2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Oké, oké, ezer bocsánat. - tartom fel a kezeimet védekezően, mielőtt a szememet is kiszúrja a hadonászásával, de természetesen ezt nem állhatom meg nevetés nélkül. Mindig a lehető legváratlanabb dolgokon akad fenn. - Pedig mindig be szokott válni. De valamivel mégiscsak lenyűgöztem, kíváncsi lennék, mi lehet az… - nézek a lány szemeibe felvont szemöldökkel, és meghagyom neki a lehetőséget, hogy megtalálja az egyértelmű választ a kérdésre. Az egyetlen dolog, amihez értek, de ehhez az egyhez nagyon, hát kénytelen vagyok ezzel pótolni az önbecsülésemen esett foltokat minden másból. Vegyünk például egy bűbájtan órát… Meggondoltam magam, a legutóbbi óra óta is itt cseng a fülemben Flitwick fültépő sipákolása, és a következőn sem számíthatok más egyébre. A kedvenc kis csapatát érő kritikus megjegyzés szemmel láthatóan vérig sérti, legalábbis arra a fél percre. Először csak nevettem rajta, de harminc másodpercig azért még én sem röhögök egyfolytában, így hát, amíg úgysem áll szándékában hozzám szólni, úgy döntök, lenyúlom a dili-labdáját. Egy ideje már amúgy is használaton kívül volt, és legalább addig sem vágja hozzá senkihez. Én persze másként használom, mint ő, ahelyett, hogy a fal adná a másikat, inkább függőleges irányban dobálgatom, és azzal kísérletezem, milyen magasra tudom feldobni úgy, hogy egyenesen a kezembe essen vissza. Nem olyan könnyű ám, mint amilyennek úgy ránézésre tűnhet, de nekem már van benne épp elég gyakorlatom, ugyanis mindennel ezt csinálom, ami csak a kezem ügyébe kerül. Nem, őszintén szólva fogalmam sincs mi ebben annyira szórakoztató. Feltehetően ő is ráun a durcára, mert nem sokkal később már együtt nevetünk valamin, én rajta, sőt, talán ő is éppen magán. Csak tudnám mi olyan szórakoztató ebben a lányban, őszintén szólva régen nevettem már ennyit egyhuzamban, és akkor sem voltam éppen józan. Azon, ahogy mellkason vág a hozzáállásom javítása érdekében már megint csak röhögni tudok, arról nem is beszélve, amikor az érvelése megannyi kanyargás után valahogy végül önmaga ellentmondásába ütközik. - Ne hidd, hogy nem próbáltam meg mindent. - vonom meg a vállam, de a hangomból érezni némi fáradt beletörődést. Annak idején azért megszenvedtem a problémával, és ennek ellenére nem jutott ki semmiféle sikerélmény. - Elég lelombozó is volt. - vigyorodom el. Kész csoda, hogy most mégis ott tartok, ahol, naná, hogy fenn hordom az orrom. Legalábbis időnként igazán megengedhetem magamnak, általában egyébként kifejezetten szerény vagyok, más kérdés, hogy Abigail nem épp egy ilyen napot fogott ki. Szegény Zacharias a jelek szerint nem örvend túlzottan nagy népszerűségnek a csapattagok között, de a sok edzés egész biztosan hasznára válik a csapatnak hosszú távon. Ettől függetlenül nem valami mókás nap mint nap edzeni, akár esik, akár fúj, ezt talán én tudom a legjobban. Magabiztosan állíthatom, hogy az esetek többségében szívesebben szürcsölgetek forrócsokit a Hollóhát klubhelyiségében, mint hogy egy nyamvadt seprűn röpködjek egyik karikától a másikig, amíg már azt se érzem, hogy a karomat, vagy a lábamat mozgatom-e épp. Egyébként tudok az eredményükről, így fájdalmas félmosollyal az arcomon bólintok a helyzetjelentés ezen pontján. A Hollóhát azóta sem jutott sokkal előrébb… Sőt. De azt hiszem hamar elvesztem a fonalat a gondolatmenetben, mert a gyengélkedő, és a gurkók lelkivilágának ápolása valahogy cseppet sem fér össze. Van egy olyan sejtésem, hogy a fejét érhette a találat ennek a lánynak, vagy csak nem szenvedett még el bordatörést egy hasonló balesetben, mert akkor egész biztos másként vélekedne. Nem kellemes. Azt hiszem az arcomra is kiülhetett némi értetlenség, mert Abigail rögtön visszaszív mindent, amit mondok, mire én jó szokásomhoz híven elnevetem magam, és megnyugtatom afelől, amiben magam sem vagyok biztos. - Ugyan már, nincs is ebben semmi furcsa… Ez csak… Egyéni. - találom meg végre a megfelelő szót, és rávigyorgok a lányra, majd folytatom a dobálgatást. Ha idegesíti, majd szól. Azt viszont nem értem, hogy jutottunk el oda, hogy már én könyörgöm neki azért az edzésért. Még meg is jegyzi, és továbbra sem mond semmi konkrétat, ami kezd bakancsostul belegyalogolni az önbecsülésembe. Értem én, hogy nem a Falmouth Falcons-nak szurkol, de azért az egyéni érdekeit fölébe helyezhetné a kedvenc csapatának. Vagy csak engem nem tart olyan nagy számnak, sőt, meglehet, hogy éppenséggel abszolút tehetségtelennek gondol, vagy mondok rosszabbat, azt hiszi, mindeddig csak szerencsém volt. Így legyen kedves az ember. Nincs bajom a kritikával, de jobb szeretem, ha nyíltan nekem szegezik, mintha hátba döfnek vele. Különben is, ennyire rossz társaság volnék, vagy nem szán időt olyasmire, ami nem éri meg neki? Pedig eddig nagyon úgy tűnt, hogy élvezi velem ezt a kis beszélgetést, de ha zavarja, hogy így ráerőltetem magam, talán valóban ideje volna szednem a sátorfámat. Szóval már éppen dagonyázom a rosszindulatban, amikor kizökkent a kérdésével, amivel viszont eléri, hogy jól rázúdítsam a dolgot. - Semmi ilyesmi. Csupán úgy gondoltam ez valami olyan, amit mindketten élveznénk, és kellemes időtöltés volna. - felelek neki érezhetően kimért udvariassággal, és némi csalódottsággal a hangomban, noha az arcomon továbbra is mosoly ül. Lássuk, hogy tetszik neki a saját technikája, ennél kevésbé őszinte mosolyokat csak a kameráknak villantok meg. A korábbiakat felelevenítő humor a kedvenc csapatával most valahogyan nem hat meg. Szenvtelenül hallgatom a kacagását, és bárhogy erőlködöm, képtelen vagyok visszakerülni a bűvkörébe. Falhoz vágom a labdát, hogy aztán Abihez hasonlóan én is elkaphassam, csakhogy vele ellentétben már elsőre izomból dobok. A gumilabda nem sokkal Abi füle mellett csapódik a kezembe nem elhanyagolható sebességgel, bár kétlem, hogy ilyesmi megijeszthetne egy kviddicsezőt… aki nem mellesleg a gurkók védőszentje. Talán a labda miatt, talán amiatt, ahogyan ebben a pillanatban ránézek, már védekezően emeli fel a kezét, de azt hiszem, nem látja át pontosan, hogy mért is haragszom rá. Vagyis eddigre már másért kellene, csakhogy nekem még mindig ugyanaz böki a csőrömet. Na jó, igazából ez a hülye labda tényleg mintha segítene, mert ahogy nézek rá, azon kapom magam, hogy már nem vagyok dühös - bármilyen idegesítő is ez. Végül úgy döntök, ennyiben hagyom a dolgot. - A sportszerűtlenségemről Kevin Ellis sokat mesélhetne. - húzom a szám savanyú mosolyra. Mély nyomot hagytam a srácban, az biztos, de azért azokat a bizonyos határokat nem kellett volna feltétlenül túllépnie. És akkor most nem akarnám megfürdetni a kvaffot az orra vérében. - Ismerned kell őt, a kedvenc csapatod üdvöskéje. - még nem döntöttem el, hogy most akkor Abi-vel, vagy Ellis-el élcelődöm éppen, esetleg mindkettejükkel. De ennek ellenére a megjegyzésemnek csupán tompa éle van, a dühöm már réges-rég elpárolgott, alap esetben nem vagyok túlzottan haragtartó. De persze mindez csak kitartás kérdése, Ellis ennek élő példája. És aztán hogy, hogy nem, ott kötünk ki, hogy ő sír, én meg vígasztalom, és a meglepő a dologban, hogy látszólag még sikerül is megnyugtatnom valamelyest. Kész hullámvasút ez a beszélgetés, hol a férfiúi büszkeségem tapossák agyon, hogy aztán kisfiú módjára megsértődjek rajta, hol én ríkatom meg őt, hogy aztán én lehessek az is, aki megvigasztalja. Olyan valótlan az egész, még mindig mintha egy álom lenne, amiből aztán felébredünk, és rájövünk, hogy ez az egész meg sem történt. Csakhogy ez engem nem nyugtatna meg, mint a jól megszokott Flitwick-es rémálmoknál, sőt, éppen ellenkezőleg. Az viszont megnyugtat, hogy mintha újra őszintén mosolyogna, és a gurkók helyett most kivételesen a többi ember testi épségéért aggódik. Vagy legalábbis azt nem szeretné, ha megropogtatnám a csontjaikat, de legalább a vállamat elfogadja, szóval valamire mégiscsak jó vagyok. Vigyorogva dobom át a bal kezembe a labdát, hogy szabaddá tegyem neki a jobb vállam, ha esetleg valóban igénybe venné a szolgáltatást, és a változatosság kedvéért bal kézzel dobálok tovább. Így persze nehezebb a játék, de másként nem is élvezném annyira, és ez a válasz a kérdésére is. …Amire nem jut időm valójában mondani bármit is, ugyanis a lány ekkor hirtelen, mintegy indok nélkül megölel, én meg elfelejtem elkapni a labdát, ami magányosan pattog a földön valahol ott, ahol eddig a kezem volt. Közben ugyanis ügyetlenül visszaöleltem Abigailt, vagyis inkább csak a korábbinál is jobban összeborzoltam a haját, habár ezúttal csak a fejét próbáltam megsimogatni. Nem tehetek róla, olyan kicsi, az az érzésem van, mintha a macskámat ölelgetném, amilyen hájas dög, van éppen akkora, mint ez a lány. Fogynia kéne szegénynek. Mármint a macskának, persze. - Máskor is. - válaszolok neki most, nagyjából feleslegesen, aztán épp úgy húzódik el tőlem, mint ahogy a macska szokott, mikor rám un. Önkéntelenül is vigyorra húzódik a szám, ami szerencsémre ez alkalommal nem jön ki furcsán, mert a következő megjegyzése folytán csak szélesedik az említett vigyor. Az azutánival pedig ismételten sikerül meglepnie. Most akkor mégis akar edzeni, vagy csak megesett rajtam a szíve? Én ezt már nem tudom követni, szóval felvont szemöldökkel hallgatom végig a feltételeit, amik egyre csak gyarapodnak, pedig sokkal feljebb már nemigen szaladhat a szemöldököm. Mire elfogynak én már el is felejtem a nagyját, de legalább leesik, hogy inkább a magánedzések ellen, mintsem ellenem van kifogása, de majd azt is szépen kinevelem belőle. - Túl sokat aggódsz. - nevetek. - Nem sokára azt fogod hallani, hogy hány profi csapat szerződne le veled, ha tehetné… Csakhogy te már el leszel köteleződve egy mellett. - rábízom a befejezést, és mondjuk, hogy nem sértődöm meg nagyon, ha egyelőre nem az én csapatomban akarná elfoglalni a helyét. De ha a Montrose Magpies-ba megy, az a minimum, hogy Kevin Ellist kitúrja onnan.
