2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Én azt tenném, csak én vagyok a legkisebb, és mindenki okosabb nálam. Tanárok, szülők, felsős okostojások. – Vágok vissza a végén már egy árnyalatnyi mosollyal, mert hajlamos vagyok elismerni, hogy igaza van. Lassan már a saját érzéseim alapján kéne léteznem, és nem a mások által elém tartott kaleidoszkópon át figyelni a nagyvilágot. Megvan a saját személyiségem, csupán jó mélyen a lelkembe kell nyúlni, és felszínre hozni. Bátor vagyok, magabiztos, bárkivel szembeszállok, az elemi mágiákban pedig tulajdonképpen egészen ügyeskezű boszorkány vagyok. Régen alig nyafogtam, csak olykor fanyar humoromat csillogtattam, talán apa felbukkanása váltotta ki belőlem, hogy ennyire elkezdtem mint a félőrült bizonyítani. Teljesen felbolydult bennem minden, és naná, hogy a havi ciklusom is, még tiszta mázli, hogy a rémálmok közepette nem úszom éppen vérben. Ahogyan Wyatt mondja, le kéne nyugodnom. Beharapom az ajkamat, és most először félretéve a lázadó tinihercegnőt, bólintok. Lehetek lázadó, ám a saját akaratom nem mehet csakazért is dacból a józan ésszel. Kicsit önzőnek érdemes lennem, hogy jól érezzem magam a bőrömben. - Nem tudom, hogy mi a felnőttes. – Vonom meg a vállamat itt őszintén, fintorok nélkül. Íriszem kitágul, ahogyan hallgatom őt, megpróbálom értelmezni, hogy miről is beszélhet, ám olyan fárasztó volt ez a mai éj, először dobáltam magam, majd azok a fura álmok, végezetül a kinti förmedvény. A föld alá süllyedhetek, hogy látott ruha nélkül. A fair play értelmében ő is megtehetné. Bár... biztosan meglepődnék, ha igent mondanék, úgyhogy inkább nem égetem magam ilyesmivel, jobb az egészet elfelejteni. - A miénk kedvesebb! – Húzódik mosolyra az ajkam. Na igen, Piton prof egy állat a maga nemében, mintha valóban versenyeznének McGalagonnyal, hogy melyik tud szigorúbb lenni. A házvezetőnk velünk igazságos, a többiek annyira nem érdekelnek. Végül bólintok, és feltápászkodva bólintok. – Oké, köszi a meghívást, vagy mit. Öltözz ki! – Én nagyon nem fogok, pontosan megmondta, hogy ez nem randi, nem is kezelem úgy. Apának szerzünk, toborzunk sereget. Beletúrok még a hajamba, amely már száraz, de még sok benne az elektromos töltés, így visszaintek Wyattnak, majd pár pillanattal később távozom én is, méghozzá lefelé, a mélybe. Mármint nem a pokolba, csak az alagsori klubhelységbe.
- Talán csak azt tedd, ami neked jó és ne azt, amiről azt hiszed, hogy másoknak megfelelsz. - rántom meg a vállamat. Szerintem a legnagyobb gond nála az, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit is akar pontosan, hogy milyen akar lenni. A saját útját kellene megtalálnia és nem pedig máséra lépnie. Ezt teszi pedig, keresgéli, hogy lehet olyan, mint az anyja, az apja, vagy akárkije, pedig így nem halad egyről a kettőre, szerintem neki is tisztában kellene lennie végre ezzel. Nem mást kell követni, önmagát kéne megtalálnia, de most még csak úgy viselkedik, mint egy hisztis kis hercegnő, akinek ha egy rossz szót mondanak, akkor vagy visszavág, vagy kiborul, pedig vagy megfogadni kell egy tanácsot, vagy nem foglalkozni vele. Csak annyi a fontos, hogy azt aki vagy te magad elfogadd és akkor már más is elfogad... vagy kénytelen lesz. Engem sosem érdekelt, hogy más hogyan tekint rám, vagy másnak mi a véleménye, ennyire egyszerű. - De mégis azt hiszed, hogy ha megpróbálsz felnőttesen viselkedni és másokra hasonlítani, akkor jobb lesz. - igen, erről beszélek, gyerek még, de a legnagyobb baj az, hogy gyerekesen viselkedik, sértődékeny és hisztis, mint egy öt éves, vagy rosszabb. Ettől aztán tuti, hogy nem remélhet tekintélyt, nem fogja senki sem emberszámba venni, és felnézni rá, ha ilyen. Akkor fogják, ha képes magát kihúzni és tényleg mások fölé emelkedni, de ezt nehéz megtenni, ha minden szó mögött támadást érez. - Kedves? Csak akkor vagy jó, ha kedves vagy? Ne mondd már nekem ezt Arielle... rengeteg az ellenpélda. Ott van a házvezetőnk, cseppet sem kedves, szigorú, de igazságos, nem kell mindenkinek kedvesnek lennie. És karótnyelt sem vagyok, pont te viselkedsz úgy, mint valami kiskirálylány. - szökik fel kissé a szemöldököm. - Találkozunk a bálon, keresd a saját utad és ne alkalmazkodj minden elváráshoz. - pillantok még rá, ahogy feltápászkodom a fotelből, ahová épp csak nem régen ültem le. Zsákutca, ez most az, mert kétlem, hogy ha tovább próbálok neki magyarázni, akkor megértené. Majd talán magától idővel, vagy talán mások visszajelzéséből. Nem tudom... talán nem is nekem kell őt megváltoztatni, hiszen ahogy mondta gyerek még. Nem formálta még az élet, mert nem történtek vele olyan komoly dolgok, majd... minden bizonnyal annak is eljön az ideje. Biccentek még egyet, csak aztán tűnök el kifelé menet. Megmentettem az életét és a megaláztatástól is, ha más találna rá, ez már egy jó pont lehet az apjánál, ennyi most elég.
