2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyre inkább azt érzem, hogy tévedtem. Túlságosan bizalmatlan. Ha egy lenne közülünk, akkor egyértelmű lenne a kapcsolódás. Ha Cosette valaha is fénylény lett volna, már túlságosan azonosult az emberléttel. Nem vélem úgy, hogy elbukott, de már semmire nem emlékszik abból, aki egykor volt. Ha egyátalán jól gondolom, és nem pusztán egy magányos lányról van szó, akit némi segítség után békén kéne hagynom. - Nem terhelnélek azzal, hogy unalmas gyermekkoromat mesélem el. – Adom meg a kedves kitérő választ, kétlem, hogy jól tudnék történetet kitalálni, az igazság pedig talán rémisztő is lehet, ez a lány pedig fáradt, éhes, nem titkokra kiváncsi, inkább udvarias, de menne már. - Köszönöm, de a csapdákban talált zsákmány téged illet, megfelel az útmutatás, szívesen megfizetem azt. – Bizonygatom, és várom, hogy mutassa az utat a falu felé. Talán az iskola irányában kéne a kutatást megkezdenem, ám ha már a szőke lány felé így kértem, az a tisztességes, hogy hagyom magam átvezetni az ösvényen. Kedves mosollyal rázom a fejemet, ahogyan gaztettet sejt minden mozdulatomban. Válaszol ugyan, ám többet nem kérdezek vissza, hiszen a cél, hogy fedél legyen a feje felett. Amint megpillantjuk a házakat, elégedetten bólintok, és felnyitom az erszényt, amelyet a halott utazóktól vettünk el. Miután nem tudom az értékeket, bólintok, hogy nyissa ki a táskáját, és nagyjából mindháromból egy maréknyival szórok át neki. Galleon, sarló, knút. Csupán a galleonok kész vagyont érnek, több hónapig vehet belőle élelmet, vagy akár egy házikót is bérelhet, ha nem akar a hidegben telelni. Barátságos intéssel távolodom tőle.
Nem igazán szoktam diákok jönni az erdőbe, de ő tényleg nem is tűnik annak, ha jobban megnézem. Nem tudom, hogy ki lehet, vagy mi lehet, hogy mit keres egyáltalán itt az erdőben, és eddig még igazán kifejtős magyarázattal se nagyon szolgált, amiből többet szűrhetnék le. Bár igazából nem mondanám, hogy ellenséges lenne, sőt azt sem, hogy esetleg zavaró a jelenléte, mert erről szó sincs. Valahogy úgy érzem, mintha... nem is tudom, a közelében egyáltalán nem érzem, hogy félnék, pedig egyféle tartás eddig minden esetben volt bennem, ha emberrel találkoztam, most viszont erről mintha szó se lenne. Furcsállom a dolgot, de végül egyelőre nem veszem teljesen figyelembe, amúgy se hiszem, hogy csak úgy egy könnyen rájönnék a miértekre. - Akkor jó eséllyel fázni fogsz, éjszaka már nem túl hasznos nyílt terepen lenni. De akkor hol laksz? - ha most jött és itt idegen, talán Roxmortsban vannak rokonai és azért megy a faluba, mondjuk ebben lehet ráció. Mindenesetre eléggé eltévedt szegény, ha erről van szó, mert nem pont az erdőn kéne átvágnia, hogy elérje a célját, de ha már itt van, csak nem zavarhatom vissza oda, ahonnan jött, főleg mert hát a jó ég tudja... nagyon elveszettnek tűnik, a is benne van a pakliban, hogy sejtelme sincs róla, hogy egyáltalán merről érkezett, én pedig annyira azért nem vagyok aljas, hogy visszaküldjem, hogy oldja meg, ahogy akarja a hazatalálást. - Igazából tegnap néztem őket, nem tudom, hogy lenne-e annyi, ami elég kettőnknek. - húzom el a számat egy pillanatra. Na igen a tél mindig nehéz, sokkal nehezebb boldogulni, találni valami használhatót ilyenkor. A csapdák is sokkal nehezebben telnek meg, pedig igazán igyekszem, hogy ne kelljen a kastély közelébe mennem, de az éhség épp e miatt visz rá néha mégis. - Úgy érted, hogy a faluban? - oké ez azért talán kicsit meglep. Az emberek nem szoktak