2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Én ugyan nem vagyok különösebben meglepve a vértől, nem is kavarodik fel annyira a gyomrom, mint a fiatalabb nővérnek. Mindkettőnk szülei halottak, én azonban inkább elidegenedtem a világtól, nem vagyok kifejezzen érzelmes alkat. Most mégis elhúzom a számat, sajnálattal bólintok a mardekárosnak. Visszatekintek a csövekhez, de nem igazán fogom fel az értelmüket, a rajzokban ügyesebb voltam, úgyhogy inkább a bejárathoz osongálok, hogy őrt álljak. Nem látok Lioneah fejébe, nem tudhatom, hogy esetleg ez a kikötőzős módszer milyen emlékeket ébreszt benne, úgyhogy csak simán az érzékenységnek tudom be. - Halhatatlanság? Rokoni kapcsolat? - Ingatom a fejemet, nekem ez egész túlságosan elrugaszkodott. Én csak a hatvannégy mezőben hiszek, a harminckét bábuban, a stratégiában, és az összecsapásban. Ez a vérszipolyozás nekem most olyan, mintha kisgyerekként lennék a tanuja valami felnőtt dolognak. Inkább valami érthetetlent motyogok, hogy inkább kikukkantsak. Felemelem a kezemet a lányok felé, s amikor meglátom, hogy kik jönnek, ökölbe szorítom az ujjaimat, hogy baj van. Előhalászok egy sakkbábút, egy bástyát a szütyőmből. Mivel ez az életem, nem nem csoda, hogy amikor nem olvasok róla, vagy éppen partit játszom, akkor is a bábukkal szöszölök. Ismerem az őket mozgató varázst, rányomok egy halkszavú Baziteo-t, s eldobom a folyosóra, ahonnan a hármas közeledik. Ha jól számoltam, a varázsbábu életre kel, és olyan háromméteres nagyságban állja el az útjukat. Nem tudom, hogy kik jönnek, de most időt kéne nyernem a nővéreknek, hátha sikerül valamit kitalálniuk a mágikus vérátömlesztés kapcsán.
//Varázslósakk bábu, ami parancsra mozog, ez esetben az Ifj. Barty Kupor féle Baziteo varázslattal megnövesztve elég nagyra, hogy elállja a bejáratot.//
Azért még én is elhúzom kissé a számat a látvány hatására, még ha nem is fordul fel a gyomrom úgy, mint a nővéremnek. Azért durva látvány és tényleg önző dolog mások életét a saját javunkra egyszerűen elvenni. Persze kérdés, hogy az, akibe a vér megy beteg, ténylegesen szüksége van erre, vagy szimplán csak meg akarja hosszabbítani az életét. - Lehet, hogy szimplán halhatatlanná akarnak válni, vagy legalábbis hosszú életűek. Nem biztos, hogy minden vér neki kell. - intek a fejemmel afelé, akibe az energia megy. Egy jelenetet látunk most, de lehetséges, hogy nem csak ő kapott efféle pótlást, netán valami bizarr kísérlet az egész és csak így maradhat életben a kísérleti alany. Ez egyelőre mind kérdés, amire jó eséllyel akkor kapunk választ, ha valaki megmondja azt. Odamegyek hát és megpróbálom jól megnézni magamnak a küldő és a fogadó oldalt is, hogyan megy be a cső, mi történhet, ha megszakítjuk a folyamatot. Lehetséges, hogy a fogadó meghal, ha megtesszük és kétséges a küldő életbenmaradása is ennyi idő után. Jobb lenne biztosra menni, a gond csak, hogy sok időnk már nincs, ha mindjárt újabb delikvens érkezik. - Sose láttam még ilyet, azt hiszem tippelni tudnék elsősorban. - felelek a nővéremnek, de azért jól megnézem magamnak az egész helyzet, rájövök-e hogyan kellene kivenni a csövet az illetőből, akit épp csapolnak. Ha kell készítek elő véralvadás gyorsító főzetet és gyógyítót is, hogy könnyebben magához tudjuk téríteni, ha sikerül megszakítani a folyamatot. A legvégső megoldás persze a drasztikus, elvágni a csövet, de én is úgy sejtem, hogy nem biztos, hogy azzal jó megoldást találnánk, talán akkor is szívnák ki a vért tovább, csak már nem lenne, hogy hová menjen és rossz esetben mindkettőnek kampec lenne rövid időn belül, akkor pedig nem hogy információt nem szereznénk, hanem jó eséllyel nem vívnánk ki rokonszenvet sem a közeledő alakokból.
Jócskán látszik rajtam a zavarodottság, meg se próbálom leplezni. Próbálom belőni, hogy most akkor az a másik hely, amit látunk, csak egy emlék vagy valóság, ahova átlépünk testileg is nem csak mágikusan, hiszen a vért ott látom, de itt is érzem a szagát. Vagy az egy emlék korábbról, de itt is vannak még rabok és folyamatban van mások megcsapolása is? Hiába a tapasztalat mögöttem, azon kívül, hogy a biztonságunkra ügyelek a familiárisomon keresztül nehezen mozdulok annyira letaglóz, ahogy az egyik gyerekből a másikba csorog az élet. A familiárisok tekintetében a húgomé sokkal jobb felderítő, szóval vélhetően ő hozza majd a hírt, hogy hányan jönnek és mifélék a valóságban (vagy másik helyszínen?), én próbálok a vérre koncentrálni és annál is pontosabban arra, hogy véletlen se lepjen el a kellemetlen vérgőz az állandó szag miatt. - Vagy a lánya vére van benne. - süllyed a mellkasom, amikor Dwight arra tippel, hogy az anyja, testvére, valamilyen rokona még is csak lehetett a "szellem" lány, akit láttunk. Nagyon furcsa ez az egész, de nem tudom pontosan, hogy miért ez a helyszín. - Én úgy tudom, hogy Gray csak lelki feltöltődés miatt látogatta ezt a helyet, sosem mesélt nekem ennél többről, viszont fontos temetkezési és imahelyek akarva vagy akaratlanul is közel lehetnek különleges mágikus csomópontokhoz. Talán valamilyen kapcsolat van a régmúltban itt elhelyezett holtak között és a jelenben életerőt gyűjtők között. Vajon ki lehet az, akibe minden erőt beleplántálnak? Vagy... pontosabban kinek a kije, hogy ilyen fontos, hogy ártatlan életeket gyűjtenek be érte. - mondom hosszan, de suttogó, fojtott hangon, miközben megpróbálom a lehető legközelebbről szemügyre venni, hogy ki az, akibe belekerül az élet és kiből szipolyozzák el. A hányinger kerülget, nyilván nem azért, mert vért látok, hanem a kegyetlenség és önzőség miatt, amivel valaki a saját életébe - vagy egy szerette életébe - kapaszkodik mások kárára. Vittoria kárára. Az egész Paisley család kárára. Viszont, ha ténylegesen fizikailag megjelent előttünk a terem a betegekkel és nem csak egy emlék, ahogy korábban sejtettük, hanem egy átjáróra bukkantunk arra a helyszínre, ahol van, akkor én bizony megpróbálok belenyúlni az egészbe és életben tartani a rabot. - Tudunk csinálni valamit? Megállítani ezt a varázslatot? - fordulok elsősorban a húgom felé, hiszen bájitalkeverő és medimágussal - Cody - is dolgozik együtt Roxmortsban, talán van valamilyen ötlete, ami nem olyan barbár minthogy megpróbálkozom egy Finitével vagy elvágom a csövet. Persze ezek is opciók, csak nem feltétlen az elsők. Talán furcsa és szegről-végről való kapcsolat, de Erica is képes volt lélekként mászkálni miközben a teste tetszhalott állapotban volt, így megpróbálom a gyengébbikkel, a rabbal felvenni valamilyen asztrális-mentális szellemi kapcsolatot, még ha nagyon is remélem, hogy nem a szemünk láttára fogja ténylegesen elhúnyni.
