2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bejárati csarnokból nyílik, Harry és Hermione is ide bújtak el, mikor az Időnyerőt használták, Ron és Harry is ide zárták be Crakot és Monstrót, mikor a Százfűlé-főzettel felvették alakjukat.
Hát többnyire én sem szoktam néhány percnél többet itt időzni. Kivéve az olyan ritka alkalmakkor, mint a mostani is. Néha egyszerűen az ember fiának muszáj kiszakadnia a mókuskerékből. És persze egy megúszott büntetőmunka is lehet szempont, ha az apámról van szó. Meglehetősen gyakran kerülök ugyanis bajba nála. Gyakorlatilag mindenért. Pedig én esküszöm, hogy igyekszek. Szeretnék megfelelni neki, és az elvárásainak. Olyan fia lenni, akire joggal lehet büszke, és ezt ki is mondja. A baj, hogy gyakorlatilag soha nem mondja. Vagy ha mégis, akkor utána nem sokkal már jön is a "de", és a letolás valamiért. Ez pedig nem teszi egyszerűvé. Ahogy azok a válási papírok sem. Egyszerűen azok olyan véglegesek, és visszavonhatatlanok, és nem értem meg, hogy miért teszi. Mért nem próbálják meg újra. Tudom, hogy anyám még mindig szereti, és azt is, hogy Gray is az anyámat. Nem látom, hogy miért ne lehetnénk ismét egy család? De az apám nagyjából mindig mindenből kihátrál. A családunkból is. Ez pedig igen is rosszul esik. - Nem éppen a bulis jelzőt használnám. Főleg ha a folyosón se tudsz végig menni úgy, hogy ne ujjal mutogatnának rád, és súgnának össze a hátad mögött. Mindennek megvannak a maga árnyoldalai. A népszerűségnek is. Hidd el. A pletykákat sem nevezném pozitív hozadéknak. Főként mert a többségük szimpla kitaláció, és semmi köze a valósághoz. Az újságírok mindenfélét összekamuznak a példányszámért. - tudom, hogy nem fogja elhinni. De ettől még így van. Talán egyszer ő is megtapasztalja. Lesz még VMS. Talán a következő csapatban Miley is benne lesz. Nem bánnám igazából, bár még fogalmam sincs, hogy miben is jó igazán. De valamiben biztosan. - Van amit nem lehet megszokni. Egyébként pedig tényleg igyekszem ugyanaz a srác lenni, aki előtte. Nem a népszerűségért neveztem, hanem mert szeretem a sportot. De ettől nem lettem valami elérhetetlen tinibálvány, vagy tudom is én. Csak egy srác vagyok a szomszédból. - oké, talán magam előtt se kéne tagadnom a saját népszerűségemet. De egyszerűen csak próbálok mindenkinek megfelelni, és ez többnyire teljesen lehetetlen feladat. Mindig lesznek, akik rosszindulatú pletykákat terjesztenek, mint az a dobott lány, aki azt terjesztette, hogy herpeszem van, vagy hasonlók. Mindig lesz, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy reméled. Lásd a szüleim kibékítése, ami teljesen veszett fejsze nyele, én mégis ragaszkodom hozzá. - Mi nem? Egy kicsit előle is bujkálok, bár holnap úgyis lesz vele órám. Szóval nem sok értelme van az egésznek. Apák. Akkor se könnyű ha nincsenek itt, és akkor se, ha minden lépésünkről tudnak. - sóhajtok egyet. Szeretném rendbe hozni a kapcsolatunkat. Tényleg. De ő ebben nem segít sokat. Sosem tudom mi jár a fejében, és mit gondol rólam, és anyáról, és úgy egyáltalán. - Azt hiszem ebbe nem gondoltam bele még soha. De jó hallani. Azt hiszem bóknak kell vennem. Bár néha inkább vágynék vissza a szürke, normális hétköznapokba. - mondom egy kis félszeg mosollyal. Nekem tűnik nyálasnak. Sőt kifejezetten tetszik az őszintesége. Aranyos. És valahol talán üdítő is, a sok kamu nyaligép után, akik mind remélnek valamit. Például az apámtól elcsent dolgozatokat. - Mr. Palmer? Hmmm... - vonom össze a szemöldökömet, ahogy arcot próbálok társítani a névhez, de nem igazán sikerül. - Valami új tanár? Mit tanít? - teszem végül fel a kérdést, hogy könnyítsek a saját helyzetemen. Végül is nem ismerhetek minden tanárt. Az is lehet, hogy valamelyik egyetemi tárgyat tanítja, csak éppen nem az én szakomon. Vagy tudja a fene. Miley úgyis kisegít az információval majd. - Szóval tökös lány. Kijönnél Ginával. A mi ismeretségünk is úgy kezdődött, hogy betörte az orrom a VMS edzőtáborban. Codynak kellett helyre tenni. - jelenik meg egy nosztalgikus vigyor a képemen. Nem mintha haragudnék rá ezért. Mármint Ginára. Nem az egyetlen eset volt, amikor összekülönböztünk. Egy alkalommal az apám irodájának ajtaja előtt sikerült összeverekednem a lánnyal, és olaszul káromkodni vele. Maradjunk annyiban, hogy rossz ötlet volt. Pedig alap esetben soha, de soha nem ütök meg lányokat. De Gina egész más tészta. Ő VMS bajnok, és kemény ellenfél. Nem egy egyszerű lány. Sokszor összezavar, és azt hiszem sosem fogom teljesen megérteni mit miért tesz. Néha az az érzésem csak azért mond, vagy tesz valamit, hogy engem összezavarjon vele, mert mókásnak véli. De igazából még ezért sem tudok rá haragudni. Ő legalább üdítően őszinte. Többnyire. Végül az egyik sarokból előhúzok egy gurulós szennyestartót, és Miley felé lököm. Könnyebb ebbe gyűjtögetni. Majd hanyag mozdulatokkal kezdem bele dobálni a különböző padikon és azok alatt levetett mezeket. Végül viszont egy sárga mezt fogva fordulok ismét a lány felé. - Mostál te már életedben egyáltalán? Ha ezt odaadom, akkor biztos nem egy 5 éves kislány méretében kapom vissza? - vonom fel a szemöldököm, de a vigyorom elárulja, hogy éppen csak játékosan csipkelődők, és semmi valódi él nincs a hangomban.
ϟ”Akkora ügyet csinálnak a szerelemből, pedig barátokat szerezni legalább olyan nehéz.”ϟ
Arra azért én se számítottam, hogy találok valakit a seprűtárolóban. Hiszen - valljuk be - a helység neve alapján jogosan feltételeztem azt, hogy itt seprűket tárolnak, nem pasikat. Méghozzá milyen jó pasikat... Oké, Miley, komolyan hűtsd le magad, mert itt hamarosan bajok lesznek. Ülj bele egy jégkockákkal teli kádba vagy ugorj fejest a Fekete-tóba, nekem mindegy, de ezt ne. A srácnak barátnője van, méghozzá nem is akármilyen kaliberű. Esélyesen bottal se piszkálna meg. Szóval relax, oké? Csak nyugi. Felejtsd el, hogy bulit tartanak a hormonjaid és viselkedj kisasszony módjára! Menni fog? Nem? Sejtettem... - Ez téged zavar esetleg? - lepődöm meg egy pillanatra, majd engedem le bizonytalanul magam elé a kivágott újságcikket. - Tök bulis lehet népszerűnek lenni! - hozom fel csillogó tekintettel. - Mármint, az a verseny nem volt kis dolog és elég sokan figyelemmel követték, köztük én is és hidd el, baromi jók voltatok - bólogatok hevesen. - Totál életveszély volt az egész, de ti nem hátráltatok ki egyszer sem, pedig az edzőtökkel kapcsolatban is akadt pár pletyka - forgatom meg a szemem, visszagondolva a rosszmájú megjegyzésekre. Én nem követtem figyelemmel a férfi múltját, nem is érdekelt különösebben, számomra az volt a lényeg, hogy a mi csapatunk győzzön. Mit érdekel engem egy kivénhedt faszi? Ha esetleg a csapat hímnemű egyedeiről hallottam volna valamit, annak esélyesen utánanéztem volna, de csakis Dany, Chris vagy a gyógyító srác esetében. - Pedig már bőven megszokhattad volna - vonom meg a vállam, hiszen tényleg nem hiszem el számára, hogy kicsit sem kerültek reflektorfénybe, ha más nem is, de legalább a Roxfort falain belül. Egy ilyen kaliberű verseny mindenki figyelmét magára vonja és ennek a francos iskolának is volt csapata, én tuti rácuppantam volna a témára, ha akkor is ide jártam volna. Na, nem mintha egyébként se lettem volna rágyógyulva az eseményekre... - He? - pislogok értetlenül az apás megjegyzés hallatán. - Miért? Mi baja van veled? - teszem fel a kérdést, ha már belekezdett és ha már ennyire fenemód kíváncsi természet vagyok. Nem ismerem a szüleit, őket nem láttam a képeken, de egy bálványomat megismerni kihagyhatatlan lehetőség számomra. Nem is áll hát szándékomban elszalasztani. És hát vállam is van, amin kisírhatja magát, amit készségesen a feje alá is tolok, amint oda kerül a sor. Nem zavar különösebben, hogy nem kreatív a szentem, a lényeg az, hogy meg van végre a hőn áhított autogramm, amit átszellemült képpel vágok is zsebre pillanatokon belül. Miley, te egy hős vagy! Sőt, mi több... Ha lenne egy kis eszed, zsákszámra íratnád ezeket vele és meg is szedhetnéd magad egy kis pénzzel. De hát te Mileynak születtél, nem észlénynek. - Számomra nem vagytok hétköznapiak - csóválom meg a fejem, enyhe éllel a hangomban. - Az egész csapat zseniális volt! Mindannyian többek vagytok holmi diákoknál. És igazság szerint másoknak is sok reményt adtatok. Mármint, azzal kapcsolatban, hogy valaki, aki teljesen normális életet él, ugyanúgy kiemelkedhet valamivel a tömegből - veszem elő a nyálas énemet, amit más esetben amúgy nagyon rühellek. Mégis úgy éreztem, muszáj ellent mondanom Danielnek ezzel kapcsolatban és megvédenem a saját álláspontomat. - Mr. Palmer - fintorodom el, amint kiejtem a tag nevét. - Egy roppant unalmas alak, de büntetőmunkák terén baromi kreatív. Szerintem unalmas perceiben - ami esélyesen rengeteg akad - egy pergamenre irkálja fel, ami pont eszébe jut és az enyémet esélyesen kidartsozta. Jó, nyilván nem ez a helyzet, de akkor is... Sok fejtörést nem okozott számára a büntetőmunkai elfoglaltságom. Hogy én mennyire utálom azt az alakot! - Köszi - eredek lelkesen utána, majd folytatom: - Betörtem egy srác orrát - ismerem el. Dany előtt nem szégyellem. Mondjuk, mások előtt sem, szóval semmi ok az aggodalomra. Én mindig is őszinte alkat voltam.
