2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mondanám, hogy nem érdekel mások véleménye, de az az igazság, hogy ez nem lenne igaz, hiszen a bátyám előtt is titkolom ezt a kis affért, vagy minek nevezzem. Neki se mertem elmondani, mert tudom, hogy nem igazán venné jó néven. De az biztos, hogy attól még... szeretnék vele lenni ma is, vagy akár pénteken, de nem tudom, hogy milyen szinten, vagy milyen mértékben, de nem kell mindig mindent tudnod ahhoz, hogy jól érezd magad. Van amikor az a jó, ha csak sodródsz az árral, ha csak hagyod, hogy a dolgok megtörténjenek, úgy ahogyan kell nekik és kész. Egyszerűen csak azt szeretném, ha úgy lehetnék vele, mint most is, hogy nem kell foglalkoznom se a holnappal, se a következő tíz perccel, csak is vele. Próbálok lenyugodni, nekem főleg kell, mert az amúgy is rendkívül fehér bőrömön nagyon jól tud látszani, hogy mikor vagyok úgy istenesen kipirulva és most ez nagyon így van. A szeplők is csak úgy rikítanak a félhomályban ennek hála, de nem érdekel, nem fogok most ezzel foglalkozni, majd kint... azt mondom, hogy nehéz volt az erősítő. Ez csak akkor nem lenne nagyon rossz kifogás, ha nem a gitár kerülne végül a kezembe. - Akkor maradj velem... majd szerzünk egy szobát valahol. - mosolyodom el, és nem tudom megállni, hogy ne lépjek még közelebb hozzá, mielőtt az utolsó gombokat is begombolná az ingen. Muszáj még egyszer megérintenem, mielőtt újra úgy teszünk, mintha közünk se lenne egymáshoz. Még a kezébe simulhat az enyém, mert itt senki sem látja, és érezhetem a szíve dobbanását a tenyerem alatt, kint már mindez csak emlék marad, amire visszagondolhatok. - Munka után összeszedek pár cuccot otthon és találkozunk a bulid után oké? A szokott helyen. - ahol nem figyel senki, ahol nem szúrja ki senki még az én répa vörös hajamat sem. A mosolyom nem tűnik el, sőt még szórakozottan hátra is nézek, amikor elindulok előtte kifelé, a gitárt felvéve. Oh, szeretem én megjátszani magamat előtte nagyon is, hát naná, hogy szeretem! Tudom, hogyan néz rá és ennél nincs is jobb dolog az életben.
Enyhén kapkodom még a levegőt, muszáj itt bent lenyugodnunk, mert ha úgy megyünk ki innen, hogy kiköpjük a tüdőnket, az életben nem mossa le rólunk senki, hogy mit is műveltünk. A dolognak mindketten meginnánk a levét, rásütnék, hogy egy céda, én meg a házasságtörő szerepében tetszelegnék. Na nem a rajongóim miatt, talán ők még jobban bírnának, a botrány élteti őket. Nem, inkább arról van szó, hogy a faluban nem tudnék többet fellépni, mert a tulajok nem akarnának botrányt, hogy vajon kire mászok rá legközelebb, végülis Carmen nem túl idős, mi van, ha legközelebb egy tinivel kezdek? Úgyhogy miközben öltözködünk, magukra kapkodjuk a ruhákat, megpróbálok jó mélyeket lélegezni, letörölni magamról a kéjenc vigyort, mintha csak a tényleg az erősítőt kerestük volna. Való igaz, hogy a szenvedély erősebb bennünk, mint a beszélgetés utáni vágy, de a menetek között is szeretek vele lenni. Egy utolsó csókot még megengedek magunknak, de tényleg csak gyorsat, mert máris fickósnak érzem magam, hogy folytassuk a dolgot, pedig nem vagyok már huszonéves, de ő annyira meg tud mozgatni a szűk kis járataival, hogy mellette igazi tenyészbikaként tudok tündökölni. Talán még éjszaka lehetőségünk lesz összebújni. Így vagy úgy, ki fogom erőszakolni a dolgot, na nem mintha szükség lenne rá, most is ő kezdeményezett. Voltam annyira előrelátó, hogy hoztam magammal némi kéztörlőt, amiben meg tudunk tisztálkodni, neki talán nem árt, ha majd felkeresi a mosdót is, de nem azon az egy percen fog múlni. A gitártokért nyúlok, és igyekszek rendet rakni, mert leborult pár dolog az akció közben, de úgy nem vészes. - Nem érdekel, hogy mit kell. Jess kedvéért hazamennék, érte nem. Azt mondtam, hogy maradok, amíg maradok. Veszekedett, mint mindig, most csak veled akartam lenni. – Nem a magvaim elszórása beszél belőlem, hiszen már megtörtént, még mindig úgy érzem, hogy ezt a csodaszép, ölelni és csókolni való lányt akarom teljes lelkemmel, akár vele aludni, bár tudom, hogy a bátyja révén nem állunk túl jól. Talán kivehetnénk egy szobát az egyik panzióban, amely Roxmortstól nem messze az úton található. - Akkor hogy legyen? Megvárjalak, vagy utána találkozunk? – Teszem fel a kérdést, hogy minél hamarabb kiderüljön, mennyit lehetünk együtt. Nem akarom én kisajátítani, az is teljesen rendben van, ha munka utána hazamegy, elrendezi a dolgait, és hamar letudom a bulit, és úgy találkozunk. Úgyis írtam neki egy dalt, majd kettesben adom elő. - Hát öö... – Vigyorodom el, és széttárom a kezemet. Körbenézek, és végül megpilantom az egyik sarokban. Átadom neki a gitárt, az mégis kisebb súlyt nyom, majd két kézre markolom a dobozt, és megindulok a nyomában. Még most is vágyakozva figyelem az előttem ringó csípőt.