// Sok a vér, az egyik lényegében haldoklik, szóval hátha: Kísértetvadász, részletek. A túlvilág jelei alapján könnyebben értelmezik a jeleket, nyomokat, észreveszik a nem odaillő dolgokat. A kísértetvadászok képesek azokat a szellemeket is látni, akik már átléptek a függönyön és odaát tartózkodnak, kapcsolatba léphetnek elhunyt rokonokkal, hívhatják őket, tehát cézatosan képesek megidézni valakinek a szellemét. //
Az időfagyasztás hatására a közeledők lépte megáll, Sera időt nyer a társaságnak. Lio familiárisa éberen figyel suintén, így a hármas nyugodtabban körül tud nézni. A csövekben áramló folyadék színe vörös, mint a véré, s ennek akkor így lenne is értelme, legalább tudható, hogy honnan ered a vérszag. Az egyik testből a másikba áramlik csak a folyadék, nem kering vissza, s ez felvethet némi kérdést. Mi lesz vajon akkor, hogyha befejeződik a folyamat és mit is látnak tulajdonképpen? Vérátömlesztést mágikus módon? Ha közelebb mennek a testekhez, akkor érezhetik, hogy az egyikük energiája sokkal erősebb, míg a másikuké halványodik ahogy egyre több és több vér távozik belőle. Az épp lecsapolás áldozatául eső személy majdnem teljesen alélt állapotban van, s látszik hogy odabilincselték az ágyhoz. Ruházata viseletes, de nem mocskos kulönösebben, mintha egyenruha volna, mellkasán számokkal, ahogy a börtönökben viselni szokás. A közeledők egyikénél pedig felfedezhetnek egy kulcscsomót, hogyha esetleg közelebb merészkednek hozzájuk, vagy kikémlelnek a folyosóra az irányukba. Egyébként egy férfi és egy nő kísér egy másik férfit, a kulcsok a nőnél vannak. A jelenetben nem tűnik úgy, hogy bárki rab volna, de a nő arckifejezése mégis zavarodottnak tűnik, mintha bűntudata lenne valamiért. Vajon ahol egy rab van ott akadhat több is? Egy biztos. A helyiségből csak az az egy út vezet kifelé amin bejönni tervez a három felnőtt. A vér pedig egyre csak áramlik, s nagyon úgy tűnik, hogyha nem állítják meg folyását, akkor a kiszipolyozott személy élete hamarosan véget ér. Pedig ha valaki, hát ő talán tudna válaszolni arra, hogy mi is folyik itt, s hogy merre leheta professzor egyáltalán.
Az biztos, hogy a nimfa képesség indáit itt most nem tudom használni, esetleg ha valaki támadna. Inkább a pergemeneket lapozgatom, bővítem a rajzokat, színmagyarázatot rajzolok hozzá, hogy mik a haladási irányok, ki a főszereplő, és hasonlók, hátha beugrik valami. Seraphine egyre csak a professzor nevét hajtogatja, hogy mindenhol őt érzi, én viszont csak az átható vérszagot, ami facsarja az orromat, meg is törölgetem kissé. A furcsa lány amolyan szellemalaknak tűnik, de sikerül beazonosítanom, úgyhogy szólok is a nővéreknek. - Nézzézek, ő az! - Mutatom meg a talált új rajzot, valahogy az a tippem, hogy mondjuk Grayson anyja lehet, aki valami furcsa szekta karmaiba került. Aztán lehet, hogy rossz ez a logika, nyilván sokkal ügyesebb lennék, ha egy sakktábla mögött ülnék. Megpróbálom kivenni, hogy ki lehet a másik ágyon lévő alak, mi áramolhat beléjük. Talán.. valami testrabló át akarja valaki másba ültetni a lelkét? Vagy.. valami éltető erőt ad át az egyik a másiknak? Hmm.. minden összesküvés elmélet csak három hónapig az, amikor beteljesül! - Az anyja.. A testvére. Biztosan rokon. - Bólogatok a szőke nővér szavaira, ami most persze kétértelmű megnyilvánulás, mert ezúttal Lioneah is világos tincsekkel jelent meg. Lehet, hogy fiatalít! - Mi van itt Tibetben? Azok az imazászlók valami szent helyet takarnak, aztán a csontok.. Félek, hogy ez a valami.. amibe belecsöppent, túlnőtt rajta. - Jegyzem meg a magam fura módján, nem is várva, hogy értsék az összefüggéstelen tippjeimet. Nem akarok kolonc lenni, ezért hevesen járatom az elmémet, hol a pergamenjeimre nézek, hol a rajzokra, olykor még oda is illesztem, hátha egymás mellett kiterítve teljesebb lesz az, amit most még nem látunk. - Kétlem. Sőt, védtelenek maradunk. Ez olyan, mint egy merengő. Csak éppen más népek alkották, ősibbek, akik nem üstben alkottak varázslatot. Rajzokkal. - Végül megérintem a rajzot, át is kerülünk abba az álomba, emlékbe, amely a kórtermet mutatja. Itt már leengedem a pergameneket, csak azt próbálom megnézni, hogy be tudom-e azonosítani a két ágyat, vannak-e felettük csövek, mi jöhet belőlük, s látom-e a két alakot. Mi lehet a titok?
Gond nélkül telibe kapom a lányt a stuporral, hiszen veszélyes lehet, ha felhívja ránk a figyelmet. A jelent viszont engem is blokkol néhány pillanatra, ahogyan megjelenünk valahol máshol, aztán megint itt és a dolgok mintha kezdenének összefolyni, amit nem igazán értek sem én, sem láthatóan a nővérem. A lány ellenben köddé válik, amire azért kapkodom kissé a fejemet. - Ez egyre furább. - motyogom, de inkább csak magamnak, mert Sera közben emlékekről beszél, meg hogy még mindig érzi a tanárbácsi jelenlétét mindenben. Jó hát végülis miatta jöttünk ide, cinkes lenne, ha nem lenne hozzá köze ennek az egész idegbajnak, ami zajlik körülöttünk. Ha pedig Dwight szól, hogy a képeken is feltűnünk a falon a varázslatok óta hát végképp fel szalad a szemöldököm. - Az azért sejthető, hogy akik jönnek nem jó arcok. Ha hozzáérünk, vajon nem látnak majd minket, ha ideérnek? - merül fel bennem a kérdés, mert azok a rajzok a falon úgy fest elég nagy erővel bírnak, ha képesek valami álomvilágba, vagy emlékbe juttatni minket időlegesen. Persze kérdés, ha ez meg is történik mi a visszaút, szóval azért a cselekvés előtt megvárom, hogy mire jut Sera familiárisa felderítés terén. Ha jönnek két tucatnyian, akkor esélyes, hogy jobb lenne egérutat választani, mert a túlerő nem a legszimpatikusabb megoldás. Ellenben, ha kevesen vannak, akkor lehet hogy jobb a harc és információt szerezni, vagy megpróbálni. A pálca tehát továbbra is a kezemben van, a familiárisom pedig bőszen kutatja a jövő rezdüléseit, ha jelezzen, ha valaki pofán akarna lőni egy átokkal. Én inkább csak felkészülök és meghagyom Dwightnak, hogy megpróbáljon többet kicsikarni a rajzokból, végtére is ő találta őket és kezdte el vizsgálgatni is.
//Fami képesség: Jövőbelátás: Előzetes kognitív látása van. Előre látja néhány másodperccel a jövőt, így szinte lehetetlen átejteni, elfogni, kivéve ha ellenfele valami teljesen kiszámíthatatlan dolgot tesz. +mágikus védelem.//
Mindannyian határozottan elcsöndesedünk, a falon a minták, a vérszag, a sikoltások a távolból és a közeledő hangok engem is arra ösztönöznek, hogy óvatosan haladjak. Egészen látszik a mozgásomon, hogy az auror kiképzésen a fizikai edzésünkkel is törődtek, még ha elképesztően utáltam is, mert hiába a fizikai erőm vagy ügyességem, talán... gyáva vagyok hozzá? Habár alapesetben nagyon érdekelne, hogy milyen rajzokat látott Dwight, mit jegyzetelt le és mi a kapcsolata a két barlangnak egymáshoz, miért tűnik a tükörképének, csak kicsit másként, a kislány megjelenése egyértelműen elmossa ezeket. Habár felszökken a szemöldököm és bólintok a fiúnak, amikor a kérésemre odamutatja, elkapom a fejem a kislány felé és onnantól az ő mozgását és a hangok potenciális közeledésére figyelek. Nem ismerem fel a kislányban Vittoria, de így is ismerősnek hat és amilyen anyáskodva szóltam bele a testvéreim cseperedésébe - és minden barátom felett is anyáskodtam - azonnal elkezdek kötődni hozzá és aggódni érte. Eszembe juttatja Tony-t is és azt az utolsó tekintetet, amit láttam tőle, a balsejtelmet, hogy valami történt vele, de ezt egy aprócska szívdobbanással később elűzöm a fejemből. A kislány egyenesen hozzánk jön, illetve Dwighthoz, aki int neki, én mögé pillantok, hogy más érkezik-e, így csak a szemem sarkából veszem észre, hogy Lioneah pálcát von rá és a bűbáj elhagyja a száját, amire megfeszülök. Villanás. Zavarodottan nézek rájuk, első sorban azért, hogy mindenki sértetlen és hogy ők mit éltek meg, de utána azonnal a kislányt keresem a tekintetemmel, hiába. A rajzolatokat Dwight elemzi elsőként én pedig halkan Lioneah-hoz fordulok. - Nem ő az. Nem Grayson lánya, de még is... mintha kapcsolatban állnának. - suttogom neki, empatikus fájdalommal a hangomban, igazából Dwight-nak is, de ő vélhetően most fogja nekünk előadni, hogy mit olvasott le az új rajzolatokból, amik megjelentek. Nem beszélek arról, hogy szívesebben vettem volna fel a kapcsolatot, minthogy stuport lőjön rá, lehet, hogy a hely mágiája semmiképpen se hagyta volna, lehet, hogy egy testetlen emlék vagy asztrális kivetülés volt csupán. A lépések és zajok hangosodnak, de már egyértelmű, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell és azt kell lelassítanom, míg ők is ideérnek. Körbenézek még utoljára, a falakon, kicsit rúgom a port akár a földön is, hátha rájövök milyen rúnák, milyen varázslatok élesztik fel ezeket a képeket. - Emlékek, meg akarják mutatni nekünk mi történt, de ki csinálta és miért érzem azt, hogy minden Gray-jel függ össze, ha több áldozat is van? Mindenhol... őt érzem... - mondom, a végén egészen eltompul a hangom és összeszorul a szívem, ez a sok vérszag kezd a fejembe szállni. Viszont időre van szükségünk, hogy mindenre rájöjjünk, így a familiárisom segítségét kérem, hogy őrt álljon és mivel a föld alatt vagyunk vélhetően szűk folyosókkal és termekkel, a képessége a lehető leghatásosabb. Meglesi, hogy kik, hányan közelítenek és abban a szent pillanatban, hogy beleérnek a hatáskörébe, oda is fagyasztja őket akár öt percet nyerve nekünk.
