Cameron & Abigail

- Lehet, hogy most bölcsebb lett volna ha hallgatsz - csipkelődök de azért kicsit megszorongatom a lány vállát, hogy tudja nem bántásból mondtam. Abigail nagyon nem akar menni, pedig késő van és csúnyán bajba keveredhetünk ha itt maradunk. Mégiscsak a tiltott rengetegben sétálgatunk ahol éjszaka a félelmetesebbél-félelmetesebb bestiák veszik át a terepet. Félreértés ne essék, nem vagyok besz@rva de ha már akkora szerencse ért, hogy összefutottam ezzel a szépséggel nem kéne rögvest elpatkolnom. Kihasználnám még a helyzetet ha lehet. Abigailből persze csak dől a szó, tonna számra mígnem ismét közel húzom magamhoz és elhallgattatom egy csókkal. Mondhatnám, hogy egy soha véget nem érően lágy csókkal de az nem lenne igaz - szívem szerint így tennék ám nem vagyok ennyire nyálasan romantikus figura. Határozott vagyok mégis gyengéd. Mikor elválnak ajkaink homlokomat az övéjéhez nyomom.
- Igazán örülök, hogy találkoztunk Abigail de minden jónak végeszakad egyszer. Egy kis időre biztosan. Jelen pillanatban semmire sem vágyom jobban mint, hogy veled legyek amíg újra fel nem kel a nap de valljuk be ez most elég nagy bąromság lenne - itt elmosolyodok majd elhúzódok a lánytól.
- Menjünk - nyújtom felé a kezem majd mikor aprócska ujjaival a tenyeremet érinte elindulok az iskola felé, nyomomban Abivel. Útközben hétköznapi csacskaságokról beszélgetünk, rátérünk mégegyszer a kviddics témára de a bált véletlenül sem említjük. Mindkettőnk számára épp eléggé új és zavarbaejtő a helyzet ahhoz, hogy túl sokat fecsegjünk róla. A csarnokban vállnak el az útjaink ahol csókot nyomok Abigail kézfejére ezzel búcsúzva tőle. Még megbeszéljük, hogy hol találkozunk a bál előtt aztán végleg búcsút intünk egymásnak. Addig már csak pár nap van hátra, reméljük kibírom anélkül, hogy a hálókörletét felkeresve szerenádozni kezdek az ablaka alatt.

Már épp kezdem elkönyvelni a részleges vereséget amikor Abigail megtorpan és a karomat érintve engem is megállít. Érdeklődve fordulok felé, bevallom őszintén meglep amit mond. Hiszen épp az imént ő maga vetette fel, hogy van nemleges opció is. Mikor közel hajol hozzám s ajkait az arcomhoz nyomja halványan elmosolyodok mígnem óhatatlanul elveszek gyönyörű szemeiben. Azt mondja velem akar jönni a bálba majd amikor még egy viszonylag bugyuta kérdést is feltesz nem tudom megállni. Megragadom a derekánál fogva és nevetve emelem fel őt, hogy megpörgessem. Valószínűleg megrémül de nem érdekel, jómagam majd kiugrok a bőrömből. Velem jön! Bizonyára ez is valamilyen női praktika, kit érdekel ez most? Leteszem őt a földre majd szorosan magamhoz ölelem.
- Igazán örülök - suttogom a fülébe majd elengedem őt. Következő kérdésére hevesen bólogatok.
- De kviddicsezik és nem, nem ő küldött belém egy gurkót. Viszont az talált, hogy egy ilyen jószág idézte elő a zuhanást - kacsintok a lányra majd eggyik kezemmel megsimogatom a kézfejét.
- Úgy tűnik nem csak nekem kell aggódnom, hogy bajod esik - cukkolom a bénasági sorozatára célozva majd összefűzöm ujjainkat. A nap közben már lement és kezd hűvös lenni. Ha tehetném itt maradnék egész éjszaka, vele de nem lehet. Ha más nem ő tuti megfázna.
- Jobb ha megyünk - intek fejemmel az iskola felé arcomra csalva egy mosolyt.
- Ha gondolod elkísérlek... ameddig szeretnéd - ajánlom fel. Nincsen nekem hátsó szándékom, najó igazából van de én soha semmit nem szoktam erőltetni. Nem igazán tervezek, lesz ami lesz típus vagyok.

