2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Apaaa... megnyúzhatooom...naaaa? "
Főkarakter: Főkarakter neve: Titkos Teljes név: Arielle O'Shennon Születési hely és dátum: 1980 dec. 1. Dublin Csoport: Mardekár Patrónus: Még nincs. Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 6. Képesség: - Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Asztronómia - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Már kiskoromban sem voltam nagyon más, de amióta rámtaláltak, az elvadult kislány-énem csak tovább fejlődött. Miért is lennék más? Apa sötét varázsló, már csak akkor lehetne félelmetesebb, ha élesre fűrészelné a fogait, anya pedig hordja a becsületes tanár álcáját, pedig tudom jól, él még szívében a büszkeség, amely méltó családfővé teszi. Nem vagyok vér szerinti örökösük, ám annál jobban ragaszkodom hozzájuk. Egyértelmű, hogy apára ütöttem, csak azért nem leszek még kegyetlenebb, mint amit mutatok, mert az iskolában hamar rájönnének, kik is vagyunk valójában. A maszkom a kegyetlen, szinte zsarnoki mardekárosé, a felszín alatt pontosan azt teszem, úgy gondolkozom, ahogyan apa. Nem viselem el, ha nem az van, amit én akarok, a saját testvéreimet sem állhatom, tudom, hogy egyszer majd át akarom venni mindazt, amit a szüleim örökül hagynának rám. Nem tudom, én lennék e a legméltóbb, azon vagyok, hogy ezt kiérdemeljem. Amennyire csak lehet leplezem valódi természetemet, főleg az iskolai épületen kívül, vagy a faluban tudok önmagam lenni. Ha kell, megfélemlítek, segítsek. Nem érdekel a csábítás, ha már lánynak születtem, ne a törékeny szüzikét lássák bennem. Megtörhetett volna a sanyarú kezdet, de csak erősebb lettem tőle, s amióta a szüleimé vagyok, egyértelmű: kiválasztottnak születtem. Egyszer majd felfedhetjük a kilétünket, s mikor miénk lesz a világ: bosszút állhatunk.
Megjelenés
Bár a szüleim halvány bőrűek, világos hajúak és szeműek, ennél nem is lehetnék különbözőbb, hogy leszögezzem, nem vagyok az édes gyermekük, de úgy vélem, nem a külsőségek alapján kell, hogy hasonlítsunk. A hajam sötétbarna, akárcsak a szemem, alkatom törékeny, de formás. Próbálok sokszor anyára hasonlítani, ezt ugye még nem tehetem teljesen, hiszen ő már felnőtt nő, ráadásul tanárnak álcázza magát, míg én kénytelen vagyok abban az undorító egyenruhában kell feszítenem. Alatta mindig ott valami igazán rám jellemző ruha, gótikus kereszt, vagy valami nyaklánc, amiben apa képe van. Ha tehetem, akkor csinos ruhákat viselek, na nem azért mert annyira akarnék tetszeni a fiúknak, le is vágnám a mogyorójukat, ha bárki közeledni próbálna. Imádom vagdosni magam, anya sajna nem engedi, hogy komoly sebhelyeim maradjanak, az szerinte nagyon figyelemfelkeltő lenne. A fájdalom éltet, mert tudom hogy ha én elviselem, akkor kíméletlenül tudom majd osztani is. Arcra határozottan bájos lehetnék, ha nem ülne érzéki ajkaim szegletében az a brutális, sokszor állatias vicsor.
Életed fontosabb állomásai
Ír apám és angol anyám nem igazán törődött velem, talán egymással sem voltak kibékülve, nem is tudom már. Egyikük varázsló, másikuk mugli, és ez ennyira közéjük állt, hogy én láttam a kárát. Talán egymást is megölték, mindez már homályos. A muglik között nőttem fel, abban a faluban, ahol végül otthagytak. Nevelőszülőknél, szinte szolgaként. Siránkozhatnék, hogy én vagyok a szegény kis árva, a sorsom mostoha, én nem így fogtam fel. Megcsináltam ugyan a ház körüli teendőket, ám szép lassan átvettem az irányítást. Rájöttem, hogy képes vagyok irányítani másokat az akaratommal, így a Hamupipőke sztori szépen megfordult, és ők bűnhődtek, ha nem tettek a kedvemre. A faluban játszadozó gyerekekkel összebarátkoztam, ám csak olyan szinten, hogy uralkodjak rajtuk, a királynőjük legyek. Kegyetlenségekben nem volt hiány, élve beleztük ki a kígyókat, macskák lábait törtük el, és ehhez hasonló finomságok. Tanítóhoz kellett járnom, ott már nem lehettem ilyen vagány, hogy bemutatom, mit tudok, volt bennem némi félsz, hogy elkapnak, felelősségre vonnak. Meg kellett hát tanulnom az önuralmat, amely nem nagyon ment, a feszültség dolgozott bennem, s amikor nem láttak, a combokat, karomat vagdostam, s tanáraimat, nevelőimet képzeltem oda. A fájdalom, amit éreztem, úgy véltem az ő fájdalmuk. Az igazi szüleimről nem tudtam semmit, nem is nagyon érdekeltek. Amikor Sheska és Ragnus megérkeztek a falumba, már teljesen el voltam vadulva, egyre jobban kezdtem terrorizálni mindenkit. A páros értette meg velem, értek a mágiához, és velük mehetnék, ha akarok. Akartam. Valami olyat mutattak, ami miatt felnéztem rájuk. Erőt, nyers erőt. A nő nem volt még igazi asszony korban, de olyan makacs, és keményfejű volt, hogy amikor választást ajánlott, hogy családot adnak, vagy valaki átvágja hamarosan a torkom, ha ezt így folytatom, megértettem, hogy talán ez az a lehetőség, amire mindig is vártam. Kemények voltak, s nekem arra volt szükségem. Valakikre, akik még nálam is erősebbek. Ragnus igazi apafigura, nem bánt velem hercegnőként, azóta sem hiszem, hogy bárki meg tudná őt közelíteni, ezért is nem fogok a béna kissrácokkal foglalkozni, mert nincs értelme. Sheskát pedig első perctől kezdve anyának hívom, holott életkora nem indokolná, tisztelem őt. Stílusra a férfihez hasonultam, sokszor makacs, kezelhetetlen vagyok, mégis egyedül a nőre hallgatok. Két évvel később furcsa levélben erősítettek meg, ahogyan Sheskék mondják, úgy van. Boszorkány vagyok. Gonosz kacajjal hajtogattam vissza a levelet, hát ez kell nekem. A varázslóiskolában ugyan el kellett szakadnom tőlük, és olyan gyámoltalan férgekkel együtt tanulnom, akik még az utcagyerekek szintén sem álltak, de túléltem. S mikor anya tanári állást vállalt, legalább annak örültem, hogy együtt lehetünk. Pontosan tudom, hogy mifélék, s azon vagyok, hogy minél inkább támogassam őket, mert hát kigyókat sem lehet mindig belezni.