2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azért hugi, ha úgy érzed, hogy nem boldogulsz, tudod, hogy itt vagyunk, segítünk. - Tudom, hogy Abbie mennyire önálló, erős jellem, ami abból ered, hogy neki nincs ikertestvére, s valahol mindig meg akarta mutatni, hogy ő is képes megállni a saját lábán. Meg hát a legkisebbnek lenni egy családban azzal is jár, hogy mindenki őt dédelgeti, legalábbis nálunk. Nyilván vannak olyan közösségek, ahol minél fiatalabb valaki, annál kevesebbet ér, szerencsére nálunk egy összetartó, nagyon is szerető háttérről van szó. Tasha szintén rendkívül érzelmes, nem csoda, hogy megél mindent, ami vele csak történik, most is látom, szinte érzem, hogy teljesen magára veszi a dolgot, együtt szenved a kicsivel. Talán én elfojtósabb vagyok, esélyesen Hannah miatt, nem látom értelmét a kitörő szélsőségeknek, de az is lehet, hogy pasiként máshogyan vagyok becsavarva. Ezzel együtt az érzelmi biztonság, amiben építhetnek rám. - Igen, tudnék enni. Részemről, ami a családi köteléket illeti, csak annyi változott, hogy még erősebbnek tartalak Titeket. A többienek pedig Abbie utánajár, és ha segítséget kér, ott leszünk neki. - Teszem hozzá a szüleim kedvéért, akik nem biztos, hogy immár beleártanák magukat. Amíg a többiek rendbeszedik magukat, én segédkezem a további előkészületekben, ha netán még nagyobb asztalt kéne kihúzni, a távolabbi rokonokra teríteni. Most erős, és határozott vagyok, de bennem is már most munkálkodik, ami történt. Nem elég az a naplós ügy, most egy olyan titok derült ki, ami tovább árnyalja a képet, amit magamban felépítettem, de azt hiszem minden ilyen csak még jobban erősít minket. Azért abban nem fogom vissza magam, hogy már az aprósütikből is nagyon beeszek, kell az energia az izgalmakra!
Tasha kérdésére bólintok egyet, bár talán nem elég határozottan, de azért annak szánom, és végül egy már jóval határozottabbnak ható igen is elhagyja a számat. Én szeretnék beszélni ezzel a Codyval és nem kell kíséret. Végtére is rólam szó és tudom, hogy Tasha nehezen viseli, hogy ne jöjjön velem, de ezt most muszáj engednie. Elég nagy vagyok már és ha ez az egész kiderült, még ha nem is szándékosan, akkor nekem kell elrendezni magamban, most pedig egyelőre túllendülni rajta, hogy ne ez legyen a legpocsékabb szülinap a világtörténelemben. Na jó túlzok, inkább mondjuk úgy, hogy a családunk történetében. A nagy ölelés után én is igyekszem kifújni magamból a kellemetlen érzéseket, megtörlöm a szemem és bár nem tökéleteset, de mosolyt varázsolok az arcomra, afféle "jól leszek" jelzésképp. - Szerintem így jó lesz. - értek egyet a nővéremmel. Az ajándékozással várjuk meg a többieket, bár már én is éhes vagyok, hogy azért egy pár falatot előtte. A szüleink is beleegyezően értenek egyet, lassan anya is kezd megnyugodni, bár még érzem, hogy újra megszorítja a kezemet, apa pedig látom, hogy folyton a tekintetemet keresi. Furcsa belegondolni, hogy igazából nem is az apukám, de akkor is ő nevelt fel és ez még sem változtat meg gyökeresen mindent ugye?! Ugye? - Úgy tűnik gyorsan rendbe kell szedni magunkat, ha csak nem egy újabb hírhozó érkezik. - próbálom kicsit elviccelni a dolgot, bár még nem megy tökéletesen, de az előbbi halvány mosoly megmarad. Én egyelőre úgy döntök, hogy a konyhafelé veszem az irányt, egyrészt kell pár falat, másrészt mégis csak nem tudtam megállni, hogy ne sírjak, ahogyan anya sem, aki velem tart, hogy legalább néhány falatot tányérokra pakoljunk mindenkinek és kicsit rendbeszedjük magunkat. Ne úgy toppanjanak be a rokonok, hogy mindkettőnk arca vörös. Tasha nem is tudom hogy bírta tartani magát! Annyira erős és én mindig is hasonlítani akartam rá, de most már azt is tudom, hogy bármennyire is szerettem volna a testvéreim közé tartozni néha sokkal jobban, mint amennyire sikerült, mégis csak vannak köztünk különbségek, hiszen az én apám igazából egy rémes, rettenetes és veszélyes alak. Az ember pedig egy ilyen hír hallatán akaratlanul is elgondolkodik, hogy vajon tényleg csak a neveltetés számat, vagy a gének is... vajon mennyire erős bennem az a rész, ami az őrült pusztító apámból van?
Egyértelműen lobog bennem még az utálat a Gargoyle Mortimer felé és a fiát ezért akarom ilyen gyorsan megbélyegezni. A húgom még ismeretlenül is a védelmére kel, amire kicsit elkerekedik a szemem, de végül csak lenyelem a dolgot. Róla derült ki, hogy csak a fél-testvérünk, hogy anyát megerőszakolta a biológiai apja, az a srác meg... a szó szoros értelmében ugyanannyira a testvére, mint mi. Nem mondom, hogy erre a gondolatra nem vagyok még keserűbb, talán még féltékeny is. Amikor szóba jön, hogy beszélni akarok Cody-val és Abby nagyon jól rátapint a lényegre, türelmetlen vagyok és nem szeretek ilyesmiben teketóriázni, így jobb is hogy kimondja, mit akar. - Egyedül? Biztos vagy benne? - kérdezek csak ennyit, látszik rajtam, hogy rosszallom a dolgot. Viszont a tekintetem a szüleinkre szalad, rajtuk keresem a rosszallást, a tiltást, de nem találok ilyesmit. Sőt, anya elképesztően szomorú tekintetével néz ránk, de végül csak halványan bólint, mintha az áldását adná arra, hogy felvegyük - Abby felvegye - a kapcsolatot azzal a fiúval. - Könyörgöm ne sodorjátok magatokat bajba. Az a férfi... az a férfi veszélyes. Ennél... ennél rosszabbakat is elkövetett... - mondja, ki tudja, hogy már azzal mennyire kerülünk fel a térképére, ha a fiával kapcsolatot létesítünk. Ki tudja, hogy tudja-e egyáltalán, hogy Abby az ő lánya és ha megtudja annak lehetnek-e következményei. Már ezen a ponton eldöntöm magamban, hogy mondhat a húgom az ég világon bármit, biztos, hogy nem fog a Mortimer fiúval egyedül találkozni. Lehet, hogy nem fogok szó szerint mellette állni, beleszólni a beszélgetésükbe, de hogy ott leszek egy köpésre mellettük, az teljesen biztos és ha kettesben beszélek Troy-jal, akkor ő is. Amikor visszaterelődik a szó az ünneplésre, főként a gyomorkorgást követően és Abby nagyölelésre von minket egy halvány mosollyal én is kitárom a kezemet, hogy a lehető legtöbb szerettemet érjem át azokkal a rövid, termetemhez illő karcsú kezeimmel. Talán nem is igazán meghallom azt, hogy eltörik nála a mécses, hanem megérzem a kibukkanó cseppeket és a szívem még egyszer fájdalmasan összefacsarodik. Ahogy azt is érzem, hogy anyának is legördül még néhány utolsó csepp és az én szemem is elkezd égni, de nem vagyok hajlandó csatlakozni hozzájuk. A szoros ölelés után mély levegőt veszek, aztán egy mosollyal fordulok az ikerfivérem felé. - Együnk néhány falatot, aprósütit, de az ajándékozással várjuk meg a többieket. Rendben leszel, anya? Jó ez így, apa? - fordulok tovább feléjük, tőlem szokatlan odafigyeléssel, de rémes lenne, ha megjönnének a vendégek ő pedig egyedül elbújna sírni előlük. Én se tudom pontosan, hogy kik és mikor jönnek, de a torta méretéből és az ételek mennyiségéből arra következtetek, hogy azért legalább kétszer ennyien leszünk. Még mindig családias, nem tömeg, de arra ott vannak a szórakozóhelyek, ahova ki lehet ugrasztani az összes barátnőjét egy partizásra. Az otthonunkba, a szüleinkhez még is csak illőbb, ha a legközelebb álló személyek jönnek csak, családtagok például. Mint mondjuk Sidney és a szülei. Mintha csak szóba kellett volna hozni a "többieket", hirtelen kopogás is hallattszik a bejárati ajtó felől.
