2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért finoman szólva is meglep a helyzet. A legutóbbi alkalommal is volt mint rendbe tennem rajta és már akkor is kiderült, hogy hajlamos az önpusztítása, de azért erre nem számítottam, hogy itt előttem nyíltan beleüt az üvegbe. Ez azért... elég kemény helyzet. kell párat pislognom, mire eljutok oda, hogy segítsek neki, amikor már biztos, hogy esetleg nekem nem fog ártani. A megjegyzésére kissé azért zavartan mosolyodom el, bár miután már a másik fele van itt, nem szabad ezen annyira meglepődnöm azt hiszem igaz? - Ha nem ismered a többit, butaság ilyen következtetést levonni. - mosolyodom el végül, ahogy szépen nekiállok mindent előpakolni. Na igen ezért jók a tértágított táskák, no meg az, hogy nálam mindig van ilyesmi, mert ki tudja mikor jön jól. Már vettem hasznát nem is egyszer. Vannak ügyetlen háztársaim, meg aztán történhetnek balesetek, amikor jó, ha van a közelben egy segítő kéz. - Semmi gond, ez most fontosabb. - bátorító mosoly jelenik meg az arcomon. Nem akartam én amúgy se a legjobb vakrandi címére törni, annyira nem fontos a dolog, az sokkal lényegesebb volt, hogy megbeszéljük azt, amit Cameronként mondott nekem, és hogy megoldást keressünk, bár... őszintén szólva kellemetlen érzésem van most, hogy a másik felével beszélek épp, hiszen... el kellene tüntetnem. Megállok, amikor felszisszen, és naná, hogy simán előkerül egy csipesz is a táskámból. Mint mondtam... sok minden van benne. - Bocs, de ezt... - most muszáj, de aztán egy pillanat alatt ki is kapom a szilánkot a bőre alul, és óvatosan kenem be a sebes részt, csak finoman, hogy ha lenne még szilánk a bőre alatt, akkor érezzem, és úgy semmiképp se kössem be, hogy esetleg bármi van ott, ami kellemetlenül érintheti később. - Nem igazán, csak azt hiszem szakmai ártalom, mindig van nálam ilyesmi, biztos, ami biztos. - és hát úgy fest, hogy most is hasznos volt és jól tettem, hogy hoztam mindent, ami kellhet. Van kit ellátni. - Igen, én is ilyesmire tippeltem volna. - na persze nem, de tudom, hogy csak viccel. Hamar be is fejezem a kezét, szépen átkötöm még, hogy a gyógynövényes krémek szépen dolgozhassanak rajta és hamar rendbe jöjjön majd. Hála a mágiának nem is kell majd sokat várnia, na persze, ha addig nem szerez majd újabb sérüléseket. Szépen fel is állok, amikor készen vagyunk, és visszabújok a cipőmbe is. - Azt hiszem a tényleges párom annak nem örülne kimondottan. - jegyzem meg azért. Keith le is kapná Leo fejét, ha talicskázó versenyt játszanék vele ilyen ruhában, ennyire rövid szoknyával, de sejtem én, hogy csak viccel és nem gondolja komolyan. - Nézzük egy filmet, mondjuk te választasz, valami igazán szórakoztatót, de egyébként én ezt... szimplán azért teszem, mert szeretek segíteni. - szóval nem várok efféle hálát, de kedves tőle, hogy ennek ellenére így gondolkodik. Szóval részemről mehetünk bátran filmet nézni, és azt hiszem mindkettőnknek jót fog tenni, ha levezetjük a feszültséget.
//Azt hiszem itt már akkor zárhatunk, és nagyon szépen köszönöm a játékot! Aztán majd folyt köv, és hajrá a fellépésekhez! //
Eszem ágában sincs visszakérdezni annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hogy fordulhatott ez elő. Mondjuk nem egyedi eset és nyilvánvalóan szerencsétlen dolog, hogy pont most. De inkább nem akarom feszegetni a dolgot. Csak viszonzom a mosolyát miközben figyelem, hogy mi mindent pakol ki abból az aprócska táskábáól. - Azta szóval kifogtam a suli leggyönyörűbb medimágusát? - vigyorodok el közben hagyom, hogy Madison ellássa a sérüléseimet. - Biztosan nem visszük el és lehet, hogy már tenni sem tudok az ügy érdekében. Igazán sajnálom... - húzom félre a számat s rögtön ezt követően felszisszenek. - Ott... ott asszem van egy szilánk a bőröm alatt - tájékoztatom a hölgyeményt. Ha még körömcsipesz is van nála menten berosálok. - Elég felkészült vagy. Gyakran akadsz össze hozzámhasonló őrültekkel akik hobbiból verik be a suli ablakait? - kérdezem ismét elvigyorodva. Nem szoktam zavarbajönni az ilyen helyzetektől, így is volt már rá alkalmam elégszer. - Igazából csak a reparo varázsigét szeretem gyakorolni, a magam módjan - viccelődök tovább. Madison nagyon ügyesen dolgozik, szinte fájdalommentesen kezeli le a sebeimet. Köszönés gyanánt még rámosolygok majd feltápászkodok a földről s a kezemet nyújtva a lánynak felajánlom a segítségemet. - Igazán kösz Madison, mit szólnál ha a hátralevő időben valami nagyon kötetlenül lazát csinálnánk?Mihez lenne kedved? Nézzünk filmet? Vaaagy... én a talicskázó versenyben is benne vagyok de a sérülésem miatt neked kell lent lenned - itt sunyi mosolyra húzódnak ajkaim majd elnevetem magam. - Hé nyugi csak viccelek. Jövök neked egyel úgyhogy találj ki valami tudomisén őrült vágyat vagy ötletet - Leo Miller pedig megvalósítja. De tényleg - mondom komolyan ám szemeim továbbra is nevetnek. Nem akarom elcseszni a napját, azt szeretném ha jól érezné magát mindenféle kötöttségtől és feszengéstől mentesen.