Nagyokat vigyorgok, hiszen ha az állandó pofavágás helyett viccesre veszi a figurát, akkor egészen más az arcberendezése, még azt is mondhatnám, hogy tetszetős. Sajnos azonban mindig visszamenekül a még nálam is savanyúfejűbb világába, és onnnantól kezdve nem tudok mit kezdeni. Én tudom magamról, hogy végtelenül negatív vagyok, na de hogy pont egy olyan találjak haverkodni, aki hasonló mint én... eléggé kiábrándító érzés. - Ez se jó, az se jó. Hát én már komolyan mondom teszek az egészre, meg se fogok szólalni, akkor aztán senki nem köthet belém. - Nem, nem nyafogok állandóan, de az, hogy a környezetemben mindenki valami olyannak állít be, aki csak egy kolonc, púp mindenki hátán, hát ettől nem túl jó érzés tükörbe nézni. Mi van akkor, ha most kamaszodom, és még nem találtam meg azt, ami lenni akarok? Hiába vannak itt a szüleim, a példák még nem kristályodtak ki annyira, hogy követni tudjam őket? Nem mindenkinek olyan egyszerű, mint a megközelíthetetlen, magabiztos srácnak, Wyattnek. Mondhatnám, hogy csodállom, de biztos vagyok benne, hogy ő se magától ilyen, de hát ki vagyok én, hogy faggassam? Egy senki a szemében. Úgyhogy mindegy is. - Talán mert nem vagyok felnőtt. Gyerek vagyok, nem? – Harapom be az ajkamat, végülis igaza van, rohadtul sértődékeny vagyok, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Majd kialakulnak itt a dolgok, talán egyik napról a másikra. Jól látja, meg akarok felelni a szüleimnek, mások nem igazán érdekelnek, de harcolni nem tudok, a mágia sem megy olyan egyszerűen... - Te talán képes leszel arra, hogy kedves legyél valakivel? Úgy értem jó fej dolog volt, hogy lehoztál, nem röhögtél ki, és nem tettél megjegyzéseket se arra, hogy nem voltam rajtam semmi... de mindig ilyen... furán karótnyelt vagy? Én se vagyok egy... na de te... – Csóválom a fejemet. Ő végülis griffendéles, és valahol bejön ez a sötéten titokzatos stílus, valahol meg rohadtul furdalja az oldalamat, hogy most erre mi szükség van.
- Azt is mondhattam volna, hogy kirázod magadból a szuflát. - rántom meg a vállamat, mert ez is jó megközelítés lenne igaz? Mondjuk nem mondanám, hogy olyan vicces fiú vagyok, szimplán csak őszinte. Igazából tényleg úgy gondolom, hogy a csaj veszélyes önmagára és másokra is, mert képtelen kontrollálni a saját erejét, pedig megpróbálkozhatna vele valamilyen úton-módon nem? Mégis csak erről szól az élet a kontrollról. Én már csak tudom, neki is meg kéne tanulnia, semmi értelme annak, hogy csak erőlteti folyamatosan ezt a mérhetetlen dacosságot, amiben él, aztán meg nem tudja, hogy majd mi lesz a vége a dolognak, mert igenis komoly következményei is lehetnek az efféle kilengéseknek. És persze most is csak daccal és visszavágással reagál a szavaimra. Tudom én, hogy nem vagyok az a tipikus úriember, aki mindent könnyen kezel le, de őszintén szólva... nem az én dolgom az, hogy pátyolgassam a lelkét, no meg azért lássuk be, sokaknál egyáltalán nem az használ. Vannak szülei, van családja, ők azok, akik ezt megtehetik érte, nem az én dolgom. - Szerintem a kimért és úriaskodó stílus eszméletlenül rettenetes. - vonom meg a vállamat újfent. Nem hiszem, hogy olyannak kellene lenni, csak meg kéne találnia valami egészséges egyensúlyt, amikor nem nyafog és nem is minden áron arra megy rá, hogy elérje mások tiszteletét. Az az igazság, hogy a tiszteletet nem kiharcolni kell. Ha megérdemled, akkor eléred azt magadtól is nem? Ő pedig valahogy pont ebbe nem gondol vele, hogy talán akkor lesz majd méltó rá, ha már nem akar minden áron az lenni. - Látod a sértődöttség pont nem felnőttes vonás. - nem kioktató a hangnemem, és még csak nem is gondolom úgy, hogy mindent jobban tudok nála, de sok mindenen mentem már át, ő pedig inkább olyannak tűnik, aki azt hiszi, hogy tudja, hogy miről szól az élet, miközben pont hogy az ég világon semmi sejtése sincs róla, hogy milyen komoly dolgok is várnak rá odakint. Ha valami tényleg kemény ellenfél állna szembe vele, akkor biztos, hogy nem lenne jó taktika a sértett visszavágás. - Mit tudom én... te akarsz tiszteletet kelteni, hát akkor próbálkozz vele nem? Egy ilyen közösségi izé pont jó lehet rá. Beszélgess mondjuk kevésbé királynői stílussal. - kétlem, hogy komolyan azt hiszi, hogy ettől lesz majd több, mint aki most, ha másokkal olyan lekezelően beszél, mintha csak ő lenne a tökéletes a világon csak azért, mert a szülei nagy emberek, vagy mert Mardekáros, vagy nem is tudom, hogy miért ilyen a stílusa, de úgy viselkedik, mint akire rá se szabadna nézni, mert még akkor is arcon dobhat egy tűzgolyóval, ha nem tetszik neki a szemöldököd állása.