Én magam sem tudom, hogy pontosan mit is érzek, de néha nincs is erre szükség. Nem szeretek én mindent kimondani, néha jobb, ha az ember csak... hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek úgy, ahogy kell. Nem tudom, hogy mi lenne, ha nem lenne felesége, ha nem kéne titokban találkoznunk, ha hirtelen elválna és együtt lehetnénk bármikor. Nem tudom mi lenne, de nem is érdekel, csak az, amikor együtt vagyunk, mert az egyszerűen mindent elsöpör és amikor magam vagyok, vagy dolgozom, akkor is csak könyökölök néha a pulton, nézek magam elé és elképzelem, ahogy a csókjai lágyan cikáznak fel és le a testem mentén. Nagyon egyszerű elkalandozni, amikor ő jut az eszembe, amikor pedig itt van... hát esélytelen lett volna, hogy kit maradjunk beszélgetni és ne jöjjünk be végül egymásnak esni. Ez most nem valami hosszú elnyújtott dolog, de nem baj, mert így is ugyanannyira élvezem, ezt az elfojtott hangok tökéletesen bizonyítják. Csak újabb és újabb nyögések, amiknek hangot tudok adni, kapaszkodni belé, amikor másik helyre pakol és és harapni a saját ajkamat, hogy ne sikítsak, amikor elérjük a végjátékot. Vad tempót diktál, de ezt szeretem, hogy mellettem úgy érezheti magát, mint egy kis kamasz, aki még ereje teljében van. Nem arról van szó, hogy már öreg lenne, de így akkor is visszafiatalodhat, mellettem könnyedén. Csak elmosolyodom, hogy már nem is lehet érteni, hogy mit mond, de nem számít, elvettem az eszét és ez a lényeg, nem kell összefüggően beszélni. Szinte reszketek, ahogy eltávolodik tőlem, miután egy utolsó vad sikolyt is megpróbáltam magamban tartani. Sok volt, de elsöprően jó, mint mindig. Nem is akarok ennél többet, csak próbálok levegőhöz jutni és összeszedni magam. Ezek után mindig rendkívül nehéz kimenni, reszket a lábam, a hangom érdesebb, mint máskor, de nem izgat, hogy ki mit szűr le. Bizonyíték nincs, bármit tagadhatunk. - Tudom. - mosolyodom el, és amikor leugrom a földre még nyomok egy csókot az ajkaira, afféle röpke zárszóként, csak aztán keresem meg a ruháimat. Nem tudom megállni, hogy ne vessek még rá néhány lopott pillantást, mert muszáj még látnom, mielőtt újra rá kerülne a ruha. - Persze, hogy el. És utána... ráérsz ezek szerint? Nem kell hazarohannod... hozzá? - megértem én ezt is, viszont ha nem így van. Hozzánk nem jöhet, akkor ki kell találni valamit, mert Casper otthon van, estére már otthon lesz és nem venné jó néven a dolgot, ebben biztos vagyok. Mégis csak a kishúga vagyok, még ha csak pár perc is, ami köztünk van, de attól még sajnos nem értékelne egy idősebb pasit, főleg nem egy családosat. Beköpne apunak és akkor aztán kapnám rendesen a fejmosást, az viszont nem kell. Az én életem, én döntök róla, hogy élem. - Szóval... hol van az az erősítő? - azt se tudom, hogy tényleg itt van-e egyáltalán, nem rémlik... most kb. semmi sem.
Csak a most érdekel, ahogyan ő is érezteti velem. Az, hogy egyesülni tudjunk, testileg lelkileg. Nem kalandozik el a figyelmem, de már tudom, hajnalig nem fogok hazamenni. Ha kell, őt viszem magammal a buliba, vagy onnan lépek le gyorsan, mert nem csak lopott pár percet akarok tőle. Végig akarom simítani az arcát, ahogyan alszik mellettem, át akarom ölelni, hogy együtt pihenhessünk. Tudom, hogy a vadságomat szereti, amit meg is kaphat, amennyire még tőlem telik, de valójában arról van szó, hogy nagyon is tetszik nekem. Nem egy lecserélhető kislányt látok benne. Való igaz, felspanol a titkos légyott, amelyre állandóan sort kerítünk, de vajon kihülne a láng, ha változna a kapcsolatunk. Nem tudom, néha úgy vélem, ez neki tökéletesen elég, bár látom benne olykor a féltést, hogy magának akarna teljesen, máskor pedig pusztán a szenvedély kedvéért van velem. Nehéz kiismerni őt, de még magamat is, állandóan változik a véleményünk egymással kapcsolatban, valami viszont állandó, nem tudunk egymás nélkül meglenni. Kimondta: megveszek érted. Én is így érzek, s nem tudom, hogy ezt hogyan is kell