségek és kenyér és egy kicsit te is kiverhetsz a fejedből mindent, ami bánt. Mit szólsz? - a lelkesedésem azért szép fokozatosan visszatér és ezt élvezném is. Régen sokat lógtunk ki a Tiltott Rengetegbe is, na jó a határára, mert ő azért mindig kellőképpen félt, hogy nem találkozunk-e valami veszélyessel. De élveztem azokat a kiruccanásokat, és most főleg jó lenne vele eltölteni egy hosszabb délután is, akár estébe nyúlóan. Talán tényleg neki is kiverne a fejéből mindent, ami zavaró mostanság.
*Talán tényleg jó ötlet és cseles lehetőség, de akkor sem tennék ilyet, azon is csodálkozom, hogy egyáltalán eszembe jutott, bár ez csak azért lehet, mert tréfának fogtam fel nem pedig elvégzendő feladatnak. Soha nem kerülném meg az általam felállított szabályokat, nem folyamodnék cselhez mert az azzal elért siker nem valódi. Ezért nem találtam meg már korábban a hozzám illő nőt, igaz, akkor danácskával sem foglalkoztam volna. Ki tudja hogyan alakultak volna a dolgaim ha merészebb vagyok, ha nem ilyen szerencsétlen és nem ennyire papucs. A nők az erős férfiakat szeretik, bennük találják meg a védelmezőt, a gondoskodót s nem azt aki köténnyel a derekán vacsorát főz nekik. Emmácskának igaza van, bátrabbnak kellene lennem, odaállni dana elé és megvallani neki az érzéseimet, csak épp ebben a dologban olyan vagyok mint egy tinilány, félek a visszautasítástól s mivel eddig nem vettem észre, hogy Dana bármilyen szinten érdeklődne irántam, nem flörtölt velem, nem próbált behálózni, esélyes a visszautasítás. Egy kicsit talán kényelmes vagyok, jobb így csendben és titkon imádni, csodálni, mint távolról szomorúan nézni rá. Mert ha bevallom mit érzek iránta, minden bizonnyal sikítva elmenekül és akkor még az a csekély kis előnyöm is elvész amit azzal szereztem meg, hogy idevettem a boltba eladónak. Nem az általa megemelkedett érdeklődés és bevétel érdekelt hanem ő maga. Emmácska igazi baráthoz méltón próbál vigasztalni, lelket verni belém, de sajnos nem nagy sikerrel. Aranyos és kedves, hogy ilyeneket mond rólam, és tudom, hogy nem hazudik, legalábbis az ő olvasatában nem. Mert ő tényleg hiszi, hogy olyan vagyok amilyennek elmond, szerintem viszont többet lát bennem mint én magamban. * -Aranyos vagy, hogy ezt mondod, de….értékes én? Miben? Kedves, azt elhiszem, sokszor túlzásba is viszem, mások meg félreértik, hát ebben sem tudok mértéket tartani ahogy a bájitalok összetevőinél sem. Az életemet is elrontom ahogy azt a legutolsó löttyöt. Dana nem vak, csak másra vágyik mint én, ez világos. *Nem véletlenül szeretnék más lenni mint ami vagyok, olyan mint azok a férfiak akik Danácska miatt jönnek be az üzletbe és teljesen elbűvölik őt. Mosolyog rájuk – ahogy rá nem – kedves velük és flörtöl és kacérkodik. Igaz még nem láttam egy férfival sem elmenni, nem sietett soha randevúra és nem hallottam soha, hogy azt emlegetné; máshol töltötte az éjszakát. Mindig friss és üde volt amikor reggel bejött a boltba, soha nem viselte ugyanazt a ruhát mint az előtte való nap, szóval nincs senkije. Ennyit azért még én is tudok, ha nem is vagyok profi néhány jel azért csak kibökné a szemeimet. Remélem. Már azon is gondolkodtam, hogy talán Danácska sem tudja mit akar, vagy kit akar, viszont én kevés vagyok ahhoz, hogy rájöjjön, olyan férfi kell neki mint én. Vagy majdnem olyan. Egy kicsit markánsabb arcú, egy kicsit merészebb, egy kicsit vadabb, már ami a férfiasságot illeti – nem a testi adottságokat, azon a téren hála akárkinek, nincs problémám – egy kicsit mindenből több mint ami nekem van és akkor már egy egészen új férfi állna előtte. Nem tudom nem észrevenni Emmácska ingerültségét de mire szóba hoznám már más a téma. Talán összevesztek valamin, majd elmondja ha úgy érzi eljött az ideje, nem hiszem, hogy az én lelki világom sárba tiprása lenne a kettejük közötti ellentét. * -Hát igen, tanítási időben egyszerűbb. Sosem zavarsz Emmácska….Én és Dana….még azt sem merném mondani, hogy az a nagyon távoli jövő zenéje. *Igen, egy kis keserűség beszél belőlem, de hagyjuk, nem is érdemes ezzel foglalkozni, különben is most Emmácska a fontos, hiszen olyan régen nem láttuk egymást, baglyon keresztül beszélgetni meg enyhén szólva is idétlen. Talán ettől a távolléttől felejtettem el az alapvető udvariassági szabályokat. Nem mondani egy nőnek, hogy pattanása van, akkor sem ha az van neki. De hát Emmácska a barátom, őszinték vagyunk egymáshoz és úgy érzem már túlléptünk minden tabu témán. Piszok pocsékul érzem magam míg az ajtó két oldalán állunk és utána is még egy kicsit. Olyan mértékű lelkiismeret furdalásom van, hogy az egész Tiltott Rengeteg kevés lenne hozzá, hogy befogadja. Persze Ammácska szerencsére hamar túlteszi magát rajta, malacom van amiért tényleg csak morzsa volt és nem egy pattanás, hogy lehettem ennyire marha?!* -Aúúúú! Emmácska! Te súlyt emelsz? *A vállamhoz kapok, nem mintha fájna, ha erőset akart volna ütni sem okozna fájdalmat, de így….ártatlan tréfa, játék és inkább simogatásnak érzem semmint bokszolásnak, de azért elfintorodom.* -Nem volt vicces. Bocsánat, ne haragudj, csak kicsúszott a számon, nem is értem mi ütött belém. *Szomorú mosollyal nézek utána ahogy ellibben mellettem és visszaül a kanapéra. Az örömteli viszontlátásból is sikerült katasztrófát csinálnom és még azt mondja nem vagyok szerencsétlen. Mindig ez történik velem, nem csoda, hogy Danácska még akkor sem számolna velem ha én lennék az egyetlen férfi a világon. Visszamegyek én is, már nincs étvágyam, azon agyalok milyen semleges témát vessek fel amivel feledtetni tudom az iménti fiaskót. * -Szóval! Hova lenne kedved kirándulni? Erdő, tó, erdőtó? Tóerdő?
Talán tudnék neki jobb ötleteket is adni, hogyan csábítsa el Danát, de vajon akarok is? Ebben azért egyáltalán nem vagyok biztos. Tudom segítenem kell neki, de mellette vagyok és próbálkozom is, de talán érthető az is, hogy nem teszem ezt teljes erőbedobással, nem teszem azt úgy, mintha engem ez az egész nem érdekelne, hiszen vajon képes lennék itt maradni az iskolában és tanítani úgy, hogy közben ők ketten... Vajon mi lesz, ha mégis sikerül neki? Mi lesz akkor, ha végül mégis egymásra találnak és nekem végig kell néznem ahogyan boldogan élnek, ahogyan összeházasodnak, gyerekük lesz, Dana jobb emberré válik... Én igazán próbálom mindezt jól kezelni, nem akarom, hogy a féltékenység bármi rosszat is tegyen velem, de nem könnyű, mert valahol mélyen nem akarom, hogy ez az egész bekövetkezzen, valahol mélyen azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy nekem akarjon virágot venni, hogy... De nekem nem marad más, csak a csendes sóhajok a szobám magányában, míg Danának a sok férfi, akik a kegyeiért ácsingóznak. - Nem is rossz ötlet és igen cseles lehetőség is egyben. - mosolyodom el, de tudjuk jól mindketten, hogy úgy se tenne ilyet. Nem vásárolná fel mások elől a virágos boltot és nem is lenne túl sok értelme. Az a baj, hogy ha Dana nem akarja őt észrevenni, akkor nem is igen fogja, bármit is tesz az ügy érdekében. Talán csak annak lenne értelme, ha őszintén feltárná az érzéseit, de arra vajon képes lenne valamikor is? És vajon mennyire törne össze, ha Dana nem kellően reagálna rá? Nehéz ez az egész, szeretném ha boldog lenne, de közben ha tényleg elérné ezt, az csak még inkább az én boldogtalanságomat erősítené. Néha én sem tudom, hogy mit kéne tennem, épp ezért mentem Londonba, jó volt ott egy kicsit elszakadni ettől az egésztől, de akkor is meg volt bennem a kettős érzés, hogy mind e mellett hiányzik is a társasága., a mosolya és az a kis bizonytalan önmaga. - Így van, az a fontos, hogy kitől kapod a virágot, nem az, hogy milyen virágot kapsz. - apró bólintás csupán. Na igen, ha én tőle kapnék, nekem aztán édes mindegy lenne, hogy milyen az a világ. Bárminek ugyanúgy tudnék örülni. Oh persze kaptam én már tőle virágot, de az azért még sem olyan, mint amikor Danának visz, lelkesen és boldogsággal telve, remélve, hogy olyan visszajelzést kap majd, amitől a szíve is szivárványosabb lesz. - Dehogy vagy szerencsétlen Max! Ezzel egyébként is azt mondod, mintha csak azért kedvelnélek, mert barátok vagyunk, pedig e miatt nem mondok neked mást, mint ami az igazság. Értékes vagy és nagyon kedves, Dana... Dana rendkívül vak és buta, hogy ezt nem képes észrevenni! - igen, talán az utolsó szavaknál kicsit megnyomom a szavakat, kicsit talán hevesebben mondom, mint ahogyan azt kellene, de mégis így gondolom, betudhatjuk ezt annak is, hogy régen láttuk más egymást. De tényleg így van, Dana igazán vak, ha nem képes értékelni azt, hogy egy ilyen kedves ember oda van érte és főképp nem veszi észre. Mire jó az, hogy olyan sokan rajongják körbe? Az csak a külsejének szól, csak a flörtölésének, a nevetésének, de nem neki magának. Azok az emberek nem ismerik, bár... nem tudom, hogy Max ismeri-e egyáltalán őt igazán. Vajon akkor is ennyire oda lenne érte, ha jól ismerné? - Kényelmetlen biztosan nem, de mégis csak egyszerűbb a kastélyban. Oda köt a munka és neked sem zavarnék be, egyébként is, ha te és Dana... tudod, csak zavarnék. - jobb nekem a kastélyban. Láthatom őt, találkozhatunk többet, mint az utóbb hónapokban, de még sem kell túlságosan hosszú ideig látnom azt, hogy ha jól alakulnak a dolgok, akkor mi zajlik közöttük. Az nekem sem lenne valami kellemes, jobb ebből kimaradnom. Ezek után már szinte sokkolóan hat rám a megjegyzése. Nem csoda azt hiszem, hogy egy szemvillanás alatt pattanok fel és tűnök fel a fürdőszobában. Szégyen, ha tényleg így van és hogy ő pont ezt szúrja ki rajtam. Barátok vagyunk és nincsenek titkaink, de közben én nem csak így tekintek rá. Ha valaki fontos neked, nem akarod, hogy lássa a hibáidat, és főleg nem akarod, hogy lásson rajtad... valami ilyesmit. Pillanatok telnek el, mire a hangomat hallhatja, miután megmostam az arcomat és kiderült, hogy tényleg csak egy morzsa volt a kifliről, meg egy kis szezámmal. Mégis paprikavörös a fejem, amikor kinyitom az ajtót, hiába próbálom ezt mosollyal palástolni. - Nem... ez igazán nem volt vicces. - bököm ki aztán, még szórakozottan bele is bokszolok a vállába, épp csak egy pillanatra. Az ő haja is vörös, nem csoda, sejtem én, hogy mennyire sikerült sokkolódnia a miatt, amit mondott, mint ahogyan engem sem érintett valami jól. - Semmi baj, ez csak... azért mégis csak... tudod... - kellemetlen és pocsék érzés lett volna, gyorsan lépek csak el mellette, hogy visszahuppanjak a kanapéra. Hát az biztos, hogy sokkal jobban fogok figyelni az evésre innentől, minden egyes morzsára és falatra... ez valami rémes helyzet volt!