Igazából már az első pillanatban sejtettem, hogy azért engem kért meg erre, mert tudja jól, hogy nem mondanék nemet. Nem vagyok olyan, mert szeretek segíteni másoknak, szeretek tenni értük, mert valakinek önzetlennek is kell lennie azt hiszem. Nem azt mondom, hogy rajtam kívül senki sem az, de... én határozottan szeretek az lenni, és akármennyire is undok volt velem legutóbb őszintén szólva határozottan sajnálom azért is, amilyen gyerekkora volt és azért is, amilyen helyzetben most van. Nagyon sokat kockáztat azért, hogy sikerüljön rendbe tennie valahogy saját magát, hiszen tényleg elég komoly következményei lehetnek, ha végül elrontok valamit. Azért ettől jócskán félek. - Azért... egy kicsit mégis csak hadd féljek. - húzom el a számat egy pillanatra. Elvállalom, megpróbálom, mert láthatóan nagyon kétségbe van esve, de attól még ugyanúgy félek, hogy nem szúrok-e el valamit. Mégis csak nehéz valamit elmélet alapján megcsinálni, ha egyszer én magam nem értek hozzá és még soha sem próbáltam, nem gyakoroltam senkin sem. Remélem, hogy... nem szúrok el semmit sem. Az viszont, ami ez után jön nem valami jó hír, kissé hátra is hőkölök. Az egy dolog, hogy kiakad, és nem sikerül jól kezelnie a rossz hírt, miszerint nem találja a címet, de... azt hiszem sikerül kissé túlreagálnia a dolgot. Hát ha eddig nem esett volna meg rajta a szívem, akkor most már nem is kérdés. - Nincs baj, majd... megoldjuk. - suttogom, de nem vagyok annyira bátor, hogy fel is álljak és közelebb menjek. Az a baj, hogy látszik, hogy totál elborult az agya és nem igazán merek most odamenni hozzá, hiszen emlékezetkiesései vannak, és nem tudom, hogy a közben mi is történik, hogy egyáltalán a hangom eljutna-e hozzá, ha most megpróbálnám megnyugtatni. Azt hiszem most tudatosul bennem, hogy ez az egész még sokkal veszélyesebb lehet, mint amire eddig gondoltam, nem csak neki... azt hiszem nekem is. Csak akkor pattanok fel, még a széket is majdnem felborítom, amikor törik az üveg az ökle alatt. Azt még én is tudom, hogy ez nagyon rosszul is végződhetne. Még sem moccanok meg azonnal, csak amikor... azt hiszem végre kezd tisztulni valami, mert a pillantása is fókuszálni kezd, és azt hiszem már egyértelműen rám néz. A kérdésére csak megrázom a fejemet, de aztán moccanok is, hogy közelebb lépdeljek hozzá. Óvatosan letérdelek elé, a sarkaimra ülök le, miután persze a cipőből félig kibújtam, mert amúgy nehéz lenne ekkora sarkakkal megoldani egy ilyen manővert. Azt hiszem nem is lennék igazi gyógyítópalánta, ha nem az lenne az első, hogy a táskámba kotorva keressek elő pár szükséges apróságot. Van nálam kendő, amivel áttörölhetem a kezét és kenőcs is, amivel rendbe tudom tenni a kézfejét, hogy gyorsabban elálljon a vérzés és rendbe jöjjön a seb is. - Nem bántottál és nincs semmi baj. Nem találtál valamit és... egy kicsit kiakadtál miatta, de... majd megoldjuk. - bátorítóan mosolyodom el. Azt mondta, hogy ő érzékel mindent abból, ami Leoval történik, tehát ha Leoval beszélek, akkor Cameron is tudni fog róla, csak úgy kell mondanom, hogy Leo ne zavarodjon össze tőle igaz? - Mindjárt rendbe tesszük ezt rendben? Azt hiszem... nem visszük ela legjobb vakrandisok díját igaz? - próbálom egy kicsit elviccelni a dolgot, hátha az segít, hátha attól jobb lesz neki és talán nekem is egy kicsit, hiszen elég sok gondolat kavarog most a fejemben, és rengeteg kérdés még most is, csak épp ezeket Leonak nem tehetem fel.
Kérdésére őszinte nevetés tör ki belőlem, hízelgően naív ez a Madison. Szerencséje, hogy nem Leo ül most itt mellette. De tényleg. - Igen, sokkal bonyolultabb - zárom el végül ennyivel. Most kétségkívül rossz taktika lenne részemről ha megsérteném őt. No meg ő is elismerte, hogy buta kérdés volt - felesleges lenne még az orra álá is dörgölni, hogy előbb beszélt és csak utána gondolkodott. Egyébként sem tartom buta lánynak, bizonyára nem az hiszen akkor nem bíznám rá... az életem. Következő kérdését egy röppke pillanatig megválaszolatlanul hagyom s egy halvány mosoly kíséretében megérintem a lány felkarját. - Nem kell félned Madison, ennél rosszabb már nem nagyon lehet. És én biztos vagyok benne, hogy jól választottam - suttogom. Csak eztán jön a megváltó igen mely kissé felszabadít az eddigi kellemetlen érzések súlya alól. Valamivel szabadabb leszek, mintha látnék kiutat. Amolyan aprócska fényt az alagút végén. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Már oly sokszor elvesztettem mégis ha újra érzem megint elfog az a bizonyos gyermeki naivitás. - Igen, igen így van. Az elérhetőségei... - elhúzódok tőle s a zsebemben kezdek kotorászni, némileg szétszórtan kapkodva. - Á... hova tettem. Csak egy pillanat - mosolygok rá zavartan majd felkelve a székből átnézem a farzsebeimet. - Bąsszameg... - káromkodok homlokráncolva, lassan megint rámtelepszik a jól ismert düh. Hogy felejthettem ezt el? Készültem erre már ki tudja mióta. Biztos az az idióta Leo volt megint, kidobta! Így mégis hogyan adjam át Madisonnak a címet? Mit csináljak? Mi vna ha nem tud nekem segíteni? Ezen gondolataim okozta kétségbeesés és düh olyannyira eluralkodnak rajtam, hogy érezhetően kezdem elveszteni az önkontrolt. Minden más gondolatom helyét a puszta agresszió vezsi át. A pulzusom megemelkedik, gyorsabban veszem a levegőt s egyszercsak előrelódulva az ablakpárkányhoz lépdelek. - Ott hagytam, elhagytam! - morgom indulatosan s mintha a külvilág ebben a pillanatban teljes mértékben megszűnne létezni egyszeribe csak csillapíthatatlan dühöm mozgatja testem Marionett bábként. Kezem a magasba emelkedik majd öklöm lecsap. Nem érzem a húsomba hatoló szilánkok okozta fájdalmat, sajgó s minden ellenállást kifejtő csontjaim csikorgását. Hallom a recsegést de az egész olyan mintha két majd három ajtó választana el az eseményektől - s én csak egyre távolodom, messzire... valahová egy végtelenül nyugodt és gondtalan világba.