A karjaiban hordozni egész éjszaka? Megint kezdenek elernyedni a térdeim, de szerencsére most nem dőlök el. Csak újra fülig pirulok, valamit nagyon tud, nem tudom, hogy csak nekem, hanem másnak is, de a kedvességek mormolása, udvarlás nagyon megy. Amikor az arcomhoz ér ismét mosoly terül el az arcomon, azonban nem értem, hogy hogy képesek különböző furcsábbnál furcsább dolgokat előidézni a szavai, vagy a puszta érintése.
- De nehéz vagyok... mint azt ma már tapasztaltad is - kezdek kötözködni. Igen, mindig ilyen maradok.
Vonzó? Rájöttem már, hogy valamiféle apróbb szerelmi vallomásokkal vagyok elárasztva. Mindegyik mondatán megdöbbenek, amikor rájövök, hogy nekem címzi őket. Alig ismerem, sőt szinte semennyire, de... de mégis van benne valami. Valami amit nem tudok megfogalmazni, ha rámnéz, ha beszél, ha hozzám ér, ha nevet, vagy mosolyog, ha... amikor megcsókolt. Ha rá gondolok majd csak akkor is így fogom érezni magam? Hogy menten összecsuklik a térdem, remegek, elönt a libabőr, ezerrel ver a szívem, fejtetőig rákvörösre vált a színem, vagy szimplán egyre inkább mosolygok. Kopp-kopp! Abi, mi költözött a fejedbe? Észnél vagy? Rossz kérdés az sose volt, de ha lenne, akkor is elvesztettem...
Miért mondanék nemet? Ja, hogy én kérdeztem azt a baromságot. Ez lesz a szemtelenkedésből. Nem tudom, hogy ettől lett-e ilyen komoly.. vagy komor, viszont egy pillanatra az lett. Majd felajánl egy holnapi találkát, hogy próbáljam meg addig eldönteni.  Ekkor kicsit megtorpanok, és a kezem a könyökénél fogva lassan megállítja Leot.
- Tényleg hagynál gondolkodni még? Azt hiszem semmi szükség rá. Lehetsz tőlem szívtipró, menő gyerek, vagy akár bérgyilkos, vagy valami vélaszármazék is.... Én... Szóval... - majd odahajolok hozzá, a kezeimmel a tarkójához nyúlok, mélyen a szemébe nézek, majd behunyva az enyéim még közelebb emelem az arcomat hozzá, és egy gyengéd csókot lehelek az arcára, olyan mint valami puszi csattanás nélkül, de egyelőre nem merem megcsókolni, mert mi van, ha annyira nem örülne neki, vagy rosszul sülne el (igen, nekem ez akár még sikerülhetne is). Majd elhúzódva kinyitom a szemeim és mélyen az övéibe nézek. - Igen. Elmegyek veled a bálba. El akarok menni veled. Veled akarok elmenni - válaszolom vigyorogva. - És ugye nem bántottalak meg, hogy nem igazi, hamisítatlan csókot kaptál? - kezdem kicsit kínosan. Na jó, most már kijelenthetem, hogy, ami a szívemen, az a számon. Egy napon valóban elkönyvel idiótának, ebben már most biztos vagyok. Ilyenkor legszívesebben magamra uszítanék egy gurkót, hogy menjen neki a fejemnek, és felejtsem el az ilyen buta hozzászólásaimat, vagy szimplán neveljék ki belőlem. Gurkó.. - A húgod nem kviddicsezik véletlenül? - kérdezem, mikor eszembe jut egy griffendéles lány, akire illik az izlandi kinézet. Ismét egy ide nem illő kérdés. Ez az Abi, ha eddig nem nézett hülyének, majd ezek után fog. Hogy tudok egy ilyen pillanatban erre gondolni? Mindegy végülis tényleg a kviddics az életem, ha a húga az akire gondolok, akkor én is okosabb lettem. Viszont akkor a kiscsaj a bratyója ellentéte, ha eddig megúszta ezt a sportot. - És elárulhatod... Beléd küldött egy gurkót? Persze, véletlen... - kezdek érdeklődni. Mondjuk azok kis fenevadak, hiába kerekek, ki tudja, hogy képes darabokra szedni egy embert, de azok után, amiket egyes játékosokkal művelnek, még el is tudom képzelni.

A válasza meglep ahogyan az előtte bekövetkezett esés is, azért persze elkapom a karját és nem hagyom, hogy kiterüljön a földön mint egy béka. Úgy tűnik az ilyen dolgokra is fel kell készülnöm. Homlokráncolva hallgatom majd mikor erre a balesetveszélyességre ő maga is felhívja a figyelmet önkéntelenül elmosolyodok.
- Akkor kénytelen leszek a karjaimban hordozni téged egész éjszaka - hegyeimmel ismét végigsimítok a lány arcán miközben egyenesen a szemeibe nézek. Már az első pillanatban rabul ejtettek furcsán, nem úgy mint más lányoké. Lehet, hogy ő valójában egy vélaszármazék? Számomra biztosan az.
- Hogy mi ért ennyit? - itt kissé elgondolkodok de persze csak művi módon, valójában nem kell ezen túlzottan sokat agyalni.
- Hát te Abigail, az egész lényeg számomra nagyon... vonzó - nyögöm ki kissé nehezen. Mióta mondok ilyesmit nehezen? Meg egyébként is mióta vagyok ilyen besz@ri alak? Végül elengedem őt és hátrébb lépek, őszintén szólva nehezemre esik elszakadni tőle. De így talán racionálisabb lesz a döntés... de hát mi a sz@rnak hozzon ő racionális döntést? Azt akarom, hogy eljöjjön velem.
- Ha nemet mondasz természetesen elfogadom - bólintok végül kissé talán túlzottan is komoran. Legalábbis tőlem elég távol áll az ilyesmi. De azért persze nem akarom őt befolyásolni inkább sarkon fordulok és az iskola irányába intek.
- Menjünk, adok egy kis időt, hogy átgondold és majd... esetleg... mit szólnál ha holnap találkoznánk mondjuk a mohás szökőkutnál vacsora után? - nézek rá miközben ismét zsebre vágom a kezeimet. Korábbi komorásgom egy szempillántas alatt párolog el helyét a megszokott derűs nyitottság veszi át meg még valami más amivel eddig nem találkoztam.