segítőkészek lenni, ő pedig határozottan annak tűnik, én pedig főként csak pislogok, hogy mi lehet ennek az oka. - Hát jó... legyen, de ha átversz, annak következményei lesznek! - nem vagyok én annyira fenyegető első ránézésre, a termetem és a külsőm miatt sem, de azért tudok ám annyira szigorúan nézni, hogy elhiggye nekem azt, hogy igenis tenni tudok ellene csúnya dolgokat, ha levezetem egészen a faluig, aztán mégis csak simán lelép, vagy ilyesmi. Ha valamit megígért akkor tegye is megy, főleg ha őt vezetgetem a csapdák átnézése helyett. - Jól van, akkor legyen Sully. Ebben az erdőben még nem olyan régen, előtte... nem messze innen egy másikban éltem a családommal. - válaszolok a kérdésre is miközben már elindulunk a fák között. Eléggé csendesen, sőt kissé talán tárgyilagosan is beszélek, de hát ennek meg van az oka. Egyedül vagyok lássuk be és nem nyitok túl könnyen mások felé, ami miatt aztán csak még inkább egyedül vagyok és bármennyire is nem érdekel ez az egész, attól még ugyanúgy nem valami boldogító a helyzet.
Látatlanban megmondom, közel sem úgy nézem őt, mint a legtöbb srác, bár megpróbálok minél emberibben viselkedni. Nem is tudom, talán érdemes lenne már elsőre megmondani az igazat, erről nem kértem ki a társak véleményét, rám van bízva. Mérlegelnem kell, hiszen még sosem voltam emberbőrben, és attól félek, ha letámadnám egy ilyen horderejű információval, talán teljesen ledöbbenne. Adagolni viszont... Nem, nem tudok hazudni, az nem az én stílusom, viszont az igazságot elfedni, talán az működhetne. Állom az értetlenkedő tekintetet, úgy vélem, hogy összefonódhat a sorsunk pár évig, mert akár évekbe is beletelhet, hogy közös megoldást találjunk. Cosette esélyes, hogy egy közülünk, annak kell lennie, csak már mindenki számára feledésbe merült ez, viszont magyarázza, miért kötődünk hozzá, és miért nem él a többi fiatallal az iskolában, ahol oly sok sötét lélek lapul. - Annyira nem fázom, de ha jobban hül a levegő... Nos... nyelvtörő a hely, ahol élek, idegen vagyok itt. – Adok kitérő választ, el akarom nyerni a bizalmát, és butaságot teszek, ha ennyire titokzatos vagyok, talán elhiszi, hogy kár azzal húzni az időt, hogy mondjak egy helyiségnevet. Ha nagyon muszáj, akkor majd elmondom a tisztásunk nevét, amely az angol nyelven szinte kimondhatatlan, akárcsak az eredeti nevem. Vagy nekünk. Volt nekünk egyátalán külön nevünk? Egyet voltunk, úgyhogy kétlem. - Ráérek, ha előbb megnéznéd. Én is kezdek éhesedni... – Ezt így mondják? Bizonytalanul mosolygok, de közel sem tűnök riasztónak. Talán tesztelnem kellett volna ezt az emberesdit valaki máson előbb, de a küldetés nyilvánvaló, Cosette közelében kell maradnom. B terv kizárva. Az útmutatásért cserébe eszel velem? Van pénzem. – Most már biztos, hogy bár a szavakat ismerem, de az összekapcsolásuk stílustalan, inkább régies, valamiért a közös tudatban ez maradt meg az emberiségről. - Christopher Sully... van. Jó ez a Sully, hívj csak így. – Bólintok, mint aki még magával sincsen tisztában. Hátha betudja annak, hogy messziről jöttem. Más választásom nincsen. Finom mosollyal közeledem, nem adok rá okot, hogy tartson tőlem, ám ez sajnos minden bizonnyal fennáll. Hátha megismer, és túl tudunk lenni a faji különbségeken. – Te régóta élsz itt? – Kérdezem, pedig tudom a választ, de hátha oldja a bizalmatlanságát, hogy barátságos vagyok. Hogyne lennék az, engem jelöltek ki a számára, s talán nem is véletlenül, én kötődtem hozzá mindig a legjobban. Amikor lepkét kergetett, én voltam a fény a szárnyán.