- Héhéhéhé! Ő Brumm Úr, és nem lady Brumi, érted? - nézek rá vigyorogva. - Nem fogod elbűvölni a mosolyoddal meg a szemeiddel - mutatok rá a kezemmel. - Nem, nem túl meggyőző, Brumm Urat pedig abszolút nem hatja meg. Mármint ez - körözök az arca előtt nevetve. A következő mondata hallatán összeszűkült látóterű szemekkel nézek rá összerándult szemöldökök kíséretében, és nemes egyszerűséggel a keresztbe font karjaim jelezték, hogy bevágtam a durcát. Művi módon is tartott vagy 32 másodpercig. Addig tartott, hogy rá sem hederítettem, végül elnevettem magam. Nem, nem leszek rajongó. Az nem megy ilyen könnyen, hogy szemléletmódot váltsak. Szépen néz, jófej, és nem teremtett le azért, ami történt? Nos, azt hiszem ennél többet kell felmutatnia. Az pedig, hogy egyszer kikapott tőlük a csapatom, az nem jelenti azt, hogy rögtön pártállást váltok. Ennél kicsit elkötelezettebb vagyok, ha már egészen pöttöm korom óta nekik drukkolok. Sötét folt? Ja, hogy... vagyis nem... értem. Persze az összeszaladt szemöldökeim a helyükön maradtak. Mi volt a baj? Vagy akkor még nem ment neki ilyen jól? De akkor, hogy találtak rá? Hogy mi van? Ez a két dolog teljesen ellent mond egymásnak.. Minek gondolkozom ilyenen? Csak elmondja, vagy nem? De igen. Mármint töredékként, egy sejtelmes utalásként. Elsőre pedig a kézfejemmel vágom mellkason. - Hékás! Ilyet nem illik, a végén még azt hiszem tényleg ennyire fent hordod az orrod - csipkelődöm újra. - Bár ki tudja. Rendben, azt elfogadom, hogy nem egy őrzőn múlik, de ez egy csapatjáték. Szóval akár Te is noszogathattad volna a többieket, és kaptak volna egy keménykezű, eredményeket elérő vezetőt, esetleg a másik helyett... akit nem túrtál volna ki... csak segítettél volna neki... Viszont ez így kifejtve elég furcsán hangzik... és olyan hatalommániásan - amikor ismét rápillantok természetesen elnevetem magam a hülyeségemen. Majd felém tereli a szót újabb kérdésekkel. - Az nem kifejezés... Nem is sejted mennyire beletrafáltál - sziszegem magam elé a csapatkapitányunkra aggatott jelzője hallatán. Bár lehet nem a megfelelő szót ütötte meg, nem ez a JollyJoker, valószínűleg sokan vitába szállnának most vele, és kényszerítenék az "elvetemült" kifejezés használatára. - Bocsánat, hogy ezt kell mondanom - emelem a kezemet a tarkómhoz megvakarni azt zavaromban, majd végül eltűrve egy tincset a fülem mögé folytatom - , de levertük a hollósokat, és eddig ennyi. Viszont talán jobban tetted, hogy nem jöttél le. A végeredményt is a gyengélkedőn tudtam meg... Így tartsak én védőbeszédet a gurkókkal szembeni bánásmódról. Már értem Kyle miért nézett komplett idiótának anno, amikor kifejtettem neki ezt a teóriámat. Vagy ez a labda hallotta, és be akarta bizonyítani, hogy igazam van, csak nem állított fel magának sebességkorlátot, és ezért jött nekem, mert nem tudott megálljt parancsolni önmagának? Szegényem! Ezért meg rosszakat gondolnak róla... - igen, ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mindezt hangosan kimondtam; és hiába meredtem a távolba, ahol csak kacatok voltak, Jesse még mindig itt ült mellettem. Van egy olyan érzésem, hogy most nagyon furcsán méregető képet vághat, de mindez csak akkor derül ki, amikor ránézek. Ezaz Abigail! Megcsináltad. Hivatalosan is felírattad magad az elmegyógyosok elnevezésű listájára. Gratulálok! - Öhmmmmm.... Nem mondtam semmit - harapom össze az ajkaimat, miközben lehunyom a szemeim elszégyellve magamat. Fenejó! Biztosan hozzáadta a nevemhez a lüke jelzőt. Aztán újból felajánlja a "kvaffozás", vagy gyakorlás lehetőségét. Kinek melyik. Viszont most álcázva tette ezt, mintha a felolvasásért cserébe tenné, mintha azután nem is lenne furcsa... De. Az lenne. Ő Jesse Hunter, én meg egy eső-kelő bugris. Mondjuk ezt ő még nem tudja, mert egész végig itt ücsörögtünk... Úgy értem a sértegetéses epizód után. Bár a levegőben annyira nagyon nem vagyok béna, dehát... Dehát mégis "Az Évszázad Őrzőjéről" van szó, a kutyafáját. Mindenesetre nem mondhatom neki csak olyan egyszerűen, hogy nem... Mert mi van, ha... ha rosszul sülne el, vagy azt hiszi vele van a baj, vagy... vagy sok mindennel? A kitérő válasz lesz a legjobb, már abban az értelemben kitérő, hogy nem mondok bólintok rá, de nem is ellenzem. - Nagyon nem akarsz letenni erről az edzés dologról, de majd még meggondolom - mosolyodom el. Viszont lehet nem jár sikerrel, elvégre... elvégre én egy pöttöm mitugrász vagyok, aki nem mer nagykutyával kezdeni. Najó, ez nem igaz, de... De. - Egyébként miért hiszed, hogy kell érte tenned valamit? Vagy elvárom, hogy bármiféle ellentételt kapjak érte? - nézek rá értetlenül, de azért szokásomhoz híven mosolyogva. Ha ennyire szeretné, akkor végső soron cukkolhatom ördögien, mégha az ábrázatomat látva mást is hisz. - És de, másképp is fizethetsz... már ha ennyire eltökélted, hogy akarsz valamit tenni cserébe. Mondjuk... mondjuk, szerezhetnél jegyeket egy Montrose Magpies meccsre... Esetleg valami hiperszuperjó helyre... És mivel gondolom csak olyanra tudsz belépőt szerezni, ahol ellenetek játszanak, akkor szemtanúja lehetsz annak, ahogy virítok a sáljukban, és szurkolok nekik, és magam mellé állítom Brumm urat, meg lehet, hogy mindenki mást is, bár aput nem kell, viszont a szomszédsrác is nektek drukkol... - persze mindezt vigyorogva mondom végig, így abban reménykedem, hogy nem vette komolyan, hiszen amennyi mindent most mondtam, nemhogy a pofátlanság felső határát súroltam, de kiütöttem az említett mérőműszert. Amikor rápillantok azonnal elnevetem magam. Eddig tartott a komolyság. Habár a jegyeknek tényleg örülnék... örülnénk, még talán az is megesne, hogy ismét összekapunk a dolgon, de ugyebár az a meccs utáni 3 órára terjeszti ki robbanókörét, olyankor beaknázott terület vagyunk. Egyetlen lépés kell csak, egy rossz, vagy félreérthető mondat, és bumm. - Vaagy megmutathatod, hogy miért kell neked, vagy nektek drukkolni. Azonban figyelmeztetlek: bárkit leütsz, vagy sportszerűtlen vagy, akkor a jóhírednek, meg az eddigi rajongóidnak, jelesül Brumm Úrnak, lőttek... Felejtsd el, hogy hagyom, hogy Falmouth Falcons fan legyen... csak úgy... az engedélyem nélkül... - ránézve ismét szemtelenül elmosolyodom. Amint meglátom az arcát, mintegy tiltakozásképpen felemelem a kezeimet. - Oké-oké, csak vicceltem... Nem gondoltam komolyan... annyira... - röhögöm el magam. Nem tudok megszólalni, csupán úgy bámulom őt, mintha nem értenék semmit, és a könnyeimet törölgetem. Egészen megnyugtat azzal, amit mond... vagy csinál. Persze nem a valószínűsíthető szemöldökráncolásaira gondolok. Már amikor kiláttam a fejemből rendesen, mint úszás közben mikor alámerülsz, akkor sem látsz mindent tisztán... legalábbis elsőre, ez meg aztán... Nos, ez rosszabb, úgy is kifejezhetném, hogy ilyenkor nem vagy eszednél, és a felfogással van a probléma, nem pusztán az a bibi, hogy fel kell venned az úszószemüveget. Még mindig sírtam, de halkan elnevettem magam, ahogy Brumm Úr mancsát az arcomhoz emelte, és letörölte vele. Aztán egy erős dörzsöléssel próbáltam visszafojtani őket, és újra rá figyeltem. Rá is számíthatok. Most én vagyok barom, vagy ennek tényleg örülök? Azt hiszem az elsőben is van igazság de a másodikban nagyobb. Végülis az egész feleletem erre egy mosoly. Pedig egyébként ez most nagyon jól esik, főleg, hogy Marie szóba sem áll velem. Majd mikor bocsánatot kérek tőle mindezért a... kitörésért, akkor csak legyint egyet. Majd megint felajánl valamit: a vállát - hihetetlenül adakozós kedvében lehet. Neeem... Nem akarok bőgni, elég volt, ez bőven sok... De az kétségtelen, hogy használ az igyekezete, ugyanis újból elmosolyodom, az ütlegelős felajánlásán ugyan ismét elnevetem magam, viszont, nem igazán szeretném igénybe venni. - Senkit ne üss meg - suttogom halkan. Na pláne, a végén még neki lenne baja belőle. Nem, ilyet nem játszunk. - Azonban a vállad jöhet - mosolygok rá, miközben megtörlöm a fejemet az alkarommal. - De kétlem, hogy annyira kevés gógyid lenne, Shakespeare vagy Flitwick ide vagy oda... - mosolygok rá. - Meg nem is kell, a gondjaimmal majd én kezdek valamit... Egy pillanat! Te hogy lettél hollóhátas, ha ezt így gondolod? - ráncolom a szemöldököm. Aztán valamiért megölelem, valószínűleg köszönetképpen. Mindig ez van, ha bőgök valaki előtt, szerintem már önkéntelenül is berögzült ez a mozdulatsor. Még szerencse, hogy a szöveg nem. Fogalmam sincs mit kezdene vele. - Köszönöm - majd elhúzódom tőle. Egy pillanat. Alig egy órája, másfél óta ismerem.... Ez most neki valószínűleg fura, vagyis hogy idegenek ölelgetik. Abigail térj már észre... - Öhm... Elnézést - engedem el őt kínosan. Kifundáltam mivel tereljem el a szót kellemesebb vizekre. Vagyis nagyon aranyos, ahogy próbálkozik, de utálom, ha vígasztalni kell, és ezek után hajlandó vagyok beadni a derekamat az edzést illető ötletére... Olyan mintha mártírkodnék, de komolyan, pedig szó sincs semmi ilyesmiről, ennél sokkal egyszerűbb dolgok mozgattak az előző döntésemnél, hogy nem akartam belemenni. Most meg úgy érzem magam, mintha neki kellett volna kikönyörögnie ezt az egészet, viszont ennek csak fordítva van bármiféle értelme is. Mindegy, inkább nem fúrom magam ezen, feltéve, ha nem határolódott még teljesen el tőle. - Majd én is ilyen muszklis leszek, és akkor senki nem mer majd packázni velem - mosolygok rá, majd eszembe jut hova akartam kilyukadni, és lesütöm a szemeim. - Már ha még mindig szeretnél edzeni velem - fordítom ismét felé a tekintetem. - De egyetlen feltétellel - emelem fel a mutató ujjam -, hogy senkinek nem mondod el. Senkinek. Senki ne tudja meg! Főleg ne Zacharias, különben az egész csapat a nyakadba szakad, a hollósok pedig sanda szemmel néznek rád, sőt lehet meg is agyabugyálnának érte - azt hiszem ezt a szót nem kellett volna használnom, túlságosan emlékeztet valamire, vagy inkább valakire. - Továbbá arról sem beszélhetsz másoknak, hogy milyen béna vagyok, abban az esetben pedig tőlem kapod meg a magadét. És lehetőleg ne röhögj ki! - nézek rá könyörgő szemekkel. - Várjunk! Ez már három... Jó, akkor ez a három feltétel... Vagyis egyelőre - kapok észbe. - Így megfelel? Mondjuk ezzel az egésszel Te teszel szívességet, de... de akkor is. A suli egyetlen szegletéből se szeretném hallani, hogy "hú... nézd már ott az a csaj, aki hű meg há, hogy mennyire béna". Világos? - vigyorgok rá.
words: 1490 note: Na jó... Így legalább várhatom a reagod... Te pedig dicsekedhetsz a bánásmóddal... music: -
Roppant furcsán néz rám, amikor kezet nyújtok, mintha nem emlékezne a beszélgetésünk elejére, pedig azért nem olyan nagyon régen volt az. Egy pillanatra egészen megrémiszt, aztán mégiscsak felveszi a fonalat, és továbbviszi a játékot, szóval nem kerülök kínos helyzetbe, és valahogy ismét a mackónál tartunk - úgy tűnik ez már így marad a beszélgetés hátralevő részére nézve. Még jó, hogy van ez a plüssmedve, nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélküle. - Talán kissé elfogult velem kapcsolatban, de hát mért is ne lenne az, csak rám kell nézni… - vigyorgok rá, hogy éreztessem a megjegyzés komolytalanságát. - De egyébként meg igaza van, és neked meg ideje lenne hallgatnod rá, hogy végre szurkolás közben is érjen némi sikerélmény. - nevetek a lányra, de egyébként ennek bizony volt igazságtartalma, hiszen a múltkor is veszített a csapata, nem igaz? A mackó egy kissé ki van használva ebben a helyzetben, de akárhogy is, őt könnyebb volt meggyőzni, hogy a rajongóm legyen, mint Abigailt, akár mi győzünk, akár nem. A jelek szerint az eredményeimtől függetlenül ellenem szurkol, nem szép tőle, főként most, hogy már megismerkedett a hírhedt őrzővel. És főként, hogy már volt alkalma tapasztalni, hogy milyen kedves és figyelmes, még akkor is, ha az adott hölgyemény azzal kezdi az ismerkedést, hogy elküldi melegebb éghajlatra. Szóval ezek után az volna a minimum, hogy örök időkig nekem szurkoljon, de hát hová is tűnt manapság az emberekből a hála. - Hát ez egy sötét folt az életemben. - nevetem el magam ismételten, megjegyzem, egész kellemesen érzem magam a társaságában. Korábban is kedveltem az ilyen egyszerű, de bájos lányokat, mellettük legalább semmit sem kell túlbonyolítani. Az ő esetében biztosan tudhatom, hogy csak úgy kinyögi, ami az eszébe jut, tehát mért ne tehetném én is ugyanezt büntetlenül? Ő egészen biztosan nem bánja. - Sajnos egy őrző önmagában még édeskevés a győzelemhez. - azt hiszem, elég ennyit mondanom, ebben benne volt minden. Minek is kritizálnám nyíltan az egykori csapattársaimat, egyesek még azóta is a csapatban vannak, és a Hollóhát azóta sem túlzottan eredményes, hát egyedül is ki fogja tudni találni. Végül is, ő maga is kviddicses, tisztában van az erőviszonyokkal. - Na és ti hogy álltok? Nem nagyon volt időm kijárni az iskolai meccsekre, de ez a Zacharias elég elhivatottnak hangzik. - vigyorgok szemtelenül kárörvendően, de egyébként némileg együtt érezve a lánnyal. A Falmouth Falcons is elég szigorú csapat, az edzőről nem is beszélve, nyögök ebben én is, épp elégszer. Azzal mondjuk kissé megint meglep, hogy ilyen könnyedén belemegy a felolvasás-dologba. Azt hittem legalább egy kicsit győzködnöm kell majd, vagy legalább ajánlani valamit cserébe, de semmi ilyesmire nem volt szükség, és ez egy kissé bosszant is. Nem szívesen hagyom annyiban a dolgot, és ha már itt tartunk, úgy döntök, bármilyen „fura” is lenne neki velem edzenie, nem bújhat ki a dolog alól. - Cserébe én meg edzek veled, hidd el, miután felolvasol nekem, már az edzés sem fog furának tűnni. Mással amúgy sem szolgálhatok. - vakarom a fejemet zavartan, és halkan nevetek. Nem hazudtam, főzni nem taníthatom, vagy táncolni, vagy festeni, vagy úszni, mert végül is meglehetősen véges azoknak a dolgoknak a listája, amikhez értek. De azokhoz nagyon. Ha most is elutasít, akkor némi csalódottsággal ugyan, de kénytelen leszek feladni a dolgot. Pedig úgy szeretnék valamirevaló tanítványokat, mire való a tudás, ha nem arra, hogy tovább adjuk? Már nagyon rég óta szeretnék edzeni valakit, de egyikükhöz se volt kedvem eddig, mert valahogy mintha nem a kviddicsért magáért akarták volna, inkább csak a hírnévért, ami az én nevemmel járt. Nem tudom mért ragaszkodom éppen Abigailhez, talán éppen azért, mert ő nem akar velem edzeni, szóval nagy valószínűséggel cseppet sem érdekelt abban, hogy ezáltal váljon népszerűbbé. Szemmel láthatóan meglepődik azon, amit mesélek neki, és még inkább, amikor olyasmit kérdezek vissza, amire úgy tűnik, nem egyszerű választ adnia. Türelmesen várok, amíg végiggondolja, hogy mit is válaszoljon erre, de már ekkor is mintha könnyektől fátyolosodna el a szeme. Kissé zavartan ráncolom a szemöldököm, érzem a légkörből, hogy talán olyasmibe nyúltam most bele, amibe nem szabadott volna, de mielőtt visszakozhatnék, már elkezd belőle ömleni a szó - meg a könny. Hápogni sem igazán tudok, nem szokásom kislányokat sírva fakasztani, sőt, ami azt illeti, ilyesmire korábban még egyáltalán nem volt példa, úgyhogy nem is igen tudok mit kezdeni a helyzettel. Csak hallgatom, ahogyan őszintén bevall nekem mindenfélét, miközben a sírással küszködik, és csak ráncolom a szemöldököm, ugyanis épp ahogy sejtettem, az ő problémái lényegesen mélyebbek az enyémeknél. A vigasztalásban sose voltam valami jó, de azért megteszem, amit tudok. Mint eddig mindig, most is itt az ideje Brumm úrért nyúlni. - Hé, mégis ki mondta, hogy neked tilos néha gyengének lenned? Még a legerősebbekkel is megesik alkalomadtán, ezért vannak az embernek a barátai. Itt van például Brumm úr. - vigyorgok rá, és letörlöm a könnyeit a medve mancsával. - Te is tudod, hogy rá mindig számíthatsz. Aztán itt vagyok én is. Ezt még nem tudod, de ezentúl rám is számíthatsz majd. - mosolygok a lányra bíztatóan, és remélem azért komolyan veszi majd, amit mondtam, mert ezúttal valóban éppen úgy értem, ahogyan elhangzott. Akármilyen kevés ideje is ismerjük egymást, mindezek után eszemben sincsen magára hagyni őt. - Ugyan. Semmi gond. Sírhatsz a vállamon, ha gondolod, bár elég kemény, szóval a kényelmedről nem kezeskedem. Sőt, ha szeretnéd, szétverek a kedvedért bárkit, aki ezentúl megríkat, vagy kitalálhatunk valami békésebb megoldást is a gondjaidra, de előre szólok, hogy a kviddicsjátékosok nem feltétlenül az eszükről híresek… - vonom meg a vállam, és visszamosolygok rá, kezdi már összeszedni magát, mert visszatért az arcára az a kellemes Abigailes vigyor. Én is azt szeretem, amikor mosolyog, de még inkább azt, amikor őszintén mosolyog, és éppen ezért örülök egy kissé, hogy most sírni láthatom. Ez így nem hangzik valami jól, de talán így, hogy kiadta magából, már könnyebb lesz feldolgoznia, meg amúgy is régen volt már, hogy valaki hajlandó volt megnyílni nekem. Tagadhatatlanul közelebb kerültem hozzá, és ha még megvigasztalni is sikerülne, az csak tetőzné a sikerélményemet.
notes: Jó, ez most majdnem 1000, azért a 980 se kevés, ebbe már nem köthetsz bele. Minden másba igen, szóval hajrá.
