2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bejárati csarnokból nyílik, Harry és Hermione is ide bújtak el, mikor az Időnyerőt használták, Ron és Harry is ide zárták be Crakot és Monstrót, mikor a Százfűlé-főzettel felvették alakjukat.
Teljesen összezavar és nem értem, hogy miért. Nem volt semmi baj, pár hete sem volt még semmi baj és nem tudom, hogy most miért változott meg hirtelen minden. Képes csak úgy eldobni az érzéseit, vagy talán nem is voltak és azért tud így nézni rám? Hideg és száraz, már csak a tekintetével, a szavaival is fájdalmat okoz és nem tudom, hogyan képes erre. Az elején sem volt ilyen, amikor vitáztunk, akkor is volt tűz valami... kezdődő dolog, most pedig olyan, mintha valaminek már vége lenne, és én fel sem tudom fogni, hogy ez miért történik. - I... igen Patrick William O'Hara. - és nem értem még most sem, hogy ez miért baj, csak lassan fogom fel, amikor tovább beszél. Az egész családomat tönkre akarja tenni, ez volt a célja eddig is és... nekem ezt most fel kellene dolgoznom. Nem tudta talán... remélem, hogy én ki vagyok, de képes egy bosszú miatt mindent félredobni? Akkor nem szerethetett eléggé, ha már nem is számít. És láthatóan így van, hiszen úgy beszél és néz rám, mint aki teljesen megváltozott, mint aki nem is az, akivel a hajón találkoztam és én... úgy érzem hirtelen, hogy nem is ismerem ezt az embert. - Figyelmeztetsz arra, hogy tönkreteszed a családomat és ezzel együtt engem is? Engem... már most és ez elég-e bármire is? Ezt most komolyan kérdezed? - megrökönyödve nézek rá. Tényleg úgy érzem, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy kicsoda. Igazam volt, amikor azt mondtam az, amit titkol fontosabb neki, mint én. Nem egy szinten van a kettő, neki a bosszú a fontosabb és véghez viszi bármi áron? Azért, mert tudom is én ezt kell tennie? És ettől neki jobb lesz? A bosszú marhaság! Nem lesz tőle jobb az ember élete, nem lesz tőle jobb semmi, de fájdalmat okoz és kínokat, akkor meg mire jó ez? - Nem hiszek neked! Ha szeretsz... ha szerettél, akkor nem dobnád el csak úgy, mert fontosabb valami kicsinyes bosszú. - nem tehetek róla, nem tudok tenni ellene, könny gyűlik a szemembe, de nem tudom meghatározni, hogy mi szüli most bennem, a fájdalom, a kín, amit okoz, vagy a düh, mert képes ilyeneket mondani nekem és így? Nem tudom... nem is számít, csak azt érzem, hogy majd szét feszít és képtelen vagyok kezelni. - Már régen rossz, hogy választanom kellene és ha nem jót választok, akkor már az ellenséged vagyok... és azt sem tudom miért, hogy mit tett ellened az apám... - összeszorítom a számat és megrázom a fejemet. Ez egyszerűen kiborít, és nekem fogalmam sincs róla, hogy most mi a fenét csináljak, vagy hogyan kezeljem az egészet. - Megkönnyítem a dolgodat Eugene... menj csak és tedd tönkre a családomat, engem... engem már sikerült! - engedem végre kibuggyanni a könnyeket. Hát igen az ír vér, ami nem túl visszafogott, olyan tud lenni, mint az igazi és vad hurrikán. Olyan lendülettel vágom be magam mögött a seprűtároló ajtaját, hogy csoda, hogy nem esik ki a helyéről, aztán aztán indulok el előre, ellépve mellette, talán még fel is öklelve részben, belezúdulva a vállába. Megérdemli, istenemre mondom megérdemli! Mégis hogy teheti ezt velem? Velünk?!
♫ Let it all go ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Hová tűntél?
Muszáj volt átgondolnom, hogy mi is legyen majd a következő lépés, hiszen Grace-t nem terveztem el, nem szerepelt a bosszúmban. Oly könnyű volna belevenni, manipulálni. De nem, én aztán nem vagyok olyan. Akit szeretünk, azt nem bántjuk, és bármennyire is kifacsarodott helyzet ez, hogy az ellenség lányát hozta a szívembe a sors, ezzel már nem tudok mit kezdeni. Az a lényeg, hogy valahogy most kiszeressek belőle, hiszen nem működhet az úgy, hogy ha felrúgja majd a tervet, aligha esélyes, hogy hagyná, hogy megtegyem, amire vágyom. Csupán valahogy el kell mondani neki, s ridegnek mutatkozni, úgyis elrohan, és a helyzet magától megoldódik. Biztosan magam alatt leszek, de az esküm fontosabb. Sokkal fontosabb. Még ha azt is mondtam neki, hogy ő és a titkom megférnek egymás mellett, akkor még nem tudtam, hogy kicsoda. - Tudtam. Azt viszont nem, hogy kicsoda. Patrick Willam lánya vagy, igaz? – Kérdezek rá nyíltan, de csak a pontosság kedvéért, elég valószínű, hogy igazam van. Ha valaki távoli unokatestvér lenne, talán megoldanám, hogy ne kerüljön bajba, így meg elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön két tűz közé miattam. A családi viszály sodorta őt is bajba, s bármennyire is határozott szoktam lennni, most valahogy nehéz rászánnom magamat erre a lépésre. Apám szenvedélyes stílusát örököltem, és a bosszú ellenére is nehéz elengedni a lányt. - Ez az amit már mondtam, hogy nem kérdezhetsz. Az én dolgom, és nem tartozom számadással. Az talán nem elég, hogy figyelmeztetlek? – Kérdezem még mindig karbafont kézzel, igaz most lényegesen kevésbé rideg hangon, hiszen értetlen vagyok, azt hittem, hogy nem akadékoskodik, felfogja, hátraarcot csinál, netán még fel is képel. Mennyivel egyszerűbb lenne. Én viszont nem fogom a karomba zárni, nem teszem, hiszen már háború van köztünk. Erre egyből feladná. Azért ennél többet vártam tőle. Vagy ő képes ilyen könnyen félredobni azt, hogy tönkretehetem? Végtére is igen, mert nem tudja a történetemet, viszont nem is fogom elmondani. - Én is szeretlek! Ha nem tenném, most a földre löknélek a feltételezésért is, hogy már tudtam, hogy ki vagy. Nem csábítottalak el. Megtetszettél, magad miatt. És most megadom az utat, hogy ne kelljen választanod köztünk apáddal. Az övé vagy, és nem dobod el a családodat. – Rázom meg a fejemet elfordulva, és ingatom a fejemet, nem értem, hogy miért nem távoztam még, miért adok lehetőséget, hogy kötekedjen. Erre milyen megoldás van? Semmi. Nem tehetünk úgy, mintha nem lennénk azok, akik, és közben elpuszítom a családját. Ha nem is ölök, de nyomorba taszítom őket.
♫ People Help The People♫ ♦ Aktuális viselet ♦ Viszontlátás ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Most már biztos, hogy nem csak indok nélkül ment el, hanem valami van a háttérben, csak nem tudom, hogy mi lehet, mert ahogyan néz... Sosem nézett még így rám, az elején sem, amikor martuk egymást. Akkor is volt valami vibrálás, valami feszültség, most viszont... valami baj van érzem és látom is rajta, hiszen olyan hideg és kemény a tekintete, ami megállít abban, hogy oda akarjak menni, pedig ez az elsődleges késztetés és majdnem meg is teszem, de mégis érzem, hogy nem szabadna, mert ki tudja, mi a baj. Talán rájött, hogy nem szeret, vagy valami történt vele, netán az egész csak játék volt és szórakozás és nem úgy érez, amit mondott? Nem tudom... de az biztos, hogy bármit is akar mondani jobb lesz megtudni, mint hogy itt őrlődjek kétségek között, hogy nem tudom mi van. - De eddig is tudtad... tudtad, hogy az apám gazdag és ez miért most lett baj? Nem értelek... - persze nem tudom, hogy neki szó szerint az apámmal van gondja és a nevemmel, honnan tudhatnám? Arra gondolok az bántja, ami eddig nem jelentett gondot, hogy ő nem nemesi családból származik, de ez engem eddig sem érdekelt, engem eddig sem zavart és eddig őt sem, akkor most miért lett hirtelen probléma és miért szakadhat vége? Legalább nem azt mondja, hogy vége szakad, akkor ez még... még nem határozott tény még nem döntötte el, csak őrlődik, csak még mindig nem értem, hogy pontosan miért is. Aztán tovább beszél én pedig csak egyre jobban döbbenek meg és fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, hogy mit mondjak erre. Mi az, hogy azért jött, hogy tönkretegye az apámat és a családomat... hogy engem is? - Hogy mi? De... de miért? Mit tett ellened az apám? És a családom... nem... nem értem. Én nem az apám vagyok, azt hittem hogy ezt már megbeszéltük és most... miért vagy ilyen? Én nem is akarok veled harcolni, akkor nem veszíthetek... mondd már el, hogy mi ez az egész! - alig találom a szavakat, csak ide-oda jár a szemem, tördelem a kezeimet magam előtt, ahogyan próbálom felfogni, amit mondd nekem és értelmezni ezt az egészet. Máris elveszítettem... talán ő ezt tudta? Vajon tudta és csak azért csinálta, hogy megbántson vele, hogy keresztbe tegyen az apámnak? De ez... ez marhaság, az apámat úgy se érdekelné, ő nem olyan, csak a pénze érdekli és az üzletei, semmi más. - Akkor azért csináltad? Tudtad a hajón is, hogy ki vagyok? Az apámat úgy sem érdekli, ha nekem ártasz, őt... hidegen hagyja, ezzel csak engem bántasz és én nem tettem ellened semmit! - a hangom reszket az indulattól, a kétségbeeséstől, a csalódottságtól és nem is tudom mit érzek még. Az elején azt mondta most jött rá, hogy ki vagyok, de nem vagyok most a legjobb állapotban ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek és fel is fogjam rendesen, amit előzőleg mondott. Teljesen összezavart, teljesen felkavart, hiszen a hajón minden rendben volt, eddig is minden rendben volt és most meg... - Hát nem az számít, hogy mit érzel? Vagy nem... nem is érzel úgy? Én igen! A fenébe is... én szeretlek! - fakadok ki a végére. Képtelen vagyok kezelni ezt az egészet. Azt hittem az én életem egyszerűbb, mint Aislinggé, erre most úgy tűnik, hogy még véletlenül sincs így, sőt talán még bonyolultabb is, most hirtelen legalábbis az egész kezelhetetlennek tűnik.
♫ Let it all go ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Hová tűntél?