Nem veszem magamra a dolgot, így nincs miért szabadkoznia, hogy csak viccelt. De lényegében ezt a témát itt ennyiben is hagyom. Inkább érdekelne a jövetele oka. Hiszen nem sűrűn látni erre lányokat. Mondjuk nem tudnám megmondani, hogy engem mikor küldtek ide büntetésből utoljára, de azt sem, hogy valaha örültem volna büntetőmunkának, mert olyasvalakivel hozott volna össze, akit egyébként bálványoznék. Ez is egy érdekes történet. - Tudom. Ne is mond. - forgatom meg a szemem a cikkek említésére. Mármint nagyon cuki, hogy ennyire kis lelkes, de nekem volt már pár kellemetlen élményem miattuk. Bár talán, ha ezt elengedem, akkor ez lehet az első pozitív hozadéka az egésznek. Mert egy esetleges új barátság, az minidig csak pozitív lehet. Még amúgy egy ilyen borúsnak ígérkező napon is. És íme itt a bizonyíték. A Roxfort még 7 év után is hoz meglepetéseket. - Poszter? Még jó, hogy sötét van, még elpirulnék, ennyi figyelemtől. - nevetem el a dolgot. Mondjuk tényleg félhomály van idebent. Ami akár romantikus is lehetne, ha Lizzy lenne itt. Így viszont legfeljebb egy-két évődő viccre jó a helyzet. - Azt hiszem te vagy az első. Ennyire azért nem hittem, hogy népszerű lehetek. - persze. Tudom, hogy a közkedveltebb srácok közé tartozok. Bár ez esett valamelyest az egyéjszakás kalandokkal, és szakításokkal. Na, meg persze azzal, hogy akik eddig reménykedtek, most szembesülniük kellett vele, hogy lemaradtak Lizzy mögött, mert őt választottam. De azért nem vagyok egy Harry Potter, hogy autogramokat kelljen osztogatnom. Ez igen is újdonság. - Hát az apám biztos nem. - oké. Ezt a témát el se kéne kezdenem. Abból sosem jövök ki jól. De most ez a válás dolog teljesen kiborított. Valami valahogy mindig történik, amikor kezdene normalizálódni a kapcsolatunk. Mint egy rohadt hullámvasút. - Rendben, rendben. - nevetem el magam a dedikálás dologra. Természetesen nem veszem véresen komolyan a dolgot. Még rosszabb napjaimon is van humorérzékem. Végül kap egy "Mileynak a leglelkesebb rajongónak sok szeretettel! Daniel Paisley" aláírást. Tudom. Lehettem volna kreatívabb is, de annyira váratlanul ért a helyzet, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy hogyan is illik kezelni az ilyen helyzeteket. Ugyanakkor remélem boldoggá teszem Miley napját. Ha már volt olyan kedves, és megnevetettet. - Az egy jó verseny volt. Bevallom eleinte csak viccből jelentkeztem, de menet közben minél közelebb kerültünk a győzelemhez, annál komolyabb lett a dolog. De itt csak egy hétköznapi egyetemista srác vagyok. Ami pedig a cápákat illeti, nos igyekeztem nem rájuk gondolni, csak a feladatra, hogy gólt szerezzünk. Félelmetes a tudat persze, de ki kell zárni, és a célra koncentrálni. Különben is 5 éves korom óta vízilabdázok. Ha előkerül az a cápa, akkor biztos úgy uszonyon billentem, hogy a Földközi tengerig menekül. - adom meg magam feltartott kezekkel, ugyanakkor kicsit elviccelve a végét. Végül is vele sztorizgatni a VMS-ről jobb, mint magamban puffogni. Noha, azért nem érzem azt, hogy annyira különleges ember lennék, mert megnyertünk egy csapatversenyt. De talán azért van így, mert gyerekként is nyertem vízilabda versenyeket, és hát nem érzem azt, hogy más lennék. Mármint sztárosabb, vagy nem is tudom. Nyilván felnőttem közben egy kicsit, és a gondolkodásmódom is változott, beérett, de hogy híresség legyek. Ennyire azért nem szállnék el magamtól. - Jujj, te szegény. Kit bosszantottál fel ennyire? McGalagony, Piton? - nézek rá érdeklődve, de ugyanakkor együttérzéssel is. Ez mindennek, csak kellemes feladatnak nem hangzik. Én már csak tudom. A mezek egyike pont az enyém. Bár belegondolva, ha a kis rajongómnak adom a kviddics mezemet, akkor vajon valaha viszont látom még? Mármint a mezt. Bár igazából nem lenne kifogásom az ellen se, hogy Mileyval fussak össze. - Na gyere, segítek összeszedni, és közben elmesélheted, hogy mit követtél el. - intek neki, és indulok el az öltözők irányába. Amúgy meg kezd tényleg érdekelni a sztorija. És arról sem felejtkeztem meg, hogy érdekli a kviddics csapata is.
ϟ”Akkora ügyet csinálnak a szerelemből, pedig barátokat szerezni legalább olyan nehéz.”ϟ
Azért mondjuk mindenképp hálás lehetek Tökfej professzornak, hogy a büntetőmunkája révén sikerült Daniel Paisley elé küldenie. Már nem is áll szándékomban annyira meggyepálni őt. Jó, azt nem állítom, hogy csókot vagy ölelést érdemelne máris, de határozottan jó úton halad afelé, hogy ne akarjam kinyírni. Ez azért bizonyos előrelépés részemről. Kap hát egy piros pontot a képzeletbeli füzetecskémbe. - Nyugi, csak vicceltem - felelem hasonlóan félszeg mosollyal a szám szélén. - Valahogy sejtem, hogy ez nem egy olyan hely... Mert sötét van és olyan fura, dohos szag, ami nem is csoda, hiszen ritkán használt helységről beszélünk. Csak ledobják ide az emberek a cuccukat edzés után és már mennek is tovább a dolgukra. Senki sem akar itt hosszabban elidőzni, úgyhogy máris felmerül bennem a kérdés, miszerint ő miért teszi? Azért, amikor végigmér, sikerül elpirulnom rendesen, de nem hozom végül szóba a témát. Nem szoktam ahhoz, hogy valaki a lányt vegye észre bennem, noha láthatóan az vagyok. Szóval ez azért még határozottan új. És jaaaaj, annyira helyes! Na, adj egy csókot anyucinak... - Igen-igen - bólogatok szaporán, amikor visszakérdez és már túrom is fel a táskám tartalmát. Mindig mindenhova magammal cipelem a kastélyban, hiszen tényleg reménykedtem abban, hogy egyszer összefutok valamelyik csapattaggal. Igazság szerint akárkivel beértem volna, de Daniel... Főnyeremény! - Sokat cikkeztek rólatok, amíg részt vettetek a versenyen, nem tudtad? - emelem fel végül a tekintetem. - Még van is rólatok egy poszter a szobámban - lelkesülök fel ismét. - Egyszer megnézhetnéd - vetem fel, miközben gondolatban már azt vizionálom, ahogy egymásnak esünk. Oké, Miley, ne menj ennyire messzire. Azt se tudod, melyik végén fogd meg a srácot. - Azt ne mond, hogy eddig még senki sem kért autogramot tőled - tátom el a szám csodálkozva, miközben elé nyújtok mindent, ami szükséges lehet ehhez. - Megnyertétek a VMS-t, csak én tudom ezt értékelni? - döntöm csodálkozva enyhén oldalra a fejem. Komolyan nem hiszem el, hogy csak az én rajongásom terjed odáig, hogy aláírást kérjek tőle. Megszállott lennék? - Miley Thompson - felelem készségesen, majd egy kis pimasz mosoly is megjelenik az arcomon. - Csak írd rá azt, hogy Életem szerelmének, Mileynak - ütöm el némi viccel a dolgot, habár valóban nem lenne ellenemre egy ehhez hasonló dedikálás. - És ha biggyesztenél oda egy-két szívecskét és Cupidót, máris helyben is leszünk - ötlik fel bennem hirtelen az ötlet. Remélem, ő is érti a viccet és nem fogja halálosan komoly lenni. Mondjuk, azt sem áll szándékomban titkolni előle, hogy mennyire kiterjedt az iránta való rajongásom. - Hétköznapi? - nevetem el magam a szavai hallatán. - Megnyertétek a VMS-t, ez mióta hétköznapi szerinted? A vércápák, istenem... Na, de most komolyan, nem féltél? Mert mindegyik képen annyira vidámak voltak és olyan lelkesen integettek a kamerába, mintha semmi, de semmi veszélyes nem lenne abban, ami előttük állt. Mégis, a versenyszámok utáni cikkeket lapozgatva feltűnt számomra, hogy nagyjából mindegyik egyenlő volt az életveszéllyel. Ők mégis szembeszálltak mindennel. - Engem? - pislogok döbbenten. Na, arra nem számítottam, hogy ő fog felőlem érdeklődni. - Be kell gyűjtenem a koszos mezeket és kimosnom - felelem végül. - De igen, a kviddics is érdekel valamilyen szinten. Szeretnék majd nevezni a házam csapatába, amint lehetőségem nyílik rá. A régi iskolámban nem léphettem a pályára, de itt azért már nem szeretnék csak úgy porosodni az iskolapadban. Egyszer szívesen kipróbálnám magam egy új területen is.