// Familiáris képesség: Teleportálás (csak hogy gyorsan mozogjon biztonságba, ne lepleződjön le), Időfagyasztás: A familiáris képes rá, hogy befagyassza az időt egy adott helyiségben, vagy nyílt téren 5 méter sugarú körben. Ezen a területn mindenki mozdulatlanná dermer kivéve a familiárist és gazdáját. Az idő befagyasztása addig tart, amíg a familiáris gazdája szeretné, de maximum 5 percig. //
Sera nem láthatja ismerősnek a lány vonásait, de mégis olybá tűnhet számára, mintha Grayson energiáit érezné a közelben. Mintha a lánynak, aki ugyan nem észleli őt, de akit ő mégis lát köze lenne a kedvese elvesztett gyermekéhez valamilyen módon. Egyelőre ez csak egy sejtelem, de annak azért elég erős. A mágia egyébként teljesen jól működik, mind Lio familiárisa, mind a láthatatlanná válás, mind a Lumos maga a megszokott, de a Demiguise kicsit nyugtalannak érződhet gazdája számára. A lány nem áll meg, egyenesen Dwight irányába indul, így ha Lio tényleg ráereszti a stuport, akkor egyszerre több dolog is lezajlik körülöttük. Egyrészt mindannyian egy pillanatra eltűnnek, majd újra feltűnnek, de ha Dwight eztán vizsgálja a rajzolatokat észrevehet egy új képet, mely hármasukat ábrázolja egy helyszínen, ami határozottan nem ez, ahol állnak, de mégis ugyanolyan távolságban helyezkednek el egymástól, ugyanaz a ruhájuk, a pózaik, mint mikor vibráltak egyet a tér-idő síkjában az imént. A rajz szerint egy szobában állnak a fal mellett, s a helyiségben két kórházi ágy található, mindkettőn egy-egy személy fekszik, de a rajz alapján nem kivehető, hogy kicsodák. A lány, akit mindannyian láttak, de aki nem mindannyiukra reagált nincs a rajzolaton, ám egy másikon kiszúrható, mert azon épp ő az ágyban fekvő személyek egyike. A vibrálás után csak Sera, Lio és Dwight térnek vissza, a szőke lány alakja elnyelődik, mintha itt se lett volna, ám az energiáinak elegye továbbra is érezhető, ahogy a vérszag is egyre erősebben. A képben, amibe bekerültek egyébként a két ágyban fekvő alak fölött csőnek tűnő szálak lebegnek, s mintha áramolna bennük valamiféle folyadék. Abban a pillanatban pedig, ha esetleg Dwight megérinti a képet, vagy a képen önmagát ezúttal nem az ő alakjuk, hanem a tér kezd hullámzani körülöttük, s fel-feltűnik élőben is a kórteremszerű helyiség körülöttük. A kérdés már csak az, hogy mikor érnek el ide az egyrfe közeledő léptek gazdái, s hogy miért egyre erősebben érezhető Paisley professzor energialenyomata. Vajon a szőke lányhoz van köze, vagy valami egészen más miatt?
Nyilván sokkal kevésbé látok bele Seraphine életébe, kapcsolataiba, mint Lioneah, ezért aztán véleményezni sincsen nagyon jogom. Egyébként sem vagyok túl szívderítő beszélgetőpartner, úgyhogy az idősebb szőke lány meg van áldva velünk, a két örök szkeptikussal, aki így élte meg a szülei halálát. Nyilván fogalmam sincsen róla, hogy Lioneah sebei nem csupán felszíni horzsolások, én inkább csupán elkallódtam, magamnak való lettem. Egy igazi kívülálló, aki csak a kőbábuk mögül érzi komfortosan magát. Ám itt aligha lehet úgy stratégiázni, hiszen a tábla eseményeit nem én irányítom. Ugyanakkor a jegyzeimet nézegetve megpróbálok levonni valami következtetést. A lányoknak most nincsen idő, esély megmutatni, mert nagyon rohanunk. Valahogy a képen lévő pálcikaember helyébe magamat képzelem, hiszen jellemzően a saját történetem főhőse mindig én vagyok. Az énközpontúság máskor nem célravezető, de én nem tudom áttörni ezeket a magam emelt falakat. Seraphine mégis felém pillant, ezért odamutatom, ha találtam valami logikát a rajzokban. Számomra valami kis történet, de mivel nem abba az irányba haladtunk, ahol folytatódott volna, hanem az üvöltés felé, én magam is tanácstalan vagyok. Beleszagolok a levegőbe, hiszen eddig fel sem tűnt, hogy a dohszagon túl más is lehet itt, de egyet kell értenem Lioneah-val, azért vagyunk itt, mert valaki a végét járja. Nem teszem el a jegyzeteket, inkább csak valami leágazásnak hagyok helyet, ha mégis visszamehetnénk a másik folyosóra. Higgadtságot erőltetve magamra a zsebemből egy mindenízű drazsét veszek elő, s mivel vagyok olyan jó kapcsolatban Zonkoval, egyszer nem kis pénzt fizettem neki, hogy csakis borsmentásakat gyártson nekem. Szeretem a kiszámítható dolgokat, csak én magam vagyok váratlan dolgokat meglévő. Mivel most nem varázsoltam különösebben, eszembe sem jut, hogy ellenőrizzem a mágiám működését. Folytatom a rajzolást, méghozzá úgy, hogy a lap alját elválasztom szaggatott vonalakkal a tetejétől, s a kinti járát tükörképét készítem el, alaposan megfigyelve, hogy valóban visszafelé zajlanak az események, nincs-e valami nyom, ami vízválasztó lenne. Egy másik pergamenre az ölemben egy harmadik rajzot emelek, amin a pálcikaember és a környezete is ki van dolgozva, hátha így már a kész műt ténylegesen átlátva rájöhetünk az irányra, vagy a tennivalóra. Megdermedek, amint halljuk a beszélgetést, méghozzá az egyik falszakasz műgül. A lányokra nézek, és már éppen megszólalnék, amikor fut felém valami szőke szellemlány alakja. - Ide! - Félhangosan hívom magamhoz, bár csak az a cél, hogy felhívjam magunkra a figyelmet, mert majd a nővérek beszélnek vele. Inkább a falszakaszt vizsgálom meg, odalépve, hogy meg is tudjam érinteni. Keresek a rajzaimon, főleg a harmadikon valami olyat, ahol én magam vagyok a pálcikaember, vagy a főhős, aki ha csinál valamit, folytatódik a történet. A cél, hogy meg tudjam nyitni az esetleges titkosajtót.
//9,5 - szellemképnek látod a lányt, de ő is lát téged, kapcsolatot tudtok teremteni egymással//
A furcsa érzést érezvén azért egy pillanatra megtorpanok. Nekem is hasonló fordul meg a fejemben, mint Serának, hogy valamiféle blokkolás lehet itt, ami miatt hátrányba kerülhetünk a továbbiakban. Az familiárisom még most is láthatatlan, de ösztönösen a lábamhoz somfordál, hogy érezzem a jelenlétét és én magam tesztelni próbálom rendben van-e a mágiánk. A pálcámon még vélhetően ott a lumos, ami ha nem aludt ki varázsolni tudunk, de ettől még mást gátolhattak, ezért egy pillanatra áttetszővé válok, hogy lássam működik-e a dolog és a képességem rendben van-e. - Ez nem túl meglepő. - felelem a vérszag témára, hiszen bár lehet kínozni úgy is valakit, hogy nem folyik a vére közben, de azért gyakorta társul a kettő egymással. Amikor aztán a hangok után megjelenik a lány a pálcámra ráfogok, hiszen ha ő itt van jó eséllyel a hangok is követni fogják majd. Nem rémlik, hogy Sera mesélt volna a pasija szomorú sorsú halott lányáról, úgyhogy nem kötöm össze, az viszont felettébb fura, hogy az érkező lány vibrál néha, mintha szellem lenne, néha még élőnek tűnik fizikai testtel. A pálcámat egyelőre elsősorban rá szegezem, mert ez alapján akár még csapda is lehet, sőt ha nagyon nem torpanna meg magától akkor még akár egy Stuport is simán a képébe nyomok, hogy egyáltal hat-e rá a mágia. Főleg, mert ha eddig nem ért ide a két ismeretlen hang, akkor a lány könnyen felhívtja a figyelmet arra, hogy mi itt vagyunk. Könnyebb dolgunk lesz meglepetésből támadni, ha az a két alak netán követi a lányt. Ha persze nem hat rá a varázslat akkor már a helyzet, legalább tudom majd, hogy nem valóságos, vagy minimum nem élő, akkor pedig a nővérem terepe úgyis.