*Nem hiszem, hogy csupán több virággal meg tudnám hódítani Danát. Azokkal a virágokkal sem foglalkozik melyeket a vásárlóktól kap, csak gyűlik a sok szép csokor, néha rendet vágok a sorok között, pár naponta kidobálom azokat amik elhervadtak, még annyi fantázia sincs a férfiakban, hogy megbűvöljék a virágokat, pedig az ember azt hinné, ennyi varázsló között azért csak akad néhány akinek eszébe jut. Csak egy lennék a sok közül aki virágot ajándékoz neki, és attól még nem tudná meg, hogy mit érzek iránta, pedig ez lenne a lényeg. Talán tényleg vennem kéne a bátorságot és elé állni, megmondani neki, hogy szerelmes vagyok belé és vele akarom leélni az életemet, ezzel persze minden bizonnyal vagy halálra rémíteném, vagy ami esélyesebb, hogy kinevet és nem vesz komolyan. * -Több virágot? Akkor meg kellene vennem a virágos boltot, vagy az egész virágmezőt. Bár ha az enyém a virágos bolt, szabotálhatnám a neki vitt virágok megvásárlását. *Ezen az ötleten elmosolyodom, szép húzás lenne csak éppen pénzem nincs rá. a saját boltomból is csak nehezen élek meg, nem vet fel a pénz és a bolt hasznának nagy része Dana fizetését teszi ki. Tulajdonképpen nem is lenne szükségem állandó alkalmazottra, hiszen mindent el tudok végezni magam is, csak akkor kellene kisegítő amikor Londonba utazom, de talán nem menne csődbe a bolt, ha havonta egyszer nem nyitnám ki. Inkább arra van szükségem, hogy minden nap lássam Danát, de csak szívemet fájdítom vele, mert nem érinthetem meg úgy ahogy szeretném, nem csókolhatom meg amikor akarom, és naponta többször is akarom….szeretném. Emmácska adhatna ötleteket, de valahogy nem akarózik neki, vagy ő sem tud mit kezdeni Dana dívás személyiségével, szeszélyeivel.* -Évszakok szerint….ühüm, de hát van egy virág ami csodálatos, akkor a többi nem lehet ugyanolyan szép Emmácska. Az emberek sem egyformák, a virágok sem. De talán igazad van, a lényeg az, hogy _ki_ adja, nem az, hogy mit ad. *Ezen a ponton jut eszembe, hogy talán nem én vagyok az a megfelelő személy aki Danának virágot ad. Nem véletlen, hogy vele szemben mindig megpróbálok más lenni mint aki valójában vagyok. Olyan kedvesen elbeszélget azokkal a férfiakkal akik ajándékokat hoznak neki és flörtöl velük, kacérkodik ahogyan velem még sosem, hogy őket figyelem és próbálok olyan lenni mint ők. Ám ez nekem nem megy igazán, csak elbénázom….ezt is.* -Te a barátom vagy Emmácska, a legjobb és az egyetlen barátom, persze, hogy így kedvelsz. A legnagyobb marhaságaimat is elnézed, más viszont inkább kuncog egy jót a tenyerébe. Tényleg ennyire szerencsétlen vagyok? *Mindig a rossz nőre teszem fel a lapjaimat, aztán valaki más bemondja a pókert. Na jó, Emmácska nem rossz nő és korábban sem volt az, ő nem nevetett ki sosem, és senki nem halászta el az orrom elől, egyszerűen csak nem látta bennem azt a férfit…..fiút, akiért oda lehet. Az is lehetséges, hogy ha akkoriban összejövünk, most megint ott tartanánk ahol jelenleg. Szépen, barátsággal váltunk volna el egymástól. sebaj, ha itt marad Roxmortsban, Roxfortban, akkor gyakrabban látjuk majd egymást és helyre pofozza a lelkemet. Örülö annak, hogy a közelben lesz de nem önző indokok vezetnek rá erre az érzésre, tényleg kedvelem Emmácskát, mindig is az életem része volt. * -Örülök nagyon. Nem azért mert közelebb lesz a lelki szemetesládám, hanem mert tényleg neked örülök és a sikerednek. Szerintem mindenképpen kellene egy kis lakás itt a faluban, de valóban kényelmesebb ha a tanév alatt az iskolában laksz. Mondanám azt, hogy a szünetekre költözz ide, szívesen látnálak és nem kellene külön lakásra költened, de csak egy szobám van és biztosan kényelmetlen lenne neked hosszútávon. *Kereshetnénk egy nagyobb lakást is, de nekem pont jó így, hogy a bolt fölött van és tulajdonképpen ki sem kell tennem a lábam otthonról ha dolgozni megyek. Másrészt, ugyan nekem nincs magánéletem de Emmácskának minden bizonnyal nagyon hamar lesz, ha az iskolában meglátják őt a férfi tanárok, össze is vesznek majd érte, de elég csak lekísérnie a diákokat a faluba hétvégén és csődület lesz a téren. Szóval ha vendéget hívna magához….nem célszerű ha egy másik férfival osztja meg a lakását. A nagy gondolataim és hercegkeresési ötleteim közepette észre sem veszem mennyire elefánt vagyok a porcelánboltban, csak kimondom azt amit látni vélek és kész a baj. na ez az a szerencsétlenkedés amit nap mint nap teszek, most meg Emmácskát borítom ki, pedig egy pattanás nem a világ, de hát egy nőnek hiába mondod, hogy a pattanásával együtt is szereted. * -NEEEM! Nem az, csak…..rosszul….láttam. *A hangom minden egyes szóval mindjobban elhalkul, már csak Emmácska illata marad ott velem, ő a fürdőbe viharzik, még egy Tűzvillám sem olyan gyors mint ő. Kelletlenül felállok, beletúrok a hajamba amiről feltételezem, hogy megint a színét váltja. Nagyon szégyellem magam, a fürdő ajtajához lépek és bekopogok. Félve, halkan szólítgatom Emmácskát és bár nem lát, majdnem a földig hajolok a bocsánatkérés közepette.* -Emmácska!....Emmácska, nem izé, pattanás, csak egy…..morzsa volt. Ne haragudj, nem akartalak….kellemetlen helyzetbe….én, bocsánat….Emmácska!
Tudom én, hogy Max milyen könnyen képes dolgokat komolyan venni, amiknek igazából nincs olyan sok komolyságtartalma, mert hát igazából nem szabad semmiféle táblát kitenni. A virág a jó ötlet, meg persze az, hogy szépen magát adja, az lenne itt az igazán jó, de nehéz tudom. Én is megtehettem volna már igaz? Egyszerűen csak odaállhattam volna elé és megmondhattam volna mit érzek, még ha nem is viszonozza. Azt szokták mondani, hogy az ember szereti hallani az ilyet, hogy valaki szereti, de... ha aztán mégis csak elutasítanak, ha azt hallod, hogy köszönöm, de én nem... az pocsék érzés lehet. Gondolkodtam már rajta pedig, hogy egyszer megpróbálom, hogy elmondom neki, hátha jó kedvre derítené, persze leszögezve, hogy nem várok tőle semmit, csak hogy tudja... van sok jó benne, van olyan, amit szeretni lehet, mert nekem megy, csak mások vakok és nem veszik észre. Mások sokat akarnak, vagy mást... nem is tudom, de hogy nem jól csinálják, Dana sem, az biztos. Max igazi főnyeremény, vicces és kedves és még kiválóan tud főzni is. Igazi jó barát és nem az a legjobb kapcsolat, ahol a párod egyben a barátod is? - Maximum gondolatban, vagy... inkább vigyél neki te több virágot akkor majd más nem akar. - legalábbis egy próbát megérhet a dolog, bár a jó ég tudja. Dana tényleg nehéz eset, sokan vannak oda érte és pátyolgatják a lelkét és ki is mutatják és persze ő ebben előszeretettel sütkérezik. Mindig is ilyen volt, nem az a visszafogott és szerény típus, de hát.. nem is lehet mindenki egyforma. Dana ilyen, majd talán egyszer észreveszi, hogy máshogyan kéne, hogy jobb lenne, ha nyitna jobban és nem mindenki felé válogatás nélkül. Talán akkor meglátná, hogy van aki igazán és nagyon szereti és nem az a lényeg, hogy sokan rajongják körül, hanem az, hogy legyen egy, aki igazán oda van érte és mindent megadna a szerelméért. - Igen, az például különleges, vagy ami a színeit változtatja az északok szerint. Nem is tudom Max, én... tudod, hogy mindenféle virágot szeretek. Ha kiemelnék egyet... azzal azt mondanám a többi nem olyan szép. - finom mosollyal vonom meg a vállamat. Igazából nem nagyon volt sosem kedvenc virágom és nem vagyok az a kedvenc ételes típus sem. Kevés kedvencem van igazából, mert ha egyet tényleg kiemelsz, akkor mást ezzel negatívabb színben tüntetsz fel. Jó persze Max más, őt kiemelem minden más férfi körül, de ő nem egy virág, vagy egy étel, őt önmagáért lehet nagyon-nagyon szeretni. - Ne butáskodj, hiszen én is önmagadért kedvellek annyira. Nagyon is kedvelhető vagy, csak... valahogy néha a lányok előtt, akik tetszenek neked átváltozol... valaki mássá. - nem magát adja. Pedig igenis érdemes lenne, de valahogy úgy tesz, annyira akar tetszeni, hogy végül egészen elrontja önmagát. Furcsává válik a stílusa, meg a hozzáállása, amit valahogy nehéz kezelni onnantól már. Nem tudom, hogy miért teszi, mintha attól akarna jobb lenni, hogy másnak mutatja magát, de pont azzal veszíti el az igazi értékeit, mert vannak neki, nagyon sok, csak pont az a baj, hogy ő sem látja ezeket magában. Na nem mintha nekem sokkal több önbizalmam lenne, szóval nem fair, hogy pont én próbálok neki tanácsot adni igaz? Ezért is kell nekem az a szőke herceg a fehér lóval, csak hát... mégis hogyan mondhatnám meg Maxnek, hogy nem igazán lenne jó, ha pont ő próbálna elém vezetni valakit? Mit kezdenék vele vajon mégis? Az a baj, hogy Max édes, de közben... tartok is tőle, hogy képtelen lennék mást szeretni, az pedig az másik illetővel lenne csúnya dolog. Szamárnak lenni a ló helyett... pocsék dolog. - Így van, egy kis változás, hogy feltornásszam az önbizalmadat és a kedvedet. - és persze, hogy még ezzel is egy kicsit húzzam őt, mert hát... nem fogom ám egyből az orrára kötni a tényt, hogy nem csak beszélgetni és enni jöttem és nem is csak kirándulni akarok vele, hanem maradok, hosszú időre, amíg csak lehet, és ha jól végzem a munkámat, akkor remélhetőleg hosszú távon. London nem nekem való, túlságosan pörgős város és Max is hiányzott. Azért mégis csak mindig itt a Roxfortban éreztem magamat igazán jól, ezt kár lenne tagadni. - Igen, maradok, amíg csak lehet és... kéne egy lakás, bár a jó ég tudja, hogy hogyan lenne jobb. A legtöbb tanár a kastélyban él, de nyáron annyira üres... szerinted hogyan lenne jobb? - egy lakás itt a faluban, csak akkor meg sokszor kéne bejárnom, és a Roxfort tanárai sokszor azért besegítenek az iskola védelmében is, én pedig nem lennék ott... a fene tudja, hogy lenne ez az igazi. Én sem tudom eldönteni, de még egyelőre nem döntöttem el mindent, még azért nekem is új a helyzet. Szokni kell és a rendes tanítás amúgy is csak szeptembertől indul be majd. Akkor viszont rendesen meglepődöm, amikor az ölelés után még mindig az arcomat fürkészi. Kicsit sikerül el is pirulni, főleg amikor benyögi ezt a pattanás dolgot. - Hogy... hogy mi? - zavar... és nagy adag szégyen, miközben lesütöm a tekintetemet, és legszívesebben a tányéromat kapnám magam elé, hogy eltakarjam az arcomat. Milyen jó is lenne, ha el tudnék bújni mögé? - Csak az... biztos? Inkább... megnézem! - elég hirtelen pattanok fel, kis híja, hogy a tányérom tartalma nem borul a padlóra, de talán érthető a dolog. Elég megrázó, ha ilyesmit mond neked az, akiért amúgy oda vagy. Fürdőszoba... gyors fürdőszoba keresés. Jártam már itt, tudom hol van... és persze nagy lendülettel vágom be magam mögött az ajtót, mire sikerült a helyismeretemet előkapni. Tükör, tükör kell!