Néhány kövér pislogást követően kitisztul a látásom, egy szőke lányt pillantok meg. Eleinte nem tudom őt hová rakni de azthiszem ez a legkevésbé komoly problémám most. A kézfejem pokolian fáj s ahogy tekintetem az említett testrészekre téved realizálom meggyötörtségüket. A bőr felszakadt, a vér apró patakokban indult meg, hogy befesse a sérülések helyét. Jobb kezemmel a hajamba túrok - legalábbis úgy hiszem tekintve, hogy a fájdalom teljesen eltompítja az érzékelésem. Felpillantok a lányra, már tudom ki ő. Az a lány akivel vakrandizok. Igen ez az a Valentinnapos akármi. Már csak egy k@rva nagy kérdésem van, mi a sz@r történt itt? Lehunyom a szemem és egy sóhajt követően feltápászkodok a földről ahol eddig ültem. Oldalra sandítva pillantom meg az ablakpárkányon lévő foltokat... az... tekintetem ismét az öklömre siklek. Az én voltam? - Öhm... ugye nem bántottalak? - vakargatom meg a tarkómat homlokráncolva. Pocsék érzés, hidjétek el nagyon pocsék. Fogalmam sincs mi történt bár úgy látom Madisonnak nem esett baja. Már azon kívül, hogy eléggé elfehéredett sérülésmentesnek tűnik. Vajon mennyi idő telt el? Mit mondtam neki? Mit tettem?
- És, ha te vagy a domináns... nem tudod akaratból...? Jó, buta kérdés, bonyolultabb igaz? - és gondolom eddig is megoldotta volna, ha tudja és nem hozzám jön segítségért, amikor nem számíthatott rá ténylegesen, hogy segítek is neki. Én magam sem tudom, hogy indokolt-e a dolog, hiszen eléggé csúnyán viselkedett velem legutóbb, de azt hiszem pontosan tudja, hogy alapvetően pozitív személyiség vagyok és ha alaki segítséget kér tőlem, akkor nem sok esély van rá, hogy visszautasítom, még ha netán meg is érdemelné. Egy igazi gyógyító, elvileg nem tesz különbséget élet és élet között, bármilyen is legyen az, akié. Csendben hallgatom végig a továbbiakat, hogy hogyan is gondolja a segítségemet, hiszen még mindig nem tudom, hogy én mit is tehetnék érte pontosan. Azért lássuk be nem tudom, hogy ezt hogyan lehet megoldani és nem vagyok annyira profi sem még, hogy egy könyvből elsajátítsam. És tényleg nem is értem először, hogy miért nem azt a bizonyos hozzáértőt kéri meg. Ezek szerint drága és ahogy mondta nem szabad, hogy ez a családja fülébe jusson. Már épp megszólalnék, hogy akkor én nem is tudom, hogy mit tehetnék, amikor folytatja. - Rám bíznád magad úgy, hogy... nem is tudom, hogyan működik ez az egész? Mert... nincs más választásod? - fürkészőn mérem végig, miközben leül újra a velem szemben lévő székre. Azt szeretné, hogy segítsek és én tudom, hogy úgy sem lennék képes nemet mondani, ahogyan azt hiszem ezzel ő is tisztában van, pont e miatt fordult hozzám most. Talán már eddig is meg akarta tenni, csak még nem szánta rá magát. Csak hát nem tehetek róla, félek a következményektől, hogy komolyabb baja is lehet belőle, hogy... elszúrom. Halkan sóhajtok egyet, mert az eltökélt tekintete alapján még azzal se nagyon tudom elriasztani, hogy veszélyes lehet... nagyon, rá nézve. Nem ijedek meg, amikor ökölbe szorul a keze, ezúttal tudom, hogy nem kell és elég sokan vannak itt, hogy ha nemet mondanék, akkor se esne bajom... remélem, de... mint mondtam... - Jól van, megpróbálok segíteni. Azzal a medimágussal fel kéne vennem a kapcsolatot és elmondja, hogy elvileg hogyan oldhatom meg? - ő pedig ezek szerint teljes mértékben megbízik bennem, mert ha jól sejtem ez elég fontos lesz majd, hogy tényleg véghez tudjuk vinni ezt az egészet. Ő is kell hozzá, nem csak az én eltökéltségem és tenni akarásom, az övé ugyanúgy. Sőt, ha jól sejtem, akkor neki lesz sokkal nehezebb majd végigcsinálni ezt az egészet, nem pedig nekem.