Mivel én főleg a muglik között vagyok jelen, és csupán a közös ereklyevadászatok alkalmával figyeltem a varázsvilág eseményeit, ezért ez a Gargolye Mortimer cseppet sem ismerős névként cseng, inkább olyan hangzása van, mint valami reneszánsz költőnek. Talisha viszont a Roxfort falain belül érzi magát jól, nem csoda, hogy ha egyből kapcsol. Ilyen módon is kiegészítjük egymást, amit nem tud az egyik, a másiknak megvan. - Sötét varázsló? Hát ez igazán nagyszerű, nem csak valami beteg alak, de még hatalma is van. - Csóválom a fejemet, Sidney tehát kapcsolódási pont lehet, hogy elinduljunk. Kapkodom a fejemet a szüleim között, de végül elnyomva az éhséget (a gyomorra szorított kéz csodáját várom), Abbie-n állapodik meg a tekintetem. Bár ő a legkisebb, mégis, mostantól felnőtt, s az ő kezébe helyeztük a döntést. Azt tesz ezekkel az információkkal, amit csak akar. Ha szőnyeg alá söpörné, akkor vajon mi képesek lennénk erre? Tudom jól, hogy Tasha mennyire lázadó, de vajon szembemenne a szülői titok kérdésével? Hiszen apáék mindeddig nem tettek semmit. Vagy tettek, csak most azt sem mondják el? Megöleljük hát egymást, én amondó vagyok, hogy egyetértve anyával, vissza kéne térni az ünnepléshez. Vagyis elkezdeni, mert még az sem történt meg. Itt vagyunk csodaszépen felöltözve, Tasha mint valami modernkori méregdrágán dolgozó párizsi modell. Ám mégis Abbie ragyogja most körbe ezt a családot a lelkierejével, az érettségével. Azt hiszem, mi Tashával ha ilyen hírt kapnánk, minimum tombolnánk. Ő azonban azt hiszem majd egyszer az egész családot irányítani fogja tudni. Tasha pedig nyilván számíthat rám, hiszen afféle ki nem mondott szabály, hogy ha csak egy valaki is van a jelenlétünkben, akkor az elsőnek kimondott véleményünket zárja össze a másik. Csakis akkor vitatjuk meg a dolgokat, ütköztetjük a véleményünket, ha kettesben vagyunk. Mindketten csináltunk már baromságot, ám a dupla dinamit ereje pont abban van, hogy kettős a szavazat is, bármiről is legyen szó. Ám nem csupán az automatikus igenlés beszél belőlem, ezúttal egyet is értek, Abbie számára mi vagyunk a háttérország. - Akkor.. ajándékozás, vagy együnk? - Kérdezek bele gyorsan lényegretörően a közepébe, itt és most úgy sem tehetünk mást a sopánkodáson, vagy a fogadalmakon túl. Az enyém az, hogy még ma este elmegyek Sidneyhez, kifaggatni arról az ex-csapattagról.
Tudom én, hogy Troynak igaza van, hogy a szüleink mindent megtettek értünk, de azért mégis nehéz ez most. Apa... nem is az apám, de mégis úgy viszonyult hozzám mindig is, és tudom, hogy ez ettől még nem változik meg, de mégis olyan ijesztő az egész és fájdalmas. Arra gondolni, hogy igazából az egyik szülőm egy rettenetes alak, egy bűnöző és ha van bennem is belőle? Ott kopog ez a kérdés a fejemben, de nem akarom kimondani. A jelenbe a nővérem szavai rántanak vissza. - Ismerős a neve igen. - biztosan olvastam már az újságban a VMS kapcsán. Cody Mortimer, ízlelgetem a nevét, aki gyógyító, Tasha pedig egyből arra gondol, hogy az egész csak valami kamu. - Talán nincs jóban a családjával. - motyogom. Fura gondolat, hogy hirtelen a testvéreim féltestvérek lettek és úgy tűnik, hogy van még egy féltestvérem, egy fehér fiú, aki talán csak valami álca miatt gyógyító, és igazából ő is sötét varázsló. Egyelőre gőzöm sincs, hogy mit is kezdjek ezzel az információval, végül lassan Tasha felé fordulok. - Én... én szeretnék beszélni vele, jó? Amint készen állok. - tudom, hogy Tasha nem egy nyugodt természet és ha rajta múlna, akkor mihelyst a suliban leszünk megkeresné ezt a Codyt és nekiszegezne néhány kellemetlen kérdést. Én viszont nem így akarom ezt és szeretném magam intézni, legalábbis én kezdeném. Nem lenne ideális, ha a nővérem máris elriasztaná. Tudjuk, hogy hirtelen jellem és talán ez a Cody rendes és nincs köze az apjához. Azt sem tudni neki ki az anyja, talán ez a fickó nem csak anyával tette ezt. Ez alapján még akár az is lehet, hogy nem csak egy féltestvérem van, hanem ki tudja mennyi. Borzongató a gondolat. Azért jól esik, hogy a nővérem megölel és azt hiszem értem, hogy mi járhat a fejében, ahogyan süketnek kellene lennem, ha nem hallanám, hogy Troy éhes. Sóhajtok egyet, a kajákra pillantva. Azt sem tudom anyuék hívtak-e meg mást a szülinapomra, ha igen kiket, és ha így volt akkor talán hamarosan itt lesznek. - Mi legyen Drágám? Tudom, hogy nem úgy alakult ez a nap, mint szerettük volna. Ha szeretnéd lefújhatjuk... - szólal meg apa, mintha csak olvasna a gondolataimban. Nagy szemekkel pillantok rá, anyára, majd a testvéreimre és csak néhány pillanatig gondolkodom, hogy végül megrázzam a fejemet. - Készültetek és nem hiszem, hogy jó lenne most egyedül. - felállok, felhúzom Tashát is és kitárom a kezeimet, hogy egy nagy családi ölelésben forrhassunk össze. Bármennyire is igyekszem tartani magamat, így is érzem, hogy néhány forró könnycsepp buggyan ki a szememből, ahogyan odabújok a családom tagjaihoz. Mindig is én voltam a legkisebb, sosem érdekeltek az ósdi dolgok, mint őket a régészet, de akkor is ők a családom, bármennyire is bonyolult lett most hirtelen minden. Vajon az az alak ért a zenéhez?
Vékonyan visszamosolygok Troy-ra, amikor megköszöni a teát, de látszik az arcomon a feszültség és a bosszúság és az, hogy nem arról vagyok híres, hogy ilyen komoly dolgokat, mint hogy ki tette, elengednék. A húgunknak van persze a legnagyobb joga rá, hogy megtudja ki az apja, így felé fordul a tekintetem nem kevésszer, ahogy fokozatosan bukik ki aztán rántom vissza a praktikus kérdésekkel a földre. Gyerünk Abby. Térj magadhoz. Túl leszünk ezen. Szinte észre se veszem meddig tartom vissza a lélegzetem, mintha azzal követelhetném a válaszokat, míg végül a húgunk kérdésére csak megindul a folyamat. Várok, várok, nem zúdítok közbe semmi mást, bár amikor összenézek az ikertestvéremmel rólam lerí, hogy éppen az jár a fejemben, amitől ő elzárkózna: az önbíráskodás. Nem fogalmazódott meg még egy kicsit sem a módja, hiszen sosem voltam, sosem leszek harcos, de azt tudom, hogy azt akarom, hogy szenvedjen. A névre kicsit felszökken a szemöldököm, de főként az unokatestvérünk révén bevillan valami, a név túlságosan ismerős. Néhány pillanatig csak kutatok az emlékeim között, jól belevésem Gargoyle Mortimer nevét, míg Troy elsőként visszakérdez. Amikor kimondja, hogy sötét varázslók akkor kattan valami a helyére. - Van egy Mortimer az iskolában. Van egy... rokonod az iskolában... - fordul a tekintetem Abby felé, mintha epével árasztaná el a számat az, hogy ki kell mondanom, hogy a vérrokonsága nem csak belőlünk áll. Az nekem se jut eszembe, hogy konkrétan ki-kinek-a-kije, de a srác akiről beszélek biztosan a rokona. - Cody Mortimer, a VMS-en Sidney csapatának a gyógyítója volt. A sötét varázsló család sarja, aki gyógyítónak megy... kamuszagú az egész. - suhan ki a számon az előítélet azonnal, mintha ismeretlenül is elkönyvelném bárányok közt farkasnak, valamilyen álcának, hogy ne hurcolják meg annyira a családneve miatt. Nem ismerem személyesen, csak látásból, ez tény, de nagyon valószínű, hogy ez a közeljövőben változni fog. Próbálok bármilyen hasonlóságot észrevenni vele és Abby-vel, hiszen fogalmam sincsen, hogy az a Gargoyle Mortimer hogyan is néz ki, de nehéz, hiszen úgy kezdetnek, mivel az anyjuk más és a mi ébenfekete bőrünk anyától érkezett, Cody Mortimer patyolat fehér. Szinte szinkronban Troy-jal rándul össze az én gyomrom is az éhségtől és a tekintetem rászalad az ételekre, süteményekre, mindenre, ami már elkészült mielőtt az auror betoppant jelentést tenni. Kicsit sajnálkozva biggyed le az ajkam, ahogy közel húzódok Abigailhez és szorosan megölelem néhány pillanat erejéig, de intenzíven. Képtelen vagyok kimondani a szavaimat, tudom, hogy csak fájdalmat okozna mindenkinek, így csak magamban teszem, beleadva az ölelésbe. Boldog születésnapot, Abby... Amikor elengedem átpillantok a családom többi tagjára és egy sóhajtás után megszólalok. - Nem akarok hazudni nektek, se félrevezetni, de nem fogom csak úgy elfelejteni, amit elmondtatok. Beszélni akarok azzal a Cody-val, vagy legalább megadni a lehetőséget, hogy Abby beszélhessen vele... ha akarsz. - teszem hozzá, visszanézve a húgunkra, aztán az ikerfivéremre. Ellenkezni fog, féltésből, vagy támogat, ahogy tette egész életünkben mindenben?
Sosem gondoltam úgy a testvéreimre, hogy Tasha felületes, Abbie csapongó. Én a jót látom bennük, hogy összetartóak, s nagyon is komolyak, ha a családról van szó, most pedig nagyon erre az oldalukra van szükség. Átveszem az egyik csészét Tashától, hálásan megsimítom a vállát, aztán el is kezdem kortyolgatni amit kaptam, ugyanis most inkább a passzív hallgatást választom. Kiváncsi vagyok a részletekre, de nem az én tisztem most faggatózni. Ugyanakkor ahogyan az ikertestvérem ráismétel arra, amit én is kérdeztem, nagyon is helyeslően bólogatok, noha az én hangsúlyom már korábban is tartalmazta a megértő hangsúlyt. - Én azt gondolom, hogy mindegy is a hogyan, tudjuk, hogy mennyire szerettek minket, és köszönjük ezt a lelkierőt. - Adom meg végül a választ a szüleim helyett. Ha nekem lesz gyerekem, mindent meg fogok tenni, hogy óvjam, védjem őket a világ bajától. Azt nyilván én is nehezen emésztem meg, hogy még a fájdalmuktól, a titkuktól is óvtak, de talán jól tették, ez nem biztos, hogy gyerekfülnek való infomáció. Azt viszont nem tudom, hogy miért jó az, ha megtudjuk, hogy ki volt az elkövető. Óvnám attól a lányokat, hogy önbíráskodni akarnának. Abbie kérdése viszont mégiscsak jogos, mert bár eltelt tizennyolc év, mást is bánthatott az illető, akinek a neve ismerősen cseng, de inkább én kérdezek vissza. - Ez a Mortimer család mostanság valóban többször feltűnt. Sötét varázslók, ugye? - Kevésbé olvasom a mágikus szaklapokat, hiszen engem első sorban a művészet érdekel, abban lássuk be, jobbak a muglik! Nem így kéne megünnepelni a születésnapot, ez olyan méltatlan, de reagálni kell az aktuális helyzetre, bármennyire megkordul a gyomrom, más dolgunk van!