*Először azt hittem tényleg komolyan gondolja, hogy kitegyem az általam ajánlott táblát. Emmácskának mindig remek ötletei vannak, némelyek viccesek is de mindig bejönnek. Már-már elmerengek azon, hogy hova is tegyem ahol szem előtt van, de hát én vagyok a hülye. A nevetésére eltűnnek a merengő ráncok a homlokomról és úgy érzem néhány pillanatig elég idétlenül nézek rá. Persze végül leesik a sarló és rájövök, hogy megint behúzott a csőbe. Szerettem Emmát mert a legnagyobb gondomat is semmissé tudja varázsolni, elég egy megjegyzés és máris jobban érzem magam, a nevetést is ki tudja belőlem csikarni akkor is amikor legszívesebben sírnék. Persze nem teszem meg, mert mégis, milyen férfi az aki pityereg, ennél jobban nem akarom magam lealázni. Néha még eszembe jut milyen volt amikor fülig szerelmes voltam belé. Régen volt és akkor sem kaptam viszonzást, szóval nem változott semmi, csak a nő lett más. Így fogok meghalni, az agglegények szánalmas életét élem míg meg nem rokkanok. Emma azonban örök. Csak remélem, hogy a leendő családja mellett rám is lesz egy kis ideje, nem vagyok önző csak félek, hogy elveszítem.* -Vicc volt. Jó, értem. Nem lesz tábla. *Kerítenem kell egy sarkot Dana virágjainak, az is lehet, hogy eladom őket. Megbűvölöm mindegyik csokrot és eladom, a pénzből pedig az elhunyt varázslók és boszorkányok árváit támogatom. A virágokra adott ötlete sokkal életrevalóbb, bár még nem jutott eszembe semmilyen bűbáj erre nézve, de akkor majd agyalok rajta.* -Különleges. Ha mondjuk soha nem hervad el az elég különleges, vagy másra gondoltál? Neked például milyen virág lenne különleges? *Emmácska és Dana rokonok, szegről-végről ugyan de azok és ha valamennyire is ugyanaz a vér folyik az ereikben, talán a női igényeik is hasonlítanak egy kicsit egymásra. Ez nagy segítség lenne, példának okáért nem kellene annyit gondolkodnom a megoldáson. A sok sikertelenség után fel szoktam adni egy időre, belefáradok abba, hogy hiába minden, mert az összes próbálkozásom kudarcba fullad, bármit teszek mindig szörnyű vége van és dana ugyanúgy nem tudja, hogy mit érzek iránta. Valahogy össze kellene gyúrni Danát és Emmácskát, mert Emmának soha nem kell mondanom semmit, tudja mikor mire gondolok. Vajon miért? Adhatna tanácsot Danának. * -Adjam önmagam? Az kész katasztrófa lenne. Még én is próbálok menekülni magam elől. Nem, ha a kefe kefét eszik, akkor sem. *Amikor önmagam voltam, dana fel sem figyelt rám, nem mintha mostanában megtenné, de legalább már nem nevet rajtam annyit. A magabiztosság álcája mögött vergődöm, a humoromra nem vevő, az udvarlásom nem érdekli, tényleg csak azt kellene, hogy megvalljam neki mit érzek, de persze ezt is nagyon könnyű eldönteni és kitalálni a szavakat, de amikor ott áll velem szemben már nem érzem jó ötletnek. Talán mert félek a visszautasítástól, mert a bizonytalanság is jobb ha minden nap látom és csodálhatom mintha egyenesen megmondja, hogy idióta vagyok és akkor sem nézne rám férfiként ha én lennék az egyetlen a földön. Ami Emmát illeti, vele sosem voltak ilyen bizonytalansági gondjaim és a herceget is előkerítem neki a föld alól is. Ló kell hozzá? Egy kentaurt is befogok.* -Meglesz Emmácska. Egy fehér ló rendel, és egy lovagló herceg. *Ez sokkal kellemesebb téma, felhőtlenül tudok rajta mosolyogni, pedig ez is csak vicc, legalábbis a ló meg a herceg, de a többi földhöz ragadt gondolat már egészen komoly. Boldognak akarom látni, sok mosolyt az arcán, hallani a nevetését és nézni amint jó ízűn befalja a fél kamrámat. Sosem értettem miért ment innen el Londonba, amikor utálja a nagyvárosokat meg a nyüzsgést. Ő amolyan otthonülő fajta, szereti az egyszerű szépséget amit csak az ilyen kis falvak és környékük tud nyújtani, élvezi a csendet, a madarak énekét…..* -Akkor most ez is egy kis változás, hogy itt vagy. *Elviszem kirándulni, megmutatom neki azt amit itt hagyott, hátha kedvet csinálok neki a tartósabb maradásra. Hiányzott, nem csak azért mert mindig helyre tette a lelkemet hanem mert tényleg szeretem és jó vele beszélgetni, enni, sétálni és ő elfogad olyannak amilyen vagyok, mellette nem érzem azt, hogy más szeretnék lenni, neki nem akarok mindenáron megfelelni, mert jó vagyok így is, ezért nem egy merő görcs az életem. Meg is lepődöm amikor közli, hogy hosszabb ideig marad, ennyire jó lennék a rábeszélésben, nem is kell mondanom csak gondolnom rá és kész? Hű! * -Mennyire hosszabb időre? *Biztosan látni Rajtam, hogy majd megőrülök a kíváncsiságtól, de persze direkt nyúzza az idegeimet.* -Itt maradsz? A Roxfortban fogsz tanítani? Hol fogsz lakni? Lakást kell keresnünk neked. Addig itt kell maradnod, ne is vitatkozz! Emmácska, ez remek hír, gratulálok! *Hozzá is hajolok és átölelem, még egy puszit is kap az arcára. Már tervezem is az életét és persze körül kell néznem potenciális herceg ügyben. nem vitás én ismerem a legjobban, tudom mi kell neki. Végül csak elengedem, elveszek egy kiflit magamnak, ha izgatott vagyok mindig megéhezem és persze ne egyen már egyedül. Közben fülig ér a szám, nézem ahogy eszik. Úgy látszik a szerencse mégis kézen fogott, máris teljesült egy kívánságom, és ha itt találok neki herceget akkor végleg itt marad. Nézem az arcát, aztán észreveszek rajta valamit. A nagy izgatottságban nem is nézem meg jobban, máris kimondom amit hiszek. Mutogatok is az arca felé.* -Ott…mintha egy pattanás lenne. *Odanyúlok aztán, hogy megnézzem, de leesik és akkor jövök rá, hogy megint hülye voltam. Ijesztgetem itt azzal, hogy nem makulátlan a bőre, közben csak….*-Bocsánat. nem is az volt. Talán csak egy kis bürke a sonkából. *Hogy én milyen balga vagyok. Bűnbánóan vigyorgok.*
Néha azért tényleg jó lenne, ha tudnék olvasni mások fejében, ha érezném az érzéseiket, ha tudtam volna akkor régen azt, hogy ő mit érez irántam, de sajnos sejtelmem sem volt róla. Max nem az a típus, aki könnyen megnyílik ilyen témákban, a kis jelzéseit pedig rendkívül nehéz észrevenni, vagy inkább úgy mondhatnám, hogy nem nagyon vannak neki. Így hát nekem nem marad más, mint hogy megpróbálom más valakivel összeboronálni és fájdítom a saját szívemet is, mert nem lehet inkább helyette vele, de hát nem gondolnám én, hogy akarna. Barátok vagyunk és egyébként is gyakorta sodródom barát zónába. Nem tehetek róla, az élet már csak ilyen, ezért nem hiszek én ebben a fehér lovas herceg dologban. Jó eséllyel vele is összebarátkoznék és... kész, hogy aztán megtalálja később a maga kis hercegnőjét, aki természetesen nem én lennék. - Pedig az milyen lényegre törő és frappáns lenne. - nem tudom megállni széles mosoly és röpke nevetés nélkül. Jó tudom, nem vicces ez a helyzet annyira, de mégis csak az, meg hát az a jó, ha az ember képes nevetni a saját bajain is. Én is képes vagyok rá időnként... sőt egészen gyakran szükségem van rá. - De lehetne az a virág különleges, nem olyan átlagos, amit másoktól kap. - amivel jelzi, hogy Dana is különleges számára. Ismeri a növényeket és a bájitalokat is, tudna találni olyat, amivel esetleg fel is tudna turbózni egy növényt annyira, hogy igazán egyedivé válna. Persze lehet, hogy Dana ebből ugyanúgy nem értené a lényeget, de hát ha meg sem próbálja akkor tuti, hogy nem ér el semmit és ha az őszinte szavak nem mennek neki, akkor mégis csak mást kell kitalálni nem igaz? - Nem is tudom Max, csak... egyszerűen téged. Próbálj vele ne más lenni, lehet hogy az a baj. Add önmagad! - tudom ezt mindig sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, de mégis mi lenne a tökélete megoldás, ha nem ez? Magát kellene adnia, hogy tényleg jobb legyen a helyzet, mert ismerem már annyira, hogy jó eséllyel nem ezt teszi. Bókol, zavarban van és próbál olyat mutatni magából, ami talán nincs is ott igazán, pedig csak a kedvessége kellene, a humora és az a bájos is kis pofikája. Nem is értem, hogy Dana számára ez miért nem elég. Képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem veszi észre azt, ami az orra előtt van, aki az orra előtt van, hogy milyen nagy szerencséje lenne vele, ha végre hajlandó lenne foglalkozni vele. - Ez esetben előbb még fehér lovat is kell keríteni és olyan fickó kell, aki tud is lovagolni. Egyre nehezebb az ügy. - széles mosollyal pillantok rá. Persze viccelek most is. Én meg a herceg... talán igen, ha nem lennék túlságosan válogatós, akkor sokkal könnyebb dolgom lenne, de az a helyzet, hogy az vagyok. Olyan valakit próbálok találni magamnak, mint amilyen Max, de hát minden emberből csak egy van a világban, nem találhatsz még egy olyat, mint akit szeretnél, bármennyire is vágysz rá. - Ebben biztos vagyok, ő sokkal jobban élvezné, csak tudod... kellett nekem is egy kis levegő változás. - vagy legalább távolabb lenni tőle. Tudjátok, ha valakiért oda vagy és folyton nap, mint nap nézned kell azt, hogy hogyan udvarol valaki másnak, hogyan próbál meg a közelébe férkőzni az azért nem kellemes érzés. Most már sokkal jobb, kicsit azt hiszem túl tudtam lépni ezen, legalább részben. - A kirándulás tökéletes, de úgy néz ki, hogy maradok hosszabb időre. - rövid szünetet tartok, csak hogy picit húzzam a dolgot, meg a kíváncsiságát is növeljem. Addig kóstolok bele a kiflibe, tényleg tökéletesen passzol a sonkához, igazán kiemeli az ízét, tökéletesen. - Megkaptam az itteni állás, asztrológia tanár... úgyhogy maradok és azt hiszem gyakrabban is találkozhatunk, amikor persze időd van, meg nekem is. Most még persze nyáron itt lesz a költözés, meg át kell vennem az egész tantervet, de itt leszek. - és maradok is. Max túlságosan hiányzott, arról nem is beszélve, hogy neki is segíteni akarok, mert láthatóan egyedül képtelen megoldani és helyre tenni az életét, pedig muszáj lesz lassacskán tényleg lépnie végre, csak akkor jöhet egyenesbe, egyébként élete végéig vágyakozhat, mint én.
*Talán sokaknak furcsa, hogy egy gyönyörű nővel osztom meg az életemet megkeserítő bizonytalanságomat, melyet a szívemet megdobogtató nő iránt érzett szerelmem hívott elő. Aki nem ismer minket még jót is nevethet, többen vannak ilyenek, de mi tudjuk, hogy mi az igazság. Emmácska egykor a szívem csücske volt, végül is most is az, csak a másik csücskébe sétált. Megadóan lemondtam róla kamaszként, de úgy érzem nem ért veszteség, hiszen egyrészt ha nem is könnyedén de eldobtam magamtól a kamaszszerelem gyorsan kihunyó lángját, ezzel nyertem magamnak egy igaz barátot, másrészt a bizonytalant a biztosra cseréltem, így nem veszítettem el. Emmácska mindig is az életem része volt, már elsősként is megkaptam a bizalmát, ő volt az aki odatoppant elém még a Süveg döntése előtt és közölte velem, hogy bárhová is kerüljek, ő ott lesz mellettem, vagy mögöttem, vagy akárhol ahol én vagyok. Talán ez volt az a pillanat, a földbe vert ok amiért a szívem fellángolt érte, később amikor már megértem az ilyen gondolatokra, rájöttem, hogy ez nem elég, nem lesz több…..csak jobb, mélyebb és becsülendő. A szerelmem iránta átváltozott szeretetté, a rajongásom tiszteletté, s mindez örök megbecsüléssé alakult. Ma úgy érzem csak nyertem a dolgon, hiszen ha nem is személyesen de írott szóban, mindig megkapom a magamét tőle, tanácsot ad, biztat, ápolja az önbecsülésemet, szereti a főztömet. Az ötletei egyszerűen fenomenálisak, mint a mostani is, bár nem tudom hogyan kivitelezzem profi módon.* -Vegyek neki virágot? Emmácska, gondolod, hogy az elég? Naponta kap négyet-ötöt a vásárlóktól. Már arra gondoltam, hogy kiírom, „férfiak csak a feleségük kíséretében jöhetnek be” és azt, hogy „Az eladó hölgy nem eladó!” *Az egy dolog, hogy a boltom egyik helyisége tele van növényekkel, elvégre egyrészt ebből élek, de az már kissé frusztrál, hogy a külső helyiség állandóan tele van virágcsokrokkal, illatos cserepes növényekkel. Lassan a muglikéhoz hasonló virágboltot nyithatnék a mostani misztikus és varázslatos bájnövények és fűszerek helyett. Aztán még rám sütik a bélyeget, hogy kertész vagyok és fát nevelek. Értem én, hogy miről beszél Emmácska, csak azt nem értem hogyan gondolja, hogy megoldjam. mégis csak jó lenne az a bájital. * -Hogyan kellene meglátnia? Mármint eddig is látott minden nap, mit kellene megmutatnom amit eddig nem vett észre? *Na ez most bonyolult. Danácska minden nap lát engem én meg teszem neki a szépet a magam módján, kedveskedem neki, vele szoktam bókolni is bár nem biztos, hogy az elég. Dana határozott nő, tudja mit akar és valószínűleg nem engem, neki egy céltudatos, erős egyéniség kell, hogy biztonságban érezze magát mellette, hogy olyan életet nyújtson neki ami hozzá illik. Ezzel szemben én mit ajánlhatok? Élethosszig tartó fűszerboltot és tarka hajat, meg….egy teli kamrát. Kíváncsian nézek Emmácskára, hátha megadja a választ a kérdésemre és akkor egyenesbe jövök, ám a tréfáján muszáj nevetnem. Értem én a viccet és nem sértődöm meg, Emmácska mondhat bármit tudom, hogy nem akar megbántani, minden szava arra hivatott, hogy jobb kedvre derítsen és egy kis lelket öntsön belém.* -Abban jó vagyok, majd készítek újat. Legalább lesz kísérleti alanyom. *Az elé pakolt ételmennyiség valóban tetemes, de úgy is csak csipeget, és én is segítek neki, egy hógombócot el is veszek magamnak és mellé egy kis sonkát. Édes és sós, egész jól megy egymáshoz, lehet, hogy holnapra én leszek zöld, végül is megy majd a hajamhoz.* -Ugyan, nem kell…..és meglátod eljön az igazi, ha kell én ültetem fehér lóra. *Szépnek látom igen, mindig is annak tartottam, láttam felnőni magammal együtt, de míg én megmaradtam szürke kis egérnek, ő királylány lett. A fene sem érti miért nem hódította meg senki sem a szívét, pedig biztos vagyok benne, hogy épp annyi férfi legyeskedik körülötte mint Dana körül, csak Emmácska elbújik míg Dana egyenesen élvezi ha udvarolnak neki.* -Majd eltitkolom ha látom és befogom a szemeidet. *Nevetek fel a képtelen ajánlaton, ígéreten. A kedvem határozottan kezd a helyére fészkelődni, a beszélgetés is elterelődik Emmára, végül is kíváncsibb vagyok rá mint ő az én problémáimra, rég láttam őt, az a pár levél pedig nem elégítette ki a kíváncsiságomat, amúgy is szűkszavú volt. A legutóbbi lovagját is csak érintőlegesen említette. Kacsintok rá és a tányérjára teszek egy szezámmagos kiflit, pont megy a sonkához, remekül kiemeli az ízét. Egy falat hógombóccal a számban hallgatom az élménybeszámolót, majd mikor lenyeltem hozzáfűzöm a gondolataimat.* -Nem is értem miért élsz ott, amikor nem szereted a nagyvárost, az Danának való, ő imádná, ehelyett itt él egy kis faluban és halálra unja magát. És meddig maradsz? Örülnék ha nem rohannál el megint, elmehetnénk kirándulni már egész jó az idő. *Danát is elvihetnénk, de szerintem nem élvezné, őt inkább Londonba kellene vinnem, talán egy opera előadás, vagy mozi, a muglik imádják. Eszembe jut még néhány ötlet de most nem kérdezem meg Emmácska véleményét, majd holnap, vagy azután, nem sietek. Legyen ez az ő napja, meséljen, egyen jókat, érezze magát jól.*
Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék eltávolodni tőle. Bár fogalmam sincs, ha mégis találnék valami herceget fehér lovon és meg is próbálnám kiverni a fejemből őt, akkor menne-e, ha a közelemben van. Aztán ott a gond, hogy őszinte típus vagyok, de kétlem, hogy a leendő szívem választottja értékelné, ha sok időt töltenék egy másik férfivel, akiért a szívem oly hevesen dobogott egykor, vagy még akkor is, csak már nem merném bevallani magamnak sem. Nehéz kérdés, de fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt az érzést megszüntetni magamban és félek tőle, hogy talán lehetetlen is lenne, pedig hiába ő Danáért repes és erről még a kis démon szerű dagi cica emlegetése sem tudja elvonni a figyelmemet. Persze kérdezhetnéd, hogy akkor miért én lelkesítem őt és adok neki tanácsot, hogy nyisson Dana felé. Egyszerűen csak, ha valakit szeretsz, akkor fontos neked a boldogsága és nem számít, hogy mibe kerül, hogy ezt elérd. Ha én nem leszek boldog, de ő igen, az nekem már bőven elég, de legalább megmaradok a barátja és megpróbálok segíteni neki, hogy ő elérje az áhított célt valahogy. - Pedig valahogy a tudtára kellene adnod Max. Mi lenne, ha... növényekkel és bűbájokkal tennéd meg? Ha már ahhoz értesz, talán egy-egy apró meglepetésből értené. - bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Mármint értené talán, de közben Danának elég sokan teszik a szépet, utána sokan megfordulnak, nem biztos, hogy egy újabb kedves gesztust tényleg úgy értelmezne ahogy kellene. Én ösztönzöm, de közben féltem is Maxet, hiszen mi van akkor, ha kitárja a szívét és aztán félredobják csak összetörten. Dana nem érti ezeket a dolgokat úgy, mint mi. Nála valahogy máshogyan mennek az érzések, mint az átlag embernél, talán pont azért, mert megszokta már, hogy megkapja őket, és nem gondol bele abba, hogy milyen, amikor a másiknak nem jár az a bizonyos remélt viszonzás. - Dehogy! Nem kellenek neked efféle cselek Max. Hidd el, ha kicsit észrevesz, ha meglát téged úgy, ahogyan ~én~ kellene, akkor már nem lesz gond, csak... mutasd meg neki. Én pedig majd szólok, ha valaki megbánt és majd ő is kap valami hajszínező bájitalt. - kis cukkolás azért belefér simán barátok között igaz? Ez nem olyan nagy dolog, hogy ne tehetném meg és egyébként is mondtam már neki sokszor, hogy hiszek benne, hogy majd képes lesz megtalálni azt az ellenszert, még mindig hiszem, hogy így van, csak tényleg akarnia kell és persze az sem ártana, ha ő is egy fokkal jobban hinne önmagában. Tudom, hogy meg tudja csinálni, maximum ez most nehezebb, mint amikkel eddig általában próbálkozott, de menni fog majd. - Reméljük! Majd maximum a nálad töltött idő után mindig tartok egy hetes kemény edzést, hogy a sok felevett készletedet ledolgozzam. - és persze kár lenne tagadni, hogy repes a szívem, amikor gyönyörűnek mond, hiába tudom, hogy Danát még sokkal szebbnek tartja, de... ezzel nem tudok sajnos mit kezdeni. Nekem az is bőven elég, hogy engem is szépnek lát, nem várhatok el tőle túl sokat és egyébként is, én magam is tudom, hogy Dana egész más, mint én, a kisugárzása és minden miatt. - Majd nagyon fogok igyekezni, hogy ne számítsak rá. - és akkor majd betoppan az az igazi az életembe és elvonja a figyelmemet Maxről és minden jobb és egyszerűbb lesz... legalábbis reménykedem benne. Nem könnyű úgy élni, hogy a szíved nap mint nap olyan valakiért dobog, akié viszont másért epekedik. - Köszönöm! Azért megpróbálom legalább valamelyest beosztani az ételeidet. - egyébként sem akarok mindent felenni előle, hiába hogy ismerem már annyira, hogy úgyis rövid idő alatt újra feltölt majd mindent. Ha egy hét, vagy pár nap múlva betoppannék pontosan ugyanez lenne a helyzet, mint most. Az első pár falatot azért még a számba juttatom, csak aztán jöhet a további beszéd. - Oh, hát nem sok minden, tudod London nagy város és ott aztán igazán pörög az élet, de nekem kicsit azért mégis csak sok volt és vágytam már valami nyugodtabb életre. Azért arrafelé nem minden boltban olyan kedvesek, mint itt nálad. - oh igen találkoztam házsártos nőszemélyekkel nem is kevéssel... nem valami nagy élmény úgy távozni valahonnan, hogy csak azért nyelted le a viselkedést, mert szükséged volt az árura. Jobb szeretem az itteni életet, sokkal jobban.
*Minden egyes percért hálás vagyok Emmának és ez akkor is látszik rajtam ha épp szomorú vagyok, vagy kétségbeesett. Ha nem tudok mosolyogni akkor is szeretetteljesen nézek rá, mert ő az aki bármilyen is vagyok elfogad olyannak. Mindennek ellenére mindig megmondja az igazat, és azért nem bánt meg vele mert rájövök, hogy igaza van, olyan kifinomult érzékkel tudja köríteni azt is ha lehülyéz, hogy nem tudok rá haragudni. Belátom nem vagyok a nők álma, valószínűleg agglegény maradok és amikor öreg, ráncos és remegő kezű leszek, a gyerekek azért jönnek majd hozzám a boltba - ha még meglesz - hogy a meséimet hallgassák és kicsikarjanak belőlem valami édességet, mert azért nem kell elmenni a cukros boltba, helyben vagyok és szeretettel adom majd nem pedig galleonért vagy sarlóért. Talán Emmácska is meglátogat néha, vagy én őt és majd az unokáit a térdemre ültetem és mesélek nekik a nagyijuk iskolás éveiről, nem hagyva ki semmit sem. Emmácska persze tiltakozni fog és fejbe vág valamivel, én meg csak nevetek rajta egyre jobban elsárguló hajjal, mert valószínűleg még szottyos öregkoromra sem találom meg az ellenszert. * -Az, egy igazi kis démon. *A kedvem eléggé hullámzó, lassan de biztosan azonban jobban hajlok a nevetés felé, egyre több jut arra és kevesebb a szomorkodásra és kesergésre. Emmácska valóban olyan a lelkemre mint a balzsamos gyógyír. A levélírás jó ötlet, ám ennek is vannak buktatói, meg kell fogalmazni, alkalmat kell keresni, hogy átadjam, lehetőleg úgy, hogy amikor elolvassa ne legyek a közelben, különben biztos a föld alá süllyedek szégyenemben. Milyen férfi az aki nem tud két mondatot kinyögni annak akiért úgy odavan mint kölyökmacska a tejért. * -Szépeket érzek Emmácska, ez itt a gond....vagyis nem gond, jó dolog csak épp leírni nem tudom. Még erre sem vagyok képes, sokkal jobban értek a növényekhez és a bűbájokhoz. *Ismerem szinte az összes a varázsvilágban fellelhető növényt, virágot, gazt, legyen az hasznos vagy mérgező, és mindaddig nincs is baj amíg nem kell elkészíteni belőlük valami bájitalt. Furcsa, eléggé szokatlan, hogy valaki ismerje a növények hatását de ne tudjon belőlük elkészíteni semmit sem, még egy egyszerű szerelmi bájitalt is el tudok rontani. Igen, talán az kellene, még az is jobb lenne ha Dana csellel szeretne belém, legalább az illúzió meglenne és talán nem lenne szükség szép szavakra, csak a karomba kapnám és élnénk mint kentaur a Tiltott Rengetegben......reggel pedig bilibe lóg majd a kezem. * -Talán vehetnék valakitől szerelmi bájitalt.......hmmmm....hogy mondtad? Ja, sajnos jóslástanból sem remekeltem soha, de nem is kell ahhoz teafű levelet néznem, hogy tudjam, megtalálod a párodat és igen, tökéletes lesz mert neked az jár. Ha valaki mégis megbánt, csak szólj nekem és készítek neki egy bájitalt. *Egy kicsit elábrándoztam a Dana témán és nem nagyon figyeltem Emmára bár eljutott hozzám némi fáziskéséssel a válasza. ahogy ő az én boldogulásomat tartja szem előtt, úgy én is az övét, fontos nekem, hogy boldognak és mosolygósnak lássam és nem önző érdekek miatt, mert ha boldog akkor én is tudok végre szívből nevetni, hanem mert Emmácska sokat jelent nekem. Egykor szerelmes voltam belé, vagy csak úgy éreztem hogy az vagyok, végül is mindketten kamaszok voltunk, talán ha akkor összejövünk mára már megfakult volna az érzés, a kamasz szerelem sosem tart sokáig, és most nem lenne a barátom. Lemondtam róla, mert nem találtam viszonzásra és inkább a barátságát választottam. Ez biztos, hogy örök. Most már nevetek és a humoromat is megtaláltam valahol a lelkem szőnyege alatt, köztudott, hogy pancser vagyok a bájitalok terén, ha egyszer elkészítek valamit nem lehet tudni mi lesz a vége, méltó bosszú egy olyan férfival szemben aki megbántotta Emmát. Legalább nem én leszek az egyetlen akinek színváltós a haja.* -Emmácska! Te sosem fogsz elhízni,mert csak itt eszel nálam normálisan. Ennyi belefér, különben is gyönyörű vagy, nem kell aggódnod. akkor jön el az igazi amikor nem számítasz rá. Legalábbis ezt mondják. *Meg sem várom a válaszát arra a kérdésemre, hogy mit vigyek ki neki, elkezdek felpakolni mindent amit felsoroltam, kétszer fordulok, hogy Emma elé tegyem az asztalra a fél kamrát, viszek még tányért és szalvétát, meg evőeszközöket. A boldogság végre teljes pompájában kiül az arcomra, jó érzés gondoskodni Emmáról, mindig mindenért hálás és mindennek tud örülni, fülig érő szájjal huppanok le mellé és pakolok mindenből egy kicsit a tányérjára.* -Nem leszel zöld. De ha mégis, majd fogom a fejed, készítek gyógyteát, azt még én sem tudom elrontani és borogatom a homlokodat. És most mesélj, mit csináltál addig amíg távol voltál tőlem és kimaradt a levelekből. De most ne a férfiügyeket mond.
Húg... nővér. Na igen, erre mondják, hogy pocsék dolog, amikor bekerülsz abba a bizonyos barátzónába, és onnan kimászni kb. lehetetlenségnek tűnik. És persze ott van Dana, aki szép, aki kívánatos és aki egész más, mint én, és nem hiszem, hogy képes egy férfivel baráti viszonyt kialakítani, mert nincs az a pasi, aki ne őrülne meg érte, legalábbis én valahogy így látom. Nem arról van szó, hogy végletesen féltékeny lennék rá, csak talán igen valamelyest, de nem az ő hibája, nem tett semmit. Én juttattam magamat a barátzónába és én nem próbáltam belőle sosem elég vehemensen kitörni. Nem is tudom... nem vagyok hozzá elég bátor és nem akarom a barátságunkat tönkretenni, hiszen Max mindig is megnézte a szép lányokat és én olyan sokszor hallgattam meg, hogy ki tetszik neki és azok a lányok nem olyanok, mint én, és ez azzal sem változott, hogy felnőttünk. Ha megmondanám neki az igazat, hogyan maradhatnánk továbbra is barátok, mint most? Az a baj, hogy az nem működne, zavarban lennénk, furcsa lenne és ezt nem akarom kockáztatni. - Ki tudja, talán tényleg elvarázsolt macska, légy vele nagyon óvatos és vigyázz az ujjadra. - nevetek még mindig és örülök neki, hogy őt is sikerül jobb kedvre deríteni, hogy ő is nevet velem együtt. Az mindig jó, ha valakinek örömet tudsz okozni és szerencsére a nevetésem az esetek nagy részében ragályos, ha csak nincs túlságosan rossz kedve, de annyira még sosem volt maga alatt, hogy ne tudtam volna kirángatni onnan és láthatóan ez most is így van, csak kell egy feneketlen bendőjű macska hozzá. És persze újra csak nem tudom megállni, hogy ne emlegessem Danát. Neki fontos, nem megy az, hogy én is kizárjam az életemből, mégis csak az unokatestvéremről van szó, lehetetlen is lenne. - Ha elakad a szavad a közelében, akkor tényleg ne szóban tedd, akkor talán a levél jó lehet, de nem hiszem, hogy olyan szépeket kéne írnod neki, csak... amit érzel. - oh nem kell erről sokat gondolni. Szerintem, ha szóban az ember nem tudja jól kifejezni az érzéseit, hát akkor tegye meg azt írásban és akkor máris jobban fog menni. Nem kell azt cikornyásan írni, körültekintően megfogalmazni, csak ami először eszébe jut, főleg mert ha egyszer megteszi, akkor a másik már mindig ezt veheti tőle alapnak és nem biztos, hogy mindig meg tudja tenni. Nem jó ötlet, jobb lenne, ha csak magát adná, de azt valami miatt Dana előtt nem tudja megtenni nyíltan, pedig... csak-csak kénytelen lesz rá idővel, ha igazán szeretne nála elérni valamit. Én pedig... hát a jó ég tudja, hogy révbe érek-e, vagy hogy akarok-e. Az a baj, hogy ha már megtaláltad az igazi férfit, akkor rendkívül nehéz keresni valaki mást, hátha a közelébe ér. - Szóval ezt jósolod nekem, rakat gyerek és egy tuti pasi, aki a tökéletes felé tendál. Nem hangzik rosszul. - és mégis csak egy szolidabb mosollyal tudok rá reagálni. Tudjuk be annak, hogy nem vagyok én annyira biztos benne, hogy ez tényleg így lesz, hogy nem tudom valaha találok-e olyat, akit ő mondd, csak olyat, aki tényleg rendes... és tényleg tudom úgy szeretni, ahogy megérdemli. Az a baj, hogy túlságosan kevéssé vagyok önző ahhoz, hogy valaki olyan mellett legyek, akit nem szeretek eléggé, mert az... milyen dolog, ha Max jár a fejemben, de végül beadom a derekamat valakinek csak, hogy ne legyek egyedül? Átverésnek minősül nem? - Tehát tényleg fel akarsz hizlalni! Nem a legjobb taktika, hogy eladjunk egy pártában maradt lányt. - széles mosollyal rázom meg a fejemet, de naná, hogy már a kezemben van a hógombóc egyik szeme és hamarosan a számba is kerül, amíg ő tovább sorolja a kamrában fellelhető fantasztikus ételeket. Na azért így tényleg nehéz azt mondani, hogy nem kérsz semmit, főleg ha ennyi minden van itthon. - A végén megint zöld leszek, ha ennyi mindennel próbálsz megtömni. Legyen... na jó... mindenből kóstolok egy kicsit, túlságosan profi vagy a konyhában. - nem tudok mit tenni, csak beadom végül a derekamat. Mégis miről mondhatnék le a fantasztikusan omlós csirkéjéről, vagy sonkáról? Azért ez komolyan kínzásnak minősül.