- Mondhajtuk így is igen... bár úgy tűnik Cameron az igazi Cameron, nem pedig Leo. Tekintve, hogy én vagyok a domináns személyiség. Mindenre emlékszem amit ő tesz, ő viszont semmire amit én - magyarázom immáron kissé tárgyilagosabban ezt az egyébként őrült ellentmondásokkal tarkított betegséget. Érthető, hogy nehezen fogja fel bár úgy tűnik most már kezdi kapiskálni a dolgot. Kérdésére halvány mosoly jelenik meg ajkaim szélén. - Hipnózissal. Van egy medimágus aki kifejezetten az ilyen ritka esetekre specializálódott, már beszéltem vele párszor. Ugyan olyat mint én még ő sem látott de pont ezért szeretne segíteni... azthiszem olyan vagyok neki mint valami furcsa genetikai korcs. De legyen ha segít. Tudom most jön a kérdés miért nem ő gyógyít meg? Elég híres ember, bizonyára nem tudnék mindenféle feltűnéstől mentesen vele mutatkozni... no meg persze nagyon elfoglalt, drága... - húzom félre a számat majd ellökve magam a párkánytól megindulok Madison felé. Kezeim önkéntelenül csúsznak a zsebembe, Leo szokása nem az enyém mégis olyan természetesen a sajátomnak érzem, hogy észre sem veszem amikor megtörténik. - Dr. Eimbach hajlandó lenne az elméleti témában a segítségedre lenni, gyakorlatban viszont neked kéne kivitelezned a dolgot - itt megtorpanok Madison mögött és jobb kezemet a széke háttámlájára helyezem. Mikor közli, hogy ez az egész nagyon kockázatos csak keserű, lemondó nevetésemmel válaszolok. Hogyne tudnám? Kérdések tömkelegét zúdítja rám amit nem tudok kezelni. Elhúzódok tőle, homlokomon megjelennek a megszokott gondterhelt ráncok miközben visszaülök a vele szemben lévő székre. - Pont ezaz... én nem tudok így élni. És ha rosszabb lesz hát azt is bevállalom csak annak a reményében, hogy vége lesz ennek az egésznek. Van rá esély, nagyon is sok, hogy Leo tűnik el és nem én... de... - itt felsóhajtok és a hajamba túrva tekintek fel a lány szemeibe. Mosolyomban, hangomban s mozdulataimbann valami végtelen fáradtság rejzetik mely rátelepszik testem minden egyes porcikájára. - Azt AKAROM, hogy megszűnjön örökre. Vissza AKAROM kapni a testemet, az irányítást, a gondolataimat - szorulnak ökölbe a kezeim miközben ajkaimat összepréselem. Dühös vagyok azon az elkeseredetten tehetetlen módon amely a legpusztítóbb mind közül.Mond, hogy igen Madison! Segíts nekem!
Elgondolkodva ráncolom a homlokomat. Azért ez elég kemény így ebben a formában, főleg hogy még csak azt sem tudja, hogy melyik ő... mármint ha a nevét nézem, akkor elvileg Cameron az igazi nem? De mi van, akkor ha nem? Mi van, akkor ha a jelleme nem ilyen lenne valójában? - Értem... azt hiszem. Szóval azt se tudod, hogy ki vagy? - bár ő legalább tud mindkét feléről, míg ott van Leo, aki az egészből semmit sem sejt, azért is volt annyira értetlen, amikor megjelentem előtte és én ismertem, ő pedig engem nem. Azért ez így finoman szólva is pocsék lehet és fene a jó lelkembe, de sajnálom e miatt, pedig amikor legutóbb találkoztunk finoman szólva is indul volt, vagy inkább mondjuk úgy, hogy baromi elviselhetetlen. Ezek után talán pont e miatt lepnek meg a szavai, főleg az, hogy... egyáltalán ki is mondja, hogy megkér és nem pedig mondjuk felszólít, hogy segítek, vagy megkeseríti az életemet. - Én... segítsek? És, ha nem tudom hogyan kell? - azért ennyire nem vagyok még profi, tippjeim vannak maximum és persze utána kéne néznem a dolognak, mert most így kapásból... passz. És amúgy is sokkal több orvos van, akik jóval képzettebbek nálam. Hamar kiderül, hogy miért nem tőlük kér segítséget, ezek szerint a szülei nem engednék, azt viszont nem tudhatják, hogy itt mik történnek az iskolában, tehát gondolom ez teljesen titokban történne. - Szóval a szüleid nem engednék, hogy rendes orvoshoz menj és... csak így megbízol bennem? - semmi fenyegetés, hogy ha elmondom valakinek, akkor végem vagy efféle? Bár ha jól sejtem akkor pont azért fordult hozzám, mert úgy látta, hogy én elég kedves vagyok ahhoz, hogy segítsek neki és nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy másnak is elmondom a titkát, bár persze fogalmam sincs róla, hogy hányan tudnak erről az egészről. És mindezek után még inkább meglep. Azt hiszem tényleg szüksége van a segítségemre ha még meg is próbálja visszafogni magát. Még mindig nagyokat pislogva nézek rá. Azért ez nem egyszerű kérdés, főleg hogy lassan kezd azért körvonalazódni bennem, hogy mit is szeretne. Ettől az egésztől megszabadulni, de... ennek két végkimenetele lehet és honnan tudja, hogy melyik lesz végül? És hogy... tartós lesz-e, netán nem lesz sokkal rosszabb a vége? - Ehiszem, hogy rettenetes lehet így élni és... nem is tudom, hogy hogy bírod és... segítek, ha tudok, de tudod, hogy ez nagyon kockázatos igaz? - ha jól sejtem, akkor tisztában van vele, hiszen azért mégis csak utána járhatott már, tehát van róla sejtése, hogy mik lehetnek a következmények. - Mi van ha te tűnsz el? Vagy... megtennéd a másikkal, hogy egyszerűen megszünteted? És aki őt ismerte? És... mi van, ha... nem is tudom... még rosszabb lesz? - újabb tudat alakul ki, vagy teljesen szétesik minden nála fejben és akkor annak én lennék az okozója. Ez... nagyon kockázatos és... még annál is veszélyesebb, félek tőle.