- Elfüstölök? – Ez azért túlzás, még egy kósza mosolyra is telik tőlem. Elég száraz, mesterkélt stílusa van, mégis bele tud csempészni némi humort is, amire néhanap akár még vevő is lehetek. Annyira kifacsart helyzet ez a mai, hogy pont a helyére került a poénja, így történhetett meg, hogy meglepő módon vidoran reagáltam le. Velem ellentétben, aki még most sem tudom, hogy mit akarok, hogyan vívjam ki mások tiszteletét, ő magabiztos, erősnek mutatja magát. És még arra is marad energiája, hogy nekem adjon tanácsokat. Érdekes egy fazon, meg kell hagyni. Vajon mit kereshetett az erdőben? Magamról legalább tudom, hogy véletlenül keveredtem oda. Na de ő? Sosem tudom meg. Sétált. Na persze.. Elhúzom a számat, ahogyan látom, hogy már megint nem sikerült elnyernem a tetszését. Tényleg nem értem. Egyrészt miért akarnék megfelelni neki? Miért érdekel az engem, hogy mit lép? Ha nem tetszik, hát nem tetszik, ahogyan viselkedem. Ami viszont számomra gyomorforgató kissé, hogy nem lehet megfelelni neki. Úgy tesz, mint a szüleim. Mindenben a hibát látja, legyek erősebb. Csoda, hogy ha állandóan megfelelési kényszerem van, ha mindenki rám szól? Ezek után honnan tudjam, hogy milyen is vagyok igazából. Fogalmam sincs. - Tudom. Azt, hogy hogyan legyek olyan kimért, úriaskodó, igaz? – Vágok vissza kissé dacosan. Na igen, minek tartsam a Sheskás komolyságot, hogy ha úgysem nézi ki belőlem ezt, és csak ő is a szememre hányja, hogy van még mit tanulnom. Pontosan tudom, hogy a tojáshéj még a hátsómon, ellenben azzal hogy mindenki kioktat, csupán a lázadó felemet erősítik. – Bocsánat hogy szóba hoztam...apu. – Azt hittem, hogy egy kicsit jól fogom érezni, legalább lesz társaságom, hogy beszélgessünk, de nem igazán találom meg velem sem a közös hangot. Vélhetően tényleg velem van a gond, ha ennyire egyedül vagyok, és mindenki kinéz a köreiből. Mindegy, nem fogok ezért bedepizni. – És hogyan képzeled el ezt az ismerkedős izét másokkal? Felőlem amúgy ha vége a vakrandis résznek, le is léphetünk.
Lehet, hogy én vagyok a hülye és látok mindent rosszul, de akkor sem igazán értem a logikáját és az érvelését. Egyszerűen furcsa és érthetetlen az egész. Szóval akkor azért viselkedik így, mert ezzel akarja megmutatni, hogy milyen baromi erős, miközben pont azt mutatja meg ezzel, hogy gyenge? Nem tudja egyedül megoldani a problémát és azért fiatal még, hogy ha kell akkor segítséget kérjen. Azért jár ide, hogy tanuljon nem? - És akkor néznek majd fel rád, ha annyira frusztrált vagy a megfelelési kényszer miatt, hogy elfüstölsz az udvaron? - nem akarok én szándékosan bántó lenni, még ha végül ez sikerül is. Egyszerűen csak... frászért kell ennyire túlgondolnia ezt az egészet. Ha ki akar emelkedni, akkor hát tegye meg, de nem úgy fog ez sikerülni, ha túlságosan ráizgul az egészre és minden áron el akar érni valami nagy dolgot. Tanuljon, legyen kiegyensúlyozottabb, higgye el magáról, hogy képes valamit és kész... Na persze ezt pont én mondom, aki egyébként is elég labilis érzelmileg, de én közben nem kínlódok a miatt, hogy én akarok itt lenni a valaki és nagy dolgokat elérni. Én egyszerűen megelégszem azzal, aki vagyok és kész, maximum valamelyest feljebb akarok lépni, ha majd idővel sikerül. - Semmiség. - biccentek egyet. Nem tudom nekem ez a kimért stílus se kifejezetten tetszik, sőt. Nem is tudom meg kéne találnia inkább valahogy a saját útját és nem pedig minden áron másét járnia, másnak megfelelnie, úgy csinálni, ahogyan másnak jó. Szerintem ez ennyire egyszerű lenne és akkor már nem érezné úgy magát, mint valami kis elveszett bárányka. Ettől függetlenül megyek szépen vele a cél felé. Ennyit megtehetek érte, amúgy is az a cél, hogy bevágódjak és hogy sikeresen beprotezsáljon majd alkalmasint az apjánál, mert nekem is vannak céljaim, az első az, hogy ne csak valami unalmas munkám legyen a Minisztériumban, hanem hogy el is érjek valamit, ami több ennél és ahol nem kell meghúznom magam azért, ami vagyok. - Nem randira hívlak Arielle, csupán körülnézni, és hogy egy kicsit... tudod gyakorold a viselkedést, amit szeretnél elsajátítani. Nyugalmat kellemetlenebb körülmények között is akár. - rántom meg a vállamat. Nem akarok én édelegni, egyébként sem vagyok az a típus. Szórakoztatásban nem vagyok a toppon és táncolni sem szeretek. - Ez egy iskola, tudod, hogy nem tartanak itt semmit, ami hasznos lehet. Te még nem is ihatnál nem? - mert hát ha jól tudom akkor nem kifejezetten van meg a kora ahhoz, hogy nyugodtan iszogathasson mindenféle ütős alkoholokat. Amúgy sem hiszem, hogy az ő jelleméhez jót tenne, ha még ilyesmi is befolyásolná a józan ítélőképességét.
Miközben feltápászkodtunk, egymást támogatva, és megindulunk befelé az iskolába. Pontosabban ő támogat engem, hiszen nem csak az, hogy csurom víz vagyok, még meg is ütöttem magam, a lelki megaláztatáson túl. Úgyhogy jó lenne mielőbb elfelejteni ezt a ma estét, legalábbis viszonylag keveset beszélni róla, hiába erősködik, hogy ezzel itt nincsen vége, és valakivel egyeztetni kéne, hogy mi velem a gond. - Te ezt nem érted.. Én vagyok a legkisebb... Azt hiszik, hogy csak mert lány vagyok, nem is érek túl sokat, és csak arra vagyok jó. Meg akarom mutatni, hogy van bennem valami, tényleg.. – Harapom be az ajkamat, nagy nehezen mégiscsak eljutunk az özönvízszerű viharban a főépületig, bent már lényegesen egyszerűbb dolgunk van, ha elkerüljük a súlyosan sérült gondnokot. Most még az ír manók is velünk vannak, mert azután, hogy túléltük az elektromos kisüléseket, és az erdőtüzet, szerencsésen eljutunk a klubhelységemig, ahonnan pár perc múlva már némiképpen száradt állapotban jövök vissza, és társnőimnek köszönhetően még a srác kabátja is vállalható állapotba került, úgy nyújtom át. - Köszönöm. – Ez egészen anyának a stílusában, felszegett állal sikerült, még magam is meglepődöm rajta. Tudok én, ha akarok, mindenki azt mondja, hogy legyek kemény, Wyatt még azt is, hogy ne görcsösen, és lám, ha nem fókuszálok, egészen ki tudom magamat húzni, és a cinizmus úgy pereg le rólam, ahogyan az eső ronggyá áztatott. Akadály nélkül.. Felérünk az első emeletre, hogy megleljem azt a társalgót, amire gondoltam. Tényleg volt ilyen! Biztosan Felixet ihattam az elmúlt pár percben, mert megint szerencsém van, jól emlékeztem. Benyitok, és sehol senki, ellenben a kandallóban már barátságos tűz ropog, az asztalok egyikén szív alakú dobozban csokik. Valentin-napi dekór a manók részéről. Elmarom a dobozt, a számba tömve egy nagyon darabkát, majd a srác felé is kínálom. Le kell nyelnem mielőtt válaszolnék. - El. Persze, hogy el. De kettőt szögezzünk le. Nem tudok táncolni, szórakoztatásban meg egyenesen pocsék vagyok. – Nem ajánlom fel, hogy akkor talán mást kéne elhívnia, ha édelgetni akar, végülis nem kell mindenkinek rózsaszín felhőkön át úsznia azon a bizonyos napon. Mégis félmosolyra húzódik az ajkam, ahogyan hátradőlök a kanapén, amire levetettem magam. – Pia bezzeg nincs. Az volna az igazi. Valami likőr is elférne Ari néninek...