Amikor azt mondja, hogy van kiszemeltje, enyhén elkezdek megrémülni, de megmukkanni sem tudok. Lefagytam. Most csókolt meg és egyébként meg van kiszemelje. Ráadásul most úgy beszél mintha ez teljesen természetes lenne. Miért? Miért történik ez?
Gyönyörű? Ismerem is? Kék szemek. Szőke haj. Bájos mosoly. Minden ismerősöm egyszerre megjelenik lelki szemeim előtt, és aggódva pásztázom őket, hogy kire illik a leírás. De most komolyan... Ismerem is? Most legszívesebben elbőgném magam, azonban valami csoda folytán megemberelem magam.
Apró gödröcskék. Ez egyre jobb lesz. Szóval az a csók tényleg nem jelentett számára semmit. Elkezdek remegni attól, hogy ezek után kinyögi ki az. És persze nem én leszek. Leo mégiscsak valami szívtipró, hogy ezt csinálja. Szerintem külön élvezet neki, hogy bánt még aztal, hogy végigsímít az arcomon, én meg földbegyökerezett lábbakkal, remegve állok előtte, kis híján könnyezve, majd a felkarom akad a keze ügyébe és végighalad rajta. A megrázó vallomását várva behunyom a szemem, hogy beszoríthassam a majd valószínűleg érkező könnyeim.
Majd a következő mondatánál erősen tartom csukva a szemhéjamat, amíg rá nem jövök, hogy tulajdonképpen mit is kérdezett. Egész végig rólam beszélt? Aztán kinyílnak a könnyes szemeim. És igen, a térdem összecsuklik. Nagyon szuper. Ez az én formám. Mindent el kell rontanom valahogyan. Gyorsan megpróbálok felállni. Mindenesetre biztos idiótának tűnök. A nyakába borulok kb. és megölelem. Ezután felteszek egy kevésbé átgondolt kérdést.
- És mi van, ha nemet mondok? - kérdezem komoly hangon, kicsit eltolva magamtól. Abi, mi a fenét csinálsz? Az egyik kezem ujjai hátrafésülik a hajat az arcomból. És elnevetem magam. - Ennyit jelentett volna az a csók? Vagy mi ért ennyit? Egyébként is, mi van, ha ugyanez történik, csak a bálon, és mondjuk hasra esek? Akkor mit kezdenél velem? -kérdezem mosolyogva.

Őszintén örülök a válasznak s miután visszakérdez még halványan el is mosolyodok.
- Még nincs de már van kiszemeltem - mondom mintha csak egy hétköznapi témáról lenne szó, holott ott van a levegőben, szinte kézzel tapintható a visszafolytott feszültség. Egyértelmű, hogy mit kell tennem így szinte maguktól jönnek a szavak a számra.
- És remélem, hogy igent mond nekem az a gyönyörű lány. Lehet, hogy még ismered is. Hatalmas örvénylő kék szemei vannak, aranyló fényű haja és bájos mosolya - ismét megtorpanok és lesandítok a lányra. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha csak az életem múlna a dolgon.
- Amikor mosolyog apró gödröcskék jelennek meg az arcán - önkéntelenül mozdul a kezem amikor mutatóujjam ujjpercének külső felével végigsimítok a lány hamvas arcbőrén. Érzem ahogy körülölel az illata miközben kezem a felkarjára siklik. Remeg.
- Mond Abigail, megtisztélnél vele, hogy eljössz velem a bálba? - kérdezem miközben a szívem ismét a torkomban dobog. Izgulok jobban mint mikor átléptem roxfort küszöbét. Egek lehet tényleg megőrültem? Soha, soha nem szoktam izgulni vagy mérlegelni de most mindennél jobban akartam, hogy igent mondjon. Őszintén, egyáltalán nem volt mindegy mi lesz. Vajon mit mond most édes hangján ez az égből pottyant angyal? Vagy veréb, részletkérdés.

