2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Természetesen megéreztem a közeledtét... pontosabban tudtam, hogy jönni fog. Nem meglepő, hogy megragadtam a fejében. Mondjuk meglehetősen sokáig tartott neki, hogy összeszedje a bátorságát. Megváratni egy hippogriffet... a legrosszabb dolog, amit az ember kölke megtehet. Némileg tartottam tőle, hogy ejt majd valamiféle ócska hibát, amivel felfedi az ittlétemet és elfeledkezhetek a békés magányról, egyéb varázslénytársaimhoz hasonlóan én is csak egy mutatvány leszek az öreg kunyhójában. Na ez nagyon nem hiányzik. Na persze utána letipornám a kölyköt az első adandó alkalommal. Csúnyán. Haha, most elképzeltem a szétsírt, agyoncsipkedett arcú kölyköt, és még egy pillanatra sem volt lelkiismeret-furdalásom. Ez tuti nincs benne a könyvekben. Szóval ahogy megjelenik és lecsüccsen pontosan ugyanoda, ahova legutóbb, úgy döntök, hogy illendő megváratnom egy kicsit. A büszkeségem azt diktálná, hogy meg se jelenjek ezen a mi kis személyes találkánkon, azonban a fiúnál lévő falatkák, no meg az unalom végül arra késztet, hogy egy jó félóra után felbukkanjak a tisztáson. Kecses, ámde direkt nem túlzottan halk lépteimre a srác is könnyen felfigyelhet, feltéve persze, hogy nem olyan bamba, amilyennek éppenséggel kinéz. Kéne némi szemkontaktus, hogy mélyebbről is megismerhessem, szóval alig pár méternyire állok meg tőle, várakozóan pillantva rá. Ahogy felpattan és bemutatja a világ legbénább meghajlását, hát, nehéz megállni, hogy nyerítve röhögjem ki. De nem teszem, csak halkan prüszkölök, és pár lépést közeledem felé. Amennyiben kinyújtja végre a tenyerét, és hajlandó a szemembe nézni, különös melegség fog el, finoman érintem bőrömet az övéhez, és hagyom, hogy simogasson picit. Persze ha a fülem mögött kezdi el vakargatni a fejem, jó eséllyel felrúgom, az istenekre, mégsem egy pincsivel van dolga.
Múltkor láttam először... Igazából már jó múltkor volt, még nem állt be a tél, de igen nagy nyomot hagyott bennem. Fogalmazzunk úgy, hogy eléggé megijedtem ahhoz, hogy azt mondjam: soha többé nem akarok hipogriffet látni. Aznap ugyanis, minthogy szabad volt a délutánom, úgy döntöttem járok egyet... Aztán egy kedves kis tisztáson letelepedtem, és elterültem a fűben, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat. Lehunytam a szememet, és elmerültem a friss levegő átható illatában, és már-már majdnem elaludtam. Sőt talán el is szenderedtem, mikor valami pattant a fák között. Ösztönösen kipattant a szemem és felültem. Nyúlhattam volna azonnal a pálcámért, de nem vagyok én olyan bátor, hogy legyen lélekjelenlétem mozogni egy hipogriff társaságában. Úgy értem, elég ijesztő, ha az ember arra ébred, hogy egy lótestű madár áll előtte. Vagy madár fejű szárnyas ló? Abban a pillanatban ez oly lényegtelennek tűnt, hiszen folyamatosan közelebb jött. Persze, valahogy éreztem én belül, mélyen, hogy ha támadni akarna, akkor nem csigát megszégyenítő lassúsággal jönne felém, hiszen inkább érdeklődőnek tűnt, mint ijesztőnek, de ettől függetlenül elég lett volna csak egy rossz mozdulat, és oda a karom. Vagy épp a fejem... Amíg közelebb ért, lassan feltápászkodtam, nagyon, nagyon lassan... Mit is tanultunk a hipogriffekről? Büszkék... Igen... És csak lassan lehet közeledni... Azt hiszem valami hasonló... Részint saját testem védelmére, részint, hogy megmutassam neki, hogy nem kell tőlem félnie - bár szerintem én jobban be voltam parázva tőle - kinyújtottam felé a jobb kezem, miközben ballal eltakartam a szememet. Nem akartam látni, ahogy végtagom eltűnik egy csőrben.... De nem tépte le, csak leprüszkölt... Egyelőre! Na persze apróbb szívinfarktus jött rám abban a pillanatban, és elég érdekes hang hagyta el a tüdőm, aztán én gyáva nyúl, elszaladtam....... Igen, de ez már hetekkel ezelőtt volt. Azóta jobban utána olvastam a hipogriffeknek, és rájöttem, hogy nem is annyira félelmetesek. Ma pedig elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy nekiinduljak a Rengetegnek, hogy felkeressem. Hülye ötlet, mi? Eléggé... Mégiscsak egy hipogriffől beszélünk. Minden esetre felöltöztem jó melegen, és elindultam. Lehet hogy hagyni kellett volna magam után egy üzenetet, hogy hol vagyok, hogy megtaláljanak, ha esetleg nem térnék vissza? Erre már késő volt gondolni, mert már a vadőr-laknál jártam. Suttyomban elcsórtam pár akasztott döglött görényt, és azzal folytattam az utamat. Már csak, ha esetleg éhes lenne, ne engem egyen meg. Úgy döntöttem, oda megyek, ahol először találkoztam vele, bár nem voltam benne biztos, hogy most is ott lesz. Kisétáltam a görényekkel együtt a tisztás közepére és törökülésben leültem. Fejemet kíváncsian forgattam, hátha meglátom valahol. Sosem volt még hipogriff barátom, de lehet nem ártana összehaverkodni eggyel. Szóval átfuttattam az agyamban mindent amit olvastam. Közben rájöttem arra is, mit rontottam el a múltkor. Ma nem véthetek hasonló hibát. Az első a meghajlás. Akkor talán nem fogja leprüszkölni, vagy ami még rosszabb leharapni a kezem... Szóval ha felbukkanna, a meghajlással kezdem.... Ezt eldöntöttem....