értenünk. Szerelem? Szenvedély? Fellángolás? Mindegyik egyszerre? Ha pusztán a testiségről lenne szó, miért hallgatna meg oly lelkesen, figyelmesen? Miért akarnék olykor csak hozzábújni, vagy pusztán megfogni a kezét. Miért dobog a torkomban a szívem, amikor csak fél pillanatra benyitok a kocsmába, hogy hozzá sem szólva összeakadjon a tekintetünk? Mindaz, amit egykor Sarah iránt szerelemnek hittem, a nyomában sem jár annak, ahogyan most Carmenre tekintek. Vagy önáltatás lenne, amivel le tudom vezetni a feszültséget? Őszintén szólva már az sem érdekel, hogy egyre vadabbak vagyunk, Sarah előtt mostanság úgysem vetkőzöm le, ha nem muszáj, inkább az utcákat rovom még éjjelente is, vagy beülök valahova csendesen gitározni, minthogy otthon legyek Jess lefektetése után. Bekérdezkedhetnék Carmenhez is, de a testvére fene tudja milyen szemmel nézne rá, és hát nem akarok a lánynak sem a terhére lenni, vagy azt éreztetni vele, hogy nincsen hová mennem. A szeretőm, nem pedig a párom, meg kell adnom számára a szabadságot, hiszen még fiatal, nem ő tehet az elcseszett életemről. Úgyhogy karmoljon csak, én sem fogom magam vissza, úgyis szerzünk pár lila foltot a dolog végére, amely már tényleg itt van közel. Ám annyira energia van bennem, hogy éjjel még akarom, nem fogok várni péntekig. Imádom a bőrét, azt az édes, nyalni-csókolni való bőrét, a nyaka hajlatát, a mellét, mindenét, így nem hagyok ki semmit, ha már előjátékra nem adódott lehetőségünk, hát megkapja tőlem útközben is. Tudok kétfelé koncentrálni, s bár további izgatásra ahogy nézem nem sok szüksége van, azért teszem, mert nem pusztán az aktusért vagyok vele, a füle mögött is oda akarok pusszantani, saját magamért. Kőkeményen belehatolok, hogy érezzük, élünk, és most egymásért vagyunk. Amennyire lehet, próbálok némán dolgozni, ám ahogyan látom a kéjt a szemeiben, lassan már kezd nem érdekelni a dolog, főleg, hogy még az ajkait is harapdálja közben. Ezt nem sokáig hagyom, szinte szó szerint ledugom a nyelvem a torkán, hogy némi duruzsoló hanggá csökevényesedjen a saját hangos hörgésem is. - Esküszöm most már... lefizetem valahogy... De addig is... akarlak, mindig. – Teljesen összefüggéstelenül beszélek, látszik, hogy már közel a csúcs, neki is pont ilyenkor jut eszébe dumálni, de nem tudok rá haragudni, végülis arról beszél, hogy csak én kellek neki, máskor is. Nem tudom, hogy mit lát bennem, amikor fiatalabb, erősebb pasijai is lehetnének, de nincsenek önértékelési problémáim, hogy ne fogadjam el a dolgot. Végülis én is elégedettebb lehetnék az életemmel. Gyorsítunk a tempón immár a falnál, az sem érdekel, ha fájdalmat okozok neki, vagy éppen magamnak, olyan durva vagyok, amennyire csak lehet, s tudom, nincsen ellenére a dolog. Az ő vágya teljesedik be először, alig pár pillanattal az enyém is, nagyon egymásra vagyunk már hangolódva. El sem tudom képzelni, hogy vannak olyan párok, ahol hatalmas távok vannak közöttük, az olyan értelmetlen dolog. Megállok, és próbálok lélegezni anélkül, hogy ne ájulnék el. Nem is a megerőltetéstől, sokkal inkább a gyönyörtől, amelytől még a lábujjaim is bizseregnek. Most kéne valami szerelmi vallomást kinyögnöm, de úgyis megijedne. - Én is megveszek érted. – Ellépek a testétől, és segítő kezet nyújtok, hogy meg tudjon állni a lábán. Egy pillanatra magamhoz vonom, hogy megcsókoljam. Na igen, nem csak ennyiről szól az életünk, hogy vágyunk a másikra, majd kielégülünk, és kész, újra és újra át akarjuk élni a csodát, amit nyújthat a kapcsolat. Reményeim szerint egyszer talán lelkileg is. Meg akarom őt ismerni, kiváncsi vagyok arra, mit akar az élettől, s egyszer mellette akarok felébredni úgy, hogy nem kell sehova sietnem. Igen, azt hiszem valahol beleszerettem. Még ha nehéz is kimondanom. Miközben öltözködöm, vidám mosollyal fűzöm hozzá az elképzelésemet. - Nem sietek nagyon. Eljössz velem abba a házibuliba? Esküszöm nem leszek féltékeny, ha másokkal táncolsz, de legalább látlak. Jól éreznéd magad, utána pedig...