Elsőre eszembe sem jutott, hogy csókot provokálok ki a mozdulatommal és a mondatommal. Ám mégis így alakul. Viszont egy pillantig sem bántam meg. Ujjai az arcomhoz érnek, amitől elönt a forróság. A következő másodpercben pedig megcsókol. Hosszan és lassan. Az minden porcikámban érzem a lüktetést, a szívem pedig olyan gyors ütemben zakatol, mint még soha. A térdeim össze akarnak csuklani. Egyik kezem bizonytalanul a hajába siklik és beletúr, a másik a mellkasáról a vállára csúszik. Önkéntelenül mozdulok. Nem tudom irányítani a saját testemet. Érzem a kezét a szőke fürtjeim közt, és ahogy a másikkal a derekamnál fogva magához szorít. Furcsa nyugalommal szívom magamba az illatát. Mintha eltűnt volna a világ és csak mi lennénk. Az első csókom volt. És mondhatni így volt tökéletes. Hiszen valami égi ok tehet róla, hogy nem blokkoltam le. De vajon ő is így gondolja? Vagy lehet, hogy neki még sosem volt rosszabb csókja? Egyáltalán mit is gondol rólam? Tetszem neki, vagy tényleg csak egy szívtipró? .... És én miért gondolok ilyenekre?
Mikor befejeződik a csókunk, még mindig egy kicsit remegek. Érzem, hogy rákvörösre pirultam, és elmosolyodom. Letudtam a tartozást. Ekkor kezdek felébredni csak. Ez volt az ára? És nem is számított semmit? Mert nekem igen. De neki is? Ugye igen?
Amikor elindul szerencsére van annyi lélekjelenlétem, hogy ne ácsingózzak ott földbegyökerezett lábakkal, így én is megindulok. Most már kissé bizonytalanul, de azért újból belékarolok, közben kicsit a felhők közt járok. Majd a kérdése zökkent ki ebből az állapotból.
- Egyelőre nincs párom - felelem a távolba révedve. - Na és neked hős lovag? - kérdezem izgulva a válaszán. Mi van, ha van valakije közben pedig most csókolt meg. És tényleg csak a tartozást róttam le ezzel.

Érdeklődve hallgatom a leírást miközben próbálom elképzelni magamat verébként. Zsivány lennék az tutkó. Az a fajta féllábú, sérült veréb aki ennek ellenére a legjobb szlalomozó a csapatban. Valószínűleg lenne egy csőrkarikám is amire igencsak buknának a verébpipik. Imádnék repülni, ez biztos. Ezután kicsúszik a száján, hogy neki ez tetszik amitől egy kicsit meg is zavarodik. De most komolyan hát nem édes ez a lány? Majd következik a papagáj szám amitől kitör belőlem a nevetés.
- Oké Abi, nincs nálam keksz. De ha hazaértünk majd szerzek valahonnan - mondom képzeletbeli papagájomnak. Kérdésemre végül Abi ugyan válaszol valamit de nem igazán hallom, csupán azt csípem el: "kicsit". Fene tudja mit mondott, persze azért én nem adom fel. Pláne, hogy utána önként hajol hozzám vészesen közel ajkaimra lehelve egyértelműen kihívó szavait. Hát rajtam aztán ne múljék. Felemelem a kezeimet majd ujjhegyeimel végigsimítok puha, forró arcbőrén miközben tekintetem az ajkaira siklik. Lassan csókolom meg, hogy ha akar elhúzódhasson. Tudom ez sem segít, ilyenkor a legtöbben lefagynak. Amikor ajkaink összeérnek szokatlan forróság önti el a mellkasomat, érzem ahogy a szívem zakatol - minden testrészem lüktet. Mintha nem is itt lennénk. Valamiféle végtelen nyugalom száll meg, azt érzem így minden rendben van. Jobb kezem Abi karcsú derekára csúszik míg a másikkal gyengéden a hajába túrok. Ha rajtam múlna soha nem engedném el őt csak ízlelgetném mézédes ajkait - lehet, hogy bekattantam? Mindenesetre azért úrrá leszek magamon s miután megszakad a csókunk mélyen a lány szemeibe nézek. Az arca kipirult, igazán gyönyörű.
- Vegyük úgy, hogy letudtad a tartozás - suttogom majd mosolyogva engedem el őt. Teljesen zavarban van ami érthető, legbelül én is de nyilván ezt nem mutathatom ki. Az nem túl vonzó a nők szemében. Mégis annyira furcsa számomra, hogy izgulok vajon mit gondol rólam? Vajon tetszett neki? Ugye nem haragudott meg? Teljesen megőrültem? Nem is igazán tudom mit mondhatnék, legszívesebben megragadnám ismét és a magasba emelném, hogy halljam őt nevetni. Végül megindulok az iskola felé szerencsémre ő pedig követ. Lehet, hogy ha magához tér majd ő is megpofoz vagy csúnya dolgokat vág a fejemhez. De ez mióta is érdekel engem? Végül úgy döntök nem mentegetőzök bár tény, hogy bármilyen témát is vetek be mind béna próbálkozásnak tűnik majd. Miközben kezeim a zzebembe csúsznak eszembe jut a tökéletes téma.
- Na és elmész a bálra? - kérdezem tekintetemmel a fák körvonalait pásztázva.

