2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az az igazság, hogy az alaptermészetem azért mégis csak kedves és nem leszek vele csak azért ellenséges, mert az élete most fenekestül felfordult, sőt... nem is lenne fair tőlem, ha mindezek után még bántó is lennék vele. Lehet, hogy régen ő volt az velem, hogy nem tetszett, amit csinál, hogy nem volt igazán szimpatikus, de most más és bajban is van. Benne van a pakliban, hogy idővel majd olyan lesz, mint volt, bár nekem ez a mostani változat jobban tetszik, és talán pont e miatt egyszerűbb távolságot tartani tőle. Gondolom ő is jobban örülne neki, ha visszatérne az élete a régi kerékvágásba, akkor viszont nem hiszem, hogy barátok lehetnénk, vagy... vajon ha most más tapasztalatokat gyűjt, akkor meg is változhat, találhat valamiféle középutat, amitől majd én is jobban tudom kedvelni? Azért gondolom a mostani behatások is számítanak neki, csak nem úgy térnének vissza az emlékei, hogy a mostaniak meg egyszerűen csak elvesznek örökre és kész. Nem tudhatom és azt hiszem nem is sok értelme van ezen gondolkodni. - Végül is, talán igazad van, talán jó is lehet. - mosolyodom el. És végül is Connor hivatalból ott lesz, táncolhatnék vele legalább egyet, az is jó lenne. Azt hiszem... tényleg jó lenne elmenni, aztán majd kiderül, hogy mennyire tudom élvezni a dolgot. - Nem is tudom... talán nem is akarom, hogy elhívjon valaki. - rántom meg finoman a vállamat. Connor nem örülne, sőt lehet hogy rosszul esne neki, bár talán ezt kéne tennem, mert akkor nem ő járna a fejemben. Valaki mással foglalkozni, hogy ne legyen ebből baja mindkettőnknek végül. Annyira nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Azt mondják, hogy hallgass a szívedre, de... mi van akkor ha a szív olyasmit súg, amit az eszeddel tudsz, hogy rossz vért szülhet? Nem akarom bajba keverni őt sem és azt sem szeretném, hogy rám nézve komoly következményei legyenek a dolognak. - Persze, csak nyugodtan, örülök, hogy találkoztunk, biztosan beszélünk még. - mosolyodom el. Őszintének érezheti ezt a mosolyt, hiszen miért ne? Igenis... változhat. Nem biztos, hogy automatikusan vissza fog térni a régi énjéhez, én hiszek ebben, akkor pedig miért ne beszélhetnénk akár máskor is? Neki se könnyű és... mostanában én is kellően össze vagyok zavarodva, akár még... jól is alakulhat vele a kapcsolatom, adni kell neki egy esélyt igaz? Intek még neki köszönésképpen, aztán én is előhalászom a könyvet, amit eldugtam magam mellé és visszatérek az olvasáshoz, az is elvonja egy kicsit a figyelmemet a buta gondolatokról.
//Én is köszönöm a játékot és biztosan! Mindkét leányzónak van elég nyűgje, amit kibeszélhet magából. //
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2015-01-26, 20:26
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Vajon hányan örülnének annak a Roxfortban, ha visszakapnám az emlékeimet és visszatérne a régi Trisha? Így most, talán jobb lennék? Dorothy bizonyára így gondolja, kihallom szavaiból, még úgy is, hogy nem fejezi be a mondatot, amibe belekezdett. Persze, neki így lenne jobb, de nekem nem, én szeretném visszakapni azt, ami hozzám tartozik, hiszen emlékek nélkül egy üres bábu vagyok csupán. Na de nem szeretnék tovább erről beszélni, előrébb nem juthatunk a dologgal sajnos. Viszont még mindig nem értem a lányt, hogy miért ilyen kedves velem, mert… jól esik a viselkedése, nagyon is és szívem szerint most megismerném a másikat, bár tudom én is, hogy az nem lesz egyszerű és rövid menet, de talán van rá lehetőség… - Ez igazán kedves és… köszönöm, Dorothy! – biccentek felé mosolyogva, és talán ő is érzi ebből, hogy tényleg hálás vagyok neki a viselkedésért. Még így is, hogy nem voltunk jóban, képes elvonatkoztatni a múlttól. Jó pár dolog szóba kerül közöttünk és bár érzem, hogy több olyan témát találok, amiről nem pont velem akar majd beszélni, de a bál az talán eléggé semleges. Az viszont meglepő, hogy ő is úgy néz ki, hogy egyedül fog majd elmenni rá. - Lehet, hogy ciki, de azért szerintem ne maradjunk ki belőle, hátha még jól járunk a végén. – kacsintok rá játékosan és most még csak nem is sejtem, hogy szavaim talán a jövőt jósolják meg számunkra. Végülis, mit veszíthetnénk? Én semmit és most úgy néz ki, hogy háztársam se sokat. - Miért ne hívnának? Kedves és szép lány vagy, biztosan lesz lovagod. – persze nem tudhatom, de szeretnék valamiért erőt önteni belé, némi magabiztosságot adni. Én is elmegyek így, emlékek nélkül is, akkor ő se féljen ezt megtenni. Viszont érzem, hogy azt a bizonyos levelet is most már nagyon meg kellene írnom, így végül felteszem a nagy kérdést Dorothy-nak, hátha ő tud rá valami okosat mondani, mert én… elbizonytalanodtam. Őszinte szeretnék lenni a családomhoz, de nem akarom azt, hogy még jobban fájjon nekik ez az egész, ami velem történt. - Igen, igazad lehet… Majd… majd megpróbálom. Ha nem baj, akkor én most megírnám, mert ma estére várják és tényleg nem szeretném, ha aggódnának. – kelek fel a kanapéról, majd amikor minden cuccom már a kezemben van, lepillantok a lányra és kedvesen el is mosolyodom, miközben szemeibe tekintek. - És remélem, hogy máskor is beszélgetünk majd, szia. – köszönök el tőle, de minden szavam igazság. Tényleg remélem, hogy így lesz, de ez kettőnkön múlik majd.