Kissé kínosan érzem magam, amikor elneveti magát a hablatyolásomon. Az igazat megvallva valójában nem mertem sem marasztalni, sem elküldeni. Vagyis nagyon örülök, hogy marad (legalábbis nem úgy néz ki, mint aki szedelődzködne), de arról van szó, hogy valóban nem akarom, hogy úgy maradjon itt, hogy azért hallgathatja az edzője csípős megjegyzéseit. Vagy neki elnézik? Öm.... nem hiszem. Ha valaki megcsinálná, csak a csapatunkból, hogy nem toppan be a szokásos időpontban a pályára, annak Zacharias a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül tekerné ki a nyakát. Hát igen, a barátságos csapatkapitány. Kezdjük elölről... De mit is? Majd mikor kezet nyújt, lassan egyre furcsábban nézek rá, amíg újra be nem mutatkozik. Óóóó! - Örvendek! - nyújtom én is a kezem, és megrázom vele az övét, mint valami idióta. - Rólad meg rengeteget áradozott. Állítólag Te vagy "Az Évszázad Őrzője", igaz ez? Vagy csak ő túloz? Mert nem titkoltan kviddicsfan... ráadásul ellenem dolgozik, úgyis Falmouth Falcons rajongó... nem is értem, hogy jutott eszébe - mosolygok rá. Mintha komolyan beszélnék... Egy fenét. Csak ugratom természetesen. Szegény medvém, ezért kárpótolnom kéne. Vagy átgondoltatni vele a dolgot egy meccsen, nehogy ilyen könnyelműen bedőljön ennek a srácnak, a kedves mosoly talán csupán egy eszköz, hogy a rajongójukká tegye az én ártatlan kis macimat, aki olyan naiv, akár a gazdája, így mit sem sejtve bedől neki. - Meglehet. De ha találkoznál Zacharias-szal ezt ne mondd el neki, nem válna a javára... Sem az, hogy tudja, hogy Jesse Hunter valamiben igazat adott neki, sem az, hogy a házkupa mindent megér. Mire észbe kapnék, valószínűleg minden napra be lenne szervezve az edzés, nem mintha egyébként nem járnék eleget a pályára. Na és annak idején elnyertétek... kviddicssztár? - mosolygok rá újra csipkelődős kedvvel. Na de tényleg... Ők megszerezték a házkupát, mikor még ide járt? Nem emlékszem, hogy... Vagy csak rossz a memóriám? Persze én sem tudhatok mindenről és mindenkiről mindent... ez a három szó is egészen úgy hangozhatna, mit egy példa a figura etimologicára, de nem, az azért nem egészen az.. Na tessék, ezt se tudok... Él egyáltalán valaki a világon, aki mindent tud? Nade, elkanyarodtam az eredeti témától. Talán éppen azért, mert zavarban vagyok attól, hogy találtunk egy pontot, amit nem tudok teljes biztonsággal belőni... Jesse Hunter a diákévei alatt lehetett Házkupatulaj... Mert nem is emlékszem ilyenre, erre most meg már egy elhíresült őrző, Shekespeare-tudás nélkül is... - Jó, persze. Akkor szól... - be is fejezném a mondatot, amibe rögtön bele is kaptam örömömben, ha nem folytatná. - Ha... ha felolvasom? Hát jó... áll, persze - mosolyodom el én is. Kicsit meglepett, hogy fel akarja olvastatni velem. Esélyes, hogy kifolynak a szemeim és egyáltalán nem lesz annyira élvezhető, mint mondjuk Brumm Úrral a főszerepben, vagy valahogy teljesen máshogy, de ám legyen. Ha ez kell ahhoz, hogy ismerjen párat, ám legyen... Bár határozottan nem így terveztem. Ki kéne találnom, hogy melyik legyen az. Hm.... Ahogy válaszol arra az egyszerű kérdésre azért az meglepő. Nem számítottam rá, hogy ennyire őszinte lesz. És tulajdonképpen a válaszának tartalma is meglepett. Azt hiszem semmit nem tudtam róla eddig. Persze, úgy nagy vonalakban a történetét, de hát azt mindenki ismeri, Jesse Huntert talán már annál kevesebben. Rá akar jönni, hogy ki is valójában? Ha ő sem tudja, akkor ki van vele tisztában? A végét pedig bármelyik interjújából újrahasznosíthatta, ahol buzdította az embereket, és próbálta lenyűgözni a rajongóit, azonban annyira őszintének tűnik, hogy nem is tudom ráfogni az önplágiumot. Vagy csak nagyon jó színész, ki tudja? Amikor újra visszakérdez, persze próbálom elviccelni a dolgot, sosem tudtam magam túl komolyan venni. Aztán valahogy mégis csak becsúszik egy egy mondatrész, ami eléggé igazmondóvá lett. Na és a kviddics. Jesse Hunter az első ember a bolygón, akivel nem merek beszélni róla. Elvégre ő egy híres játékos, mit tudnék én neki mondani? Vagy hogy merném beégetni magam előtte egy gyakorlással, amit aztán utána végigröhöghet valamelyik haverjával, hogy "hú de béna ez a csaj". Nem, inkább moderálom magam, kibírom. Lassan már mindent át tudok vészelni... Vagyis némiképp ideje lesz értelmet adni az előző mondatnak. A kérdésére ismét elkerekednek a szemeim ma már sokadszorra, és talán valami nem megjelenített rajzfilmben az állam is leesett volna. Csupán pislogni bírtam, fel nem tudtam fogni, hogy ezt honnan szedte. Mindenféle eszembe jutott, de ez még a legvadabb álmaimban sem. Először is rá kell, hogy jöjjek, hogy mi az ördögöt mondtam. Tádádádádádám... Maszk, kellék, a vigyorom. Hát nem feltétlenül arra gondoltam, ami eszébe jutott. Vagyis.... vagyis lehet, hogy neki van igaza. Úgy értem nem ez jutott eszembe, mikor kimondtam, de... de attól még lehet, hogy annyira nem is jár távol az igazságtól. Honnan tud ilyeneket? Mert ha... ha visszagondolok, akkor van igazságtartalma. Charlene, Marie, Leo... Ezek után képes lennék benyögni: Mert, ha őszinte vagyok ez a vége. Vegyük csak Leot. Igen, vele őszinte voltam. És mi a vége? Nos, itt találom magam összetörve, mert egészen más kaliberű figurák vagyunk. Ez a történet boldog befejezése. Vagy vegyük az otthoniakat, kinek van ereje arra, hogy a lelkivilágommal foglalkozzon. Ott van apa, vele törődjünk, nekem ideje lenne megoldanom valahogy, hogy ne legyek gyenge, és magával foglalkozzon ne velem, mert esetleg elpityeredem az egyik percben. Miért rontanám el a szép pillanatait, azzal, hogy ott szenvedek? Nem lenne túl igazságos, nemde? Ki kellene élvezni azt, amíg még velünk van, és nem görcsölni azon, hogy meddig. Azt hiszem most bármelyik pillanatban kicsordulhatnak a könnyeim, mint valami időzített bomba, na persze nem magától a kérdéstől, hanem azoktól, amiket eszembejuttat. A kérdéstől inkább zavartan elnevetném magam. Piszkálja a csőrömet, hogy nem tudom pontosan mit is kellene rá válaszolnom. És ha mindent bevallok sírás lesz a vége. Nesze neked Abigail, kellett neked meggondolatlanul nyilatkozni. Nem fogok bőgni, nem, nem fogok. - Mert.... mert erős akarok lenni - gondolok Marie-re. Ha nem vagyok idegroncs, akkor nem sírja el magát. Ha ugyanolyan vagyok vele, mint minden más esetben, a mosolygós Abi, akkor nem lesz belőle baj. Lehet, hogy nem ez a legjobb módszer, de attól még használ, és ez mindent megér. - És ha... szóval ha... ha teljesen őszinte vagyok, mármint úgy értem, hogy mindig mindent kiadok magamból, akkor azzal megbánthatok embereket, és olyankor nemcsak ők sérülnek, hanem én is. Vagy az lesz belőle, hogy kimutatják a foguk fehérjét, és egyszer csak ide kerülök. Amikor utoljára voltam ilyen, az abba került, hogy a legjobb barátnőmnek gázoltam a lelkébe. Meg... meg nem akarom, hogy mindenki az én gondjaimmal foglalkozzon még, vagy csak végighallgassa őket. Van mindenkinek éppen elég, kell még nekik az enyém. Én sem tudom őket megoldani, hát még mások - és igen, a mondókám közben természetesen kibuggyannak a könnyeim, ahogy az várható is volt. Kevéssé tudom elviselni még azt is, hogy ilyenekre kelljen gondolnom... már az is kikészít, és inkább elbújok egy sarokba, vagy valahova, ahol senki se lát, és ott majd kiszenvedem őket. - Nem tudom, egyszerűen nem akarok ilyen lenni, a kutya se tud mit kezdeni velem, amikor erőt vesz rajtam a melankólia, vagy ez - mutatok magamra, belenevetve a könnyeimbe. - És azt hiszem, hogy most sírni fogok - tör elő a szememből az eddig ott marasztalni próbált sós víz nagyobbik része. Nos, azt hiszem ez az, amit nem akartam. Vagyis eredetileg ez volt a terv, de Jesse-t valahogy nem kalkuláltam bele ebbe az epizódba. Végül veszek egy nagy levegőt, hogy azzal egy kicsit lenyugtassam magam. - Bocsánat, nem akartam, csak... - próbálom letörölni a képemet a kezemmel, és megint mosolyogni. Még nem tökéletes, de próbálkozom...