Leo elképedt. Nem kicsit... Nagyon. Mondjuk ezt felettébb komikusnak találom. Marie és én is képesek vagyunk erre, csak más alakot veszünk fel, így számomra szinte érthetetlen, hogy mi ilyen lenyűgöző ebben a mutatványban. Az előttem álló srác sem leplez egy cseppet sem meglepettségét, és megbombáz egy két kérdéssel is.
- Nem tudnám pontosan megfogalmazni. De talán, mint amikor repülsz seprűvel, csak itt te verdesel a szárnyaiddal, és valójában sokkal könnyebb, és jóval kevésbé megerőltető, mint gondolnád. Teljesen pehelysúlyúnak érzed magad, és ahelyett hogy lépegetnél szökkensz. Azonban azt hiszem a csiripelés a legfurcsább, tulajdonképpen azt sem tudod, pontosan mit is csinálsz. Ééés.... a legjobb, hogy nem kell mindig a seprűm ahhoz, hogy repüljek. A tollazat pedig el sem tudod képzelni milyen meleg. Kielégítő válasz volt? - sandítok rá mosolyogva.
Az ütközését inkább nem is firtatnám. Elég kemény lehetett. Noha, nagyon kíváncsi vagyok mi történt, akaratosan visszatuszkolom magamba a kérdést. Ez nála valószínűleg tabu téma, mint nálam apa. Vagy lehet nem is erről van szó, csak netalántán.... Netalántán valami olyannyira durva dolog történt, hogy én szörnyülködnék. De hé! Én mindent kibírok!
- Ha nem volt rá szükséged, akkor honnan tudod, hogy van? Ez nem világos - csipkelődni szándékoztam, de mivel elneveti magát, kénytelen vagyok rájönni, hogy csak viccelt. Ki tudja? Ez a tulajdonsága még lehet jól is jönne. A következő mozdulattal pedig elrúgom azt a bizonyos gesztenyét.
Nemsokára kiderül, hogy Izlandon született. Ekkor nézem csak végig alaposan. Izland?
- Azért te nem vagy egy tipikus izlandi - bigyesztem oda a megjegyzést. - De ne törődj a sztereotípiákkal nekem tetszik. Elvégre ez vagy te. - Abiiii, mégis mit művelsz pontosan? Elmondanád? Igen, újabb skizofrén önpárbeszéd.
Azért nem tudom megállni kisebb mosoly nélkül az "akció" elnevezést. Nos, akkor mit kezdjek azokkal a csontokkal? Papagáj. Oké. Váá... Kalóz. Tényleg. Vajon amúgy mennyire tartana idiótának, ha most hirzelen elkezdenék papagájhangon beszélni? Még kiskoromban kitanultam ezt a beszédet és előszeretettel szórakoztattam akárkit a rikácsolással.
- Tehát papagáj. "Abi, kekszet aka-a-ar!" - kezdek papagájkodni. A hülyeség mindig győz. Ez van.
A húga, a húga, a húga. Biztos tudom ki az, hirtelen azonban mégsem ugrik be. Rólam meg a vêgén kideríti, hogy izlandi felmenőkkel rendelkezem. Lassan többet tud rólam, mint én magamról.
A Roxfort fényei egy csöppet talán el is keserítenek. Most jó itt. Sajog a térdem, és lehet felfalnak majd, de itt van Leo, és a jelenléte, teljesen megnyugtat, ugyanakkor be is zsongat. Érti ezt valaki?
Aztán mikor a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja a kérdése után. Meg a kérdése. Egyszerűen köpni, nyelni nem tudtam. Mégis mit akar mit mondjak. Nem tudtam merjek-e viccelődni, vagy kibújni, vagy rendesen válaszolni (nem tudok).
- Veled akarok maradni még egy kicsit - motyogom teljesen artikulálatlanul, hogy ember azt nem hallja, úgy hogy szerencsére ő sem. Kicsit közelebb hajolok az arcához és pár centi távolságról, újra igéző sötétkék szemébe nézve válaszlok - Azt hittem én tartozom neked - felelem sejtelmesen.