Nem vagyok éppen a legjobb állapotban, pocsék érzés volt megtudni, meghallani, hogy Grace pont egy O’Hara lenne. Még nem akartam utánanézni, hogy jogos-e a gyanum, miszerint pont Patrick William lánya. Ringathatom magamat abban a hitben, hogy csak túl sokan vannak, és csak névrokonság, vagy távoli kapcsolat. Mégis, amilyen az én szerencsém, biztos vagyok benne, hogy a hajón utazó csoda lényegében az ellenség ágyékából származik, s mint tudjuk, a vér nem válik vízzé, ugyanúgy át fog lépni rajtam, talán meg is ölet, ha úgy tartja úri kedve. Hiába, hogy nem nézné ki belőle az ember, hiszen kedves volt velem, és figyelmes, ám azt is láttam, hogy mennyire dacos, lényegében ha nem kapja meg, amit akar, akkor már kiakad. Igen, így van ez a nemesekkel, pont ezért kell ellenük fordulni. Ha igen a gyanum, akkor Grace-t is tönkre kell tennem, nem számít, hogy lényegében ő nem tett semmit ellenem, de ha valóban az ellenfelem lánya, nem fogja hagyni, hogy bántsam az apját. A legszörnyűbb az egészben, hogy valóban szeretem az ír lányt, a s nem tudok mit tenni, hogy kettéválasszam magamban az apámnak tett ígéretemet, meg a szerelmet. Hogy lehet ennyire őrlődni? Gyűlöljem, vagy szeressem ezt a lányt? Erre nincsen normális megoldás, a család az első. Az igazságot viszont részben tudhatja. - Át kellett gondolnom a jövőnket. Oly szép volt, ami kettőnk között történt, és ennek... vége szakadhat. Én vagyok a baj. És te. Most, hogy tudom, hogy ki vagy. Hogy kinek a lánya vagy. – Rázom meg a fejemet, muszáj valamit elmondanom, annak ellenére, hogy szegény sorból származom, azért mégiscsak úriembernek neveltek a szüleim. Nem lépek oda, nem akarom, hogy fizikai kötődés legyen köztünk, hiszen azzal az apámat is elárulom, és el is gyengülnék tőle. Nem, most tárgyilagosnak kell maradnam. - Azért jöttem vissza Londonba, hogy tönkretegyem az apádat. S ezzel együtt az egész O’Hara családot. Nem tudtam, hogy te is közülük való vagy. Ezért nincs jövőnk. Mert veszíteni fogtok. Engem máris elveszítettél. – Fonom karba a kezemet, keményen beszélek, mint amikor először találkoztunk, ismét az a vad szenvedély, csak most nem merülhet fel, hogy a karjaimba zárjam, hogy megcsókoljam. Nem teszek ilyet az ellenséggel.
♫ People Help The People♫ ♦ Aktuális viselet ♦ Viszontlátás ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Na jó össze kell szednem magamat, ez így igazán nem állapot. Úgy érzem, hogy teljesen sikerült szétcsúsznom és nagyon nincs ez így rendben. Eugene biztosan okkal tűnt el a képből, nekem pedig meg kell várnom, hogy visszajöjjön. Ha baja esett volna csak tudnám igaz? Mondták volna, vagy a jó ég tudja, szól, ha itt hagyja az iskolát. Tudom vannak titkai, amikről nem tudok, de még sem tudom elképzelni, hogy csak úgy felszívódott és kész és nekem nem is szól. Próbálok erre koncentrálni inkább, összeszedni a leesett seprűket és úja kezdeni az egészet. Pedig már jól álltam, de olyan ez mint a dominó, elég egyetlen rossz mozdulat és vége, ledől mint a kártyavár, aztán egyesével építheted újra, ami elég rendesen macerás tud lenni, de ez van, legalább lefoglalom magamat valamivel, ez is több, mint a semmi, addig sem agyalok és nem találok ki mindenféle képtelen magyarázatokat arra, hogy miért és hová ment el ilyen hirtelen és persze szó nélkül. Meg sem hallom a közeledő léptelek annyira a seprűkkel küzdök, így aztán észre sem veszem, hogy közeledik, akkor akkor nézek fel, amikor már elég közel van ahhoz, hogy tényleg kiszúrjam nem vagyok egyedül. Automatikusan moccannék és lépnék közelebb, de végül félúton befagy a mozdulat, hiszen olyan mereven és dermedten áll, mintha minimum órákat töltött volna fagyasztóban. Értetlenül nézek rá, főleg a kimért hangot hallva. Úgy áll, mintha ellenségek lennénk, vagy az apám lenne, én meg valami rossz fát tettem volna a tűzre és most azért jött, hogy jól kioktasson, amiért ennyire buta voltam, de mégis... mi a fenét csináltam? A kviddics meccs után nem is találkoztunk, előtte pedig nem volt semmi baj. Nem értem. - Szólhattál volna, azt hittem, hogy bajod esett, vagy... másnak esett baja, vagy tudom is én. Mi a baj? - komolyan újra pörög az agyam a legrosszabb lehetőségekkel. Oh nem, a legrosszabbra még csak nem is gondolok, hiszen nem tudok róla, hogy mi történt, gőzöm sincs a bosszújáról, meg a dolgairól, még csak sejtésem sem. Arra tippelek valami rossz történt, meghalt valakije, a szülei, a dadája, tudom is én, aki fontos, de akkor miért üzleti ügyről van szó. Lehet, hogy az üzleti dolgaiban van valami baj és azért néz ennyire morcosan? Nem értem... még mindig nem tudom, hogy mi van. Megfordulok és az utolsó seprűt is, amit eddig szorongattam a helyére teszem. - Megijesztesz... - fordulok újra felé, hogy lássa most már neki szentelem a figyelmemet és beszélhetünk, bár még mindig nem tudom, hogy miről és még mindig nem tudom, hogy miért néz így egyáltalán. Mintha velem lenne baja, de nem csináltam semmit, nem emlékszem, hogy tettem volna bármit is ellene, akkor miért?
♫ Let it all go ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Hová tűntél?
Napok óta ezen gyötrődök. Egy O’Hara! Ez meg hogyan lehet? Hogyan lehet, hogy pont a végzetemmel kerülök szembe? Még ha nem is élt akkor amikor a szüleimet tönkretették, s nem lehet hibás semmiért, az apámnak esküt tettem, hogy minden O’Harát tönkreteszek. Jó, főleg Patrick Willamre gondolt akkor, viszont miért lenne a lány kicsit is jobb? Elveszi, amit akar, hiszen így nevelték, s eléggé a tudtomra adta, hogy az apja fontos neki. Igaz, van köztük egy távolság, amit az anyja halála válthatott ki, s Grace igen finom, önálló lánynak tűnik, de akkor is.. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy ekkora balszerencsém legyen. Végre valaki eltéríti kissé a gondolataimat, s most már kiderül, hogy nem élhetek az O’Harák árnyékán kívül. Bármit is teszek, valahogy mindig befolyással lesznek rám. S még nekem kéne korrektnek lenni, mert megtehetném, hogy innentől kezdve a szemébe hazudok, bevonom a játékaimba, hiszen a nevével együtt egy olyan család tagja, akik hajlamosak emberi sorsokról úgy dönteni, mintha bogarakat taposnának el. Lehetséges, hogy Grace mégiscsak ilyen, s csak eljátszotta a törékeny szépséget... Nem, nem tudhatja meg a titkomat, ezek után pláne nem. Úgy fogok visszatérni, hogy minden, amit tettünk, az már nem számít. Ezekkel a borongós gondolatokkal utazom a vonaton, s nem hagyom magamat Gabriel és Alvarez által befolyásolni, hiszen ők nem nagyon tudják, hogy mi a bajom, azt javasolták, hogy randizzak ismét Grace-szel. Mintha olyan egyszerű lenne mindez, ahogy ők hiszik. Alig egy órával később már a Roxfort folyosóit járom, hosszú sötét köpenyem rejtekében az arcom olyan, mint aki ártatlanokat mészárolt le. Hát igen közel járunk hozzá, az üzlet szárnyal, az O’Harával közös hajótársaság részvényei az egekben járnak, rövid időre elhitetem vele, hogy még gazdagabbá tettem, hogy aztán innen bukjon a legnagyobbat. Velem együtt. Hiszen Alvereznek is megmondtam, csak úgy tudok ártani, ha magammal rántom a pusztulásba, hiszen akkor nem gyanakszik az öreg, ha közösek az érdekeink. És most Grace-t is elveszítem. A családért teszem, a szüleimért. Némi kérdezősködés után meglelem, ahogyan a kviddicsezés után éppen pakolászná a seprűket, aminek éppen az ügyetlenkedésével próbál megoldást keresni. Ezúttal nem fakaszt mosolyra. - Üzleti ügyben kellett elutaznom, halaszthatatlan volt. Most itt vagyok, és beszélhetünk. – Kulcsolom össze a hátam mögött a kezemet, jelezve, hogy még csak szándékomban sem áll átölelni, megcsókolni. S a legszebb az egészben, hogy még a késztetés sincsen meg, belül már nem vívódom. Sötéten nézek rá...
♫ People Help The People ♫ ♦ Aktuális viselet ♦ Viszontlátás ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom és nem értem, hogy mégis hová tűnt el csak úgy szó nélkül. A kviddics meccs elején még láttam, ebben biztos vagyok, aztán a cikeszre figyeltem és a győzelem után hiába mentem megkeresni már nem volt sehol. Nem igazán értem mi lehetett olyan sürgős, hogy még csak egy üzenetet se hagyhatott, hogy megmondja hová megy, miért és mikor tér vissza. Nem is értem, nem gondolt bele, hogy aggódni fogok majd? Szerintem evidens, hogy így lesz és mégis képes volt felszívódni. McGalagonyt is megkérdeztem pár nap után és ő sem tudta, vagy csak nem adhatott ki információt, mert nem tudtam mire hivatkozni. Azt mondtam közös projekten dolgozunk, még se mondhattam el az igazat. Talán ez nem volt elég, de szerintem látta rajtam, hogy mennyire aggódom, elmondta volna, ha tud valamit, vagy legalább megmondja, hogy ne aggódjak, mert nincs értelme nem? Nem tudom... Nem csoda, hogy miután eltelt vagy két hét idegesen pakolom el a seprűket az edzés után. Van aki a sajátját magánál tartja, olyan is, aki az öltözőben hagyja, de itt vannak mindig sokkal biztosabb helyen, főleg azok, amik az iskola tulajdonát képezik. Vannak, akiknek nincs még sajátja, vagy csak gyakorolnak és kijönnek az edzésre, hogy megnézzék a mondhatni profikat. Egészen jó nevem lett azóta, hogy elkaptam a cikeszt, de ez se tud kilendíteni abból, amilyen aggodalomban vagyok a miatt, hogy felszívódott. Halkan sóhajtok egyet, amikor az utolsó seprűt is próbálom a helyére szuszakolni. Na persze nem megy ez olyan könnyen. Addig küzdök, amíg aztán az utolsó erősebb lökésnél az egész rendszer meg nem bomlik, hogy aztán úgy ahogy van boruljon minden, ami csak borulhat. Egy része rám, egy része simán csak a földre és egymásra, kész csoda, hogy a polc nem adja meg magát és omlik be. - Oh hogy Merlin szakálla csomózódna rá a nyakára annak, aki... Halkan szitkozódom, hiszen nem vagyok egy káromkodós fajta, de most én sem tudom megállni érthető módon. Próbálom összeszedni magamat, de ideges vagyok és úgy nehéz bármire is koncentrálni, érthető módon. Összeszorítom a számat, aztán guggolok csak le, hogy elkezdjem újra összeszedni őket és nekiálljak újra rendet tenni, mert az első kísérlet úgy fest tökéletesen sikertelen volt.
♫ Let it all go ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Hová tűntél?