Ami Lioneah-nak ostobaság, az nekem sorsszerűség. Mennyi esélye volt annak, hogy éppen olyan pár álljon össze, aminek mind a két tagja hosszabb élettel van "megáldva"? Nekünk évtizedekkel több adathat meg, mint más teljesen átlagosan öregedő pároknak, ami miatt inkább féltékenységet várnék másoktól, minthogy ostobaságnak tűnjön. A fiúnak csak biccentek, tény, hogy húsz évvel ezelőtt mondjuk egy darab vérfarkas volt az iskolában és minden "másból" talán egyenesen nulla, vagy mindenki egyszerűen rejtőzködött. Mára már más időket járunk, bár nem mondom, hogy nem szívesen találnám meg egy ponton az életemben, hogy az én vámpírságomért pontosan ki felelős. De nem ma. A sikolyok hangja vezeti a döntéseimet és az, hogy nem találtunk semmilyen csapdára utaló jelet eddig, bár őszintén érdekel Dwight felfedezése is, csak nem annyira, hogy megállítson. Csak néhány pillantást tudok arra vetni, amikor külön szól, hogy nézzük meg, de azért annyira nem vagyok éleseszű Hollóhátas, hogy ennyiből összerakjak valami fontosat, nem koncentrálok arra eléggé. Hálás vagyok azért, hogy követnek, és amikor átlépünk picit megtorpanok hallgatva az érzékeinkre. Mintha csak szó szerint végigszkennelném a testemet magam mellett próbálgatom ki a képességeimet icipici léptékben, csak hogy ki derüljön, hogy mi változott, ahogy a familiárisom is ugyanígy tesz. A hoppanálást is megpróbálom, hátha térmágia blokkolóba léptünk, miközben vélhetően elviselem Lioneah rosszalló "én megmondtam" tekintetét a tovább indulás előtt. Jó lenne tudni, hogy pontosan mi történt, de ismételten nem annyira, hogy megállítson abban, hogy megmentsünk valakit. - Vérszagot érzek. - suttogom halkan a többieknek, bár az az igazság, hogy ez már egyáltalán nem meglepő. A szemem sarkából látom a kidolgozatlan történetet és mivel Dwight a másik irányba belesett és még jegyzetelgetni is próbált, tőle várom, hogy sikerül-e valamit összeraknia a történetről és megosztja-e velünk. Amikor közelebb érünk és meghallom a beszélgetést a pánik megint elkezd felszaladni a csontjaimon, a kezem is egészen megremeg. Vajon Lioneah tudja? Figyelt valaha, amikor Vittoria szóba jött akármelyikünk szájából? Csak ne róla beszéljenek, bár eléggé szörnyeteg vagyok, ha azt kívánom, hogy más gyerekét mérgezzék, míg végül bele nem hal. Végül is, ez megmagyarázná, hogy miért nem sikerült semmilyen gyógymóddal meggyógyítani a kislányt, akinek még az apja öngyógyító képességét is örökölnie kellett volna. Ha mi halljuk őket, akkor ők is hallhatnak minket így nem is merem már kimondani, hogy kiről lehetne szó, ám ahogy a kislány errefelé szalad először aggódva nézem, hogy követik-e, egyenesen hozzánk vezeti-e őket, aztán a vonásaira figyelek, hogy Grayson kislányával van-e dolgunk, akit olyan korán és annyi szenvedéssel elveszítettek. Egyetlen másodpercre el is felejtem, hogy az üvöltés hozott ebbe az irányba, persze, ameddig újra fel nem hangzik potenciálisan.
// Dobás: 6,8 - szellemképnek látod a lányt, mintha csak varázslat lenne, vagy valamiféle felvételről szemlélnéd az eseményeket, s hiába próbálod nem tudod felhívni a lány figyelmét a jelenlétedre.
Azért Kísértetvadászként lecsekkolom, hogy milyen bűbáj hozhatta létre vagy tényleges szellem/lélekdarab, mert akkor a képességet használva magamhoz tudom hívni és beszélni vele. Nem is tudom, mondjuk ez a részlet: "A túlvilág jelei alapján könnyebben értelmezik a jeleket, nyomokat, észreveszik a nem odaillő dolgokat. " //
Amint megiramodnak a választott irányba, s az érkezés termét elhagyva belépnek teljesen a járaton mindhárman érezhetnek egy kisebbfajta rázkódást a testükben, mint amikor félelmükben összerezzennek, vagy túl nagyot dobban a szívük. Egyetlen kis nüansz az egész, de nem összetéveszthető a testük aktuális jeleivel. Valami történt velük a belépéskor, abban biztosak lehetnek. A sikoly irányát követve Lioneah idézett fényénél látnak is, s ha megnézik a járatot, a fala nem teljesen tiszta, hanem olyan, mintha a rajzolatok, melyeket Dwight látott korábban szó szerint tükörképekként haladnának. Minden a másik irányba néz, hátulról előre halad a feltételezhető eseménysor, de ezeken a képeken a központi alak van a legpontosabban ábrázolva, s a körötte zajló dolgok olyan kezdetlegesek, mint a pálcika-ember skicc. A járat egyébként meglehetősen hosszúnak tűnik, ahhoz képest pláne, hogy hol látta a kijáratot keselyű képében Lio. Furcsa, fémes szag terjeng a levegőben, Sera bizonyára felismeri, hogy ez bizony vérszag, de sehol nincs nyoma a vöröslő testnedvnek, amerre néznek. Az egyik falszakasz mögül pedig mintha hangok ütnék meg a fülüket. - Mondtam neked, hogy rá fog jönni akkor is, ha nem látja. Tényleg érzik a kurva rokonságot és a kapcsolatokat. - mondja egy férfihang, melyre egy női válaszol. - Ennyi év után aztán felesleges okoskodnod. Akkor nem jutott eszedbe, mikor megrendeztük a halálát, ugye? - Kikérem magamnak! Én nem rendeztem semmiféle halált. Te mérgezted folyamatosan azt a szerencsétlen kislányt, hogy hihető legyen a leukémia diagnózisa. Egyébként is hol van már Asta? Ideje volna már elkezdeni azt a vércserét.. A hangokat mindannyian hallják, ám azt, hogy egy puffanás után futva közeledik feléjük egy szőke hajú lány nem feltétlenül látják mindhárman ugyanúgy. A futólépések zaja mindannyiukhoz eljut, de a többi.. ?
//Határidő: 04.05. Írok 04.06.
Szeretnék kérni 1-1 dobást a következőkre 1db 10 oldalúval: 4,7 - hús-vér embernek látod a futó lányt, egyértelműen élő, nagyon ijedt és észre is vesz téged 2,3 - hús-vérnek látod a lányt, de ő nem vesz észre téged hiába fut egyenesen feléd 6,8 - szellemképnek látod a lányt, mintha csak varázslat lenne, vagy valamiféle felvételről szemlélnéd az eseményeket, s hiába próbálod nem tudod felhívni a lány figyelmét a jelenlétedre 9,5 - szellemképnek látod a lányt, de ő is lát téged, kapcsolatot tudtok teremteni egymással 0,1 - fel-felvillan a lány alakja, hol hús-vérnek látod hol szemmelképnek, mintha minden lépésével változna az, hogy milyen módon észrevehető számodra épp
- Nézzétek.. - Mutatom meg, hogy mit találtam. Igyekszem memorizálni a látottakat, és esetleg valami logikát keresni bennük, hogy miért pont a központi figura ábrázolása van ennyire leegyszerűsítve. Jómagam nem szólnék vele abba, hogy ha ez az extanár sosem hal meg, akkor ez valóban egy halvaszületett kapcsolat, de nem az én dolgom ezt véleményezni. Látom a fiatalabb nővéren, hogy az epés megjegyzést éppenhogy visszafogja, így én sem nagyon foglalok állást. - Talán egyre többen vannak így. - Szándékosan elértem, hogy Seraphine is mondani akart valamit, inkább úgy vagyok vele, hogy ha egy kicsit is tudok viszonozni a figyelmességükből, hogy családtagként kezeltek, akkor nem az én tisztem itt most döntéseket hozni, szavazni. Előkapok azért egy pergement az oldaltáskából, és feskiccelem a rajzokat, amikkel eddig találkoztam, hogy aztán felmerüljön a kérdés, hogy merre induljunk. Nem vagyok annyira belebambulós, hogy rángatni kelljen, de engedelmesen hagyom magamat abba az irányba vonni, amelyik felé Lioneah menne, meg hát természetesen Seraphine. Elteszem a pergament és a pennát, ismét pálcát húzok, s megyek valahol leghátul, közben magunk mögé is nézve, ám arra is figyelve, hogy ezen az útvonalon látható-e bármi is a falakon. Akár oda is súghatnám Lioneah-nak, hogy remélhetőleg Seraphine nem fog összeomlani, ha az örökéletú párját szatyorban kell vinni a temetőbe. Vagy reménykedjünk a legjobbakban? Végülis a merengő, és a nyomok ide vezetnek, talán szándékos segélykérés volt ez az egész, a sikoly pedig azt jelenti, hogy még nincsen minden eldőlve.