Mit mondjak, kissé váratlanul ér, hogy itt bárki is rám bukkanjon. Mármint persze a kvidiccsezők, akik hozzám hasonlóan itt tartják a seprűjüket, időnként felbukkannak itt, de azért nem ez az iskola legnépszerűbb helye. Talán ezért is alkalmas egy kis bujkálásra is. Jelenleg inkább vágyom magányra, mint nagy társaságra. De a Roxfortban valakinek, aki annyira ismert mint én, ez elég nehéz kihívás. Fogalmam sincs, hogy hugrabugosként hogy sikerült elérnem, hogy kb. mindenki is ismerje a nevem. Néha olyanok is, akikről fogalmam sincs kicsodák. A bosszantó kis folyosói pletykákról nem is szólva. De azt hiszem ezt le kell nyelnem. - Nyugi. Semmi ilyesmi nem történt. - támasztom meg a seprű tároló szekrényt, egy félszeg vigyorral, ahogy végig mérem a lányt. Noha azért a megjegyzésre a recskázásról egy kissé felszalad a szemöldököm. De nem teszem szóvá ennél jobban. Az ilyesmi amúgy sem lányos téma. Vagyis, hát na. Mondhatnám, hogy zavarba jöttem, de ettől még nem. Csak egy lánytól nem ez szokott a kapás reakció lenni. - Legjobb tudomásom szerint az vagyok. Újságcikk? - nézek kissé kérdőn a lányra. Mert lássuk be, nem igazán értem a nevem, és az újságcikk közti összefüggést. Legalábbis addig, amíg magyarázkodásba nem fog a VMS-t illetően. Így már kezd összeállni a kép. Bár irtó furcsa fordulatot kezd venni ez az egész kis találka. - Persze. De azt hiszem ez az első alkalom, amikor ilyesmit kér valaki. - vakarom meg kissé egy zavart vigyorral a tarkóm, amikor az orrom alá nyomja azt a VMS cikket, és tollat. Amit persze elveszek tőle. De igazából fogalmam sincs, hogy a nagy sztárok valójában hogyan is szokták ezt. Egyszerűen csak ráfirkálják a nevüket, vagy írnak valamit, mit tudom én "szeretettel xy-nak?" vagy mit is kéne most kezdjek ezzel? Hirtelen ötlettől vezérelve viszont úgy döntök, hogy ezt egy kérdéssel ütöm el. - Azt hiszem előnyben vagy. Te tudod, hogy én ki vagyok, de nekem fogalmam sincs róla, hogy neked mi a neved? Mit szeretnél, mit írjak rá? - fürkészem érdeklődéssel most a lány arcát. Így legalább a saját meglepettségemet eltitkolhatom. Oké, a VMS hozhatott némi népszerűséget, de hogy valaki szó szerint a rajongóm legyen... ez furcsa, új, és azt hiszem jó érzés. Bár a nyáron Lizzynek és Adorának hála sikerült részt vennem egy kviddics meccsen, ahol találkozhattam a legnagyobb kedvenc sztár sportolómmal. Iszonyat jó érzés volt. Ahogy az is, hogy adott autogramot, és amúgy tök normálisan, és lazán viselkedett velünk. Így talán követve a példáját, megpróbálhatom magamat adni. - Ez amúgy tényleg kedves. De ugye tudod, hogy csak egy hétköznapi srác vagyok. Semmi különleges nincs bennem. - oké, talán a VMS-t és az Allstart leszámítva. Hiszen mindkét csapatba sikeresen verekedtem be magam. De nyilván itt csapat sportokról van szó, és nem az egyéni teljesítményemről, vagy mi. De talán meg is próbálhatom elterelni erről az egészről a témát. - Na, és mond egyébként mi szél hozott, szerény kis búvóhelyemre? Nem sűrűn láttalak még erre. Érdekel a kviddics? - nézek rá kíváncsian. Nem tűnik tipikus lányos-lánynak. Talán csak szeretne bekerülni a háza csapatába, vagy ilyesmi.
ϟ”Akkora ügyet csinálnak a szerelemből, pedig barátokat szerezni legalább olyan nehéz.”ϟ
Hát, nem ez életem legszebb napja, annyi szent. Soha életemben nem mostam még, tekintettel ama aprócska tényre, hogy nem szorultam rá, plusz voltak nekem egyéb, fontosabb feladataim is ennél. Példának okáért a nyomolvasás művészete vagy az a baszott nehéz akadálypálya, amelyet apám bűvölt össze a hatalmas birtokon. Engem anyám nem tanított hímezni, főzni vagy ruhát mosni... De ha mégis megtette volna, akkor esélyesen minden női mesterséget a pálcámmal oldottam volna meg. Mert ugyebár anyám sem az a finom, nőies alkat, akinek sokan látni szeretnék az ellenkező nem tagjait. Simán ölre kel bárkivel és le merem fogadni, hogy nem is ő maradna alul a küzdelemben. Magamban mérgelődve rongyolok le a hosszú lépcsősorokon, miközben Palmer professzor olyan szidalmakat kap az őseire vonatkozóan, melyek hallatán esélyesen elsírná magát és a sarokba vonulna zokogni. De most komolyan... Tehetek én arról, ha valaki egy anyámasszony katonája? Még felkísérik a Gyengélkedőre... Háh, röhög a vakbelem! Egy kis orrvérzés miatt máris Madam Pomfrey karjaiba lökik, én pedig moshatom a szennyes talárokat. Kézzel. Mindenféle mágiát mellőzve. Mondjuk, felötlik bennem, hogy visszafelé menet lepasszolom a házimanók részére a gúnyát, majd értük jelentkezem x idő múltán. Ja, nem, nem jó, mert az a lelki nyomorék még szemmel is akar tartani... Nyilván erre élvezkedik, vagy a fene se érti, miféle heppjük van ezeknek az alakoknak. A seprűtároló irányába tartok tehát, ahol - sejtéseim szerint - akadhat egy-két eldobott, kimosatlan talár, amelyek jelenleg is büdösen és koszosan hevernek a sarokba hajítva. Fúj! Ezek a sportolók baromi igénytelenek ám... Ledobják a cuccaikat ott, ahol eszükbe jut, Palmer professzor pedig a lelkemre kötötte, hogy de mindenhol nézzek körül ám! Hát tessék, mindenhol körülnézek. Még az ilyen kis sötét, büdös lyukakban is. Magamban zsörtölődve nyitok hát be az ajtón, miközben gondolatban pont a profot püfölöm valamivel, majd torpanok meg hirtelen, amint tekintetemmel felfedezni vélek valakit. - Ó, bocs, ha megzavartalak volna a recskázásban, később visszajövök - szólalok meg kedélyesen és egyben tárgyilagosan, de nem mozdulok. Amint azonban a fény is megvilágítja újdonsült társaságom arcát, szinte egyik pillanatról a másikra kúszik egy széles mosoly a fejemre. - Daniel? Daniel Paisley? - kérdek rá, majd kezdek is el kutatni a zsebeimben, meg se várva a választ részéről. - Van nálam egy újságcikk... - dörmögöm. - Itt kell lennie valahol... - folytatom, miközben minden mást a földre hajítok. Rágógumi, jegyzettömb, egy darab fa - amiről fogalmam sincs, mit is keres ott tulajdonképpen, mugli walkman és egy darab toll. Hát igen, a tértágító bűbáj mindig minden helyzetben baromi hasznos tud ám lenni. - Meg is van! - húzom elő diadalittas fejet vágva az újságból kiollózott képet, amelyen a legutóbbi VMS győztes csapata integet lelkesen a kamerába. - Minden versenyszámot megnéztem és baromi jók voltatok! - folytatom, az orra alá dugva a kis papírfecnit. - Aláírnád? - kérem meg udvariasan, majd kapom fel a földről a nemrég odahajított tollamat és nyújtom irányába azt is. - Eszméletlen nagy rajongótok vagyok és... és... - veszek mély lélegzeteket, de azt már nem merem bevallani számára, hogy totálisan beleestem. Meg az a Chris is valami irtó helyes srác volt ám! Istenem, komolyan abban reménykedtem, hogy mindketten félmeztelenül rohangálnak majd fel-alá, győzelmi mámorban úszkálva, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy mindkét srácnak van barátnője. De azért a romantikus kis rajongásom megmaradt mindkettejük iránt. Hogy én mennyire imádom őket!
Mit is keresek pont a seprűtárolóban? Azt hiszem, csak pár perc egyedüllétre vágytam. Menekülök az apám szemrehányásai, a csoport társaim kérései -miszerint szerezzem meg apámtól a következő dolgozat kérdéseit előre, na persze, mintha az csak úgy menne... - Alex ostobaságai, a kviddics pályáért folytatott örök küzdelem, és még csak úgy ez emberek elől is. Néha mindenkinek jól esik némi csend, és magány. Ami meglehetősen nagy luxus, ha egy hangos olasz házban nősz fel, ahol folyton megy a zsivaj valami miatt. Otthon ilyenkor a garázsba szoktam menekülni és a vespám bütykölgetni. Vagy csak kiülök a lugasba egy könyvvel, és egy pohár borral. Itt a Roxfortban viszont jóval nehezebb láthatatlannak maradni. Fogalmam sincs, hogy mikor, és hogyan történt, hogy az egekbe szökött a népszerűségem. Talán a VMS, talán a kviddics miatt. Vagy mert tavaly év végéig prefektus voltam, és igyekeztem mindenkinek segíteni, ahol tudtam. Persze akadnak lányok, akik azért nem feltétlen keltenék a jó hírem. Ennek egyszerű okai vannak. Gillyvel elég sokáig voltunk olyan se veled, se nélküled kapcsolatban azt hiszem. A VMS alatt összejöttünk, majd szakítottunk, majd megint összejöttünk. Szerettük is egymást azt hiszem a magunk módján, de ez mégsem volt elég. Van, hogy képtelenek vagytok megadni egymásnak azt, amire valójában a másiknak szüksége van. Azt hiszem valami ilyesmi volt végül az ok, amiért végleg szét mentünk. Ezt követően pedig elég sok egy éjszakás kalandom volt. Csak semmi elköteleződés jelszóval. Voltak lányok, akik ennek ellenére is sokkal többet vártak. Rózsaszín köd, meg ilyesmi. De az nem következett be. Ezeknek a kalandoknak a vízhangjai pedig még mindig fellelhetőek a folyosókon. Aztán jött a nyár, és Lizzy betoppant az életembe, és mindent megváltoztatott. Ennyit az elhatározásról, hogy az egyetem alatt nem lesz komoly kapcsolatom, és nem horgonyzok le senki mellett. Ez valami egész más, és különös. Nem olyan, mint a kamaszos gyerekszerelmek. Egyszerűen érzem. Ettől azonban nem lesz egyszerűbb a helyzet. Már csak az All Star miatt sem, ha Gilly nem volna elég. Felteszem nem néznék jó szemmel a csapaton belüli románcokat, ha napvilágra kerülne. Ami nevetséges. A sport miatt ismerjük egymást, ez hozott össze minket. Egyszóval az életem egyre bonyolultabb lesz csak. És akkor még Albáról, és Alexről, a drága unokahúgaimról szó sem esett. Vagy Robyról, aki szintén az unokatestvérem, de csak most ismertem meg. Csoda hát, ha kicsit magamban akartam maradni emészteni a változásokat? Ugye nem? Így most itt ülök, egy nyitott seprűkarbantartó készlet felett, és éppen a seprűm nyergét igazgatom, nem mintha amúgy baja lett volna, de kell valamire koncentrálni. Az én öreg Nimbusom talán nem a leggyorsabb, és legmodernebb darab, de az első olyan dolog, amire hónapokig spóroltam a pénzem, és önként dolgoztam érte végig az egész nyarat a cukrászdában, hogy megvehessem, még alsós kis taknyos gyerekként. Így nekem fontos. Általában jó érzékem van a mágikus tárgyakhoz, és a bütyköléshez. Ma valahogy ez sem igazán segít. Hiába a nyitott láda, amibe mind a négy kviddics labda van, hiába a seprű karbantartó készlet, vagy a pillanatnyi csend, amíg nem talál rám valaki. Talán le kéne hívnom Lizzyt, és csak röpködni kicsit a gyakorló pályán. Az talán segítene kiszellőztetni a fejem. Éppen ezen gondolkozom, amikor valaki tényleg rám talált. - Szia! Segíthetek valamiben? - kérdezem szinte monoton hangon, ahogy egy kis sóhajtással felállok, és visszaakasztom a seprűm az eredeti helyére a többi Hugrabugos kviddcs csapat számára kijelölt seprű hely egyikére. Nem ismerem a betoppanó személyt. De ez úgyis megváltozik pillanatokon belül, nem igaz?
