2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kissé elpirultam, amikor ő is oda köszönt nekem és láttam, az arcán a csalódottságot. Leült velem szemben, az ablakba és mondta, hogy Szia! MI? Erre kissé elpirultam és akkor is a szemét pásztáztam nem tudom, hogy miért. Tudom kicsit furcsa lány vagyok, de ez van ez vagyok én és nem is fogok változtatni. Megkérdezte, hogy hívnak, nos ezen eltűnődtem néhány darabig, majd ismételten néma csend után megint én szólaltam meg. -Diana Chamberlain! De a legtöbben csak Diának szólítanak!Na és téged?- Dobogó szívvel szóltam a srác felé. Ám ő nem hallja de én belül nagyon is hallom. Teljesen össze vagyok zavarodva! Mi a fene történik velem? Nem tudok senki másra se gondolni csak rá, ez nem vall rám de akkor is rossz leszek és a akkor is szekálni fogom a kicsiket ha tetszik ha nem. Az ablakon kinézve, most magamat látom és az anyukámat. A viselkedésemtől függően nagyon szeretnek engem és én is őket, amíg élnek hiába változtam meg hiába lettem olyan amilyen, és jól tudják ezen már ők sem változtathatnak rajta. Már nem leszek az a régi kicsi Diana, de mindig az ő lányuk leszek és maradok. Aztá megint a sráchoz szóltam.
Mondd csak, milyen itt az új suliban?- Újra felé néztem és feltettem a kérdésemet. Alig bírom lenyugtatni a szívemet, istenem fogalmam sincs, hogy most mi történik velem. De majd kiderül, hogy ha jobban megismerem és összebarátkozunk. Elvégre ennek erről kell szólni nem? Minél több barátot szerezzünk nekem is vannak, itt a suliban csak most elvannak foglalva a vizsgáikkal jaj, ha belegondolok. Egyszer majd nekem is el kell érnem a célomat. Na és persze a helyes utat kell járnom.
Ahelyett, hogy megszólítana, rám néz, majd egy mosoly kíséretében követi a példámat. Igyekszem rá sem nézni, bár folyton késztetést érzek, hogy néha-néha elkacsintgassak arrafelé. Nem tudom eredetileg ennyire szőke e a haja, vagy csak festék, de borzasztóan jól kiemelte az arcának a vonalait. Ha már a nyakától lefelé semmiről nem tudtam bővebb információkat begyűjteni a talár miatt. Hirtelen köszönést hallottam magam mellől, s egyből tudtam, hogy ő az. Máris feladta volna? Ez egyben volt sikerélmény, és kicsikét csalódás is. Láthatóan zavarban volt mellettem, mire én csak szép nyugodtan szívtam még egy nagyon a cigimből. Szeretem növelni a feszültséget, bár lehet nem kéne húznom szegény lány agyát, már így is kezd kicsit kínos lenni a dolog. Na mindjárt, még elszívom a cigim... Egy perc néma csend után eldobom a csikket, és felállok. Felülök a legközelebbi ablakhoz, az egyik térdemet felhúzva, s arra támasztva a kezem egyik szemöldököm felvonva nézek rá. - Szóval szia, mi? - bámulom az ujjaim között forgatott pálcám, miközben eleresztek egy félmosolyt. - Hogy hívnak? - nézek rá.
Most ahogy nézem, a helyiség teljesen kiürült, már csak mi maradtunk. Még egyszer körülnézek, és szépen szemügyre veszem a klubhelyiséget; még máig is kicsikét meglep, hogy mardekáros lettem. Bár, semmi okom csodálkozni. Ismét felé kalandoz a tekintetem, vagyis inkább a hajfürtjei felé, és fürkésző tekintettel várom a válaszát.
A kis mitugrász még, hogy nem akar megszólítani engem, de én akkor is csöndben fogok maradni. Megéreztem, egy bizonyos bagó illatát meglehetősen a fiútól jöhetett. Felé néztem elmosolyodtam és meggyújtottam a szivarom és én is feltettem a lábamat, az asztalra mint ahogy ő. Ismételten végi mértem a fiút, azért mégis csak megszerettem volna szólalni. Látom, hogy szereti a kihívásokat ebből következik, hogy én rögtön feladom. Nem tudom miért de nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg. Igazából nagyon kíváncsi vagyok rá, de egyébként is szeretek sokat beszélni, legfőképpen az órákon. Ezért inkább jobban teszem ha én töröm meg a csendet. -Szia!- Szia? Komolyan? Gyerünk Dia te ennél sokkal jobb vagy! Gondoltam magamban, de csak ennyit tudtam kinyögni. Hogy lehet ilyen hülye? Szia... na mindegy nem rágódom magam hanem, tovább szívtam a bagómat majd ismételten a srácra pillantottam. Egyszerűen nem tudom róla levenni a szemem fogalmam sincs, hogy mi a fene ütött belém, mert nem szoktam ilyen lenni de mindegy. Várom a válaszát, majd megint ránézek. Az üres pohárkámat, ami a kezembe volt letettem az asztalra kényelembe helyeztem magam és élvezem, azt a csendet ami most körülöttem van. Végre, egy olyan nap amikor nem csinálok kihágásokat nem zavarom a kicsiket hanem nyugodtan bagózgatok. Közben a gondolataim mindenhol forogtak.