Szerintem mindenkit meglepne, ha valaki ennyire nagyon mustrálná és ez a srác... nagyon látványosan néz, mintha még embert nem látott volna. Jó mondjuk esetemben nem ritka az, amikor valaki talán túlságosan hosszan néz meg magának, gondolom a külsőm, meg az öltözetem miatt, ami nem kifejezetten megszokott és hagyományos, főleg nem tiszta. Viszont éppenséggel ő sem tűnik ilyen téren a birtokra valónak, de máshol még nem láttam és amúgy miért került volna ide, ha nem onnan jött? Nem láttam még embereket az erdőben az a helyzet, ezért nem értem igazán, hogy ő vajon mit is kereshet itt. Látszik szerintem rajtam nagyon jól az az értetlenkedés, ahogyan rá nézek. Próbálom én felfogni, hogy ki lehet, hogy mit is akar, és végül nagy nehezen a tudtomra adja, hogy a falut keresi. Nem hiszem, hogy el fog oda találni egyedül, főleg ha ennyire fogalma sincs róla, hogy hol van, mert láthatóan tényleg nem tudja. - Épp ez az, hogy elég hideg van, ha eltévedsz a fák között... Egyáltalán honnan jöttél, ha nem a birtokról? - a kocsik igen az ittenieké, erre azért még bólintok, de ő akkor vajon hová is tartozik? Ha nem ide, akkor mit keres a fák között? Csak néha jár egy-egy diák erre, ők is csak akkor, hogy ha amúgy a birtokon élnek, ő viszont láthatóan nem, akkor... Nem igazán értem a dolgot, aztán jön a meglepő kérdés, hogy én mutassam meg neki az utat, ha nincs más dolgom. Dolgom... na igen az azért mindig akad. - Épp a csapdáimat akartam átnézni, mert kéne valamit ennem, de... Jó figyelj elkísérlek egy darabon, amúgy is körül kell néznem a környéken, ahonnan pedig már biztosan nem tévedsz el majd mész tovább egyedül. - ennyit megtehetek érte. Tudom én, hogy a hozzám hasonlók, az emberek apa szerint veszélyesek, de ez a srác nem tűnik annak és azért azt nem akarnám, hogy halálra fagyjon az erdőben, mert eltéved, netán levadássza valami durva, mert nem számol a következményekkel. Végül csak intek neki, miután felkaptam az ütött-kopott hátizsákot, hogy jöjjön szépen velem. Talán egy perc is eltűnik mire újra rászánom magam, hogy megszólaljak, oldalt pillantva rá. - Cosette vagyok. - bemutatkozás. Kár megkérdezni, hogy ő ki, hiszen minden bizonnyal majd szintén reagál és ő is elmondja a nevét, legalábbis elvileg ez így szokott menni nem? Az a Ryan gyerek is így csinálta a parton, bár ő inkább előbb kérdezett, de kinek mi áll jobban kézre azt hiszem.