Troy olyan higgadt. Nem tudom, hogyan csinálja. Az én fejemben viszont kavarognak a gondolatok és képelen vagyok megállítani őket. Nem tudok ennyire higgadt maradni, látszik is mennyire megfeszülök ültömben, pedig valahol szeretnék odamenni valamelyikükhöz, de még sem megy. Tudom, hogy jót akartak, hogy nem mondták el és Troy jól gondolja nagy lelkierő lehetett apától, hogy elfogadott engem még így is, vagy épp anyától, akit talán emlékeztettem minden nap arra, ami történt vele. Bele se merek gondolni, hogy milyen rettenetes lehetett az egész. Ha pedig arra gondolok, hogy az apám valami közveszélyes alak, valami... bizonyára őrült vadállat... Akármit is mondunk és bármennyire is nem az számít ki a vérszerinti apám, attól még igenis fontos lehet a miatt, aki vagyok. Mindig úgy éreztem, hogy kicsit kilógok a családból, hogy engem nem érdekelnek a régi romok és ereklyék, hogy én sokkal hivalkodóbb vagyok és imádom a csillogást és a színpadot. Mi van, ha mindezeket az apámtól örököltem, mi van, ha ő is hasonló és én is azért lettem ilyen? Kiráz a hideg, látszik, ahogyan megrázkódom, ahogyan ezekre gondolok, nem tudom titkolni, képtelen vagyok teljesen magamba folytani a pocsék érzést. Tasha kérdései zökkentenek ki és végre felpillantok, pont amikor felém fordul és rám néz. Láthatja, hogy a szememben rengeteg érzés kavarog, érzem a dühét, amikor arról az alakról beszél, aki... az apám, és közben ijedt vagyok és zavarodott is. Felfogtam, amit a szüleink mondtak, de mégis olyan nehéz elhinni, hogy apa soha egy pillanatig nem nézett rám másképp e miatt. Ennyire ő sem lehet szent! Nekem is hasonló kérdések kavarognak a fejemben, mint a nővéremnek. Vajon én mit tennék hasonló helyzetben? Képes lennék így elvonatkoztatni, mint anya? Vagy bár ezt mondja, de nem tudott soha sem teljesen? Vajon hasonlítok arra a szörnyetegre, emlékeztetem rá? - Tudni akarom, hogy ki az! - bököm ki végül, bár a fejemben jóval határozottabbnak hangzik a kérdés, mint ahogyan végül kimondani sikerül. Vajon tényleg számít, hogy ki az? Van értelme tudnom? Engem nem a bosszú hajt, amit valahogy érzek a nővérem hangjából, inkább csak tudni szeretném, mert... magam sem tudom, hogy miért. - Fontos ez drágám? Miért jó, ha tudjátok? - hallom meg anya halk hangját, de a dacos pillantásom és Tasha kérdő tekintete valószínűleg bizony azt sugallja, hogy ennyivel nem tud kitérni a válasz elől. Bár a nővérem nem kap kérdést, inkább csak egy bizonytalan pillantást, amikor azt akarja tudni vajon örökké eltitkolták volna-e az igazat. Ebből úgy sejtem, hogy talán igen, talán soha nem mondták volna el, ha nem muszáj, ha az az alak nem szökik meg. - Tudnom kell. Tudom, hogy... hogy nem ez a fontos, hogy ti neveltetek fel, de... de... És, ha van más is? Mást is bántott az ap... az az alak? - apára pillantok automatikusan, hiszen ő az apám és nem fogom innentől másképp szólítani, de az biztos, hogy innentől nehéz lesz ezen majd csak úgy túllendülni. A nyár még tart egy ideig, mennyivel könnyebb lenne, ha pár nap múlva vissza kellene menni a Roxfortba. Annyira bonyolult lett hirtelen minden! Végül kis hezitálás után az apám szólal meg. - Gargoyle Mortimer, talán olvastatok már róla az újságokban. - válaszol végül az apám, de nagyon jól látom rajta, hogy a keze bizony azért egy pillanatra ökölbe szorul, amikor kimondja a nevet. Azt hiszem bármennyire is azt mondja, hogy képes volt ezen túllendülni, őszintén kétlem, ha szembetalálná magát azzal az emberrel, aki megerőszakolta a párját, csak úgy rezzenéstelen arccal tudná kezelni.
Figyelem a pasit, aki feladja a családi drámát és kihátrál, pedig esküszöm felmerült bennem, ha nem sikerül beszédre fognunk őket, akkor belőle fogok kiszedni valamit a csábmester képességemmel. Mert egyszerűen tudnunk kell, hogy mi a fene folyik itt, anya sír, apa komor, egy üldözött bűnözőről jelentenek nekik és mi itt vagyunk a teljes homályban. Amikor viszont elindul a mese akkor én is nyelek egyet, bár a nyugtató teákat már elkezdtem megcsinálni, de őszintén megremeg a kezem miközben forrázom le a házi keverésű filtereket. Erre nincs az a kedvenc teafű keverék, ami elég lenne, de szavakat nem igen találok. Az az igazság, hogy egy dolog, hogy én vagyok a legidősebb nővér, de a gondoskodó oldalam nagyon felületes tud lenni ez pedig elképesztően sötét és komor. Végül már öt csésze kerül az ebédlő asztalra, többször kitágul jó nagyra a tekintetem, ahogy mindent elmondanak, majd amikor végeztem Troy intésére én is odagyűlük. - Öt évesek voltunk... Talán négy, amikor történt. Hogy nem vettünk észre semmit, hogy voltatok képesek ilyen sokáig tartani a titkot? - kérdezem, de a hangom nem élesen vádló, ami egyébként nem lenne annyira furcsa, csak meglepett és végtelenül szomorú. Anyát megerőszakolták. Abby csak a fél-testvérünk. - És most az a bűnöző szabadlábon van? Ki az? Ki volt az a szemétláda? - toppantok szinte, hiába én vagyok a vízmágus azért látszik a szememben, hogy igen gyorsan váltotta fel a szomorúságot és az együttérzést a bosszú lángja. Anya megtörli a szemét, összenéz apánkkal, de látszik rajtuk, hogy még mindig haboznak, hogy kimondják a nevet. Talán azért, mert ilyen gyűlöletesen nehéz kimondani, talán azért, mert tudják, hogy teljesen mindegy, hogy fiatalok vagyunk, hogy lényegében hozzá se szagolunk a harchoz, attól még nem állít meg minket, hogy valamit akkor is tegyünk. Kicsit sok lenne most belemenni abba a spirálba, hogy vajon Abby azért nem akar semmit kezdeni az ereklyevadász vonallal még közelről se, mert nem apánk lánya, vagy csak egyszerű véletlen, de az, hogy apa azt mondja, hogy ugyanúgy szereti őt, ahogy minket, az édesgyermekeit azt üzeni, hogy nem neheztel. Nagyon sok nagyon érzéketlen kérdés kering még bennem, hogy vajon a külsejével hasonlít-e arra a férfire, vajon élő emlékeztetője-e az erőszaknak, de előbb harapom el a nyelvem, minthogy kimondjam ezeket. - Ha nem halljuk meg a beszélgetést... akkor mikor mondjátok el nekünk? Soha? - kérdezem, mert ezt nem sikerül lent tartanom, de feléjük nincsen düh a hangomban, ellenben azzal, amikor a férfiról kérdezek. Lehet, hogy most elég lenne ölelkezni, együtt sírni, viszont látszik rajtam, hogy ennél jóval praktikusabb lélek vagyok és főként jóval bosszúállóbb. Lehet, hogy Troy van olyan bölcs, hogy hallgasson, de nem a bölcsesség a középső nevem, az biztos. Kicsit nyelek, a szüleinkről Abby felé fordulok, az arcom egészen megváltozik, aggodalommal tellik meg. Ő mit fog mondani? Hogy lehet ezt egyáltalán megemészteni, hogy az apja nem az apja és nem szerelemből, erőszakból született?