words: 1179, na ez az, ami több, mint ezer szó és elnézést note: mit is mondjak... Abike enyhén meglepett... komolyan... fogalmam sem volt róla, hogy ilyen lesz, erre Jesse hozza ki belőle ennyire... akár hiszed, akár nem ez most fura xD és nemsokára kapod a kezdőt majd a Fekete-tóhoz, te verébijesztő... music: nem merek próbálkozni
Épp annyiszor hangzik el, hogy menjek, mint hogy maradjak, így nem igazán tudom belőni, hogy mit is akar tulajdonképpen. A végére már teljesen összezavarodom, de igazándiból eddig se igazodtam ki rajta sokkal jobban, úgyhogy ennek sem kellene meglepetésként érnie. Egy darabig szemöldök ráncolva nézek rá, aztán feladom, hogy kitaláljam, mégis mire gondol valójában. Ennek az egyszerű dolognak az ilyen fokú túlbonyolítása nekem már olyannyira abszurd, hogy válasz helyett csak elnevetem magam. Egyelőre különben is szívesebben maradok itt, még ha neki nincs is kedve folytatni velem ezt az eszmecserét, mert nekem meg az induláshoz nem fűlik a fogam. Annak ellenére, hogy már elmagyarázta a szoba működését, én még mindig úgy érzem, mintha valahol a valós téren és időn kívül lebegnénk, és teljességgel elmegy az időérzékem. Sőt, mintha itt megfagyott volna az idő, és addig lehetnék itt, ameddig csak akarok, meg persze amíg Abi ki nem teszi a szűrömet. De jól tudom, hogy ez távol áll az igazságtól, és hogy előbb utóbb valóban kénytelen leszek itt hagyni őt. A bemutatkozásomra tett megjegyzésén ismét elnevetem magam, de ezt már nem hagyhatom szó nélkül. - Nem-nem, igazad van. Kezdjük elölről, rendben? - idézem vigyorogva az ő szavait nem sokkal ezelőttről, és kezet nyújtok neki. - Jesse Hunter, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Brumm úr már rengeteget mesélt rólad. - sehogy se tudom kihagyni a medvét semmi poénból, a végén még azt fogom elérni, hogy megutálja szegény mackót. Pedig igazán nem tehet semmiről. A szerénységemet illetően csak vigyorogva megvonom a vállam, nehéz az embereket kiismerni, de lássuk be, rólam elég gyorsan kiderült, hogy rendelkezem némi egészséges önbecsüléssel. Kettőnk közül ebben persze egyértelműen ő vezet, mármint szerénységben, igaz, ami igaz, ő még nem sztárjátékos. De még azzá válhat. Na akkor leszek majd kíváncsi az egójára. Mert hát azért ritka, aki szép is, okos is, művelt, és még jól is sportol. Én jól nézek ki, és meg lettem áldva némi tehetséggel a kviddicshez, de - mint ahogyan azt Abinek is volt alkalma kideríteni - műveltségből nem vagyok a toppon. Látom ám, hogy ezzel kissé összetöröm a rólam alkotott képét, és kissé el is fancsalodik, de hát senki sem lehet tökéletes, nem igaz? - Talán nem ártana több időt szánnom az ilyesmikre. Egyszer, ha majd akad néhány szabad órám, megismerkedem a kedvenc műveddel… De csak ha felolvasod nekem hangosan. - emelem meg a szemöldököm, és egy komisz félmosollyal is megtoldom az ajánlatot. - Áll az alku? Természetesen azzal, hogy fennakad a nevetésemen, számomra csak még humorosabbá teszi a helyzetet, így a széles vigyor még a további nevetés után is sokáig elmaradhatatlan része lesz az arcomnak. De azért rég nevettem ilyen jót, lássuk be. Értékelni kell az ilyen pillanatokat. Látszólag végre túllép a találkozásunkkor történteken, és azt sem bánja, ha még egy darabig ezzel fogom húzni, de a soron következő téma sokkal inkább leköti az érdeklődésem. Kviddics. És nem akar velem edzeni, bár nem értem miért, azért egy profi játékossal gyakorolni ritka jó lehetőség valaki számára, akinek fontos a játék. Annak ellenére, hogy benne van a csapatban, lehet, hogy igazából nem is érdekli annyira? Elég lelombozó ez a gondolat, és ezúttal bennem törik össze valami a róla alkotott képből. Így hát elterelem inkább a témát a kviddicsről, ugyanis láthatóan csak újabb csalódásokat okozna a további kitárgyalása. - Zachariasnak igaza van... - válaszolok neki nosztalgiázva, bár fogalmam sincs, ki az a Zacharias. - A házkupa mindent megér. Emlékszem annak idején a gondolataim felét a kviddics, a másikat a házkupa tette ki. Azonban egyikkel se jutottam sokra, habár mindenki tudta, hogy tehetséges vagyok, a csapatom megfelelő hajtók és fogó nélkül még csak a közelébe sem juthatott a kviddics kupának, és valahogy a pontokban is mindig sikerült a többi háznak fölénk kerekednie. Így azt a valamit, amit hét éven át űztem a házam iránti szeretetből, sosem érhettem el. Egészen csalódottan álltam a hetedik évem végén, ugyancsak csődtömegként képzelve el magam, még a sikeres RAVASZ vizsgáim ellenére is. Egészen addig persze, míg meg nem érkezett az a bizonyos levél, és innen már mindenki ismeri a történet végét. Rájöttem azonban, hogy szükségem van újabb és újabb célokra, amiket űzhetek, tehát most ismét itt vagyok - csakhogy azóta minden más lett. Ez alatt a fél év alatt volt időm rájönni, hogy mi mindent akarok még bizonyítani, és mennyi új célt állítottam fel, miközben az eredetiekért küzdöttem, Abigail pedig figyelmesen hallgat, ahogy erről mesélek neki. Az azonban, hogy engem is érdekelnek az ő gondolatai, már annál inkább meglepi. Először nem ad komoly választ, és már éppen elkezdem ráncolni a szemöldököm - én ugyanis épp az előbb mondtam el neki minden, teljesen őszintén, és ezek után én is őszinteséget vártam volna tőle - amikor ismét megszólal. Émelyítő belegondolni, hogy az egész életét a maszkja mögé bújva éli le, és bár imádja a barátait és a családját is, mégsem hagyja, hogy meglássák az olykor szomorú énjét is. Bűntudatom van, mert valójában jól esik az egómnak, hogy én vagyok az egyedüli, aki így láthatta, aki tud erről az oldaláról - bár a jelek szerint nekem sem fog egykönnyen megnyílni. Vagyis kénytelen leszek kérdezni. Ahogy rám néz, már pontosan tudom, hogy valóban imádja a kviddicset, de fel nem foghatom, hogy akkor miért viszonyul hozzám úgy, ahogy. Nem szívesen beszél velem róla, nem akar edzeni velem, és egyáltalán nem akar szót, vagy időt szánni arra a dologra, amiért - ezek szerint - mindketten odavagyunk. Hol itt a logika? Mintha már majdnem elmondaná a gondjait, de végül inkább ismét a maszkjához nyúl, én pedig úgy döntök, hogy nem forszírozom tovább. Egész biztosan oka volt, amiért inkább egy poén mellett döntött, és ismét a medve kerül szóba, valamilyen okból kifolyólag roppant népszerű ma. Csak egy elgondolkozó pillantást vetek Brumm úrra, és minden további nélkül kapok a szón, amikor megenged tőlem egy újabb kérdést. - Miért nem nyílsz meg az embereknek? A barátaidnak? - és nekem? Ezt már nem tehetem hozzá hangosan, bár éppúgy érdekelne, engem azonban olyan rövid ideje ismer, hogy a többi kérdés is jócskán veszítene a fontosságából, ha ezt is ide venném. Feszült figyelemmel nézek a szemébe, és próbálok valamit leolvasni az arcáról, miközben a válaszát várom.
notes: csak hogy közölhessem, ez itt több mint 1000 szó
Kissé eltátom a szám, amikor ismét a medvém felé siklik a tekintete, de kevéssé döbbent már meg a dolog. Még nem döntöttem el, hogy hiszek-e neki, vagy arra gondolok, hogy valójában csak viccelődik. De mi mást is tehetnék, mint hogy nevetek a kis saját keletű poénján, és amikor rám vigyorog azonnal tisztává lesz melyik feltételezés válik valódivá... Legalábbis azt hiszem, hogy a második. Talán. Bár az első megérzés szokott helyes lenni, de mi van, ha... ha hagyjuk a dolgot. - Ó, nem-nem. Maradhatsz. Megengedem. Tudom, nagyon nagylelkű vagyok. Bár ha feltétlenül el kell menned, akkor hajrá, nem tartalak fel - kezdek szabadkozni. Noha ugyan az igazat megvallva nem érzem úgy, hogy valóban én lennék a legnagylelkűbb ember a föld kerekén, de örülnék neki, ha maradna. Most már. De ha mennie kell, menjen. Nem fogom marasztalni, ha ezért a fejét veszik. Lehet, hogy neki Brumm Úr sokkal szórakoztatóbb partner, de én beérem vele is. - Értem... Vagyis igazából nem. Mert nem lenne egyszerűbb, ha csak simán hagynának bemutatkozni? - majd eszembe jut az, hogy én mit csináltam. – Na jó, ez egy kicsit meggondolatlan kijelentés volt, ha visszagondolok, az első mondatomra, amit hozzád vágtam - szégyellem el magam, immáron nem először. Kezdem egy kicsit néha az ő szemével, és normális emberi érzésekkel vizsgálni a mondottakat, vagy éppen a helyzetét. Biztos, hogy ő az, akinek mindene megvan, ahogy ezt mindeki gondolja? Mennyire helytálló, ha nem vizsgálódom, csak ítélek. Hagyjuk is, egy barom voltam, újra. És sajnos az az érzésem, hogy folytatni fogom ilyenekkel. - Nem, valóban nem te vagy az említett illető, bár sose lehet tudni - mosolygok rá, szerencsére kizökkenve az előbbi gondolatmenetemből. Kissé megijeszt azzal a hangyányit értetlen fejjel, amit válaszként kapok a Julius Caesar-féle megnyilvánulásomra. Lehet, hogy azt mégse kellett volna? Vagy most azt hiszi, hogy zakkant vagyok? - Ne nézz így rám - kérlelem mosolyogva, mikor tudatosul bennem, hogy nem éppen úgy teszi ugyanezt, mint aki teljesen megértette a mondatom mögött meghúzódó tartalmat. - De igen, határozottan többet sikerült elmondanod, mint várhattam volna - nézek rá biztatóan. Nem olyan szörnyű dolog ez, ha rajtam múlik, kiokítanám, azonban inkább rajta áll, a döntés mindenképpen, én maximum csak segíthetek neki. Többet nem igazán tehetek az ügy érdekében. - Jó látni, hogy ennyire nagyszerűen szórakozol rajtam - csipkelődöm, amikor nevetni kezd a bénázásomon. Viszont hihetetlenül megnyugtat a válasza. - Valahogy sejtettem, hogy ezek után semmiképp nem úszom meg - húzom el a szám. De minek örülhetnék jobban a helyzethez mérten, minthogy béke van, és nem haragszik. Vagy legalábbis ezt mondja. Jesse véleménye elég nagy elképedésre ad okot, azt hiszem. Ugyanis nem túl sűrűn történik meg, hogy a homlokom közepéig szalad a szemöldököm, és tátott szájjal nézek valakire, a végén hatalmasakat pislogva. Ő engem figyelve természetesen ismét csak nevetni tud. De azért ez annyira nem vicces, inkább elképesztő, a szó legszorosabb értelmében. A felajánlására végül első körben csak egy mosolyt kap válaszul. Mi az ördögöt mondhatnék? Így is kínkeservesen küszködve nyögtem ki a választ, aminek elhangzása után talán Jesse jobban lelkesedik, hiszen kettőnk közül neki képezi az életét ez a játék. Vagyis ez így nem feltétlenül igaz, mert ha nem volna kviddics a világon, nem tudom, mit kezdenék a nyomorult életemmel, de egyelőre ez az ő hivatása, és nem az enyém. Egyszer erre is gondoltam, hogy életcéllá váljon. Három évesen ezzel kezdtem a kiskori "Mi akarok lenni?" sorozatot, azonban mindenki csak kacarászott az elképzelésemen, így végül ennyiben maradt. Azóta pedig túl sok más igazán elütő szakma nem is került terítékre (és nem volt hosszú életű elképzelés), így jelenleg bizonytalanabb vagyok, mint egy félős nyuszi. Nem hinném, hogy túl nagy támogatást, vagy lelkesedést váltana ki az otthoniakból, ha újra előkerülne, ezért próbálok, valami mást kitalálni, egy ideje sikertelenül, szakmák terén nincs túl sok ötletem, pedig állítólag rengeteg van. - Azt hiszem, kissé fura lenne "Az Évszázad Őrzőjével" edzeni, de lehet ki kellene hagynom... Bár a házkupáért Zacharias szerint mindent, szóval... - mosolyodom el, hiszen mi mást is tehetnék. Konkrétan nem feleltem a kérdésére, másodjára sem. Úgy határozok ennyiben is hagyom az ötletet. Ahogy elgondolkozó fejjel kifejti, hogy igazából kicsoda Jesse Hunter, vagy mit miért tesz, vele azonosultan, hasonlóan komolyan fogadok. Lehet, hogy ettől még nem vakarja le magáról az őrült jelzőt, de azért ez lendítheti más, sokkal valóságosabbak felé. Így a neve előtt végül egy hosszú lista szerepelne majd jelzők tárházából. A válaszára felelni se tudok, csak a figyelemre méltóan őszinte srác arcát kémlelem. Kettőnk közül ő a kiszámíthatatlan. Vagy csak én érzem így? Nem tudom, mit is gondoltam igazán róla, vagy gondoltam-e valamit. De sutba dobhatom, mert nem sok valóságalapja volt. Mielőtt még teljesen feleszmélhetnék, újból felteszi az előző kérdését, amitől kissé zavarba jövök. - Hogy én? - lepődök meg. Nem is igazán tudok, mit felelni a dologra. Ilyenkor természetesen nincsenek épkézláb ötleteim, így ekkor szokott dőlni a hülyeség a számból. - Egy idióta, aki jelen pillanatban rettenetesen kócos - nevetem el magam. Majd egy kis komolyságot vegyítve a hangomba vallani kezdek, Jesse előtt. - Abigail Edgecombe vagyok. Egy született hülye, aki számára a legtöbb esetben elengedhetetlen maszkja, vagy kelléke a fején ülő vigyor... Vagyis a legtöbb esetben - helyesbítek. - Imádom a barátaim, a családom, és mindennél jobban a kviddicset... én is - pillantok rá. - Néhány elemi gonddal megáldottan élem az ügyetlen és szerencsétlen kis életemet - billen oldalra a szám, de ahogy ez megy rögvest, vissza is állok alapállásba, ami mi lenne más, mint a viccelődés - Ééés akinél a macija, Brumm Úr sokkal jobb társaság... Még valamit esetleg szeretnél tudni? - mert igazán nem tudom, mit is mondhatnék. Ilyet nem szoktak tőlem megkérdezni, hisz aligha vagyok elkönyvelhető valakiként, aki kiismerhetetlen, vagy teljességgel kiszámíthatatlan.
words: 926 újból elnézést... XD note: Igen, olyan menő vagyok, hogy ezt színház előtt összehoztam neked, bár ideje lenne készülődni arra a buszra... xD music: Khm... Khm... Úgyis tudod
- Nos lenni lesz, más kérdés, hogy lesz-e a kedvem menni, ha cserébe odalesz a remek társaságom… - a poén kedvéért ismét a medvére nézek egy pillanatra, de aztán inkább gyorsan rávigyorgok Abigailre, mert kezd talán már lege lenni a hülye vicceimből. - De persze ha még mindig el szeretnél üldözni, már szedem is a sátorfám. Az is teljesen érthető volna. Bár bevallom, nem esne túlzottan jól. - vonom fel a szemöldököm, megint visszajutottunk az elejére, sajnos egyelőre sok mást nem tudok felhozni csipkelődés érdekében, így be kell érjem ezzel. De épp ahogy az ő hangsúlyán is érződött, hogy már nem áll szándékában elküldeni, úgy az enyémből is nyilvánvaló, hogy csak húzom őt - sokadszorra is. No nem mintha ő ne tenné meg ugyanezt velem. Csak ne hajlandó magára hagyni a szerénységemet, úgyhogy most már nem hagyhatom válasz nélkül a dolgot, de vicc helyett ezúttal szimplán csak közlöm vele az igazságot. - Ez a technikám része, amelyet az itt töltött fél évem alatt fejlesztettem ki. Így legalább senki sem tud azzal válaszolni egy illedelmes bemutatkozásra, hogy „pontosan tudom, ki vagy”, vagy „hallottam már rólad”, hidd el, hamar rá lehet unni. - mosolygok rá békésen. Nem igazán várom tőle, hogy sajnálkozzon a „szörnyű” helyzetemen, tegyük hozzá, vannak azért ennél súlyosabb problémáim is. És még azok sem olyan nagyon súlyosak. Szóval a helyzetemhez képest, azt hiszem, egész jól megvagyok. - Persze az sem kizárt, hogy nem én vagyok a legszerényebb ember, akit valaha is ismertél. - Kissé felélénkül a vigyorom, habár ezzel is igyekszem némileg humorizálni, azért tisztában vagyok az egóm méreteivel. De szerintem eleget tettem már le az asztalra ahhoz, hogy a szokottnál egy kissé nagyobbra vegyem az arcomat, azok az eredmények bizony kemény munka terményei. Mindenki azt hiszi, hogy aki tehetséges valamiben, annak majd minden csak úgy az ölébe hullik, pedig azért ennyire nekünk se könnyű. Én vért izzadtam érte, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, és ha engem kérdezel, 50%-ban akaraterő, és kitartás kérdése, hogy mire viszed az életben. Szóval élettanácsokat már tudok osztani, de sajnos Shakespeare-ben kevésbé vagyok otthon. Meg tulajdonképpen másban sem, ami mugli irodalom, sőt, valójában a varázsló irodalomra se terjed ki a műveltségem. Nem mintha volna időm ilyesmire, de azért most meglehetősen kínosan érzem magam, amiért nem értem, hogy hogy is lettem én Brutus, és főként Abigail fia. Tehát jobb híján csak mosolygok a dolgon, és próbálok úgy tenni, mintha érteném, miről van szó, hátha ennyiben hagyhatjuk a dolgot. - Akkor azt hiszem, már felülmúltam az elvárásokat egy kviddicsjátékoshoz mérten. - legalább ezzel nem lőttem mellé. Ha a jövőben még sokat találkoznék Abigailel - amiben azért titkon kissé reménykedem is - akkor előbb vagy utóbb kénytelen leszek megismerkedni néhány művel, hogy ennyire ne legyek tanácstalan a témában. Meglehetősen jól szórakozom rajta, ahogy próbálja visszaállítani a haját az eredeti állapotba, és amikor már a fújkálásig jut, nem állhatom meg nevetés nélkül. Mikor visszakérdez, igyekszem a lehető legkomolyabb arcot vágni a helyzethez képest (még mindig elég furcsán állnak a hajszálai), és megerősíteni benne, hogy ezt a dolgot már valóban lezártnak tekintheti. - Tényleg. De ne hidd, hogy nem foglak vele piszkálni még egy jó ideig! - teszem hozzá vigyorogva, mert még mindig nem találtam semmi mást, amivel csipkelődhetnék. Már amúgy is elég jó volt a hangulatom, de még a sztorimra is elég viccesen reagál, úgyhogy az arcát elnézve ismét elnevetem magam. Végre köthetek valami jó emléket is a bűbájtanhoz, azt hiszem az a fej, amit Abi vágott örökre bele fog égni a memóriámba. Aztán végre válaszol a kérdésre, amit sikeresen kiragadtam a mondandójából, mert mi más kötne le egy kviddics sztárt, mint a kviddics, bármilyen mennyiségben. Nagyjából úgy bámulhatok rá, mint valami megrögzött, miközben nagy nehezen elárulja nekem, hogy kviddicsezik, és hajtóként játszik. Mintha azt várná, hogy leharapom a fejét, amiért nem őrző, vagy szimplán csak kiröhögném, amiért ugyanazt szereti csinálni, amit én is. Egyiknek sincs sok értelme, de más magyarázat sehogy se jut az eszembe, hogy mért ne akarná, hogy tudjak ilyesmiről vele kapcsolatban. - Ha van kedved hozzá, edzhetek veled, amikor akad egy kis szabadidőm. - ajánlkozom, és próbálok nemtörődöm hangsúlyt megütni, hogy elnyomjam a gyermeki lelkesedést, amit egyébként a kviddicsnek már csak az említése is kihoz belőlem. Meglehet, hogy ahhoz, hogy az ember sokra vigye valamiben, nem árt, ha szenvedélyesen szereti is azt. Ezt bevehetem az életbölcsességeim közé, lassan egészen hosszúra nyúlik a lista. Kissé ledöbbenek rajta, hogy nem sikerül zavarba hoznom, akármilyen közel is hajoltam hozzá, és egyszerűen csak visszakérdez, mintha mi se történt volna. Hogy én ki vagyok? - Azt hiszem, azért csinálom mindezt az őrültséget, hogy erre rájöjjek… Nem hiszem, hogy csak egy egyszerű kviddicsjátékos volnék, ahogy az emberek hiszik, és talán azért küzdök, hogy erre rácáfoljak. Megpróbálkozom olyan dolgokkal is, amiben nem vagyok tehetséges, csak hogy bizonyítsam, hogy igenis el lehet érni mindent, ha az ember elég keményen megdolgozik érte. Hogy megéri küzdeni. - mindezt rendkívül elgondolkodó fejjel mondom végig, mert az érdekes ebben az, hogy mindezt én is csak most realizálom. Ahogyan azt is, hogy milyen rég beszélgettem úgy igazán valakivel. Hosszú idő óta Abigail az egyetlen, aki úgy igazán valaki. - Na és te? Te ki vagy?