ϟ”Akkora ügyet csinálnak a szerelemből, pedig barátokat szerezni legalább olyan nehéz.”ϟ
Nem hiszem, hogy a felcsattanásom olyan átlátszó lenne. Azért lássuk be már jó ideje az iskolában vagyok. Vannak szobatársaim, akik nem vakok és addig még senki sem kezdett el gyanakodni. Nem lenne sok realitása, ha valaki ezt tenné, akivel épp csak most találkoztam futólag. De nem megyek bele jobban a dologba, ahogyan azt sem vázolom fel, hogy miért félek annyira a folyosón. Így is van mi miatt aggódnom, hiszen megkaptam az ultimátumot Madame Pomfreytől. Szeptemberben már már emberként kell ide visszatérnem, ez a fiú pedig sosem fog többé Sung-yeunnal találkozni és talán fel sem ismer majd. Az emberek nagy része könnyen megtéveszthető egy kis változtatással. Persze nem lesz egyből hosszú hajam. De nem akarok ezen gondolkodni, mert nem tudom még mi lesz és persze hogy lesz. Anya vajon hogyan reagál. Remélem, hogy nem lesz baj. Ha miattam kerülne orvosok keze közé... Próbálom nem a legrosszabb lehetőségeket elképzelni amikor erre gondolok, de sajnos nehezen megy. Mindenesetre tényleg szótlanul sietősre veszem a figurát, hogy aztán amikor elérjük a klubhelyiséget megköszönjem a segítségét és el is köszönjek tőle.
Miért most kell a bátyus énemet elővennem? Ennyire zavarna, hogy a saját rokonom, akivel együtt is élek annyira sem kedvel, hogy a létezésemet is alig tűri meg? És, amikor segítenék neki, vagy megérinteném akkor meg is harap. Szomorú az életem. De nem! Összeszedem magam és segítek ennek az ifjúnak. - Tényleg sajnálom! Nem gondolkodtam... Elnézést... - érzem innentől eléggé kellemetlen lesz ez az egész. Gratulálok Juan! Sikerült elcseszned a jó szándékod maradékát is! És még te akarsz nem feltűnő lenni! Nagyon jól csinálód, de tényleg. Viszont felfigyelek a "Nem vagyok lány" felkiáltásra. Miért emeli ki? Ez úgy hangzik, mint én azt mondanám nem vagyok ázsiai. Jó az én esetemben ez más, de akkor is...furcsa. Van egy olyan érzésem, hogy nem teljesen az, akinek mondja magát. Ez pedig felkelti a kíváncsiságomat. De nem, nem fogok rákérdezni ezek után. Lehet, hogy csak félre halottam, vagy csak én gondolom túl. Nem s foglalkozok vele inkább. A végén tényleg kikészítem szegényt és akkor oda a "hírem". Bár eddig csak én voltam az a szokatlanul életvidám srác, aki mindig mosolygott és mindenkinek segített....talán egy kicsit még idegesítő is. Elfogadva a segítségemet ki is megyek a tárolóból és körbe nézek. Bár eléggé kötve hiszem, hogy van itt egyáltalán valaki, elvégre akkor is üres volt minden mikor ide jöttem. Tudom, hogy fél. Ez egyértelmű. Az, hogy elbújt egy sötét kis helységbe és ki sem akart onnan jönni elég bizonyíték arra, hogy igen is van valami a háttérben. Szeretnék utána járni, de tudom, hogy csak rontanék a helyzetén, amit nem szeretnék. De azt sem, hogy így élje le a maradék éveit. Talán kitalálok valamit a nélkül, hogy bárki is feltételezné a szándékaimat. Elvégre... nem ez lenne az első eset, hogy olyasvalamibe ütöm bele az orrom, amibe nem kéne. Addig, amíg meg nem mutatom az igazi arcomat, addig nincs nagy probléma. - Megértem. Én sem vagyok mindenkivel jóban, de azért mindig elértem, hogy legalább ne csesztessenek. Sok időt töltünk itt a suliban, senkinek sem éri meg, hogy a Pokolként élje át ezeket a hosszú ám fontos éveket. - nem fogok rákérdezni és ráerőltetni sem, hogy mondja el mi történt. Majd elmondja, ha készen áll rá, vagy akarja. Jelenleg én csak egy idegen vagyok számára, így nem várhatom el tőle, hogy őszinte, vagy bizalommal teli legyen felém. Akkor talán már sokat kérnék most. Belátva, hogy mennyire a szobájában akar lenni nem habozok és egyből a lakókörlet felé kísérem. Persze ügyelve arra, hogy senki se lássa meg. Feltéve, ha ettől jobban érzi magát.
Fura egy srác, főleg ezzel a fajta reakcióval. Nem volt még senki, aki nekiállt a fejemet simogatni. Minimum, mint valami kutyának. Nagyon-nagyon fura! A meglepettség ki is ül az arcomra, jobb is hogy felmerül a kíséret ötlete, mert biztosan kellemetlenül érezném magamat itt bezárva valakivel, aki az imént még a fejemet simogatta. - Én azért nem vagyok öt éves. - jelentem ki kissé homlokráncolva, aztán néhány pillanat fáziskéséssel teszem még hozzá. - És lány se! - egészítem ki magamat gyorsan, mert hát ez is lényeges információ és persze egyértelműnek kellene lennie, hiszen fiú egyenruhát viselek épenséggel és nem lányt és egyébként is igen jól hozom a bátyámt ahhoz, hogy ne merüljön fel még véletlenül se az ellenkezője. De azért a segítéségrt igazán hálás vagyok, hogy hajlandó visszakísérni a szobámba. Nem tudom, hogyan lesz ez innentől, bár mindjárt itt a nyári szünet és akkor már azért könnyebb dolgom lesz. Azt az apróságot leszámít, hogy Madame Pomfrey ultimátumot adott. De erre most nem akarok gondolni. Nem tudom, hogy mi lesz. Szeptembertől én leszek én és nem a bátyám. Fogalmam sincs, hogyan fog ez zajlani. El kell mondanom az igazat mindenkinek és sejtelmem sincs, hogy ezek után ki fog majd szobaállni velem. Mennyivel egyszerűbb lenne előbb befejezni az iskolát legalább, de kétlem, hogy a javasasszony belemenne, hogy még addig húzzuk ezt a színjátékot. Ahogyan mondta nincs választásom, vagy én beszélek az anyámmal, vagy ő fog lépéseket tenni és ez utóbbi nem akarom. - Oké, kösz! - azért én is kicsit körbepillantok, amikor kikukkantok a folyosóra, de tényleg nem látok senkit és nem is hallok közeledőket. Talán tényleg nem vettek észre a srácok az előbb és butaság volt elrohannom, de ha cska kis esély is volt rá, akkor igenis jól tettem. - Tényleg hálás vagyok. Tudod ez... elég bonyolult ügy, pár srác nem igazán... Elég bunkók és nem vagyok velük különösebben jóban. - nem mondom ki azért nyíltan, mert az fiúk között biztosan ciki, de látszik rajtam, hogy erről van szó. Félek. Félek Jenkinséktől, rettegek! Ha Ali nem segít az erdőben, nem tudom, hogy mi lett volna. Azt sem, hogy ha kiderül a titkom, ha ők derítik ki. Amennyire durvák voltak ki tudja, hogy hová fajult volna a dolog egy szimpla fához kötözés után, ha rájönnek, hogy lány vagyok. Belegondolni is rémes, most is feláll a karomon a szőr, ahogyan eszembe jut az a jelenet. Órákra kellene járnom, de hogyan, ha alig merek kimenni a szobámból. Persze mehetek mindig a többiekkel, de közben mintha azóta, ami történt picit furábban viselkednének a szobatársaim, még egy kicsit Ali is.