Az biztos, hogy én mindig elfojtok mindent, Hannah halála után sem kezdtem zokogni, hiszen úgy véltem, hogy van élet a halál után is, és azon voltam, hogy valahogy visszahozzam. Éppen ezért kissé elszorul a torkom anya sírására, nem én vagyok az összetartó a családban, hanem még a szüleim. Kapkodom a fejemet, ahogyan elhangzik végre az igazság, morzsolgatom a hallottakat, mert hát jó ég! Mi semmit sem vettünk mindebből észre, anya számunkra mindig a tökély volt, nyoma sincsen rajta az erőszaknak! Ehhez kell csak lelkierő! És az, hogy apa nem az igazi apja Abbie-nek.. Részéről is becsülendő, hogy mégis a lányaként nevelte fel a babát, aki semmiről sem tehet. – Oh, annyira sajnálom! Ez.. borzalmas. Nem történt nagyobb baj, de.. hogyan viseltétek? – Kérdezek vissza, mert úgy érzem, nehéz erre most bármit mondani, ha csak nem azt, hogy mi történt az erőszaktevővel? Él még vajon? Elkapták? Anya hogy szabadult el tőle? Nyilván ezeket most nem akarnám fennhangon megkérdezni, még akkor sem, ha ez most az őszinteség pillanata. Abbie.. Nos semmit sem változott a szeretetem az irányában, nem nézem le anyát, hogy átverték, s még jobban becsülöm apát, mint eddig. – Nézzétek.. Egy család vagyunk, ezen semmi sem változtat. Kitekerném a nyakát annak az alaknak, fájdalmas lehetett eddig mindezt titkolni, de én megértem. – Most kicsit elhallgatok, hiszen nem akarom elbatelizálni a történteket. Odalépek apához, kap tőlem egy férfias vállonveregetést, anyát hátulról ölelem át, s odaintem Talishát is. Szívás, hogy épp Abbie születésnapján bukott ez ki, de azt hiszem volt jelentősége, hogy pont most, pont így, pedig már egy éve nagykorú, hiszen a varázslóknál az a tizenhét. Most viszont én is leülök az asztalhoz, csupán azt tehetem, hogy a támogatásomról biztosítom őket, Abbire egy bátorító pillantást vetek, részemről semmi sem változott, mindig az imádott kishugom marad. Azt hiszem kell most némi lelkierő, pozitív energia, hiszen nagyon maga alatt van az egész család, kell az iker őserő. Éppen ezért bízom benne, hogy Tasha hozza a kötelezőt. Ugyanakkor én is szótlanul lehajtom a fejemet, mert ez az egész.. rémes, és nagyon durva.. Továbbra is a sok kérdés foglalkoztat, de nem lehet ajtóstul rontani a házba, most bölcsebb hallgatni.
Troynak abban végülis igaza van, hogy mindig is a szüleink gyerekei leszünk, ők pedig a szüleink, tehát nem csoda, ha gyerekként kezelnek minket attól, hogy már lényegében felnőttek vagyunk. Bár mi is a kor. Azt hiszem attól, hogy elfújsz egy újabb gyertyát még nem leszel hirtelen egészen más ember, hirtelen felnőtt. Van, akinek utána még hosszú évekbe telik mire tényleg nagykorúnak számít, tud komoly döntéseket hozni és olyan is akad, aki gyakorlatilag sosem érik meg igazán. - Igen, segítenénk! - kontrázok a nővérem szavaira én magam is, bár nagyon nehéz úgy beszélni, hogy anyu sír és az egész hangulat totál síri és amikor ezek után anyu hozzám kezd beszélni végképp nem értem, hogy mi van. A nővérem érezhetően kezd pipa lenni, de nem veszem magamra, hogy az a gondja egy része, hogy nem rá irányul a figyelem, hiszen amúgy is az én szülinapom van, amit mondjuk nagyon nem így képzeltem el. - Mr. és Mrs. Smallwood, én távozom. A feladatomat teljesítettem, azt hiszem most jobb lesz, ha... - egy kis biccentést még mindegyikünk felé eszközöl, de aztán sietősen távozik, ahogyan eredetileg is akart. Valahogy olyan érzésem van, hogy ez tény valami komoly családi téma lehet, ha ez a fiatal auror is menekülőre fogja. Még az sem teljesen biztos, hogy ő tudja, hogy miről van szó és nem csak egy hírt hozott. Legalább van annyira diszkrét, hogy távozzon mielőtt olyasmi hangzik el, ami őt nem biztos, hogy érinti. Én még mindig erősen értetlenkedem és ezúttal apára pillantok. - Nem értem, apu mondjátok már el, hogy mi van! Ez már... már ijesztő! - nagyot nyelek. Anyu beteg? Vagy apu az? De akkor miért csak nem mondják. Miattam lehet? Vagy én vagyok beteg és eddig nem mondták el, hogy tudom is én csak húsz éves koromig fogok élni és ideje megtudnom, hogy már alig van időm karriert építeni? A zavaros gondolatok nem sokat segítenek, a szemem egészen vörösesre vált néhány pillanatra, ahogyan a legrosszabb alternatívák jutnak az eszembe. - Tudom Drágám. Mi csak... nem akartun kezzel terhelni, amíg nem muszáj. - kezd bele anya. Megint elcsuklik a hangja és kétségbeesetten néz az apánkra, szinte már könyörögve neki, hogy vegye át a szót. Én is automatikusan ránézek, de látom jól, hogy szintén keresi a szavakat. Na akkor borulnék ki igazán, ha apu is elkezdene sírni, hiszen őt aztán még sosem láttam így. De nem, erre nem kerül sor, viszont a tekintete szinte megkeményedik. Mind a konyhában ácsorgunk, ő pedig végül megmoccan és elindul a nappali felé. - Az lenne a legjobb, ha leülnénk. - kezd bele, bár nem megy most túlságosan, hogy nyugodtan ücsörögjek, de végül anya mellett maradva mégis csak megteszem, mert úgy tűnik, hogy apa nem kezd bele, amíg mind helyet nem foglaltunk. - Ahogy édesanyád mondta fontos, hogy tudd, hogy szeretünk, hogy én... én is ugyanúgy szeretlek és ez semmin nem változtat, de valójában nem az én lányom vagy. - na jó ezen a ponton már végképp nem tudok megszólalni, csak figyelem apát, aki nem sokon múlik, hogy nem kezdei el a kezeit tördelni, vagy tudom is én. - Édesanyád sok évvel ezelőtt egy bűnöző karmai közé került. Az a férfi akarata ellenére... ő bántotta édesanyádat. Ő igazán nem tehet arról, ami történt. Csoda, hogy nem történt nagyobb baj, és túlélte az egészet, de így is nehéz volt kezelnünk a helyzetet először. Nem akartuk, hogy e miatt rosszul érezd magad, igazából nem is fontos. Én mindig is lányomként szerettelek és ez sosem fog megváltozni. - anyára pillantok, majd újra apára, és bár a lábamban ott van valamiféle késztetés, hogy felpattanjak és apa karjai között keressek menedéket, valahogy mégis talán azt várom, hogy azt mondja ez nem igaz, hogy csak viccelt. Rossz születésnapi tréfa az egész, de nagyon úgy tűnik, hogy nem erről van szó, én pedig sejtelmem sincs, hogy mit mondjak. Van egy vérszerinti apám, aki egy bűnöző és aki bántotta anyát és igazából a testvéreim csak féltestvérek és apa úgy nevelt fel, hogy nem is vagyok a lánya.
Kicsit elmosolyodom, kihúzva magamat, egészen addig, ameddig Troy azt nem mondja, hogy a magabiztosságom átok is. Az a rész nem igazán tetszik, fel is szökken a szemöldököm, hiszen nem igazán tervezek változni vagy változtatni. Az teljesen más kérdés, hogy akarom vagy sem, végbemehet a változás, sőt, már el is indult. A fiatalságomat úgy töltöttem, hogy pasik terén is aki megtetszett, azt megszereztem magamnak, azon az alapon, hogy csak az a foglalt, akin fekszenek, de egyetlen ilyen kaland se hozott valami nagy elégedettséget. Ami pedig a barátnőimet illeti, főleg Cordeliát illeti... jóval izgalmasabbá tette a pizsamapartikat amit az ágyon műveltünk, de ennek a híre sose hagyta el a szobát. Most viszont Joyce-szal szó sincs arról, hogy barátságból majd unalomból játszadozzunk el egymással, ez ennél sokkal bonyolultabb sokkal... mélyebb? Nem fogom vissza magamat, hogy ne flörtöljek vele a folyosókon, ahogy nem fogom majd vissza magam, ha meg akarom csókolni, eszemben sincs lerágni a körmömet, hogy jajj, mit gondol majd a családom vagy a környezetem. Ez az áldás része a magabiztosságomnak. Nem mondom, hogy nem érdekelnek az okok miért nem tudjuk mi folyik itt, de ez azt jelenti, hogy az okok is érdekelnek és az is, hogy mit titkoltak előttünk. Sajnos nem arról vagyok híres, hogy tiszteletben tartanám másoknak a titkait, bár szerencsére nem buktam még le semmi durvával. Pedig már kekeckedtem az üzenőfalon is, eldugtam mások elveszett tárgyait, hogy egy kis fejfájás után kincskereséssel küzdjenek meg érte, ráadásul ugye az a füzet, teli ásatási felfedezésekkel, amit elcsentem és még mindig sértetten tagadom a tényét, hogy én voltam se véletlenül tapadt a kezemhez. Amit akarok, azt igyekszem megszerezni ilyen vagy olyan módon, több ésszel, mint erővel vonalon haladva. Most viszont, és főleg nem a szüleinkkel szemben, akiből anya már így is sír, biztosan nem fogok semmi rosszindulatú mardekáros vonalat villantani, én csak az igazságot szeretném tudni. Persze értem, amit a bátyám mond, az érzékeny átgondoltságot, viszont inkább tudjam, hogy mi a szitu és kezeljem, ahogy kell, minthogy valami kellemetlen meglepetés érjen. Például most, hogy Abby szülinapja van, nem lenne jobb, ha már tudnánk, hogy miről van szó, ahelyett, hogy erre kell "pazarolnunk" az ünneplést? Amikor a bátyám nyújtja a kezét a fiatal tiszthez egy kicsit elgondolkozva figyelem, hogy vajon nekünk is illene-e ilyesmit csinálni, de nem lépek előre, inkább csak méregetem, ahogy a szüleinket is. Abby előrevetődik megölelni anyát és hirtelen a mellkasom még egyet rándul össze, az ajkaim kicsit megrebbennek, lebiggyednek. - Akármi is történt el tudunk bánni vele. Talán még segíthetünk is, hogy jobb legyen, nem? - várom a megerősítést a testvéreimtől, de tudom, hogy a húgunk ölelése már is segít anyán. Nem vagyok különösebben gondoskodó jellemű, de azért annyi még tellik tőlem, hogy ellépjek a pultok felé és megcsináljam anya és apa kedvenc nyugtató teáját. Én sem értem, hogy apa miért nem beszél, de megint anya szólal meg, amikor kicsit lazul az ölelésük. - Tizennyolc évünk volt felkészülni erre a beszélgetésre és még így se hiszem, hogy készen állok, hogy valaha is készen fogok állni. - a hangja megbicsaklik, a tekintete újra megtellik könnyel, ahogy ránk néz, de végül csak Abby felé fordul. - Tudod, hogy nagyon, nagyon szeretünk, ugye, Abigail? Semmi, semmi az ég világon nem a te hibád és hálás vagyok az égnek, hogy ilyen csodálatos lányunk van. - folytatja, és egyszerre fog el a zavar, hogy miért csak hozzá beszél, miért így, meg egy cseppnyi féltékenység, mintha én, mint az idősebb lánya hirtelen nem is léteznék. - Mi köze ennek ahhoz, hogy sírsz... a rossz hírhez... az auror tiszthez.... valami körözött bűnöző szökéséhez? - listázom az eddigieket de egyáltalán nem fordítja el a tekintetét a kishúgunkhoz, szóval ezen a ponton én meg konokul elkezdem bámulni apát vagy a fiatal aurort, hogy kezdjen már el köpni, ha a szüleinknek nem sikerül kimondani mi van!