- Szóval neked még edzésed is lesz? - persze, miért is ne? Őszintén szólva meglepő, hogy még nem dőlt ki. Na jó, ahhoz mondjuk tényleg kell az energia, hogy valaki ezt bírja erővel, na meg ép ésszel. - Viszont akkor nem kéne menned? - gondolkodom el. Mert itt ücsörög velem, ahelyett, hogy kapkodná a lábait. Vagyis.... félreértés ne essék nem akarom elüldözni... már nem. - Vagy inkább szenvedsz még egy kis időt a társaságomban? - mosolygok rá, az igenlő válasz reményében. Ha elmenne valószínűleg visszazökkennék a morcos, és kevésbé derűlátó énembe, aki megdobálja az ajtón beállító személyeket, és egy kedves megszólalás után bárkit képes vérig sérteni, magához képest pedig teljesen elaljasul... Mi lesz így belőlem? Valami főgonosz? - Vagy szerény vagy? Mert nekem is úgy mutatkoztál be, hogy "talán már hallottál rólam"? - folytatom a csipkelődést, a végén már elmélyített hangon, mintha próbálnám utánozni. Valójában ez az igazság, hogy általánosságban ismerik a nevét. És szerintem hozzászokott a dologhoz, csak elsőre ez nem így jön le az embernek, hanem arra gondol, hogy mekkora egy kis öntelt alak, aki azt képzeli mindenki hallott róla. Nos, állítólag "Az Évszázad Őrzője", tehát persze, hogy a varázslók nagy része tudja ki ő. És ha százhuszadjára sincs szükség a nevére, talán már pusztán illemből teszi, hozzápasszintva a "talán hallottál már rólam" tagmondatot, mert tudja, hogy ez így van. Mégis, hogy mehet így valakinek az élete? Ez olyan... olyan... argh! Hagyjuk... Én ezt nem értem, és nem is akarom tudni talán. Nem szokott túl nagy sikerem lenni ilyen kis varázslatokkal. Mármint nem abban az értelemben, hogy nem jön össze, mert mondjuk felrobbantok valamit, nem erről van szó, de ha ilyeneket tudok, az szinte átlagosnak számít. Főleg Marie mellett. Így a füttyszó nemcsak a meglepi része, hanem a gyerekkorom utáni legnagyobb elismerés (igen, akkor örültek utoljára ennyire annak, hogy nem sütöttem a képükbe egy gumilabdát, hanem csak sikerült varázslattal felfújnom). Így vagyok képes azt tejebtökvigyorral fogadni, amikor összenézünk a medvém felett. Érhet ennyit egy sima füttyszó? Nekem biztosan. - Te is fiam, Brutus? - Azért ez is több, mint a semmi, ha ennyit tud róla az már valami, hisz a valami több, mint a semmi. Kivéve, ha én vagyok agyalágyult, ami nem is lenne olyan furcsa, lévén, hogy a Bájitaltan órákon pölö azt is elfelejtem melyik a kanál, vagy éppen a kés. Mondjuk sajnálom, hogy semmit nem olvasott tőle, de majd idővel hátha... Nem-nem, békén hagyom... csakhát Sepszir, az Sepszir. Ha már életre keltő varázslat.... Hm... Nem tudnék neki plüssökkel eljátszatni egy komplett darabot, mert színházba innen nehezen rángatnám el... A Roxfort elég zárt. A szünetnek pont vége. A következő pedig a messzi, ködös távolba vész... Na majd próbálkozok, vagy megkérem Marie-t, hogy segítsen. Jut eszembe dicséretek - Igen, amit elmondtál az stimmel - mosolygok rá biztatóan. Adjunk az egójának... Azért ez valakitől, aki nem olvas műveltség... Remélem azzal azért még tisztában van, hogy nem regényeket írt... az kissé kínos lenne... Amikor újból bocsánatot kérek, Jesse fejcsóválással megtoldottan borzolja össze a hajamat. - Héééé! - kiáltok fel. - Hagyd a hajamat! - nevetem el magam, próbálva visszasimítgatni a azt az eredeti állapotába, miközben az ujjaimmal kissé ki is fésülöm. Azonban úgy látszik ez sem megy egyszerűen, mint ma semmi. Ugyanis a némely hajszálam az égbe mered, és erre arra száll a fejemen. Na pláne, elektromosság. Rá kell jöjjek, hogy ez nem fog sikerülni, és a hajam is nagy mértékben az arcomba lóg, így fújok felé egyet, hátha, de nem. Így két kézzel elrántva az arcomból őket, mint valami függönyt húzok szét, hogy rámosolyogva kérdezzem meg, jól hallottam-e az információt. Lekötött, hogy torzonborz lett a fejem. - Tényleg? - nézek rá, annak reményében, hogy valóban komolyan gondolta. Ahogy... Jesse elkezdi ecsetelni, hogy mi is történt Flitwick professzor és közte, minden egyes másodperccel egyre tágabbra nyílnak a szemeim... - Hogy mit csináltál? - Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ilyet mond, főleg Flitwicknek, pláne egy kviddicses, ahol azért szintén van pár apró, a kényelmesítést szolgáló bűbáj. Amikor rákérdez arra, hogy kviddicsezek-e, enyhén elszégyellem magam, mert ez volt az az információ, amit nem szándékoztam elkotyogni, valahogy kicsúszott, és ezt természetesen már mindjárt az első szavaimból ki is veheti. - Upsz... Én nem, vagyis - kezdek mentegetőzni olyannyira bénán, hogy valószínűleg azonnal rájött, hogy füllenteni akartam, így inkább rögvest színt is vallottam, nem merve ránézni sem - Igen. Hajtó vagyok - ismerem be az ajkaimat harapdálva. Fogalmam sincs miért nem merek a szemeibe nézni, nem hiszem, hogy Jesse, amúgy ezért fel akar falni, de... de... de tényleg nem tudom. Vagy azt várta, hogy őrző vagyok? Én, na az szinte nevetséges volna. Nem csak az alkatommal van a probléma, hanem az erőmmel is. Vagyis dobni jóval egyszerűbb, mint elkapni azt úgy, hogy esetleg akkora erővel repül egy labda, hogy beletörik a kezed. Megtanulni dobni, vagy elkapni erősen kissé más fogalom, de nálam a célzás és a gyorsaság sokkal lényegesebb, na meg a taktika, hiszen meg kell tévesszük azt a fránya őrzőt, nem csak a pillanatnyilag aktuálisnak tervezett dobójátékossal, hanem a dobás irányával is be kell csapni. Na, de ezt a nagy Jesse Hunter pontosan tudja. Remélem ezzel nem fog bosszantani. Azt hiszem hatást szeretné megerősíteni, vagy a drámai megbabonázást szeretné elérni azzal, hogy közel hajolva, meglehetősen halkan, és belebámulva a szemeimbe kérdez vissza. Én meg csupán elmosolyodom, és annyit felelek: - Nem válaszoltál a kérdésemre - emelem el róla a szemeimet kissé hátrébb húzódva. Majd ismét megkeresve a tekintetét újra felteszem az előbbi kérdést: - Mi a titkod, Jesse Hunter? Úgy értem, miért voltál kedves, akkor is ha én nem. Na jó ez baromság hiszen valószínűleg amúgy is az vagy... Vagy miért kellett neked még egy egyetem? Hogy bizonyítsd mindent meg tudsz csinálni? De ki a fenének kell bizonyítanod? - kérdezek rá mindenre, ami éppen csak eszembe jut vele kapcsolatban, az elmúlt kis időben mutatott magatartásáról, vagy éppen erről az őrültségről. - Ki vagy te?
words: 959 visszaszívom, összejött a kisregény... xD elnézést... note: Bóóóódog Új Éveeeeet! :DDDD (nert chatről pont jókor sikerült lelépned...) music: Termélszetesen itt nincs semmi xD
- Ajánlom is, hogy ne tűnjön el, mert az edzőm nem viseli jól a késést... - válaszolok neki elgondolkozva, ahogy az ajtóról visszanézek rá. Némi fáradtság is vegyülhet a hangomba, tagadhatatlan, hogy nem egyszerű egyszerre edzésre járni és egyetemet végezni, és bizony nem egyszer előfordult már, hogy az iskola miatt késtem a csapattól, vagy fordítva. A mai napon például éppen másnapossággal küzdök a kviddics, meg persze a saját hülyeségem miatt, ugyanis a tegnapi ünneplésen kicsivel többet ittam a kelleténél. Továbbra is hasogat a fejem, de azért jelentősen javult a helyzet a nap eleje óta, az első három órámon ugyanis abszolút használhatatlan voltam. Csak vigyorgok rá a válasza hallatán, a hangvétele alapján nem hiszi rólam, hogy egy öntelt, beképzelt, elviselhetetlen alak vagyok. Ami, valljuk be, elég megnyugtató, mert néha én magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Sőt, talán az is vagyok, és ő téved, meg legtöbbször én is. Jobb lesz berekeszteni ezt a gondolatmenetet, mielőtt az egész világot kifordítom önmagából. Figyelem a medvéjét fészkelődni, és azon gondolkodom, nekem mért nem voltak ilyen menő játékaim kiskoromban. Mármint tudsz annál királyabbat elképzelni, mint egy sétáló, hajlongó, illedelmes mackó, aki ráadásul nem is fáraszt felesleges beszéddel? Na jó, az se lenne rossz, ha beszélni is tudna, de ne legyünk tehetetlenek. Így is megérdemli az elismerő füttyszót, és szemmel láthatóan örül is neki, és lelkesen vigyorgunk egymásra a medve feje felett. Ismerkedtem én ennél már furcsábban is, csak most hirtelen nem jut az eszembe. Nem avat be, hogy mért van oda ennyire a mugli történetekért, vagy hogy egyáltalán hogy ismerkedett meg velük, így hát kénytelen leszek rákérdezni, bár nem hiszem, hogy ilyesmi engem leköthetne. Ha belegondolunk, ez nem is olyan meglepő, végül is sportoló vagyok, még mágusok által írt könyveket sincs időm olvasni, nemhogy a mugli irodalomban is kiismerjem magam. Csoda, hogy egyáltalán a név megmaradt. Elgondolkozom rajta, hogy az imponálás kedvéért igennel válaszolok a kérdésre, de nagyon kockázatos volna, és amúgy is, mért kéne hazudnom? - Csak annyit tudok róla, hogy jó régen élt angol író volt. - rázom a fejemet. Hogy jó régen élt, azt maximum a nevéből sejtem, úgy döntöttem ez még a vállalható kockázat kategóriájába tartozik. - Nem olvastam tőle semmit. Valóban nagyon bánhatja, hogy nekem támadt, mert nagyon nehezen lép túl a dolgon. Rosszallóan csóválom a fejem, amiért még mindig ezen emészti magát, így hát bátorító jelleggel felemelem a kezem, és összeborzolom a haját. - Elég lesz, kislány. Mondtam, hogy nem haragszom. - mosolygok rá, de közben valami nagyon furcsát tapasztalok. Valamilyen különös okból kifolyólag mintha hangyányit zavarban lennék, pedig semmi különöset nem csináltam. Inkább gyorsan visszahúzom a kezem, de nem hagyom, hogy Abi esetleg észrevegyen valamit a dologból, úgyhogy ismét küldök felé egy biztató mosolyt. Persze a zavart sem úgy kell érteni az én esetemben, hogy pirulgatok mint valami kislány, sokkal inkább a gyomrom érzi úgy magát, mintha lifteznék. Leginkább azért különös a dolog, mert nem gyakori szokásom zavarba jönni ennél extrémebb helyzetektől sem, mégiscsak felnőtt férfi vagyok. - Legyen elég annyi, hogy nem produkáltam a várt eredményeket. - vigyorgok rá. Ez még majdnem igaz is, csak a várt színvonal kissé lejjebb van, mint ő képzelheti. - Ráadásul még ki is fejtettem neki, hogy a század leendő legnagyobb kviddicsjátékosának az égvilágon semmi szüksége nem lesz a bűbájtanra. Képzelheted mennyire örül, hogy most viszontláthat. - Na, ez bizony viszont már színigaz, noha kevésbé hangzik hihetően, mint bármi, amit eddig mondtam. De nincs ezzel semmi baj. Ahogy már említettem, végül mégiscsak érdeklődve vártam a válaszát, és találtam is benne valamit, amiért megérte figyelnem. - Szóval kviddicsezel..? - akkor mégiscsak fel kell hogy nézzen rám, akár a csapatomnak szurkol, akár nem. - Milyen poszton vagy? - belátom, ha nem őrzőként játszik, akkor mégiscsak megeshet hogy egy cseppet sem érdeklem, és így ránézésre is megmondhatom, hogy az a poszt nem neki való. Sebaj. Aztán megint valami annyira meghökkentőt kérdez, hogy ismét felülíratja velem az aranyszabályt, miszerint nála már semmin se lepődöm meg. Bár ha belegondolok, hogy már azon lepődnék meg, ha nem lepne meg, akkor ennek a szabálynak nincs sok értelme. Kitérő manővert vagyok kénytelen alkalmazni, de amint kimondom, rájövök, hogy ennek bizony nagyon is volt igazságtartalma. - Rossz a kérdés. Inkább mi a te titkod, Abigail Edgecombe..? - vele ellentétben a drámai hatást én inkább úgy érem el, hogy közel hajolok, és halkan mondom neki mindezt, miközben áthatóan bámulok a szemébe. És várom, hogy újból meglepjen.