Szavaira összehúzom szemeimet, így egy kissé szigorú hatást érve el. Nem vészes, persze. Mindig így kezdődik. "Semmi bajom." Aztán pár perccel később összeesnek az egyik sarok és csodálkoznak, hogy az orvosiban kötnek ki. De nem az én dolgom, nem fogok beleszólni. Azt viszont megtudom érteni, hogy nem akarja megosztani velem a baját. Elvégre csak most találkoztunk. A bizalom egy érzékeny dolog. Mint egy üveg pohár, amit kikel érdemelni. Ha meg elnyerted és összetöröd, hiába rakod újra össze sosem lesz ugyan az. Ezért meg kell becsülni minden egyes ilyen üveg poharat. Mint egy gyűjtő, aki a különféle poharakat erőszeretettel gyűjti és őrizgeti őket bármi áron. Észre sem veszem, hogy a fejét simogatom. Gyorsan elveszem kezemet és zavart mosollyal nézek rá. - Ne haragudj. Megszokás. Van egy öt éves unokahúgom, így a nálam fiatalabbakat kissé....hát kedvelem őket annyira, hogy testvéremként kezeljem őket. Hehe.... - azt persze nem mondom el neki, hogy az unokahúgom nem engedi, hogy megérintsem, sőt még meg is harap! Bezzeg, ha vihar van és nem találja a bácsikámat oda jön hozzám bújni, hogy vigasztaljam meg. Nagyobb manipulátor, mint én! Sikeres jövője lesz már látom. Tisztára olyan, mint idősebb nagybátyám. - Persze! - azzal rögtön sarkon fordulok. Kezemet a kilincsre teszem és kidugom fejemet. Körbe nézek mind a két irányba. Látva, hogy senki sincs kint kilépek a tárolóból és úgy is körül nézek. Mikor biztos, hogy nincs itt senki a fiú felé fordulok és rámosolygok. - Ki jöhetsz nincs itt senki. - ismerem az érzést. Én is megéltem azon az éjszakán, mikor a szüleim meghaltak. Anyám a lelkemre kötötte, hogy nem jöhetek ki a búvóhelyemről. De én mégis megtettem, mert a mellett a személy mellett akartam lenni, aki a világra hozott. Még, ha csak utoljára is. - Juan. Juan Ling. - fogadom el a kezét. Kissé meglep mennyire puha és finom. Nagyon jó érzés fogni. De nem élvezem ki túlságosan a végén megijed tőlem. Elengedem hát a kezét és lassan megindulok. Hagyom, hogy ő diktálja a tempót. Én itt vagyok vele. Nem érheti innentől már semmi baja.
Automatikusan a fejemhez nyúlok, hogy megtapogassam a homlokomat, amitől persze azonnal felszisszenek, hiszen elég értékeny a terület. Nem véletlenül lett piros, csoda, hogy nem lett púp a helyén. Valószínűleg nem estett annyira magasról a seprű és ezért úsztam meg csak ennyivel. - Igen, de nem vészes. - vágom rá gyorsan, mielőtt még kitalálná, hogy menjek el a Gyengélkedőre. Örülök, hogy megszabadultam Madame Pomfrey faggatózásától, eszem ágában sincs visszamenni oda. Vigyáznom kell magamra, mert az ilyesmi csak bajt okozhat. Persze fájdogál, de ez azért nem olyan seb, amivel orvoshoz kellene menni. Pár nap alatt elmúlik majd. Csak az lesz a nehezebb, hogyan magyarázom ki a többieknek, hiszen még nem vallottam be, hogy gyakorlagilag alig merek kimozdulni, bár nem hülyék biztosan észrevették, hogy a megszokottnál is jobban bezárkózom a közös szobába és nem teszem ki a lábamat csak ha kifejezetten muszáj. A visszakérdezésre nem válaszolok, eszem ágában sincs jobban kifejteni, hogy miféle incidenc is volt azokkal a rettenetes alakokkal. Az viszont határozottan meglep, amikor... megimogatja a fejemet? Nem igazán szokásom senkivel sem fizikai kapcsolatba kerülni. Esetemben még egy ölelés is fura lenne, hiszen a testem pontos kinézetét ügyesen titkolom és rejtem el ruhákkal és kötéssel, de egy ölelés már túlságosan árulkodó lenne. Mármár éhezem a fizikai kontaktusra, de hát mit tehetnék? Az egyenlő lenne a lebukással. Ezért is merevedem meg hirtelen, amikor hozzáér a fejemhez egy kvázi idegen. Még majdhogynem levegőt venni is elfelejtek, amíg el nem veszi a kezét. - Visszakísérnél a klubhelyiségbe? Az.. jó lenne. Megnéznéd előtte, hogy nincs-e odakint senki? Lehet, hogy eleve másfelé mentek, de... - őszintén szólva én még kilesni se nagyon merek, de őt nem ismerik és úgy fest, hogy nem is fél mint ahogyan én, szóval neki nem jelentene gondot, én viszont nem merek csak úgy kimenni innen mindenféle ellenőrzés nélkül. Túlságosan veszélyes lenne, mert ha meglátnak akkor mindegy, hogy egyedül vagyok-e vagy más is van velem, akkor erre a srácra is rászállnának és nem akarom bajba keverni. - Sung-yeun vagyok. - nyújtom aztán hirtelen a kezemet felé, hiszen még be sem mutatkoztam és mégis csak illendő lenne, ha egyszer épp segíteni készül. Ha miattam mégis bajba kerülne, akkor legalább tudni fogja, hogy kit szídjon. Mintha egyébként már láttam volna a klubhelyiségben, de ő biztosan nem nagyon vett még észre engem, hiszen elég ügyesen rejtőzöm a háttérben, hogy senkinek se tűnjek fel. Igazán szerencsétlen incidens volt az Roxmortsban, hogy Jenkinsék épp kiszúrtak az utcán, pedig előtte az iskolában sose vettek észre.
Ritkán találok embereket a seprőtárolóban, így nem meglepő, hogy megijedtem, mikor valaki csak úgy elsuhant a szobában bújócskát játszva. Hamar rájöttem, hogy csak egy ijedt fiú van itt. Remélem nem ijesztettem meg túlságosan. Ahogy előjön rámosolygok kedvesen. Szeretném, ha elhinné én nem fogok neki ártani, sosem voltam ilyen lélek. Sőt én mindig is az voltam, aki segített másoknak még, ha nem is volt semmim. Hiába történtek dolgok az életemben sosem adtam fel a jóságot magamban. Elvégre a legnagyobb viharban bácsikám is segítőkezet nyújtott felém. Észre veszem fején a vörös foltot és a seprűkre tekintek. - Eltalált egy? - kérdezem tőle utalva az elváltozásra. Legalább nem a szemét találta el akkor nagyobb baja lett volna. Meghallva válaszát kicsit összehúzom szemöldökömet. Nem tudom eldönteni, hogy a félelem, vagy a sérülése beszél belőle. De eleget teszek kérésének és bezárom az ajtót. Ha ettől ő jobban fogja magát érezni akkor legyen. Kezdem azt gondolni, hogy a félelmének köze volt azokhoz a fiúkhoz, akiket a folyosón láttam. De lehet, hogy tévedek sosem tudhatom. - Incidens? - kérdezem meg. Eléggé komoly lehetet, ha ennyire nem mer közlekedni a folyosón. Minden esetre megszakad a szívem ahogy így látom nem ismerem, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék rajta segíteni. Feltéve, ha kér belőle. Én nem erőszakolok semmit sem az emberekre. Ha valamit nem akarnak akkor legyen én nem szólok bele. Elnézve szerencsétlent lassan emelem kezemet. Semmi hirtelen mozdulat. Fiatalabb nálam, ezért megengedem magamnak, hogy fejebubjára tegyem kezemet és, ha hagyja akkor finoman, biztatóan megsimogassam. Ráemelve tekintetemet mosolygok. - Szeretnéd, ha elkísérnélek? Ha ennyire nem szeretsz egyedül közlekedni akkor a legkevesebb, amit tehetek, hogy veled tartok. - ajánlom fel neki, hogy leszek a társasága, amíg el nem érjük az adott helyet. Persze, ha nem kér belőlem megértem, de akkor vagy ő megy egyedül, vagy megbüntetik. A választás az övé.
A léptek nem halnak el, a szívverésem pedig csak erősödik, ahogyan egyértelművé kezd válni, hogy pont az ajtó előtt törnek meg, tehát valaki be akar jönni! Másodperceim vannak, hogy eldöntsem mi a jó megoldás, az ajtónak feszülni és nem engedni be, vagy megpróbálni behúzódni az ajtó mögé, hogy amikor az illető benyit talán ne vegyen észre. Végül a második megoldást választom, hiszen nem vagyok elég erős, hogy megtartsak egy ajtót egy nálam nagyobb ellen, főleg ha esetleg hívja a barátait is. Szóval hátrébb lépek és jó eséllyel az érkező Juan már csak akkor vesz észre, amikor elkezdi becsukni maga mögött az ajtót, így nem csoda, ha rendesen megijed, hogy totál csendben bujkálok bent. - Se... semmi baj. - bököm ki végül még mindig kissé a fejemet fájlalva, ami nekem csak fáj, de ő nagyon jól láthatja, hogy a homlokom kissé piros, bár púp épp csak alig látható méretű lett rajta, viszont a pirosság az eléggé látszik. Mégis csak egy seprű vert fejbe olyan hirtelen jöttem be, úgyhogy nem csoda, ha nyomot hagyott. Viszont az jó hír, hogy nem Jenkisék jöttek be, az ajtó viszont még nyitva van, így aztán tök jogos a kérdése, hiszen látszik rajtam, hogy szaporán veszem a levegőt és hát igen meg vagyok ijedve és nem csak úgy, mint ahogyan ő meglepődött, mert bent talált valakit. - Nem tudom. - vágom rá hirtelen. - De becsuknád az ajtót? - pillantok rá kérlelő tekintettel még hátrébb lépve, hogy még véletlenül se vegye észre senki hogy odabent vagyok. Nem tudom, hogy maga mögött csukja-e be, vagy inkább kimegy, mert rájön, hogy biztosan nem vagyok százas, de képtelen lennék magyarázkodni addig, amíg Jenkinsék akármikor végigjöhetnek a folyosón és észrevehetnek. Amennyiben a mellett dönt, hogy bent marad megpróbálom kitalálni, hogy válaszoljak-e a kérdésére, de ahhoz is kell pár pillanat mire ráveszem magamat. - Azt hiszem nem annyira... Volt nem rég egy incidens és én most... Azt hiszem nem merek visszamenni a klubhelyiségbe, de ha kint maradok akkor meg azért büntetnek meg. - sóhajtok egy hatalmasat kínlódva nézve az ajtóra. Hát igen elég nagy dilemma. Ha itt maradok, akkor azért kerülök bajba, mert nem szabadna kint lennem takarodó után. Ha viszont elindulok a folyosón, akkor összefuthatok velük. De hát nem tehetem meg, hogy ezek után egyáltalán nem megyek órákra sem, akkor meg mégis mi a fenét csináljak?