*Ha nincs sikerélmény, akkor természetes, hogy a hit is elvész. valamiért Emmácska mellett mindig sokkal magabiztosabbnak érzem magam, de talán azért, mert tudom, hogy neki nem kell körömszakadtáig megfelelnem, ő nem állít piedesztálra, egyszerűen csak elvisel olyannak amilyen vagyok és ha akarom ha nem, gondoskodik rólam. Kicsit olyan mintha a húgom lenne, mondanám azt, hogy a nővérem, mert azok szokták pátyolgatni az öcsikéjüket, de én vagyok az idősebb. És megint csak leszedi a fejemet és megint csak igaza van* -Jól van na! Aggódj nyugodtan. *Az ellentmondáson aztán elmosolyodom egy kicsit, azt persze nem mondom, hogy teljesen felenged bennem a feszültség és elfelejtem az eredeti problémáimat, de Emmácska jelenléte kifejezetten jó hatással van rám….de ezt számtalanszor elismételtem már. Mindig ezt csinálja, mintha szent célul tűzte volna ki maga elé az én boldogságomat, amikor végre a sajátjával kellene foglalkoznia. Ebben legalább hasonlítunk egymásra, egyikünknek sincs szerencséje a szerelemben, talán meg kellene próbálnunk a kártyát, hátha beigazolódik a mondás. * -Feneketlen bendőjű macska. Nem is értem hova fér belé annyi étel, de az utolsó falatot is úgy nyeli el, hogy majdnem leharapja az ujjamat. Lehet, hogy egy démon lakik benne. *Emmácska nevetése olyan mintha egy tündér csilingelne, ráadásul ragadós, kénytelen vagyok én is nevetni, persze nem olyan nehéz. Bennem pedig minden bizonnyal egy jóságos nagymama veszett el, tény és való, mindig sok étel van itthon de ez biztosan azért van mert képtelen vagyok a helyes mértéket megtartani, mindig mindenben elszámolom magam. Ha Emmácska itt van nálam, akkor meg egyszerűen muszáj, hiszen nem hagyhatom, hogy éhezzen és tudjon válogatni is. Különben sem látszik meg rajta, mindig szép és bájos, mindig nevetős. Szeretem ha itt van mert jó érzem magam vele, akkor is amikor Danával hozakodik elő, utálom a kudarcaimat, de egy beszélgetés Emmával és egy kis időre minden rendbe jön.* -Neee! Meg ne próbáld, kérlek Emmácska ne mondj neki egy szót se. Az annyira szánalmas. De….ha már így megemlítetted, talán segíthetnél…..hogyan csináljam. Levél. Az jó ötlet, csak hát azt is meg kell írni, én meg nem tudok szépeket. *A kezdeti ijedtség után jobb kedvem lesz, aztán hamar elmúlik az is. nem vagyok udvarlós fajta, nem tudok zengzetes és cikornyás mondatokat megfogalmazni, ha megszólalok akkor is csak makogok. Dana amúgy is egy határozott nő, amikor ránézek ellágyulok a szépsége láttán, de a szavaim is a torkomra forrnak egyből. Már azelőtt feladom, hogy belekezdenék, miért is kellenék én neki, nem illek hozzá hiszen számára egy erős és határozott férfi lenne jó, olyan aki….amilyen én nem vagyok. Emmácskának azonban százszorosan több esélye van mint nekem, és ezt tudnia kell, sosem értettem miért nem hisz magában, mert ha teszem azt én hitetlen vagyok az érthető, de Emmácska….csak rossz lóra tett eddig. Talán össze kellene hoznom egy megfelelő férfival, csak az a baj, hogy nem ismerek ilyeneket.* -Dehogy Emmácska, én biztos vagyok benne, hogy megtalálod az igazit, férjhez mész és lesz egy rakat gyerkőcöd akik imádni fogják a macskádat. *Megrázom a fejem, az összes halványuló vörös hajtincsemmel együtt. Talán lesz még ma olyan perc amikor az eredeti színe pompázik és én is visszanyerem a lelki békémet. Rámosolygok és ha már annyi időt szántunk mások étkezési szokásaira, elveszem a tálcáról a hógombócos tálat és felé nyújtom. Nem értem a kérdést, eddig is ott volt előtte, a vajsörrel együtt hoztam ki.* -Itt van minden, kérsz rá még egy kis tejszínt? De ha nem édességre vágynál, van még egy kis sültem is, borjú, mézes-mustáros szószban és maradt még egy kis csipkebogyós csirke is. Kandírozott gyümölcs….. *Ennél a pontnál felpattanok és megyek is a kamrába, természetesen nem a hógombócos tállal, mert azt a kezébe nyomtam. Már csak a hangomat hallhatja, egészen eltűnök a kamrámban és onnan kiabálok.* -Á, igen! Szezámmagos édesköményes kifli, gyömbéres linzer, és egy kis füstölt sonka……..mit hozzak még? *Vigyorogva dugom ki a fejemet és keresem meg őt a tekintetemmel. Azt hiszem amikor először felsoroltam a kínálatot néhány tételt lehagytam a listáról.*
Olyan, mintha nem is tudom évről évre csökkenne a magába vetett kevés hite is, pedig azért volt idő, amikor egy fokkal több önbizalma volt. Az utóbbi időben pedig ez a színes haj kérdés csak még inkább megnehezít mindent sajnos, de ettől én még nem adom fel és igenis valahogy elérem, hogy legalább mosolyogjon. Ha ez azzal jár, hogy a haja is átmegy élénk pirosba, ami mutatja a jó kedvét, hát akkor ezzel jár. Le kell szereltetni a tükröket, vagy nem szabad a feje búbjára pillantanom, amikor változik a haja színe és akkor fogalma sem lesz a dologról. - Csak magadon is jobban lásd Max, és mégis csak barátok vagyunk, jogomban áll aggódni miattad. - ezt úgy se veheti el tőlem. Meg egyébként is az érzéseimet nem különösebben tudom befolyásolni, ha aggódhatnékom van érte, akkor aggódni is fogok és tényleg azt szeretném, ha végre boldog lenne, és valahogy ez láthatóan nem teljesül, bár én még mindig úgy érzem, hogy azért is, mert nem tesz eleget érte. Persze ez rám is vonatkozik, de én csupán engedem őt boldognak lenni, és ha az más mellett lehetséges, akkor nekem nem szabad beleszólnom. - Tudtam! Szegény cica a végén úgy fog majd gurulni, ha még te is eteted. - rázom meg nevetve a fejemet. Szerencse, hogy én nem macska vagyok és tudom, hogy mik a határaim és még ha néha túlzásba is esem és kiürítem a kamráját, aztán mindig sikerül magamra találni és nem megenni mindent, ami szembe jön, hogy ne legyek akkora, amekkora nem akarok lenni. Így sem mondhatnám, hogy a szerelmi életem valami tökéletes lenne, nem szabadna elmarnom magam mellől még a maradék jelentkezőket is azzal, hogy felszedem azokat a plusz kilókat is. Egyébként se sok időm van teszem azt edzeni, az evést nem szabad túl gyakran túlzásba vinni. Bár futni szeretek... néha, csak lusta vagyok nekiállni, no meg azt pl. télen a hóban annyira nem egyszerű véghez vinni. - Akkor majd talán jön valamiféle isteni csoda, vagy... szeretnéd, ha közben járnék az érdekedben? Netán vehetünk leckéket, vagy írhatnál neki levelet. - vannak ám tippjeim, akár még rögzíthetné is a hangját és talán azzal is közelebb kerülhetne a célhoz. Annak semmi értelme, hogy csak magában kesereg, hogy nem teszi meg a szükséges lépéseket, hogy csak várja azt a bizonyos csodát. Az a baj, hogy a csodák ritkán jönnek maguktól. A csodák általában csak akkor érkeznek, ha teszel értük, és kicsit megsürgeted őket. Ő viszont nem lép és így vajmi kevés esélye van egy olyan nőnél, mint Dana, aki azt szokta meg, hogy mindenki kedves vele és nyitott és csapják neki a szelet. Maxnek mást kell tenni, amitől különlegesebbé válik és ezt jó lenne, ha végre elfogadná és tényleg tenne is érte, hogy változzon a helyzet, különben nem marad más csak a kesergés. Azért egy kis zavar még nálam is kerül az erdőbe, amikor megtörli a számat. Egy-két nagyobb pislogással és egy nagy nyeléssel sikerül legyűrni a dolgot. Az ő szíve Danáért dobog és hogy az enyém kiért az már csak a saját problémám. Nekem akkor jó, ha neki jó, és maximum az ilyen kis apró és kedves gesztusokat elraktározom magamban. Ezek csak az enyémek és talán akkor sem veszítem el őket, ha végül áttöri a falat Dana ügyben. - Szóval te is arra szavazol, hogy macskás öreglány leszek? Szép! - húzom el a számat egy pillanatra, de a szám szegletében ott bujkál most is a mosoly, nem gondolom én ezt komolyan, főleg ahogy tovább beszél. Igen, talán egyszer értem is eljön a fehér lovon a szőke herceg, bár... a legnagyobb gond, hogy nekem egy lila hajú herceg is tökéletesen megfelelne ló nélkül is. - Talán igen, végső soron pedig maradnak a macskák. A lovaktól egyébként is tudod, hogy félek. No, de mikor pakolod ki az éléskamrát? A végén még úgy kell elmennem innen, hogy éheztettél. - az én hercegem nagyon messze jár, vagy pont hogy túlságosan közel van, de ez mondhatni az én problémám, nekem kell kezelni, vagy rendbe tenni magamban. Nem az ő dolga... nem az ő baja. Valahogy majd csak megoldódik ez is, vagy talán idővel én is tudok majd másra tekinteni úgy, mint most rá, reméljük legalábbis.