A holnap, vagy a fél óra múlva most cseppet sem érdekel, csak a most. Ez a kis idő, ami megadatik nekünk, mielőtt ki kell menni innen, mert végül... sajnos ki kell majd. És majd megint úgy teszünk, mintha tényleg csak az erősítőt kerestük volna. Lehet, hogy van aki sejt valamit, ha más nem, hát az én kedvenc pultos társam, de benne bízom, nem fog elárulni senkinek sem és főleg nem roham majd ahhoz a rémes perszónához, hogy kitálaljon neki. Annál jobban kedvel, maximum aggódna, de hát úgyis tudja hogy nincs értelme a fejmosásnak. Ezért nem beszéltem erről az egészről a bátyámmal sem, mert biztos vagyok benne, hogy szépen lekapna a tíz körmömről, hogy nem lehetek ilyen felelőtlen, hogy nem robbanthatok szét egy családot, de... nem én teszem! Ez a család már amúgy sincs egyben és én csak teszem azt, amit a szívem... vagy talán inkább a testem diktál. Nem tehetek róla, talán tényleg az vonz benne, ami. Egy zenész, egy vad fickó, aki igyekszik újra élni a fiatalságát, egy apa, aki ragaszkodik a lányához, ezért sok mindent eltűr, egy csodás szerető, egy titkos hódoló. Minden meg van benne, és én csak ezt akarom, nem gondolva a holnapra és nem gondolva a jövőre. Nem karmolok, ezúttal nem, pedig istentelenül nehéz megállni, de tudom, hogy legutóbb is nagyon nehezen magyarázta ki magát belőle és nem kéne újra kellemetlen helyzetbe hoznom. Így is van elég baja azzal a nővel, nem akarok még én is plusz kellemetlenségeket okozni neki, csak hát... nem egyszerű visszafogni magam, főleg amikor úgy présel a falhoz, hogy szinte már egybeolvadok vele, amikor úgy szorítja a melleimet, mintha el se akarná már soha engedni őket. Én pedig nem akarom mást, csak hogy végre érezzem magamban, hogy végre megfogja a combomat és keményen nekem essen. Erre pedig szerencsére nem kell várnom, egy kicsit sem. Próbálom én visszafogni magam, de elég nehéz mellette. Már-már érzem, ahogy a vér kiserken, ahogy ráharapok a puha húsra, az alsó ajkamra, különben biztos, hogy jóval hangosabb nyögések szakadnának fel a torkomból. - El kell... el kell jönnöd... hozzám... pénteken. - Casper nem lesz otthon, ez biztos. Éjszakai műszakot vállal, vagy... tudom is én most. Nem tudok tisztán gondolkodni, de az biztos, hogy nem lesz otthon és akkor nem kell visszafogni magunkat. Csinálhatjuk akár ágyban is, vagy a lakás bármely pontján és nem kell csendben maradnom, mint ahogy most... kéne. Észre sem veszem, hogy mikor kerülünk át máshová, egyszerűen csak átpakol és kész, nem sok beleszólásom van és nem is lenne egyébként sem. Csak arra figyelek, hogy vissza tudjam fogni magam, legalábbis, ami a hangot illeti. Kapaszkodom belé, a vállaiba, a hátába, néha a haját húzom, úgy istenesen, de a nyaka sem marad ki. Nem kéne újra vöröslő foltokat hagynom rajta, de ez elég nehézkes most is, főleg hogy rendkívül kemény tempót diktál. Szint már a vállába sikítok, hogy tompítsa a hangom erejét, amikor az utolsó lökésnél elérek a csúcsra. Nem kéne, hogy mindenki tudja, hogy mi folyik itt, majd... maximum azt mondjuk, hogy ledőlt az egyik mézsörös hordó és megijedtem, bár... nehéz lesz elhinni, de nem érdekel. Amikor ő is végez úgy érzem, hogy megmozdulni a is képtelen vagyok, csak pihegek, próbálok levegőhöz jutni, de nem megy könnyen. Az erősítő... fogalmam sincs, hogy egyáltalán itt van. Úgy maradok, ahogy voltam, a fejemet a hűvös falnak vetem, a mellkasom szaporán emelkedik, még az se megy, hogy a lábaimat összezárjam. El kell jönnie pénteken!
Nehéz a holnapra gondolni, a ma annyira leköti minden gondolatomat. A sok nyűg, a megoldandó feladatok, amelyet Sarah léte rám ró, az, hogy Jess-t mosolygósnak lássam, szinte lehetetlennek tűnik, hogy még a reménykedő Carment is belepaszírozzam a gyötrődős gondolatfoszlányok közé. Ha eszembe jut, nem úgy képzelem őt el, mint dolgos feleséget, aki súrolja a szekrényt. Talán valóban megszűnne a varázs, a mostani helyzet viszont talán tönkreteszi. Előbb utóbb talán fel is adja, és lelép egy fiatalabb, de megbízhatóbb szobafestővel, ha rájön, hogy rám hiába vár, vagy úgy érezné, hogy csak kihasználom őt. Mert így van, bizonyos fokig. Kell nekem, hogy feldobja a mindennapijaimat, de amikor belegondolok abba, hogy megőrülnék, ha végül másé lenné, ezt nem tudnám elviselni. Féltékenység? Aligha. Magamnak akarom őt, hogy ne érinthesse más a hamvas bőrét, ne csókolja senki a combja belső puha részét, s másnak ne cirógassa meg a haját, hogy nem lesz semmi baj. Ha elvenném, talán mellette is besavanyodott valaki lennék, aki nem képes élvezni ami jutott. Mi a garancia arra, hogy nem keresek ismét egy fiatal kislányt, aki kirángat a kötöttségekből? A végtelenségig ez úgysem mehetne. Győzködöm magam, hogy csupán Sarah volt rossz választás. Ha úgy vélem, hogy több kell számára, minthogy a szeretőm legyen, és nem csak a szavakig terjed, akkor talán majd lépek, mert mellette tényleg azt érzem, hogy élek. Addig viszont vaduljunk, mert kell, hogy nekem essen, hogy fájdalmat okozzon, hogy eljuttasson a gyönyör paradicsomába. Azért csak óvatosan, nem hagyhat még egy karmolásnyi nyomot, mert a banya mindent kiszagol. Azt viszont nem akadályozhatja meg, hogy én azt tegye vele, amit csak akarok. Amennyire csak lehet, próbálunk halkak lenni, de egy ilyen vad angyal mellett ez közel lehetetlen. Felhördülök a vágytól, ahogyan meglátom szinte izzóan ruganyos meztelen testét, ezzel jelezve, hogy nem akarok várni. Soha nem mondanék neki ellent, még lázas betegen sem, mert akkor is többet nyújthat, mint bárki, bármi ebben az elcseszett életben. A szisszenése nem érdekel, csak fokozza a vágyamat, tudom, hogy mindent megtesz nekem, talán pont azért is vagyok pont vele felhőtlenül önmagam. Megszólal ugyan, én meg alig hallom, és célra tartva jó mélyen behatolok. Cél a gyorsaság, s időnként a változatosság kedvéért kissé áttérrek a szűkebb járatra is, amelyet tudom, hogy szintén élvez a fő vonulat mellett. Nem lassíthatunk, valahol félúton viszont átkeveredek a másik oldalra, hogy fel tudja ülteni az egyik szekrényre, hogy kényelmesebben el tudjon helyezkedni. A hátsója talán így a kissé hűvös falhoz ér, de biztosabb kézzel tartva őt még keményebb tempót tudok diktálni. Az ajkait szinte harapom már, oly közel járok a minden vágyamat megtestesítő kitöréstől.