Dacos, talán pont ez a legnagyobb baj. Azt hiszi, hogy csak ő lehet tökéletes, azt hiszi, hogy csak ő lehet... annyira fenemód magas rangú. Oké az apja nem akárki, de attól még épp arra kéne törekednie, hogy a tetteivel érjen el valamit és ezt minél görcsösebben akarja elérni, jó eséllyel annál kevésbé fog neki sikerülni, de nagyon kétlem, hogy nekem ezt hajlandó lenne elhinni, és amúgy sem az én dolgom, hogy változtassak a hozzáállásán, mert hát ki vagyok én? Segítek neki, mert elég pocsékul fest és ha már itt vagyok rossz pont lenne az a apjánál, ha itt hagynám megfagyni, vagy jól megfázni, és a végén még esélyem sem lenne olyan körökbe bekerülni, amikbe nagyon be szeretnék. Na de egy a lényeg, fejlődni csak akkor fog és nagy dolgokat elérni, ha nem akarja azokat minden áron. - Nem, de talán többet érnél el, ha nem akarnál mindenáron... elérni valamit. - rántom meg a vállamat, de nekem aztán édes mindegy. Végül is nem az én dolgom az, hogy hogyan kezeli a dolgait, maximum az, hogy ne hagyjam, hogy kicsinálja magát az udvaron, mert a végén még az én számlámra írnák, főleg akkor, ha nem segítek neki, amikor azt meg gondolom mindenki elvárná, bár... nem derülne ki, hogy erre jártam, ha elviszem a kabátomat. Oké, ennyire nem vagyok tahó, no meg mégis csak szükségem van rá az apja miatt, hogy bejussak a belső körökbe, szóval megpróbálom tartani a számat és nem még jobban kioktatni, pedig őszintén szólva tudnék mit mondani. Inkább elkísérem a szobájáig, vagyis a klubhelyiségig, aztán csak várok egy kicsit, amíg el nem készül. Lehuppanok és kész, végül is megvárhatom, mint mondtam be kéne vágódnom nála, az mindenképpen hasznos. - Kérésed számomra parancs! - még egy kisebb meghajlást is produkálok. Nem szándékozom kifigurázni őt, de hát azt hiszem pont azért nem tud a problémáival mit kezdeni, mert nem hajlandó őket komolyan venni és szépen besöpri őket a szőnyeg alá, mintha nem is lennének. Nem hiszem, hogy ez éppenséggel jó megoldás lenne, de persze ő tudja, nekem igazán nincs jogom beleszólni az életébe igaz? Ha úgy gondolja jó az, amit és ahogyan csinál, akkor tegye csak tovább, maximum a következő alkalommal, amikor épp nem leszek ott szépen szénné égeti magát az esőben egy kósza villámnak hála. - Hm... mit szólnál, ha eljönnél velem cserébe a Valentin napi bálba? Szigorúan csak a terepfelmérés miatt. - no meg ez egy jó pont lehet nála és ami jó pont nála az jó pont az apjánál is, tehát mindenképpen érdemes bevetni. Amúgy nem bírom az ilyen banzájokat, a karácsonyi bál elől is elmenekültem, de mivel ez egy független buli, amit az egyik háztársam rendez az a nyálas képű Gerard... nem lesz tanári felügyelet, tehát az ember talán még jól is érezheti magát. De ha a pársorsoláson az elején valami nyafogós nyomorékot kapok magam mellé, akkor isten bizony, hogy felrúgom az kis csajt.