Társaim túlontúl bíznak bennem, hogy majd képes leszek spontán megnyilvánulásokra a lánnyal kapcsolatban. Amióta emberi alakom van, azóta ezen is rengeteget gondolkozom, miért pont én? Én ugyan nem magamra szavaztam volna. Szavazás volt egyátalán? Vagy csak véletlen? Vagy mert én állok a lelkemet tekintetve a legközelebb a Cosette nevezetűhöz? Van egyátalán lelkem? Valaminek lennie kell. Valami tudatnak, amely eddig a társaimékhoz kapcsolt, együtt gondolkoztunk, békésen lebegtünk, s akár a csillagok, figyeltük az emberek világát, egészen addig, amíg mindez riadtságba nem csapott át. A sötét túlontúl elhatalmasodott az erdőben, valahonnan pedig származik. Ha az egész világon, vagy legalábbis itt a közelben nincsen már remény, arról tudnunk kell. Nem élhetünk tovább úgy, hogy hátha majd minden jóra fordul. Amikor kiléptem a fák közül, máris érzem a különbséget, teljesen más dolog szemtől szemben látni valakit, akit talán már ismerünk egy ideje, mint körülötte dongani, nem is figyelve arra, hogy mit beszél, mit tesz, pusztán az aurája részeként létezni. Mostantól nagyon is fontos, hogyan fejezi ki magát, de ami még ennél is többet számít, mindaz, ahogyan én megismerem majd őt. Hiszen... fogalmam sincsen az emberi kapcsolatokról. Csak annyit tudok, hogy a fény másik gyermeke tiszta szívű. Talán valaha egy volt közülünk, vagy már sem ő, sem mi nem emlékszünk erre? Valami akkor is hozzá vonz minket. Engem. Milyen nagyok a szemei, de tényleg? Elámulok ezen, a saját gesztusaimat nem is nagyon tudom, hogyan lehetne elrejteni, burkolt formába önteni, biztosan meglepem ezekkel. Olyan furcsán néz rám, rosszallóan, pedig nem is ártottam neki. Máris elrontottam volna? Az emberek máshogyan köszönnek? Ilyesmi integetéseket láttam. Nagyon ráncolja a homlokát, mégis segíteni akar. Mondtam én, hogy tisztaszívű! A mutatott irányba kukkantok, aztán megrázom a fejemet, ugye ez a nem? - Van időm, hogy odaérjek, ha addig nem fagyok meg. Kocsikon? Oh, nem, én nem ide tartozom, a kocsik az itt lakóké, ugye? – A mindenki mást nem emelem ki, mintha magától értetődne, hogy ő sem a kocsikon ül, hiszen magát külön halmazként jelölte meg. Bizonytalanul ácsorgok, valóban eltévednék, ha egyedül indulnék, hiszen eddig az erdő volt az otthonom, de miért is akarnék továbbmenni, ha itt a lány? Viszont így ismeretlenül hogyan nyerhetném el a bizalmát. - Mutatod az utat, ha nincsen most más dolgod? – Kérdezem halkan, még próbálgatnom kell a hangerőt, és a hunyorgást is, néha nem árt ugyanis pislogni sem, mielőtt kiszárad a szemem. Ösztönösnek kell majd lennie, úgy érzem.
Megszoktam már azt, hogy az erdő elég nyugodt hely, hogy itt nem igazán szoktam másba botlani. Ha társaságra vágyom - ilyen sosincs -, akkor megyek a birtokra. Na jó inkább azért megyek oda, hogy megszerezzem azt, amit kell, hogy kicsit körülnézzek, hátha valamit kint hagytak az udvaron. Szerencsére az itteni diákok eléggé... hát hogy is mondja szétszórtak tudnak lenni. Sok mindent szereztem már meg azért, mert egyszerűen csak kint hagyták a dolgokat, gondolom letették, elejtették és ott maradt a fűben, egy padon, vagy csak a kviddics pályán. Nekem pedig minden hasznos lehet. Nem érdekelnek pl. az ékszerek, de egy bőrnyaklánc bőr része hasznos lehet összekötözni dolgokat. Megtanított rá a csorda, hogy minden jól fel tudjak használni, úgyhogy nem okoz különösebben nagy