Nem is tudom, hogy igazán átgondoltam-e már ezt az egészet. Fiatal vagyok még, egyszerűen csak élek a mának és valahogy nem gondolkodtam még azon, hogy mi lesz, ha tényleg beváltja az ígéreteit, ha egyszer tényleg elhagyja Saraht. Megmarad akkor is a szikra, vagy inkább tűz, ami minden alkalommal izzik közöttünk? Vagy főként az adja, hogy bujkálunk, hogy indokokat találunk ki egy-egy röpke órára, amíg együtt lehetünk? Azért ennek is meg van a maga izgalma és kár lenne tagadnom, hogy nem vonz benne a tény, hogy nem lehetnék vele. Tudjátok a tiltott gyümölcs mindig sokkal édesebb, még ha igazából nem is az, de ő nem más számomra, mint egy tiltott gyümölcs. Egy zenész, aki valamikor fiatalon vad volt és még most is épp eléggé ki tudja élni rajtam a vágyait, akkor is, ha épp egyesek szerint akad, ami furcsán perverz megoldás, de engem nem izgat. Szeretem a stílusát, szeretem azt, ahogy az élethez áll és hozzám, amikor elszabadul benne az a vad ösztön, amikor nem gondolkodik semmin, csak teszi azt, ami először eszébe jut. Ez az, ami kell nekem, a pezsgés és a szórakozás, hogy néhány lopott indíték kell csak, hogy egymásnak essünk a hátsó raktárban. Ilyenkor nem számít semmi, sem az, hogy van otthon egy felesége, aki csak kínozza, sem az, hogy nem lehetünk bármikor együtt, sem az, hogy odakint kéne italokat osztogatnom, az pedig főleg nem, hogy jóval idősebb nálam. Mégis mit számít ez akkor, ha amúgy minden meg van köztünk, ami kell? Az összhang, a tűz, a vágy, nem kell mindent ennél mélyebben átgondolni, nem kell mindent túlbonyolítani. Ha most odakintről valaki hallana minket minden bizonnyal nem tudná, hogy épp az egész helyet szétverni akarjuk, vagy átrendezni, de nem érdekel, csak arra figyelek, ahogy a nevemet mondja ki. Ezt akarom, erre vártam már azóta, hogy legutóbb kitette a lábát tőlem. Nem szórakozom, nincs sok időnk, ha túl sokáig maradunk bent az feltűnő lenne, hogy nem biztos, hogy azzal foglalkozunk, amit mondtunk. Persze meg se fordul a fejemben, hogy ő esetleg visszakozna, soha sem szokott és most is se perc alatt már a felsőm alatt matat, én pedig rángatom le róla a ruhát. Csak akkor szakadok el tőle, amikor a saját cuccaimat kezdem el ledobálni végre. Nehéz eldönteni, hogy felszisszenek, vagy felnyögök, amikor nekem esik, de talán valahol a kettő között. Ezzel is csak ingerel tudom, tisztában vagyok vele, hogy hogy működik ez nála, én pedig nem húzom nagyon az időt. Nem kellenek szavak, csak finom suttogás az, ami elhagyja az ajkaimat. - Megveszek érted... - csak annyira tolom el magam a faltól, hogy meg tudjak fordulni és szembe kerüljek vele. Nem kell őt még ingerelni, látszik, hogy már csak rám vár, talán már napok óta csak rám vár. Egy halk nyögés csak, ami elhagyja az ajkaimat, amikor végre megérzem magamban, miután a lábamat megemeltem, hogy jobb legyen a hozzáférés így állva is. Csak aztán tapadok rá a nyakára, harapdálom finoman a fülét, hogy tovább ingereljem. Nem maradunk sokáig idebent az már biztos.