//Köszönöm a játékot és ahogy Trish mondta, én is remélem, hogy találkoznak még. //
Nem lehet egyszerű neki, ebben biztos vagyok, sőt... nem is tudom, hogy én mit kezdenék magammal, ha hirtelen minden emlékem elveszne és nem tudnám őket visszaszerezni. Neki talán visszatérnek, de a is benne van a pakliban, hogy ez soha nem történik meg és azért ez nem kicsit lehet nehéz neki. - Hát el tudom képzelni, hogy mennyire lehet ez neked rémes, és... remélem, hogy igazuk lesz az orvosoknak és idővel visszakapod az emlékeidet még ha... - nem fejezem be a mondatomat, csak finoman megrántom a vállamat. Nem kedveltem, de nem utáltam annyira, hogy direkt rosszat akarjak neki. Egyszerűen csak azt hiszem nem lett volna rossz, ha mondjuk egy kicsit kedvesebb, vagy rendesebben viselkedik, de az is lehet, hogy ha visszakapja az emlékeit, akkor nem változik meg gyökeresen, hanem ebből az új életből is megtart mondjuk valamennyit és akkor máris egyszerűbb lesz vele akár a jövőben is az élet. - Megértem és... tényleg sajnálom. - üresnek érezi magát, igen ez érthető, ha egyszer nem ismered fel a szeretteidet, nem emlékszel a szüleidre, a családodra, minden homályos és ismeretlen, ami az életedet formálta eddig... nem csoda, hogy nagyon elveszettnek érzi magát. Azért nem ugyanaz, ha a dolgokat csak elmesélik neked, és ha emlékszel is rájuk. - Nem is tudom, mert én nem vagyok olyan bosszúálló típus és megértem, hogy rossz lehet neked ez az egész, nem kell, hogy még én is szemétkedjek veled. - nem lenne sok értelme és én tényleg nem is vagyok olyan lány. Elég baja van, nem fogok még én is rátenni egy lapáttal azért, amiket régen tett, amikre egyáltalán nem is emlékszik. Igazából az sem ellene szól, hogy a medálról nem beszélek neki bővebben, egyszerűen csak... ez tényleg erősen magánügy és nem hiszem, hogy okos döntés lenne elmesélni akárkinek is, hiszen nem tudhatom, hogy kinek adná tovább, akár ha nem is szándékosan. Erről még nem beszéltem senkinek sem és nem is hiszem, hogy mernék bárkinek is. - Akkor nem csak én megyek el csak úgy egyedül, ez megnyugtat. Gondolkodtam rajta, hogy... elég ciki, ha mindenki más párban megy. - na igen, nem tudom, hogy tényleg jó ötlet-e, de ha már így kitaláltam, akkor megyek. Talán ott lesz Connor is és akkor táncolhatok vele egyet. Az még nem olyan nagy bűn, gondolom más is táncolhat időnként egy tanárral, egy rövidet, minden... más nélkül. - Igen, talán jó lenne, de... hát nem is tudom, engem nem hívna el szerintem senki. - rántom meg a vállamat. Az az igazság, hogy én nem vagyok olyan népszerű a fiúk körében. Nem arról van szó, hogy ne lennék szép. Mármint nem vagyok nagyra magammal, de nem vagyok azért kifejezetten ronda. Egyszerűen csak túlságosan fiúsan viselkedem és ezt a legtöbb srác nem annyira szereti. - Tudod szerintem jobban aggódnának, ha úgy éreznék, hogy nem vagy őszinte és azért sejthető, hogy ez az egész bárkinek nehéz lenne, ha túl jót írsz, akkor az gyanús. Talán... nem is tudom, valami arany középút jó lehet. - bár én se tudom ám ezt biztosan, inkább csak tippelek. Nem tudom, hogy hasonló helyzetben hogyan reagálnék, vagy hogyan oldanám meg.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2015-01-20, 14:27
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem titkolom senki elől se azt, ami történt, hiszen beleegyeztem már abba, hogy a tanárok is kikotyoghatják, ha úgy alakul, éppen ezért is merek beszélni Dorothynak is ilyen nyíltan erről az egészről. A kérdését hallva viszont csak halkan sóhajtok, néhány másodpercig magam elé meredek, majd vállat vonok és végül ismét ő felé fordulok. - Őszintén? Fogalmam sincs… Az orvosok azt mondják, hogy van esély, de hát kinek nem mondják ezt? – ismét sóhaj, úgy tűnik, hogy ma ez nagyon jellemző lesz rám. – Időt se tudnak mondani, hogy mikor lesz jobb ez az egész, de rosszabb már nem igazán lehet. Én azért remélem, hogy visszakapom az emlékeimet, mégha csak évek múlva is, még akkor is, hogyha más ember vagyok így, de az emlékeim az enyémek. A családom… és a barátaim, mindenki, aki fontos nekem, idegen. El tudod te ezt képzelni, hogy milyen érzés? – itt nem a jellemem számít vagy az, hogy miként szórakoztam a Roxfortban, itt más a lényeg, azok, akik fontosak a számomra. - Így olyan üresnek érzem magam. – mint valami bábu vagy nem is tudom. Na de az érdekelne, hogy mi ketten miért nem voltunk jóban és bár Dorothy nem mond túl sok mindent, mégis, sikerül azért összeállnia számomra a képnek, hogy megértsem a problémáját. Mi ketten nagyon mások voltunk és bizonyára konfliktusunk is akadt. Talán elvettem egyszer egy pasiját? Ahj, nem, inkább erre most nem kérdezek rá, jobb lesz úgy. - Értem! Hiába mondanám, hogy sajnálom, ez neked semmit se jelentene, mert bár én bántottalak meg, egyben mégse én voltam az a személy. De akkor okod van arra, hogy így vélekedj. Viszont… akkor most miért vagy velem ilyen kedves és… türelmes? – kérdezek rá kíváncsian, mert most tényleg az. Rettenetesen normális, pedig elvilegnem kéne ilyennek lennie. Simán belém rúghatna, szórakozhatna velem, visszaadhatna mindent, de nem teszi, őszintén vállalja azt, hogy nem volt jó a viszonyunk és én már ezért is nagyra becsülöm őt, így is, hogy nem ismerem. Talán lesz ez másképp is. Ideje róla is beszélni kicsit, de természetesen tartózkodó, ami érthető, hát hogyne lenne az, így csak türelmesen bólintok és értem a célzást, nem erőltetem tovább a kérdéseket, inkább váltok, a bál talán egyszerűbb lesz, mint ez a pasi ügy. Ezt majd a barátaival beszéli meg, akikben tényleg bízik, így a legjobb, hiába érdekelne, nincs jogom tovább puhatolózni. - Öhm… szerintem én is. Filoztam, hogy a szobámban maradok, de biztosan nagyon szép lesz a nagyterem és ha már anyuék küldtek egy gyönyörű ruhát, nem maradhat a szekrényemre akasztva. – mosolyodom el, tehát úgy tűnik, hogy majd ott is összefutunk, talán pár szót váltunk is, ki tudja. Még a jövő, fogalmam sincs, mi miként alakul majd. - Pedig jó lenne, ha lenne kivel elmenni, de eddig akik a közelembe jöttek srácok, olyan máshogy viselkedtek velem, nem szimpatikusan, szóval ezért gondoltam az egyedüllétre a bál alatt. – de talán lesz olyan, aki megtáncoltat majd. Arra vajon emlékszem? Jól táncolok? Biztosan… majd… majd gyakorlom valahogy. - A szüleimnek és a bátyámnak szeretnék levelet írni, elvárják, hogy sűrűn számoljak be az itteni dolgokról, de… nem akarok mindent elmondani nekik, így is nagyon aggódnak miattam. Te mit tennél a helyemben? Mindent őszintén leírnál, amit érzel és ami ér Téged vagy inkább elhallgatnál dolgokat? – mint mondjuk azt, hogy mennyire nem érzem jelenleg jól magam, mennyire nem találom a helyem, pedig nem ilyen voltam, ezt a testvérem is megmondta. A vagány lány, aki szinte félénk nyuszivá vált… szánalmas.