Kérdésére homlokráncolva tekintek fel a lányra. - Úgyhiszem igen de.... ezt igazából senki sem tudja megmondani. Mármint, hogy valójában melyikünk is Cameron Caster. Mióta az eszemet tudom így van ez. Leo nem emlékszik azokra a dolgokra amiket én teszek, én viszont mindenre emlékszem. Kivéve... néhány röpke pillanatra. Rendszerint amikor dührohamom van az egész kiesik, olyan mintha beszippantana valami - itt lehunyom a szemem majd megrázom a fejem s keserű mosolyal döntöm hátam a szék támlájának. - Őrület... - suttogom rekedtes hangon. Miután kinyitom a szemem tekintetemmel az égre meredek s lemondóan sóhajtok. - Ha valóban olyan önzetlen vagy mint ahogy állítottad - célzok itt a gyengélkedőn folytatott beszélgetésünkre - akkor kérlek, hogy... segíts nekem - pillantok ismét a lány szemébe egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercig. Csak eztán köszörülöm meg a torkom s hajolok ismét közelebb hozzá. - Már megpróbáltam segítséget kérni de rosszul sült el. A szüleim szerint semmi bajom és egyébként is szégyent hozok a családra az állításommal. Elmentem egy orvoshoz ám amikor megtudták elég egyértelműen a tudtomra adták, hogy soha többé próbáljam meg - keserű nevetés szűrődik ki ajkaim közül miközben kezeimmel ismét a hajamba túrok. Ki gondolta volna, hogy ez az egész ennyire nehéz lesz? Hiszen már olyan régóta akarom, tervezem. Örültem neki, hogy találkoztam Madisonnal még ha ezt nem is mondtam. Egyszerűen tudtam, hogy ő segíthet nekem. - Tudom, hogy nincs okod segíteni nekem elvégre még csak jóban sem vagyunk - összeszorítom a fogaimat majd felkelek a székről s az ablakhoz sétálok. Tenyereimmel a csípőmagasságban lévő párkányra támaszkodok így kissé előredőlve nézek ki az ablakon. - Elég béna volt az indítás részemről ez tény. Megbántottalak ahogy mindenkit de majd ha megismered Leot talán egy kicsit jobb véleménnyel leszel rólam. Addig is igyekszem... visszafogni magam - húztam félre a számat szemforgatva. Ha a szüleim előtt megy akkor bizonyára most is menni fog. Azt persze nem említem, hogy fogalmam sincs mi lesz ha igent mond, ha belekezdünk ebbe az egészbe. Fogalmam sincs mi fog történni, hogy mit teszek vagy mondok majd. Megfordulok és immáron szebbik felemet a párkánynak támasztva karbafont kézzel nézek Madisonra. - Te mit tennél a helyemben? Mit tennél ha nem tudnád irányítani a saját testedet, a gondolataidat? Ha végig kéne járnod valaki más útját anélkül, hogy ezt te egy cseppet is akarnád? - néztem homlokráncolva ismét a lány szemeibe. Bárcsak tudnám mit gondol, bárcsak biztos lehetnék benne, hogy igent mond.
Hát ilyen fordulatra se nagyon számítottam és komolyan mázli, hogy Keith nincs a közelben. Nem hiszem, hogy jó néven venné azt, hogy Leo... Cameron... tudom is én, a falhoz szorít és a fülembe suttog. Na nem mintha hatna rám a dolog, mármint olyan értelemben nem, de azért kissé ijesztő az első pillanatokban, hogy mennyire erősen szorítja a karomat. Végül lehuppanok, amikor beérünk, és nem is nagyon tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem is nekem kell, itt azt hiszem egyértelmű, hogy neki kell elkezdeni a beszédet és elmagyarázni nekem azt, hogy mégis mi ez az egész két név dolog, meg hát persze más jellem. Bár azért tényleg vannak halvány sejtéseim az ügyben. Azért még mindig egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor a szemembe néz. Nem valami megnyugtató továbbra sem ez az egész helyzet, de... a fenébe is a kíváncsiságom azért mégis csak erősebb. Szóval csendben maradok, amíg beszél, mert ha jól sejtem, akkor most nem lenne tanácsos félbeszakítani, így is elég nehezen mondja ki, amit akar. - Nem gondoltam ilyet, nem is tudnál. - ez azért kicsúszik a számon, nem tudom megállni. Hát na nem gondoltam, hogy fel akarna szedni és amúgy se lenne esélye. Nekem itt van Keith és... kedvelem, még a rémes stílusa ellenére is, ami mostanra azért egészen normalizálódott, szóval... Na de elkalandoztam, most nem erre kell figyelnem, hanem Cameron szavaira, mert egyértelműen valami fontosat akar mondani. És hát nem aprózza el a dolgot, nem gondoltam volna, hogy onnan indít, hogy hol született és milyen élete volt. Azért rendesen elkerekedik a szemem és van pillanat, amikor még majdnem a levegőt is visszatartom egy kicsit, nehogy mondjuk azzal zavarjam meg. Tudom butaság, de... ösztönös reakció. - Igen, és... sajnálom. Mármint azt, hogy a szüleid... szóval az egészet. Tehát akkor te és Leo ketten vagytok? Ő azért van, amilyen életed volt... van? - nem vagyok azért profi az efféle pszichés dolgokban, de azért azt tippelem, hogy ilyesmiről lehet szó. A logika ezt diktálja és azért hülye gyerek nem vagyok, hiába van szőke hajam és jártam már nem egyszer a Szent Mungóban is gyakorlaton és sokat olvastam utána már a könyvtárban is még mugli betegségeknek is, vagy is olyasmiknek, amik náluk gyakoribbak. Annyi minden van a könyvtárban, hogy még nekem is bőven van minek utána néznem ott, és hát persze a kíváncsiságom azért mindig kellően erős. - És... miért mondod el ezt nekem? - na igen, azt hiszem ezt itt a kulcskérdés, mert hát azt is megtehette volna, hogy faképnél hagy, vagy mondjuk eljátssza, hogy én gondolok hülyeséget és emlékszem rosszul a nevére, még az is lehet, hogy lányos zavaroban simán bevettem volna a dolgot.