*Látom rajta a bizonytalanságot amit akaratlanul ültettem a lelkébe, tényleg nam szerettem volna belegázolni az apánk iránti érzelmeibe, láttam mennyire szeretik egymást. Az a pár perc vagy másodperc amit láttam mielőtt az öklömet a legközelebb álló fába csaptam, elég beszédes volt. Nem vagyok tisztában azzal ami azóta történt és nem tisztem elmondani a velem kapcsolatos igazságot, már csak azért sem, mert én is csak hallomásból értesültem róla, de azért vagyok annyira érett, hogy olvassak a rokonaim szavai között. Ők nem rosszak, sosem akartak nekem sem rosszat, amióta az eszemet tudom velük éltem és anyát is mindenben támogatták, apámról sem mondtak olyasmit ami a jelenlegi ismereteim szerint igaztalan lenne. Én sem mondhatok mást a húgomnak, de jelenleg még annyit sem. A másik testvérét sem ismerem, nem tudom milyen kapcsolatban vannak egymással, hogy ő mit tud és mennyit mondott el belőle Katherinának, ezért inkább én is kivárok. Csak lassan adagolva mondom el amit tudnia kell vagy lehet és kizárólag a saját történetembe ágyazva. Ami apám és Katherina között volt vagy van, az maradjon is úgy.* -Da, úgy lenni és apánk meggyógyulni. Katherina hinni benne. *Kicsit lejjebb hajolok hozzá, úgy mondom, talán nagyobb értéke van. Az a dolgom és a kötelességem, hogy támogassam, még akkor is ha ő nem szeretné vagy nem érzi szükségét. Ennél többet most nem is foglalkozom ezzel a témával, lesz elég időnk megbeszélni mindent, a karácsonyi szünetig mindenképp, aztán majd meglátjuk. Még nem gondolkodom el azon, hogy elviszem a családomhoz, talán nem is kellene, más foglalkoztat. Az már biztos, hogy összeveszni nem fogunk, Katherina alapjában véve kedves jellem, kislányként aranyos, még nem rontotta meg a felnőttek világa és azon leszek, hogy ez ne is történjen meg, viszont ez a Kevin….nem kérdezek rá, de önkéntelenül is oldalra hajtom a fejem némi merengés miatt. A rólam való beszélgetés minden bizonnyal nem fog kimerülni az én életemben, Kevin is szóba kerül majd mielőtt még nagyon belebonyolódna valami kétes barátságba. A titkos folyosók pedig, na az nem neki való.* -Titkos folyosó nem. Katherina nem keresni titkos folyosó, da? Egyedül nem. *Jó ég! Mit vettem a vállamra. Az egy dolog, hogy az unokahúgaimra néha felügyelek mikor otthon vagyok, de megvan az a nyugalom, hogy mások is rájuk néz, míg itt Katherinára csak én maradok, ráadásul nem egy házban vagyunk. Muszáj lesz Missyre bíznom, pedig annyira nem szeretnék a kedvesemre egy ilyen terhet róni. * -Da! Csak az órán. A szellemek érdekes….dolgok. *Mosolygok rá, hiszen ha eddig mugliként élt, ez nagy újdonság és izgalom lehet a számára, és még a nagyját nem is látta.* -Katherina jó lány….oké. *Végre elindulunk és csak remélhetem, hogy ha a társaságomban találják ilyen későn, nem kap büntetést. A millió kérdés nem aggaszt annyira mint az, ha nem kérdez, de ennek a megfogalmazásába már nem bonyolódom bele. Végigjárjuk a lépcsőket, a folyosókat, amit lehet azt megmutatok neki útközben, merre van a könyvtár, a tanárok szobái, néhány tanterem hollétét is elmagyarázom és beszédbe elegyedünk a festmények „lakóival” is. Végül az utolsó kívánságomat is közlöm vele mielőtt elbúcsúznék tőle.* -Griffendél házban te Katherina keresni meg Missy Foster, da? Ő jó barát lenni, nekem….a szívemnek kedves. Ő segíteni ha én nem lenni közel. *Egy nagy sóhajjal köszönök el tőle és engedem útjára, hogy felfedezze azt az új világot, amitől apám a frászt kapta.*
//Én örülök, hogy elvállaltad és megalkottad. Csodásan sikerült, ahogy szerettem volna, de ez tőled nem meglepő! És persze lesz még egy vagonra való játékunk //
Időnként tényleg koncentrálom kell, hogy teljes mértékben értsem, hogy mit akar mondani. Nem azért, mert annyira rémesen fogalmaz, csak hát az egyértelmű, hogy nem épp Angliából származik és minden bizonnyal más az alap nyelv, amit beszél, mint én. De szerintem megy, értem amit mond és ki lehet igazodni rajta, csak jól oda kell figyelni, amit csak kicsit talán az nehezít meg, hogy pöttyet fel vagyok pörögve, de nem halálos, csak hát mégis csak rövid idő alatt két új testvérem lett, azért ez nem túlságosan megszokott dolog igaz? Abban viszont igaza van, hogy lassan vissza kellene mennem, a végén még tényleg kapok valami büntetést, bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy vajon ott vannak-e még a többiek a Nagyteremben. Azt hiszem ehhez ő sokkal jobban ért, hiszen minden bizonnyal már látott ilyen évnyitót. Bár... a fene tudja, mivel nem beszéli még tökéletesen a nyelvet, így jó eséllyel ez nincs így, ha jobban átgondolom, akkor meg szinte biztos, csak néha jobban kéne gondolkodnom igaz? - Szóval talán csak... csak beteg, azt mondta, és az orvosok is azt mondták. - azért sikerül kissé elbizonytalanítania, de próbálok nem arra koncentrálni, amit mondott. Apa beteg, az orvosok mondták és apa nem is volt valami jó színben, amikor legutóbb láttam. Anya halála azért megrázta őt is, no meg balesete is volt, be is üthette a fejét, nem szabad olyasmit gondolnom, ami nincs úgy ugye? Dariuson is látom, hogy nem akart ő szándékosan bogarat elültetni a fülembe, egyszerűen csak kimondta, ami először az eszébe jutott és ez még logikus is, hiszen apa vele nincs, őt elhagyta és valami miatt ugye ezt mégis csak megtette, csak... egyelőre még nem tudom, hogy miért, és nem hiszem, hogy meg tudom kérdezni őt, főleg hogy most a téli szünetig nem is mehetek el az iskolából, bár gondolom, ha apa jobban lesz, akkor különleges engedéllyel ezt is meg lehet oldani, legalábbis remélem. - Köszönöm! Mondtam, hogy nagyon kedves vagy. - a mosolyom visszatér és most nem is csökken. Én is örülök, hogy a Griffendélbe kerültem. Jó háznak tűnik és szeretem is a pirosat, meg egyébként is ott van Kevin, aki baromi rendes és akit nagyon bírok, szóval ez így tökéletes. - Igen-igen, erről Kevin is mesélt, hogy a lépcsők ide-oda mozognak időnként és hogy vannak titkos folyosók is! - lelkesen csapom össze a kacsóimat, hiszen már nagyon is oda vagyok. Várom már, hogy jöjjön az bizonyos lépcső mászás, meg az iskola felfedezése, meg a titkos, rejtett átjárók megtalálása, bár ha jól sejtem akkor ez nem pont olyasmi, amit értékelni fognak a tanárok, ha művelek igaz? De majd ügyesen csinálom, titokban... idősebb felügyelettel, Kevin amúgy is azt mondta, hogy ő sem ismer még mindent és szívesen megmutatja nekem mondjuk az iskolát, az pedig tök izgi lenne! Az újabb magyarázatára csak kiszélesedik a mosolyom és nagyon igyekszem nem nevetni, csak okosan bólogatok először. Nem lenne szép tőlem, ha kinevetném, de akkor is elég murisan beszél, főleg hogy próbál nagyon komoly bátyszerű lenni, de közben a mondatszerkezetei miatt mégis csak muris marad az, ahogyan mondja a dolgokat. - Rendben van, szóval csak órán lehet, nekem az is jó, már alig várom! És Kevin azt is mesélte, hogy az egyik tanárunk szellem és hogy vannak szellemek is, bár őket láttam már a Nagyteremben, de majd még biztosan fogom őket máskor is, és... és jó lány leszek! - pár másodperces fázis késéssel fogom csak fel a szavait, hogy kapok tőle sípot is, ha jó leszek. Nem csenek el egy seprűt sem és igyekszem majd jó lenne, csak annyira leszek rossz, amennyire muszáj, mert mondjuk... hát szóval nem ülhetek folyton csak a szobámban, az azért nagyon unalmas lehet, ezt mindketten beláthatjuk nem igaz? Remélem, hogy ezt ő sem várja el tőlem. - Oké, akkor holnap találkozunk az udvaron, addigra millió kérdésem lesz. - sorolok be közben mellé és akkor hát irány az a sok szeszélyes lépcső, hogy megtaláljuk McGalagonyt és persze a tornyot, ahová menni fogunk és ahonnan tuti, hogy állati jó lesz majd a kilátás és én már eszméletlen módon várom!