Kviddicssztár? Nem, legyen inkább csak simán Jesse ⊰
Állandó jelleggel az ajtó felé pillantgat. Nem tudom azt várja-e, hogy az ajtó egyszercsak semmivé lesz, vagy pedig egyszerűen, csak dolga van, és nem szeretne túl sok időt eltölteni itt. - Ne aggódj, nem fog eltűnni - mosolygok rá. Mert lehet, hogy a kintiek nem látják, de mi igen. Különben hogy jutnánk ki? - Szerény személyiség, na persze - ragadom meg a mondatában szereplő kötözködésre egyetlen alkalmas tartalmat. Tudom, hogy viccnek szánta... vagy legalábbis nagyon remélem, ha az utóbbi pár percben nem tette, akkor nem most kezdi el élni a beképzelt korszakát. Mert tulajdonképpen... tulajdonkábban azt hiszem nem is az. Csak... csak valahogy bedőlnek emberek... bedőltem a sztereotípiáknak (hogy helyesbítsek). Vajon más szintén ilyen átlagosan idióta, hogy csupán a látszat alapján ítél? Nos, ha mindig sipítozó lányok, és csak kicsit kevesebb srác jár a nyomában, akkor azt kell mondjam igen. A lányok attól őrülnek meg, hogy jól néz ki, és milyen menő, a fiúk meg a másik véglet, ők vagy azért szeretnék nagy havernak mert népszerű, és az árnyékából remélik, hogy egy csepp fénysugár rájuk is hullik. Nos, az emberek idióták, vagyis most úgy ámblokk varázslókkal együtt. Itt van egy tök rendes srác, akiből mindenki csak annyit lát, hogy híres kividdicses, és mindenki csak ezekre figyel. De senki nem nézi meg, hogy mi van ezen túl, vagy ez alatt... fogalmam sincs melyik szóhasználat megfelelőbb. Viszont így gondolatban is kimondtam: nagy az Isten állatkertje, ó de még mekkora... Remélem nem akarja, valóban meggyőzni mindenféle ész-, esetleg légből kapott kis érvvel, mert erre nem is hagyok neki alkalmat... legalábbis úgy, hogy a macim ne hallja, és esetleg együtt ne cáfolhassuk a felhozott kis ötleteit, mert igen, jómagam még nem vagyok Falmouth Falcons rajongó. A medvémre nézve vigyorgok, abban a pillanatban, ahogy az kissé kényelmetlenül igazgat. Ilyen rossz ülőhely lenne a térdem, de párnát már nem fogok keresni, addig sajnos nem tart a dolog. És addig is várom milyen reakciót robbantok ki a mellettem ülő kvid... Jesse-ből. Ahogy érzem, hogy Brumm Úrról felém pillant én is őt bámulom, aztán amikor egyszercsak hangosan füttyent egyet, csak szélesebbre húzódik a szám széle. Pedig ez csupán egy egyszerű kis praktika volt, még valahonnan nagyon régről.... nagyon-nagyon régről. Azt pedig tudom, hogy mindezek után, a medvémet köteles vagyok fanjukká avanzsálni. Így legalább olyan is van a társaságban, aki akár el is kotyoghatná (ha megtehetné, mert nem változtatom mindig ilyseféle mozgó kis gentlemanné), hogy milyen jó kis kviddicscsapatot preferál. És, hogy milyen rendes srác az őrzőjük, ha már a többieket nem ismeri. - Igen, mert miért ne? - kérdezek vissza, miután kiragadta magát a nevet, a mondókámból. Szeretem a műveit, a főgonoszok, és az muglivilág számára megalkotott boszorkány-kép ellenére is (bár mintha, valami életrevaló kultúrából vették volna a varázsigéiket, ha Macbethet körülzsongó szerencsétlenségek jutnak eszembe). De vannak ott csínytevő, és fennkölt, uralkodói dicsfényű tündérek. Na meg maga az ember, az érzéseivel, rigolyáival hibáival, örömeivel, bánatával együtt. Mindent varázslat nélkül, és mégis varázslatos világok tárulnak elénk. Az ember nyavalyáival, mert ez az, mindenben van valami, és mindennek vagy valami mögöttes tartalma, vagy jelentése. Egy kissé őrült felfogás ez, de attól még így gondolom. Biztos, hogy nem vagyunk normálisak Marie-vel, hogy kb ez az egyetlen amiben elég jelentősen hasonlítunk, azonban valaminek kellett, hogy legyen. - Ismersz tőle valamit? - hogy érdeklődjek. Meg mert kíváncsi is vagyok. Sejtésem szerint nincs túl sok ideje ilyesmiket olvasni, meg lehet, hogy kedve sincs. Viszont, ahogy emlegetik: sose lehet tudni... Egyébkiránt nem kell feltétlenül megfertőznöm vele... vagyis lehet nem lenne rossz... De nem! Koncentráljon csak a karrierjére, még egyelőre van neki, és talán felfelé ível, és nem zuhan a szakadékba. Biztosan őrült, vagy valami mazochista, hogy képes két vasat egymás mellett tartani a lángon. Viszont, ha ezt bevállalta, akkor vagy hatalmas energiákat mozgat magában, vagy azt akarja elérni, hogy másképp is sikereket érjen el, vagy a rajongóit közelebbről megismerni, vagy.... vagy egyszerűen csak megzakkant. És úgy gondolom az őrülettel semmi baj... már ha mélyen magamba nézek. Idiótáknak áll a világ, nem? Csak el ne fáradjon, mert seprűn bealudni is életveszélyes lehet, hát még Piton óráin. Fogalmam sincs kell-e járnia bájitaltanra, ugyanis a pletykák elég sok szakot emlegettek már... Jesse emlegetésével. Abban azért biztos vagyok, hogy ha szükséges, és esetleg bealudna Piton óráján, a professzor Úr, úgy vágná ki, mint... minet ahogy erre most nem akarok hasonlatot mondani. Vagy valami büntetőfeladat, és a legjobb talán még az ablakpucolás volna, úgy hogy közben mögötted áll, és esetleg rátapasztja a képed az üvegre. Piton prof, mi így szeretjük. - Biztos? - kérdezek vissza bizonytalanul. - Elég modortalan voltam, te meg csak segíteni akartál, és... és annyira sajnálom - temetem ez az arcomat a kezeim segítségével. Tényleg kellemetlenül érzem magam ha arra gondolok, mit műveltem vele szemben. Az már nem pimaszság volt, hanem bizony gúnyos sértegetés. Igen, ezt kapja az, aki kedves, érdeklődő, és vígasztaló mer lenni Abigail Edgecombe irányában. - Flitwick professzor haragja elől? - nézek rá összehúzott szemöldökkel. - Mégis mi történt? Ennyire azért csak nem lehettél rossz bűbájtanból? Vagy csak csínykedtél? - rántom mosolyra a számat, és figyelek. Vajon mit követett el? De tényleg... A bűbájtan egy elég egyszerű kis tárgy, és arra minden varázslónak szüksége van. Nem hiszem, hogy ennek a kvid.... Jesse-nek nehézséget okozna. Nekem is meg kéne tanulnom, hogy ő nem elsősorban egy híres játékos, hanem egy srác, aki kicsit megőrült, és akit Jesse-nek hívnak. Hűűű.... Mi mindent meg nem tanulok ezalatt a rövidke idő alatt. Kéne keresnem embereket, akik ugyanígy gondolkoznak, hogy azért ne egyedül... vagyis ne körülrajongva lépkedjen a folyosókon, hanem olyan emberekkel, akik békén hagyják... valamennyire. Vagy hagyjam békén szerencsétlent, és majd feltalálja magát? Bár azért fél év után nem hinném, hogy valóban egyedül van, vagy legalábbis mindig van körülötte valaki, csak nem nagyon tudom eldönteni, hogy ők melyik csoport tagjai közé tartoznak barát vagy... vagy túl sokszor használom ezt a szót, de rajongó. Szerintem az lesz a legjobb, ha meghagyom neki ezt a feladatot, elvégre lehet ezek után nem akar már látni. Kinek lenne kedve olyasvalakivel összefutni, aki sértegeti? A kérdése hallatán csak lehajtom a fejem, és elgondolkozom a dolgon, mielőtt válaszolnék. Hazudjak-e, vagy ne? Végülis miért nem mondanám meg az igazat, nem hiszem, hogy túlzottan visszaélne vele maximum meglepődik. - Szó, mi szó, nem először vagyok itt. Van amikor nem elég, hogy elmegyek repkedni, vagy dobálni a pályára - futtatom végig az ujjaimat a fürtjeim közt hátrafelé, hogy eltűnjenek a képemből. Nem is tudom, hogy valóban ezért teszem-e, vagy sokkal inkább azért, mert zavar a dolog. Elvégre amúgy állandó jelleggel vigyor ül az arcomon, a valamennyire könyörtelen valóság, pedig elborzaszt, és szép kis gondokat rejteget, és dob felszínre, amit nem mindig előnyös egy-egy barát vállán kisírni. Vagyis attól félek, hogy furcsán viselkednének, és arra nem vágyom. - Viszont nagy számok törvénye értelmében előbb-utóbb meg kellett jelennie valakinek, és úgy tűnik ez a valaki te lettél - nézek a szemeibe -, aki még akkor sem küld el a búbánatba, ha vérig sértem. Szóval mi a titkod, Jesse Hunter? - kérdezem, azt se tudom milyen válasz reményében. Persze a nevét még mindig furcsa kimondani, de mivel ez a teljes, ezért nem olyan furcsa, mintha Jesse-nek szólítanám.
words: 1169 Azt hiszem tényleg egyre hosszabbak... Nem lehet, hogy vissza kéne venni? note: Mivel "sokat" kellett rám várnod, ezért lett ilyen hosszú, meg mert Te sem írtál éppen rövidet, aminek továbbra is örülök. music: igen, ez az a hely, ahova semmit nem merek tenni, hála a tévesen címzett mókusoknak...