Pont azzal mutatom magam törékenynek, hogy próbálok elérni valamit. Az egész családom fel tud már mutatni valamit, csak én nem, ezért is erőltetem, hogy igazi sötét boszorkány legyek, mint anya, de a görcs bizony megvan bennem, innen már egyenes az út a rémálmok, és az elemi kitörések felé. Csak tudnám, mit is tehetnék, hogy mindenki úgy fogadjon el hogy valóban méltó legyek Rasmus nevére, még ha valójában nem is az apám. El kéne engednem magam, és Wyatt nem jár a legjobb úton, ha le akar állítani. Végül mégis nyekkenek egyet a földön, amitől a feltápászkodás a következő lépés. Azt hiszem, ha már teljesen látott, akkor már késő szégyenkeznem, akkor dacos képpel, felemelt arccal kell vállalnom, hogy bizony ez történt. - Attól meg kinek lesz jobb, ha még ki is oktatsz? – Vágok vissza, mégis jólesik, hogy ott van, a kabátjába zár, így viszonylag gyorsan visszafogom magam, és a támogatása mellett indulunk vissza a kastélyba, és csak remélni merem, hogy elkerüljük azt a senkiházi gondnokot, nincsen kedvem ahhoz, hogy a házvezetőm elővegye anyát. A saját gondjaimat nekem kell megoldanom. Nem mondom, hogy egyedül, de felnőttek bevonása nélkül. Valahogy kárpótolni akarom a srácot, valahogy már sokat kérdezett rólunk, apa meg azt mondta, hogy szövetségeseket kéne szereznem. Talán azzal hogy szívességet tesz nekem, tehetek úgy, mintha az lenne a jutalom, hogy beajánlom. Viszont ezzel meg az a gond, ha így elsőre megteszem, soha többé nem fog tőlem függeni. Van vajon értelme mégis hitegetnem? Nem is tudom, nem az az ember vagyok, aki manipulál. Ha bunkó vagyok, akkor azt nyersen teszem, az érzelmeim vezetnek, nem tekintek senkit eszköznek. Ha megorrolok valakire, akkor orrbaverem, nem zsarolgatom. Lehet, hogy pocsék hozzállás, talán ebben sem ártana fejlődnöm. Valahol ellenségként kéne rá tekintenem, de apa nem azt mondta, hogy a háztársakra redukáljam a kört, akikből vadászhatok, Wyatt pedig értelmesnek tűnik, engem sem valami féreg mardekárosként kezel, így magától értetődik, hogy ha már nem fogok tudni aludni, akkor legalább egy próbát teszek, hogy ha még nem utál nagyon, akkor talán lesz kedve valami engeszteléshez, vagy mihez. Bólintok, és felvonszolom magam klubhelységen át a körletbe. Felkeltek egy alsóbbévest, hogy szárítsa meg a fiú kabátját, amíg én áttörölközöm a fürdőben, és nedves hajjal ugyan, de száraz ruhában lépdelek le a festmény elé. Ezek után már nem érdekel, hogy elkapnak-e, de mégis jó lenne találni valami diáktársalgót, hogy ne a folyosón kajtassunk. Kaptam magamra egy blúzt, tiszta fehérneműt, farmert, és egy pulcsit. A hajam meg csak megszárad előbb utóbb, most úgy nézek ki mint egy szopottgombóc. Végig is simítok a sötét tincseken, mintha azt remélném tőle, hogy kap némi tupírt. A pálcámat bölcs módon most meg sem próbáltam keresni. - Itt vagyok. Köszönöm. Megtennéd, hogy mára ejtjük a témát? – Kérdezek rá, éppen elég balféknek érzem magam azért, ami történt, és bár nem tud róla, de ez az egész évemet tükrözte, nagyjából semmi nem sikerült. Azon gondolkozom inkább hova is vethetnénk be magunkat, marad végül a diáktársalgó. A törölközős ellenére még mindig vacogok egy kissé, de el fog múlni, ott van egy Barátságos tűzű kandalló, ami a télre való tekintettel biztosan be van gyújtva. - Inkább azt mondd meg, én mit tehetek érted. Szokásom viszonozni a szívességeket. – Jegyzem meg kissé éles hangon, mert még mindig bánt ami történt, azt viszont elismerem, hogy ez nem az ő hibája volt, hangulatom csakis magamnak szól. Lépdelünk lefelé a lépcsőkön, amik olykor mozognak, a cél hogy kikössünk egy semleges emeleten.
Nem is a hormonokon múlik az, hogy megnézek magamnak egy lányt, egyszerűen csak miért ne tenném? Nem néz ki rosszul, ha az a folyamatos morcos arckifejezése nem lenne azért csinosabb lenne, de... ezt én igazán nem tehetem szó, aki nagyon gyakran festek úgy, mint aki minimum citromba harapott... kétszer. Nem számít, azért vagyok olyan rendes, hogy legalább megpróbáljak segíteni neki, hiába, hogy elsőre nem tudom, hogy mit kéne tenni. Nem akarom én nagyon leugatni, hiába van meg nagyon a késztetés, hogy jobban rászóljak. Csak nyafog... és nyomatja itt a spontán mágiákat, ami komolyan az idegeimre megy már. Nem vágom, hogy miért nem képes rá, hogy kicsit megemberelje magát, főleg hogy tudom, hogy ki az apja és abba a családba nem illik bele ez az állandó rinyálás és amúgy is... Ha keménynek mutatod magad, akkor minden körülmények között legyél az, büszke és erős, ő pedig nem pont ezt teszi. - Szóval jobb az, ha a következő alkalommal kinyírsz valakit véletlenül, vagy netán magadat? Te sem mondhatod komolyan. - nem valami okos a hozzáállása, ettől csak rosszabb lesz. Valami gáz van vele, és ha nem állatja helyre, akkor komoly károkat okozhat másokban vagy ne adj isten magában és kétlem, hogy komolyan ezt akarná elérni.A kabátomat mégis odaadom neki, hiába tudom, hogy ettől én is kellően elázom majd, miután ennyire szakad az eső, de hát mint mondtam az érdek hajt, nem hagyhatom faképnél, a végén még én szívnám meg. Annyit ennek ellenére is megtehetek, hogy legalább elkísérem őt a a klubhelyiségük bejáratáig, vagy valami, bár továbbra is tartom, hogy jobb lenne, ha valakivel lekommunikálná ezt az egészet. Az invitálás azért meglep, de végül is... ez is egy lépés a cél felé, szóval miért is ne. Vele kell jóban lennem, hogy eljussak a célig, aki pedig természetesen Rasmus, nem ő kell, meg a kapcsolatai. - Hm... oké, legyen, végül is ráérek. Szedd magad rendbe, de tudod, hogy ez az egész nem maradhat ennyiben? - jegyzem még meg mielőtt elérnénk a célig, azaz a klubhelyiségük bejáratáig. Ha más nem, hát leülök szépen a szemközti padra és mondjuk ott megvárom. Alapvetően ráérek, arra pedig elég egy kósza... jól alkalmazott varázslat, hogy a ruháim egy pillanat alatt immár teljesen szárazon legyenek rajtam.