Ikertestvérnek lenni nem azt jelenti, hogy egymás klónjai vagyunk. Kétpetéjűként egyszerre születtünk ugyan, együtt nőttünk fel, s nagyon is kötődünk a másikhoz, ugyanakkor más hatások értek, különbözően reagálunk a megpróbáltatásokra. Én most úgy érzem, hogy a szőke lány megér egy misét, Tasha választottja ellenben az is lehet, hogy semmi komoly, a testvérem alig ejt róla pár szót. Ám valamennyit igen, ezért lehet, hogy egyedibb eset. – A félelem azt mondják, a saját magunkkal tett ítélet. Valami, amit nem tudsz kezelni, gyengévé tesz. A magabiztosságod, drága hugom, egyszerre áldás, és átok. – Ingatom a fejemet somolyogva, esetemben nagyon is becsülendő, és szeretnivaló tulajdonság, ám az emberek mindig irigykednek arra, aki ilyen ellenállhatatlan. Úgy vélem, hogy bár Abbie más, de mégiscsak egy tőről fakadtak, kezd hasonlítani Tashára. Ezt egyértelműen jó értelemben gondolom így! - Ez igaz Tasha, de amíg csak mindannyian élünk, a szüleink gyerekei leszünk. Talán nem akartak terhelni. És Abbie.. joggal, de.. – Védem most anyáékat, arra is gondolván, hogy az a megítélésem, én magam is próbálnám jótékony tudatlanságban meghagyni akár a felnőtt gyerekeimet, ha csak terhelném őket vele. Természetesen nem fogom vissza az ikremet, sosem tennék olyat, elfogadom, hogy kettőnk között ő a forgószél, így a döntéshozó is egyben. Sőt, ha valamelyikünk álláspontot képvisel, azonnal összezárunk, ez adja az erőnket, hogy ha meghoztuk a kemény döntést, akkor az máris két szavazattal jár! – Üdvözlöm. Akkor már ismer minket. Mi történt pontosan? – Nyújtok kezet, ezzel is megtisztelve, hogy nagyjából képben van velünk.. Anyámra továbbra is bátorító pillantást vetek, szerintem most a születésnap másodlagos, ha valami komoly zűr van. Apa vajon miért nem szólal meg? Nekem kéne a ház urának lenni? Hm.. azért arra még nem készültem fel, két lánytestvérrel valahogy megszoktam azt, hogy az érzékeny stílus dominál, nem a férfierő.
A kis nevetgélésünk azért csak abbamarad, hiszen mégis hamar komolyra fordul a téma, bár nem vagyok benne biztos, hogy be kellene toppanni a helyzetbe, ahogyan Troy sem elsőre, de nem lep meg, hogy Tasha egészen másképp áll a kérdéshez. - Persze, de biztosan okkal nem mondták el... - kezdek bele óvatosan, ám az tény, hogy mégis csak egy család vagyunk és nem kellene előttünk titkolózniuk, mert nem fair és kész. Nekünk is tudni kell, hog anya miért sír, még ha ez így ebben a formában nem is tűnik a legideálisabb szülinapi ajándéknak, vagy minek. Halkan sóhajtok hát egyet, amikor Tasha elindul. Valahogy nem hiszem, hogy Troy nem engedné, de ha mégis így lenne, akkor azt hiszem a nővérem mellé állnék a kérdésben. Ezek után amúgy is kétlem, hogy úgy tudnánk tenni, mintha nem láttunk volna semmit és minden oké lenne, hogy boldogan énekeljük a Boldog szülinapot nekem. Becsörtetünk hát jó eséllyel együtt, amiről rendesen a fiatal aurorba fagy a szó és a szusz is, alig sikerül rendesen köszönnie. Értetlenkedve nézek anyára, bár legszívesebben odamennék hozzá, hogy megöleljem, hiszen mégis csak pocsékul fest, de visszafogom egyelőre a késztetsét és nem moccanok. - Anyu... láttuk, hogy sírsz és... és mi van? Ha ez valami családi ügy, akkor nekünk is tudnunk kellene róla. - mondom ki végül kicsit megköszörülve párszor a torkomat, mint aki láthatóan eléggé bizonytalan, hogy pontosan mit és hogyan is mondjon és időnként a testvéreimre pillantok, mégis csak ők a rangidősek hármunk közül, vagy mi. Szegény auror gyerek tétován áll egyik lábáról a másikra. Láthatóan nem fog mondani egy mukkot sem, de minden bizonnyal nem is az ő dolga lenne. Ezért is elsősorban a szüleinkre nézek, akik egymásra pillantanak először, mintha épp gondolatban próbálnák lekommunikálni, hogy mit is mondjanak nekünk. - Nincs semmi baj drágáim, csak egy kicsit rossz hírt kapunk, de igazán nem akartuk ezzel beárnyékolni a születésnapodat... - kezd bele anya, bár szerintem sejti, hogy nem lesz minket könnyű leszerelni, főleg hogy még mindig el-elcsuklik a hangja. Nagyon fel van zaklatva, én pedig mindig is túlságosan érzelmes voltam ahhoz, hogy ez csak úgy elviseljem, főleg, amikor egyszer csak megint zokogásban tör ki. Na ezt már nem bírom és odavetődöm, hogy megöleljem. Apu komoran pislog. Valami biztos, hogy van itt, ami igenis fontos! Nem tudom, hogy mi lehet, ami ennyire durván hatott rájuk.
Még kicsit idegen a koncepció is nekem, hogy valakivel olyan viszonyom legyen, hogy kimondhassam "együtt vagyunk" vagy ahogy Troy mondta, hogy megpróbálják együtt. Mit próbálnak meg? Én csak flörtölgetni szoktam, jól érezni magam, elmenni enni, inni, bulizni, valami adrenalin dús programra, ami kiszakít az alkimista kísérletezgetős mindennapokból. Egyelőre nem értettem meg (nem érettem meg) arra, hogy a te és énből komolyabban mi legyen. Pedig ott volt a szemünk előtt a szüleink példája és azért bár vannak súrlódások, de boldogok együtt többnyire, nem arról van szó, hogy mondjuk nyomorúságos kép lebegne a szemem előtt, ami miatt sérült árú lennék. - De rossz vagy, ne nevess. - válaszolom Abby-nek, amikor kuncogva közli, hogy Hannah félt tőlem, de belőlem is kibukik a nevetés. Halottakról jót vagy semmit, na, ez az, amit most nem igazán követünk. - Ha valakit megfélemlít a magabiztosságom arról igazán nem én tehetek, nézzen jó mélyen magába, hogy mitől is fél. - vonom meg a karcsú vállaimat, azokat, amik nemrég a boxolást kapták a bátyámtól. Egymás mellé rakva minket nehéz lenne elhinni, akár azt is, hogy testvérek vagyunk, nem hogy ikertestvérek.
A kíváncsiság megöl kicsit, de hallani, hogy anya sír és hogy ilyen gyászos hangulat van lent összefacsarja rendesen a szívemet. Értetlenül nézek össze a testvéreimmel, sajnos fogalmam sincsen nekem se, hogy miről lehet szó, pedig a titkokat nagyon nem szeretem. Jobban mondva szeretem őket kideríteni, kivéve, ha az enyémekről van szó, azokat persze vas marokkal őrzöm. Megvárom, amíg a húgunk kémlel, én is kicsit előrébb osongálok, hogy hallgatózzak, aztán vissza, hogy mini-kupaktanácsot tartsunk. Megfordul bennem, ha az egyik testvérem kiszabadul akkor én inkább örülnék, mint sírnék, de nem mondom ki, mert nem éppen a helyes morálomról vagyok híres. - Nem tudom, de ha bűnöző és családtag, akkor is tudnunk kéne róla, nem? - válaszolom először Abby-nek halkan, aztán tovább fordulok Troy-hoz, aki a legóvatosabban haladt és ha még lépcsőfokon áll, akkor bizony még magasabbra kell pillantanunk, mint általában. - Mindannyian, szó szerint mindannyian felnőttek vagyunk már, ha családi ügy akkor jogunk van tudni róla és kész. - válaszolom a bátyámnak és mindenkitől egy rövid bólintásra várok, vagy legalább ellenkezés hiányára, hogy a hallgatást beleegyezésnek vehessem. Még mielőtt az a tiszt kifordulhatna a helyről gyorsan bele akarok toppanni a képbe. Amikor becsörtetünk - már ha Troy nem fog vissza fizikailag - akkor már éppen venné fel a kalapját és a szüleink is szedelődzködnek kikísérni. - Ó, Miss Smallwood... és Miss Smallwood... és Mr. Smallwoood... - biccent mindannyiunknak kicsit kínosan, mintha tisztában lenne vele, hogy jobb lett volna, ha a fű alatt jön és megy és mi nem tudunk meg semmit. Határozottan fiatalnak tűnik, sötétszőke haja és kék szeme van, majdhogynem egyidős velem és Troy-jal, maximum 2-3 évvel lehet idősebb.