gondot, hogy odafigyeljek a részletekre és mindent kiszúrjak, ami számomra hasznos lehet. Most viszont határozottan meglep, hogy a fák közül lép ki valaki, mintha egy diák lenne, hozzám hasonló korú, talán egy kicsit idősebb? Nem mondom, hogy jó vagyok kormeghatározásban, hiszen nem sokszor találkoztam emberekkel, a kentaurok pedig nem néznek ki ugyanúgy, mint ők. Meglepetten fordulok mg, amikor meghallom a reccsenést. Márt épp indultam volna, hogy megnézzem az emlegetett csapdákat. Bizonytalan intést kapok, amire már felállok a fatörzsről, amin eddig ücsörögtem. Nem cselekszem hasonlóképpen, legalábbis nem azonnal, egyszerűen csak gyanakodva mérem végig. Sose tudhatom, hogy ki kicsoda. Akárki kotyoghatott rólam, Kyle, Ryan, vagy a lány, akié a seprű volt... vagyis még mindig az övé... mindegy. A lényeg, hogy nem értékelném, ha mondjuk vadőr utánam küldött volna valakit, mert zavarom a köreit az erdőben. A kérdés hallatán kissé ráncolom a szemöldökömet, végül Roxmorts irányába mutatok. - Arra, de nincs éppenséggel közel, és nem biztos, hogy nem tévednél el útközben. Miért nem... úgy mész, mint bárki más? Azokon a kocsikon, amiket a fekete lovak húznak? - itt láttam először theszrált a birtokon, az erdőben, szóval a nevével nem vagyok tisztában. Róluk még az apám soha nem mesélt. Sok mindent tanultam tőlük, de azt tudták csak elmondani, amit láttam és meg is mutathattak mást nem, így aztán nem mondanám, hogy minden téren tökéletes tudással rendelkezem, de sok mindent tudok, amit egy átlagos diák nem. Sokat tudok az erdőről, a fákról, a környezetemről, ezért van, hogy még mindig életben vagyok, egyedül, a tél közepén a Tiltott Rengetegben, ahová mások be se nagyon merészkednének önként.
Vagy egy órán át szemlélgettem magam ruhátlanul, ismerkedtem az új külsőmmel, aztán kezdtem csak kicsit fázni. Társaim búgva táncoltak körbe, hogy ezzel is melegítsenek. Olyan különös, ismerek minden mozgásformát, mintha mindig is emberi bőrbe születtem volna, mégis olyan különös járni, ahogyan recseg a talp alatt a föveny. Még a szó is olyan vicces: talp. Nem szocializálódtam, hogy magaménak érezzek minden gesztust, szoknom kell még őket bőven. Próbálgatom a hangomat, hiszen tudom, hogyan is beszélnek már ők, főleg a szőke manót figyeltük eddig, ismerem már a hangképzés kulturáját is. Amikor már elkezdek tüsszögni, jobbnak látom, hogy magamra kapjak párat a ruházatból, a szaguk azért hagy maga után kivánnivalót, inkább dohos, mint büdös, régen használták már őket. Amennyire tőlem telik, az alkatomhoz mérten huzigálom magamra a lényegében szürkés-barnás összeállítást. Nincsen egyszerű dolgom, mellkasom ugyanis széles, boltozatos, még emberi mértékkel is kirívó. Magas lettem, érdekesnek tűnik ebből a távból figyelni még a virágokat is, ahelyett, hogy felettük lebegnék. Köszörülöm a torkomat, ne a lány jelenlétében kelljen majd zavarba jönni. Ez mégis elkerülhetetlen, hiszen a közös tudatnak immár nem vagyok a része, és azon túl, hogy majd együtt menthetjük meg a fajtánkat, nem sok elképzelésem van. Ismerjem meg, járjak a kedvében. Hogyan? Külső szemlélőként mintegy semlegesnek könnyű lenni, de odamenni, az emberek gondjairól faggatni bizony nem lesz egyszerű. A hasam mordul egyet, hirtelen ürességet érzek. Most kell megtölteni? Csattogtatok párat a fogaimmal, jó hangosan cseng. Érdekes... Varázspálca? Ismerem az emberek