Mit ne mondjak eléggé meglepődök amikor Abigail se szó-se beszéd átváltozik egy verébbé. Eleinte csak pislogok miközben ő lazán a vállamra száll és elkezd verébmasszázst végezni a vállövemen. Kicsit olyan volt mintha lenne egy papagájom, mindig is akartam egyet. Aztán az álom szertefoszlik mert egyszercsak belecsíp a fülembe. Majdnem nyakonvágom de aztán sikerül visszafognom a mozdulatot. Na ezért nincs papagájom. Nemsokára Abigail ismét az eredeti formájában áll előttem én meg csak tátogok mint egy hal a szárazon.
- Hát ez nagyon súlyos - pislogok még egy sorozatot mígnem elmúlik a döbbenet.
- Ez totál menő, mondjuk így azért jobban tetszel de állati. Milyen érzés? Mármint, hogy ilyen pici vagy és csak így repülsz? - kérdezem lelkendezve.
- Hát frontális ütközés következtében rossz helyre pottyantam, maradjunk ennyiben - zárom le a dolgot inkább. Nem akarom részletesen elmesélni a sztorit hátha gyenge a gyomra hozzá. Tényleg ez volt a legdurvább sérülésem eddig de őszintén szólva már annyi volt, hogy nem is tudom számba venni a testemen lévő hegeket. És még ő nevezi magát bénának.
- Oké még nem volt ilyesmire szükségem, egészen hősies tudok lenni a vérfagyasztó szituációkban is - húzom ki magam felszegve az államat aztán persze elnevetem a jelenetemet. Folytatjuk a sétát miközben Abigail mesél valamicskét a nővéréről amitől el is szomorodik kissé. Jobbnak látom ezért nem feszegetni a témát csak belerúgok egy gesztenyébe. A kő után a következő áldozatunk. Kérdésére majdnem kicsúszik a számon London de nemrég Lily azt mondta nekem, hogy nem ott születtünk. Eleinte nem hittem el amíg meg nem mutatta a hivatalos papírjait. Én mindig is mindekinek Londont mondtam de Abigailnek nem akarok hazudna, Lily meg csaknem verne át. Szóval...
- Születésem helye: Izland és méghozzá Reykjavik városa- magyarázom amin látom, hogy kissé meg is lepődik.
- Igen tudom nem vagyok annyira tipikus, mármint ez a fekete haj meg sötét szemek de ez van. Valakinek ki kell lógnia a sorból - kacsintok a lányra úgy mintha ez annyira természetes lenne holott magam sem hiszem el. Az agyam azt zakatolja, London, Londonban születtél és ettől kezdem egy kissé kényelmetlenül érezni magam úgyhogy inkább áttérek a háziállat témára.
- Kutyám nincs de az előző akcióddal felszínre hoztál bennem egy gyermekkori vágyat, papagájt mindig is szerettem volna - vigyorodok el. Egy kicsit azért én is odacsípek ha nem is szó szerint.
- Szerintem a te korodban ez még nem téma - legyintek.
- A húgom Lily és 5. évfolyamos, Griffendéles. Na ő tipikus izlandi. Világoskék szemek, aranyló hajzuhatag. Te is könnyen beolvadnál közéjük - jegyzem meg. Közben a távolban megpillantom az iskola fényeit.
- Nézd, ezekszerint jó irányba haladunk - mutatok a fények irányába szabad kezemmel.
- Mond csak Abigail, mi a leghőbb vágyad most ebben a pillanatban? - torpanok meg majd szembe fordulok a lánnyal, hogy kíváncsi tekintetem az övébe fúrhassam.

Egészen részletes leírást kapok a hétköznapjairól, ez a lány aztán tud beszélni. Egyébként nem feltétlenül szeretem ha egy nő sokat beszél de neki jól áll és tetszik, hogy elmondja nekem ezeket a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy szerencséjére (vagy éppen szerencsémre) dallamos, cseppet sem fülsértő hangja van így ezt akár még háttérzajnak is el lehet viselni. Persze félreértés ne ssék, egyelőre még nem itt tartunk most még figyelek. Szóval kviddics, repülés. Hát ezt mintha külön említette volna na meg az imént is célzott rá akkor má' csak megkérdezem.
- Te amúgy, hogy érted, hogy repültél? Csaknem animágus vagy? - kérdezek rá az általam egyetlen épeszű magyarázatnak tartott dologra. Ezután rákérdez, hogy én mit csinálok. Valószínűleg csak hülyéskedik a rajongó témával pedig egészen közel áll az igazsághoz. Ugyanakkor mégsem kezdhetem azzal, hogy hé igazad van. Szinte az összes lányt ismerem itt, na meg a környéken egészen közelről. Úgyhogy csak vigyorgok és élettel teli szemeit valamint ide-oda ficergő szőke tincseit nézem. Abigail, milyen szép név.
- Mindig mást, nem szeretem a folyton ismétlődő dolgokat - kezdek bele. Azt azért kihagyom, hogy valószínűleg a fél életemre nem emlékszem nehogy egyből kattantnak könyveljen el. Az rossz indítás lenne.
- A lényeg, hogy valami ehhez hasonló őrültség legyen - célzok az előbbi dologra majd átpasszolom a követ Abigailnek.
- Kissé hiperaktív vagyok úgyhogy sok mozgásra van szükségem. Szeretem az extrém sportokat de valahogy a kviddics nem megy annyira, túl sokszor törtem össze magam - helyezem hűvös tenyereimet a tarkómra.
- Utóbbi egyébként nem annyira hátráltató tényező, nem mondanám, hogy béna vagyok csak inkább mindig bevállalom. Úgyhogy elég gyakran járok összefoltoztatni magam. A legdurvább eddig ez volt - itt megragadom a pólóm és pulcsim szélét majd felhúzom őket, hogy szabaddá tegyem a hasamat. A köldököm melletti jó 15 cm-es forradásra mutatok. Miután Abigail is szemügyre vette visszahúzom a ruhadarabokat, annyira azért nincs meleg.
- De bármi más jöhet - kacsintok a lányra igazából a kviddicsre célozva majd a magasba szegva államat felnézek az égre. Nem azért mondom de kezd sötétedni.
- Jobb ha folytatjuk az utat, szerintem berosálok ha itt az éjszaka közepén kell bandáznunk - köszörülöm meg a torkom majd egy meghajlást követően megvárom amíg Abigail ismét belém karol.
- Csak kegyed védelméért Madame - paskolom meg szabad kezemmel az övét majd a másik kezemet is zsebre vágom.
- Említetted, hogy van egy tesód. Az tökjó, nekem is van egy kishúgom. És hol születtél? - teszem fel a következő roppant nehéz keresztkérdést. Milyen furfangosz vagyok, nemde?