Ez a nap is hamar elment. Nem hittem volna, hogy ennyi lesz az idő. Pedig alig, hogy csak felkeltem. Nem, mintha szívesen tettem volna. Bácsikám levele eléggé felkavarta a lelki békémet. Tudom, hogy lassan húszéves vagyok, de akkor is. Nem várhatja el tőlem, hogy egy egészséges párkapcsolatot fenntartsak. Én értem, hogy a hagyományokat ápolni kell és tanulás után munkába kell állnom és feleségül vennem egy olyan lányt, akivel legalább már évekig visszamenő kapcsolatom van. Egyáltalán...az se biztos, hogy lányok tetszenek nekem. Sőt... időnként azt sem tudom tetszik e nekem egyáltalán valaki. Gondolataimba mélyedve nem is figyeltem merre megyek. Lábaim ösztönösen koptatták a padlót, míg én lelki békém újra egybe hozatalán ügyködtem. Mikor felpillantottam már a földszinten voltam. A távolban egy csapat fiút láttam elmenni, de nagyon nem is érdekelt. Kell nekem egy szoba. Egy sötét, szinte már hűvös szoba. Ott letudnék telepedni egy fél órára és meditálni egy kicsit. De melyik szobába mehetnék? Lépteim hirtelen megtorpannak és az ajtóra pillantok. Hát persze! A seprűtároló. Egy kis szerencsével senki sem fog megzavarni itt egy ideig. Ha igen, kimagyarázom magam valamivel. Határozottan lépek az ajtó elé és markolók rá a kilincsre. Ám, ami ott várt arra nem számítottam. Egy fiatal srác bujkált ott bent. A meglepetéstől kicsit meghőköltem. - 低音! (Basszus!) - csúszik ki a számon. Ám, hamar összeszedem magam. - Ne haragudj! Nem tudtam, hogy van itt bárki is. - kérek elnézést tőle, hogy megzavartam. Szerintem én magam is eléggé meglephettem őt. Amíg válaszára várok diszkréten szemügyre veszem a srácot. Tényleg fiatal, két évvel biztos fiatalabb nálam. Ahogy látom ő maga is rendelkezik ázsiai vonásokkal. Ez egy kicsit megnyugtató, remélem egy kicsit hidegvérűbb, mint az angol srácok, akik leordították volna a fejemet a helyében. - Jól vagy?... - kérdezem tőle. Eleinte magam sem tudtam, miért kérdeztem ezt meg tőle, de a helyszín és az állapot ahogy itt van arra enged következtetni, hogy valami elől bujkált. Vagy valaki elől. Minden esetre én nem fogom erőltetni, hogy megossza velem a bánatát, hiszen még csak nem is ismer.
A táskám a vállamon újra és újra a gerincemnek csapódik, ahogyan loholva szaladok végig a folyosón. Az elmúlt egy hétben gyakorlatilag nem voltam hajlandó elhagyni a szobámat csak akkor, amikor órára kellett mennem, vagy az étkezőbe, de előfordult, hogy a szobatársaim hosszas rábeszélése se volt elég arra, hogy bevállaljak a reggelit. Úgy érzem, hogy folyton bámulnak. Azok a Jenkinsék. Pedig Rosie mesélt róluk, de most már én is megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy milyen alakok és egyáltalán nem volt kellemes. Szó szerint rettegek tőlük és még órára menni is igen nagy kihívásnak tűnik minden alkalommal. Az, ami az erdőben történt, a fájdalom, a megalázottság, a lebukás veszélye és hogy mindezek után a Gyengélkedőn még azzal is szembe kellett néznem, hogy Alistair miattam sérült meg... Az egész olyan volt, mint valami rémálom, de olyan hatással volt rám, hogy az eddigi zárkózottságom csak még magasabb fokra hágott azóta. Ezúttal épp az utolsó órámról jövök egyedül, ami már eleve nem egy jó ómen persze. Az a baj, hogy ahogyan telik az idő elválnak majd a tantárgyaink is és előfordul, hogy olyan órára megyek, amire a szobatársaim nem. Elég kellemetlen ez így, főleg a félsz miatt, ami bennem van. Ezek után, amikor megláttam a folyosó távoli végében Jenkinst és a talpnyalóit szó szerint alig kaptam levegőt már a látványuktól is. Így aztán nem csoda, hogy a klubhelyiség helyett azonnal hátraarcot vettem és futólépésben indultam meg magam sem tudom hová, hogy aztán az első nyitott ajtón bevágódjam és magamra húzzam az ajtót. Még az se zavar, hogy a csapádóságnak hála pont a fejemre zuhan az egyik falon tárolt seprű. - Áucs! - dörzsölöm meg a homlokomat, amit telibe kapott, hogy aztán a hátamat az immár csukott ajtónak vetve próbáljak megnyugodni. Kifúj, beszív, kifúj, beszív. Újra és újra próbálkozom, hátha lassacskán majd normális állapotúra változik a légzésem és elmúlik a rémült zihálás. Ahogyan lépteket hallok odakint próbálok a lehető leginkább csendben maradni, pedig lehetséges, hogy Jenkinsék észre sem vettek és eleve másfelé tartottak és most nem ők vannak odakint, de ez jelen pillanatban igazán nem számít. Arról sincs fogalmam, hogy egyáltalán mikor fogok merni kimenni innen, hogy visszamenjek a klubhelyiségbe. Egyelőre ez nagyon távoli lehetőségnek tűnik.
A világot befolyásoló kérdések sosem egyszerűek. Mindig van visszaütő dolgai és, ha meggondolatlanul cselekszünk ez akár katasztrófához is vezethet. Lizzy-re emelve pillantásom halkan sóhajtok egyet. - Az ember olyan természet, hogy ha valamit nem ért akkor félni kezd tőle, bár vannak akik jobban kezelnek bizonyos dolgokat. Ha az ember fél akkor bármire képes. Ha elhitetik vele, vagy tapasztalja, hogy azaz új, ismeretlen dolog rossz fellép ellene emiatt pedig katasztrófa keletkezik. Persze vannak kivételek, de többségében az emberi elme így működik. Ha pedig azt nézzük, amit mondtál a kis lépéseket akkor kevesebb rosszal jár. A kis változásokat hamar megszokja az ember és alkalmazkodik. Ha olyan kicsi akkor talán észre sem veszi és együtt él vele. - osztom meg tapasztalataim és gondolatomat vele. Valóban igaz, ha az ember nem érzi magát biztonságban, fél akkor feszülté és agresszívvá válik. A könyvel kapcsolatos válaszára bólintok. Akkor előkeresem valahonnan és, amint tudom át adom neki. - Viszont... Öm... Szeretném, ha vigyáznál rá... Úgy értem, egy olyan személy adta nekem, aki...fontos nekem és... nem szeretném, ha baja esne. - nem igen értem, miért is jöttem zavarba. Hiszen, ez csak egy könyv bármikor tudnám helyettesíteni. A szívem zakatolni kezd én meg örülök, hogy sötétben vagyunk, mert így nem a kifehéredett arcom lenne előtte, hanem némi szín is lenne rajtam, ami biztosan feltűnne neki. Elvégre...az egész életemben, csak egyetlen egy személy van, aki fontos nekem. - Az emberek kíváncsiak. Ha valamit nem tudnak próbálják megfejteni, abból amit látnak, tudnak. Utóbbi az én esetemben eléggé gyakori, hiszen én nem ismerem az apámat, hiába élek vele egy fedél alatt. Anyám meg...meghalt mikor megszülettem, így nem nehéz többet tudni a szüleimről, mint én. Lehet, hogy a róluk szóló pletykák nem alaptalanok, ki tudja. - vonok vállat. Elvégre "Amilyen a szülő, olyan a gyerek is."... De én nem akarok olyan lenni, mint az apám. Annak örülök a legjobban, minél inkább különbözünk. Bár ez annyira nem megy lévén apám kiköpött mása vagyok, legalábbis külsőre. De vannak, akik azt mondják az eszem az anyámé. Kár, hogy nem ismertem. Nem hiszem, hogy olyan lett volna, mint az apám. Ahhoz túl sokan kedvelték. Én meg túl félénk vagyok kérdezősködni róla. Meg, hát...mit számít már? - Időnként eléggé bunkó tudok lenni. - nézek rá. Ez az egyik ok, amiért távol maradok mindenkitől. Amennyi dolgok történt velem, szinte ösztönösen védekezek mindenki ellen. Pedig nem kéne. Lizzy távozására csak intek neki, nem tudom mit mondhatnék még. Majd úgy is beszélünk még. Elvégre ígéretet tettem. És én MINDIG megtartom az ígéretem.
Nem hiszek abban, amit Arthur állít, lévén, azok az idők már rég elmúltak. Ha a két világ egyesülne, aligha indulnának újra a boszorkány üldözések, hiszen mára már a muglik is fejlettebbek. Talán még jó is kisülhet abból, ha a mágia és a modern tudomány egyesül, nem igaz? Ha összeadjuk a tudásunkat, sok mindenre vihetjük még. A muglik már nem azok a primitív, visszamaradott lények, akiknek tartották őket néhány évvel ezelőtt. - És ha kis lépésekkel kezdenénk? - vetem fel a fiú szavai hallatán. - Nem kötelező egyből tömegeket megmozgatni, csak néhány fontosabb embert az ő világukból. Úgy hallottam, hogy az itteni mugli miniszterelnök kapcsolatban áll a mágiaügyi miniszterrel. Ő tud rólunk, mégse kezdte el ellenünk hangolni az embereket. De ha mégis probléma merülne fel... Ameddig maréknyi ember tud rólunk, simán elég az Exmemorian. Néhány, jól elvégzett varázslat és már semmi nyoma az emlékeiknek. Társadalmi kísérlet is lehetne akár, muglikutatás. Egy-két auror képes lenne ráncba szedni a dolgot. Nem állítom, nyilván akadna pár mugli, aki minden áron a fejünket szeretné venni, de a többség minden bizonnyal mellettünk állna. Rengeteg, hétköznapi dologban lehetnénk a segítségükre, ahogy ők is a miénkre. - Szerintem szívesen elfogadom – vetek egy széles mosolyt a fiú irányába. Tanév közben aligha lesz időm olvasni az edzések és az óráim mellett, de a nyári szünet alatt simán végigrághatom magam rajta. Oké, egy fagyizóban fogok dolgozni és a szabadnapok többségét csavargással töltöm majd, de este talán akad némi időm rá. Különben is, érdekel a téma, szóval talán nem ártana kissé jobban elmerülnöm benne. Ha pedig egy egész könyv szól róla, hát miért ne? - Hát, ez elég nagy gyökérség – forgatom meg a szemeimet. - Attól, hogy valaki kerüli az embereket, még nem válik ilyesmivé. Talán csak ilyen vagy történt valami a múltjában. Én se sok emberrel vagyok jóban és keringenek is rólam pletykák a folyosókon, de igazság szerint csak ritkán értek szót bárkivel is. Nem kell ezt túlgondolni, nem kell mindig rémeket hallani. Már azt is volt alkalmam visszahallani innen-onnan, hogy Danyvel is összehoztak már, csak azért, mert hozzá megyek Rómába. Csak reménykedni merek abban, hogy ez a hír nem jut el Gilly fülébe. A többi nem érdekel, bár arra igen kíváncsi lennék, hogy ki kotyogta ki magát olyasvalakinek, akinek nem kellett volna. - Sajnos, nem leszek Angliában – csóválom meg a fejem savanyú képet vágva, elvégre, tényleg jó lenne időt szánni rá, de csak ezért nem fogok hazautazni. Kell a zsebpénz, amihez kell a munka és ha lépten-nyomon elköltöm repülőjegyre, akkor hamar megcsappan. Mert azt csak nem várhatom el másoktól, hogy állandóan értem hoppanáljanak. - Kár, hogy nem beszélsz többet másokkal. Hamar rájönnének, hogy nem te vagy a furcsa – Beszéd közben résnyire nyitom az ajtót, majd felsóhajtok. Tiszta a terep. Minden diák elment órára, Frics és McGalagony professzor pedig már nincs a közelben. Remek. - Nos, nekem most mennem kell, de ha gondolod, küldj egy baglyot a Griffendél toronyhoz, hogy mikor tudnál rám időt szánni. Szia! Intek még egyet a fiúnak, majd egy újabb terepfelmérés után kiengedem magam a seprűtárolóból, hogy én is a saját órámra vehessem az irányt. Bájitaltanom lesz ugyan, de inkább Piton, mint a házvezetőnk. McGalagony professzor a holnapi óránkra talán már el is felejti a történteket.
