Jordan & Dorothy

Hát te mi a jó Merlint keresel itt?

Jól esett végre némi lazítás, be kellett vallanom, néhanapján tényleg nem ártott szabadságra menni. A Minisztériumban sokat stresszeltem az idióta főnököm miatt, míg az utcákon folyton veszélynek voltunk kitéve Terence-szel, a kollégámmal. Jó, nem mindig, de elég gyakran, mert valahogy mindketten vonzottuk a veszélyt, és a bajbaesettekre is rendszerint rábukkant. Mint annál a múltkori esetnél. A fiatal srác, aki megfenyegetett egy kislányt. Mi is volt a neve? Silent, azt hiszem. Például, nem is tudom, hogy ott miként végződött az ügy, és bár hiába érdekelt a dolog, inkább a tévé előtt lustálkodtam, egészen addig, amíg valaki nem kopogott az ajtón.
Átcsoszogtam az előszobába, és gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót. Kissé meglepődtem, amikor Olivia főnöke állt előttem. Ráadásul, ahogy megfigyeltem az arcát, igencsak zavarba hozhattam. Igyekeztem elfojtani egy kaján vigyort, és úgy tenni, mintha ebből semmit nem vettem volna észre, majd megkérdeztem, mit akar itt.
‒ Biztosan elkészül vele, kivéve, ha leragad minden üzletben, mert készül a nagy utazására, bár Merlin tudja hová rohant el ‒ feleltem unottan, és ittam a kezemben szorongatott sörös dobozból. ‒ Nos, mint említettem, nincs itt, szóval nemigen tudsz vele pletykálkodni ‒ tettem hozzá. Nem szerettem, amikor Olivia barátnői itt voltak, mert rendszerint halálra untattak a témáikkal, és még a tévét se hallottam tőlük rendesen, ezért ilyenkor vagy bezárkóztam a szobámba, vagy átmentem az egyik szomszédhoz.
Mindenesetre felajánlottam neki, hogy bejöhet, elvégre, nem küldhettem el csak úgy, bár a hátam közepére nem kívántam ezt a nőszemélyt. Szóval beinvitáltam, aztán megindultam a szobám felé, nehogy továbbra is zavart legyen azért, mert egy pasi áll előtte kissé hiányos öltözetben. Már éppen a nappaliban voltam, amikor utánam szólt, így csak visszakiáltottam neki: ‒ Persze, azért indultam. Érezd magad otthon! ‒ Talán nem volt a legjobb ötlet ezt mondani neki, de, ha valami nem tetszik, akkor legfeljebb kirakom, hiszen a lakás félig az enyém volt, megtehettem volna.
Gyorsan magamra kapkodtam valamit, közben pedig azon elmélkedtem, hogy miként értesíthetném Oliviát, hogy itt a nála is házsártosabb főnöke, más részt, hogyan küldhetném el őt.
Miután kijöttem, alaposan bezártam az ajtót, de nem Dorothy, hanem Balthazar miatt. Nem akartam, hogy a kicsikém halálra rémüljön tőle. Majd itallal kínáltam, mire kávét kért. Persze, hogy Liv főnöke… Halkan felsóhajtottam, mert többpercnyi kotorászás után (Liv és én mindig máshová pakolunk) végre sikerült feltennem a kávét. Neki dőltem a pultnak, és vártam, hogy lefőjön a kávé, de persze, mivel ő is újságíró volt, egyből kíváncsiskodni kezdett. Szusszantva ellöktem magam a pulttól, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve visszatértem a szobámba, és kiemeltem a terráriumából a majd egy méteres pitonomat, aki vígan tekeredett rá a karomra, és hagyta, hogy kicipeljem. Nem volt könnyű, hiszen folyton etettem, így aztán igencsak méretes példánnyá hízta ki magát.
‒ Őt rejtegettem ‒ álltam meg a hüllővel Dorothy előtt, és titkon reméltem, hogy sikítófrászt kap tőle meg jó messzire elszalad, vagy hopponál, de még a reakciója előtt hallottam, hogy végzett a kávéfőző, ezért letettem Balthazart, igen, oda szépen mellé, majd elővettem egy csészét, és teletöltöttem.
‒ Cukorral, anélkül? Vagy valami mással fogyasztod? ‒ pillantottam hátra, majd Balthazarra lestem, hogy nem kúszott-e még el, de összetekeredett a földön.