//Na ez már csak azért is záró, muhahhaaa. Nagyon szuper volt, imádtam és Kathet is imádom, köszönöm, hogy rám bíztad a kis cukkerádét, aztán védj meg gonosz Ruth nénitől. //
*Nekem minden furcsa most, hogy találkoztam vele, de legfőképp ő, bár van tapasztalatom az ő korabeli lányokkal, lévén öt unokahúgom van, olyanok mint az orgona sípjai, és Katherina nagyon hasonlít rájuk, bár köztük aztán végképp nincs rokoni szál. Ám ő is olyan csacsogós, vidám, mosolygós kis gombóc. Furcsának csak azért furcsa, jobban mondva nem is ő hanem a helyzet amit a közvetlenségével teremt, hogy ugyan meglepődött azon, hogy testvérek vagyunk, nem igazán fogott padlót. Első körben nem tudom miért ez a „megszokott hangulat” de mikor kiderül, hogy van még egy „új” testvére már érthető. Az egész történet furcsa úgy ahogy van, az élet néha produkál ilyesmit, de hogy pont velünk forduljon elő, arra az ember sosem gondol.* -Da…furcsa…..kedves…. *Beleegyezően bólintok, de nem tudok mit hozzáfűzni, ahhoz több szót kellene ismernem a végén még félreérti mit akarok mondani. Majd leírom egy papírra a gondolataimat és megkérem Missyt, hogy rendezze át érthetőbbre, bele fog telni egy kis időbe mire megérti, de biztosan jobban eligazodik már a szavaim körül mint Katherina. A kedvesen méltató szavaira elmosolyodom, és boldogság önti el a szívemet az eddigi nyomorúságom mellett, hogy megismerhettem, hogy beszélhetek vele, hogy egyáltalán létezik a számomra. Sokkal kézzelfoghatóbb, hogy van húgom mint amíg csak tudtam róla de távol volt és nem ismert. Ha nem kerül ide, ha nem boszorkány, soha nem kerestem volna fel, apám miatt. Nem akartam a világukat felborítani, úgy is el kellett volna magyaráznom, hogy miért nem tudtak rólam, biztos voltam abban ugyanis, hogy apám nem mesélt egy szót sem az előző családjáról. Ha megjelenek rengeteg kérdést szül és nem csak általam hanem a lányok is kérdezősködtek volna apámnál, az pedig szétszakította volna a családot. Az igazság nem különben. Így azonban az élet adott még egy esélyt a számomra és Katherina számára is, csak Bellet sajnálom, hogy nem érhette meg ezt a napot.* -Én nem tudni miért nincs veled….te mondani beteg…..én nem ismerni őt, nem mondani rossz. Katherina kell tudni, majd egyszer. *A világért sem rombolnám le azt a harmóniát amit akkor láttam köztük, persze azóta a sors jócskán lerombolta, de talán apám megváltozott, talán beletörődött a megváltoztathatatlanba, talán nem távolodik el Katherinától. Bármennyire is gyűlöltem az apámat azért amit velünk tett, nem kívántam ugyanezt a húgomnak. Hagytam egy kis reményt, most különben sem látszik rajta, hogy olyan mélyen foglalkoztatná a dolog, a kislányok ilyenek. Könnyedén túllépnek bizonyos történéseken, mert egyszerűen nem tudnak sokáig egyvalamire koncentrálni. A külön szoba sokkal jobban felvillanyozza.* -Da, lent pince….Griffendél jó, nagyon jónak lenni, én lenni büszke Katherinára. Da, fent toronyban, sok lépcső de vigyázni, mert mondják a lépcsők…..hmmmm…..szeszélyes? Nem mindig odamenni ahova Katherina szeretni. *És megint témát váltunk mielőtt még Missyről beszélhetnék, de Merlinre mondom mielőtt elválnak útjaink megemlítem őt. Nem is nagyon jutok szóhoz a nagy lelkesedésben, alig vesz levegőt úgy borítja ráma kérdéseit, én meg csak vadul mosolygok milyen életrevaló ez a kislány. Lesz gondja neki is, McGalagonynak is és nekem is bőven amikor meg akarom védeni, kímélni vagy épp kihúzni a bajból.* -Da, repülni lehet, neked tanítani Miss Hooch és azt csinálni amit mond, nem más. Érteni? Csak órán repülni, ha nem, lesz büntetés. Seprű még nem, lenni szabad majd második év……és én da, venni Katherina síp, szép síp ha jó lány lesz. *Persze akkor is megkapja ha rosszalkodik és állandóan a csínyen töri majd a kis buksiját, ezt megelőzvén, hogy még véletlenül se kelljen megvárnom mikor csinál valami rosszat, már előtte megajándékozom. * -Holnap találkozni udvaron, én megvárni Katherina mikor nincs tanítás és mesélni minden. Most pedig menni toronyba, megkeresni McGalagony professzor, ő a te házvezetőd. Lenni szigorú de igazságos, ő segíteni Katherina, hogy bejusson klubhelyiség és ne kapjon büntetés. *Biztosan megérti miért késett el ha ugyan elkésett. Még talán van esélyünk valakit utolérni és akkor beslisszolhat, vagy megdumálom az egyik prefektussal. A vállára teszem a kezem és úgy vezetem a lépcsők felé, majd fel a toronyhoz. Természetesen máris megismerkedhet a lépcsők szeszélyességével, nagyon oda kell figyelni melyik merre megy, hogy az ember tudja hogyan módosítsa az irányt.*
Szó se róla az egész helyzet tényleg furcsa. Az ember nem szokott csak úgy újdonsült rokonokba, főleg nem testvérekbe botlani úton-útfélen, nekem pedig sikerült rövid idő alatt ezt kétszer is megtennem, mintha csak a sors tényleg pótolni próbálna az elveszített ikertestvérért, vagy nem is tudom. Persze Bellet nem lehet csak úgy pótolni, hiszen ő a másik felem volt, de nem érzem magamat annyira egyedül. Itt van Camy... bár ő még mindig nehéz esetnek tűnik, de Darius szimpatikus így elsőre és határozottan kedves. Camy biztosan leteremtett volna, hogy hogy merészeltem egyáltalán lelépni a Nagyteremből és milyen jogon próbálom meg őt bajba keverni, mert hogy a gyámom, mert amúgy senki se tudhatja, hogy közöm van hozzá, nem tudom, hogy mennyire hasonlítunk. Viszont itt van még Kevin is, akivel nincs semmilyen rokoni kapcsolatom, de ő is nagyon kedves és rendes, tehát két féltestvér, egy új barát, azért így mégis csak sokkal könnyebb pótolni a veszteséget, amit a testvérem hiánya okoz, vagy legalábbis nem nagyon figyelni oda rá, így legalább tényleg nem vagyok folyton rémesen, csak ha nagyon elkalandozom és rá gondolok. - Szerinted nem furcsa két új testvért találni? - széles mosoly jelenik mg az arcomon, főleg ahogyan betűzi a szavaimat, aztán az ő kedves bókja. - Köszönöm, te is kedves vagy, levetted nekem a sípot is. - és nem szólt egyből egy tanárnak, hogy itt vagyok és bajba kerüljek miatta, vagy ilyesmi, szóval nagyon rendes és még cukinak is tart, meg szépnek, szóval még inkább kedvesnek gondolom. Kicsit ugyan furán beszél, de az megszokható, ha odafigyelek, és azt hiszem azért én is megpróbálhatok óvatosabban és lassabban fogalmazni, hogy neki is könnyebb dolga legyen. - Azért hagyott ott téged, mert varázsolni tudsz? Akkor... akkor szerinted most azért nincs velem sem? - a baleset miatt kiborult, de persze tudom, hogy már akkor is eléggé zárkózott volt, amikor megkaptuk a leveleket, azt se viselte túlságosan jól, erre még a baleset is rájött, ami már nagyon sok volt neki. Én pedig próbáltam ezt nem így összerakni és belegondolni, mert nem hiszem, hogy jót tett volna nekem ebben a helyzetben. Az apám talán, ha felépülne, akkor sem akarna találkozni velem csak azért, mert boszorkány vagyok? Akkor engem is elhagy majd végleg, ahogyan Dariust? - Van külön szobád? Fú, az nagyon menő! Nekem még sosem volt külön szobám. - bár ez nem is zavart, azt hiszem egyedül érezném úgy magamat, és itt sem fog zavarni, hogy lesznek majd szobatársaim, sőt ha jól tudom nem is egy, hanem egyből három, vagy négy? Nem emlékszem, annyira mindent elmondtak az elején, én meg annyira kapkodtam a fejemet, hogy nehéz volt mindent megjegyezni. - Griffendél, a süveg azt mondta, és úgy tudom, hogy akkor én a toronyban leszek igaz? Sok lépcsőt kell megmászni? - ez azt hiszem csak költői kérdés, sejtem én, hiszen kintről láttam milyen nagy ez a kastély és akkor a tornyai sem alacsonyak és ha jól sejtem akkor valahol fent lesz a szobám, nem a torony alján. - Oké. - szépen visszaadom neki a sípot, hiszen én még mindig nem tudom feltenni a polcra, az az ő feladata. - Vennél nekem? Tééényleg? - igen, azért ezt az új bátyám van dolgot még mindig szoknom kell, ezek szerint ő fog vigyázni rám és még sípot is venne nekem igaz? Azért ez elég jól hangzik. - Akkor még nem is repülhetek? Pedig az olyan jó lenne! Vagy lehet, csak nem lehet saját seprűm? - mint mondtam nem figyeltem minden szabály elmagyarázásánál, és fogalmam sincs, hogy erről vajon volt-e szó. Talán igen, de nem tudom, az is lehet, hogy ezt csak később magyarázták volna el. - Úgy érted holnap az udvaron találkozunk és mesélsz nekem magadról? - jól van, tényleg néha nehéz megérteni, hogy mit is akar mondani, de legalább azt sejtem, hogy a Da igent jelenthet, legalábbis ez a tippem, a többit pedig nagyon igyekszem kibogarászni a szavaiból. - Hát jó, akkor legyen így, találkozunk majd az udvaron és mesélsz nekem magadról, addig átgondolok minden kérdést és... most mehetünk. - megadóan bólintok egyet. Végül is igaza van, ha nem kapnak el az nekem is jó és nem akarom kihúzni a gyufát azzal, hogy még valami büntetést is kapok azért, mert kilógtam a Nagyteremből, pedig igazából nem is lógtam ki csak pisilni kellett, bár azt hiszem minimum el kellett volna kéredzkednem és akkor még rendes útbaigazítást is kapok és nem tévedek el, akkor viszont nem találkoztam volna az új bátyámmal, szóval... jó ez így.
*Nekem nagy dolog az, hogy újra láthatom a húgomat, bár jobban szerettem volna más körülmények között találkozni vele, de ha ez adatott meg, akkor ezzel is beérem. Révedezve nézem a kislányt aki talán némileg csalódott a kviddics bírói síp láttán, feltételezem jobban örült volna egy saját seprűnek, de úgy tudom a házszabály miatt elsősöknek nem lehet még. Ám gyorsan túlteszi magát ezen, ahogy az újabb felbukkanó testvéren is, nem úgy tűnik mint aki nagyon oda lenne meg vissza, persze örül és ez látszik rajta és a szavai is őszinték, melyekkel kifejezi a minden bizonnyal meglévő de nem bekövetkezett örömét irántam. Most ugyan nem ugrik a nyakamba üdvrivalgással, de megértem, hogy mindez még új neki és ha most nem is fogja fel még teljes valójában, reménykedem abban, hogy később számíthatok rá mint családtagra. Részemről ez rendben is van, függetlenül attól, hogy az apám nem igazán volt része az életemnek, hogy egyetlen oka volt csak minderre, hogy most sem áll a helyzet magaslatán. Az anyámtól és az ő családjának részéről én azt tanultam, legyen bárki, bármilyen ha vérrokon, az feltétel nélküli családtag és fontosabb bárminél. Ám én e nélkül is vigyáznám, óvnám Katherinát. a kérdése felidézi bennem azt a percet amikor ott álltam a házukkal szemben Missyvel és láttam mennyire szeretik egymást, hogy jóban vannak, hogy az életük harmónikus, annak tudatában ami miatt engem az apám eldobott magától, örültem, hogy a lányok boldogok. Eszembe sem jutott, hogy másképp is lehet, ám a sors közbeszólt ismét, és újabb árvák, vagy félárvák kerültek a varázsvilág adminisztrációs rendszerébe. Az azonban, hogy Katherina örült volna nekem ha tud rólam, nagy mértékben feldobja a napom még hátralévő idejét. Ő amolyan kis szeretetgombóc, feltétel nélkül imád és boldog, egy igazi kis örökmozgó, lelkes és merész. nem is baj, legyen csak az ami, ha gond lesz vele majd én ott leszek.