A szavaira csak lassan bólintok egyet. Igaza van, nem lesz jobb neki attól, hogy sajnálják, tehát nem is igazán van értelme, hogy én ezt tegyem. Attól még talán egy kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy eleve negatívan álltam hozzá, de hát arra is meg volt az okom, hiszen nem tudhattam, hogy változott és hogy mi történt vele. Egyébként is ki tudja, hogy ha visszatérnek az emlékei, akkor nem lesz majd ugyanolyan, mint volt előtte nem igaz? Simán van azért erre esély, épp e miatt nem tehetem meg, hogy olyan nagyon megnyílok felé. Mi azért határozottan nagyon mások voltunk régen és bár ennek nem kellett volna zavarnia, de... zavart, nem az a stílus, amit ő képvisel, amit én igazán kedvelek. - És helyre lehet ezt állítani? - csúszik ki a számon a kérdés, pedig simán van rá esély, hogy igazából semmi közöm nincs hozzá, és nem kéne beleszólnom a dolgaiba igaz? De mégis úgy érzem, hogy jobb megkérdeznem, mert igenis ha visszatérnek az emlékei, akkor annak ellenére, hogy most milyen jó eséllyel ugyanúgy nem fogom majd kedvelni, de minden bizonnyal neki azért az lenne a jobb, ha nem maradna így emlékek nélkül, amit azért meg tudok érteni teljes mértékben. - Én nem igazán kedvelem ezt a stílust és... igen nekem adott okot rá, hogy rosszban legyünk. Hallottam pletykákat, hogy miket mondtál a hátam mögött. - ahogyan elég sokakat kibeszélt, aki nem olyan, mint ő, bár ez is lehet, hogy csak pletyka, mert esetleg más irigy volt rá és sosem tett ilyet, de én simán kinéztem belőle, hogy ilyesmit tett. Kibeszélte és lenézte azt, aki nem úgy viselkedik, mint ő, aki mondjuk csendesebb, vagy kevésbé pasizik, nem öltözik annyira kihívóan. Igazából engem ő nem is érdekelt volna különösebben, de azt nem kedvelem, ha valaki engem minősít, vagy a stílusomat szólja le, mert az... hát finoman szólva is nem valami kellemes érzés. - Nem tudom, ez eléggé... bonyolult, nem csak a szüleim nem támogatnák. - rázom meg a fejemet. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még erről, ami nem túlságosan egyértelmű. Nem kotyoghatom el, főleg nem neki. Ezért van, hogy bizonytalanul fészkelődöm a helyemen, és ejtem most már vissza a medált a mellkasomra. Nem is kéne erről beszélnem, majd talán kiderül, hogy mi legyen esetleg karácsonykor, még én magam sem tudom, de... félek tőle, tényleg félek, mert túl sok mindent zavarhat össze ez az egész. Bennem is furcsa érzések kavarognak és Connornak is elég nagy baja lehet belőle, ha valami történik és kiderül. És őt nem csak szimplán kirúgnák az a baj, sokkal komolyabb következményekkel számolhat, amiben benne van egy Azkabani életfogytiglan is. - Nem igazán, én azt hiszem majd csak lenézek rá és... hát nem tudom. És te? - finoman vonom meg a vállamat és süppedek vissza újra a kanapéba. Hát igen a bál... elmegyek és majd lézengek a fagyöngy alatt hátha valaki megcsókol. Dehogy! Nem szabadna elmennem sem, de talán egy tánc belefér majd Connorral, az még nem olyan hatalmas bűn, csak egyetlen tánc és kész.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2015-01-10, 11:42
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Meg tudom érteni Dorothy viselkedését, tökéletesen, hiszen fordított esetben nem túl valószínű, hogy én kedves és bűbájos lennék vele szemben vagy akár megértő, minden jellem kérdése. De ő most mégis annak tűnik, éppen ezért is árulom el neki mindazt, ami történt. Nem lenne rossz, ha tudná, hogy miért vagyok most olyan, amilyen, mert a régi Trisha-ra nem emlékszem, ahogy semmi másra se az életemből. - Hát nem nagyon. Hiszen mit kezdhetnék a sajnálattal? Attól nem lesz semmi se könnyebb, nem igaz? – költői kérdés, akár válaszolnia se kell rá, mégis, ajkam mosolyra húzódik, ahogy meghallom mindezt. Jó azért, hogy ő nem kezd el azonnal sajnálkozni, már sokan megtették előre és tényleg a hátam közepére se kívánom. - Köszi! Valóban nem az, de megbírkózom vele. Más választásom egyébként sincs. – vonom meg finoman vállaimat. Mit tehetnék? Elmenekülhetnék persze, begubózhatnék, de köszönöm, én nem választom azt az utat, az a gyáváké, én inkább küzdök és próbálkozom, ha pedig az emlékeim örökre elvesztek, akkor új emberré válok, még semmi sincs veszve, még csak 18 éves vagyok. Az viszont érdekelne, hogy Dorothy-nak mégis mi baja lehetett velem, vagy nekünk egymással, hiszen nem emlékszem, de… muszáj megtudnom, tényleg érdekel. - Nemrég tértem vissza a Roxfortba, eddig sűrűn jártam kivizsgálásokra, szóval nem, még nem igazán volt rá lehetőségem. – tehát pár hónapos lemaradásom van, de ez az egyetemi képzés miatt nem akkora probléma és Dumbledore is így látta jónak. Szóval nem tudom még, hogy milyen lehettem, de majd most a lány beavat, bízom benne, hogy így lesz, ahogy abban is, hogy nem fogják hazug szavak elhagyni ajkait. - Hmm… és ez már okot adott arra, hogy rosszban legyünk? Ne haragudj, de még mindig nem állt össze a kép. – azért megjegyzem ám azt, amit hallok, és így belegondolva, most semmi sincs bennem abból a Trishából. Talán tényleg teljesen kicserélődtem volna? Áh, fene tudja. Ha felel, utána azért rátérek a nála lévő medálra is, próbálok tehát beszélgetést kezdeményezni és remélem, hogy sikerülni fog, nem kéne egész nap csak rólam