Jordan & Dorothy

Miért vagyok veled megáldva?

let's play a game!

Egy hosszú, és fárasztó nap után mi mást kívánhatna az ember, mint a barátai társaságát? Főleg ha az a nap nem csak hosszú és fárasztó volt, de mellette nem enyhén borzalmas is. Elvégre elég kellemetlen, ah mindenki munkáját egyedül kell elvégezni, vagy ha halomban áll a munka az íróasztalodon, és mindenki hozád jön a legostobább kérédésekel, amiket csak fel lehet tenni. Nos, bevallom, nekem nem sok barátom volt, ami persze valószínű, hogy az én hibám. Az emberek tapasztalataim szerint nem szeretik, ha a barátjuk az anyjuk helyett is anyjukként viselkedik, mikor a legjobbat akarja elvárni tőlük. Minden esetre, azért akad olyan ember, aki képes elviselni. Mikor barátnőm lakásához érve Jordan nyit ajtót, az az első, hogy kedvesen köszönök neki, majd mikor végignézek rajta kellően megilletődök. Rendben, hogy itthon van, na de bárki más is jöhetett volna, aki nem én vagyok. Legalább magára kaphatott volna valamit, mielőtt ajtót nyit, hogy ne egy szál alsóban villogjon az ajtóban. Persze, oké, volt rajta még egy trikó is, de azért na! Kérdésére kissé megráztam a fejemet, majd válaszoltam.
- Meg akarom kérdeni, elkészül-e holnapra a cikkjével, mert le kéne adnom, és gondoltam beugrok hozzá beszélgetni - mondtam, majd további szavaira kicsit öszevonva szemöldökömet félre billentettem a fejemet. - Tudod mit? Ha már ilyen kedvesen felajánlod... Megvárom itt. - Reméltem, hogy érzi az iróniát a hangomban, mikor a kedves ajánlatát említem, mert őszintén szólva ő úgy hangzott, mintha azt mondta volna: semmi kedvem hozzá, hogy beengedjelek, de nesze, lásd jószívem. Ez pedig határozottan nem tetszett egy alsógatyás fickótól. Besétáltam a nyitott ajtón mellette.
- Bízom benne, hogy szándékozol pár ruhadarabot is magadra venni, míg itt vagyok. - említettem meg neki, de mikor becsukta az ajtót mögöttünk, már el is idult a szobája felé, engem otthagyva az előtérben. Erre én némán összeszorítottam a számat, és picit beleharaptam belülről, hogy nem tegyek újabb csípős megjegyzést. Nem volna jó, ha egymás torkának esnénk ideiglenes vendéglátómmal, míg Liv hazaér, így meg sem mukkantam, de azt remélem nem gondolta komolyan, hogy ott fogok ácsorogni, míg ő tiszteségesen felöltözik. Önkényesen voltam oly bátor, hogy míg ő a szobájában tartózkodott, én levettem a cipőmet, és bementem a nappaliba, hogy leüljek a kanapéra. Mikor kijött a szobából, már egy farmer volt rajta, ami határozottan kellemesebb látványt nyújtott, mint az alsógatyája. Szememmel követtem, miközben kijött, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy alaposan bezárta a szobája ajtaját. Következő kérdése már kedvesebben hatott, mint a beinvitálása, így biccentettem neki.
- Egy kávét elfogadnék, ha lehet. - válaszoltam, majd az ajtaja felé böktem a fejemmel. - Csak nem rejtegetsz odabent valamit? Ritkán látok valakit, aki ilyen alaposan bezárja a szobája ajtaját. - sandítottam felé sunyin, de hangomból ki lehetett hallani a kíváncsiságot. Elvégre egy újságnál dogloztam. Mit vár? Hogy nem figyelek eléggé?

 

te perverz állat! És ha kekszes cserkészlányok kopognak? || music || 456
K.P

Hát te mi a jó Merlint keresel itt?