Meglepődöm ugyan amikor Abigail nem csak vizslatni de vizsgálgatni is elkezd. Valami persze ilyenkor rögvest megindul bennem de mielőtt még bármit is reagálhatnék azon kívül, hogy közelről is szemügyre veszem a lány gyönyörű arcát elhúzódik tőlem. Megjegyzésére ismét vállat rántok.
- Szóval béna vagy, szerintem pedig ezt az ég rendezte így -  kacsintok a lányra majd közel lépek hozzá.
- Nagyon is vonzó az esetlenséged - mondom kissé halkabban de azért még nem suttogok s közben végigfutattom tekintetem a lány ajkain. Pillantásom végül az ő kéklő íriszein nyugtatom.
- Akkor ha megengeded - lépek hátrébb - elkalauzollak ama híres nevezetes Roxfort kapujához - mosolyodok el majd zsebre vágva a kezeimet elindulok az ösvény irányába. Úgyis eltart még egy darabig amíg innen kikeveredünk.
- Na és mond csak Abigail, mit csinálsz amikor éppen nem a gyanútlan megmentőidre zuhansz rá? - kérdezem sunyi mosollyal s közben elrúgok egy kisebb kavicsot az útról.
- Mármint azon kívül, hogy bénázol - szúrom azért még oda ezt is. Nem tehetek róla, szeretek csipkelődni. Úgy vélem ebben azért jelen esetben társra találtam, egy pillanatra ismét lelki szemeim előtt látom a tehén témát. Nem mondom ott egy kicsit úgy éreztem, hogy még rajtam is túltesz a h£lyeségben. Ez kéremszépen pedig egy nagy bók, vonzó tulajdonság. Egy újabb.

Édes ahogy próbálkozik de mindhiába legalább még ötször kimondja, hogy bocsánat. Én persze csak elmosolyodok rajta miközben ő jókedvűen kacarászik amíg bele nem vörösödik. Vagy nagyon bevertem a fejem vagy tényleg egy angyallal van dolgom. Ezután jön a tehenes rész amin bizony már én is felkacagok, nem tudom megállni.
- Oké, elég mély nyomot hagyott bennem az érkezésed de azért kétlem, hogy tehénszerű lennél. Persze semmiben sem lehetünk biztosak - itt a mutató- és hüvelyujjam közé csippentem az államat - érzel némi késztetést arra, hogy rögvest lelegeld azt a szép, tömött, smaragdzöld fűcsomót? - pillantok egy napfényfoltban úszó fűcsomóra majd Abigailre mígnem elnevetem magam. Kérdésére csak megrántom a vállam.
- Puhány dolog panaszkodni de be kell valljam durván féj a s€ggem - vakargatom meg a tarkómat miközben sötétkék szemeimmel végigmérem a lányt. Angyali arc, élettel teli csodás szempár, aranyló szőke haj, karcsú test... jobb ha befejezem mert még a végén elvetem a súlykot. Már éppen meg is indulnék amikor Abigail közli velem, hogy segítenem kéne megtalálni a pálcáját. Vagy egy percig elkerekedett szemekkel pislogok rá majd kitör belőlem a nevetés.
- Oké - emelem a magasba kezeimet majd letörlöm a nevetéstől szemzugaimba gyűlt könycseppeket. Nemsokára mindketten elkezdünk kotorászni a földön.
- Kezdesz nagyon sokkal tartozni nekem - jegyzem meg miközben leguggolok, hogy átvizsgáljak egy újabb területet. Nem tudom pontosan mennyi idő telik el mire végre megpillantom vélhetőleg Abigail pálcáját. Legalábbis egészen pálca alakja van, azthiszem.
- Hát asszem megvan - rikkantok fel bár a hangsúlyom annyira nem jókedvű. Egy tövisbokor alján lapul. Ráhúzom a kezemre hát a pulcsimat majd benyúlok érte, némi kapirgálás után sikerül kiszednem de olyannyira ki kell nyújtóznom, hogy kissé összeszurkálnak a tövisek. Mily' meglepő nem? Most már tényleg kiérdemeltem a hős lovag címet. Odanyújtom a lánynak a pálcát majd megdörzsölöm az arcom, kicsit csíp de kutya bajom.
- Oké milyen beugró feladatod van még az érdeklődő hős megmentőknek? Ugorjak esetleg be a Hippogriffek karámjába? Vagy próbáljak meg kártyázni az óriásokkal? - kérdezem ismét vigyorogva.