* -Neked minden…..f_u_r_cs_a_. Katherina is az. F-u_r_cs_a. Szép és…..cuki. *Több olyan szót ismerek mint amilyeneket a kislányok, lévén unokahúgból garmadával vagyok elengedve, és Katherinára nem találok jobb szót. Tudom mit jelent, láttam elég Walt Disney rajzfilmet a Hableányról meg Hamupipőkéről és a Szépség és szörnyetegről, sőt! Némi mazsola majszolgatás közepette mindet végig is kellett néznem, és amit még senki sem tud, kész színjátszó szakkörben vettem részt ahol mindig én voltam a rossz. Nem csoda, hogy ezek után a Roxfortban a Mardekár házba kerültem.* -Apánk mugli, ő nem volt….bátor a mi világhoz. *Sajnos nem tudom úgy elmagyarázni ahogy szeretném, és most még a szokásosnál is legalább háromszorosan hiányzik Missy. A gondolatok a fejemben száguldoznak de nem tudom az angol szavakkal kellőképpen kifejezni, noha rengeteget tanultam Missytől a nyár folyamán, ám ilyesmire egyikünk sem volt felkészülve. Csak hallgatom amit a testvéréről mond, meg a családról és arról mi történt velük. túl sok minden ahogy velem is a közelmúltban. Talán a családunkra jár rá a rúd, azt is képes vagyok feltételezni, hogy valaki átkot szórt ránk.* -Én…lent. Én Mardekár, de nekem lenni külön szoba, én lenni egyetemista. Te melyik ház? A Süveg, mit mondani neked? *Most már érdemes lenne megtudni hova osztotta be a Süveg, hogy tudjam hol keressem, hogy hol vigyázzak rá. Reményeim a Griffendél nevét várják és ahogy elnézem a húgomat, mást én sem látnék benne. Akkor viszont belekerülünk egy kisebbfajta háborúba, viszont legalább Missyre rábízhatom. Újabb hála és köszönt vár rám, de büszkén és a legnagyobb örömmel vállalom. * -Da. Te jönni velem. A síp itt hagyni. Ha szeretni akar ilyet, én venni neked. seprű sem lehet. Elsősök nem. *Röviden kioktatom a fontosabb szabályokról, melyek most lépnek életbe, a többit majd megtudja menet közben vagy még ma este a szobájában. Elindulok a nagyterem felé, de az emeletre vezető lépcső előtt mégis megállok. Neki nem mindegy mikor jut a hálókörletébe, a szabályok minden bizonnyal azokra is vonatkoznak akik épp itt és épp most találkoztak először a testvérükkel. Ha Piton nem is, de McGalagony megérti majd, én pedig teljes mellszélességgel állok ki a húgom mellett.* -Nagyterem nem. Most nem szabad. Holnap az udvaron. Én elkísér a te házad ajtaja. Da? *Mást nem is tehetek most, csak vigyázok rá és bejuttatom a hálókörletébe anélkül, hogy baja legyen a késésből.*
Ahhoz képest, hogy eredetileg a mosdót kerestem, mert túl sokat sikerült inni a vacsorához egészen kalandosra sikeredett valahogy az egész. Bár nem lett seprűm, de az arany színű valamit legalább meg tudtam nézni, habár szó se róla, hogy a nagy bejelentés után az már kevésbé érdekel. Szóval nem elég hogy van egy újdonsült nővérem, most még az is kiderül, hogy van egy eddig nem ismert bátyám is, aki a tetejében már látott engem, csak nem mutatta meg magát. Ez az, amit nem értek, mert ha járt nálunk, vagy a közelünkben, akkor miért nem köszönt oda? Én örültem volna neki és szerintem Belle is, meg arról már nem is beszélve, hogy nem is értem ezt az egészet. Közös az apánk, de apa miért nem beszélt sosem róla, hogy volt más családja is? Olyan furcsa ez az egész és igazából jó lenne, ha találnánk válaszokat a kérdésekre, és nem is akarok én hirtelen túl sok mindent rázúdítani, csak próbálok óvatosan tudakozódni, mert azt nagyon jól érzem, hogy amúgy eléggé furán beszél, legalábbis ahhoz képest, amit én megszoktam másoktól, akik a mi nyelvünket beszélik. - Apa elfelejtett téged? De miért? Ez... elég furcsa, mármint én örültem volna neki, ha kiderül, hogy van egy bátyám. Miért felejtett el téged? - látszik rajtam, hogy fiatal vagyok még és talán naiv is, nem értem az ilyen felnőttes dolgokat, hogy mi miért alakul rosszul. Más egy baleset, az is rémes, de véletlenül történik, viszont most nem erről van szó. Apa tudott Dariusról, de még sem mondta nekünk sosem, hogy van egy fia és igazából fogalmam sincs, hogy mégis miért. Én örültem volna még egy testvérnek, viszont valami miatt apa nem akarta őt. Talán elhagyta az előző családját miattunk? Na e miatt a végén még rosszul is érezném magamat igazából, ha kiderülne, hogy tényleg így van. Az azért eleve rémes, ha elhagy a szülőd, bár nem tűnik olyan morcos típusnak, akiről süt, hogy rossz élete volt, talán utána azért jól alakultak a dolgai. Végül nehezen, de azt is kibököm neki, hogy mi is történt a nyáron, hiszen látta Bellet is, de Belle már nincsenek, csak volt, és ezt nekem is nehéz kimondani, sőt mit több beszélni róla, de sajnos nem sok mindent tehetek a helyzet nem fog megváltozni és a testvérem sem jön vissza. Muszáj tovább lépnem és próbálok a jelenre koncentrálni, no meg arra, hogy úgy néz ki van még egy bátyám, nem csak egy nővérem. - Ez sem egyszerű. Tudod úgy néz ki, hogy anyának is volt másik gyereke... ez elég fura nem? A nővérem, ő a Hugrabugba jár és hozzá küldtek pár héttel az iskola kezdés előtt, és most náluk lakom, bár ő nem olyan kedves, mint te. De amúgy is innentől itt leszek a suliban. És te hol laksz? - tudom-tudom, vissza kellene mennem megkeresni a többieket, de most túlságosan érdekel ez az egész Dariusos dolog, mert mégis csak lett hirtelen egy bátyám és ő jobban érdekel, mint holmi büntetés, amit a miatt kaphatok, hogy leléptem, de amúgy is csak a mosdót kerestem, komolyan! - Visszakísérsz a Nagyterembe és mesélsz nekem magadról? - igen volt egy cseppnyi sötétség, ami átsuhant az arcomon, amikor beszélnem kellett a testvéremről, de csak ennyi, erre nem akarok gondolni. Gondolom most az új helyzetre és figyelek arra és felettébb kíváncsian állok hozzá, hiszen tényleg érdekes helyzet. Lett egy nővérem nem rég és most meg egy bátyám, mintha csak a sors kárpótolni akarna az elveszített családtagok miatt, vagy ezt így túlságosan belemagyarázom már? Mindenesetre látszik rajtam a szépen lassan előtörni készülő lelkesedés, amit egy idő után nagyon nehéz lesz majd megállítani, vagy inkább lehetetlen.
*Nem tudom minek nevezzem a szerencsés és véletlen találkozást, talán a sors akarata volt, hogy pont most, pont én jöjjek erre. Persze a mai estén kívül bármikor találkozhattunk volna, és minden bizonnyal az első napokban fel is fedezem a húgomat, hiszen az elsősök úgy szaladgálnak az udvaron mintha kötelező lenne. Ám úgy érzem és úgy hiszem kellett nekünk ez a magányos találkozás, hogy kettesben legyünk amikor először meglátom és neki is, hogy én mentsem meg a lebukástól ne pedig más árulja be. Ha neki fura, hát legyen fura, megvonom a vállam és tovább lépek ezen a ponton. akármi is keverte életünk kártyáit, hálás vagyok érte és egyfajta jelnek tekintem, egy biztos kezdetnek a későbbiekre nézve. Mintha csak rám bízták volna és örömmel vállalom a feladatot, nem csak azért mert édes és bájos és nagyon emlékeztet az unokahúgaimra, főleg Nataliiara, hanem mert tudom, szüksége lesz rám. Van bőven tapasztalatom abban, hogy kilábaljak a "nem kellesz" érzésből, nekem ott volt anyám és a családja mely igen népes és amikor még kicsi voltam, jó volt, hogy annyi nő van körülöttem. Felnőve sem mellőztem a társaságukat, de azért több időt töltöttem a "feleségek, anyák, sógornők által elnyomott" férfiak társaságában. Persze mindez így, ebben a formában nem igaz, hiszen mindenki szereti és tiszteli a másikat, olyan családban nőttem fel akiknek a vérrokonság a legfontosabb a világon, de azért a férfiak szeretik sajnáltatni magukat. A húgom most itt van a suliban és ki tudja, hogy apánk hogyan viszonyult az újabb csapáshoz, noha nem látom az arcán, hogy nagyon meg lenne törve, de a kicsik mindig könnyebben alkalmazkodnak. Lám ő sem rogyott össze a meglepetéstől, mintha örülne annak, hogy én vagyok neki. Természetes hát, hogy megrohamoz pár kérdéssel, hála Merlinnek nem túl kacifántos mondatokkal bombáz, így mindent megértek, nekem nehezebb lesz összeszedni a gondolataimat. A lelkesedése és a gyermeki bája megmosolyogtat, átírja a döbbent vonásaimat.* -Én nem akarni, hogy te láss, hogy apa lásson. Da, tudja. Ő és én nem találkozni nagyon rég, ő elfelejteni engem. *Megtarthattam volna ezt az információt, de úgy is kiderült volna később. Minimum akkor amikor ő mesél apánkról, vagy Missytől tudta volna meg, hiszen ő is ott volt, tisztában van az egész történetemmel, ha elárulom neki, hogy a húgom itt van - az egyik biztosan, persze lehet, hogy a másik húgom nem boszorkány - minden bizonnyal megdöbben majd elkezd beszélni és kicsacsogja az egészet. Mert kíváncsi lesz és rákérdez, hogy az apám hogyan fogadta a húgom "furcsaságát". Eddig csak egyszer láttam a húgaimat, nem tudtam hogy hívják őket hiszen annyira nem néztem utána apám új családjának. Eleinte nem voltam kíváncsi, hiszen ő választott, döntött és élte a maga kis biztonságosnak hitt világát. Nem tudhattam és nem is hittem, hogy a húgaim boszorkányok lehetnek, nem akartam megzavarni az idillt és nem apám miatt, hanem a lányok miatt. Biztosan megzavarta volna őket ez az egész s mivel úgysem volt helyem a családban, annyiban hagytam. Missy kitöltötte az életemet, befoltozta azokat a lyukakat a szívemen és a lelkemen melyeket apám ejtett, ám most ez a pöttöm a maga édes módján befurakodott mellé.* -Katherine....Katherina....szép név. Isabelle..ő volt? *A "volt" szó sosem jó ómen ha egy személlyel kapcsolják össze, ebben a formában csak egyet jelenthet, de azt nem akarom beengedni a tudatomba, ám Katherina arcán átsuhanó sötét felhők belém gyömöszölik a nyilvánvalót. Hallom ahogy a fogaim összecsikordulnak, ajkaim penge vékonyra préselődnek. Ordítani tudnék de azzal csak megijeszteném így néhány lélegzetvételnyi ideig csak hallgatok és bőszen nyomom vissza a belőlem feltörni akaró fájdalmas érzelmeket. A másik húgom meghalt, mielőtt még találkozhattam volna vele úgy mint Katherinával, az apám pedig....nincs kétségem afelől, hogy fájlalta a veszteséget, de él bennem némi gyanú, hogy az a betegség nem igazán valódi. Távol akarja tartani magát a húgomtól.....de vajon akkor ki gondoskodott róla az iskola kezdetéig és ki fog a szünetek alatt? Ha hagyja magát, magamhoz húzom, hogy átöleljem amolyan nagy testvér jelleggel, finoman nem szorosan, csak annyira, hogy érezze meg akarom vigasztalni. Legyen bármennyire is örökmozgó és szertelen, látom rajta a fájdalmat ám ő is egy kis harcos, és megbirkózik vele.* -Én sajnálni mi húgunk és te édesanyád. Ha mi apánk beteg, ki az aki vigyázni rád? *Végül is mindegy, amíg itt van az iskolában - és egy ideig úgy sem mehet innen ki - én fogok rá vigyázni, az én dolgom, az én feladatom, kötelességem. Ám, most, hogy így alakultak a dolgok, mindent tudni akarok. Ott egye meg a fene a háza jelszavát, majd valahogy kisegítem, kimagyarázom, elég jó mentség a számunkra, hogy testvérek vagyunk. McGalagony biztosan ismeri a hátteret, ő pedig elég megértő, hát majd megkeressük őt, függetlenül attól melyik házba került a húgom.*