Ma kivételesen nem mentem be a Minisztériumba, mert Oliviával épp a nyaralásával kapcsolatos ügyeket intéztük, aztán, amikor végeztünk mindennel, ő elrohant valahova, én meg szépen hazasétáltam, ugyanis várt rám a házimunka.
Az unokahúgom legutóbbi hisztije óta olyan szép rendet tartottam, hogy még saját magamat is megleptem vele. Szóval, mivel még délelőtt értem haza, ezért letörölgettem a polcokat, kiszellőztettem, lemostam az ablakokat, felmostam, ahol kellett, ott felporszívóztam, kitakarítottam Balthazar terráriumát, kivittem a szemetet, rendbe tettem a szobámat, sőt még el is mosogattam! Tehát, Liv igazán büszke lehet rám, mert mire hazaér a lakás csillogni-villogni fog, és az egészet én csináltam.
Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy ilyen szorgos voltam, talán csak azt akartam, hogy tényleg elmenjen, és nyugtot hagyjon nekem, meg hát az is előny, ha nem hárpiaként fogad, mire hazaérek. Lényegében, mindent megtettem, ami a hűtőre kiragasztott cetlire volt írva, így letusoltam, aztán délután aludtam egy keveset, mert több órányi takarítás igen kimerítő tud lenni, pláne akkor, ha az ember fia ritkán teszi azt. Való igaz, varázsolhattam volna, azonban mivel a földszinti kis lakásunk legtöbb ablaka az utcára nézett, amik tárva-nyitva voltak, és különben se szerettem itthon varázsolgatni, ezért nem használtam mágiát. Meg aztán ki tudja… Lehet, átugrana egy szomszéd, és amikor ajtót nyitnék neki, szimplán elhúzna mögöttem egy önműködő porszívó, vagy felmosórongy. Na, azt hogy magyaráznám ki? Tehát nem kockáztattam.
Nem aludtam sokat, talán egy órácskát, majd egy trikóban meg alsónadrágban kicsoszogtam a konyhába, ahol előhalásztam azt a sörös dobozt, amit még az unokahúgom a múltkor hozott. Annak a társaságában lehuppantam a bőrkanapéra, felpakoltam a lábamat a kávézóasztalra, majd a távirányítót megkaparintva bekapcsoltam a tévét. Egy ideig sört iszogatva váltogattam a csatornák között, aztán leragadtam valami sportközvetítésnél, mert annál jobban nem találtam a műsorok között. Épp a számhoz emeltem a dobozt, amikor kopogtattak. Homlokráncolva pillantottam abba az irányba. Tudtommal nem vártunk vendéget, és reményeim szerint Liv elvitte magával a kulcsait, ha meg itthon hagyta volna, akkor simán behopponált volna a lakásba, szóval… Lehetséges, hogy mégis csak egy szomszéd lenne?
Halkan felsóhajtottam, és kinyomtam a tévét, aztán a sörrel a kezemben feltápászkodtam, és kisétáltam az előtérbe. Fogalmam se volt róla, hogy ki az, és mit akar, de szerettem volna minél hamarabb lerázni, mert ma nem voltam túlzottan szociális hangulatban. Elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtó zárjában, majd félig kitártam az ajtót. Épp el akartam küldeni az illetőt, amikor megláttam, hogy ki ácsorog a lábtörlőnkön. Persze, hogy Olivia főnöke volt! Ismét sóhajtottam. Na, aztán pont ő kellett még nekem!
‒ Szia Dorothy ‒ köszöntem, majd igyekeztem elnyomni egy ásítást, ami még a délutáni szunyókálásom utóhatása. ‒ Jelenleg nincs itthon. Elment valahová ‒ közöltem a tényt, miszerint Liv nem mostanában fog hazajönni, és burkoltan céloztam rá, hogy igazából akár el is mehetne, de nem olyannak ismertem, mint aki hagyja magát lekoptatni.
‒ Mit szeretnél tőle? ‒ érdeklődtem, hátha odaadhatom neki azt a valamit, amit keres, már ha keres valamit, és nem pusztán csacsogni jött ide. Szívesen előtúrtam volna neki akármit, csakhogy végre elmenjen, bár a pillanatnyi ellenszenvem csupán annyiban érződött, hogy még a szokásosnál is kurtább válaszokat adtam neki. ‒ Fogalmam sincs, mikor ér haza, de van egy olyan sejtésem, hogy úgysem tágítasz, szóval, akár be is jöhetsz. ‒ Félreálltam az útból, hogy bejöhessen, (bár, ha inkább mégis elmegy, akkor megteszem azt, amire eddig vágytam, és rávágom az ajtót), de ha mégis bejött, akkor magára hagytam egy időre az előszobában, és gyorsan magamra kaptam valami farmert, mert időközben én is rájöttem, hogy kissé hiányos az öltözékem.
‒ Hozhatok esetleg valamit? ‒ kérdeztem, miközben visszatértem a nappaliba, csak előtte jól bezártam a szobámat, nehogy Balthazar kijöjjön onnan, mert más se hiányzott volna nekem, mint egy hisztis nő. A lényeg tehát az, hogy ha valamit inna, akkor megkínálom egy itallal, és esetleg magamnak is töltök valamit, mert arra is rájöttem, hogy bezártam a szobába a sörömet, viszont már nem volt kedvem visszamenni érte.