Meghallgatom a nővérem magyarázatát és azért nem tagadom, hogy kicsit elnyúlik a képem erre az örök életű dologra. - Aha... - de ezúttal visszafogom magam, hogy kimondjam netán az őszinte gondolataimat. Ha innen nézem, akkor aztán még nagyobb ostobaságnak tartom a kettejük kapcsolatát, bár szó se róla, hogy akkor Sera egy idő után majd korban utoléri a palit, aki gondolom nem öregszik, aztán ez majd szépen változik, amíg a növérem élete tart, még ha hosszabb is lesz, mint az átlagé. Vajon a tanárúr kitart majd mellette, amikor már öreg lesz és ráncos, mint McGalagony, ha már ő bevállalta a korkülönbséget? De nem, ez most nem az a helyzet, hogy a kétségeimet soroljam, amúgy is tisztában van vele, hogy nem igazán vagyok oda ezért a dologért, és most már dolgunk van. Főleg, hogy Sera nekiiramodik a sikoly irányába, Dwight meg valami fali ősiképregényt nézeget és van rá esély, hogy akár belebambulva pont az ellenkező irányba indul el. - A kijárat is arra lesz. - mondom a szomszéd fiúnak és ha nagyon nézné a képeket és tovább indulna balra, akkor elkapo a karját, hogy inkább Sera után menjünk. Nem vagyok egy tipikus jótét lélek, de azért én se akarnám, hogy valaki addig lehelje ki a lelkét, amíg mi képeket nézegetünk, még ha az a valaki jelenleg még nem is a tanárúr. Habár... ha meghalna, akkor már nem is kellene a kétségeimről beszélnem soha többé és idővel Sera ebből is felépülne és élné tovább az életét... Elhessegetem gyorsan a gondolatot, aminek a nővérem cseppet sem örülne és inkább Dwightot is magammal vonva Sera után indulok. - Azért remek lenne, ha nem rohannánk csapdába, hogy aztán mi is így visítozzunk hamarosan. - szólok Sera után, ha nagyon sietne. Oké, hogy lát a sötétben, de cseppet sem tetszik az a megoldás, hogy egyedül menjen előre. Maximum, ha úgy érzékelem, hogy már nagyon közel vagyunk és látunk bármiféle fényt a távolban, akkor suttogok el egy Noxot, addig viszont nekem azért kell valami fény, hogy ne essek pofára valami kiálló kövön, vagy göcsörtön a földben. Ha netán lebuknánk, még mindig visszatekerhetem az időt végszükség esetén...
//Lebukás esetén - Dzsinn II: Időcsavar: képes egy perccel visszatekerni az időt, de maximum naponta egyszer.//
Megingatom a fejemet, bár ott van rajta a feszültség, de persze, hogy nem szándékozom leszúrni a srácot azért, mert próbálkozott valamivel, bár az mondjuk tényleg mindig kétesélyes, hogy a húgom oda fog-e szúrni ilyesmiért. Viszont Dwight afféle család barátja, a sokadik fogadott rokon, szóval lehet, hogy lassabban csattan el ő is. Amikor Lioneah egyenesen rákérdez nem tagadom, nem fogok hazudni neki egyáltalán. Habár Sasha már előre sejtette, hogy mit fog tenni, hogy miatta kérték fel Graysont a távozásra - bár ő minden további nélkül készen állt rá és már korábban is fontolgatta, tehát nem rázta meg -, végeláthatatlanul nem tört meg a bizalmam felé. Ha így lenne, akkor nem maradtam volna a közelében, nem beszélgettünk volna, nem is fogadom el talán, hogy velem jöjjenek. Tudom, hogy a saját szemszögéből jót akart. Butaságnak tartom, amit csinált, hogy ennyi idősen se tekint eléggé felnőttnek, hiába vagyok jogilag hét éve az, de tudom, hogy nem rosszindulatból vagy féltékenységből tette. - Grayson örök életű, a képességének egy részét gondolom nem kell magyaráznom. Gyorsan gyógyul, ellenálló, több száz évig is élhet... ne... Nem tudom, hogy a szellem konkrétan örök életűekre és hosszú életűekre gondolt, akik hasonló képességgel bírnak, csak gyengébb, vagy annyi a lényeg, hogy ténylegesen valaki hosszabb életet ér, mert... - egy kicsit elhallgatom ajkamba harapva aztán sóhajtva egy rövidet. - Abba a kategóriába mondjuk én is beillek. A szemem végigköveti a három járatot, mindegyiket megfigyelve ahelyett, hogy csak egynél időznék sokat és látszik rajtam a bosszúság. - Mintha mindegyik másikunknak szólnak, de így hogy válasszunk? - bukik ki belőlem, de az az igazság, hogy hiába vagyok ereklyevadász, aki a hit útján indulna el, vagy Dwight járatát olvasná át és értelmezné, hiszen egyértelműen a szakomba vág az ilyesmi, akkor is a sikoly felé lendülök. Vannak olyan szituációk, amikor képes vagyok információt gyűjteni mielőtt fejjel a falnak rohannék és... van ez. Hiszen valaki éppen szó szerint haldokolhat a folyosó végén. Hacsak egyikük nem tart vissza erővel vagy érvekkel, a sikoly járatában indulok el, óvatosan, kiélesített érzékekkel, de akkor se sokat késlekedve. Ha ők végül hátramaradnának, a húgom, Diwght vagy mindketten... nem mondom, hogy nem növekedne egy gombóc a torkomban, de akkor is előre osonnék. Tegyük fel, hogy akrobataként és vámpírként amúgy is jó felderítő lehetek. Sokszor fájdalmasan elönt az érzés, hogy mennyi mindent kellett már túlélnem, de ha képes lennék teljesen tárgyilagosan végignézni magamon, hogy milyen erőssé tett... sose fogom kimondani, hogy minden megérte, mert abba belehasadna a szívem, de megedzett.
// Osongálási a sikolyos járaton (ha a csapattagok nem fogják vissza): Akrobata, Vámpír, sötétbenlátás, ha a Lumosát el kéne fújni. //
A csúszda nem kanyargós különösebben, s nem is hosszú, oly nagyon tehát nem kerülhettek mélyre hőseink a föld alá és Lio a madár szemén át láthatta is azt a bejáratfélét, nincsen messze továbbra se. Olyan, mintha szó szerint maguk alá zuhantak volna, s a lumosnak hála láthatják, hogy több irányba indulhatnak el a folyosórendszerben maguk előtt. Ami a sikolyon kívül szintén furcsa lehet - bár valószínűleg nem annyira hátborzongató - az az, hogy idelent is láthatóak az imazászlók, mely az előttük elerülő háromjárat közül a középsőbe vezet, egyértelműen felfüggesztetlenül, de mégis a levegőben lógva, mintha mágiával lennének rögzítve vagy lebegésre bírva a kötéllel együtt, melyen lógnak. A jobb oldali járat iránya elvezet arrafelé, melyről a keselyűvel szerzett Lio információt, legalábbis vélhetőleg, s a sikoly is abból az irányból érkezett, de azért nem annyira közelről. Dwight rúnákat ugyan nem talál, de rajzolatokat a falon igen. Semmi mágikus, eredetűnek nem tűnnek, de a olyanpk, mint egy kőbe vésett képregény, mely egy emberrel kezdődik, s minden egyes képkockával előrehaladva - a bal járat irányába tart csak a fali "mese" - valami újabb történés látszik, a főhős viszont mindig ugyanaz. Az első ember képe ákom-bákom jellegű pálcikaember, de a történetek körülötte jól kidolgozottak, ha más személyek is vannak a képen akkor azok árnyaltabb művészi érzkkel készültek így behatárolható, hogy ugyanaz a pálcikafigura haladja végig a.. miket is? Mintha történelmi esemémnyek, találmányok során menetelne keresztül. de vajon meddig? A bal járatban folytatódnak a rajzok, épp ezért csak akkor tudja Dwight végéig követni őket, ha azt választják útjukul.