Az arcából nagyjából azt veszem ki, amiben reménykedtem, ezek szerint valóban egész jól szórakozik rajtam. Vagy csak nagyon jó színész, abban sem volna semmi meglepő, ugyanis a jelek szerint nem azért tűnik mindig boldognak, mert sosincs semmi problémája. Bárhogy is legyen, határozottan jól áll neki ez a mosoly, és most sokkalta szebbnek tűnik, mint amikor beléptem ide az ajtón. Apropó ajtó, nem tudom megállni, hogy ne nézegessek a nagy faragványos bejárat irányába rövid időközönként, ugyanis tartok tőle, hogy ahogy előrajzolódott, úgy bármelyik percben el is tűnhet. És akkor bizony mi itt ragadunk - ha nem is örökre, de huzamosabb időre. Márpedig nekem ilyesmi nem fér bele a napirendembe, sőt, ami azt illeti, nemsokára edzésem van. Halkan nevetek a reakcióján, ami azt illeti ferdítettem a sztorit, az igazat megvallva adtam neki, sőt, ennél sokkalta többet is tettem érte, de most már mindegy. Mosolyogva vonom meg a vállam a szemrehányásait hallgatva. - Asszem le kell mondjak "Az Évszázad Példaképe" címről, de tudod, én elég szerény személyiség vagyok, megelégszem "Az Évszázad Őrzőjével" is. - nem, nem vagyok beképzelt, csak realista. Amúgy meg azt hiszem könnyen kitalálható a hanglejtésemből és az arckifejezésemből, hogy az ilyesmit csak viccnek szánom. Egyébként tetszik, ahogy a nevemet mondja, valahogy érződik benne az a természetes könnyedség ami a lány egész lényéből sugárzik. Mintha nem is egy kviddics-sztár lennék, akit alig két perce ismert meg, hanem egy rég nem látott barát, vagy kellemes ismerős. Ráadásul úgy tűnik a természete ragályos, mert én is olyan kellemesen érzem magam mellette, mint itt a Roxfort falai között utoljára már nem is tudom mikor. Mintha egy évszázad telt volna el, mióta hetedikben itt hagytam az iskolát, és azóta mintha képtelen lennék visszatalálni a régi énemhez. Mármint ez így szó szerint nyilvánvalóan lehetetlen, nem időt utazni akarok én, csak egy kicsit beilleszkedni, ez önmagában még nem kéne, hogy annyira nehéz legyen. És ahogyan Abigail mosolygós arcára nézek, hirtelen valahogy nem is tűnik olyan nehéznek, mint az itt töltött fél évem alatt bármikor. Hál istennek sikerül megnevettetnem, és már épp kifejteném neki a véleményem arról, hogy a medve már azóta Falmouth Falcons rajongó, amióta csak meglátott engem, amikor előveszi a pálcáját. Ezt a cselekedetét nem igazán tudom mire vélni, míg életre nem kelti a maciját, ami aztán úriember módjára hajbókol előttem. Döbbent félmosoly ül az arcomon, ahogy a plüssről Abi arcára emelem a tekintetem, és elismerően füttyentek a mutatvány láttán. Fogalmam sincs, honnét vesz ilyen varázsigéket, bár az én tudásomat bűbájtan terén egy másodikos is alighanem lekörözné. Nem vagyok büszke rá, de legyünk őszinték, én sem lehetek mindenből jó, az nagyon unalmas volna. Ismét ő szólal meg, és bemutatja a rajongói táborom legújabb tagját, nos, valljuk be, kissé eláll a szavam, így hát inkább arra az apró részletre koncentrálok, ami amúgy is megragadta a figyelmem. - Shakespeare? - vonom fel a szemöldököm, de érződik a hangomon, hogy nem ismeretlen számomra a név. Kevés olyan varázslóval találkoztam, aki érdeklődött a klasszikus irodalom iránt. Ami azt illeti, én sem tartozom közéjük, épphogy csak tudom, miről van szó, annak idején járt az évfolyamomra egy lány, aki folyton ezeket bújta. Egy szó, több mint száz, Hollóhát. A nyakamat teszem rá, hogy ha a legfurcsább embereket keresed a Roxfortban, akkor jobban teszed, ha fölfelé indulsz el, lehetőleg egyenesen a Hollóhát tornyába. Általában a Hugrabugosokat sorolják be egyből a fura kategóriába, de nagyot tévednek, az esetek többségében épphogy ők a legnormálisabbak az iskolában, vegyük csak a kettőnk esetét. Ebben a szobában most két ember van, az egyik egy ismert kviddicsjátékos, aki a hivatása mellett, három év kihagyás után beiratkozott egyetemre is, mert mért is ne. A másik egy kedves, derűs lány, aki hajlamos bármit kimondani, ami csak az eszébe jut, és ennek megfelelően néha egy kicsit furcsa. Szerintem az én irányomba billen a mérleg, de meglehet, hogy elfogult vagyok. Amikor szóba kerül az első néhány mondata, egy kissé bűntudatom lesz, amiért ismét felhozom ezt neki, holott már régesrég bocsánatot kért érte. - Nem haragszom. - mosolygok rá biztatóan, őszintén szólva, ennél rosszabbakat is vágtak már a fejemhez, kviddics-sztár ide vagy oda. Érdeklődve hallgatom a magyarázatát a szobával kapcsolatban, és nem igazán értem, hogy lehet, hogy eddig nem bukkantam rá erre a helyre. Mármint, nem ez a legmenőbb dolog ebben a suliban a kviddics után? A hallottak alapján bármit megad neked, amire csak szükséged van, bármikor, amikor rászorulsz. Vajon mi van, ha nekem több időre lenne szükségem, azt nem tudna adni? Ha én ezt tudtam volna diákkoromban... Minden problémámat megoldotta volna. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor szó szerint erre kérdez rá, mintha csak olvasna a fejemben. Lehet, hogy ez a lány titkon még legilimentor is? Már semmin se lepődnék meg. Vagyis mindig erre a megállapításra jutok Abigail-el kapcsolatban, de aztán mégiscsak mindig sikerül meglepnie valamivel, épp ahogy most is. A nevem visszhangzik a magas mennyezetű szobában, ahogy belekiáltja a csendbe. Az egész helyzet valahogy meglehetősen bizarrá válik, ahogy azzal az ártatlan mosolyával néz rám, és mégis mintha belsőségeimet igyekezné kitépni a szavaival. És egyszerre rájövök, hogy mi választ el a három évvel ezelőtti önmagamtól. Három éve Jesse Hunter most csendesen, és elgondolkodva nézne erre lányra, majd tüntetőleg a plafont kezdené bámulni, nem szólna egy szót sem, de ezzel mindent elárulna. Azonban a mostani Jesse Hunter csak elmosolyodik, épp mint a kamerák fényében már annyiszor tette, és szemrebbenés nélkül azt mondja, hogy még csak hírből sem hallott a problémákról. - Mit ne mondjak, nincs okom a panaszra, bár a bűbájtan RBF után nem ártott volna keresnem egy helyet, ahová elbújhatok Flitwick haragja elől. - pókerarc, azaz vigyor, természetesen elviccelem a dolgot, bár maga a vicc alapja nagyon is valós része volt az életemnek. De ez már a múlt, és a felnőttek attól felnőttek, hogy nem mutatnak gyengeséget. Ez a három évem nagy igazsága, amit gondos munkával vertek belém egészen eddig. - Te gyakran bejársz ide? Eddig senki se talált meg? - szegezem neki a kérdést, sokkal inkább azért, mert szeretném elterelni magamról a szót, mintsem, hogy nagyon érdekelne a válasza. Legalábbis így érzek, amikor kimondom, de aztán rájövök, hogy nem tűnik olyan embernek, aki bármikor menekülni kényszerülne az emberek elől. Most is komoly baja volt, amiért itt találtam, és valószínűleg csak akkor hagyatkozik erre a helyre, amikor tényleg szüksége van rá.
Amikor elkezdi ecsetelni, hogy számomra tartogatta az autogramját, csak lehajtom a fejem, és pár lehetséges és lehetetlen módszerrel igyekszem úgy vágni derült arcot, hogy neki ne tűnjön fel, mennyire jól is szórakozok ezen. Mikor pedig arra tér át, hogy én is elutasítottam, már fel rá is emelem a tekintetemet, hogy lássa, hogy mosolygok, de a lelkébe gázolást, valóban sajnálom. Majd kiszalad a számon a kérdés: - Akkor ő nem is kapott? Szégyelld magad! Hogy viselkedsz a rajongóiddal? Jesse Hunter, milyen példakép lesz így belőled? - kezdem cukkolni a dologgal fejemet jobbra-balra ingatva, de csak valamiféle irreleváns gúny szorul a szidásomba, az is megbújik egy vigyor mögött, így igazán tudhatja, hogy ezt egyáltalán nem komolynak, és sértésnek szánom. Ezt már nem. Gatyaég! Szegény! Jobb lett volna, ha csendben szenvedek, és sikerül helyrehozni magam mielőtt megszólaltam volna. Lehet, hogy az a pattogós labda, nem is stresszlevezető, csak murisabb azt dobálgatni, mint a másikat nyomogatni. Jaaa, hogy ez benne a feszültségoldó, hogy elkezded csesztetni, elunod, elfárad a kezed, és attól nyugszol le, hogy arra koncentráltál, hogy a labdát szorongasd a kezedben, és elfelejtkeztél a valódi okról... Emellett a gumilabda.... Nos, lehet, hogy az is hatásos, de akkor én nagyon nem jól használtam... Micsoda emberi talányokat meg nem fejtek így... Amikor elereszti az aláírás Brumm Úr számára adását, akkor már nem bírom tovább, és hangosan nevetni kezdek. - Figyelj, még nem kérdeztem meg, hogy melyik csapatért rajong, de ha gondolod elkezdheted megfűzni, hogy legyen Falmouth Falcon fan. Milyen jó kis alliteráció... Tán még tetszik is neki... Nem igaz Brumi? - sandítok rá. Majd a felhúzott térdeimre ültetve a medvét adok az évszázad őrzőjének lehetőséget arra, hogy meggyőzze, az említett személyt. - De vigyázz vele, nagyon kritikus tud lenni - mondom, miközben egyfajta életrekeltő bűbájon gondolkozom, hogy valóban meggyőzhesse, vagy csak egyszerűen meglepődjön, hogy tud mozogni a medvém. Nem is tudom tanultunk-e ilyet... De mintha rémlene valami, így gyorsan előhúzom a zsebemből a pálcámat, és a medve fejére koppintva, suttogva elmormolom a szerintem megfelelő szavakat. És láss csodát: Brumm Úr felkel, és illedelmesen meghajol, majd leülve saját maga helyezkedik el a térdeimen, és feszülten figyel. Aranyos ez a varázslat, csak nem tudom már pontosan meddig tart. Gyerekkorunkban lestük még ki egy könyvből, és az egész szoba játékserege életre kelt, csak arra kellett ügyelnünk, hogy apuéknak ne tűnjön fel, és ez elég nehéz volt, amikor egy plüss vakkantott az ágy mögül, és akkor még Finn se volt meg. A varázs elmúlásával megszólalok, a szerintem igenlő döntésre: - Nos, van egy medveszerű... vagyis konkrétan medve rajongótok. Azonban aláírást egyelőre nem tudsz neki adni, tiszta pergamen nincs nálam, csak könyvek, és mivel nem én lettem rajongó, ezért nem firkálsz semmit egyetlen Shakespeare kötetembe sem. Világos? - mosolygok rá. A következő pillanatban ő kezd beszélni, és a helyről érdeklődik, és dícséri a társaságot. - Kösz - sziszegem a fogaim közül egy mosoly kíséretében, amikor "alig feltűnően" ránéz a mellettem üldögélő medvére. - Bár jogos, hiszen elég bunkó voltam. És a úgy támadtalak meg, az elmúlt tíz percben többször is, hogy nem is ártottál nekem, de még csak nem is kötözködtél - sütöm le a szemem. Így is van, neki van igaza: a macim a legjobb társaság. Nem hepciáskodik, csendesen meghallgat, és egyértelműen biztató fejet vág, bármi történjék. - Azonban a kérdésedre válaszolva: ez a szükség szobája. Ha mindennél jobban szükséged van éppen egy helyre, akkor jelenik meg. Ha éppen mondjuk példának okáért csak nem tudsz emberek közelébe menni - igen erősen szuggerálva nézek rá, nem is rá, hanem inkább magamra vonatkoztatva ezt -, vagy ha éppen bőgnél, úgy hogy senki se lássa, vagy gyakorlóteremre van szükséged, mert éppen nincs nyitva az igazi, vagy csak egy WC-re. Mindig olyanná alakul, amilyenné szükséges. Viszont csak abban az esetben rajzolódik ki az ajtó, ha erre van szükséged. És ezzel megmagyaráztam a nevét is - mosolyodom el újra. - Deee ezek szerint neked klassz és gondtalan diákkorod volt anno, ha még nem jelent meg - lököm meg a vállát. - Szóval tényleg ilyen volt? A nagy Jesse Hunter, az évszázad őrzője, a Falmouth Falcon játékosa - mondtam kiabálva, a hangom pedig betöltötte a teret, és végigharsogott a tárgyak között -, aki számára minden úgy jó, ahogy van... neki minden tökéletes.... - a képemen apró mosollyal fürkészem az arcát, és várom a reakcióját, még akkor is, ha csak egy nevetést kapok válaszul.
Ahogy válaszol nekem, csak egyre feljebb és feljebb szalad a szemöldököm, még akkor is, amikor ez már egészen lehetetlennek tűnik. Mármint hé, értem én, hogy szeretne egyedül lenni, de ennél egyszerűbben, esetleg kedvesebben is elküldhetett volna melegebb égtájakra. Amúgy meg nem mintha lenne hová mennem, nem éppen azért vagyok itt én is, amiért ő? Egyáltalán mi az, hogy ne adjak autogramot, mintha próbáltam volna én ilyen bénán felvidítani őt. Elég őrjítő, hogy fél év után is akadnak emberek, akik képtelenek túljutni a tényen, hogy azon túl, hogy kviddics játékos, én még normális ember vagyok. Persze úgy engem se nagyon emlegetnek. Azt, hogy őt a kutya se említette, nem igazán tudom hová tenni, de valami személyes sérelmet sejtek a dolog mögött. Egészen biztosra megy, hogy megszabaduljon tőlem, értettem volna én egy ilyen hangsúlyú kérdésből is, a másodikra már igazán nem lett volna szükség. De még mindig nem vagyok dühös, egyszerűen nem értem az egészet, általában ugyanis nem támadnak nekem az emberek, ha kedvesen megkérdezem mi bajuk. De ha a két kérdésből még mindig nem értettem volna, harmadszorra már egészen egyértelműen kijelenti, hogy ideje lenne távoznom, én pedig nem is érzem szükségesnek, hogy ennél több időt szánjak egy ilyen hálátlan csitrire. Már épp azon vagyok, hogy akkor keresek magamnak a szobában egy másik kényelmes sarkot, és szép csöndben elüldögélünk itt egymás mellett egy darabig, mikor hirtelen hangnemet vált. Ha lehet, még jobban ledöbbenek mint eddig, legalább háromszor kért bocsánatot, nyilvánvaló hát, hogy megbocsájtok neki. De mégis mi ez a lány? Nem igazán tudom követni a hangulatingadozásait, sem ezeknek a miértjeit, de mielőtt még szólásra nyílhatna a szám, ismét ő kezd beszélni. Ugyanazt mondja el, mégis teljesen másként hangzik az egész, nem is értem, mért nem kezdhettük így, már az elejétől fogva. Hirtelen rájövök, hogy láttam már őt valamikor korábban a folyosón, bár a nevét nem tudtam, de azt megállapítottam, hogy nagyon pörgős egyéniség. Tetszett benne, hogy vidám, hogy bolond, és hogy mindez ennyire jól áll neki, hogy ennyire természetes. Nagyon egyszerű lánynak hittem, bár úgy tűnik, ebben volt némi tévedés. Miközben én ezeken mélázom, ő tovább beszél, illetve bemutatja nekem... Brumm urat. Nos erre nem igazán tudom, mi volna a megfelelő reakció, de azt érzem, hogy igyekszik oldani a hangulatot, és visszatalálni ahhoz az önmagához, akit korábban is láttam. - Örvendek. - bólintok a medvének, miközben a mosolyomban ott bujkál az elfojtott nevetés, de ugyebár nem szeretném megbántani Brumm urat. Abigail ismét mosolyog, nekem pedig eszemben sincs újra eszébe juttatni a problémáit, mert nyilvánvalóan erre vágyik a legkevésbé. Ez esetben viszont csak egy dolgot tehetek: igyekszem elvonni róla a figyelmét. - Hát az a szemüveges kissrác nagyon vágyott volna az autogramomra, de mint tudjuk, neked tartogattam, tehát kénytelen voltam húzni a nyúlcipőt. Bár most, hogy te elutasítottad, és ezzel vééérig sértettél, - mosolygok rá, hogy tudassam vele, nem haragszom - kénytelen leszek Brumm úr számára kiutalni. - nézek szemöldökráncolva a medvére, nem vagyok benne ugyanis egészen biztos, hogy mi szüksége volna ilyesmire, de ha ő is elutasítaná, az bizony már komoly sokk volna. - Egyébként mi ez a hely? Én is lejártam a hét évem itt, de ide még soha nem tévedtem be. Pedig egész kellemes, tök otthonos, jó a társaság... - hajolok előre, hogy ránézhessek jó feltűnően, egyenesen Brumm úrra, aki mint tudjuk, még nem sértett meg engem, bár ez csak idő kérdése. Aztán visszafordulok Abigail felé, és rámosolygok, miközben reménykedem, hogy nem tart valami szánalmas alaknak mindezek után.