Megszólalására úgy döntök nem mondok semmit. Nem akarom ezt a témát folytatni lévén nem vezet sehova csak a bunkók közti versenyre, hogy melyikünk a bunkóbb abból meg nem kérek. Meg is húzom magamat a sötétben, jobban járok, ha a félénkebb és antiszociálisabb énemet veszem elő. Akkor talán nem lesz baj. Meghallva, hogy őt is érdeklik a muglik rápillantok. kérdésére viszont elgondolkodom. Sosem gondolkodtam el azon támogatom e, vagy épp ellenzem a világok egyesítését. Kis gondolkodás után felelek csak. - Őszintén? Én eléggé pártatlan vagyok ebben a témában. Van előnye is és hátránya is. Például, ha rosszul csináljuk és az embereknek úgy jön le, hogy a varázslat rossz és minden azt használó gonosz akkor visszacsöppenünk a középkorba ahol igen gyakori volt a boszorkány égetés és kivégzés. Amit persze a minisztérium nem hagyna szó nélkül és a muglik és a varázslók között háború alakulna ki. Főleg, hogy az emberi természet olyan, hogy ha valamit nem ért akkor félni kezd tőle és, ha fél akkor időnként agresszívvá válik. - magyarázom el neki gondolat menetemet. - De amúgy van is egy könyv, amiben az író ezt a témát boncolgatja. Felveti az esetleges problémákat, előnyöket, ha gondolod kölcsön tudom adni. - elvégre én az a fajta vagyok, aki csak szívja magába a tudást. Sosem lehet tudni, mire mikor lesz szükségem. - Épp ez az. De mivel nagyon nem beszélek senkivel, mindig egyedül vagyok a diákoknak nem kell több, hogy teóriákat gyártsanak, hogy biztos azért, mert vámpír, vérfarkas, vagy egyszerűen csak sötétvarázsló vagyok és azt tervezem, hogyan pusztítsam el a világot. - sajnos az iskola igen. Ha nem illesz bele a rendszerbe kinéznek maguknak és megpróbálják megkeseríteni az életed. Szívás, mert ennél jobban már nem lehet. - Nos akkor sok dolgunk lesz. Eltudom mondani a dolgok nagy részét, de ha NAGYON szeretnéd a szünetben rád tudok szánni egy kis időt és a gyakorlati részét is megtudom mutatni. Legalább nem fogok egész nyáron a szobámban ülni. - tudok neki mutatni pár épületet, cukrászdát, boltot, amiből sokat tanulhat. Legalább Aiden is örülni fog, hogy elmászkálok otthonról és nem kell a nap 24 órájában rám figyelnie. - Röviden igen. Hagyd otthon a pálcát sokkal könnyebb dolgod lesz. A kifejezésre pedig tudok mondani pár trükköt, hogy kimagyarázd magad. És nem. Nem kell a pénzed. Szívesen segítek és megosztom veled, amit tudok. De csak szólok ne várj tőlem csodát én sem tudok mindent, van ami nekem is új. - mondom neki. Minden nyáron megtudnak lepni a muglik valamivel és csak alapos utána járással tudtam meg mi micsoda.
- Háát, ennyi erővel a Tiltott Rengetegbe is mehettél volna olvasni, ott sincs tömeg. Na igen, bunkóságból nálam sincs hiány, ahogy az elmúlt pár hónap történései is bizonyítják. Sikeresen magamra haragítottam a nővéremet, szóval egy idegennel szemben ez már tényleg nem jelent problémát számomra. A fiú szavait nem veszem magamra azonban, nem mindennap esem be a seprűtárolóba. Most is szerencsétlen véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy végül itt kössek ki. Mindenesetre, jobb is lesz itt maradnom, amíg el nem ül a vihar és el nem felejti mindenki az Elizabeth Ollivander nevet. Örökre. - Látod, ezt én is így gondolom – csillan fel a szemem a témát illetően és valóban... Szerintem is hasznos, ha a két világ illeszkedik valahol, valakiben. Mondjuk, személy szerint a gyakorlati oldalát jobban kedvelem ennek. - Akkor te egyetértesz azzal, hogy egyesítsék a két világot? - pillantok felé kérdő tekintettel. Aranyvérű, akit érdekelnek a muglik, szóval talán van valamennyi köze a Testvériséghez is. Engem személy szerint mindig is érdekeltek a törekvéseik, de sajnos sohase adhattam hangot ennek nyilvánosan. Most is csak óvatosan merek kérdezősködni, nehogy a végén még gyanút fogjon és szóljon valakinek. A végén még ki is csapnának az iskolából tiltott elvek vallása miatt. - Már ne haragudj, de egyiket se nézem ki belőled – vetek ártatlan pillantást Arthur felé. - Ha halálfaló lennél, nem tanulhatnál itt. Hacsak azóta nem változtak a szabályok – vonom meg a vállam egy laza mozdulat kíséretében. Dumbledore azért igen komolyan veszi azt, ha valaki halálfaló szülők gyermeke és így kerül be az iskolába. Kissé jobban a körmükre néz, ebben biztos vagyok. - Őszintén szólva elég sok minden érdekel velük kapcsolatban – felelem. - A tömegközlekedés, a kultúra, de leginkább az eszközeik. A fene se nézné ki belőlük, hogy ennyi mindent meg tudnak oldani mágia nélkül is. Azért én se vagyok előítéletektől mentes, elvégre mágusok között nőttem fel, hallottam ezt-azt velük kapcsolatban. Például azt, hogy fejletlenebbek, mint mi vagyunk és sokkal gyengébbek is fizikailag. Én az ilyesmiben nem hiszek, habár tény, hogy az egészségük némileg másabb. Nem gyengébb. Másabb. - Húha, ez nehezebb lesz, mint hittem – sóhajtok némileg gondterhelten. Azért a mindennapi szokásaimon igencsak nehéz lesz változtatnom. - Talán az lesz a legjobb, ha nem lesz nálam a pálcám – vonom le a végső következtetést. - Ha nincs pálca, nincs mágia. A mugli kifejezést pedig majd kimagyarázom valahogy, ha véletlenül kicsusszanna a számon. Tényleg megtennéd? - lelkesedem fel kissé, amikor Arthur felajánlja a segítségét a beszédet illetően. - Fizetek is érte, nem kérem ingyen... - teszem azért még hozzá gyorsan. Tényleg nem áll szándékomban visszaélni a jóindulatával.
- Nem mindig. Attól függ mikor mész. Például vizsga időszakkor, mikor eszébe jut mindenkinek, hogy tanulni kéne. De amúgy meg csak szimplán jobban kedvelem azokat a helyeket ahol egyáltalán nincs senki és kevés a valószínűsége, hogy valaki erre téved... Úgy tűnik tévedtem. - nézek a lányra. Nem sértegetni, vagy bármi egyebet akartam csak megállapítottam, hogy nem volt helyes az elméletem. Remélem nem veszi sértésnek. Eléggé bunkó tudok lenni, de ezt a pletykák is igazolják. Legalább ez a része igaz. - Nos valóban nem sok aranyvérűt érdekelnek a muglik. De én érdekesnek találom őket és haszna is van annak, ha ismered őket legalább egy kicsit és eltudsz vegyülni köztük. - sosem tudhatjuk mit hoz a jövő. Nem, mintha bármi újat is tartogatna számomra, de legalább nem hülyén halok meg. Ez is valami. - Attól függ. Ha hallgatsz a pletykáknak akkor akár még halálfaló is lehetek. Meg pszichopata és állatkínzó. Melyik tetszik? - döntöm oldalra a fejem. Teljes mértékben tisztában vagyok arról mi kering az iskolában rólam. Bár ez a tanárok fülébe még nem jutott el, leginkább ez csak egy diákféle mendemonda. A kisebbek talán még el is hiszik, de az idősebbek... Bár tény néha fura vagyok. Sosem veszem le az ingem mások előtt, nem beszélek senkivel, mindig egyedül vagyok. Persze, hogy kinéztek a többiek. De nem izgat különösebben. - Tudok ezt-azt. Nyári szünetekben sokat kószáltam a muglik között. Van, ami konkrétabban érdekelne? - kérdezem. Elvégre nem vagyok rest segíteni másoknak és némileg szívesen is csinálom. - Hm... Szóval cukrászda. Szólok eleinte lesz nehéz lévén egyszerre kell tanulnod mi hogyan megy ott és figyelni arra nehogy felfed magad. Leginkább a beszédre és a mozdulataidra figyelj. Például ne akard a csészét úgy leszedni a polcról, hogy levarázsolod. Ne gondolj a mágiára. Ami pedig a beszédet illeti. Kerüld azokat a dolgokat, kifejezéseket, amiket a varázslóvilágban használunk. Például magát a mugli kifejezést. Legyen csak ember. - magyarázok neki pár dolgot, ami feltétlenül szüksége lesz. - Ha gondolod a tanítás után tudom veled gyakorolni a beszédet. Persze az igazi megpróbáltatás az, majd ott lesz, de lehet ez majd segít egy kicsit. - ajánlom fel. Addig se leszek egyedül és Aiden is örülhet, hogy kommunikálok.