*Hogy mikor lettem ennyire búslakodó? Nem sokkal azután, hogy megismertem Danát. Az egyetlen sikerem vele kapcsolatban, hogy rábeszéltem dolgozzon nálam a boltban. Valójában nem lenne rá igazán szükségem, de ez volt az egyetlen ötletem arra, hogyan láthatnám minden nap….és még fizetek is neki érte. Talán tényleg én vagyok a legnagyobb balek a világon, de nem tudtam mást tenni, a szánalmas próbálkozásaimat rendre nem vette észre vagy egy remek kifogással elhárította, esélyem sem volt randevúra hívni, de mégis ki jönne el velem az emberek közé, hogy aztán rajtunk röhögjenek a hajam miatt. Nem túl gyakran teszem ki a lábamat a boltból, de ha meg kell tennem, mindig veszek sapkát, kalapot – ami borzalmasabban áll mint a lila haj – tehát ősztől tavaszig remekül érzem magam.* -Amíg nem nézek tükörbe nincs is probléma. Hidd el látom a szépséget, nem kell aggódnod miattam. *Elég ha én aggódom. A szépségről pedig Danára asszociálok, akit minden nap látok de meg nem érinthetem, pedig szívesen megcsókolnám a gyönyörű ajkait, a hattyúnyakát, elvesznék hajának tincsei között. Aztán eszembe jut, hogy mindez csak hiú ábránd és ez visszaránt a valóságba, ahol nem csak a szépet veszem észre hanem azt, hogy képletesen bilibe lóg a kezem. * -Ha változtam is pontosan tudod mennyit és merre, olyan vagy mint a muglik antennája. *Látom rajta, hogy vigyorogni készül, megjelennek az arcán az apró gödröcskék, az ajkai megremegnek, aztán jön a mosoly. Emmácska annyira pozitív, hogy engem is hajt előre, inspirál, csak még nem tudom pontosan miben is, egyelőre az érzés van meg ami végül részemről is egy mosolyban nyilvánul meg. Jó érzés ahogy a szám két oldalra nyúlik és a szemeim picit összébb szűkülnek, a lelkemet is, valahol mélyen belül kicsit megcsiklandozza. Emmácska jókedve olyan mint egy betegség, könnyen el lehet kapni és nem győzök neki hálás lenni amiért ennyit foglalkozik velem. Talán szánalmas vagy férfiatlan, hogy egy nőre támaszkodom ezen a téren, hogy neki öntöm ki a szívemben felhalmozódott keserűséget akár egy szemetesvödröt, de nekem ez jutott. Félreértés ne essék, imádom Emmácskát és egyáltalán nem nézem le női mivolta miatt, sőt! Tisztelem és becsülöm, és örülök, hogy ő a barátom, de azért vele nem olyan sörözni a Három Seprűben mint egy haverral, igaz, nem is nagyon hiányzik, inkább csak meg akarok felelni a sztereotípiákna, mert akkor normálisnak érezhetném magam. * -Pitypangot én is etetem…titokban. Tudom hol a határ, te is tudod, hogy tudom. jól nézel ki Emmácska. *Ez nem udvarlás a részemről, csak egy megállapítás, kiengesztelés a viccemért, viszont komolyan gondolom és igaz is. Emmácska tényleg jól néz ki, nem panaszkodhat az alakjára, sok nő irigyelheti, úgy tűnik azonban a szerelemben nincs szerencséje ahogy nekem sem. Biztosan ezért vagyunk olyan jók egymás sebeinek nyalogatásában. Mielőtt még újra más színt váltana a hajam, bezsebelhetek egy apró kis sikert, tudtam, hogy Emma nem fog sokáig vitázni velem, elvégre én vagyok otthon és tudom, hogy fáradt, nem kellett túl nagy erőfeszítés, hogy belegyömöszöljem az ágyamba, mármint albérlőt míg én a kanapén húzom össze magam. Csak mosolyogva bólintok és azon merengek hova tettem a napraforgó mintás ágyneműt, de Dana közbeszól, vagyis a személye Emmácska által. Jajvörös hajjal, de tudomást sem véve róla ülök oda Emmácskához, kiosztom a vajsört és válaszolok a kérdésre, de gondolom úgy is tudja, hogy körülbelül mit fogok mondani. Soha nem jön el annak a napja, hogy azt újságoljam Emmának, megkértem Dana kezét és ő igent mondott, ásó, kapa és a nagyharang választ csak el minket egymástól. Szóval óvatosan fogalmazok és próbálom le is zárnia témát, de persze Emmával az ilyen kísérlet szánalmasan esélytelen.* -Már próbáltam, de nem vagyok ebben jó. Ha ránézek mindig elakad a szavam, az előző nap olyan jól megfogalmazott beszéd kiesik a fejemből és csak makogok. Azt hiszem rajtam csak a csoda segíthet. *Vagy az sem. Megmaradok agglegénynek, még jó, hogy nem az anyámmal élek egy fedél alatt. Önálló, felnőtt férfi vagyok….legalább ezt nem rontottam el. Jobban érdekel most az, hogy Emmácskával mi van, fehér lovat és herceget nem is, de macskát talán tudok neki adni. Feltéve ha komolyan gondolta. Önkéntelenül nyúlok egy szalvétáért és letörlöm a vajsör habját az ajkairól. -Mrs. Adamsnek nem rég születtek kismacskái. Az utca végén lakik abban a sokablakos házban. Ha gondolod szerezhetek neked egy kis Pitypangot. Attól még férjhez mehetsz, szerintem te csodálatos nő vagy Emmácska, csak magabiztosabbnak kellene lenned. Én biztos vagyok abban, hogy eljön az a herceg és ha kell én ültetem fehér lóra.
Milyen remek ötlet! Talán nekem is ezt kellene tennem. Elnevezni róla egy virágot, hogy legyen kihez beszélnem, elmondani az igazat, amikor nem tudom neki. Elmondhatnám, hogy nem szabadna Danára fecsérelnie az idejét, hogy inkább rám kellene, de hát... mégis hogyan tehetném ezt meg? Ha ő úgy érzi, hogy vele lenne boldog, akkor én ezt mégis hogyan akadályozhatnám meg? Az a fontos, hogy neki jó legyen, nem pedig az, hogy nekem, akkor pedig nem tehetem meg, hogy bármit is elmondok neki a valódi érzéseimről. Egyszerűen csak... nehéz nézni azt, hogy szenved, hogy letört, pedig ha itt lennék vele többet... De Dana van itt, ő pedig nem önt belé lelket és erőt, csak mintha még jobban kiszívná belőle még azt is, ami igazán ott van benne, pedig Max sem volt mindig ennyire negatív. Tud ő bohókás lenni, tud ő nevetni, csak néha már úgy látom kissé elfeledte ezt. - Sok minden áll neked jó Max, és... fel nem foghatom mikor lettél ennyire búslakodó! A hajad csak egy apróság, itt ez a sok szépség körülötted, azokat lásd, ne a rosszat. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Sokkal több energia kellene neki, sokkal több pozitívum, sokkal több megerősítés, de majd én megadom neki innentől, ha csak pár naponta tudok eljönni, hogy beszéljünk kicsit, nekem az is épp elég és remélhetőleg rajta is javít egy kicsit, feldobja a hétköznapokat, és ad neki egy kis erőt, hogy végre lépjen valami Dana felé. Ez kell neki, és ha ez kell, hát akkor teszek érte, hogy jobb legyen a helyzet. - Régen találkoztunk drágám, ki tudja mennyit változtál. - rántom meg a vállamat, és próbálok komolyságot varázsolni az arcomra, de persze nem megy annyira, a kis nevetőgödröcskék most is ott pihennek az arcom szegletében és pillanatok múlva már a mosoly is visszatér. Tudom én, hogy ki tudom ismerni őt, mindig ki tudom, de egy kicsit kell viccelni vele, akkor talán megjelenik az arcán egy mosoly... legalábbis reménykedem benne, mert úgy tűnik, hogy a mai küldetésem mindenképpen az, hogy őt jobb kedvre derítsem, bármi áron. Az pedig már kapásból előrelépésnek számít, hogy ő is csipkelődik kicsit, úgyhogy azt hiszem ezt mindenképpen haladásnak könyvelhetjük el. Egyértelműen haladásnak, a végén még mosolyogni is fog és talán nevetni is és lehet hogy még csiklandoznom sem kell hozzá! - Hát akkor a szomszéd macskáját kíméltem meg, már úgyis elég nagydarab szegény Pitypang... bár ezzel a névvel nem is meglepő és tudd hol a határ Max! - nevetem el magam. Nekem megy, tudom, hogy csak piszkálódik, nem látszik rajtam az a sok kaja, főleg mert utána két napig alig voltam képes normálisan enni. Azzal az egy nagy zabálással teljesítettem több napnyi adagot és képtelen is lettem volna érdemben hízni tőle, ha egyszer utána bojkottáltam a rendes étkezéseket. De szerencsére nem gyakran teszek ilyet, nem biztos, hogy értékeli a szervezetem a túl nagy evészeteket, sőt... biztosan nem. - Hát jó, ha már piszkálsz, akkor lenyúlom az ágyadat, az ingeddel együtt. - bólintok mosolyogva. Tudtam, hogy ragaszkodni fog hozzá és azt hiszem az egy végeláthatatlan "vita" lenne, ha mindketten elkezdenénk ragaszkodni a magunk akaratához. Jobb néha, ha az ember enged, főleg ha egy kényelmes ágyról van szó. Nem lesz ott azért olyan rossz nekem, és talán az a kanapé sem olyan vészesen kényelmetlen, legalábbis remélhetőleg. Még akkor sem, ha közben sikerült a kényelmetlenebb témára terelni a szót, de akkor is kíváncsi vagyok, hogy mi is van most Danával. - Oh hát igen, neki mindig sok dolga van, de... Max miért nem lépsz felé végre? Tudom, hogy akarsz és talán még ő is tudja, csak ha nem teszed... - sóhajtva csóválom a fejemet a vajsörömet kortyolgatva miután koccintottunk és persze nem nagyon figyelve most arra, hogy kis bajszot is hagyok az arcomon. Barátok között ez nem olyan nagy dolog, nem fogom két percenként törölgetni. Amúgy is túlságosan érdekel, hogy mi a helyzet ezzel az egész Dana üggyel. Ha nem lép mielőbb... akkor talán sosem fog, pedig idővel akkor is muszáj lenne végre. - Egyszer biztosan értem is eljön az a bizonyos szőke herceg fehér lovon igaz? Hát Max... azt hiszem sokkal előbb leszek én is olyan macskás hölgy, mint a szomszéd Miss Clementine. Lehet, hogy be kéne szereznem egy macskát... - komolyan elgondolkodom a dolgon. Végül is Pitypang ahhoz képest, hogy kétszer akkora, mint egy átlagos macska egészen kedves és minden bizonnyal igazi ölelgethető kis plüss tud lenni éjszakánként, amikor az ember egyedül ölelgetné a párnáját. Talán tényleg kéne nekem egy macska.
*Igen volt idő amikor nagyon szerettem Emmácskát, most is ugyanannyira szeretem csak másképp, bár ha nagyon akarnék szenvedni még elő tudnám hívni ezt az érzést, ott van még valahol, csak hát eltemettem. Vagy átalakult. Dana kitölti az életemet, minden gondolatom ő amikor nem látom, még az egyik virágot is elneveztem róla, egy Rozsdaliliomot, hogy legyen kihez beszélnem nagy magányomban. Végül is mindent elmondok Danának magamról, olyasmit is amit különben bőszen titkolnék, szerelmet vallottam neki, megsimogattam, még meg is csókoltam. A Dana nevű virágot. Ő annyira határozott, temperamentumos, szenvedélyes nő, hogy különben nem is merném a szemébe mondani az iránta való rajongásomat, csak három lépés távolságból, néhány Csápfű izgő-mozgó levelei mögül lesem őt titokban. Emmácska azonban itt van, a figyelme töretlen és mindent megjegyez amit egyszer elmondtam neki. * -Mi az ami bármikor is jól állt nekem Emmácska? *Az én kedvem nem töretlen, ám az ő jelenléte határozottan jót tesz a lelkemnek, de amíg a hajam lila addig állandóan visszaesem. Főleg amikor belenézek a szemeibe és kivételesen nem a szép íriszeinek kedvéért, hanem, hogy tovább gyötörjem a lelkem a látványommal. Aztán persze kikerekednek az enyémek attól amit mond. Emmácska sosem volt a fekete és a fehér híve, de még a szürkéé sem, tudom ezt róla, nem véletlenül kap tőlem karácsonyra és a szülinapjára valamilyen tarkaságot, legyen az kendő, fülbevaló vagy pulóver amire régóta vágyott. Ám a hajam nem az a kategória ami színesen mutat jól, nem ruhakiegészítő, aminek passzolnia kell az ingemhez és a cipőmhöz.* -Emmácska! Te most ugratsz engem? Te lila haj nélkül is tudod milyen a kedvem. *Uram atyám! Elszörnyülködöm. Néha éjt nappallá téve azon munkálkodom, hogy megtaláljam az ellenszert, hogy végre biztos lehessek abban, hogy sosem lesz többé sárga, bugyirózsaszín, hamvas barack vagy éppen hupikék a hajam, neki meg tetszik. Elhúzom a számat, magam sem tudom, hogy az idétlen viccén nevetek vagy fájdalmas fintort formázok.Az sem az én hibám, hogy sokat eszik, mármint nálam bizonyosan, de hát a barátom, vendég akivel foglalkozni kell, nem mellesleg egyedül élek, nem vagyok képes mindent megenni egyszerre, viszont unalmas minden nap ugyanazt enni, csak épp amikor megveszem vagy elkészítem, nem tudom kiszámolni a "pont elég" mennyiséget. Minden bizonnyal az elrontott bájitallal is így volt, még egy sem sikerült. Annyira béna vagyok benne, hogy még a tanárommal együtt készített bájital is katasztrófa lett. Azt hiszem meg vagyok átkozva.* -Ááááúúúú! Megette volna a szomszéd macskája, nem önfeláldozás volt Emmácska, valld be, hogy imádsz enni.Nem baj, hiszen nem látszik rajtad annyira. *Ha már a színes hajnál és a csipkedésnél tartunk, hadd ugrassam én is egy kicsit. Bár képtelen vagyok magamban tartani a megérkezett vidámságot, vigyoromat egy kicsit elrejtem. Azért tudja ő, hogy nem megsérteni akarom, az alakja tökéletes, mindig is mondtam neki, hogy ezzel bárkit le tud venni a lábáról, csak ne hagyja semmibe venni a lelkét sem.* -Frászkarikát. Ha kell az ingem az ágyamat is fogadd el. Tekintsd árukapcsolásnak. Nem vagy te olyan pici. *Szó sem lehet róla, hogy a kanapén aludjon, átutazta a fél világot, zötykölődött eleget, ráadásul nő s mint olyan, joga van a kényelemhez. Egy éjszakát kibírok féllábon is ha a barátomról van szó, Emmácska pedig a legjobb és az egyetlen is. Neki is készülök őt megetetni és megitatni, lehet, hogy igaza van azzal a nagymamás dologgal, de nekem fogalmam sincs arról, hogy ő ilyeneket gondol rólam, és nem is tűnik fel, hogy valóban elé pakolom a fél kamrát. Szeretem nézni ahogy eszik, olyan jóízűen falatozik, hogy összefut a nyál a számban, és mindig marad egy morzsa a szája sarkában mint egy kis hörcsögnek, hogy legyen későbbre is. A hajam lilasága kezd halványulni, látom ezt a konyhaszekrény üveges ajtajának tükrében, egy kicsit magabiztosabb leszek mindaddig míg rá nem kérdez Danára. Csak állok a tálcával a kezemben és nézem ahogy a lila jajvörössé változik. A tálcára és a rajta lévő poharakra, tányérokra figyelek, meg sem csörrennek, magamban mondogatom, hogy nem történt semmi, és úgy is teszek amikor leülök mellé; mintha nem történt volna semmi.* -Dana jól van, de ezt biztosan tudod. Még mindig nem sikerül pontosan érkeznie, de biztosan sok dolga van az én boltomon kívül is. *Órákig mesélhetnék Danáról és arról, hogy mennyire átnéz rajtam és mennyire elkeserít mindez, holott egész nap azon fáradozom, hogy összehangoljam a vevőket a növények gondozásával és a Danának való udvarlással. Biztosan én vagyok ennyire szerencsétlen, valamit nagyon rosszul csinálhatok, de nem vagyok mégsem olyan bunkó mint Emmácska "lovagja".* -Sose sajnáld drága tündérbogyóm, nem érdemli meg. Nem érdemel meg. Majd csak megtalálod az igaz szerelmet, mindig akkor történik ha nem keresed. *Felemelem a poharakat, az egyiket neki nyújtom, a magamét pedig finoman hozzákoccintom. Fogalmam sincs mennyire beletenyereltem a csalánosba, csak fel akartam vidítani, vigasztalni, hogy az ilyen fickó figyelmet sem érdemel de még azt sem, hogy tovább beszéljünk róla.*