beszélgetni. De mint érzékelem, nem találtam meg a legjobb témát, mintha nem akarna annyira erről beszélni, én viszont sajnos egyre kíváncsibb leszek rá, hát ez van, ilyenek az emberek. - Én nekem fontos a szüleim véleménye, még így is, hogy nem emlékszem dolgokra. Szerinted joggal tartanak tőle? Nem tudom, hogy kiről van szó, de talán megéri, hogy átgondold, bár nekem úgy tűnik, hogy te inkább a kapcsolat mellett döntenél. – így fél szavakból nehéz normálisan lereagálnom szavait és hirtelen ezernyi dolog eszembe jut, hogy ki lehet az, akitől a medált kapta. Talán karácsonyi ajándék lehetett, fene tudja. - Megértem, hogy nem pont velem akarsz erről beszélgetni mondjuk, én amúgy se tudok normális véleményt mondani jelenlegi helyzetemben. Ha emlékeznék dolgokra, talán könnyebb lenne, de így? – oké, inkább váltsunk témát. Most tényleg nem tudom, hogy miként kéne fogadnom azt, amit mond, egyszerűbb lesz másról beszélgetni. - És várod már a bált? – én persze egyedül megyek, hiszen kivel mennék? És félek is a dologtól, de… de biztosan jó lesz, hátha akad valaki, aki szívesen táncol majd velem. De vajon Dorothy kivel megy? Vele mi lehet a helyzet? Talán egy gonosz Mardekáros fiú az udvarlója, akitől e medál is származik és a bálon dől majd el, hogy miként dönt? A szüleire hallgat vagy inkább saját magára?
Azért ezt első körben nehéz megemésztenem, nem tehetek róla. Nem miatta van, egyszerűen csak... hát na, mégis csak olyan valaki ül itt mellettem, akit őszintén ki nem állhatok és ez most hirtelen nem változott meg csak azért, mert most elvileg már nincs vele gond igaz? Szóval nem tudom én ezt annyira könnyen lerendezni magamban, kelleni fog egy kis idő mire ez sikerül. - Gondolom és... ha jól sejtem nem szereted, ha sajnálnak. - nem azért mondom, mert olyannak néz ki, csak hát én se szeretném, ha valaki sajnálna a miatt, mert valami bajom van, szóval ezt azért meg tudnám érteni. Az ember nem szívesen mesél másoknak a bajairól, főleg nem ismeretleneknek és hát jelenleg számára mindenki vadidegennek számít, még azok is, akikkel esetleg jóban volt régen. Arról nem is beszélve, hogy hiába mondja neki valaki, hogy na akkor most jóban voltak, talán az illető hazudhat is és akkor máris... ott van a baj, mármint neki, mert esetleg olyan valakinek nyílik meg, akinek nem kéne, az meg azért veszélyes játék. - Kösz, csak hát tudod... azért nem lehet ez kellemes, próbálom átérezni. - nem vagyok én bunkó típus, empatikusnak mondanám azért maga határozottan, még ha most a nagy meglepettség miatt nem is feltétlenül tűntem annak. Igazából most még csak nem is tűnik ellenszenvesnek a viselkedése, úgyhogy tényleg sajnálhatom, hogy rossz dolgok történtek vele. Azért az meglep, amikor erre a nem kedvelésre rákérdez. Hát na... nem tudom, hogyan kéne a dolgot elmesélnem. Hogy mondod valakinek a szemébe, hogy nem bírod? Csak úgy... lazán felvázolod mik a hibái? Nem akarom én most még sértegetni is, akárhogy is nézzük, van elég baja e nélkül is. - Hát... nem nagyon beszélgettél még másokkal magadról? - buta kérdés, gondolom nem, vagy olyanokkal, akik kedvelték, de akkor meg az én véleményem megint csak nem sokat számít. Végül csak sóhajtok egyet, kicsit feljebb tornászom magam ültömben, hogy azért úgy pillantsak rá. - Igazából eléggé mások voltunk, te olyan magamutogató... pasizós... nagyszájú... - vonom meg finoman a vállamat. Szóval sejtheti, hogy akkor én ennek erősen az ellentéte vagyok. Se pasizós, se magamutogató, és talán rá egy kicsit féltékeny is, hogy ő ennyire lazán vett mindent. Na, de hát ez így szokott lenni nem? A lányok azért határozottan nagyon tudnak más lányokra féltékenyek lenni. - Igen, sokat jelent és ez így tényleg elég bonyolult... és... - elharapom a mondatot. Na igen a legféltettebb titkomat pont neki mondani el az határozottan veszélyesnek tűnik így elsőre, ezért is tétovázom olyan nagyon. - Azt hiszem a szüleim, meg úgy... senki se támogatná azt, ha kapcsolatom lenne azzal, akitől ezt kaptam. - ez még semmi, lehet egy másik diák is, aki olyan házból van, akit e miatt nem tolerálnak sokan, vagy akármi, nem evidens, hogy tanárról van szó és azért talán megérti, hogy nem igazán tudom itt egyből elmondani neki a legféltettebb titkaimat.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2015-01-02, 17:59
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem tehetek róla, hogy nem emlékszem rá, hogy nem emlékszem semmire se, de majd talán egyszer másképp lesz minden. Sokan vannak, akik segítenek és ez az egész iskolát is jelenti természetesen, nem csak a családomat és az orvosokat. Ahogy újabb és újabb embereket ismerek meg, ismételten, úgy mindig megvan rá a lehetőség, hogy esetleg… esetleg valami beugorjon, hogy az agyam végre utat engedjen a régi gondolatoknak, mert ott kell lenniük, mélyen elzárva, nem törlődhettek ki örökre. - Hát… az elég furcsa lenne. – most én is elmosolyodom, ahogy belegondolok ebbe a dologba. Szelektív törlés… csak bizonyos emberekre nem emlékeznék… hááát, érdekes lenne, az tuti. Magam se értem, hogy miért mesélem most el neki azt, ami velem történt, mert hát… nem lenne muszáj, letudhatnám röviden, elég lenne csak fél információkat vagy akár aprócska információmorzsákat