Belépve a különféle étkekkel zsúfolt helyiségbe elsőként körbetekintek, szerencsémre nincs odabent senki. Valószínűleg a legtöbben nem azzal kezdik az ismerkedést, hogy lenyomnak a torkukon egy-két szendvicset. Mikor az asztalhoz érünk a legszélső széket kihúzom és intek Maddienek, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Jómagam is leülök közvetlenül mellé, ezután jön a kínos 2 perces hallgatás. Belül persze rettenetes tépelődés veszi kezdetét tudom, hogy ő segíthetne nekem mégis félek, hogy nemet mond. Eleve elképzelhetetlen számomra, hogy valakitől is segítséget kérjek... pláne mondjuk egy velem egyidős embertől. Ez az egész annyira nehéz de tudom, hogy nincs más választásom. Egyszerűen ő az egyetlen esélyem. Végül csak lehunyom a szemeimet és egy fájdalmas sóhajt követően a lányhoz fordulok, egyenesen a szemeibe nézek. A tekintetemben rejlő hidegség és gőg egy szempillantás alatt párolog el, helyét valami ismeretlen esetlenség és sértettség veszi át. - Sokat rágódtem ezen a dolgon és arra jutottam, hogy... tudod szeretnék elmesélni neked valamit Madison - kezdek bele s zavartan túrok a hajamba miközben előredőlök s a combjaimon támasztom meg az alkaromat. Nem nézek a lányra inkább a kezeimre meredek, nézem ahogy tördelem ujjaimat. - Mesélni fogok neked magamról de nem azért, hogy felszedjelek vagy ilyesmi. Mielőtt még butuska következtetéseket vonnál lá. Azért mesélem el mindezt mert azt akarom, hogy segíts nekem - itt megköszörülöm a torkom és egy pillanatra a lány szemeibe pillantok. Tán csak meg akarok győződni róla, hogy figyel rám. Eztán tekintetem ismét a kézfejemere vándorol. - Reykjavíkban születtem, én voltam Amy és Allan Caster első gyermeke. Mindig is kitűntem a tömegből, úgy értem nézz csak rám nem vagyok az a tipikus izlandi - nevetek fel keserűn, szavaim ugyan kimértek de nem olyan magabiztosak és fagyosak mint általában. - Talán pont ezért vagy valami másért de a szüleim mindig is gyűlöltek engem. Leginkább igyekeztek nem tudomást venni rólam, a létezésemet többnyire azzal ismerték el, hogy megvertek. Sosem volt különösebben oka - elég volt számukra, hogy láttak engem. Azthiszem úgy tekintettek rám mint valami bűnös dologra amit rejtegetniük kell a világ elől nehogy bemocskolja patyolattiszta hírnevüket - keserű mosolyra húzódtak ajkaim majd ismét vettem egy mély levegőt. Rövid szünet következet s csak eztán néztem fel Madison szemeibe. - Beteg vagyok, mármint pszihés értelemben. Egyébként makkegészséges vagyok bár fene tudja meddig amilyen ütemben piálok és cigarettázok néha. Visszatérve a betegségre, disszociatív személyiségzavarom van. Nem tudom hallottál e már erről valaha? - néztem kérdőn a lányra, általában kifejezéstelen arcvonásaim most valami ésmeretlenül kifejezőbe torzultak. Összeszorítottam ajkaimat miközben szemeim fájdalmasan szűkültek össze. [/i]
- Igen én is ezt gyanítom, elég sokak arcán láttam erőteljes meglepettséget. - bólintok egy aprót. Bár nekem még csak nem is ez a legnagyobb gondom. Az sokkal inkább zavaró, hogy láthatóan ő azt sem tudja, hogy ki vagyok, pedig bennem elég mély nyomot hagyott és hát nem kifejezetten jó értelemben véve... sőt. Nem igazán akartam épp vele tölteni az estét, jobb lett volna, ha maradok Keith-szel, hiszen ő se kifejezetten könnyű eset, de Cameron... vagyis Leo azért sokkal nehezebb, főleg ezzel a mostani játékkal, mert mi más lenne, ha nem valami játék? Lehet, hogy azért csinálja, hogy aztán majd amikor már megunta jót nevessen rajtam. Bár azt se nagyon értem, hogy miért van itt és hogy jöhetett egy háztársammal. Talán őt akarja jól megtréfálni, vagy inkább megbántani ma este? Az a baj, hogy nem sok jót nézek ki belőle... nem tehetek róla. - Igen, azt hiszem ezt... említetted akkor is. - mert hát a sérüléseiről se nagyon tudta, hogy mégis hogyan keletkeztek, ha jól emlékszem, tehát ennek a résznek már annyira nem kéne meglepnie, és akkor... talán ez lehet erre az egészre a magyarázat? - Nem... én csak nem igazán értem... - hogy mi is ez az egész, maximum tippjeim vannak, de nagyon a mondatot se tudom végigmondani, mert akadályozó tényezők jönnek, én pedig arra eszmélek fel, hogy a karomat fogja és hogy a hátam nem is éppenséggel gyengéden a falnak préselődik, ő pedig kissé nekem. Azt hiszem, ha ezt látná most Keith akkor... nem biztos, hogy nem akarná reflexből letépni Leo... Cameron... a jó ég tudja melyik fejét. Ő nem az a visszafogott típus, és az már eléggé lejött róla, hogy ha valamit... valakit akar, akkor nem fogja vissza magát. Mázli, hogy azt hiszem elment már valamerre a neki szánt kezdő párral. Azért arra már én is kissé idegesebben reagálok, hogy a karomat enyhén szólva sem finoman szorítja... sőt, akkor még finoman fogalmaztam. Amikor elenged az ujjai nyoma még pillanatokig megmarad rajtam, csak szép lassan tűnnek el a pirosas foltok. - Ha jól sejtem... jobban járok, hanem merem elmondani senkinek. - pillantok le a karomra, csak aztán vissza rá. Igen, ez a mosoly határozottan sokkal ismerősebb, mint amit az előbb láttam tőle. Ez már... az, amit a gyengélkedőn is észlelhettem, amikor sikerült vele beszélnem azt a pár szót, ami nem mondanám, hogy nagy élmény volt. Miért érzem úgy, hogy most se lesz jobb? Ezek után ez az utasító felszólítás már végképp nem meglepő számomra. Sóhajtok csak egyet... nem lesz ez valami remek este, ez sajnos már nem is lehet kérdéses. - Hát... akkor együnk. - sok választásom nincs, főleg hogy eddig még senki se rohant el kiborulva, hogy rossz párt kapott, nem nekem kéne ezzel kezdeni, főleg hogy itt akarok lenni Keith-szel, tehát ehhez át kell esnem ezen a kezdeti rémesebb helyzeten valahogy. Szóval előre megyek, de nagyon nincs étvágyam. Elsősorban az érdekel, hogy miről is van szó, hogy mi ez az egész, a többi valahogy nem olyan érdekes. Maximum magamhoz ragadok valami szárazabb sütit, amivel legalább lefoglalom a kezemet, de ennél sokkal több most nem kell.