Miután leszáll rólam megteszi nekem azt a szívességet, hogy nekiáll megállíthatalanul dumálni. Egy darabig csak pislogok értetlenül elvégre nemrég kipréselte belőlem a lelkemet de aztán nagy nehezen felveszem a fonalat. Felülök majd felkelek a földről és elkezdem leporolni magam.
- Hé ha mégegyszer kimondod, hogy bocsánat esküszöm, hogy benyújtom neked a kórházi számlát - jegyzem meg de úgy tűnik túl rémült még a delikvens, hogy viccelődjek.
- Nyugi nem történt semmi. Mármint nyilván de csak már megszoktam. Leo vagyok - mutatkozom be miközben a hajamba túrok és megvillantom hófehér fogsorom.
- Nos ha más nem együtt falnak fel bennünket - nem állhatok meg egy újabb viccet. Hiába irul-pirul az előttem álló lány ez csak méginkább adja alám a lovat - ha mondhatom így. Kicsit megfájdult a könyököm na meg a seggem úgyhogy megapogatom az érintett testrészeket. Oké a fenekemet nem, azt majd később megvizsgálom de remélem nem esett baja. Ez az egyik szexepilem.
- Te jól vagy egyébként? Nem ütötted meg magad? - kérdezem miután túllépek a saját testem sajgó testrészeinek felmérésén.
- Egyébként megbocsátok ha megengeded, hogy segítsek neked kijutni innen. Egyedül elég hátborzongató ez a hely de gondolom ezt nem kell mondanom szóval... - mondhatni nincs más választása, vakargatom meg a tarkómat majd rámosolygok a lányra a pozitív válasz reményében.

Na most én csak úgy sétálgatok itt közben elpöfékelve egy-két cigarettát. A fejsérülés okozta szédülésnek már nyoma sincs így egy újabb kihíváson töröm a fejem. Hol máshol mint egy tiltott helyen? Ahogy így sétálgatok egyszer csak egy lágy szirén hangú lány kiabál segítségért. Előbb megtorpanok, fülelek hátha megismétli. Talán csak a fejsérülés okozza de aztán ismét hallom. Mint a Roxfort avatatlan hősének nekem kötelező segítséget nyújtanom ugye, pláne ha egy ilyen simogató hangú fiatal hölgy kiált segítségért. Ha csak fele annyira szép mint a hangja akkor má' nyerő a helyzet. Nem nehéz megtalálnom, csak a hangot kell követnem. Egy egészen termetes fa alá érkezem meg majd homlokráncolva próbálom beazonosítani a zaj forrását.
- Hahó, itt vagyok kislány! Erre... - integetek nagyokat a kezemmel annak reményében, hogy észrevesznek. És igen, meg is pillantok egy fél szemet meg némi szőke hajat. Hát ez is több mint a semmi.
- Ne félj, mindjárt megyek - mondom és már kezdem is lekapni a kabátom, hogy felugorjak a fára amikor reccsenést hallok.
- Ajjaj - nincs időm több dolgot kinyögni mert egyenesen rajtam landol a fogságba esett hölgyemény. Legalábbis vélhetőleg ő az. Szinte az összes levegőt kipréseli belőlem pedig úgy képzeltem egy pehely súlyú bombázóról van szó. Oké, ez még nem kizárt tekintve, hogy a gravitáció nyilván rátett az élményre - mit élmény? Trauma. Mikor már végre kapok levegőt sikerül befókuszálnom az ijedt lányt. Kissé erőtlenül ugyan de azért magamhoz hűen elvigyorodok.
- Elkaptalak - viccelődök némileg még megviselt, a szokásosnál is rekedtesebb hangon. Lehet, hogy egy angyal zuhant rám a mennyországból? Elnézve a hölgyet talán még az is lehet.