- Nem is arról van szó, hogy harapnátok.. Már annak is örülök, hogy elsőre belement, hogy megpróbáljuk együtt, nem hiszem, hogy vonzaná valami családi összejövetel. – Térek ki végül az erőltetés elől, de közben azért játékosan megboxolom Tasha vállát, úgy, hogy azért ne fájjon. Jó lenne, ha ő is boldog lenne, én meg pláne, tekintve viszont, hogy mindkettőnknek mennyire zűrös a múltja, ez cseppet hátráltatja az érdemi párválasztást. A mostani alkalom ugyanakkor nem rólunk, hanem Abbie-ről, a kishugunkról szól, magamban csupán annyit határozok el, hogy legalább azon leszek rajta, hogy egyszer a jelenben tudjak élni. – Ezt én is észrevettem! – Értek egyet Abbie-vel Tashát illetően, hiszen az ikertestvérem mindig olyan magabiztos, árad belőle a nőiesség, nem csoda, hogy még egy szupernő is kisebbségi érzés mögé bújna vele kapcsolatban. Ám talán Sheree más tészta, ő aztán megéli a pillanatot, még akkor is, ha az az utolsó lenne. Talán itt a kék kakas egy csárdában esete merülne fel, noha nem örülnék neki, ha a szőkeség annyi pasit fogyasztana, mint Talisha az utóbbi időben. Vagy csak udvarolgat, de lényegében nem adja oda magát senkinek? Bármennyire is egyek vagyunk, úgysem látom a fejébe. A boldog idillt most félbeszakítja a nyomasztó csend a földszintről, aztán anyánk sírása. Első körben már szaladnék le, hogy megöleljem a mamát, vagy hogy támogatásról biztosítsam, de az, hogy még nem vontak be minket, nem sok jót sejtet. Leintem a tesót, nem tudom elképzelni, hogy még egy testvérünk lenne. – Lemenjünk? – Teszem fel végül az eldöntendő kérdést, a születésnapot nem kéne még elásni, de attól félek, az ünneplésnek már annyi. Nyilván vannak olykor fontosabb dolgok, még ha tudom is, hogy Abbie mennyire várta, hogy körülötte forogjon a világ.
Azért Tasha szavaira nem tudok nem kuncogni kicsit. Nem harapunk, na ja. De azért nem csoda, ha ez a csaj nem akar csak úgy eljönni, főleg ha még nincsenek olyan régen együtt a bátyámmal. Meg hát még nem is tudjuk, hogy mennyire komoly az egész. - Azt ugye tudod, hogy Hannah is mindig kicsit parázott tőled? - pillantok még mindig fejcsóválva kuncogva a nővéremre. Azért még ha nem is tudok mindenről, hiszen az ő párosuk egy külön kis világ, azt azért tudom, hogy ők sokkal jobban összetartoznak, mint mondjuk velem bármelyikük és ezt Hannah is tudta. Tasha pedig fogalmazzunk úgy tud rendkívül csípős lenni, ha beszél valakivel és Hannahát se mindig kímélte. Talán nem mondhatnám ki egyértelmű, hogy parázott a nővéremtől, de azért érezni lehetett rajta, hogy mindig volt egy kis tartás benne felé. Aztán lehet, hogy ez a Sheree nevű csaj más és keményebb fajta. Nem tudom, hogy a bátyám pontosan milyen lányokra bukik. - Tényleg fura ez a csend. - hümmentek én is a nővérem felvetésére, de még mindig csak maximum olyasmire gondolok, hogy nem jött meg időben a torta és a harmadik idegen hang épp arról fog beszámolni, hogy pont kifogyott valami hozzávaló, ezért nem lett tökéletes a máz, vagy tudom is én. Na, de szó sincs ilyesmiről, és arra, amit hallok eléggé értetlenkedve ráncolom a homlokomat. - Na jó, belesek. - óvakodok kicsit közelebb, hogy bekukkantsak, de azonnal vissza is kapom a fejemet, mert épp kicsit oldalvást állnak nekem és nem sokon múlik, hogy az ismeretlen auror tekintete ne találkozzon az enyémmel. Elnyomok egy hangtalan káromlatot és visszahúzódom a testvéreim mellé. - Asszem nem a szervezéssel van gond. - húzom el a számat, bár még mindig nem vágom, hogy mégis mi a fene ez az egész. - A mama... sír. - mondom ki végül gondterhelten csücsörítve. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennünk. Visszaóvakodni az emeletre? De ennél azért jobban érdekel, hogy mégis mi a fene folyik itt. Viszont egyértelmű, hogy azért vannak ennyire csendben, mert nem akarják, hogy tudjunk róla. Gáz, hogy így csak még inkább érdekel a dolog? Ki lehet ez a sötét akárki, aki megint szabad? Elkapták valamikor és megszökött, na de ki? - Van egy eltitkolt idősebb testvérünk, aki bűnöző? - kérdezem suttogva a többieket, mert hát mégis miről lehetne szó, ami ennyire titkos és anya sír miatta? Tuti, hogy valami családi ügy! Főleg, ha volt annyira fontos, hogy pont a szülinapomon jöjjenek el szólni róla.
Biccentek egyetértően Abby szavaira, ha rólam beszélne így valaki biztosan felképelném és ott hagynám, mert csúnyán sértené az egómat. Ameddig nem ismerjük meg, addig Sheree csak egy név lesz, nem tudom miben más Hannah-tól. Őszintén, Troy első barátnőjét nagyon, nagyon hamar abba a rublikába tettem, hogy nem érdemli meg és hogy csak a baj van vele és kevesebb időt tölt velem a testvérem miatta. Amikor meghalt... talán örülhettem is volna neki, őszintén, de mivel a fivéremet mélyen megrázta az egész, nehéz lett volna. Igaz, hogy a figyelme visszafordult a családjára, de összetört és szomorú volt, bátyadt, akit alig lehetett kizökkenteni a melankólikus állapotból. Most tényleg vidámabbnak tűnik és ha ez Sheree érdeme, nem az enyém, hát elfogadom éppen olyan mosollyal, mint ami a húgunk arcán suhan át. - Ugyan már, nem harapunk. - vonom össze a szemöldököm azért, amikor Troy kicsit vonakodik bemutatni a barátnőjét. Persze, mondhatnám, hogy várjon addig, ameddig készen állnak, de azzal ellentmondanék az alap jellememnek, hiszen amennyiben tényleg megmarad mellette, minél előbb meg akarom ismerni. Végül is a név, Sheree, nem valami gyakori, lehet, hogy már ennyi elég szeptemberben, hogy ránézzek ki az. A ruha, amit ajánlok Abby-nek erősen dramatikus, teljesen "felnőttes", amiben ragyoghat. Valószínűleg erőteljesen túlöltözés egy itthoni szülinapozásra, de kit érdekel, az a fontos, hogy jól érezze és különlegesnek érezze magát a nagy napján. - Tökéletes lesz, le fog esni az álluk, hogy milyen fiatal hölggyé cseperettél. - mondom, büszkén, hiszen mind a hárman minden beképzeltség nélkül rohadt jól nézünk ki. Igaz, hogy Abby az egyetlen, aki a kinézetét színészkedésre, énekre fordította, a miénk Troy-jal a magánéletben és akkor jön jól, ha mondjuk szakmailag akarunk valakit meggyőzni valamiről. Amikor Troy visszafordítja a kérdést akkor kicsit köhintek, de már a folyosón válaszolok csak, mielőtt eltűnnék a saját szobámban. - Mutasd meg a tiédet és megmutatom az enyémet. - kacsintok, habár hatalmas nagy blöff, mert kétlem, hogy Joyce-szal azon a szinten lennénk, hogy bemutassam, aztán már csak felöltözve térek vissza és csatlakozom be hozzájuk. Ahogy elindulunk a lépcsőn éppen úgy fülelek, mint a többiek, kicsit még meg is ingatom a fejemet, amikor Troy felém pillant válaszokért. - Mintha valami... baj lenne... - suttogom, pedig ilyenkor általában megy a szócsata, vidámság, sőt, még zenét is szoktak kapcsolni a díszítgetéshez és a főzéshez, most viszont egyre jobban elnémul minden. Intek, hogy menjünk közelebb, szigorúan lábujjhegyen, habár belesni eléggé feltűnő jelenségek lennénk hárman, de hallgatózni tudunk. - Sajnálom asszonyom, egyelőre nem tudunk több információval szolgálni. Állandó kőrözés van kiadva rá és volt már a kezeink között, de a sötét kapcsolatai mindig a segítségére sietnek. Szökésben van, ismét. - jön a fiatal férfi hangja és bár én nem nézek be, ha más megteszi, akkor egyértelművé válik, hogy egy viszonylag fiatal, alig 4-5 évvel nálam idősebb auror férfi áll a szüleink előtt, a sapkáját tisztelettudóan maga előtt szorongatva. És az édesanyánk... anya sír?