Igen, lehetséges, hogy sikerült már az elején bajba kerülni, még ha nem is ez volt a cél, csak hát mindig úgy megtörténnek velem a dolgok. Igazából csak a mosdót kerestem és eltévedtem, az nem az én hibám, hogy ide vonzott ez az ajtó és meg kellett néznem, hogy mi van mögötte. Ez csak egy ilyen apróság, amivel nem lehet mit tenni, kíváncsi vagyok na. Azért mégis csak seprűkről van szó, amik állítólag még repülni is tudnak, bár én még nem próbáltam, de iszonyú izgatott vagyok, hogy erre minél előbb lehetőségem legyen. Aztán persze az az aranyszínű dolog, amiről csak kiderül, hogy síp, bár amikor ez az ismeretlen fiú beszélni kezd tovább, akkor már nem a síp köti le a figyelmemet, hanem a tény, hogy azt mondja a testvérem... ő is. Igen, is, hiszen a helyzet mondhatni már ismerős nekem. Újabb testvér került elő, vajon ismeri Camyt? Bár a szavai alapján nem úgy tűnik, meg hát a Nagyteremben sem láttam, hogy beszéltek volna, bár Camy velem sem beszélt túl sokat, inkább elkerült, még amikor integettem se integetett vissza, de minden bizonnyal csak azért, mert nem vette észre, pont elnézethetett mellettem, felettem... vagy ilyesmi. De most próbálok erre a fiúra koncentrálni, akit név szerint Dariusnak hívnak, ez is kiderül és hamarosan már az is, hogy hány éves. Mik nem vannak?! - Fura igen, mert ez az egész... nagyon érdekes, hogy te itt vagy és, hogy pont megmentettél. Nem fura? - jöhetett volna erre egy tanár is, vagy akárki más, de én meg pont belé botlottam, ami tényleg fura egyébként, bár aztán a fene tudja. Nem értek én ehhez az egészhez már, nem gondoltam, hogy vannak testvérem, miután Belle... erre most lett kettő is, csak eddig nem ismertem őket, és most meg kéne utólag, bár azért legalább ez a fiú kedvesebbnek tűnik, mint Camy, ez azért jó jel. Bár elég furcsán beszél, kissé még ráncolom is a homlokomat, ahogyan próbálom értelmezni a szavait és megpróbálom hová tenni azt, amit fel akar nekem vázolni. Nem mondom, hogy egyszerű, mert nem épp a megszokott sorrendben pakolja egymás után a szavakat. - Én miért nem láttalak téged? És apa... apa tudja, hogy te vagy? - ezek még kicsúsznak a számon, de a válaszok már azért nehezebbek. Látott minket ezek szerint még otthon, ezek szerint még az előtt, hogy Camy-hez kerültem, de miért nem szólt nekem? Miért nem köszönt, miért... miért lett ilyen zavaros minden? Végül mégis csak kihúzom magamat és illedelmesen a kezemet nyújtom felé, hogy megrázzam az övét, ha viszonozza a mozdulatot. - Katherine Benedict vagyok, a testvérem pedig... ő Isabelle volt. - hirtelen fújom ki a levegőt. Azért ez még most sem egyszerű a számomra. Próbálok úgy tenni, mintha nem lenne meg ez az információ, mintha a testvérem nem lenne halott és anya sem, de most nem lehet, mert ő kérdezett és nekem illik válaszolni. - Belle beteg lett a nyáron és aztán... baleset volt, anya és ő is.. Apa pedig most beteg és ápolják. - beteg, az túlzás. Nem bírta lelkileg ezt az egészet és összeroppant, csak hát nekem ez még kissé bonyolult, ezért megmaradtam annál, hogy beteg és most gondoskodnak róla. Azt hiszem a szavaimból pedig azért nagyjából érthető, hogy mi a helyzet. Anya meghalt és a testvérem is és minden bizonnyal ebből sejti, hogy rendesen szétesett a családom, maximum még azt nem tudhatja, hogy ki az a másik testvér, akire célozgattam, de én sem tudok hirtelen minden infot közölni, ő pedig láthatóan a rossz dolgokról nem tud semmit sem. Vajon mikor látott minket, és ha tényleg a testvérem, ha csak félig is, akkor miért nem akart beszélni is velem?
*A kislány, aki a húgom, és nekem teljesen mindegy, hogy csak félig, roppant bájos és pont annyira merész. Már az első napján el fog késni a körletéből, nem kell hátranéznem ahhoz, hogy tudjam már mindenki elhagyta a nagytermet, az elsősöket felvezették a házaik körleteibe, elárulva a jelszót amivel beléphetnek. A húgom azonban nem fogja tudni, mert külön utakon jár, kíváncsi és valószínűleg az összes ház- és iskolai szabályt meg fogja szegni az év végére. Tulajdonképpen büszkének kellene lennem rá, mert én is ilyen voltam, egy valamirevaló boszorkány – legalábbis a Durmstrangban – a jeles tanulmányi eredményei mellett ördögien viselkedik. Csak azt remélem, hogy legalább jó tanuló lesz, akkor több mindent elnéznek majd neki, addig viszont úgy tűnik nekem kell rá vigyáznom amit kissé megnehezít majd az, ha nem egy házba került velem. Jelenleg még nem viseli egyik ház színeit sem, hiszen alig pár perce vagy fél órája derülhetett ki melyiket erősíti majd. Jelenleg inkább gyengíti, ami az elkószálását illeti, amiért minden bizonnyal megkapja a maga büntetését. Kétség sem férhet hozzá, hogy ki fog derülni, azonban bármennyire is szeretnék rá vigyázni és a közelében lenni, most inkább abban reménykedem, hogy nem a Mardekárba került. Piton nem az elnéző és cuki kislányokat imádó tanárok közé tartozik. nekem óriási meglepetés és egyelőre felfogni sem vagyok képes, hogy a húgom itt van a Roxfortban és még elégtételt sem érzek apámmal szemben pedig Merlin tudja mennyire megérdemelné. Anyám életét megkeserítette, élete utolsó pillanatáig szerette bár sosem vallotta be. Az csak tovább növeli a döbbenetet amit tőlem kérdez. Ez a „te is a testvérem vagy” még a gyengeelméjűeknél is bevillant valamit arról, hogy egy új és eddig ismeretlen rokon került a rézüstbe. Szóval nem csak ketten vannak, talán….de inkább nem találgatok, majd megtudom ha eljön az ideje. Viszont nekem is vannak kérdéseim miután szóhoz jutok, fel is teszem őket, egyelőre azonban ő kérdez én meg válaszolok, mert ezzel is előbbre jutunk.* -Da…igen….tizennyolc múltam….fura? *Kapkodom a fejem, valóban fura, hogy így és itt találkozunk, de az a gyanúm, hogy a legtöbb furaságról még nincs is tudomása, ahogy nekem sem a másik oldalról. Ő azonban csacsog és hadar és nekem nagyon meg kell erőltetnem az agyamat, hogy tudjam követni. Legalább most kamatoztathatom azt a tudást amit Missytől szereztem. Merlinre mennyire hiányzik!* -Da, én tudni….da, apa….a te apád az én apám. Én látni téged, egyszer. Whitehaven. Ott lenni testvéred, másik lány. Ő most hol lenni? Mi a név…a te neved? Az övé? *Muszáj lejjebb hajolnom hozzá, hogy a szemeink egyvonalban legyenek, így jó neki is és nekem is. Majdnem teljesen leguggolok hozzá, szeretném megérinteni, hogy biztos lehessek abban nem csak álmodom és nem a sors játszadozik velem, vagy valamilyen bűbáj, illúzió, bár illúzióhoz képest elég hangos és csicsergős. Finoman jobbra-balra ingatom a fejem, még mindig nem hiszem el, de ha igaz, az egész tanévem azzal telik majd el, hogy egyengessem az útját. Mert a család szent, ha az apámnak nem is volt az, az anyám és az ő családja erre nevelt és őszintén….nincs is ellenemre. Kire számíthatnék ha nem a családomra? Épp ezért már Missyt is családtagnak tekintem, noha az egész még nem hivatalos, de az lesz. Ez a csöpp lány viszont egyelőre előnyt élvez, amit remélem Missy is megért majd. Még nem sejtem, hogy többet segíthet a jövőben mint amennyire kérni tervezem.*
Ki tudja, talán ha nem lep meg az ismeretlen srác, akkor gond nélkül megoldom a dolgot és a nagy nyújtózkodás után végül csak elérem azt a fényes aranyló valamit, vagy feladom, de a hirtelen érkező hang, a hátrafordulás és a megcsúszás már automatikusan hozza maga után a következményt. Nem tudom elég erősen tartani magamat, az ujjaim végül feladják a küzdelmet, pedig derekasan próbálkozom, míg végül engedek a gravitáció erejének és jön a pár másodperces esés, aminek a végén még sem a kemény padlóval ismerkedem meg, hogy az illető karjaiban kötök ki. Elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy ez ne okozzon bennem nagy törést és főképp ne jöjjek zavarba, ami miatt egy fiú kapott el. Főleg hogy ez a srác amúgy is hasonló korú lehet, mint Benedict, nem kell annyira megijedni tőle csak azért, mert kissé talán szigorúan jött ezzel a pontlevonás, meg büntetés dologgal. Nem hiszek én abban, hogy olyan nagy bajba kerülhetek egy síp miatt, bár tény, hogy láttam pár kissé szigorúnak tűnő tanárt a Nagyteremben, de azért csak megúszom majd ezt a kis kalandot is valahogy... főleg ha nem ő lesz az, aki elmondja valakinek a kis kalamajkámat. Persze az érkezés után máris mutogatom neki, hogy mit kéne megszereznie nekem. Azért annyiban nem hagyom ám a dolgot, ha már ennyire küzdöttem érte, akkor igenis meg akarom szerezni, és ő elég magas ahhoz, hogy gond nélkül elérje. Legalább megnézem, a nem is viszem el, mert nem szoktam én ellopni dolgokat, maximum kölcsön venni, de legalább tudni akarom, hogy mi az a fényes és aranyszínű valami. Végül csak a kezembe kerülne... ha a mozdulat közben nem állnék meg félúton, amikor meghallom a szavait. Hát jó... erre azért tényleg nem számítottam. Meglepetten döntöm kicsit oldalra a fejemet, még a sípot is elfelejtem hirtelen. Kicsit közelebb is lépek hozzá, mintha csak az arcát fürkészve igyekeznék meglátni a hasonlóságokat. Camy esetén is ezt csináltam az első hetekben, próbáltam kiszúrni a közös jegyeket, ha már féltestvérről van szó ugye. - Szóval... te is a testvérem vagy? Ez... tök fura! Hány éves vagy Darius? - végre eljutok oda, hogy átvegyem tőle a sípot is, bár már nagyban csökkent az érdeklődésem. Érthető módon, azért egy gyerek viszonylag gyorsan tud váltani, főleg ha valami érdekesebbet talál. - Én tizenegy vagyok, bár... ezt tudod? Honnan tudod, hogy ki vagyok, ha én nem tudom, hogy te ki vagy? Te is anyu... ja nem, Benedict vagy, akkor apu az apukád? - na igen ott van Camy is, akivel anyu a közös. A fene gondolta volna, hogy belefutok még egy ilyen testvéri szálba, ez már több, mint különös. Nem gondoltam volna, hogy mindkét szülőm egy kicsit más életet élt előttünk, bár persze annyira azért én nem is mentem bele ebbe, nem szokott egy gyerek a szülei előéletéről faggatózni, főleg nem ilyen tekintetben. Persze közben továbbra is fürkészem őt, kész csoda, hogy nem emelkedem kicsit lábujjhegyre, hogy megcsipkedjem mondjuk az arcát, hogy jobban tesztelni tudjam, hogy most akkor tényleg igazat mond-e.