A legmegalázóbb nem is a tehetetlenség, amellyel már sokadszorra szembesülök rövid életem során. Sokkal inkább az, hogy pőrén lát. Egyékbént is panaszkodtam már apának is, hogy az, amit a legtöbben kinéznének belőlem, egyszerűen nem megy. Nem vagyok harcos ezért ügyes, csábos boszorkánynak kéne lennem. Talán a mágia bennem van, mint ahogyan az most előtűnt, gyakorolhatnám, ám az, hogy a külsőmmel fogjak meg másokat, állítsam a saját oldalamra, vagy csupán élvezzem a fiatalságom adta előnyöket az erősebbik nemmel karöltve, még nem adatott meg, holott jövőre már a tizenhetet is betöltöm. Eddig úgy gondoltam a srácokra, hogy ha bárki hozzámér, kimiskárolom őket egy áldozótőrrel, de apának igaza van, tombolnak a hormonok, már rajtafelejtem a tekintetem srácokon, hogy aztán ha visszanézzenek, gyűlölködve forgassam a szemem, hogy biztosan elértették a pillantásomat. És most Wyatt néz meg magának, ami ellen még moccanni sem tudok, hogy eltakarjam magam. - De nem tudom... – Nyüszítek, mert már fáj mindenem a kisülésektől, ám összességében mégiscsak egy kamaszlány vagyok, aki szeszélyes, és ha éppen vicceset is lát a helyzetben, nem tudja azt visszatartani. A srác enyhén szólva is túl kemény velem, egészen addig, amíg vége nem szakad a szenvedés fizikai részének, és a sárban landolok, ott folytatódik a lelki megaláztatás, ahogyan még el is esve a hátsómat mutatom neki. Nem, nem fogok sírni, zordan szorítom össze a fogamat, pedig még az eső is a kezemre játszana azzal, hogy ha könnyek gyűlnek a szemembe. - Nem, én ezt nem akarom másoknak is elmondani. Ne is kérj erre. – Mondom ki határozottan, már csak az kéne, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nem átlagos diák vagyok, és ha túlzottan felfigyel rám egy felnőtt varázsló, kiolvashatja az emlékeimből, hogy anya kicsoda, hogy apa a közelben van, és hogy mik a terveink. Ezek alapján már nem is csodálom, hogy apa nem bíz még rám túl sok titkot. Sebezhető vagyok, s mint olyan, az egyik leggyengébb pontja. Meg kell tanulnom erősnek lenni. Csak még nem tudom hogyan. Haladni a tanácsai nyomán, szövetségeseket szerezni, akiket akár uralhatok is. A kabátot rám adja, amiért hálásan nézek rá, már a hajam is elázott, kész csoda, hogy még nem fáztam meg. Elindulok vele fölfelé, és közben ő is bőrig ázik, az esőt mintha dézsából öntenék. Pár perc alatt szerencsésen felérünk a kastélyig, hol végigcsöpögtetjük a lépcsőket. - Köszönöm... ha nem jár arra senki, akkor lehet, hogy megsülök. Gyorsan megszárítkozom... Nem tudnék most visszafeküdni aludni, teljesen felzaklatott ez az egész... Sajnálom, hogy elszúrta a sétádat. Ha nem sietsz nagyon... maradnál még? – Kérdezek rá, hátha némi átöltözés után tudnánk találkozni az egyik diáktársalgóban. Elvileg ilyenkor már takarodó van, de talán ha nem a folyosón mászkálunk, nem kap el a rosszarcú gondnok.
Nem pont a legszokványosabb látvány az, amikor egy csaj a levegőben úgy néz ki, mintha minimum ki lenne feszítve, és egyébként mindenféle villámokat lő ki magából, szóval érthető azt hiszem, ha kissé sikerült leblokkolnom és az első pillanatokban nem tudom, hogy mit tegyek. Nem működne valami ütős hűtőfürdő sem, mivel amúgy is dög hideg van, plusz esik az eső, tehát valami egyéb kell. Végső soron egy frankó kis kábító átok, és akkor én leszek a nap hőse, aki megmenti az erre haladó kisdiákokat az elől, hogy telibe kapja őket valami finom kis kettőhúsz, vagy több... nem tudom, hogy egy lebegő egyetemista milyen erősségű áramot tud kibocsátani magából, de igazából a saját testemen nem is nagyon szeretném megtapasztalni, ami azt hiszem tökéletesen érthető. - Most komolyan ez a legfontosabb basszus? Ha gondolod, akkor... oldd meg egyedül. - vetem oda, ha már kötekszik itt a nagy rímelgetésemre, ami amúgy teljesen véletlen volt. Kb. csak azért kell elviselnem a nyafogást, meg ezt az egész izét, amit művelt, mert fontos nekem, hogy kapcsolatban legyek vele, hogy elérjek valamit rajta keresztül az apjánál. Baromira nincs kedvem a suli után kitalálni, hogy mégis mit kezdjek magammal, főleg mert jó eséllyel született vérfarkasként nem épp repeső örömmel vennének fel dolgozni... kb. sehová sem, úgyhogy nem igazán szeretném megkockáztatni, hogy kinéznek valahonnan, ami egyébként egyértelmű, hogy így lesz. - Remek, akkor talán konzultálnod kéne egy tanárral, mert ez nem túl nagy életbiztosítás neked és másoknak sem nem gondolod? - remélem, hogy máskor még nem volt vele ilyen, mert akkor minimum baromi nagy hülyeség az, hogy eddig még nem kommunikálta le ezt senkivel, akkor aztán tényleg lehet, hogy nem tudnám megállni, hogy esetleg ne osszam ki egy kicsit. Mégis csak elég gáz az, hogy ennyire veszélyes dolgokat művel, így azért ember legyen a talpán, aki nyugodtan tartózkodna a közelében. Azért ettől függetlenül a kabátot ráadom, tuti, hogy én kerülnék bajba, ha itt hagynám megfagyni, vagy... felégetni saját magát és a fél birtokot. Ha a klubhelyiségébe nem is, de a bejáratáig végső soron elkísérhetem, hogy aztán szépen betessékeljem, mert késő este nem szólhat senkinek sem, hogy kezelje le a fura viselkedését, de... legkésőbb holnap remélem felkeres egy tanárt. - Sétáltam, csak közben beesteledett és elkezdett esni az eső. - rántom meg a vállamat. - Na gyere, menjünk vissza, mert összefagysz csak. - gondolom így is fázik, bár legalább a kabátom belülről nem vizes, azt hiszem ez is valami.