- A könyvtárban szinte mindig kevesen vannak – húzom el a szám egy pillanatra. Nem gyakran járok oda, de még egyszer se sikerült tömegbe futnom. Az az egyetlen olyan hely, ahol nyugodtan egyedül lehet az ember. A kültéri helyeknél, amilyen a tó vagy a fűz is, csak az a jó, hogy eloszlik az embertömeg, de ott is rengetegen szoktak lenni. - Csak, tudod, elég ritka, hogy egy aranyvérűt érdekelnek a muglik – vonom meg a vállam. Nyilván a folyosón már elült a vihar, de azért még várok egy kicsit, a biztonság kedvéért. - Engem például nem igazán izgat a világuk és a testvéremet se. A szüleimet se, mi több, a nagyszüleimnek sincsenek mugli ismerőseik. Azért ez több, mint véletlen. Mondjuk, kissé azért nem ártana némileg elmélyülnöm a szokásaikban, hiszen egy mugli helyre megyek dolgozni, szóval ott elkerülhetetlen lesz számomra a velük való szóváltás. Nincs bajom egyébként a muglikkal, csak félek, hogy valami ostobaságot fogok mondani nekik. Fogalmam sincs, ők miket használnak vagy tesznek, ha betegek például. - Ilyen is van? - mosolyodom el, amikor elfogadja a felé nyújtott jobbomat, majd kezet ráz velem. A pillanatnyi habozást a szemében nem volt nehéz észrevennem. - De igen – húzom ki magam büszkén. - Az Ilvermorny kviddics csapatában játszottam. Néha mentünk nagyobb versenyekre is. A VMS-t már hozzá se teszem, amin az itteni válogatottal vettem részt, hiszen fogalmam sincs arról, hogy Arthur mennyire tájékozott ebben a dologban. Talán nem is szereti a sportot, habár az, hogy rémlik neki valahonnan az arcom, nem erről árulkodik számomra. Bár, talán van még némi amerikai akcentusom is, amit ő azért elég könnyen kihallhat a beszédemből. - Mennyire ismered a mugli világot? - hagyom figyelmen kívül a szavait, miközben töprengő képet vágva huppanok le vele szemben. Ha már így belefutottam, akkor valami jót is kihozhatunk a helyzetből, nem igaz? - Ismered a szokásaikat? Tudod, nemsokára egy mugli cukrászdában fogok dolgozni és nem szeretnék hülyeséget művelni. Ami miatt például ki is rúghatnának. Kell a pénz, a munka pedig ráadásul Rómában lenne, ami szintén igen kecsegtető számomra. Ha pedig Arthur nem csak olvas, hanem más szinten is otthonosan mozog köztük, az már kész haszon. Dany eléggé meglepődne, ha már rutinosan kezdenék bele a munkába.
A kérdésére csak pislogok. Hát, hol tudnék én egyedül lenni ezen a Pokoli helyen? - A tó, a fűz, A Rengeteg mellett. Bárhol ahol egyedül lehetek. - magyarázom el neki. - Ritka, hogy a könyvtárban vagyok, leginkább akkor, ha kevesen vagy egyáltalán nincsenek ott. Mesélek neki a könyvről, ha már megkért. Bár a gondolataimat nem teszem hozzá, de ennyi is elég lesz szerintem. A kérdése meglep és felkúszik a szemöldököm. Ezt szűrte le? Miért aranyvérűek nem olvashatnak muglikról? Vagy nem érdekelhet az ő gondolkodásuk lévén ők nem tudnak semmit sem a varázsvilágról? Mély levegőt veszek és válaszra nyitom számat. - Nem. Az apám varázsló. Elvileg az anyám is az. A nagyszüleim is azok voltak. - semmilyen mértékben nem vagyok mugli ez tény. De ettől függetlenül érdekelnek még ha nem is fogok velük egy szót sem beszélni. Ahogy nyújtja a kezét ránézek, majd habozva de kezet rázok vele. - Arthur. Arthur West. - a név ismerős, de fogalmam sincs, hogy honnan. Csak akkor döbbenek rá, mikor közli velem a házát és a szerepét. - Mardekár. Hivatásos antiszociális. - próbálok vele viccelni, bár ismerve magamat lehet, hogy ez nem fog valami jól elsülni. - Te amúgy véletlenül nem Amerikából jöttél? - nézek rá gondolkodva. Lehet összetévesztem valakivel, de lehet nem tévedek. - Leginkább az, hogy a mugli költőknek semmi közük nem volt a mágiához és mégis erőszeretettel használták műveikben a varázsvilágra jellemző dolgokat. Például: - ekkor kinyitom a vaskos könyvet és a százharmincadik oldalon meg is állok. - Ez a költő a szirénekről ír több művében is és arról, hogy miközben a tó vízében áztatta magát a szirén gyönyörű éneke elrabolta szívét és beleszeretett. Habár csak álomnak tekinti mégis szeretné azt hinni, hogy ez a valóság és szívesen leélni az életét a hölgyeménnyel. Mutatom neki az oldalt is, hogy ha van kedve belenézhet. A másik oldalon az említett versek találhatók.
Fogalmam sincs azt illetően, hogy a srác mardekáros, szóval nem ennek szól az ellenszenvem. Különben is, a nővérem is az és Corvus is, úgyhogy nem igazán lehet megvádolni azzal, hogy házpárti lennék. Oké, nem jövök ki valami jól velük, de az nem a házuknak köszönhető, hanem valami egészen másnak. A benn ücsörgő fiúval se vagyok ellenséges, egyszerűen csak... egyszerűen csak meglepett a jelenléte. Azért nem mindennap ugrom be úgy a seprűtárolóba, hogy társaságom akad közben. - Megszokott helyek? - kérdezek vissza, kissé talán meglepett képet vágva. - Hol máshol szoktál te még olvasni, ha nem a könyvtárban? Mert az ugye egy röpke pillanatig se jut eszembe, hogy erre talán minden más hely is bőven elegendő lenne. Magányos napjaimon én is a hatalmas ablakpárkányon ücsörögve szoktam olvasgatni, amíg arra várok, hogy megérkezzen az éppen aktuális tanárom. - Elég unalmasnak hangzik – vetem fel, miközben ismét kifelé kémlelek, résnyire nyitva csupán az ajtót. - Te mugli családból származol? Mert hát az aranyvérűek nem igazán olvasgatnak ilyesmit, mondhatni, egyáltalán nem érdekli őket a mugli költők világa. Még engem se, pedig nem vagyok az a tipikus aranyvérű család sarja. Tagadhatatlan, hogy a nagyszüleimig visszamenőleg mindenki varázsló és boszorkány, de a dédszüleim már muglik is lehettek akár, mivel fogalmam sincs arról, kik voltak ők. - Egyébként a nevem Elizabeth Ollivander – nyújtom a kezem a fiú fel bemutatkozás közben. Nem kérdezte ugyan, de ha már egymásba futottunk, talán illene ezt a lépést is megtennem. Na, nem mintha én lennék az etikett nagyasszonya vagy akármi. - A griffendél csapatában vagyok terelő. És téged hogy hívnak? Mert egykorúak vagyunk első ránézésre, de nem ismerhetem minden évfolyamtársamat. Van, akivel még csak nincs is közös óránk, annyian vagyunk, hogy képtelenek lennének minket egy terembe bezsúfolni. Egyszerre. Akkora tértágító bűbáj a világon nincs. - Na és mond, mi olyan érdekes azokban a mugli költőkben? - vetem fel, hátam beszéd közben az ajtónak döntve, gondosan fülelve. Elég ciki lenni kizuhanni, ha Frics úgy döntene, ide is benéz egy pillanatra.
Meg kéne néznem, majd otthon van e rúnákkal ás bájitalokkal kapcsolatos könyvünk, amit még nem olvastam. A könyvtárban már mindent átnyálaztam többször is és már unalmasakká kezdenek válni. Kérni semmilyen képen nem szeretnék tőle. Így is túl sokat költ rám nem kell még, hogy könyveket is vásároljon nekem. Meglepő, hogy valaki ilyenkor a tárolóban legyen és mégis most itt áll előttem a lány, aki igen ellenséges velem szemben. Talán, mert mardekáros vagyok? Tény néhányunkat nem szeretnek, de a viselkedésük miatt, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik mardekáros rossz. Én próbálok jó lenni, de tényleg! Csak a szocializálódás nem megy nekem. - A könyvtárban jelenleg sokan vannak, ahogy a megszokott helyeimen is van valaki. Az egyetlen hely ahol egyedül lehet az ez. Legalábbis, azt hittem... - magyarázom el neki, hogy valójában csak egyedül akartam lenni, ahol olvashatok. Ez akkora nagy bűn? Mert, ha igen akkor rosszabb lesz még ez a két év, mint hittem. Az unikornisos válaszára nem mondok semmit. Mit mondhatnék? Látszik, hogy nem kedvel és ezen nem tudok változtatni. Talán jobb is, ha békén hagyjuk egymást. Vissza is akartam fordulni, mikor ismét megszólal és a rendes választ kinyögi. Bólintással fejezem, ki hogy megértettem. Nem fogok rákérdezni, miért keresik őt ennyire, nem az én dolgom. Elküldeni sem fogom, lévén engem nem zavar. Ha őt zavarja úgy is elmegy. - Egy könyvet, ami bemutatja a mugli és varázshasználó költök versstílusát és a legtöbb műveiket is leírja. - elé tartom a több mint 500 oldalas könyvet. Eléggé vaskos, eléggé kicsik a betűk, de érdekes. Aki ért egy kicsit az irodalomhoz annak remek olvasmány és lefoglaló. A versek pedig olyan élményt tudnak átadni, melyeket nem fogsz elfelejteni. A legbrutálisabb, vérfagyasztó verseken át, a legszerényebb szinte már tündérmese szerű versekig minden van benne. Ez az egyik kedvenc könyvem, ami nem a rúnákkal kapcsolatos.
)