- Hölgyeim.. Természetesen csak Nektek, a beazonosíthatóság kedvéért mondom így. Sheree a neve, és nagyjából tudja a sztorit. Szerintem nem is akarna Hannah helyére lépni, teljesen más alkat. Viszont.. engem kimozdított abból a gödörből.. nos tudjátok. - Bólogatok immár egészen magabiztosan, jobban nem is mélyedek bele a történtekbe, hiszen ez a mai nap nem rólam, vagy a szerelmi életemről szól, hanem a kishugiról, rajta kell, hogy legyen a rivaldafény. Még akkor is, ha Tasha imád benne sütkérezni, s másoktól ellopni. Én azért már látom, hogy Abbie ügyes trónkövetelő, nem is titkoltan, harsányan ujjongva, vastapssal szoktam végigkövetni ahol éppen fellép, megmutatja magát. - Köszönöm lányok. Nos nem, vagyis nem tudom, elég magányos alkat, biztosan frászt kapna, ha családi körbe vonnám. - Vélekedek, ilyesmiről még nem beszéltük a vámpírlánnyal, aztán simán elképzelhető, hogy vágyik arra, hogy elfogadják, befogadják. Majd kipuhatolózom, szépen óvatosan, jelenleg csak magamnak tartom meg, önző módon kihasználom, hogy végre boldog lehetek. Megvárjuk Tasha visszaérkezését, ha esetleg Abbie még a végső pillanatban ruhát próbálna, diplomatikusan elfordulok, valahogy Tasha esetén sosem merült fel az ilyesmi, egymás előtt nem szégyenlősködtünk. Ezért aztán nem csoda, ha jól megnézem magamnak, amikor érkezik megint bombasztikus külsővel, de azt hiszem jó döntés volt, hogy tudatosan tartjuk a távolságot, hiszen a miénk már egy kicsit túlzó testvéri rajongás. - Pedig kiváncsi lennék, hogy ki az, akiért nem a sémát hozod, hanem téged is meglep. - Ingatom a fejemet hamiskás mosollyal, hogy aztán elinduljunk lefelé, Abbie szavaira én is fintorgok, nem vagyok beavatva az ajándékba, de ami már innen is furcsa, hogy egy számunkra is ismeretlen hangot hallunk. Fiatal férfié lehet, aki természetesen nem apa. Valami futár? Kérdőn pillantok Tashára, talán ő többet tud, mint mi.
Na igen Troy jól gondolja, hogy mindig is kicsit kilógtam az ikrek közül, de a jó ég tudja, hogy ez jó vagy rossz volt-e igazából. Végülis nekem meg van a magam önálló kis világa és mivel a legkisebb vagyok azért mindig is meg volt az, hogy engem pesztrálgatni kell, meg védeni mindenkinek. Azért Troy dumájára kissé felszökken a szemöldököm. - Figyu, azért az ő jelenlétében ne emlegesd így, még zokon venné. - csóválom a fejem egy félmosollyal. Ennyi esze csak van a bátyámnak, de közben meg pasi, szóval... ki tudja! Én legalábbis tuti, hogy nem akarnám, hogy bárki valami exhez hasonlítgasson. Tasha szavaira azért bólogatok. Engem is érdekel ez az új lány, főleg hogy elég komoly letargiából rángatja ki Troyt, legalábbis eléggé úgy fest, hogy sokkal jobb állapotban van, mint pár hónappal ezelőtt. - De azért örülök, hogy jobban vagy bátyus! - mosolyodom el, de épp csak egy pillanatra, mert újra a ruha kupac, meg a szekrényem felé fordulok, hogy aztán Tasha javaslatára a szekrényt célozzam meg, és újra húzogatni kezdjem benne a vállfákat. Hümmögök kicsit, de aztán végülis előkerül a zöld estélyi, amit a nővérem említett. Nézegetem kicsit, majd végül óvatosan lefektetem az ágyra. - Nem is tudom, hogyan bújhatott el ennyire! - csóválom a fejemet, amíg Tasha is eltűnik felöltözni. Kicsit kiigazítom, hogy ne gyűrődjön az ágyon, de egyelőre nem öltözködöm, hiszen van még idő és ez a ruha nem alkalmas arra, hogy kicsit körülnézzünk odalent. Besorolok hát Troy mellé, amíg a nővérem magára kap pár ruhát, ami lássuk be akár még alkalmas is lenne bármilyen alkalomra, mert rajta minden jól áll. Én is figyelek, hogy mit válaszol a bátyánknak, hogy aztán már hamarosan a lépcső felé pillantgassak. Vajon mi ez a nagy csend? A szüleink általában inkább a hangzavart részesítik előnyben. - Nagyon megy valami susmus. - hümmentek és óvatosan lesunnyogok a lépcsőn. Még kicsit rá is játszom, mint a vígjátékokban, jóval nagyobbra emelem a lábaimat osongálás közben, mint amúgy szükséges lenne és kicsit el is vigyorogom a többiekre, hogy persze direkt csinálom.
Kicsit felnevetek a "párnacsatára", kellemesen, még éppen elkapom mielőtt földet érne lepattanva rólam, hogy visszadobjam rá. Abigail túlságosan nagy frászban van ahhoz, hogy rádobjam, még a végén hirtelen azt mondaná, hogy összekócoltam a haját. Én afféle könnyedséggel kezelem, hogy még nála is rosszabbul állok, de bennem van a csinos lányok magabiztossága, akik tudják, hogy akármiben jól néznek ki. Ettől függetlenül amikor már a saját szekrényem előtt állok akkor szakavatott szemmel fogok valami tökéleteset összeválogatni, nem csak felkapok valamit, hiszen ennyi hiúságban osztozunk. Felszalad az ívelt szemöldököm, amikor Troy elkezd mesélni az új Hannah-ról. Valahol groteszk, hogy a halott barátnőjének a nevével ilyen könnyedén dobálózik, viszont engem még se zavar olyan nagyon. Sose szerettem azt a lányt, ki akarta sajátítani magának a bátyámat - legalábbis én így éreztem - elvonta a figyelmét, elvonta a közelünkből. Nem tudom, hogy ez az új milyen lesz, de talán ezen a ponton már én is megérettem arra, hogy ne mélyesszem a körmeimet Troy-ba és ne akarjam a magaménak. Azt sose fogom bevallani, hogy bármi mérgező kapcsolat lett volna közöttünk és hogy az én hibám lett volna, erről szó sincs, de kimondatlanul is túlléphetünk rajta. - A miénkről pedig már lekésett. Remélem azért nem vársz jövő évig, hogy bemutasd. - billentem meg a fejemet oldalra, hiszen egyértelműen kíváncsi vagyok. A musical miatt szemmel követhettem Abigailt és a kis pasiját, de a bátyám barátnőjével nem hozott még össze az élet, hogy megnézhessem magamnak elég jó-e ahhoz, hogy átvegye a helyemet... mármint Hannah helyét. - A zöld estélyi? Nyár van, egészen jó idő, élénk, mutatnál végre egy kis dekoltázst is, egy szavuk nem lehet, nagylány vagy már, a szoknya meg erőteljes dramatikus. Persze kivéve, ha még mindig játszani akarod az ártatlan kicsikét. - mosolyodom el, de aztán nagyon nem bír magával és le akar menni nézelődni. Felsóhajtok, drámaian, de igazából én se vagyok a szabálykövetők gyöngye, én is kivittem szórakozni az óratoronyba takarodó után - még ha a vége igen traumatikus volt. - Ugyan, lényegében már mindannyian felnőttek vagyunk, csak megértik, ha lebukunk, hogy annyira nem fontos maga a meglepetés. Ha nem bírsz magaddal, Abby, akkor gyorsan magamra kapok valamit és mehetünk is. - mondom, és azzal ellököm magam az ajtófélfától, hogy eltűnjek a szobám felé és tényleg csak rövid percekkel később visszatérjek egy magamhoz képest nagyon egyszerű sárga csőtopban fekete szűk farmerrel és két nyalkánccal a nyakamban. - Nem biztos, hogy ez lesz a végleges, de szaglászásra jó. - mondom, mielőtt jöhetne bármilyen negatív kritika, bár teljesen rám van öntve, csak nincs telirakva flitterrel és strasszal, vagy áttetsző kihívó neccel, mint általában. A közös ajándékra a reakcióra bizony én is kíváncsi leszek, de ez még odébb van, egyelőre próbáljunk meg lemenni anélkül, hogy nyikorog a lépcső és közben halkan válaszolok a bátyám kérdésére. - Lehet, hogy kezdem unni a random plusz egy főket, minek minden évben három-négyet bemutatni a szüleinknek, lassan rájuk hozom a szívrohamot, hogy mekkora céda vagyok. Nem mondom, hogy nem lettem kevésbé az, csak már nem hozom őket haza. - kacsintok, pedig a szavak mögött van valami hamisság, mert tényleg kezdenek kikopni a random alakok az ágyamból, valami megváltozott.
Általában a szüleink felkészülése hangzavarral jár, mindig a másik okoskodik, hogy mit kéne hova tenni vagy a főzésben mást csinálni, de valahogy most még is csak az edények ütődését lehet hallani a konyhafelől és halk beszédet meg motoszkálást, ami jelzi, hogy tényleg arra vannak, csak nincsen vicceskedő szócsatázás.