Túl régóta húzom ezt a dolgot, már találhattam volna megoldást, csak éppen még sosem voltam ilyen helyzetben. Szinte kilátástalan, nem csoda, hogy Sarah-n kívül mindenki szenved benne. Jess-nek nem jó, ha állandóan veszekedni lát bennünket, az anyja zsarnoki, én beleroppanok a dolgokba, Carmen pedig állandóan a rövidebbet húzza, hogy várnia kell rám, és csak a remény van számára, hogy egyszer majd jobb lesz. Szinte rutinból igérem mindig, magam sem tudom, hogyan tudnám Jesst is kimenteni ebből az egészből, és még akkor sem biztos, hogy Carmen többet akarna tőlem, vagy ha igen, mit szólna a kislányhoz. Az ilyesmik soha nem kerültek szóba, csak próbált megértő lenni, netán értetlenkedni, hogy miért nem hagyom az egészet. Igaza van, valahol. Csak halogatom, amíg lehet, boldogabb nem leszek a helyzettől, csakis a karjaiban, a pillantása keresztüzében érzem azt, hogy otthon vagyok, s boldog. Nem is a fizikai kielégülés, sokkal inkább a figyelem miatt. Na jó, Carmen tud pár olyan figurát, amit Sarah még virágkorában is frigid lett volna kipróbálni. Nem érzem magam egy vén kéjencnek, hogy kihasználom, kettőn áll a vásár. Hogy szeretem e? Nem tudom, tényleg nem. Ragaszkodó pillantásából, önzetlen, szinte anyáskodó, máskor kurvás viselkedéséből csakis irántam úgy tűnik, valami komolyat érez, nem húztam ki belőle szándékosan, ennyire nem vagyok mocskos. Szemezünk egy kicsit, ebben még nincsen semmi baj, még mosolyt is kapok tőle. Lassan már kezdem nagyon unni, hogy mindez titkos. Nem tudom, hogy mennyire tűnne meg a varázs, ha felvállalnám. Lehet, hogy az egész világ meggyűlölne, ha otthagynám a feleségemet, vagy elszakítanám tőle a kislányt, netán sorsára hagynám. Vagy a rajongók csak a számaimat akarják, és ha botrányt csinálok, számukra az is hír? Iszogatom az ír sört, amíg megadja a kamuválaszt, és intézi, hogy hátramehessünk. Eltolom magamat a pulttól, és a gitárommal együtt elindulok hátrafelé, és már csak rutinból is megnézem a vöröske hátsóját, az lenne a fura, ha nem tenném. A házasság nem zárja ki, hogy nyitva tartsuk a szemünket, végülis ezért születtünk pasinak. Behúzom magam mögött az ajtót, és már engedem is el a hangszert, hogy durván nekilökjön a falnak. Akár beszélgethettünk is volna, így akár még jobb. Ő a tökéletes nő, aki mindig spontán dönt, és jól választ. Elkapom a combját, és már nyalok is bele az ajkába. Ha kiszédelgünk majd innen, úgy fogunk kinézni, mint két elvadult tini, jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Formás hátsójára siklik a kezem, ahogyan megmarkolom, most nem számít semmi, csak egybefonódott testünk, amely pillanatokon belül egyesül. - Carmen... – Mondom ki a nevét, tudom, hogy imádja, mert róla van szó, hogy őt illetem azzal hogy csakis neki szentelem a figyelmemet. Nem tudom kimondani, hogy ő is nekem, mert még szusszanni sem enged, nem is ellenkezem testem reakciójából egyértelművé tettem, hasonlaón érzek. Egy mozdulattal csusztatom meg erős kezemet a blúza alá, hogy simogassam a melle táján, hogy ujjaim közé csippentsem éledő rózsaszín ékét. Mégis elengedem egy pillanatra, hogy segítsem a műveletet, letolom magamról a nadrággal együtt az alsót is, az ingem pedig egy pillanat alatt a gitáron végzi. A csizmát is lerúgom, pedig akár még macsós is lenne, hogy rajtam magad. Amíg vetkőzik, megperdítem, hogy háttal legyen nekem, s egy csupán az érzékletesség kedvéért, hogy fokozzam a gyönyör és a fájdalom közti parányi mezsgyét, szűkebbik intim tájékába vágom az ujjam, majd rátapadok a nyakára, hogy harapdálva-csókolva ingereljem arra, essen csak nekem.
A mai nap fénypontja az, amikor végre belép az ajtón. Nyúzott, mint olyan gyakran, de nem érdekel, majd én feldobom a kedvét. Ha mással nem, hát a mosolyommal. Nem akarom, hogy ilyen rossz kedve legyen, hiszen jó ember, kedves és figyelmes és annál is odaadóbb. Szeretem... kár lenne tagadni. Tudom, hogy ha elmesélném a bátyámnak, akkor tuti, hogy iszonyatos fejmosást kapnék érte. Nem szerethetek egy olyan férfit, aki jóval idősebb nálam, nem szerethetek egy olyan férfit, akinek családja van. Nem lehetek én a harmadik, aki szétrobbantja őket, de nem én teszem. Már eleve nem működik, akkor miért nem lehetek az, aki segít neki? Aki oltalmazza és amikor kell, akkor egy kicsit feloldja, eltünteti a szeméből az aggodalmat, kimossa a gondolatai közül az árnyasakat, csak napfényt és ragyogást csempész a mindennapjaiba. Ez vagyok én, nem rosszat teszek neki, hanem jót, de tudom, hogy a világ nem így működik, a világ nem értené meg ezt, a világ... sajnos egyáltalán nem olyan, mint ami normális lenne. Elítélnek mindent és nem néznek a falak mögé, ami egyszerűen a legnagyobb hiba és kész, ez tény. Halkan sóhajtok, amikor