Már magamat is meglepe azzal, hogy ilyen talajon előcsapnak az indák. Nem vagyok még egy gyakorlott inda, most is csupán a tehetetlenség miatt csinálom, hiszen a varázslósakkban sem marad ki az ember, itt is kényszerítve érzem magamat, hogy ha a kutatásban vagy a felderítésben nem veszek részt, legalább csináljak valamit. Még a védekezés is jobb, mint a semmi. Ehhez képest elsőre hátrahőkölök, hogy mi történik, s így lekapom a pillantásomat arról, hogy odafagy a tekintetem Seraphine pánikolós arcáról, ami még nekem is fura, idegen. Ritkán találkozunk, de őt úgy ismertem meg, mint aki összefogja a családot, anyáskodik helyettük. Illetve nem igaz, azután lett még inkább ilyen, hogy a szüleik meghaltak, de azt hiszem már korábban is benne volt a hajlam, hogy a legidősebb nővérként mindig ő legyen a támasz. Nekem ellenben nem volt ilyen érzelmi bástya az életemben, hiszen a nővéremet nem sokkal ezelőttig nem is ismertem, és csakis a harmincként bábura tudtam figyelni élő emberek helyett. Most már kezdek oldódni, bár kétlem, hogy valaha is életvidám leszek. - Értékelem, hogy nem szúrtok le érte. - Biccentek, végülis én vagyok a holtsúly, potyautas, mindegy, hogy hívjuk. Nem kérték, hogy jőjjek, inkább csupán elfogadták, de valahogy furcsa módon jó érzés, hogy szükség lehet rám, pláne, ha nem törik ki a nyakukat miattam. És most még nem is korholnak. Igen, jól gondoltam, családtagként gondolnak rám, vagy legalábbis valakire a múltból, aki több mint szomszéd. Elsőre elértem, amit Lioneah kérdez, már nyitnám is a számat, amikor rájövök, hogy a nővéréhez intézi a kérdést, hiszen amit én tettem, az nyilván valami természeti képesség, ellenben Seraphine valami másról magyaráz. Arcizmom sem rándul, ahogyan becézi a professzort, végülis az ő dolguk, én pedig nem azért vagyok, hogy itélkezzem. Amúgy sem szoktam, még a tábla mögött is ciccentek, ha valaki rosszul lép, s utána kiméletlenül szétcsapom a sajátommal. - Még csak próbálgatom, hogy mire vagyok képes, s talán nem a legjobb idő ez a kísérletezésre. - Afféle burkolt elnézést kérés, hiszen láthatóan senki nem ütötte meg magát, az indák, amik körbevettek, talán tompítottak is valamennyit, viszont itt már nem fogunk tőlük látni semmit, ezért el is tűntetem őket. Hunyorgok a félhomályban, amit Lio pálcája bevilágít, s csóválom a fejemet. - Miféle beteg dolog ez.. - Utalok a sikolyra, s hogy mit művelhetnek az egykori tanárral. Pálcát húzok, hiszen az előbb az indák előtt eltettem, és a járatban haladva a lábam elé is nézek, ugyanakkor ha ez valami mesterséges búvóhely, akkor vizslatom a hideg kőfalat, hátha valami rajzolat tűnik fel. Nem akarok ötletet adni a sorsnak, de remélhetőleg nincsen itt valami antimágikus varázsjel. A nagynéném erőltette annak idején ezt a szakot, mondván a rúnamágia ad választ mindenre, ami jó, vagy akár sötét.
A madárral való kapcsolat nem engedi, hogy a külvilág dolgaira rendesen reagáljak most, így nem látom, hogy Sera felém nyúl, vagy a szomszéd indákat idéz. Ha tudnám talán szólnék neki, hogy lehet, hogy egészen alattunk is elhúzódik a barlandrenszer, és nem lenne jó belezuhanni, de végül mindez így is úgyis megtörténik. Amikor megérzem, hogy kiszalad a talaj a lábam alól már nincs mit tenni, elszakadok a madártól, így útjára engedem, hiszen a sötét barlangban már nem veszem hasznát, maximum még megpróbálok kinyúlni utána mielőtt bezáródik a barlang, hogy betudom-e általa határolni merre lehet a kijárat, ha netán a csúzdában bukfenceztünk, vagy kanyarogtunk volna. Aztán leporolva kicsit magamat feltápászkodom, megnézve, hogy nem sérültem-e meg, vagy netán a többiek. - Gyorsan elástuk magunkat. - húzom el a számat, mert ez így erősen csapda szagú. - Milyen képességről van szó? Hátha fontos info lehet. - kérdezem azért a nővéremet, mert ezt nem mondta ki szavakkal és eddig se valószínű, hogy beszélt róla, főleg mert érdemben nem igazán érdeklődtem a tanárúr iránt. Azért én magam is igyekszem belőni, hogy merre kell menni, a legjobb lenne, ha a kijárat lenne az irány és nem még mélyebben a föld alá kellene menni. Én viszont nem látok különösebben jól a sötétben, szóval egy halvány lumost idézek. Nem lenne ideális borotkálni valami barlangban. Baromi hamar pofára lehet úgy esni és ki tudja, hogy itt nincsenek-e csontok, amik akadályozzák a könnyű sétát, ami amúgy is ki tudja meddig tart. Azért igyekszem, de nézek a lábam elé is. Ha pedig valahol van valami, akkor talán lehet nála valami tárgy is, amit érezhetek, ez pedig még inkáb meghatározhatja az irányt itt a föld alatt.
//Druida 4. szint: Ha koncentrál képes lehet megtalálni 50 m-en belül nem túl nagy értékű elásott (max. 3 m) tárgyakat.//
Nem mondom, hogy teljesen érzéketlen vagyok arra, ha miközben én tisztelettel és türelemmel kérdezem ki az elhúnyt lelkeket ők mondjuk viccelődnek mellettem, de annyira fókuszálok arra, hogy minél többet megtudjunk, hogy szinte fel se fogom az egészet. Azért azt a választ elkapom, hogy Lioneah nem kér a tibeti temetésről, de remélem soha nem kell egyáltalán ilyesmire gondolnom, még viccből se. Pedig, ha azt nézzük, hogy vámpírrá válásom óta egyértelművé vált, hogy a "természetes" élethosszom meghaladja az övét, tehát "ideális" körülmények között tényleg látnom kell majd ahogy gyorsabban öregszik és hal meg... Egy kicsit az aggodalom Gray irányában és a helyszín, megjegyzések, a szüleink halála, a rengeteg szörnyű élmény most elkezd eluralkodni az amúgy óvatos és megfontolt, de pozitív jellememen. - Csak ne... - a mellkasom összeszorul, ha Dwight vagy Lioneah még felém néz, tisztán látszik a terror az arcomon, amikor felismerem, hogy miért olyan tiszták a csontok. Friss holtest, férfi, se hús, se vér, semmi se maradt utána, csak száraz csontok. Szinte elönt a pánik, ahogy visszahívom a lelket a túlvilágról és amíg a szellem meg nem jelenik és nem látom ismeretlen arcát, egészen üvegesedni látszik a szemem és még izzadtságcseppek is leszaladnak a homlokomon. Úgy nézek ki, mint akit környékez a pánikroham, pedig mutattam már jelét kényszerbetegségeknek, kleptomániának, de ilyen pániknak soha. Csak Gray mellett voltam hajlandó megmutatni mennyire emésztenek a rossz döntések az életemben, soha máskor nem estem szét teljesen. Most sem fogok, főleg, amikor egyértelmű, hogy nem ő az. A fülem mintha bedugult volna az idegességtől, de koncentrálok és hallom a szavait, mielőtt vissza engedném a túlvilágra. Éppen fordulnék a többiekhez, néhány lépést haladva, felemelve a kezem, hogy a csuklómmal gyorsan letöröljem a könnyet a szememből és az izzadtságot a homlokomról, amikor a fiú valamilyen képességet villant és indák csapnak fel és lazítják meg a talajt. A kezem az arcomtól kinyúl oldalra, hátha meg tudok ragadni valamit, a másik pedig megtellik döbbenettel és Lioneah felé nyúl, de túl távol vagyunk egymástól egészen addig, míg zuhanni majd... csúszdázni nem kezdünk és egy helyre nem érkezünk. Megpróbálok talpra érkezni vagy tigrisbukfencben és nem a nyakukba. - Mindenki jól van? Ugye nem sérültetek meg? - fordulok vissza, felsegítem őket, ha kell, miközben a tekintetem felkapom a járat tetejéhez, ami összezárul. Kicsit meglepetten nézem végig, majd szinte hitetlenül ingatva a fejem fordulok Dwight felé. - Azt hiszem megtaláltad a titkos bejárat csapóajtóját az indáiddal és aktiváltad. - suttogom, miközben a járat szájának becsukódásával elnyel minket a sötétség, majd még a sikoly is újra felhangzik. Majdnem el is felejtem elmondani nekik, amit megtudtam, pedig fontos. A pálcám végére fényt idézek, nem bonyolultat, nem erőset, olyat, amit könnyen kiolthatok, már lehet már az hangzavarral járt, ahogy leérkeztünk, a sikoly is olyan tisztán suhan felénk. - Nem kérdeztem meg, mielőtt elment, hogy magától jött-e ide, vagy meghívták, de most... most azt hiszem, hogy utóbbiról van szó. Az utolsó csontok frissek voltak, nemrég halt meg, csak mágiával tisztították meg, és azt hiszem ugyanolyan képességekkel bíró embereket vadásznak, mint őt. A sikoly... talán éppen most éri el a vég a következőt és ha Gray jön utána... - elhallgatok, nyelek egyet, majd bár érezhetően remeg a kezem, ahogy tartom a pálcámat, akkor is óvatos léptekkel elindulok, első körben felmérni milyen irányok vannak, akad-e még meglepetés, vagy megközelíthetjük-e az irányát a sikolynak. Ahogy egy minimális esélye van annak, hogy a fényünkkel eláruljuk valakinek a helyzetünket, ki is oltom, én amúgy is látok a sötétben, kell a helyzeti előny és a meglepetés ereje.