mágiáit, noha sosem alkalmaztuk, megvolt a saját misztikumunk. Még jó azonban, hogy a feltűnést kerülendő találtam egyet a csontok között, legalább nem leszek annyira kirívó. A cipő ugyan idétlenül áll a lábamon, de végre indulásra kész vagyok. A hajam összeborzolva, sosem látott még fésűt. Kilépek a fák közül, hogy végre megpillantsam őt. Valószínűtlenül nagyok azok a kék szemek. Vagy én is ilyen furcsán festek? Ösztönösen érintem meg azon a ponton, és pislogok párat. Végül bizonytalan intésre futja tőlem, a reccsenésre biztosan odakapta a fejét. - Helló... merre van a legközelebbi... falu? – Igen ostoba kérdés, de más most elsőre nem jut eszembe. Amennyire én tudom, az emberek mindegyike igen más, fémjelzi őket valamiféle kirívó jellem, tünet, nekem sem ártana ilyesmit kialakítanom. Na de vajon milyet? Főleg őt figyeltük, jobbára olyan vagyok mint Cosette, amolyan elutasító az emberekkel, természettisztelő, mintha valami lelki társa vált volna valóra, de úgysem hinné el. Vagy engem, vagy magát vélné bolondnak. Jobb ezt adagolni.
Nem fogok mostanában túlságosan gyakran a birtok közelébe menni, ebben egyre biztosabb vagyok benne, hogy veszélyes. Sokkal veszélyesebb ott, mint az erdőben, mert túl sokan vannak... túl sok a diák, akik folyamatosan csak a pálcáikkal hadonásznak, akik folyamatosan csak próbálják bizonygatni, hogy milyen nagy valakik, de a mágia nélkül képtelenek bármit is elérni. Szerintem ez... szánalmas dolog, hogy mit ne mondjak, de gondolom nekem aztán semmi közöm az egészhez, csak szépen el kell kerülnöm a birtokot. Az apám is megmondta, hogy az emberekkel vigyázni kell, mert soha sem tudhatod, hogy mit is akarnak pontosan. Na erről van szó, nekem is ezért nem szabad a közelükbe mennem, így is már túl sokat kockáztattam. Csak éjszaka megyek a birtokra, amikor nem járnak arra olyan sokan, amikor nem okoz senki törött orrot, amikor nem szúrják ki, ha elemelek pár apróságot. Egészen jó kis kuckót sikerült magamnak már kialakítani, a hideget is nagyjából bírom, úgyhogy nem olyan vészes a helyzet. Most is épp azon gondolkodom, hogy mi legyen a mai ebéd, no meg, hogy vajon lemenjek-e Roxmortsba esetleg plusz egy pokrócot csenni valahonnan, ahol épp nyitva az ablak. Az volt a jó karácsonyban, hogy az emberek azért egy fokkal figyelmetlenebbek voltak, így nekem is könnyebb dolgom volt egy-egy nyitott ablakból elcsenni valamit, és talán ez még folytatódhat most így az új évben, majd meglátjuk. Egyelőre viszont még nem találtam ki, hogy mi is legyen a mai program. Még tegnap kihelyeztem pár csapdát, azokat át kell első körben néznem, hogy jelenleg hogy is állnak. Remélem akad esetleg valami értelmesebb fogás, már napok óta nem sikerült semmi hús tartalmút ennem. Legalább egy mókus... tudom nehéz kérdés, télen az állatok is ritkásabbak, én pedig annyira azért nem vagyok nagy vadász, hogy nagyobb vadakat is elejtsek, no meg amúgy se nagyon tudnám tárolni a húst, úgyhogy ebben már is lenne reménykedni. Jó nekem a kisebb kaja is, és tudom én, hogy mi az, ami felhasználható az erdőben, erre a csorda tökéletesen megtanított, úgyhogy nem vagyok egy elveszett lélek, hiába próbál folyton mindenki rábeszélni arra, hogy inkább vegyem be magam a kastélyba, mert ott majd milyen jó lesz. Na persze... folyton varázsló kölykök között, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mi is az élet valójában.