mondanom neki, de nem, az nem lenne elég, én… én szeretném, ha Dorothy tudná az igazat. - Nem egyszerű… - de attól se könnyebb, hogyha mindenki sajnálkozva néz rám, mégse jegyzem ezt meg, nem szeretnék bunkónak tűnni, megbántani, így inkább ezt megtartom magamnak, jobb lesz ez most így. - Nem tartozol nekem bocsánatkéréssel. Nem tudtad, hogy mi történt és ha nem kedveltük egymást, akkor érthető teljesen. Egyébként se voltál bunkó. – vonom meg finoman vállaimat, hiszen tényleg nem volt az. Inkább az meglepő, hogy most ilyen kedvesen viselkedik velem, mert emléktörlés ide vagy oda, a múlt megtörtént, nem megmásítható – azt hiszem -, így amit ellene vétettem, az igaz volt, ő pedig emlékszik rájuk. Na jó, mégis csak érdekelne most már az, hogy mi történt… - Elmondod az okát? Csak hogy én is tudjam, hogy milyen ne legyek, vagy ilyesmi. – mutatok magamra, és arcomon a mosoly továbbra se tűnik el, miközben őt fürkészem. Nem tudnék arra válaszolni, hogy mi lenne akkor, ha visszatérnének az emlékeim, talán nem is lehet, mindez az időtől függ. Ha most azonnal kapnám őket vissza, lehet, hogy a régi Trisha térne vissza, de ha hetek, hónapok… esetleg évek múlva, akkor minden bizonnyal a régi az szinte halottnak számítana, és én lennék én, aki most is vagyok. Na de ne csak rólam beszélgessünk, rátérek tehát a medálra, mely tényleg különlegesen szép, én pedig úgy érzem, hogy mindig is vonzódhattam az ilyen cuccokhoz, nem véletlen akad a szobámban is egy vagon ékszer, van miből válogatni, az tuti biztos. - Öööö, hát igen, ne haragudj, de ez így nagyon ködös. Szóval… szintén ellenségtől vagy mi? – nevetek fel most már és érzem, hogy sikerül szépen lassan elmosolyodnom. Nem, eszem ágába se jut, hogy itt egy tanár keze lenne a dologban, már hogy jutna? – Egyébként, ha így tetszik neked és így figyelgetek, akkor láthatóan sokat jelent, bárkitől is kaptad. – állapítom meg, mint külső megfigyelő, de aztán lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg ezt a dolgot és mellétrafáltam, de áh, csak nem.
Nem tudok hirtelen mit kezdeni a helyzettel, pedig azért próbálok. Olyan, mintha itt ülne valaki, akit ismerek, miközben... nem is ismerem. Ez azért tényleg eléggé meglepő dolog. Ő nem tudja a nevem, én viszont tudom az övét és azt is tudom, hogy milyen volt, hogy hogyan viselkedett velem és másokkal is a suliban. Nem szeretem a stílusát, pedig lehet hogy attól még most rendes, de... mi van, akkor ha teszem azt ez csak valami játék, netán visszatér az eddigi stílusa és aztán megint olyan lesz, mint volt? Én meg megnyílok előtte, aztán csak kihasználja az egészet és jól... pofára ejt? Hát ezt azért nem szívesen kockáztatnám meg, hogy mit ne mondjak, sőt... nagyon nem szeretném megkockáztatni. - Igen, valószínűleg tudtad. - legalábbis sejtem, de azért ebben nem vagyok annyira biztos. Felületes lánynak ismertem meg, vagy csak velem volt ilyen? Nem tudom, lehetséges, hogy valahol mélyen rendes is tud lenni, csak most ez a dolog felszínre hozta rendes énjét? A jó ég tudja, nem értek én ehhez, meg hát azt sem tudom, hogy eredetileg miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett, talán ezt már ennek fényében nem is tudom majd meg soha. - Értem én és azért gondoltam, hogy nem én vagyok olyan téren a különleges és kivételezett. - igen sikerül egy halvány mosolyt azért az arcomra varázsolni, ami jelen helyzetben már talán valaminek számít. Nem kéne utálnom, ha azt se tudja ki vagyok, de érthető, ha egy minimális bizalmatlanság így is van bennem. Persze lehet, hogy változott és hogy minden jó lett és már kedves, csak bizonytalan, de... Na majd meglátjuk, azért cseppnyi óvatosság mindenképpen van bennem. - Igen, van tippem és hát... sajnálom, de komolyan. Azért ez elég nehéz lehet. - már csak az is, hogy megtámadták őket. Tudom én, hiszen ha nincs Assar, akkor jó eséllyel a szüleim már nem élnének, sőt talán én sem, de esetünkben legalább ilyesmi nem történt és nem lett ilyen a vége az egésznek. Nem hiszem, hogy hazudna, persze lehet, de... nem is tudom, ebben mi értelme lenne? Nem kéne talán naivnak lennem, de a tekintete valahogy tényleg azt súgja, hogy ilyen, hogy... össze van zavarodva, hogy nem hazudik, valahogy legalábbis nem tudom elképzelni róla. Egyébként talán még ha igazán akar, akkor kedves is lehet, kedvesebb, mint eddig, érdeklődőnek tűnik, ez is nagy dolog. - Értem én és... bocs, hogy így viselkedtem, de az az igazság, hogy... nem kifejezetten kedveltelek, sőt azt hiszem kedveltük egymást. - és ha visszakapja az emlékeit ez lehet, hogy megint így lesz? Ezt nem mondom ki, de talán a kérdő tekintetem pont ezt sugározza most felé, kérdés, hogy vajon megérti-e, vagy sem. Talán nem is számít, talán az a fontos, hogy ha most más behatások érik, talán nem változik vissza, ez talán nem olyan, remélem legalábbis, mert akkor semmi értelme beszélgetnem vele most. - Öhm... nem. - rázom meg a fejemet bizonytalanul, újra a medálra pillantva, de az tuti, hogy nem neki fogom elmondani ezt, mert... azért ki tudja. - Olyan valakitől, akitől... azt hiszem nem szabadott volna kapnom, mégis örülök neki. Ez így... elég ködös igaz? - de még nem jelenti egyértelműen azt, hogy beleestem az egyik tanáromba. Basszus... azt hiszem tényleg ez a helyzet, beleestem.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2014-12-21, 00:57