- Ne szemétkedj. - Kapok fel egy díszpárnát Abbie székéről, és vágom hozzá Tashához. Nem erőből, akár el is kaphatja, de ha nem, akkor becsapódik. Villantok rá egy egészséges mosolyt, mert mint általában, most is egymásra vagyunk hangolódva. Az ikremmel ellentétben Abbie valóban egy kicsit kirekeszthette magát a kettősünkből, de ezzel nem lehet mit csinálni, hiszen ha már a rácsos ágyban is egymást öltünk, aligha lehet ugyanaz a kapcsolatunk, mint a kishugival, aki évekkel utánunk született. És ennek a kapocsnak természetesen sokkal több jó oldala van, sosem voltunk egyedül, lényegében még kamasz korunkban is együtt aludtunk, bármennyire is fura lehet ez egy külső szemlélőnek. Hagyom, hogy megbeszéljék a ruha kérdést, engem tényleg kevésbé érint, mert rajtam még az egyszerű, de elegáns öltözék is úgy áll, mintha a királynő jönne hozzánk fogadásra. - Csak érintőlegesen. Van egy új Hannah.. De még oly friss a dolog. Említettem neki, de ő elegánsan hárított, hogy mivel nem is az én születésnapom, nem akar zavarni. Meg gondolom korainak tartaná, hogy bemutassam, mintha valami jegyes lenne. - Rázom meg a fejemet vidáman, ez a nap ezúttal Abbie-ről szól, kétlem, hogy Sheree betoppanna. Habár elég spontán lány, ki tudja, de nem készülök rá, legfeljebb kellemesen meglepődöm. Nem mondom, hogy máris tartós kapcsolatnak gondolom, de egyértelműen üdítő pillanatokat tud okozni. Miután évekig szerzetesi életet éltem, igazi tüzijáték volt így fejest ugrani valakivel az ágyba úgy húsz perc után! Na de vissza a hugihoz! - Kár, jó lett volna megismerni azt a lovagot, aki miatt így kivirultál hugom. A szokásosnál is jobban. - Bólogatok, jó látni, hogy Abbie boldog, de nem csupán az egója hajtja, látszik rajta, hogy valakivel nagyon egymásba gabalyodott. - Biztosan jó ötlet ez? Nem fognak kiakadni, hogy ha elrontjuk a meglepetést? - Kérdezek vissza kétkedőn, de végülis most Abbie a főnök. Mivel a csinos zakómat még nem szándékozom felvenni, meg Tasha is egy szál semmiben, nem zavartatom magamat a tovább öltözéssel, de azért az ikrem felé vetek egy cinkos pillantást, hogy a közös ajándékunk vajon mennyire fog ütni. - És te? Mi ez a szingli üzemmód? Azt hittem, hogy vagy el se jössz, vagy valami random plusz egy fővel.
Elsőként tényleg nem a leghatékonyabb segítség jelenik meg az ajtóban, amikor meg még egy kicsit piszkálódik is, bizony simán lekapok egy párnát az ágyról és egy laza mozdulattal alig odafigyelve indítom meg a támadást a bátyám irányába, aki igazából gond nélkül ki tud természetesen térni előle, ha csak nem pont mögötte lép be a nővérem és ezáltal véletlenül őt találom képen dobni... - Ez nem segít! Ne aggódj, ő tuti nem jön. - rázom meg a fejemet. Hogy más jön-e... nem tudom. Végülis nem én szerveztem, anyuék bár már tudnak Adamről, de nem tudom, hogy felmerült-e bennük, hogy esetleg meghívják. Ez mégis csak általában családi bulinak indul, Adam pedig azért nem ér rá egész nyáron. Nagy meglepetés lenne a jelenléte az holt biztos, de én nem hívtam. Tasha ellenben még annyira se tart előre, mint én, mert még gyakorlatilag vizesen érkezik meg a nagy kupaktanácsra. Lebiggyedő ajkakkal fújtatok egyet, meg közben egy kósza tincset is megpróbálom eltűntetni az arcomból. Ez van, ha a hajad annyira sok, mint nekem, meg még göndör is, tuti, hogy mindig vannak olyan tincsek, amik direkt zavarni próbálják a látóteredet. - Hé ez nem segít! - nevetem el magamat Tasha szavai hallatán, ami a túlragyogást illeti, főleg hogy azért most még cska fürdőköpenyben van, bár tudom én, hogy ha ki akarja rittyenteni magát, akkor azért istenesen tud tündökölni. Én pedig megállok az ágyamra kidobált ruhakupac felett és továbbra is azokat nézem. - Neeem tudom melyk szól hozzám. - nyafogom, és újra és újra végigtúrom a kupacot. Van köztük mindenféle, hosszú, rövid szoknya, nadrág, flitteres, meg csillogós és persze tüll hegyek is és naná, hogy minden kellően színes.- Ha tudnám mit terveznek anyuék... lehet, hogy le kellene lesnem, hátha az segít. - vetem fel az ötletet. Én még nem is voltam lent ma, de talán ha már elkezdték felpakolni a dekort, vagy a kerti díszeket, netán valami elejtett beszélgetsét kitudnánk hallgatni, akkor közelebb lennék ahhoz, hogy milyen színkombinációban gondolkozzam. Végül elfordulok az ágytól és kihúzom magamat. - Na jó, muszáj kicsit körülszaglásznom, ki tart velem? - azért érezhető a hangomból, hogy ez a ki tart velem nagyjából felszólítás kérdés helyett, mint amikor jópár éve azért rágtam a fülüket, hogy kiskorunkban lessük ki hogyan kerülnek az ajándékok karácsonykor a fa alá. Akkor is segítettek, bár igaz, hogy még sokkal inkább gyerekek voltunk, mint most. Már nehezebb titokban surranni, még ha én speciel nem is nőttem valami nagyra, de mégsem vagyok már öt éves.
Élvezem, ahogy zubog rám a zuhany jóleső, de csak langymeleg víze. Már vagy egy órát hevertem a kádban forró vízben és most csak letussolom magamról a kicsapódó verítéket és lemosom a hajamról a relaxáló pakolást. Nem kevés meló, hogy a természetéből adódóan sűrűn göndörödő hajamat csak laza csigákba kényszerítsem, még szerencse, hogy alkímista vagyok és éppen elég hiú ahhoz, hogy tudjam melyik balzsam a legjobb. Csak nyomokban hallom Abby türelmetlen hívását és a bátyám válaszát, még egy percig csak hagyom, hogy átjárjon a víz, mélyen magamba szívom az ölelését, aztán elzárom a csapokat. Az egész fürdőszobát szinte ködszerűen töltötte meg a pára, akár szauna is lehetne, így miután kicsit megtörölköztem, a hajamra tekertem a puha leplet és magam köré a köntöst kellemetlenül csap meg ajtónyitás után a világ hidege. Ami persze nem ténylegesen hideg, csak még fűt a hosszú forró fürdő melege. Nem igazán sietek az öltözködéssel, úgy, ahogy vagyok sétálok át én is a húgunk szobájához és egy kis mosollyal állok meg a másik ajtófélfának döntve a derekamat, összefont karokkal. - Örömmel nyugtatlak meg, hogy még mindig előrébb jársz, mint én az elkészüléssel. - nevetek fel kicsit, a ruhákon végigfuttatva a tekintetemet aztán a szemem sarkából Troy-ra villantva egy félmosolyt. Pasiknak persze könnyű, messze nem gondolkoznak azon annyit, hogy mit vegyenek fel, legalábbis az átlag. Mi a húgommal szeretjük a szép ruhákat, valószínűleg, ha nem lenne elbájolva a gardrób szekrényem akkor minden ajtónyitásnál ki is ömölne belőle a ruha a nyakamba. - Ismernek minket, mint a rossz galleont, tudják, hogy minket nem lehet siettetni, csak szépen nyugodtan. Melyik ruha beszél hozzád ma? Majd igyekszem nem túlragyogni rajtad és egy fokkal snasszabbat felvenni, de a természetes szépségemmel nem tudok mit kezdeni. - csivitelem kicsit kacéran megvonva a vállamat és a dús szempilláim alól "ártatlanul" pillázva. A testvéreim között vagyok, akkor is játszhadozhatok, ha csak egy fürdőköntös és egy finom anyagú hajvédős sapka van a fejemen, ugyanolyan magabiztos vagyok, mint teljesen kicsípve. Nem fogom magam gondosan agyon takargatni a köntössel se, persze szándékosan villantani se fogok semmilyen intimebb testrészt, csak nem görcsölök rá az egészre. - Mondjuk azt nem tudom, hogy pontosan hány főre készülnek, mert legutóbb, amikor a konyha közelében jártam legalább négy különböző főételnek tűnő edényt láttam a sütőben vagy a tüzön. Én nem hívtam senkit, ti igen? - kérdezek rá, bár nem is hallottam, hogy Troy már említett meghívást valakiről, önállóan is erre terelődtek a gondolataim. Vagy ikerkapcsolat, ki tudja. Érdekel is, hogy ki hányadán áll a párjaikkal, hiszen Troy is emlegetett már új lányt és Abby és a pasi főszereplő között is izzott a levegő a Hercules próbákon és az előadáson.
Egyértelműen jobb a hangulatom, mint mondjuk a legutóbbi családi ünnepnél. Már évek óta ebben a bús melankóliában éltem, amit Hannah hagyott maga után, de ha úgy tartja a mondás, hogy kutyaharapást szőrivel, akkor Sheree lehet a gyógymód? Egy igazi tűzről pattant lányról van szó, elsőre amolyan kurtizán-orgyilkosnak néztem, akit esetleg azért küldtek utánam, hogy a sokrétű kapcsolataim közül minél több titkot adjak ki, majd végezzenek velem; itt akár szó lehet a Testvériség utáni nyomozásomnak, vagy a mugli restaurációs munkáimnak, ami mögött sokan vagyont sejtenek, de akár az eltűnt napló ügye is lehet bármire ok. Egy hozzám hasonló világfinak nem csak kapcsolatai, ellenségei is vannak. Legnagyobb meglepetésemre azonban a szőke lány nem utánam jött, sőt ő is menekül, egymásra találásunk pedig véletlen volt, de sorsszerű. Tasha is biztosan észrevette már, hogy többé nem a szobámban kuskolok a festményeimet bámulva, hanem visszatért belém az élet! A mai nap azonban nem rólam szól, a kishugi szülinapja a fő attrakció, nem csoda, ha ő obégat a szomszéd szobában. – Még zuhanyzik, ne ordíts drága Abbie.. Na mi kéne? Ha csak nem valami ruhakatasztrófa, vagy sminkes kencefice. Azt ne mondd, hogy meghívtad azt az idiótát, akit a múltkor is.. – Ingatom a fejemet mosolyogva, s nekidőlök az ajtófélfának, mert most már az ő szobája bejáratánál állok. Természetesen arra az Austinra gondolok, és csak azért vagyok ilyen egyenes a korábbi választottjával kapcsolatban, mert rég láttuk az illetőt, esélyesen már együtt sincsenek. Nagyjából már fel vagyok öltözve, csupán a felsőtestemet domborítja még jelenleg egy atlétatrikó. Ám nyár lévén így is lemehetnék, noha önmagában nem éppen ünnepi viselet.