Ha tudtam volna róla, hogy ő volt idő, amikor többet is érzett irántam... de hát honnan tudhattam volna? Sosem mondta és a gondolatolvasás még mindig nem az erősségem sajnos, pedig ki tudja, hogy mi minden alakulhatott volna akkor másképp is akár, de én mindig csak azt láttam ahogyan ő másokra figyel. Azt, ahogyan... mások társaságát keresi, ahogyan olyan lányokat néz meg magának, akik még csak kicsit sem hasonlítanak rám. Én nem vagyok olyan bombázó típus, inkább néha esetlen, inkább az a legjobb barát, akinek mindent el lehet mondani. Persze gyakorta az ember a legjobb barátja iránt kezd el mást érezni, ahogyan ezzel én is voltam, de... sajnos ez nem mindig talál viszonzásra, nem minden élet szól arról a bizonyos happy endről. Én elsősorban azt szeretném, ha ő boldog lenne és ha ez azzal jár, hogy én nem leszek... hát meg kell hoznom ezt az áldozatot, ha egyszer tényleg fontos nekem. - Pont, mint a botnak. - mosolyogva bólintok, miközben végre megölelhetem őt. Jól eső érzés, iszonyatosan hiányzott, sokkal jobban, mint amennyire kimutathatom nyíltan, de ez az én kis titkom és az én kis titkom is marad. Az élet... végül is ilyen, nem kaphatod meg mindig, amit akar, nem hullik az öledbe. Van aki küzd érte, én inkább csak elengedem, mert valahogy így könnyebb azt hiszem, mintha elveszíteném a barátságát is egy ügyetlen próbálkozással, azt nem bírnám ki. - Túl negatív vagy és ez sosem állt jól neked. - azt szeretem, amikor nevet, amikor mosolyog, nem azt, amikor ilyen rosszul áll hozzá ehhez a hajproblémához. Egyszerűen csak szeretném, ha jobb kedve lenne, mert előfordul az, hogy az embernek nem tökéletes a haja színe, de én most már itt vagyok és engem cseppet sem zavar. Határozottan mókás az, ahogyan változnak a színek... hiába nem szabadna somolyognom rajta, mert csak rosszabbul érzi magát, de hát nagyon nehéz visszafogni. - És mi van, ha nekem tetszik ez a színváltás? Tudod, hogy szeretem a színeket és így még a hangulatodat sem tudod eltitkolni előlem. - persze megértem, hogy néha jó azért a magánszféra, hogy nem tudja rólad senki sem, hogy mit érzel, hogy mit gondolsz, de én akkor is szeretem nála ezt. Persze idővel majd megoldja és elmúlik, de a színek jók, szépek még akkor is, ha épp a haján találhatóak meg. A kis piszkálódó szavaira karba fonom magam előtt a kacsóimat. - Ennyire ne állíts be falánknak! Egyébként meg ne tarts itthon annyi finomságot, akkor is csak féltem, hogy rád romlik. Igazából a te hibád! - még kicsit oldalba is csípem. Nem szoktam én sokat enni, csak elszaladt velem kissé a ló, mert hát... annyira finom volt nála minden és olyan jól csúszott, hogy nem tudtam abbahagyni. Egyszerű a megoldás nem szabad úgy megtömnie. Max néha olyan, mint egy igazi nagymama, akitől nem lehet eljönni éhesen. Nem is tudom, hogy csinálja, hogy bármikor beállíthatok hozzá, biztos, hogy minden esetben elég szépen el van látva étellel. Mintha minimum valami katasztrófára készülne, és mindig kötelezően tele van az éléskamrája. - Az ing tökéletes, de hogy még ki is túrjalak, akkor még rosszul érezném magam. Amúgy is te vagy a magasabb, nekem a kanapé tökéletesen kényelmes. - kicsit még ki is húzom magamat, így is érezhető, hogy mennyivel nagyobb nálam. Szerintem kikészülne reggelre a nyaka a kanapén, aztán alig tudna kiegyenesedni, nem járna jól vele. Én simán el vagyok a kanapén is, egyáltalán nem okoz gondot, őt viszont reggel masszírozhatnám, amíg rendbe nem jön, mindkettőnknek fárasztó egy kihívás lenne, főleg hogy nem valami erősek az ujjaim. Lehuppanok szépen, amikor hellyel kínál. A cipellőm is hamar lekerül, hogy kényelmesen fel tudjam húzni a lábaimat és el tudjak helyezkedni. - Hát ha a férfi ügyeimről érdeklődsz, akkor feltétlen mesélned kell nekem arról, hogy mi a helyzet Danával. - jegyzem meg mielőtt még eltűnne, hogy előkerítse azt a bizonyos vajsört. Addig szépen türelmesen várok természetesen, nehogy nekem összekeveredjen a keze, meg a szavai... a férfiak jól tudjuk, hogy nehezen koncentrálnak több felé. - A fickó pedig... semmi különös, volt pár randim, történetesen három, de nem volt túl sok értelme. A fickó folyton késett, idő előtt lépett le... megbízhatatlan egy alak volt, részben e miatt is jöttem el, mert valahogy nem értette meg, hogy ez nekem így nem fekszik. - próbálkozott volna még találkozni velem újra, de ha egyszer iszonyatosan megbízhatatlan volt, akkor nem is értem, hogy mégis hogyan gondolta, hogy újra találkozom vele, amikor pedig mondtam valahogy nem igazán akarta megérteni a dolgot, meg persze az érveimet... határozottan fárasztó jelenség volt.
*A mai nap valahogy nem úgy sikerült ahogy terveztem, de hát ez sem okoz már meglepetést. Kész katasztrófa vagyok, főleg azóta, hogy sikerült önálló életre kelteni a hajamat. Hogyan is vennének komolyan az emberek bármiről is amikor sárga, vagy jajvörös hajjal beszélek hozzájuk. Mindenki csak az őrült, bogaras boltosnak tart. Még Dana is. Emmácska a napom fénypontja, ő legalább nem úgy néz rám mint egy idiótára szoktak, persze azért mert a szokásosnál több empátiával áldották meg az égiek. A barátom, talán egy kicsit kedvel is, neki mindig őszintén elmondhatom mi a bajom és boldogan hallgatom amikor ő panaszkodik. Na nem azért mert jó érzés ha neki valami rossz, hanem mert megosztja velem és a bizalmába fogadott. A mi múltunk messzire nyúlik vissza, még az iskolaévekre és úgy érzem volt egy olyan pillanat – költői lekicsinylése az időnek – amikor szerelmes voltam belé. Ez az érzés aztán elhalványult, vagy átváltozott a viszonzatlansága miatt, szerintem Emmácska inkább megsajnált amiért mindig szerencsétlenkedem. Na igen, sosem volt túl nagy önbizalmam, kamaszként egy tejfölösszájú kis mitugrásznak néztem ki, később meg pont ezért nem tudtam normálisan udvarolni senkinek.* -Mint a botnak, tudom. *Átölelem, miután a nyakamba veti magát. Sosem volt az életem része nap mint nap, minden órában, mégis megérzem a hiányát. Furcsa, pedig talán nem kellene hiszen amúgy sem látom minden nap, de most valahogy jobban esik, hogy itt van mint bármikor. Ez azonban nem látszik az arcomon mert a hajam vélhető látványának gondolata sokkal jobban foglalkoztat.* -Szórakoztató igen, másoknak. Tudtad, hogy a legjobb bohócok mindig sírnak? Ők is egyediek. *Kissé megzuhanok, amúgy sem túl széles vállaim még összébb mennek ahogy magamba roskadok. Ezen még Emmácska is kuncog de nem tudok rá haragudni emiatt, rá sosem semmiért. zavaromban beletúrok a hajamba ami most még kócosabb lesz és minden bizonnyal felélénkül a színe is. Szeretem a barnát, leginkább a fejemen, miért olyan nagy kérés az, hogy véglegesen maradjon is olyan?* -Hidd el, hogy látom tükör nélkül is. Mások mosolygós arcán a tekintetükben. A tiédben is. *Egy kicsit megroggyantom a térdeimet így a szemeink egy vonalba kerülnek és mélyen belenézek Emmácska íriszeibe. Most azonban nem azokat a gyönyörű szemeket látom hanem a lila hajamat. Elfintorodom, egy fájdalmas morgással fogadom, hogy összekócol, de szinte rögtön utána fel is vidulok egy kicsit. Szóval ma lélekápolás lesz. Az jó, attól mindig jobb kedvem lesz, Emmácska jól tud lelket ápolni, különben is régen beszélgettünk úgy igazán, a levélváltás nem az igazi csak hiánypótlásnak jó, meg azért, hogy ne hagyjunk ki semmit sem a velünk történtekből.* -Megint hasfájásig akarsz enni? A legutóbb, úgy emlékszem nem hagytál semmit a konyhámban és másnap zöld voltál. Legalább jól illesz majd a reggeli színemhez……rászoktattál igen, mert mindig gyömbéreset rendeltél nekem is. Régen utáltam a gyömbért. *Ingatom a fejemet és arra gondolok, hogyan volt képes megszerettetni velem. De végül is nem nagy dolog, Emmácska sok mindenre rászoktatott amit régebben utáltam, mert valami rossz emlékem fűződött hozzá. Ő azonban mindenhez újakat gyártott. Bezárom az ajtót és előre engedem a lépcsőn, udvariasságból, nem azért, hogy felfelé menet a fenekét nézzem. meg persze ha megcsúszna és megbotlana, akkor puhára essen, rám. * -Pólóm az nincs de kaphatsz egy inget. Viccelsz Emmácska? Majd alszom a kanapén, tiéd az ágyam, az kényelmesebb mint két fotel összetolva. *Odafent is van egy ajtó ami elválasztja a lenti teret a lakástól, Emma előtt nyílik az ajtó, mögötte lépek be kezemben az ajándék virággal, amit még felkaptam mielőtt elindultam volna felfelé a lépcsőn. Egyből a nappaliba jutunk, az ablakhoz lépek és leteszem a virágot a belső párkányra, majd a kanapéra mutatok.* -Foglalj helyet, érezd magad otthon, máris hozom a vajsörödet, gyömbérrel…….közben mesélj mi volt veled az utolsó leveled óta? Úgy emlékszem valami gondod volt egy férfival. *Elég zavaros levél volt, nem is írt le benne sok mindent, a válaszra azonban már nem volt alkalom, mert most itt van. Csak kicsit beszélek hangosabban, el sem tűnök a szeme elől. Legénylakás ez, nem túl nagy, nincs több szoba a hálón kívül, a konyha is a nappaliban van, csupán egy pulttal elkerített sarok az ablakokkal szemben. Poharakat veszek elő, vajsört töltök és előszedem a hógombócokat meg a tökös derelyét. Talán pályát tévesztettem, pincérnek határozottan jobb vagyok mint bármi másnak, meg sem remeg a nagy tálca a kezemben, a poharak sem csörrennek meg mikor leteszem az asztalkára az egészet. Rámosolygok Emmára és leülök mellé, nem egészen közel, nem szorosan de nem is a kanapé másik végébe.*
Sosem gondoltam, hogy ne állna jól neki a szakáll, bár szerintem a csupasz képe is rendkívül cuki, de ezt én nem mondhatom csak úgy ki, meg egyébként is... nekem úgy se hinne, mert elfogultnak tart. Az a baj, hogy Max hajlamos mindig a nem jó lányoknál próbálkozni, hajlamos mindig olyanokat találni, mint Dana, akik nem a legalkalmasabbak arra, hogy hozzájuk köze legyen, mert csapongók, mert mindenkivel ugyanúgy viselkednek. Nem jobb megbecsülni azt, aki téged kezel kivételes személyként? Aki mindenkivel ugyanolyan és csak egy vagy számára a sorban, az... nem fog soha sem olyan helyen kezelni téged, ahogyan elvárnád tőle, csak reménykedhetsz örökké a végtelenségig és... annak soha sem lesz semmi jó vége. Számomra Max mindig is kivételes volt, ő pedig ezt valahogy soha sem vette észre. Majd talán... egyszer, vagy talán majd rájön, hogy nem csak a barátja vagyok, hanem több is annál, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt valaha is meg kell tudnia. Én amúgy sem vagyok olyan, aki a zsánerei közé tartozik. - Akkor jó, véged is lenne, ha mást mernél mondani! - és persze eddig bírom, hogy ne kapaszkodjak a nyakába. Azt hiszem ez érthető, mégis csak oda vagyok érte... minden szempontból és amilyen kis mamlasz néha várnom kéne arra, hogy ő öleljen meg, azt pedig nem vagyok hajlandó megtenni. Így is túlságosan sokáig voltam távol, szükségem van rá, hogy érezzem végre megint egy kicsit a közelségét, ha már nekem csak ennyi juthat belőle. Dana van itt vele minden nap, egész nap... oh, hogy irigyelem őt! - Szerintem határozottan szórakoztató és egyedivé tesz téged még inkább. - nem tudom megállni, hogy ne legyen egy rövid kis kuncogás a szavaim vége. Hát na engem nem zavar a színváltós haja, tényleg határozottan szórakoztató, és vannak színek, amik jól is állnak neki, bár nem hinné el, hogy pl. a kék megy a szeme színéhez és ha jó színű inget vesz fel, akkor minden más is passzol hozzá. Egyébként is ez a kis bájitalkataszrófa egy kis színt visz az életébe, szó szerint, nincs ezzel szerintem olyan nagy baj. - De azt te nem látod csak akkor, ha tükör előtt állsz, a virágot viszont igen. - még szórakozottan kicsit össze is borzolom a haját. Ennyi jár nekem, ennyit megtehetek ilyen sok éves barátsággal a hátunk mögött. Egyszerűen élmény az, ha vala lehetek, sokat panaszkodik mostanság, levélben is ezt éreztem, de attól még ugyanúgy élmény a társaságában lenni, mert még a panaszai is édesek... komolyan, iszonyatosan édesek! - Hát akkor teszünk róla, hogy neked is jobb kedved legyen, és ne legyél ennyire nekibúsulva egy kis hajszíneződés miatt. - megoldom én. Majd szépen elmeséli azt, hogy mi a helyzet vele és akkor minden rendben lesz majd, én legalábbis teljesen biztos vagyok ebben. Ha igazán akarom, akkor tudok mosolyt csalni az arcára, maximum nem mindig megy a dolog azonnal, de majd hamarosan a virág nála is élénk sárga színt fog ölteni. - Hát akkor végigkóstoljuk a menüt és addig beszélgetünk egy nagyot, a vajsör pedig tökéletes lesz. Ne titkold, te is úgy szereted, rászoktattalak! - mosolyogva pillantok utána, ahogy elindul az ajtó felé, hogy bezárja azt. Amúgy sem jönne már senki sem ma, késő van és nem szoktak ide ilyen tájban már tömegek járni, mondjuk máskor sem, ezek a boldog nem vonzanak akkora nagy tömeget, ellenben azért mégis csak hűséges vevőket termelnek. - Viszont váltóruhát nem hoztam, de ha túl sokat iszom, akkor minimum kérek egy pólót, meg egy fotelt, ahol elalhatok. - igaz, hogy az iskola közel van, de a területén belül nem lehet hoppanálni és azért fárasztó lenne végigsétálni a bejárattól, főleg késő éjjel, vagy... kora hajnalban? Azért annyira nem akarom kikészíteni magamat holnapra, valamennyi alvásra azért mégis csak szükség lesz.