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem látom okát annak, hogy megpróbáljam tartani a távolságot ettől a lánytól, vagy akár bármelyik másiktól, hiszen az a lényeg, hogy visszatérjenek az emlékeim és ebbe bárki segíthet, talán mindenki. Az persze feltűnik, hogy egyesek furcsán néznek rám, néhány srác méreget, ilyesmik, de… nem jutok előbbre, egyszerűen iszonyatosan nehéznek tűnik ez az egész. Most is érzem, hogy milyen furcsán néz rám a lány, pedig csak a nevét kérdeztem, de kezdem megbánni, hogy egyáltalán megszólítottam, hogy mellé ültem. Talán néha jobb lenne, ha nem próbálnék meg ismerkedni, elvonulnék és… és csak lennék valahol, egyedül. De a magány az túlságosan fájó, túl üresnek érzem magam, amit senki se érthet meg igazán. - Bizonyára én is tudtam a Tiédet. – vonom fel cseppet szemöldököm a válaszát hallva, mert nem hiszem, hogy ne tudtam volna, ha már ő így mondja, de aztán ki tudja. Én biztosan nem… Végül csak elkezdem elárulni neki azt, ami történt, mert bár nem szívesen beszélek erről, mindig nem kerülgethetem a témát. - Sajnos nem, ahogy másra se, szóval nem csak veled vagyok így, mielőtt félreértenéd. – mert hát ki tudja, hogy mi mindent ért még félre. Fogalmam sincs, hogy ki ő, csak azt érzem, hogy nem csíp, talán egykor én se kedveltem őt, de… most akkor ismét utálkoznunk kellene? Vagy megpróbálhatnék normálisan állni hozzá, hátha minden máshogy lesz majd eztán? Én inkább az utóbbi mellett döntenék, nem szeretnék ellenségeket, az csak tovább nehezítene mindent. Röviden, igen csak tömören közlöm vele tehát a kész tényeket, majd ez után inkább a levelemmel kezdek el foglalkozni, legalábbis látszólag, de ahogy a kérdését meghallom, halkan sóhajtok és végül csak felé tekintek. - Megtámadtak minket, a családomat, otthon és az egyik átok, amit apámnak szántak, engem talált el. Sejtheted, hogy mi volt az. – foglalom össze mindazt, ami történt, mert ennél bővebben én magam se tudom, nem emlékszem rá ugyebár, így kissé nehéz lenne több információt mondanom, de ez biztos, a szüleim nem hazudnának nekem. Persze, ha nem hinném el, akkor lehetnék paranoiás, gondolhatnám azt, hogy az egész életemet csak kitalálta valaki, de én hiszek a szüleimben, tudom, hogy ők a szüleim. - Az orvosok azt mondták, hogy talán idővel visszakaphatom az emlékeimet, vagy legalább egy részüket, kapok is különféle bájitalokat és kezeléseket is, de eddig még nem értek el javulást. Szóval ez a helyzet, ezért nem emlékeztem rád. – de nem kérdezek most rá arra, hogy mégis miért nem kedvel engem, hogy mi történhetett. Érdekel, hát persze, de… biztosan jó ötlet lenne most, ebben a szituációban azt felvetni? Talán majd kicsit később. - A szüleidtől kaptad? – mutatok finoman a medál felé, amit Dorothy még mindig a kezei között tart és amit érkezésemkor megdicsértem. Bizonyára fontos neki, beszéljünk hát arról.
Hát no azért baromira meglep ez az egész. Van viszont jó oldala is. Simán kizökkent az eddigi gondolataim közül. Kicsit elfelejtem ezt az egész Connor ügyet, csak a medál marad az ujjaim között, mintha csak már megszoktam volna, hogy ezzel játszadozom. Inkább a leányzót figyelem, aki felettébb furcsán viselkedik. Sosem voltunk igazán jóban, aminek meg van az oka, nagyon mások vagyunk és ő valahogy nem igazán szimpatikus számomra, vagyis... egyáltalán nem volt soha. Olyan harsány és magamutogató és ha jól tudom nem veti meg az állandó pasizást és... hát nem az én stílusom, de persze nem is kell mindenkivel jóban lenni igaz? Úgyhogy azért különösebben nem zavartattam magam sose miatta, egyszerűen csak nem nagyon megyek annak a közelébe szándékosan, akit amúgy nem kedvelek, vele is ez volt eddig, ezért lep meg, hogy most ő az aki leül mellém. Jó persze a klubhelyiség nem az én helyem, az jön ide, aki csak akar, de attól még rá nagyon nem számítottam, főleg hogy ilyen közel helyezkedik el, és nem mondjuk a helyiség másik végébe. - Nem nagy kérés, de... azt hittem a nevemet tudod, én tudom a tiédet. - mert hát na felületesen azért ismertem, mégis csak mindketten egy házba járunk, és a tetejében egy évfolyamra is csak más szakokra. No meg ő Connor tanítványa elemista szakon, e miatt egy picit talán még több okom van rá,hogy ne kedveljem. Aki ennyire olyan... mint ő, a végén még bejön a tanár úrnak és hát az igen, határozottan zavarna, pedig én pont hogy azt mondtam neki, hogy nem kéne csinálnunk semmit, mert abból csaj baj lehet. Rajtam próbáljon meg valaki kiigazodni igaz? - Nem emlékszel rám? - jó, ez az azért meglep. Nem hallottam a balesetéről, nem hallok mindenről, elég sok időt sikerül a kastély falain kívül tölteni és ha netán még említette is valaki, lehet hogy akkor is nagyon el voltam gondolkodva, kalandozva, mindegy, hogyan fogalmazunk. Erre a szimpatizálás dologra csak nem reagálok, mert hát... igen ez látszik rajtam, de ki szereti a másik képébe mondani csak úgy, hogy nem kedveli? No, nekem sem egy ez csak úgy lazán. - Oh, akkor azt hiszem értem. - bököm ki most már a kis magyarázat után. Na igen, így világos. - Mi történt? - szólalok meg újra kis hallgatás után, mikor már belemélyült a könyvébe. Lehet, hogy nincs közöm hozzá, sőt biztos, de attól még kíváncsi vagyok és valahogy kicsúszott a kérdés. - Mármint... persze ha nem szeretnél beszélni róla... - azért adjuk meg a lehetőséget arra, hogy ha akar, akkor inkább a levelével foglalkozzon és ne nekem magyarázzon, mert az aztán tényleg nem kötelező, főleg hogy ahogy jól leszűrte nem kedveltem, de most... nem olyannak tűnik, mint amilyen volt.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2014-12-17, 20:40