Jordan & Dorothy

Miért vagyok veled megáldva?

let's play a game!

Vannak napok, melyek egyszerűen csak jól indulnak. Nem kell hozzá ok, hogy ez megtörténjen, mégis így van. Na ez a nap, nem volt ilyen! Számomra legalábbis semmiképp. Reggel ahogy beértem a szerkesztőségbe maga az őskáosz fogadott, mintha tegnap ott sem lettem volna. Pedig ott voltam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy hogy képesek egy éjszaka alatt így összekutyulni mindent, de képesek rá. És általában én vagyok az, aki rendet rak. Nem azért mert élvezem, hanem mert nincs más választásom: ha én nem csinálom meg, akkor senki. Az a legfőbb baj, hogy mindenki tudja, hogy én megcsinálom. Minden estre beültem az irodámba, és elkezdtem rendszerezni az iratokat külön a félkész cikkektől, a képeket felcímkézetten egy helyre gyűjteni és mikor rend lett az asztalomon, végre igazán dolgozni is elkezdhettem. Merlinre, mennyi cikket kellett átolvasnom... Kész katasztrófa. Legszívesebben leüvöltöttem volna mindenki fejét, de muszáj voltam visszafogni magam. Nem bánhatok úgy a dolgozókkal, mintha nem csinálnának semmit, még akkor sem, ha ténylegesen nem csinálnak semmit. Kezdem megtanulni, csak elég nehéz türtőztetni magamat, amikor azt érzem, fel tudnék robbanni, hogy minden rám hárul. Néha azt érzem, én vagyok itt az egyetlen, aki csinál is valamit, pedig ez nem igaz.
Munka után nem mentem egyből haza, ami elég rendhagyó nálam, de meg kellett látogatnom Oliviát. Egyrészt, mert még nem adott le egy cikket, ami holnapra kéne, másrészt mert vágytam egy kis társaságra. Persze, egész nap emberek között voltam, vagy legalábbis láttam embereket az irodám ajtaján keresztül, de úgy értem, baráti társaságra. Mikor dolgom végeztével rendet raktam újfent az íróasztalomon, majd kitisztítottam a gondolataimat és London egyik belvárosi parkjára összpontosítottam, mi közel van a Parrish lakáshoz. Éreztem azt a gyomorforgató rántást, amit már annyiszor megszoktam, és egy pillanattal később a parkban tűntem fel. Merlinnek hála senki nem volt a közelemben, és nem láttak meg: pont így terveztem. Innen az utat lassan sétálva tettem meg a házig. Mikor a lakásuk ajtajához értem határozottan bekopogtam. Pillanatokkal később kinyílt az ajtó, mögötte Jordan állt.
- Oh. Helló Jordan! Oliviát keresem.  - szólaltam meg, és a tőlem telhető legkedvesebb ábrázatot igyekeztem vágni. Mert ugyebár a barátaink rokonaival illik kedvesnek lenni. Remélem, hogy ennek az íratlan szabálynak a fordított verziójával, hogy a rokonaink barátaival is illik kedvesen bánni, Jordan is tisztában van.  

bocsi, elég ratyi lett... || music || 368
K.P