Mint már többször is hősiesen bizonyítottam, a megaláztatásnak nincsenek alsó mélységei. Rasmus és Sheska elvárná tőlem, hogy én legyek a keménycsaj, mert ha már harcosnak még csenevésznek kell éreznem magam, akkor legalább a varázserőm, vagy a manipulációm legyen átlagon felüli. Talán pont az ilyen dilemmázások miatt álmodom rosszat, ez az örökös megfelelési kényszer. Második napja gyakorlom az elemi mágiákat, este még az orrom is vérzett, görcsbe rándult a gyomrom, talán a testem így viseli a megpróbáltatásokat, hogy ha átszakítottam a gátat, akkor átveszi az irányítást, hogy emlékeztessen, nem mindig az elme az úr. Egy fikarcnyit sem tudok mozdítani a karomon, de legalább a kisülések megszünnek, legalább nem fogok mágikus úton szétrobbanni, csak a természetes villám éget szénné, csodás kilátások. - Most verset írsz a kedvemért így az esőben...? – Harapok bele az ajkamba, arra utalva, hogy mennyire rímelget, ám nagyon nincsen lehetőségem továbbfűzni a gondolatmenetet, mert a kontaktus az elemi erőkkel végül kihúny és a sárban találom magam, a könyökömet alaposan beütve. A múltkor a térdem, most meg ez. Ellentétben viszont azzal most összeszorítom a fogam, nem fogok sírni, pedig még az eső is a kezemre játszik. De miután már teljesen látta a testemet, lényegében mit is szégyenlenék előtte. - Nem tudom. Kinyitottam a szemem, és szénné égettem egy fát, de eloltotta az eső. – Megvonnám a vállamat, a fájdalom ellenben olyan égető, mintha én magam lettem volna az a tűz, amely a tenyeremből kicsapott. Most már csak megszárítkoznék, és már mennék is aludni vissza. Tudnék így egyátalán? Minden tagom fáj, áramütést is kaphattam saját magamtól. Csodálkozva meredek a körém csavart kabátra. Nem tudom, hogy hova akarna így kisérgetni, hiszen még egy házba sem járunk, a mardis klubhelységbe egyébként sem jöhet be. - És te mit keresel itt? – Kérdezem vacogva, ahogyan összehúzom magamon a kabátot, ettől még tökéletesen megfagyok, ahogyan lépdelek a sárban, az eső pedig esik, mintha dézsából öntenék. Merre van a suli egyátalán?
Hát basszus, azért ez nem mindennapi látvány. Eleve nem vagyok túlságosan oda az esőért, azért meg főleg nem, ha én ázom rommá benne, de egy csaj aki a tetejében lebeg és villámokat szór és még ruha sincs rajta... ehhez aztán végképp egyáltalán nem vagyok hozzászokva, bár meg kell hagyni,hogy amennyiben nem nézzük, hogy veszélyes és igazából bármikor kinyírhat, ha túl közel megyek... egészen szemet gyönyörködtető. Na de azt hiszem nem kéne továbbra is nézőközönséget játszani, mert a végén még tényleg kapok valami kisülést - nem úgy értem, hogy egy kis ülést -, mivel a talaj nedves és marha jól vezet. Egyelőre viszont még nem tudom, hogy a fenébe állítsam le. Végső soron ki lehet ütni valami varázslattal, legalábbis remélem, hogy nem csapná vissza azt, amit ráküldök, mert hát fogalmam sincs, hogy pontosan mi is van vele és jelenleg ez elég kockázatossá tesz mindent. Viszont itt sem hagyhatom, hogy oldja meg, vagy más oldja meg helyette, mivel mégis csak fontos számomra ahhoz, hogy bekerüljek majd az apjához, úgyhogy meg kell ezt a kellemetlen kis helyzetet oldani valahogy. - Hát akkor próbáld kicsit jobban szivi, mert így... baromira meg fogod szívni. - a nagyobb baj az, hogy én is, és ezt nem igazán szeretném, szóval szívja fel magát valahogy és lehetőség szerint ne csináljon nekem semmi gondot, mert nem akarom sem a hulláját elvinni az apjának, se én nem szándékozom elfüstölni. Azért hátrálok én, amikor közelíteni kezd, ha nem lenne sáros a talaj, akkor el is lépnék, de végül csak hozzámér épp egy hajszállal, aztán... Oké, elkerekedik kissé a szemem, amikor úgy esik pofára a sárban, hogy azt tanítani kéne. Nem lehet kellemes és gondolom éppenséggel most az önértékelése sem lehet magas szinten. Nem mosolyodom el, akkora tapló nem vagyok, bármennyire is komikus a helyzet, de azért a hátsóját megnézem egy pillanatra, csak aztán hámozom le magamról a vizes kabátot. Így a pulcsim is rommá fog ázni, de... leszek most én a jó fiú, érdekből persze. Szóval a kabátot kanyarítom a csaj köré. - Meg vagy? És komolyan hogy kerültél ide? - fura a lány, erre már eddig is rájöttem, de most már főleg biztos vagyok benne. Mondjuk ha ilyesmit művel akkor nem gyenge az ereje, viszont a kontroll az nagyon nincs meg, ez pedig baromi nagy hiba. Az az első, amit meg kell tanulni, ha nagyobb az erő benned, mint az átlagban, hogy vissza is tudd fogni, ha jól sejtem akkor ezt neki még nem sikerült elsajátítani, akkor épp itt az ideje, mert a következő ilyennél kinyíratja magát, vagy valaki mást rosszabb esetben és még a suliból is kivágják. Szerintem egyiket sem szeretné.