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán a klubhelyiség majd visszahoz némi emléket, hiszen jó pár éve tartozom már a Griffendél házba, biztosan jelent nekem valamit a hely, valószínűleg sok időt töltöttem el itt, akár csak a többiek. Viszont hiába nézek körül, egyelőre nem érek el vele sikert, így hát teszem azt, amiért eredetileg is ide jöttem, de az egyetlen bent lévő lányt mégse kerülöm el. Megtehetném, de… ugyan miért tennék ilyet? Szívesen megismerném azokat, akiket eredetileg ismertem, megtudnám, hogy milyen voltam, hogy a viszonyom kivel milyen volt, oly sok minden érdekelne és valahol el kell kezdeni ezt az egészet. Hogy más lennék, mint voltam? Fogalmam sincs… viszont azt észreveszem, hogy mintha háztársam némileg meglepődne a megjegyzésemen, pedig ebben aztán nincs semmi. Finoman biccentek neki egy kedves mosollyal, majd már le is dobom magam mellé, hogy nekiessek annak a bizonyos levélnek, ami egyelőre még nem nagyon tudom, hogy miről fog szólni. Nem szeretném, ha aggódnának, így valószínűleg a nagy semmit írom majd le, nem kell azt tudniuk, hogy a kicsi Trisha lelkivilága nagyon nem az igazi. Mégse vagyok képes nekiállni csak úgy ennek az egésznek, így a barna hajú lány felé fordulok, de amikor arckifejezésével találkozom ily közelről, komolyan elgondolkodom azon, hogy ő tudja-e azt, ami történt. Lehet, hogy ő kimaradt, amikor szó volt erről? Tény, hogy nincs mindig, mindenki ott, ahova a tanárok kérik. - Eszem ágában sincs szórakozni és nincs semmi hátsó szándékom se, csak… tudni szerettem volna a neved, ennyi az egész. Nem tudtam, hogy ez olyan nagy kérés. – vonogatom meg vállaimat, de szavaim normálisan csengnek, nem érezhető ki belőle se sértődés, se semmi negatívum se. Én csak próbálkozom, de… nem túl jól, erre kellett rájönnöm. - Sajnos nem tudom, hogy ki vagy, nem emlékszem rád, ahogy másokra se. De arra pillanatok alatt rájöttem, hogy valamiért nem szimpatizálsz velem. – mondjuk ez érdekes, végre valami, valami újdonság. Sokan nem reagálnak rám őszintén, de Dorothy-nál azt érzem, hogy semmit se kamuzik, sőt, engem hisz színésznek. Tettem volna ilyesmit csak úgy? Nem tudom. - Volt némi… balesetem a nyáron, így az emlékeim eltűntek és gondoltam próbálok újra megismerni mindenkit, de bocs, a világért se akarnálak zavarni. – úgyis olyan elfoglaltnak tűnik. Szóval jobb, ha inkább a saját dolgommal foglalkozom, tehát lerúgom a lábbeliket, majd felhúzom lábaimat és úgy kezdek el írkálni, mégis, agyam egy része Dorothy körül forog. Nem fejtettem ki a balesetet, talán nem szükséges, mert bár egyáltalán nem baleset volt, mégis, fájó tény az életemben.
Azt hiszem az lenne a legjobb, ha egyszerűen kerülném Connort. Akkor egyikünknek se lenne baja ebből az egészből, csak hát ez nem olyan egyszerű, ahogy szeretném. Az a baj, hogy tetszik és kedvelem, pedig nem kéne és félek, hogy ha elmegyek a bálba, akkor csak ott is összefutunk, ami nem lesz jó neki és nekem sem, de akkor mit kéne csinálnom? Hogyan tarthatnám távol magam tőle? A szüleim tuti, hogy kiakadnának, ha megtudnák, hogy egy tanár tetszik nekem, sőt nem csak hogy kiakadnának, eltiltanának tőle, talán a sulitól is, vagy őt próbálnák meg eltávolítani innen és az se sokkal jobb. Nem tudom, hogy mit kéne akkor tennem, tényleg nem... egyelőre egyszerűbb ha próbálok azon gondolkodni, hogy milyen varázslatokat helyezzek el a medálba, és akkor talán kevésbé fogom pocsékul érezni magamat. Bár persze a medál is tőle van, ami azért nagyban megnehezíti a dolgomat, de... Áh, a legjobb az lenne, ha belesüppednék a kanapéba és lazán egyé válnék vele, vagy... vagy valami. Az ismerős hang hallatán felkapom a fejemet, bár egy cseppnyi fáziskéséssel azért, de sikerült felismernem, hogy ki az, és eléggé meglep, hogy megdicséri a medálomat. Pont... ő? Meglepetten szökik fel a szemöldököm, enyhén értetlenkedve nézek rá, főleg, hogy simán le is ül mellém, amikor eddig inkább került és persze én is őt. - Öhm... kösz. - oké, így is van elég zűr a fejemben ezt most végképp nem értem. Akar valamit? Vagy csak szimplán szórakozni akar egy kicsit? Vagy... mi van most akkor? Figyelem, ahogy előpakol és elkezd írni, vagy legalábbis próbálkozik, na ilyesmit se nagyon láttam még tőle, de nem mintha olyan gyakran figyelném azt, hogy mit csinál. A kérdésére végképp a homlokomra ragad a szemöldököm. Komolyan, tuti, hogy ez csak valamit vicc. - Dorothy vagyok, de ezt tudod, vagy... csak szórakozni akarsz, vagy mi van? - tényleg nem értem az egészet, nem értem, hogy miért viselkedik így, vagy mi ez az egész, miért néz ennyire furán. Eléggé... hát nem is tudom, hitelesen adja elő az, hogy nem tudja, hogy ki vagyok, de lehet, hogy tényleg csak baromi jól játszik nem?