Egyrészt a fiún másrészt azon, hogy lehetek ilyen? Nem engedtem meg, hogy ő köszönjön az előbb és túl hamar feladtam a harcot, amikor nem is vagyok ilyen no mindegy. Újra csend lett a klubhelyiségben és csak a folyosói zajokat hallottam. Csak ketten maradtunk ő és én. Semmi mást nem lehetett hallani a folyosón és a szívemen kívül, ahogy zakatolt. Teljesen össze vagyok zavarodva. A lábamat feltettem a fotelra és a fejemet a két lábam közé tettem, majd ide-oda jártak a gondolatok. Talán képes lennék megváltozni? Hiszen, még csak a nevét sem tudom.
Újdonsült iskolám elég érdekesnek bizonyult az eddigiekhez képest. Bár odahaza, mugliföldön kaptam a szüleimtől rendes varázsló neveltetést, és rendszeresen átjártunk a varázsló világba, nekem ez a varázsló-gimi elég furcsának bizonyult. Bedfordban mindig is különcnek tartottak, akár mennyire sem tudtak az én kis titkomról, mindig láttak bennem valami számukra furcsát és kinézendőt. June halála után váltani akartam, amit a szüleim említés nélkül is észrevettek rajtam. Akkor irattak be ide, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolába. Ahol azt hittem, hogy végre beilleszkedhetek, mert itt mindenki ugyanolyan furcsa, mint én. Hát tévedtem. Bár itt még senkit nem ismerek, és ez úgy a második napom itt, eddig mindenki furcsán nézett rám olyan dolgokért, amik nekem teljesen természetesek. Ez az átka, ha az ember muglik között nő fel. Akaratlanul is átveszi a szokásaikat, és akármennyire is fog utána egy hókuszpókusz suliba járni, túl muglis marad a varázslókhoz. Ja a szlengek. Azokon is javítanom kell, ha meg akarok lenni itt.
A nagy gondolkodások közepette megállapodott a szemem egy lányon. Hosszú szőke haja volt, a sminkje elég szembetűnő. Valami alternatív féleség lehet, akárcsak én. Ismertem más hasonló stílusú lányokat; kedvelem ezt a stílust. Szivar lógott a szájában, ami láttára alig bírtam visszatartani a számon egyre inkább kirajzolódni vágyó félmosolyt. Végre valaki, akiben találtam valami közös vonást: ő is bagózik. A kelleténél kicsit tovább bámulom, és ez neki is feltűnik. Egyre gyakrabban nézeget felém. A szivar elszívása után hozzám battyog, és levágja magát mellém. Találkozik a tekintetünk, mire ő az ablakon kifelé kezd bámulni. Ejj, de makacs egy leányzó. Sebaj, ezt már kihívásnak veszem. Nem lehet könnyű eset, sebaj, ha összebarátkozom vele, legalább lesz egy barátom az iskolában. Szóval hajrá. Elgondolkodtam egy pillanatra, melyik arcomat vegyem fel. Tudom mire játszik, azt szeretné, ha én beszélnék vele először. Sóhajtok egyet, ha harc, hát legyen harc. Kiveszem a zsebemből a duplapattintós marlborom, rágyújtok, és a lábamat felrakva az előttem lévő kisasztalra, odadobom mellé a dobozt az öngyújtómmal együtt, és látványosan fújni kezdem a füstöt a számból.
Végre szombat délután volt. Ilyenkor kicsit jobban érzem magam, mint bármely egyes napkor csak azért mert tanulni kell vagy, hogy az egyes tantárgyra oda kell figyelni. Most legalább azt csinálhatok, amit én szeretnék. Igazából eddig is úgy volt, csak valahogy mindig én szívtam meg a levét na mindegy ezt nem firtatom. Esős borongós idő volt odakint úgy, hogy a szabad időmet a Mardekár klubhelyiségben töltöttem. Kiöntöttem magamnak, egy innivalót aztán a szivaromra gyújtottam és a lángoló tüzet néztem. Ez eszembe jutotta a gyerekkoromat, de akkor is szeretem a tüzet. Jött, egy új sárc hihetetlen, hogy mennyien beszélgetnek róla engem nem érdekelnek a srácos ügyek, persze azért néha- néha én is hozzájárulok egy- egy pletykához. Nem vagyok, egy pletykás vénasszony persze, akinek baja van velem vagy nem tetszik a stílusom, akkor az illető szemébe megmondom az igazat. Na, szóval ott ültem és néztem a tüzet még nem odajött az új srác. Azt hiszem valami Nathanielnek hívják. Végtére nem is ronda és lássuk be, hogy ház társ, de valamilyen szinten helyesnek tűnik. Látom, hogy valami baja van, ezért nagy nehezen elszívom a bagómat majd bekapok, egy minden ízű drazsét és az italommal együtt mellé ülök. Nem szólalok meg csak fogom a poharat a kezembe és a pokrócomat is lehoztam, mert hát na kitudja mi jöhet közbe. Lehet, hogy még el is alszok? Azt azért megnézném.
Végig méregettem a fiút és újra ránéztem, majd ő is rám nézett, de én ekkor pont a szemeibe néztem. Nagy mosolyt húztam a számon, majd vissza estem újra szomorúra. Fogtam a poharamat és a másik irányba fordultam, hogy az esőt nézhessem. Hiába várja, hogy leszólítsam nem fogok, azt neki kell megtennie. Ugyan is én Diana Hercegnő vagyok és minden a fejembe jár.
A hozzászólást Diana Chamberlain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-05-26, 15:43-kor.