átveszi az italát, és már annak is örülök, hogy arra a pillanatra összeérnek az ujjaink, amíg megfogja a korsót. Elmosolyodom már csak attól is, ahogy figyel a pohár felett. Nem tudok nem így tenni. Beharapom a számat, miközben a gondolataim már egészen máshol kalandoznak, hiába tudom, hogy nem kéne, főleg nem kéne úgy tennem, hogy ez látsszon is. De miért ne lehetnék egy ártatlan kis rajongó nem igaz? Miért ne? A szavai pedig csak még inkább felvillanyoznak, egy másodpercbe sem telik és már fordulok is oda Bobbyhoz. - Megnézzük az erősítőt hátul oké? Gyors leszek, csak addig... átveszed a pultot igaz? - Bobby rendes pasas. Igazából nem tudom, hogy van-e bármi tippje is erről... rólunk, de soha nem láttam rajta semmit sem, ami erre utalna. Kérdés nélkül bólint, én pedig próbálok nem túl látványosan indulni meg a hátsó raktár felé. Nem kéne futni igaz? Pedig közel vagyok hozzá. Sietősen lépdelek be és már csak arra várok, hogy végre becsukja maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban már ugrok is. Nem vagyok kifejezetten súlyos egyéniség, és még csak túl magas sem, de muszáj rácsimpaszkodnom. A lábaim a derekára kulcsolódnak, és meg se szólalok, amíg nem tapadtam legalább egy időre az ajkaira. Olyan vad hévvel csókolom, mintha legalább egy hete nem lettünk volna együtt, és... talán volt is annyi. A felesége... mostanában túlságosan figyel mindenre, kiborító. - Hiányoztál... annyira... annyira hiányoztál. - elmondhatatlanul, és akarom. Most akarom, mert nem akarok várni a házibuli végéig. Bobby majd tartja a frontot, nem lesz gond, gyorsak leszünk. Így is iszonyatos, hogy tudom, hogy minden éjjel mellette alszik, hogy... időnként kénytelen neki nyújtani is valamit. Ne neki adja magát, hanem nekem... csak nekem! A kezem már az övénél jár. Maximum addig vagyok hajlandó lecsúszni róla, amíg legalább a legfontosabb ruhadaraboktól megszabadulunk, de csakis addig.
Amint belépek, minden megváltozik. Betölti az egész helységet, akárcsak a világomat, amelynek Jess-en kívül ő a központja. Csak a kislány miatt nem kívánom azt, hogy találkoztunk inkább korábban vele, ezzel a gyönyörű kis vörössel. Nem tudom, hogy pusztán a testiség miatt vagyok-e vele, attól félek, ez már több annál. Az érintése a lelkemet simogatja, azon túl, hogy sosem kéreti magát, mindig megadja számomra, amire csak vágyom. Nem is feltétlenül az összebújást értem ez alatt, meghallgat, tanácsot próbál adni. Sokkal inkább a feleségem, mint az a szipirtyó otthon, akit már legszívesebben agyonvágtam volna már a gitárommal. Évekkel ezelőtt még szép volt, és vad, csakhogy már akkor látnom kell volna, hogy öntörvényű, csak az számít, amit ő akar. S ahogyan a szépsége megkopott, maradt a zsarnoki énje. Mások még mindig azt mondják rá, hogy helyes. Ám miután én ismerem az igazi arcát, korántsem tesz boldoggá, amit látok. S látom őt minden nap, hetek óta alig tudom magam kihúzni a kezdeményezései alól is. Merthogy vannak szükségletei. Én már nem tudom, hogyan kéne ezt megoldani, mert elkezdtem szép lassan undorodni tőle, ha véletlenül együtt kellett lenni vele, akkor is Carmenre gondolni közben, behúnyva a szemem, hátha mielőbb vége lesz. Amikor csak tehettem, fejfájást, fáradtságot színleltem, vagy nyitva hagytam az ajtót, hogy Jess megzavarhasson. Vagy csal elfelejtettem időben hazaérni, és inkább hallgattam a veszekedését, mintsem hozzá kelljen érnem. Carmennel gyorsan összeakad a tekintetem, úgy indulok el felé, mintha holmi átlag törzsvendég lennék, aki már adja is le a szokásos rendelését. Leülök vele szemben, nem felejtem rajta a tekintetemet, még csak az kéne, hogy Sarah valamely hányadék barátnője felhívja ránk a figyelmet. Csak az elkínzott pillantás az, amellyel bólintok az üdvözlésére, és már fonom is ujjaimat a sörös korsó köré. Legalább egyikünknek józannak kell maradni a látszat tekintetében. - Házibuli. – Felelem most mégis odasandítva, a bájos szeplőit illetően alig várom, hogy a karomba kaphassam. Nem is csak egy gyors menet miatt, amelytől már most szorít az ágyékom. Sokkal inkább azért, hogy a fülemben érezhessem a gyengéd suttogását, hogy nem lesz semmi baj. Ajkaimhoz emelem a poharat, s iszom. Az üveg felett vágyakozó pillantást vetek rá, egyértelmű, most akarom őt. – Kilencre kell ott lennem, fiatal még az este. Besegítek ha kellek. Élő zene híjján vagytok, nem? Ha megmutatod, hogy hova tettük legutóbb az erősítőt, összekészülök. – Adom meg a kezdőlökést, hogy pár percet lehessünk kettesben, s eltolom magamtól az asztalt. Várakozóan mélyesztem bele a tekintetemet, mintha tényleg csupán a segítőkész szándék vezérelne. Ahogyan körbenézek, van forgalom, de nem olyan vészes, hogy ne tudjon velem foglalkozni egy kicsit.