*A fene sem gondolta, hogy ilyen izgalmakban lesz részem miközben Missyt keresem. Szerettem volna vele együtt érkezni, legalább a vonaton együtt tölteni az időt, de még csak a lakomán sem találkozhattunk. Remélem nem hiszi azt, hogy a nyarunk után egészen máshol jár az eszem, talán már sikerült annyira kiismernie, hogy tudja, nem a levegőbe beszélek, már amikor képes vagyok összefüggően megalkotni egy mondatot. Bár már sokat tanultam tőle, számít az, hogy sok időt töltöttünk együtt és ha jobbára az ajkaival voltam elfoglalva, azért beszélgettünk is. Betartottam és betartattam azt amit a strandon mondtam neki, tíz szó, oda-vissza. Még azért vannak fehér foltok a ragozás terén, de már érthetőbb az amit mondok, és ő is sok mindent megért az én anyanyelvemből. Persze versszavaló versenyre azért még nem engedném, de roppant mókás ahogy bolgárul beszél, egyszerűen imádom. Most viszont ezzel a kislánnyal kellene kezdenem valamit mielőtt még az első napján megízleli a büntetés és pontlevonás okozta traumát, nem szerencsés ha ezzel kezdi a roxforti éveit. Egy pillanatra megáll bennem az ütő amikor megcsúszik a lába a polcon, pedig számítottam rá. Sosem lehet finoman és biztonságosan megközelíteni valakit ha az háttal áll nekünk, pláne ha egy-két méterrel a föld felett teszi ezt rosszban….hát a sántikálás most nem helyénvaló de az egyensúlyozás igen. Van egy lélegzetvételnyi idő amikor úgy tűnik mégsem fog érett gyümölcsöt játszani de megszólalok és már késő, a karomban landol. A szavai már nem jutnak el a tudatomig, csak nézem az ismerős arcot amit a szülővárosomban láttam Missyvel az oldalamon, azt a bájos és aranyos kis pofit amelyik hellyel-közzel az én arcvonásaimat is viseli, vagyis apámét. azét az emberét aki elmenekült a felelősség és a különlegesség elől, aki nem akart magának sem engem sem anyámat miután kiderült, kész varázsló vagyok. Megtudtam, hogy van két féltestvérem de ennél többet nem akartam magamnak, felesleges lett volna belefolynom az életükbe ha már olyan durván és hirtelen el lettem taszítva. Ki gondolta volna, hogy ma pont a húgomat fogom a karjaimban tartani. A sors fintora, apám nem óhajtott a varázsvilág részese lenni, az élet azonban megismételte önmagát. Csak bámulok a húgomra és egy szó, egy hang nem jön ki a számon. Csak a tekintetem rebben fel önkéntelenül oda ahova ő is felnéz, de fogalmam sincs mit szeretne. Hagyom s elengedem amikor lehuppan a karjaimból és még mindig csak nézek ki a fejemből. Gondolatok ezrei száguldanak a fejemben, kérdések százai, de mindegyiknek ugyanaz a vége; Mi a fenét kezdjek most? Magammal és vele? fel sem fogom, hogy mit akar, ösztönösen nyúlok a polc tetejére és leemelem a sípot ami úgy csillog mint az ő szemei és ahogyan rám néz. A fenébe is, már az első napon sikerült megvédenem, és bármennyire is utálom a helyzetet és a történteket, tudom, hogy nem lesz ez másként az elkövetkezendő napokban, hetekben, hónapokban sem.* -Te Benedict vagy. Én is. Darius. A bátyád, és…tessék a fényes, csillogó arany. *Mit mondhatnék, sikerült kinyögnöm azt amivel talán várhattam volna még, de mi a fenének. Úgy sem tudtam volna visszatartani a belőlem kibukó gondolatokat és ki is derült volna, ha ugyan már nem tud mindenki erről a tanárok között. Kétlem, hogy McGalagony ne szerzett volna róla tudomást.*
Nem vagyok én ijedős ellenben annál is kíváncsibb, nem csoda hát ha bár talán az elején bizonytalan vagyok, de ettől még lelkesen próbálom megmászni a polcot, hogy elérjem a fent lévő akármit. Az biztos, hogy csillog és arany színű és szép is, úgyhogy nekem feltétlenül meg kell néznem és nem elég az, hogy csak úgy visszasomfordálok a Nagyterembe. Amúgy se tudom, hogy merre van, és persze hirtelen már pisilni se kell annyira, pedig előzőleg még elég sürgető volt, de ha valami nagyon izgalmas köti le a figyelmedet, akkor az efféle dolgok csak úgy hirtelen el tudnak múlni, biztosan mindenkivel előfordul ez néha nap, velem pedig határozottan gyakran. Tehát nyújtózkodom, már az egyik lábam is az alsóbb polcfokon pihen, amivel próbálom feltolni magamat, hátha úgy megszerzem azt a hiányzó magasságot, amit jó eséllyel a következő években megkapok majd, csak hát nekem most kell az a valami, nem pedig évek múlva! Nem is nagyon veszem észre, hogy közeledik valaki, pedig fülelhetnék, hiszen tanár is lehetne, csak akkor kapom hátra a fejemet, amikor a táska a földön köt ki. Van néhány talán Darius számára ijesztő pillanat, amíg ennek a hirtelen mozdulatnak hála meginog a lábam azon a legalsó fokon, de az ujjaim szorosan markolják a másik fokot, így végül csak nem zupálok le a földre, sikerül magamat megtartani. Szép is lett volna, ha hangos robajjal beesek a seprűk közé. Amikor viszont még a hangját is meghallom pluszban, na akkor már talán nem pont e miatt, de megcsúszik a kezem is, talán az egyébként is bennem lévő izgatottságtól, vagy a jó ég tudja, de jön is, amire a számított. Megdőlök hátra, de legalább nem visítok, inkább behúzom a nyakamat, de végül nem a seprűk között landolok, hanem jó eséllyel az ismeretlen srác karjaiban. Bájos mosollyal pillantok fel rá, mintha mi se történt volna és már ugrom is le a földre, kicsit megigazítva a ruhámat. A tekintetem róla újra a felső polcra vándorol. - Szia! Le tudod nekem venni azt ott? Nem tudom mi az, innen nem látszik, de fényes és csillog és arany színű. Látod? - én nem beszélek olyan halkan, maximum ha rám szól miatta, akkor fogom egy kicsit vissza magamat, és akkor a mondat második felétől már egy fokkal halkabban folytatom a dolgot, mintha csak nagy titokról beszélnénk, de végül is erről is van szó, mert azt mondta, hogy megbüntethetnek, azt pedig nem akarom, no meg pontlevonást sem, szóval akkor ezek szerint tényleg csak óvatosan. - Kérlek! - teszem még hozzá, egész nagy szemeket meresztve rá. Olyan nagy Csizmás kandúr szemeket, amiknek azért nagyon nehéz ám ellenállni. Tudom én, hogyan kell elérni, hogy valaki ne haragudjon rám, hiszen mindig is elég sok rosszaságban voltam benne egész életemben. Ha pedig így teszel, akkor megtanulod, hogyan kell bocsánatot kérni úgy, hogy a másik ne tudjon rád igazán haragudni. Még azt is sikerült elérnem, hogy amikor pár éve eltörtem anya kedvenc vázáját... vagyis igazából ketten csináltuk Bellel, akkor is végül simán elnézte a dolgot, miután nagy, könnyes szemekkel fúrtam bele a fejemet a hasába. Hát na, ez van, ha valaki olyan cuki, mint én, megszoktam már, hogy el lehet nekem nézni az ilyen kis hibákat és most olyan hú de rosszat igazából nem is nagyon tettem, mert végül nem tört el semmi és én sem estem le és tanár sem jár erre, mert hogy jó eséllyel még mind ott vannak a Nagyteremben.