- Van egy sanda gyanúm, hogy ezt senkivel sem közölték előre - húzom félre a számat. Továbbra is természetesen viselkedek, már úgy értem úgy ahogy szoktam annak ellenére, hogy a hölgy egyáltalán nem így tesz. Előbb lefagy és szinte kómából ébredve követ aztán idegesen mocorog, húzkodja a szoknyáját. Sebaj majd feloldódik a drága. Végül közli a nevét és feltárja feszültségének okát is. Hajjaj... najó akkor nyomjuk. - Á Madison, oké figyu nem emlékszem rád. Vannak őhm... emlékezetkieséseim - bököm ki végül miközben jobb kezemmel önkéntelenül a fejtetőmön hosszabra hagyott sörényembe túrok. - Egek, oké megint ez a téma. Figyelj ez elég fura vakrandi kezdés de remélem nem bántottalak meg... - itt felsóhajtok majd meg is torpanok mert szemből egy - két párocska közelít meg bennünket. Megragadom hát a lány felkarjait és előre lépve a falhoz tolom őt, szegénynek ideje sincs ellenkezni bár gondolom az előző szituációtól már így is épp eléggé le van fagyva. A füléhez hajolok és úgy folytatom a sztorit - a szituáció ezzel a randevúzgatós körítéssel oké is a külső szemlélőknek. Reméljük egyikünk párja sem lát meg most... nincs más választásom nem akarhatom, hogy az egész iskola ezen csámcsogjon. Pláne nem úgy, hogy még magam sem tudom mi ez az egész. - Madison, sajnálom de... meg kell ígérned, hogy ezt nem mondod el senkinek és akkor... - súgom a fülébe majd itt egy pillanatra elhallgatva lehunyom a szemeimet. - Elmondom amit tudok - sóhajtok s csak ekkor veszem észre, hogy egyre erőssebben szorítom a lány felkarját. Bąsszameg. Rögvest elengedtem őt és elhúzódok tőle, zavartan kapom el a tekintetem róla. Mire felnéztek rendeződnek az arcvonásaim, halvány mosolyra húzódnak ajkaim - nem úgy ahogy Leo Milleré. Inkább valamiféle udvarias távolságtartó kisugárzás kezd körüllengeni, rideg és elutasító köd. Teljes magasságomban húzom ki magam s kezeimmel valamivel kevésbé zilált formára simítom a hajam, eztán megigazgatom a ruhámat is. Minden egy szempillantás alatt változik meg - ahogy szokott. Visszaveszem az uralmat amikor Leonak az egész már túl fájdalmassá és érthetlenné válik. - Együnk - jelentem ki végül immáron teljesen más hanghordozásban s azzal jobb kezemmel intek jelezve, hogy hölgyeké az elsőbbség. Az egész szituáció roppantul kínos. Madison semmit sem ért - a szomorú az, hogy Leo is csak hiányos infókból dolgozik. Emlékszem Madisonra, az önzetlen életmentőre. Reméltem, hogy bár Leohoz most sem lesz szerencséje meg tudom őt győzni... segítségre van szükségem úgy, hogy a szüleim semmit se tudjanak erről az egészről. Ha ez kiderülne, megismétlődne az a szörnyű múltébli esemény.
Azt egy dolog, hogy ez az egész párcserés dolog nem volt betervezve, de ezek után még olyan valakit is kapok magam mellé aki... aki nem Leo. Most akkor mégis mi a fene ez az egész? Hogy lett abból Leo, aki igazából Cameron? Vagy én emlékszem rosszul, netán direkt máshogyan mutatkozott be? Fogalmam sincs, de komolyan és nagyon örülnék neki, ha tudnám, hogy mégis most akkor mi van. Bőven elég nekem azon aggódni, hogy kit kapott maga mellé Keith, nem kell, hogy még kapjak magam mellé egy undok Mardekárost is, akivel aztán végképp nem tudok mit kezdeni majd. Ez... így nagyon nem lesz rendben. Aztán a bemutatkozásnál is úgy fest, hogy... még mindig nem én értettem félre a papírra írt nevet. Leo Miller... mégis ki a fene az a Leo Miller? Most akkor valami miatt direkt mutatkozott be más néven a gyengélkedőn, mert... mit tudom én ciki neki, hogy időnként bekerül oda, hogy nem akarta, hogy ezt bárki lássa? Vagy... mi? Sikerül rendesen le is fagynom, még az is nehezen esik le, hogy elmaradt részemről a bemutatkozás. Megvárom, amíg elköszön attól a másik lánytól, aztán pár pillanatnyi újabb fáziskésés után indulok el szépen utána. Igen, tényleg határozottan sikerült befagynom. - Nem kifejezetten. Talán csak nem olvastam eléggé utána, de... azt hittem azzal leszünk, akivel jövünk. - bököm ki egy apró vállrántás kíséretében. Oké még egy kicsit a szoknyát is idegesen húzom lejjebb. Keith miatt öltöztem ki és ez nem pont valami hosszú darab, szóval nem azért van, hogy más nézegesse az amúgy elég kellemes küllemű virgácsaimat. - Egyébként Madison vagyok... Maddie és én azt hittem, hogy mi már... Rendbe tettem pár sebedet a gyengélkedőn, nem emlékszel rá? - Cameron volt akkor, igen komolyan erre emlékszem, de mintha magyarázott volna akkor valamit arról, hogy van amikor kiesnek neki dolgok. Mintha... erről lett volna szó. Talán... de az nem lehet. Ha ilyen baja lenne, akkor arról lenne aki tudna és nem hagynák, hogy csak úgy flangáljon a suliban, miközben nem oldja meg senki sem a problémáját. Az mégis csak furcsa lenne nem? - Nem hallottam semmit, csak azt hittem máshogy hívnak. - teszem még hozzá. Mentegetőzik és mosolyog. Hát az akivel én találkoztam ilyesmit nem tett. Az a srác morcos volt és bántó és direkt kereste, hogyan szólhat be nekem, hogy minél rosszabbul érezzem magam. Az... nem olyan volt, mint ez a srác és persze, hogy ezt most nem igazán értem. - Mit szeretnél csinálni? Keressünk valami elfoglaltságot? Valami darts, vagy... ilyesmi? Vagy enni valamit? - nekem bármelyik jó. Gerard szerint sok minden van itt, legalábbis az elején azt mondta el, szóval gondolom, ha körülnézünk, akkor találunk majd sok lehetőséget, amivel elfoglalhatjuk magunkat.