Fogalmam sincsen, hogyan is kerültem ide, de az biztos, hogy valami belső tűz ég bennem. Az elemi mágiák, amelyeket annyira imádok, most úgy tűnik, ellenem fordultak, miután nem vagyok eléggé alázatos a művelésükben. Nem tudom arra fogni, hogy elcsaptam a gyomromat, ettől a rémálmok. Túlságosan sokat gondolkozom a sorsomon, mert bár apa visszatért, mégis a vesztemet érzem. Mindenki azt várja tőlem, hogy legyek erősebb, bízzak magamban, kellő hittel rendelkezzem azon tekintetben, amely rám vár. Nem tekintenek kívülállóként csak mert nem vagyok vér szerinti gyermekük, ettől még lehetek kiválasztott a szemükben. Valaki, aki talán dicsőséget hozhat a Halmar-klánnak, még ha én nem is e nevet viselem. Talán ha kikerülök az iskolából, felveszem. Ez végülis olyan, mint egy bélyeg, élnem kéne vele. Rasmus vajon belemenne? Számára elég fontos a név, Die biztosan nem kérdezte ezt meg tőle, és ha megházasodom, úgysem az én nevem fog továbbélni, ám halálomig viselhetném az övét. Már ha ezt a mai éjszakát túlélem valahogyan. Na nem mintha meghallanám ebben az istenverte viharban, hogy bárki is jön, ám a felcsapó villámok egy alakot világítanak meg, akit szerencsémre még ismerek is. Szerencsémre? Nem is tudom, hogy hányadán állunk egymással. Legalább nem egy beképzelt bunkó, vagy csak annyira, amennyire még nekem belefér a dolog. Én sem vagyok egy szentlélek, bár ami most történik velem, az megmagyarázhatatlan. Az első gondolatom az, hogy basszus-basszus-basszus, pucér vagyok, és így lát. - Én... próbálok... csak nem megy...! – Összeszűkítem a kezem, hogy legalább annyira tudjam irányítani, hogy kitörjek ebből a jézus-pózból, és eltakarjam szemérmemet, ám még az sem sikerül, már az ajkamat harapdálom kínomban, de legalább a tűz és villámkitörések elapadnak, én meg ott maradok fent lebegve, nem kis távolságokal ingázni az ösvény felett még mindig pár centivel. Viszont amikor elhaladok mellette, véletlenül hozzáérek, és talán a kontaktustól megszakad a különleges transz, és arccal előre bukok előtte a sárba... Most még a hátsómat is látja... Feltápászkodni igyekszem... Nem tudom, hogy mi történt velem ebben az évben, balszerencsék egymás hátán...
Igen azért előfordul időnként az emberrel, hogy kellemetlen helyzetében akkor éri az eső, amikor már nem sok esélye van fedezékbe vonulni. Az a lényeg, hogy ha már beértem a kastélyba, akkor legalább gyorsan tető kerül a fejem fölé, aztán már nem lesz nagy gond, mert gyorsan átöltözhetek és szerzek majd valami száraz ruhát. Ezért döntök végül úgy, hogy miután már tíz perce szakad rendületlenül kilépek a fa alól. Egyébként is ez két okból volt gond, egyrészt a levelek már kellően átáztak, hogy így is vizes legyek, másrészt a magányos fákba elég gyakran csap a villám és én nem szívesen lennék áramütés áldozata, ennél azért sokkal nagyobb terveim vannak a jövőre, úgyhogy hanyagolnám a dolgot szívem szerint. No ,de a lényeg, hogy visszaindulok a kastély felé. Persze az első két lépés után nagyjából sikerül kb. teljesen bőrig ázni, főleg hogy már a fa alatt is kaptam épp eleget. Méterek megtétele után állok meg és enyhén szólva is meglep a látvány, mondhatni letaglóz. A csaj ismerős, már csak azért is, mert voltam már vele párszor büntető munkán és hát felettébb érdekel az apja, mert hát a suli után határozottan az a célom, hogy valami értelmeset tegyek és ne valami unalmas melóban rohadjak meg mondjuk a Minisztériumban. De a csaj... mi a jó francért lebeg és csapkodnak körülötte villámok és... miért nincs rajta az ég világon semmi? Oké az aggodalmam talán nagy, főleg az áram miatt, de így se tudom megállni, hogy megnézzem magamnak. Határozottan formás darab, olyan kis friss és azok a kis kerek mellek... Megrázom a fejemet, de nem megyek egyelőre közelebb. - Arielle! Le kéne állnod, mert... ez amit művelsz nem túl hasznos. Koncentrálj... franc tudja, valami nyugisra! - nem én vagyok a tanár, szóval inkább csak tippelek, hogy mitől is lenne jobb neki, de az tuti, hogy jelenleg nem áll jól a szénája. Nem tudom, hogy rá hat-e vajon ez az áram dolog, de rám tuti, szóval nem szívesen mennék közelebb. Eszem ágában sincs kisüttetni magamat. Végső soron még mindig maradhat egy stupor, ha azzal kiütöm és elkábul, akkor talán abbahagyja ezt az értelmetlen akármit. Valami miatt gondolom pipa, de azért ezt nem venném biztosra, csak az nem világos még mindig, hogy vajon miért nincs rajta ruha? Oké azért elvont kissé a csaj, de attól még nem logikus nekem ez az egész. Még tőle is meglepne, hogy kijön az esőbe ruha nélkül táncolni, vagy a fene tudja... talán csak bekattant nála valami, a magunk fajtáknál állítólag ez egyáltalán nem ritka.
Kinyitom a szememet, és azt vagyok kénytelen észrevenni, hogy csuromvízesnek tűnök . Nem viselek semmit, teljesen pőrén lebegek a föld felett centikkel, a karjaim széttárva. Az eső szakad, alig látok át rajta, ujjaimból hol tűzhullám söpör ki, hol elektromos kisülések. A hasam borzasztóan fáj, talán rosszat álmodtam, ezért keltem ki alvajárásra, ez nem magyarázza, miért vagyok meztelen. Az elemi mágiákból nagyon is jó vagyok, de mit keresek itt? Napok óta rémálmok gyötörnek, a szüleimmel nem érdemes megbeszélni mindezt, úgyis azt mondanák, hogy legyek erős, járjak felszegett, kiválasztottnak születtem. Az eredeti szüleimről mit sem tudom, nincsen sejtésem róla, kik lehettek, milyen erőt örökölhettem tőlük, talán most jött volna el a perc, amikor Arielle megmutathatja, hogy milyen ember? Testemen újabb cikázás süt végig, fáj és lelkesít egyben, leállni viszont nem tudok. Szerencse, hogy esik az eső, a tűz így nem kezd el terjedni, ám a villámok veszélyesek lehetnek rám is, akár bárki másra, aki errejár. Nem tudom, hogy ez mitől lehet, mintha valami olyan erő feszülne legbelül, amelyhez eddig nem volt hozzáférésem. Rasmus sosem akart harcosnak nevelni, ám indokot nem mondott. Talán ő tudja, hogy ki is vagyok, és mire képes. A miértekről sosem voltam képes megkérdezni, míg ő annyit közölt, hogy több tervében is fontos szerepet kíván biztosítani. Remélem is, legalábbis ha addig képes leszek leállni, mert most úgy érzem, hogy rögtön felrobbanok. Arról nem is beszélve, hogy bárki megláthat így.