Mondjam azt, hogy megállt bennem az ütő, amikor az a valaki egyszer csak megragadta azt a kis gumidarabot? Nem, nem mondom, mert nem szükséges kimondani. Azonban másnak mennyire ad elképedésre okot, hogy az a valaki csak úgy lazán elkapja a labdát? Öhm... erre még a gondolataimban sem tudok felelni, csupán annyit mondani, hogy magam is meglepődtem. Mert azért ez nem túl átlagos képesség, hogy valaki még a röptében a legyet is megfogja... vagyis ezúttal labdát. Azonban így elgondolkozva, hogy a sulinkban, hány őrző szaladgál... Hát jól megszámolva vannak a jelenlegiek, meg akik már azóta egyetemisták. Nos, mivel az illető nem Jess akkor is marad még 7 lehetőségem... Vagy 8, ha a kis kviddicssztárunkat is beleszámítom, akivel mindenki beszélni akar, és akiről mindenféle madár csiripel, tőle zeng a fél Roxfort. Mondjuk megvan az okuk rá, mert túl sok elvetemült nincs a világon, aki kviddicsezik hivatásként, pluszként pedig bepróbálkozik egy egyetemmel. Igen, a legjobb szó az az, hogy őrült. Szóval visszatérve a lehetőségek sorára, az őrzők közt vannak lányok is, és a belépő biztosan nem az. Na mindegy. Mi a fenének számolgatok én? Egyébként is egyszerűen csak arra van szükségem, hogy elmenjen, hogy egyszerűen megijedjen tőlem, vagy valami, és sietősen távozzon. Szóval gyerünk Abi, ijeszd meg, vagy kergesd el! Majd ahogy megfordul és szemlélődik, látom, hogy a legutolsó általam feltételezett személy lépett be az ajtón végül. Remek kissé megszeppenten üldögélek a helyemen kényelmetlenül ficánkolva már! Az évszázad őrzője velem összezárva, na szép. Miért nem lehetek csak szimplán egymagam? Vagy miért éppen ő? Semmi erőm emberekkel beszélgetni. És ha én lennék az, aki elüldözném egyetlen megszólalásom miatt a suliból, páran megpróbálnának érte miszlikbe aprítani az biztos. Amíg ő letelepszik mellém, az ölembe helyezi a labdát egy... egy fogalmam sincs pontosan milyen arc kíséretében. Talán kicsit szemrehányó? Meglehet, jogos, de elkapta a labdát szóval... A kezeimmel próbálom kidörzsölni, vagy lemosni, a képem nyújtogatásával eltüntetni az arcomról a mélabút, ami azért ennyire nem egyszerű. Bár az volna! - Persze, hogy hallottam, hogy is ne... Egy nyertes meccsetek egy kövér galleonomba került, szóval remélem nem akarsz aláírást osztani nekem is, köszönöm lemondanék róla valaki javára - szólalok meg üldözőleg enyhén érces hangon. - Engem viszont tuti, hogy a kutya se említett - "mutatkozok be" miközben az arcát fürkészem. - Nos, most hogy már ismerjük egymást, nem fogsz itthagyni, ugye? - kérdezem reménykedve, mielőtt rá nem jövök, hogy ez a mondat elég jelentősen kétértelmű. Ha ezért marad itt, kitekerem a saját nyakamat, önkéntesen is. - Vagyis feltétlenül szeretnél itt maradni? - kérdezek ismét kissé talán nyűgösen és barátságtalanul. - Ha nem gond ellennék az úgynevezett bajaim társaságában is - Abigail, Abigail... Mi a lószart művelsz? Mióta lettél te ilyen? De ennyire még talán sosem reagáltam gorombán, mint szerencsétlen érkezésére, és ráadásul ő semmiről sem tehet. Nem ő hívott el több lányt a bálba, és nem is csókolta meg Charlene-t majd bűvölt el engem, aki utána minduntalan bizonygattam magamnak, hogy márpedig nem ugyanarról a srácról beszélünk, és ő tökéletes... Vagy csak annak akartam látni? Vagy ő akart úgy játszani? Nem-nem-nem tudom. Eddig a mentésre ment el minden energiám most meg arra fog, hogy kikecmeregjek a gödörből. Az rendben van, hogy elvették az eszemet, a kedvemet, de hogy saját magam is eltűntem a modorommal a vigyorommal és a hülyeségeimmel valami sötétbe, az így azért rendesen sokkoló... - Bocsánat! Túl rosszkor találkozunk. Jelenleg életemben először nagy szerepet kapott a napjaimban az antiszocialitás, és a "mindenki hagyjon békén" hangulat. Nem te tehetsz róla... Bocs - nézek ezúttal ismét a szemeibe, ezúttal megbánóan. Nem mondom ez már eredmény, hogy kikelek magamból. A végén minden kiderül Leoról, a köpönyegforgatás is. Hogy hajíthattam el egy labdát valaki felé, akit nem láttam tisztán? Vagy hogy beszélhettem így vele, ha kedvesen bemutatkozott, és érdeklődött... tehát egyszerűen rendes volt? Most vagy belefáradtam a történtekbe, vagy a belsőmet harapdálja... Mindegy is, hogy melyik. Nem is szeretnék beszélni róla, még mielőtt újra megkérdezné. Csak reménykedni tudok, hogy ezt teljes lényemben sugallom is felé. Meg azt is, hogy a bocsánatkérés valódi volt, és nem ezzel kergetem el innen. Aztán végül az jut eszembe, hogy ne így kezdjünk neki az itt eltöltött időnek, így újra megdörzsülgetem a fejem, és mosolyogva pillantok felé: - Kezdjük újra, rendben? Igen hallottam rólad, természetesen, mint mondtam a játékod egy galleonomba került. Én pedig Abigail Edgecombe vagyok, valószínűleg te viszont nem tudod ki vagyok... - Majd oldalra fordulva meglátok még valakit, úgyhogy a jobb kezemmel felemelem a medvét. Satnya, ide-oda himbálózó lábaira állítom, a felső mancsát a buksijához emelve, mélyre változtatott hangon megszólalok: - Brumm Úr, szolgálatára... - majd elballagtatva a macimat, visszaültetem magam mellé. - Na és mi szél hozott ide, ebbe a szobába? - rántom fel a szám széleit, hogy az az Abi-féle mosoly ismét szétterüljön a képemen. Ezúttal már megtörhetetlen.... Többé-kevésbé. ઈ Zene: SEzt hallhattam 2cellos<3 ઈ Note: ઈ Words: 785
- Nézd, ne haragudj, de mennem kell. Vár még egy büntetőfeladat… - mosolygok erőltetetten a szemüveges kissrácra, és alig észrevehetően hátrálok. Általában jól kezelem a rajongókat, de ez most egy különösen erőszakos egyed, és nekem igencsak fogytán a türelmem. Adtam neki autogramot, csináltam vele fotót, és még beszélgetni is hajlandó voltam vele vagy tíz percet, de azért mindennek megvan a határa. Hasogat a fejem a másnaposságtól, és a gyerek idiótán magas hangjától, így hát úgy érzem, itt az ideje menekülőre fogni. Már oda se figyelek, mit mond, csak lelkesen bólogatok, majd hirtelen hanyatt fordulok, és teljes erőmből futásnak eredek. Az elsőn vagyunk, tehát fölfelé futok, arra több emelet van, és biztosra veszem, hogy én jobban bírom a lépcsőzést, mint ő. Felülmúlja az elvárásaimat, még a hatodik emeleten is hallom a hangját magam mögött, így hát a hetedikre érve már erősen pánikolok, felismerve kilátástalan helyzetemet. Jobb híján elindulok a folyosón, és kétségbeesetten kapkodom a tekintetem a folyosó mélyedései és szegletei között, ahol esetleg elbújhatnék. Az egyetlen probléma az, hogy míg diák-koromban ezekbe simán befértem, ez most már nem teljesen igaz, és az ilyen hasadékokból egész biztosan kilógna egy-két testrészem. Egy kicsit már bánom, hogy ilyen alkattal áldott meg a sors… Bár ha jobban belegondolok, nem, ez még kevés lesz ahhoz. Ahogy a magas hangon sipítozó lihegés, és a sietős léptek hangja egyre közelít, és már éppen elhatalmasodna rajtam a beletörődés, a sors hirtelen megkönyörül rajtam. Már korábban is éreztem ezt párszor, de nagyon úgy tűnik, hogy piszok nagy mázlista vagyok. Mellettem a falban egy még soha nem látott ajtó rajzolódik ki, és az sem érdekel, hogy ha általában nincs itt, akkor hogy a fenébe fogok kijutni, mikor belököm a súlyos fából készült ajtót. Gyorsan be is csukom, nehogy még ide is utánam jöjjön, és az ajtó zárultával hirtelen mély csönd borít be. De mielőtt még körülnézhetnék, a szemem sarkából megpillantok valami apró tárgyat, igen gyorsan közeledni magam felé, és hihetetlen vagy sem: elkapom. Egy pillanatra vigyor terül el az arcomon, de aztán emlékeztetem magam, hogy az évszázad legjobb őrzőjének ez piskóta, és egy ilyen dobást még rosszabb napjaimon is illik könnyedén elkapnom. Zavartan méregetem, hogy mégis miféle labda akadt a kezembe, elég ruganyos, nekem túlzottan is, aki a kemény kvaffhoz szokott. Tudtommal átlagos szobák nem dobálják meg labdákkal az embert, így hát felvont szemöldökkel fordulok hátra, hogy felkutassam a tulajdonosát. A szoba telis tele van hülyeségekkel, de éppen ez teszi megfelelően otthonossá, és elég kényelmes helynek tűnik, hogy az ember eltöltsön itt néhány magányos órát. Azt leszámítva, hogy annak a bizonyos valakinek, aki labdákat dobál a betolakodókra, sajnos nem adatott meg ez a teljesen mellékes kis tényező. Ahogy meghallom a csivitelését, egyből a hang irányába fordulok, és egy megszeppent kis szőke leányzót pillantok meg a fal tövében, néhány könyv, és egy helyes kis mackó társaságában. Természetesen nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak erre a látványra, és minden további nélkül foglalok helyet mellette, hogy visszaadhassam a labdáját. Kérdőn pillantok rá, amibe némi szemrehányást is vegyítek, de alapjáraton barátságosan viszonyulok hozzá. Kissé mintha feldúlt lenne, ennek megfelelően igyekszem beizzítani némi beszélgetést. - Jesse Hunter, talán hallottál már rólam. - sőt, egész biztosan. - De te, akárki is legyél, nem tűnsz valami boldognak. Persze mindenkinek megvan a maga baja, de az enyémek éppenséggel nem olyan súlyosak, úgyhogy szívesen meghallgatom a tieid. - barátságosan mosolygok rá, igyekszem a lehető legbizalomgerjesztőbb lenni, hátha valóban hajlandó lesz beavatni a kis dolgaiba. Igyekszem minél több barátot begyűjteni már az év eleje óta - sajnos a régiek meglehetősen szétszéledtek az évek során. Barátok pedig kellenek, ki tudja, mikor lesz még rájuk nagy szükségem.
Az órák után rohamos tempóban vágtattam a szobánkba. Loholtam, és kapkodtam a levegőt, ahogy csak bírta a tüdőm. Kivágtam az ajtót, talán a keret is beleremegett, amikor rögtön be is csaptam magam mögött. Azonnali hatállyal szükségem volt a cuccomra, jó nem akarok azért költözni, úgy kellene fogalmaznom, hogy az égegyadta világon senkivel nem akarok találkozni. Enyhén antiszociális lettem (remélem csak átmeneti időre). Szerencsére senki nem volt ott. Valahogy az sem foglalkoztatott, hogy túl korán, vagy túl későn érkeztem-e oda. Egyszerűen felkaptam a kis tatyóm a megszokott utasaival, ezúttal plussz egy stresszlabdával, és egy kicsit nagyobbal (de még szintén az apróbb fajtából), egy pattogóssal. Már indultam is. Újra. Konkrétan futva közlekedtem, csak a célra nem volt ötletem sem volt. Belőni se nagyon tudtam merre menjek, nagyjából sem. Ez valóban egy olyan helyzet volt, hogy mentem, amerre tudtam, kiegészítő pontosításképpen: amerre a lábaim vittek. Folyósókon és lépcsőkön át, egészen egy addig még nem ismert ajtóig. Vagy ott volt már csak én nem láttam? Ha nem vagyok teljesen észnél, mint ahogy nem vagyok mostanság, csak kicsi gógyim maradt a bál után, akkor... vagy inkább ha nincs a szemem a képembe nyomva akkor meg sem látom azt az egyébként roxfortos style-ú, szép, nagy, faajtót. Így hát szelíden szólva elsuhantam mellette, majd a furcsaságon felbolydulva lépdeltem vissza. Az elsőre felszökött szemöldökeim, nagyhirtelenjében összerándultak, és egy nagy levegő kíséretében kinyitottam az ajtót, belépve pedig talán rögtön le kellett essen, hogy hol is vagyok. Ez a szükség szobája. Naná, már a suli is úgy gondolja szükségem van egy helyre ahova menekülhetek, no szép. Mindent összevetve azért ennél nagyobb segítséget talán nem is nyújthatna nekem, kivéve, ha besegítene valami módon az összes meccsen, vagy ha megbűvölné Pitont, hogy árasszon el engem házpontokkal, és csupa jó jeggyel. Magam mögött becsukva az ajtót, reménykedek, hogy senki nem jön ide még. Szuszogva ereszkedem le a fal mentén a földre. A könyvemet nem nagyon mertem kikotorászni a cucclik közül, így a macim magam mellé ültetése volt az első cselekedetem, miután levegőhöz jutottam. Igen, macival járok, és igen, ő bármikor ott lehet a társaságomban. Ismétlem: bármikor. Át kellett hámoznom magam pár dolgon, amíg meg nem akadt a kezem a pattogós labdán. Feszültséglevezetés céljából dobom a falnak, amiről hamar visszapattan. - Még jó, hogy nem veled csinálom ugyanezt, ugye? - nézek Brumm Úrra. - És most töltsünk el itt egy pár órát! - ja, amiben nagyjából azon fogok agyalni, hogy mi a fészkes fene történt a bálon. Emlékezetes volt mit ne mondjak, ha még mindig eszembe jut, vagy inkább még nem tudtam elfelejteni. Csak le szertnék nyugodni, hogy ne robbanjon egy bomba a szobában, és feszüljek meg a Charlene közelében. Gatya ég! Mégis miért? És miért van bűntudatom? Nem nekem kellene, hogy legyen, de.... de.... de nem tudom. Történt, ami történt, csak nem tudom miképp. Összezavarodtam, úgyhogy próbálom kibogozni a szálakat, de... Nincs rá túl sok erőm, vagy nem tudom mim. Azon kattog egyre csak az agyam, hogy hogy ismerhettem félre Leot. És annyira rossz rájönni, hogy tévedtem vele kapcsolatban, kissé elevenembe vág, tán nem is olyan kicsit. Szuper! Szebb volt az élet szívügyek nélkül. Üzenem oda fel, hogy nekem bűven elég lesz, köszöntem! A labda közben pedig ütemesen pattog, oda-vissza, oda-viszza, oda-vissza.... és mind egyre erősebben dobok. Merlin szakállára! Mennyire jó, hogy nem papírból vannak a falak... Amikor pedig zajt hallok, a kezem elfordulva reflexszerűen vágja azt a nyavalyás gumit a belépő alak hátához. Úgy tűnik mégsem leszek a gurkók védőszentje. De még a labdáké sem... - Ki a ...? - talán fel kellene állnom, de parányit dőlök csak, és várom, hogy megforduljon. Túl nagy ez a hely, nekem ő most messze van, nincs sasszemem, azt csak meccsen kell elővennem. Mármint nem valódi sasszemek, hanem csak olyan élesek akkor a szemeim, még a szélben is. Majd figyelmem ismét az előbbi alakra fordul. ઈ Zene: Senki se menekül (lecseréltem ) ઈ Note: Kezdődik, kezdődik... ઈ Words: 625
A hozzászólást Abigail Edgecombe összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-12-30, 13:04-kor.
Te pedig dicsekedhetsz a bánásmóddal... 