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
Trisha Harvelle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Trish és Dorothy 2014-12-14, 18:10
Dorothy & Trisha
[You must be registered and logged in to see this image.]Azt hiszem, hogy talán ismét ideje lenne megírni a szokásos leveleket a szüleimnek és a bátyámnak is, mivel tudom, hogy aggódnak értem, érdekli őket, hogy miként élem meg a dolgokat a suliban, sikerült-e barátokra lelnem vagy megtalálni a régieket, ilyesmik. Na meg… nem kevésbé érdeklő őket az sem, hogy emlékszem-e már valamire. A gond az, hogy nem, egyáltalán nem rémlik semmi és senki, nem tudom, hogy ki barát vagy ki ellenség, de azért bízom benne, hogy túl sokan nem utálhattak, de hát… én se ismerem saját magamat, így erre se vennék mérget. Mivel azért elég komoly ez az eset, ami történt velem, így McGalagony azért jelezte a házam tagjainak, hogy legyenek kissé elnézőbbek velem, mivel amnéziás vagyok és nem tudni, hogy meddig lesz ez így, tehát nem olyan nagy titok most az, ami velem történt, én pedig nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy sem. Részben jó, de másrészt? Nem szeretem szembetalálni magam a sajnálkozó tekintetekkel, erős vagyok én, túl fogok lépni ezen az egészen és legyőzöm az átkot, igen, így lesz! Most viszont egyelőre a levelekkel kellene foglalkoznom, de már unok a szobámban ülni a négy fal között. Jó dolog, ha egyetemistaként kaphatsz saját szobát, de most a legkevésbé vágyom arra, hogy egyedül legyek, így elég hamar jutok döntésre, bepakolom a kellő cuccokat szürke színű kis táskámba, majd ez után indulok meg a Griffendél ház klubhelyisége felé, így Dorothy már arra lehet figyelmes, hogy ennyi volt a magányos időszak, amit egyedül tölthetett. Nem öltöztem túlságosan fel, hiszen nem szándékozom kimenni a hidegre, ha pedig mégis úgy dönteném, hát könnyű szerrel fel tudom melegíteni a testem, mégis csak elemi mágiát tanulok most már elsődlegesen és akármilyen furcsa is, de a varázslatokra elég jól emlékszem. Szóval csak egy fekete, lábaimra simuló nadrágot húztam fel ezen a napon, kényelmes sportcipővel és hófehér felsővel, melyre még egy szürke kiegészítő felső is került, nyakamban pedig egy csinos medál lóg. Nem tudom, hogy kitől kaptam, hogy jelent-e nekem bármit is, de megtaláltam a többi között és tetszett, ezért van most rajtam. Hajam egyébként kibontva, szemeim pedig kihúzva, de más extra nincs rajtam. Ugye a táskámról már beszéltem, a pálca pedig alap kellék nálam. Ahogy betoppanok, szinte azonnal szúrom ki háztársamat, nézem meg távolról egyelőre, hogy ki lehet az, de ahogy másoknál, úgy nála se találok semmit az emlékeim között, így végül kedves mosolyt erőltetek arcomra, majd felé indulok. Ha jól látom, akkor csak félig van itt, de mintha gondolatai távol járnának… Sokszor látni ilyen embereket. - Szép medál! – dobom le magam mellé, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy én csatlakozom hozzá, megzavarva a magányát. Azért a lány könyvét picit arrébb tolom, hogy ne üljek rá véletlenül se, majd végül táskámat az ölembe veszem és egy saját könyvet veszek ki, mely a 4 elem mágiájáról szól, erre pedig nemsokára egy hófehér lap kerül. Jöhet még egy toll is, majd kis hajtűrés, hogy ne lógjon a lapba és nekikezdek az írásnak. „Kedves apa és anya!”- oké, eddig jól megy, de… mégse tudok igazán arra koncentrálni, érdekel azért, hogy ki ülhet mellettem. Korban hozzám közel áll, ahogy nézem, szóval tuti, hogy ismerem, és amíg ő valószínűleg emlékszik a nevemre, addig én az övére? Nos… nem! - Ne haragudj, de… elmondod, hogy hívnak? – pillantok ismét rá, és bár leülhettem volna jóval távolabb is tőle, mégse ezt tettem, ezt pedig veheti akár valamiféle kezdeményezésnek is részemről, ugyanis annak szántam.
A bál... talán jobb lenne tényleg még előtt lelépnem a suliból, és elutazni anyuékhoz Dél-Amerikába. Fogalmam sincs, hogy jó ötlet volt-e felajánlani Connornak, hogy akkor tartson velem, hogy érezze egy kicsit ő is jól magát, hogy nyugodtan ugorjon be, mert apu tuti, hogy szívesen beszélgetne vele akármiről, főleg ha mondjuk az ásatásról kérdezi, vagy ereklyékről. Nem tudom, hogy jó lenne-e egyáltalán, de belemegy-e, hogy... nem is tudom. Egyáltalán hogyan leszünk meg majd a vonaton? Vagy maradhatunk a hoppanálásnál és akkor az egyszerű és gyors? Sejtelmem sincs. És a tetejében most is a tőle kapott medált forgatom, de még nem találtam ki, hogy milyen varázslatokat kéne belehelyezni és ez egy... egy nagyon értékes ajándék. Mit mondok, ha valaki megkérdezi, hogy honnan van? Mit mondok, ha valaki érdeklődik, hogy kitől kaptam? Nem mondhatom, hogy az egyik tanáromtól, aki a tetejében engem nem is tanít túl gyakran, mert másik szakhoz tartozik a tantárgya. Az tuti, hogy gyanús lenne. Talán nem is kéne hordanom, mert még a végén valaki tényleg félreérti a dolgot, ha meg megkérdezik, akkor hazudnom kéne? Annyira nem tudom, hogy mi legyen... annyira tanácstalan és bizonytalan vagyok, mint eddigi életem során még szinte soha. Próbálom én megtalálni a jó megoldást, a helyes utat, de jelen esetben mi lehet az? Azt hiszem érdekel, tetszik... a fenébe nagyon is! De tudom, hogy nem szabad, mert a tanáromról van szó, idősebb és halálfaló volt és csak baja lehet ebből neki és nekem is. Fáradtan sóhajtok egyet és süppedek bele a kanapé párnájába. A cipőmet már ledobtam rég, szóval felhúzott lábakkal nézek ki a fejemből. Van mellettem egy könyv, de nem különösebben foglalkoztam vele, ami talán érthető, nagyon másfelé kalandoznak most a gondolataim, azóta, hogy lejöttem a medált forgatom megállíthatatlanul. Nem is tudom, hogy miért adott nekem ilyen értékeset. Na jó sejtem, de... ebbe pont hogy nem szabadna belegondolnom, nagyon nem.
//