Egyik szellem se hallgat el semmit Sera elől, a csontokból csak száraz tényeket szerezhet, mintha rezignált nyugalommal fogadták volna hogy így lettek örök nyughelyükre helyezve. Valószínűleg mind környékbeliek, s itt ez tényleg bevett szokás volt, semmi olyasmi ami ellen lázadniuk kellene. A keselyű által megszemlélt csont viszont merőben más élményt nyújt. Teljesen szárazra van csupasztva, avatatlan szemnek a látványa épp olyan ósdi, mint a többi csont, de amint Sera a képességével beleveti magát a témába azonnal megállapíthatja azt, hogy nagyon is friss a halál élménye. A csontokról a húst mágiával marták le közvetlenül azután, hogy minden csepp vérét lecsapolták a halott személynek, aki egyébként férfi volt. A szellem eléggé össze van zavarova, nyilván sokkolta az egész élmény amiben része volt, de azt nagyon kitartóan emlegeti, hogy "Mind hasonlóak vagyunk. Okkal hívtak ide. Hosszú élet, hosszú életű.." Lio a keselyű által egy kőbe vájt lyuknak tűnő valamit fedezhet fel, a sikoly határozottan annak a mélyéről érkezett. Olyan, mint egy barlang bejárata, ami levezet a hegy gyomrába, vagy legalábbis valamerre mélyebbre, ám mivel a sikoly elég közelről jött kétesélyes a dolog. Vagy nem olyan mély a járat vagy annyira jól viszi a hangot, hogy hiába van mélyen a tulajdonosa akkor is kihallott a sikolya ennyire. Ha a madarat megpróbálja rávenni, hogy berepüljön akkor készséggel megteszi, de odabent egy pár szárnycsapásnyi idő után teljes sötét lesz, s nem vagyon van mit észrevenni már. Dwight indái meglepő módon előcsapnak a kövek közül, mintha talpalattyni zöldet csalt volna elő a kőhalom alól, ám ezzel együtt meg is remeg alattuk a hegy, s hoppanálás nélkül is helyet váltanak, hiszen egy csúszdaszerű valami nyílik meg alattuk, mintha az indák meglazították volna egy lejárat tetejét. Pillanatokon belül mindhárman egy föld alatti barangban találhatják magukat, de hiába várják, hogy a nyakukba szakadjanak a csontok is fentről, nem történik ilyesmi. Sőt, a lejárat becsukódik a fejük felett, mintha csapóajtó lett volna. Maradnak tehát a sötétben, de közben újra meghallják a sikolyt, mely visszhangot vet a barlangfalak között.
Inkább meg sem kérdezem, hogy miért pusztítja el a fiatalabb nővér a zsupszkulcsot, hiszen inkább potyautas segítő vagyok, mintsem olyan valaki, akinek joga van bármit is megkérdőjelezni. Az is feltűnik, hogy valahogy nem akarnak válaszolni a bátyjukat érintő kérdésre, mert most fontosabb az ex tanár felkutatása. Így aztán átvezető beszélgetés helyett én is inkább a keresgélésre koncentrálok, jelenleg még mágia nélkül. Valahogy egyre jobban bizserget a kezem, de kétlem, hogy ez a sakk hiánya lenne, inkább a nimfa vérvonallal kapcsolatos, amibe a közelmúltban kaptam meghívást, beavatást. Aktívabban kéne használnom, de lássuk be, a sakktábla mögött erre semmi szükség. Most azonban itt vagyok a terepen, csak éppen mivel fontos ügyről van szó, nem akarok valami butaságot kockáztatni. Nekem a temetővel nincsen bajom, kellően borongós a lelkivilágom, így karbafont kézzel hallgatom Seraphine magyarázatát. Ahogyan viszont Lioneah cinikusan viccelődik, megnyikkanok, és a szám elé kapom a kezemet, elfojtva a kitörő nevetést. Igen, enyhén szólva is hasonlítunk, noha a helyzet most nem alkalmas arra, hogy kifigurázzuk, ezért szó szerint letörlöm az arcomról a vidámságot. Éppen időben, mert kettévágja a csendet a sikoly, amitől én is megrezzenek, de szerencsére nem tántorodom bele valami kiálló csontva. - Íme a meghívás, amit már csak el kell fogadnunk. - Egyébként tipikus, hogy amúgy az erdőben érzem jól magamat, itt pedig még egy rohadt fa sincsen, botladozunk a meredélyen a csontok között. Ebből nem lesz íj készítés! Amíg Lioneah előreküldi a keselyűt, és Seraphine megvizsgálja a csontokat, én magam is tehetnék valami hasznosat! Az biztos, hogy én sem indulok el egyedül a zászlók és a sikoly felé, főleg mivel az idősebb nővér első körben hoppanálni akart volna, így nem sok értelme van a nyílt terepen a holtak között átvágni. Amolyan védekezésnél kipróbálom, hogy a semmiből tudok-e valami védelmet idézni, ami már csak azért is érdekes, mert honnan nőnének ki a hegyi terepen az indák, de ha ez a véremben van, és varázslat, vélhetően a semmiből. Ki tudja, hogy a sikoly honnan származik, de nem árt, ha védve vagyunk a támadásoktól, amíg a két lány vizsgálódik.
//Erdei nimfa I.: Elemüknek megfelelő pajzsot idézhetnek akár több ember köré is egy adott területre, mint egy búra, ez véd fizikai és mágikus behatásoktól is, de a támadásokkal egyre gyengül és amíg a nimfa próbálja fenntartani az ő ereje is egyre csökken. (Vízbuborék, tűzgömb, földkupola, eletromosháló, indakupola, árnygömb.) Ebben az esetben indakupola, amin azért jó lenne átlátni, és mozoghat is velünk.//
A zsupszkulcs életét bevégzem, nem szeretném, hogy itt hagyjuk aztán valakinek ezzel könnyebb közlekedési módot adjunk a kezébe. A madarat pedig megpróbálom irányítani, végtére is a képességem ezt tudja, hogy felderítsek vele és akkor sem engedem el, amikor végül úgy döntünk, hogy elindulunk. Több szem, többet lát. Jobban eltudunk készülni mi vár ránk, ha fentről rátudok időnként pillantani és jobban belátni a terepet. Szóval kapcsolatban maradok a madárral, de azért figyelek a többiekre is. Besorolva Dwight mellé, amíg a nővérem a hullákkal társalog. Őszintén szólva bármennyire is vonzanak a sötétebb tanok, ez a vonal soha sem volt a kedvencem. Ami meghalt maradjon is szépen úgy, minek bolygatni? - Igazán guszta... - húzom el a számat Sera szavai hallatán, hogy hogyan is ment itt a temetkezés. A nagy cécókért se vagyok oda, na de azért ez a módszer végképp nem szimpatikus. - Légyszi, ha meghalnék, ne írassatok fel tibeti temetésre. - teszem még hozzá, de persze aztán leadom a drótot a testvéremnek arról, hogy akad egy gyanús halom, amit esetleg megvizsgálhatna, ha eddig nem jutott többre, mint hogy hogyan belezték ki a hullákat a domboldalban. Marha jó lehetett ezt szellemként végignézni, bár gondolom egy friss hullának jobb dolga is van, mint hogy a saját testének csócsálását nézze fentről. - Megnézem honnan jött a zaj. - szólok oda Serának, de végtére nem mozdulok azért nagyon el, ha ő úgy dönt, hogy megvizsgálja a csonthalmot. Ezúttal tehát én irányítom a keselyűt, hogy arra küldjem ahonnan a sikolyt hallottuk. Amúgy is macerás itt a közlekedés, meg hát nem tudjuk nem csapda-e, szóval nem vagyok híve, hogy rohajunk valakiért, akit nem ismerünk. A hang esélyesen nem a tanárbácsié volt, vagy ha igen, akkor tuti, hogy élete végéig húzni fogom azért, mert ilyen lányos hangon sikít.