Volt egy kis mosolyszünet ez tény és most sem feltétlenül felhőtlen köztünk a dolog de Abi mégis úgy döntött, hogy eljön velem ami jó hír. Kicsit feszengős még a dolog nem nagyon beszélünk még a bálon történtekről - nem véltlenül. Egyszerűen úgy álltam Abi elé és kérdeztem meg, hogy eljön e velem mintha mi sem történt volna. Ezt találtam a legjobb megoldásnak... legjobb na persze. Ilyen helyzetben nincs jó megoldás na meg egyszer úgyis meg kell ezt beszélnünk de most egyelőre úgyis a húzott párunkkal kell diskurálnunk. Egy szőkeség húz ki engem a kalapból, még milyen gyönyörű szőkeség. Először hiába mosolygok rá egyszerűen keresztülnéz rajtam ami kicsit furcsa, Abire is pillantok zavartan majd vállat ránva megvárom, hogy felfogja senki más nem nevezi itt magát Leonak. Oda is lép hozzám végül s úgy köszön mintha abba sem lenne biztos, hogy nem halucinál. Persze én nem hagyom, hogy ez egy pillanatra is a kedvemet szegje szélesen elvigyorodok megvillantva hófehér fogsorom és vidáman mutatkozok be neki. - Igen, szia. Leo Miller - itt most részemről jött el az idő, hogy furcsán nézzek a lányra elvégre nem mutatkozott be. Talán valami történt vele ami miatt ennyire zavarban van... sebaj. Abihez fordulok majd megcirógatom szőke fürtyjeit és bátorítóan rámosolygok. - Majd beszélünk - hagyom őt ott végül ezzel az ígérettel és az ismeretlen szőkeséggel jobbra át felvesszük a sétatempót. A szívem mélyén azért kicsit aggódom, hogy Abi most azon fog stresszelni, hogy egy sarokban majd rámászok erre a lányra - azokután ami a bál napján történt úgy gondolom alaposan bizalmát vesztette a kis madárka... Egyelőre különösebb célpont nélkül indulunk meg, jómagam zsebrevágom a kezeimet majd lesandítok a lányra. Jóval alacsonyabb nálam amin a magassarkú némileg ugyan segít de így is van köztünk bő 8-10 centi különbség. - Jól gondolom, hogy te sem számítottál erre a kihúzzuk a fehér nyulat a kalapból viccre? - nevetek jókedvűen ám látva a lány zavart tekintetét felvonom fél szemöldököm. - Najó, bármit is hallottál rólam nem igaz - viccelődök tovább s észre sem veszem ahogy önkéntelenül a fejtetőmön hosszabra hagyott sörényembe túrok. No ez elég lefagyósan indul de sebaj, majd Leo Miller felpörgeti a dolgokat.
Keith és én és egy Valentin napi buli... hát nem is tudtam igazából, hogy hová tegyem a dolgot. Mármint persze értem én, amit mondani próbált eddig is, hogy nem várhatok el tőle hirtelen túl sokat, hogy... nem tud homlok egyenest megváltozni, de attól még együtt vagyunk, hiszen lássuk be, hogy most is egy nyilvános bulira hívott el, és azért ez tényleg jól esik. Igazából nem is tudom, hogy nem szokott-e e miatt hideget és meleget is kapni, mondjuk a háztársaitól, vagy nem tudom, hogy végülis a szülei mondtak-e bármit is rám, vagy egyáltalán nem is említett. Talán nem kéne ilyesmin gondolkodnom, talán... tényleg lehetne annyi eszem, hogy nem foglalkozom olyasmivel, ami végül csak fájdalmat okoz, vagy amitől végül rosszul érzem magam. A részleteket pedig lehet, hogy most nem kell tudnom. Elhívott, én pedig rábólintottam és most még az sem fordult meg a fejemben, hogy mondjuk bejátsszam valami lazább kis kartörést, mint ami a bál előtt járt a fejemben. Azért kicsíptem magam, mint a legutóbb is, dögös vörös ruci van rajtam, amit természetesen miatta vettem fel, ez evidens, csak épp a részleteit nem olvastam el ennek a kis bulinak. Amikor kiderül, hogy másik pár kell húzni magunknak, hát azért úgy elég rendesen sikerül meglepődnöm. Pislogok nagyokat, és végül elengedem Keith kezét. Persze nyomok a szájára egy puszit biztos, ami tuti alapon, hiszen mégis csak látszódjon, hogy vele vagyok együtt és nem csak úgy éppen hogy együtt jöttünk, vagy ilyesmi. Aztán irány a sor és végül irány a kalap, hogy húzzak egy nevet, egy... vadidegen nevét, mert hát őszintén szólva halvány sejtem sincs, hogy mégis ki az a... - Leo. - bököm ki kissé bizonytalanul. Na igen kellett volna legalább valami névtáblás rendszer, akkor talán könnyebben kiigazodunk azon, hogy kit kell megkeresni később a tömegben. Viszont itt ilyesmi nincs, úgyhogy próbálok körbenézni, hátha az illető, majd valami szemkontaktussal jelzi nekem, hogy ő az, akit keresek. Na persze először simán átsiklik a tekintetem Cameronon, még ha egyértelmű jelzést is ad le, hiszen a nevét tudom és... az nem Leo. De nem látok végül senkitől sem olyat, amit várok, így újra jön a pásztázás és ha már egyértelmű jelét adja, hogy ő az, és nem én vagyok a teljesen hülye, akkor ráncolva a homlokomat, bizonytalanul indulok meg felé, mintha csak nem lennék profi a magassarkú használatában, pedig ilyen gondom nincs. Szóval vagy a múltkor nem jó nevet mondott, vagy... esetleg én emlékszem rosszul, de erre a legkisebb az esély és mintha nem lenne most olyan undok a képe és az a szőke lány... hát nagyon nem passzol hozzá. Oké... nem értem. - Szia... Leo! - próbálok én rendesen köszönni, de persze a mondat vége mégis felfelé kúszik végül mintha csak kérdés lenne. Hát na komolyan megzavart kicsit ez a névprobléma. Nem kicsit... nagyon. Arról már nem is beszélve, hogy éppenséggel nem nagy barátságban váltunk el egymástól legutóbb a gyengélkedőn. - Hát akkor... - intek a fejemmel, hogy induljunk el valamerre gondolom én legalábbis, bár azt hiszem a legjobb az lenne, ha eltűnnék gyorsan, mert vele az első órája ennek az egésznek... tuti hogy katasztrofális lesz.
//