*Tudom, hogy nem vagyok valami nagy ász, sosem voltam az. Emmácska mindig azt mondogatta milyen jóképű vagyok és a nők álma, de ezt én valahogy nem vettem észre. A nők nem szeretik a szakállas fickókat, de csupasz állal olyan vagyok mint egy újszülött kismajom. Persze lehet, hogy mégis jól nézek ki női szemmel de a fene sem érti a nőket, Dana szeme sem akadt meg rajtam, inkább mintha átsiklana, lehet, hogy átlátszó vagyok. Emmácska. Az eltelt időben észre sem vettem mennyire hiányzik, sok levelet váltottunk ő meg olyan érzékletesen tud fogalmazni mintha mellettem lenne, mikor olvasom a sorait. Most, hogy már nem csak a hangját hallom, hanem látom is, magamhoz ölelném, de már belém rögzült ez a rossz szokás, hogy látszólag hanyagul a falnak, ajtófélfának, boltívnek dőlök, hogy magabiztosabbnak tűnjek. Látszólag hanyag, de mennyi munka van benne…..tükör előtt gyakoroltam, de hiába. Dana még mindig ablaküvegnek néz. Emmácska látványa a fülemig húzza a számat, végigmérem de nem gorombán és szemtelenül, hanem finoman, barátian, majd a fejemet rázom.* -Egy percet sem öreglány. Egy percet sem. *Azt hiszem ideje lenne már átölelni, de persze megint ő kezdi. Én mindig lemaradok mert nem vagyok elég határozott, sosem tudom eldönteni melyik lenne a jobb lépés, mert a fenébe is mindig kettő van. Mire ocsúdok, ő már a nyakamban van, én meg átkarolom a derekánál fogva. Megérzem az illatát, olyan friss, tavaszias, csöppnyi citrommal, orgonával….azt hiszem. Az ilyen mezei virágokban nem vagyok jó. Mélyen beszívom az ismerős illatot, most érzem mennyire hiányzott, az esti beszélgetések, a nyafogásai, az enyémek….utóbbiból azonnal kaphat is egy adagot. El sem tolom magamtól, a nyakától kérdezem miután sikerült kissé megdermednem.* -Lila? Merlin szakállára! Reggel még sárga volt. Emma! Mikor növöm ki? Hiába minden, hiába a NET, így maradok. *Most már eltolom magamtól. Tőle még az a vicces tekintet is jól esik, Dana is megmosolyogja a színeváltós hajamat, persze ő többet látja, de valahogy másképp mosolyog mint Emma. Olyankor inkább elbujdokolnék, Dana előtt muszáj tökéletesnek lennem, de sosem sikerült még. Az ajádékba kapott virág csodálatos, de az nem amiért kaptam. Elkezdek csuklani.* -Hukk…színt a szobámhukkkba? Nem elég hukkkez? *A hajamra mutatok, szenvedő arcot vágok, még biztosan lila, jól megy a virághoz. Félreértés ne essék, nem Emmácskát hibáztatom, és nem haragszom rá amiért a virággal akar színt vinni az otthonomba, végül is csak jót akart. De valahogy ma a szokásosnál is lejjebb másztam a béka feneke alatt.* -Kösz. Tudtad, hogy a Biberke is váltogatja a színét? Persze csak a sárgán belül az árnyalatokat. Ha nagyon jó kedved van vadító sárga, ha rossz kedved van elhalványul, mert akkor nem irigykedik. Nézd, már halványul is, téged irigyelt, engem kiröhög. *A kérésre egy kicsit jobb kedvem lesz, szóval itt marad még egy ideig. Akkor nem pont most érkezett, volt ideje kipihenni magát, akár egész éjszakára lefoglalhatom. Persze csak beszélgetni, mert a barátom. Ja.* -Látod. Lilán…..rád ne lenne időm Emmácska? *Elmosolyodom, most már legalább biztos lehetek abban, hogy látszik is az örömöm a hangulatingadozásom után.* -Maradt még egy kis tökös derelye, meg hógombóc és van egy kis májfelfújtam. És vajsör, gyömbérrel ahogy te szereted. Nem is tudom miért olyat hoztam reggel. Talán megérzés volt. *A frászfenét megérzés, tovább vigyorgok és eszembe jut, hogy Dana említette reggel mikor alig egy órás késés után megjelent, hogy Emmácska ma érkezik. Hogy kiment a fejemből…..a világért sem árulnám el neki. * -Bezárom a boltot és felmehetünk. *S már indulok is, a kulcs fordul a zárban és a táblát is megfordítom, majd lezárom egy bűbájjal a köpenyemből előhúzott pálca segítségével. azt legalább nem tudom elrontani. A lépcső felé mutatok mint egy gáláns úriember és már kapcsolom is le a láncocskát Emma előtt.*
Hiányzott nekem nagyon minden létező szempontból. Nem csak azért, mert szeretem, barátként is, főleg mert ez amúgy sem számít, mármint az előbb, utóbbi nagyon is. Azért mégis csak rossz dolog egy jó baráttól ilyen hosszú ideig távol lenni. Maxnek mindig elmondhattam mindent és még ha valami gondom volt, akkor sem volt velem sosem morcos, vagy ideges. Persze ez oda-vissza igaz, és persze néha azért előfordult már, hogy mi sem voltunk tökéletesek egymással, de az esetek nagy részében azért kijön az, hogy egyikünk sem az a felületes, vagy rosszindulatú ember. Épp e miatt nem értettem sosem, hogy ő vajon miért vonzódik olyan nőkhöz, akik ennyire mások, mint ő. Max igazi elvarázsolt csodabogár tud lenni, de olyan édes módon, ami igazán szerethető számomra legalábbis, de mások hajlamosak őt... nem is tudom inkább viccesnek venni ezt, negatívnak, nem pedig jó dolognak, hogy így képes elengedni magát, én pedig mindig jót nevettem, ha csak vele voltam és pont e miatt hiányzott olyan nagyon. De most végre megint hallom a hangját és ez határozottan megdobogtatja a szívemet. Az arcomra azonnal mosoly költözik, pedig még meg sem láttam és kész csoda, hogy a kezemben lévő virág nem esik még véletlenül sem a földre, amikor végre meglátom, mert legszívesebben már vetném is magamat a nyakába. Ő persze megáll csak úgy lazán a boltív alatt, pedig tudom én, hogy ő is örül nekem. - Olyan régen nem találkoztunk, hogy azóta öregednem kellett volna, legalábbis remélem. - nevetem el magamat és, nem tudom megállni azt, hogy ne tegyem el végre a virágot a legközelebbi stabil helyre, hogy odalépkedjek hozzá és kicsit pipiskedve, de végre megöleljem. Hiányzott no, nem lehet azt ilyen nagy távolsággal áthidalni, kell ennyi nekem belőle, ha már többet másnak adna. - Hiányoztál Max, még... a lila hajad is. - játékosan borzolom meg a haját, miután hátrébb léptem kicsit, és újra magamhoz veszem a virágot, hogy szépen felé nyújtsam. - Neked hoztam, hogy színt vigyen a szobádba és egyébként is csodás az illata. - oh, hogy én kaptam volna... nem szoktam én virágot kapni, mégis kitől? Nem vagyok olyan népszerű, mint Dana. Ő gyakorta kap virágot, meghívásokat randevúra, én meg voltam Londonban is magam. Már arra is gondoltam, hogy netán lehetne egy macskám, de aztán végül ez nem valósult meg. Túl sok volt a munka, nem lett volna rá elég időm, de... igazából itt más a helyzet. Lehet, hogy beszerezhetnék egy macskát, magányos éjszakákra mondjuk, no meg lenne kinek elsírni a bánatomat. Az összetört szívre azt mondják kiváló gyógyír egy puha, meleg testecske, aki hozzád bújik minden este. - Mesélj nekem hogy vagy, és... mindent tudni akarok, remélem van időd! - és remélem, hogy jó sok, mert vele akarom tölteni a délutánt, az estét. Tudom azért váltottunk leveleket is, de az még sem ugyanaz igaz? Szeretném a szájából hallani, hogy mi a helyzet, szeretném közben látni a gesztusait, úgy azért egészen más beszélgetni.
*Elment. Már vagy egy órája nincs itt mégis érzem az illatát, a Csurranó medvebogyó kénes szaga sem képes elnyomni. Csend van, még vásárló, érdeklődő sem tévedt be azóta, mintha csak ő vonzaná ide őket. Amint kitette a lábát az ajtón csak álltam az ablak mögött és néztem ahogy távolodik, a kezemben tartott hajlongó szár fuldokolni kezdett az ujjaim között. Mire felszméltem, szegényt már kihúztam a földből is. Nagy sóhajjal mentem vissza a kis kuckómba, az üzlet növényes részlegébe, ahol nekiálltam szépen viszzaültetni a megnyomorgatott Erdei csukló Zsizsgét. Hálásan nézett fel rám mikor már föld takarta el szemérmét...ja, persze nincs szeme, csak kivirult. Biztos voltam benne, hogy ma már nem jön senki, ezért belevetettem magam a mindennapi rutinomba, a Nagy Ellenszer Tervezésébe. Elővettem a jegyzeteimet, kiterítettem az asztalon lévő két tenyérnyi szabadd területen és magam köré gyűjtöttem az érdekelt növénykéket. A Bólogató babot néha vissza kellett tartanom attól, hogy tele könnyezze a pergament, de ettől eltekintve viszonylag nyugalmasan láthattam neki a műveletnek. A csend körülvett, hamarosan teljesen elmerültem a bájitalok összetételének vizslatásában. Csak ilyenkor nem gondoltam Danára, ilyenkor senkire és semmire. Észre sem vettem amikor nyílt az ajtó, amit lustaságból nem zártam be dana távozása után, vagy reménykedtem, hogy még visszatér? De hát volt kulcsa. Emma hangja vert fel igazán a gondolataimból. Eszembe jutott milyen rég nem láttam, csak baglyon keresztül tartottuk a kapcsolatot, mivel ő eddig Londonban volt. Mintha egyszer jött volna egy bagoly azzal a hírrel, hogy Roxmortsba jön, de már nem emlékszem mikor. Emmácska. Szerettem azt a lányt, régen a Roxfortban még azt hiszem bele is voltam zúgva, de szép volt és bájos és nem igazán érdekeltem. Gondolom. Aztán lemondtam róla, de barátok vagyunk. Jó barátok, mintha csak lányok lennénk....vagyis ő lány, vagyis már nő, de mintha én is az lennék, mármint amikor beszélgetünk. Na jó, hagyjuk ezeket a gondolatokat. Szóval Emmácska jött meg, alig két szívdobbanásnyi időt töltöttem el azzal, hogy a múltba révedtem, amikor eszmélek, szinte minden kiesik a kezemből. A Bólogató babom máris lecsap a pennámra, én meg egy nagy lendülettel fordulok meg, mélyzöld köpenyem amit a kék-fehér csíkos ing és zöld mellényem felett viselek - nadrág is van rajtam, galambszürke - lobogva követi a mozdulatomat, majd leveri az asztalról a nem rég életmentésen keresztül esett Zsizsgét. A levegőben sikerül elkapnom s visszatennem biztonságba a helyére.* -Emmácska! Jövök! *Kiáltom ki, majd megállok egy pillanatra, felemelem a kezeimet s mikor minden biztonságban van, elindulok kifelé. Elegáns öltözetemhez képest minden bizonnyal megint kócos vagyok, de ez már megszokott, állandóan a hajamba túrok zavaromban akárhányszor csak Dana rám néz. Megállok a két helyiséget összekötő boltív alatt, hanyagul az egyik oldalának támaszkodom a kezemmel és Emmára nézek. Cseppet sem változott.* -Merlin hozott! Nem változtál semmit. Ah! Szép virág. Irigy Biberke! *Én nem vagyok irigy, nem tudom, hogy nekem hozta, szóval feltételezem, hogy ő kapta valakitől. Ő nem változott...és én sem, csak egy kicsit. A hirtelen feleszmélés és Emmácska érkezése kissé megnyomta a szívem dobogását, a hajam pedig lilára váltott. Ezt persze nem vettem észre.*