Egy újabb unalmas nap. Már lassan fél órája hallgatom az öreg Jimmy panaszkodásait. Oké, az esetek nagy részében egészen jól viselem, de valahogy most nincs kedvem hozzá. Miután vagy két napig esett az eső, most valami másra vágyom, napsütésre, jó kedvre, zenére! Elmehetnék az esti koncertjére, de nem beszéltük meg és nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne-e gond, ha csak úgy kérdés nélkül beállítanék. Jó lenne látni, de... még jobb lenne ölelni és csókolni, de nem mehetek csak úgy el a mólóból és ő sem ér rá bármikor. De azt tudja, hogy az ajtóm bármikor nyitva áll előtte... Jó nem bármikor, mert mégis csak ott a bátyám, aki időnként benéz, de... Nem is zavar ez az egész annyira, a titkolózás talán csak még izgalmasabbá teszi az egészet, és majd egyszer... majd ha eljut oda, akkor majd teljesen az enyém lesz és nem kell azt a szipirtyót is elviselnie. Értem én, hogy a lánya miatt teszi, hiszen jó apa és remek ember, csak az a nő szipojozza ki minden áldott nap és ha lehetne én... én fejbe kólintanám egy serpenyővel, vagy kettővel! Csak hogy ne kínozza őt tovább. Nem értem, hogy miért nem képes végre elengedni, hiszen már nem szereti, nem akar vele lenni, elfogadhatná. Jimmy még mindig beszél, de már valahol a halott feleségénél elveszítettem a fonalat úgy negyed órája, azóta inkább csak egy-egy kedves mosollyal bólintok, de nem sok kommentárt fűzök hozzá, nem lenne értelme. És végül meglátom őt, belépni az ajtón, az arcom pedig szinte azonnal felderül. Gyorsan kérek elnézést és keresem a tekintetét, hogy jöjjön ide, hogy üljön le, hogy legalább egy lopott érintésben részem lehessen, amíg töltök neki valamit. A hülye nem látná csak rajtam, hogy hogyan nézek rá, de ez lehet szimpla rajongás is, még nem jelenti azt, hogy van is köztünk valami. - Nyúzottnak tűnsz. - és én annyira szeretnék végigsimítani az arcán, lesimogatni onnan a gondterhelt ráncokat. Végül elé tolom az italt, a kedvencét, azt az ír sört, amit annyira szeret. - Koncertetek lesz ma igaz? - csevegés, ahogy egy pultos lány csevegne a vendéggel, de az én kérdésem másra is vonatkozik. Vajon ráér majd utána? Vajon fel tud ugrani hozzám egy kicsit, mintha csak maradna még bulizni. Majd bead valamit a feleségének. Ha nem ér rá... hát komolyan hátravonom a raktárba. Végül is valakinek segíteni kell elpakolni azokat a nehéz hordókat, és... és közben egy kicsit mással is elfoglalhatnánk magunkat.
Egy újabb pocsék nap. Délelőtt a zeneiskolában tanítottam, estére lesz valami kis fellépésem egy házibulin, ahol élőzenét találtak ki, a két régi haver jön majd velem, hát hazaugrottam, hogy egy kicsit Jess-szel legyek. Egyre aranyosabb, csak miatt maradok egyenlőre. És még ezt a pár órát is képes volt tönkretenni. Számonkért, hogy miért nem vagyok otthon többet, miért nem szeretem eléggé, miért veszekszünk annyit. Pont az ilyen számonkérései olyan finomak, hogy a nemlétező étel is megkereredik a számban. Régen nem is cigiztam annyit, manapság a sok idegeskedés miatt előkerült megint, ráadásul ez csak olaj a tűzre, Sarah ebben is beleköt, holott pont ő idézte elő. Érdekes módon a kis vörösöm akkor is lenyomja nyelvét a torkomon, ha előtte egy doboz bűzrudat füstöltem el. Talán neki nem azért kezdek, mert fel tudok mutatni, csak magamért? Szerencsétlen még mindig nem ábrándult ki belőlem, pedig olyan fiatal, csinos pofival, formás hátsóval, nem lenne nehéz találnia egy igazi vele egykorú macsót, ő mégis rám vár. Nem vagyok hajlandó ma a zűrökkel foglalkozni. Lehet, hogy Sarah bármit megtehet velem a kislány kedvéért, vagy hogy a pénz miatt maradjak vele, már végképp nem tudom, hogy mit kéne tennem. Lépni túl macerás lenne, és akkor soha többé nem látnám Jesst. Egyenlőre marad ez a senkinek nem jó állapot. Felkerekedek még jó sokkal az esti buli előtt, és amikor a drága nejem kérdezi, hogy most meg hova megyek, csak rávágom az ajtót. Kész vagyok már tőle. Talán nem kéne ennyire nyíltan ellenségesnek lennem, már túlfeszítette az idegeimet, hiszen az első időkben szimplán csak boldogtalan voltam, manapság már kész pokol. Hova máshova mehetnék, mint hozzá. Az órámra pillantok, ahogyan lépdelek a farkasos bőrdzsekiben. Nem vagyok már annyira fiatal vitéz, hogy megmaradjon a régi lendület, de azért még megy. Ha a szemeimet nem is festem ki annyira karizmatikusra, a hajam most is kakastaréjban áll, a körmeimen ezúttal vérvörös lakk. A dzseki alatt hivalkodó lilás-sárga ing, alul szakadtas farmer, olyan rockos stílusban. Remélem kapunk majd erősítőt is. Nem beszéltük meg, hogy ma benézek hozzá, de egyszerűen kell. Ha csak pár percig is, egy vigasztaló érintés, egy lopott csók, bármi. Akkor fogok pofára esni, ha közben tényleg talált magának valakit. Elcseszett élet ez. Benyitok a vadkan ajtaján, és valahol a pult környékén foglalok helyet, remélem hamarosan végez.