*Csak akkor jutott eszembe az apám amikor egyedül voltam, Missy mellett nem gondoltam rá, akkor sem amikor hazamentem a nyári szünetben és róla faggattak. Csak a fejemet ráztam, nem akartam róla beszélni és persze rögtön tudták, hogy valamit kiderítettem. Addig faggattak a végén, hogy kénytelen voltam elárulni, különben képesek és bezártak volna a pincébe. Így jár az akinek annyi unokahúga és nénikéje van mint nekem. Mindent egybevetve azért a nyár remekül sikerült, hála érte Missycicának, csak az volt a bajom, hogy nem egyszerre érkeztünk. Az én hibám, elszúrtam. Lekéstem a vonatot mivel az egyetemistáknak nem feltétlenül kötelező megjelenni az első lakomán és a házakba való beosztási ceremónián, én ezt szó szerint vettem és addig húztam az időt, hogy a végén...szóval most lélekszakadva és némi fejmosással gazdagabban esek ba a nagykapun, természetesen Missyt indulok el megkeresni, de már csak az ebédlőből kitóduló diákokkal futok össze. Missyt nem látom, minden bizonnyal már az elején elhagyta az ebédlőt, vagy be sem tette a lábát és most joggal dühös rám amiért nem jelentem meg a vonatnál. Megvártam míg a tömeg elenyészik és csak két-három lézengő diák marad s elindultam, természetesen az alagsor felé, hogy lepkaoljam a holmimat a szobámban s csak némi bocsánatkérés gyakorlás után csípjek nyakon egy Griffendélest, hogy hívja ki nekem Missyt a toronyból. Pocsékul éreztem magam, nem igazán siettem inkább baktatásnak tűnt az amit lehajtott fejjel produkáltam a folyosón. Lassan mindenki eltűnt körülöttem, a folyosó kongott az ürességtől és némi bátortalan csiripeléstől ami a seprűtároló felől jött. A hangból és a durcás kérdésből ítélve egy elsős lehetett aki beszabadult a helyiségbe, abba a helyiségbe ami jelenleg számára még tiltott hely volt. Nagy sóhajjal indultam el arra s bár kitérő volt, inkább eligazítom mielőtt McGalagony vagy Merlin bocsá` Piton igazítja el. Belépve láttam meg, hogy már a seprű nem érdekli, éppen a polc teteje felé nyújtózkodik, esélyesen arra, hogy két másodperc múlva lezuhan róla. Ledobtam a táskámat a földre amiben a személyes holmimat hoztam magammal, meg némi madárlátta szendvics aszalódott benne, gondoltam ha eddig nem ijedt meg és nem esett le, ettől a hangtól majd olyan szépen potyog le mint gyümölcs a fáról. Még nem láttam az arcát, még nem tudtam kicsoda, csak egy kislány volt nagy-nagy veszélyben.* -Gyere le onnan hallod? Büntetést kapsz, vagy pontlevonást. *Olyan halkan mondtam amilyen halkan csak gondoltam, hogy nem ijed meg tőlem. Azért nem lenne jó ha mindjárt az első napján megutálnák azért mert miatta vettek el a házától pontot. Az sem lenne jó, ha mindjárt az első éjszakáját a gyengélkedőn töltené, szóval már tartottam is a karjaimat, hogy oda essen.*
Oké, na most vagy megvicceltek, vagy én értettem félre a dolgot, de hogy sejtelmem sincs róla, hogy is vagyok az aztán tuti biztos. Amúgy nem is volt olyan félelmetes az a csónakázás a tavon. Naná, hogy az első csónakba dobtam be magamat és mint egy hajóskapitány adtam meg az irányt, bár nem lehetett befolyásolni a csónakokat legnagyobb bánatomra, de hát ez apróság, amin már nem akadtam nagyon fenne. Itt pedig... a kastély sokkal jobb, mint amire gondoltam! Oké a süveges boszorkány, ez a McGalagony kicsit riasztó, olyan karótnyelt féle, de mintha láttam volna mosolyt is az arcán, bár ezt nem mondanám biztosra. Volt azért bennem egy jó nagy adag félsz, amikor ki kellett lépni csak úgy mindenki elé, de aztán motyogott valamit a régi süveg és jött az a szó, amit vártam... Griffendél! És végül a nagy üdvrivalgás, meg a taps az asztalnál, hát az valami fantasztikus volt! Úgy vetettem be magamat közéjük, mint aki épp most futott le egy Marathont és nyert! Na jó, nem futottam még effélét, de játszottam a suli foci csapatában és amikor ott győztünk, akkor hasonló volt a taps és a lelkesedés. Ezek után viszont naná, hogy annyit ettem és ittam, na meg izgultam is rendesen, hogy mostanra már nagyon-nagyon kell pisilni. Az egyik srác magyarázta el, idősebb, talán másodikos, hogy merre van a mosdó itt a földszinten és persze a lelkemre kötötte, hogy siessek, mert hogy majd nem sokára felvisz minket az a nagy süveges nő a klubhelyiségünkbe és megmutat mindent és akkor derül ki a jelszó is, úgyhogy arról nem lenne jó, ha lekésnék. A sietség persze megy, naná, hogy futva jöttem eddig a folyosón és kanyarodtam, ahol mondta, de mostanra sikerült elbizonytalanodni, hogy most akkor kettőt balra és egyet jobbra, vagy... kettőt jobbra és egyet balra, és mintha említett volna egy páncélt, meg egy festményt egy rózsabokorról, de ez utóbbit sehol sem látom, csak páncél mellett haladtam már el, de szerintem vagy kettő is volt ilyen, szóval... azt hiszem kezdem úgy érezni, hogy kissé elkavarodtam. - Hahó! - nyitok be az első ajtón végre, bár nem úgy fest, mintha mosdó lenne, bent seprűk. Oh, erről már hallottam! A kviddics! Ahol lepet repülni és az egész annyira mesebelinek tűnik, hogy azt se tudom még, hogyan fogom kibírni amíg nem jön az első óránk! Nem csoda azt hiszem, ha a nagy pisilni kell pánik pár pillanatra simán kikapcsol, én pedig álmélkodva lépdelek beljebb. Óvatosan nyúlok csak az első seprűhöz, aztán ki is veszem az egyiket, ami fel van állítva. Na persze nem történik így még az ég világon semmi sem, de azért megpróbálok felülni rá, bár gondolom ahhoz lebegnie is kéne. - Repülj! Nem akarsz nekem repülni? - tippem sincs, hogyan működik, de azért próbálkozom,hiszen miért is ne? Amúgy se jár erre senki... bár nekem sem kellene. Azt se tudom, hogy hol vagyok, hogy keveredek vissza a nagyterembe. Az is lehet, hogy már el is indultak! Aztán kiszúrom az egyik felső polcon azt a fényes akármit, talán síp... oh hát persze, hogy törlődik az előző gondolat az indulásról, máris meg van a következő kihívás. Feljutni a polcokon és valahogyan elérni azt a sípot... csak eléggé kell nyújtózkodni, megtalálni a megfelelő támpontokat és jó helyre lépni és... és... majd csak meg lesz!
Nem mintha gyakran járnék az óratorony és annak harangjai felé, de a jövő héten messzire fogom kerülni, ahogy a zenetermet is. Mindent ahol hangszer vagy hangszernek használható tárgyak vannak, nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Habár ahogy a Weasley ikreket ismerni lehet, az se igaz, amit kérdeznek, szóval lehet nincs is hangokkal kapcsolatos tananyaguk. Az nem hat meg, hogy George is büntetőfeladatot, mikor itt sem volt. Ezek ketten úgyis mindig mindent együtt csinálnak, egészen biztosan ez is közös házifeladat volt, szóval a jelenlegi fizikai jelenléte tényleg nem szükséges, abszolút egyetértek Piton professzorral. Az mondjuk meglep, hogy milyen büntetést helyez kilátásba… még szerencse, hogy most semmi ilyen extrém nem került kilátásba. Akkor biztosan nem fogadtam volna ilyen higgadtan a büntetést, mert akkor lett volna értelme magyarázkodni, míg az most csak rontana a helyzeten. Ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy tényleg nem akarok ma többször összefutni házvezetőmmel. Hagyni kell kifutnia magát a dolgoknak. Ezért aztán amint elenged minket, rögtön sarkon fordulok és Weasleyre pillantást se pazarolva indulok el a klubhelyiségünk felé. Majd holnap reggeli előtt elkapom Jessiet és akkor számolok be neki, nem akarok most az ide-oda mászkálással megint belekeveredni valamibe vagy tényleg összefutni megint Piton professzorral. Egészen a szobáig képes vagyok magamban puffogni, de ott kitör belőlem, ritkán hisztizek vagy borulok ki nyilvánosan, a szobatársaim előtt, most viszont nagyjából olyasmit produkálok, amit Penny szokott drágalátos kuzinom miatt. Ez van, egyszer talán tőlem is elfogadható.
Természetesen pontban a meghatározott időpontban megjelenek a bejárati csarnokban, egy másodperccel sem korábban vagy később. A Fredtől lehető legtávolabbi sarokban kezdek neki a takarításnak. Habár Jessien láttam, hogy szívesen cserélne velem, nem engedtem a kísértésnek, nem adtam oda neki a sötétszürke, ejtett nyakú ruhámat, hogy ő takarítson helyettem. Az kellett volna még, hogy Piton professzor rajtakapjon a cserén és/vagy azt gondolja, hogy volt valami más oka annak, hogy abban a nyomorult seprűtárolóban kuporogtunk, mert az biztos, hogy Jessie ott ülne Fred mellett és vidáman csacsogna. Természetesen bosszant, hogy nem takarít, a felét megcsinálom, a másik fele az ő sara. Igazából a fél csarnokkal is túl vállaltam magam, mivel ugye semmi közöm nem volt ehhez az egészhez, de nem vagyok hajlandó hozzászólni, sem egyezkedni, jobb ez így. Mikor megszólal, felkapom a fejemet, keresem a jelet, hogy mi kezdődhet. Vajon ha sprintelek, bezárkózhatok még a seprűtárolóba? Szerencsére csak felálltam, mikor elkezdődik… ez elpárolog? Elpárolog? Ennyi? Semmi napokig tartó makacs színes élet? Ha ezt tudom, már a legeslegelején kisétáltam volna és ez az egész nem történt volna meg. Vagy mondjuk nem kaparom itt a festéket. Épp a megfelelő szitokszón gondolkodok, ami kellően kifejezné érzéseimet, mikor Fred máris távozik, de a végszava aztán új szintre emeli a keresést. A fenébe, hogy máris lelép, micsoda piszokság nem kivárni, hogy a kigondolt nem túl kedves véleményemet tudassam vele. Mi az, hogy ha előbb találkozok Jessie-vel? Miért akarna ő találkozni vele? Miért, miért, miért?? Már rég eltűnt, mire kiengedem ökölbe szorított kezeimet, előre sajnálom a szobatársaimat, ma is kénytelenek lesznek elviselni kifakadásomat.
// Én is köszönöm mindkettőtöknek a játékot, Ha Gia nem is, én nagyon élveztem! //
Fred.Weasley
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Seprűtároló 2014-12-27, 11:34
Georgiana & Fred
& nem várt látogató
*Elvigyorodik Piton epés válaszán, mert ő is elképzelte, ahogy McGalagony segít nekik az efféle kísérletekben. Ilyen sosem történne meg, ugyanakkor ki sem rúgná őket, még ezért sem. Azt valahogy mindig tudják az ikrek, hol a határ, s bár imádják azt feszegetni, mégis tudnak úgy lavírozni, hogy ne lépjék át. Vagy amikor átlépik, ne bukjanak le. Azzal meg McGalagony is tisztában volt, mivel jár, ha az ikrek továbbra is itt tanulnak, mégis a felvételkor melléjük állt, meg az öreg Flitwick professzor is. Azon a stíluson mondjuk felvonja a szemöldökeit, ahogy Piton beígéri nekik a büntetés módját. Nem mondhatnánk, hogy megrettent volna, de a zsíros hajút még nem hallotta így megszólalni.* - Érthető. *Tesz csak ennyit hozzá, éppen csak nem vonja meg a vállát rá, bár a szavai hangsúlyában benne volt úgy is. Aztán hagyja mind a tanárt, mind Findley-t távozni, lazán odainteget a pórul járt mardekárosoknak. Úgy dönt, nem szól George-nak még az esetről, kíváncsi, milyen képet fog vágni, mikor megjelennek az első mosnivalók.
Másnap az adott időre meg is jelenik, hogy a takarításnak neki láthassanak. Az, hogy Georgiana megjelenik-e vagy sem, az majdhogynem mindegy is. Ha megjelenik, akkor Fred elnézi egy darabig, ahogy takarítani kezd a lány lassú sikereket érve csak el, ha sikálni akarja le a falról vagy a padlóról. Ami Fredet illeti, ő szépen letelepszik a földre, egy idő után el is terül rajta hanyatt fekve, kezeit feje mögé téve, s úgy szemléli az előcsarnok plafonját, mintha a nagyterem időjárás-mennyezete ide is kihatna és most ő éppen bárányfelhőkben látna mindenféle mágikus állatot és tárgyat. Egy jó óra is eltelik, mire - ha itt a lány - felmutat a falra.* - Hopp, kezdődik! *Ez a Weasley-ikrek szájából ritkán jó ómen, de most kivételesen nem történik semmi rossz, egyszerűen csak elpárolog a falról, padlóról, festményekről, még a saját kezükről is a festék. Persze beijesztette a lányt, hogy ez napokig nem jön le, de csak a móka kedvéért. Tudta előre, hogy le fog ezzel a mutatvánnyal bukni, és hogy a kreatív tanári haderő - függetlenül attól, melyik tanár csípi őt el - a szokásosan mágia nélküli takarításra kötelezi majd. Ő meg hülye lenne nem elébe menni a problémának és megkönnyíteni a saját dolgát.* - Örvendtem, Findley, egy élmény volt. Ha előbb találkoznál vele, üdvözlöm a húgodat! *Áll fel a földről és porolja le magát, majd pimasz mosollyal köszön el a mardekáros lánytól és távozik.*
//Köszönöm a játékot mindkettőtöknek, s külön köszönet Pitonnak, hogy beugrott színesebbé tenni a játékot //
//
Nagyon szuper volt, imádtam és Kathet is imádom, köszönöm, hogy rám bíztad a kis cukkerádét, aztán védj meg gonosz Ruth nénitől. 
//