//Druida 4. szint - Lélekosztódás: A saját lelkének egy részét képes egy kisebb állat (maximum macska, repülő állatoknál, vércse méretű) testébe átvinni, így azt irányítani tudja, bármikor amikor úgy akarja az ő látómezejére váltani stb. de a saját testében is megmarad. A kapcsolat akkor szakad meg, ha a Druida úgy akarja.//
Nem annyira figyelem a tekintetemmel, csak konstatálom, hogy Lioneah elpusztítja a tárgyat végérvényesen, nem hagyja a természeti erőknek és a véletlennek, hogy visszatér-e a lakásba valaki mást utánunk hozva. Inkább a területet figyelem, igen mély levegőket véve, a sok csont, zászló, az elmúlt életek szellemei foglalkoztatnak. Kiskoromban akármilyen szellem fordult hozzám, úgy csináltam, mintha nem hallanám, nem látnám, nem törődnék velük, elmenekültem a felelősség elől, hogy a képességemmel segíthettem volna másokon, legyenek holtak vagy élők, akiket zaklatnak a szellemek és talán ezen a vonalon haladt az a rossz döntés is, hogy Erica szellemét ahelyett, hogy meghallgattam volna rendesen, azonnal Sheree pártjára álltam és elűztem. Viszont azóta, hogy tagadom az adottságomat már hosszú évek teltek el, mondhatni azóta már rutinosabban működik ez az egész, rengeteget fejlődtem, talán még el is értem a csúcspontot, ki tudja. Akármennyire szeretném, nincsen a kezemben jól megfogalmazott képességlista, amivel megállapíthatom, hogy milyen szinten űzöm és még van-e tovább. Szerencsére Lioneah megjegyzése helyett tényleg a holtakra figyelek és a meséjükre. Figyelemmel, tisztelettel, amennyire tudom türelemmel hallgatom őket, de látszik a tartásomon, hogy minden információ után egyre csüggedtebb vagyok. Mindenkit elbocsátok, aki nem tud többet, ám ha valaki csak elhallgat információt, akkor bizony használom a képességemet és rájuk erőltetem a válasz adást, kötelezően. Még Dwight kérdéséről is kicsit lemaradok Nicolassal kapcsolatban, annyira nyomozás orientált és aggodalommal telt vagyok, pedig valójában én is hiányolom, hiába dolgozom a Minisztériumnak, így is kevesebbet látni, mint szeretném. - Lehet, hogy csak az időnket pazaroltam. A temetkezési helyre hordták ki az elhúnytakat, hogy a szerzetesek felvágják a testüket és átadják a keselyűknek, a maradványaikat a földeknek, a természetes körforgást követve. - mondom nekik, de inkább tűnik az egész egy fejtágításnak a helyi hagyományokról, mintsem tényleges nyomnak, így lehet, hogy rajtam kívül senki se fogja értékelni. Én is megrázom kicsit a fejem és az épület felé fordulok, főleg, amikor egy éles sikolyt hallunk abból az irányból. Már készen állok az indulásra, hiszen legyen fiú, lány, nő, férfi, teljesen mindegy, bajba került, fájdalmai lehetnek, és talán Grayson is éppen ott lesz a közelben. Az egyetlen ok, ami megállíthatja a lépteimet, ha Lioneah elmondja, hogy az egyik keselyű nagyon pontosan kinézett magának egy csonthalmot és gyanús... de ebben az esetben is tétovázok és látszik a küzdelem az arcomon, hogy azonnal segítsünk, vagy tovább felfedezzem a nyomokat. Így egy kicsit válaszút elé állok, és tőlük függően is döntök, ha mindketten azt mondják, hogy menjünk, akkor hátrahagyom a sírhelyet és a leggyorsabb útként biztonságos közelbe, fedezékbe hoppanálva vághatjuk le a nehéz terepet. Ha viszont a nyom kivizsgálására szavaznak vagy szétválásra eddig a pár percig és előre mennének, akkor odamegyek ahhoz a maradványhoz, amit a Lioneah által befogott keselyű kinézett magának és visszahívom a lelkét kikérdezésre.
// HA többiek azt mondják, hogy maradjunk / Sera maradjon megnézni a keselyű-csontit: Kísértetvadász IV.: "Ilyenkor a szellem azt teszi, amit kérnek tőle, válaszol kérdésekre akkor is, ha egyébként nem akarna." "Képesek erős ártó szellemeket is elűzni, vagy az akaratukat rájuk kényszeíteni. A túlvilág jelei alapján könnyebben értelmezik a jeleket, nyomokat, észreveszik a nem odaillő dolgokat."
HA többiek azt mondják, hogy mindannyian menjünk: Hoppanálás, Varázserő: 40 pont, akár társas, ha Dwight gyengélkedik ebben. //
Ha a zsupszkulcs megússza, akkor a hármas kezéből kikerülve pár métert lejjebb gurul a hegyoldalban, majd ott megakad egy nagyobb kőhalomban. Ha még mindig mehgvan a megsemmisítési vágy, akkor onnan tudják eltüntetni, de ha netalán mégis megmaradna, akkor se tűnik úgy, hogy soká ott fog tartózkodni, mert a kőhalom hevenyészettül - és emberi kéz által, nyilvánvalóan nem századokkal ezelőttről - összehordottnak látszik, s eléggé billegális. Amekkora szél meg fúj idefent, simán leviheti. Sera megtudhat ezt-azt a holtaktól. Egyrészt egy régi temető közepén állnak, Lioneah nem állt messze az igazségtól. Az elhunytak mind természetes halált haltak, családjuk körében ravatalozták fel őket pár napra, majd azután került a testük a hegyre, ahol is szerzetesek felvágták a hasukat és hagyták, hogy a kerengő keselyűk felzabálják húsukat. Akárhány csonthoz ér hozzá, mint ugyanezt meséli el, de mégis furcsa érzés kerítheti hatalmába, amolyan "nem tudok mindent" féle. Lio láthatja a keselyűket, felettük köröz vagy öt darab dögmadár egészen azóta, hogy megérkeztek. Nem tűnik úgy, mint akik távozni akarnának, sőt. Amint a hármas elindul az imazászlók gócpontja felé mintha egyre lejjebb ereszkedne egy közülük, s őt követve a többi is a csapat nyomába ered. A köveken és csotokon nem gyors haladni, plána mert éles kitüremkedések pettyezik a ki-nem-taposott utat. Nagyjából félúton járhatnak, amikor éles sikoly szeli ketté a csendet. Női hang lehet vagy gyereké.. a kolostorokban ugyan vannak nők is, amennyiben apácazárdásról van szó, de akkor ott meg férfiak nem lakhatnak, úgyhogy ha ez Serának eszébe jut felmerülhet a kérdés, hogy vajon egy fiúgyermek sikolyát hallják vagy van itt valamiféle más épület is, mely eleddig nem tárult a szemük elé? A keselyűk csapata a vélt kolostortól balra fordul röptében (amennyiben Lio képessége nem akadályozza a madár mozgását, s hagyja menni arra amerre menne. Mindent lát fentről, amit a madár maga, de mintha az állat egyetlen dologra fókuszálna. Vissza-visszanéz ugyanarra a csonthalomra, melyet Sera még nem érintett, s mely nem is a kövek között-alatt inkább rajta fekszik. Hús már nincs rajta, nem éhségből teheti hát. Egyébként semmi különleges látványt nem lehet befogni madármagasságból se. Csak az imazászlókvezette épület, a kövek, a halmok és a végtelen semmi. Na meg a három fiatal), a hang jobbról jön, az imazászlók egyenesen előre mutatnak az épület ormára. Merre tovább?
Ahogyan a rántás megérkezik, a többiekkel együtt csúszom meg kissé, porcosan feltápászkodva segítem fel a lányokat, miközben a kezünket törölgetjük, ahol esetleg beletenyereltünk a kavicsokba, csontokba. Hihetetlen, hogy ide csak így lehet érkezni, de most elnyomom az esetlegesen feltörő káromlatot, mert Seraphine-nak van nagyobb baja is, de annyira tapintatos nem vagyok, hogy ne turkáljak a zsebemben a cigi után, amire pofátlan rá is gyújtok. Legfeljebb kettőt arébb lépek, hogy szélirányból se kelljen a bűzt szagolniuk, hogy aztán leárnyékoljam a homlokomat a szabad kezemmel, s körbenézzek. A keselyűket észreveszem, hogy aztán enyém megszédüljek a látványtól, a tériszony bizony nem tréfa dolog. Meg hát egy sakktábla mögött könnyen lehet nagy az arcom, nem úgy mint a terepen. Ahogyan követem Seraphine pillantását lefelé, a csontokról természetesen a régi, mugli sakkfigurák jutnak eszembe, a varázslósakkban természetesen törhető, mágikus kőből van, mert úgy a látványos. A temető említéséről viszont a legutóbbi légyott jut eszembe, még Autumn volt a delikvens, aki azóta eltűnt, úgyhogy a franc bele, hogy ennyit jelentett neki ez az egész, így hát amikor Lioneah odakacsint, halvány mosollyal viszonzom, mert mégiscsak megtisztelő, hogy még mindig afféle családtagnak gondolnak. Van egy olyan érzésem, hogy ha Lioneah és én valami mélyebb témáról beszélgetnénk, ott aztán nem lenne semmilyen tabu, csak a kőkemény igazság, ami a legtöbbeknek kínzóan kellemetlen. - Menjünk. - Indítom meg a menetet, na nem mintha az én szavamra kéne hallgatniuk. Beleszívok néhányat a cigibe, s nézelődök, kapaszkodót keresek, legyen az korlát, vagy szikla, mert lenézni nem nagyon akaródzik. S csak hogy kicsit szóval tartsam őket, de ne Sasha legyen a fókusz, Lioneah mellé sorolok. - A bátyátokkal mi van? Ezer éve nem láttam. - Teszem mindezt azért, hogy Seraphine ne csacsogjon, hanem ha kap valami égi jelet a professzortól, akkor arra tudjon figyelni, mi meg amolyan kísérővé avanzsálódunk.
// 