2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Dante Montpelier Születési hely és dátum: 1982. XX. XX., Montpelier, London (?), a pontos helyszín és dátum nem ismert. Csoport: Griffendél Patrónus: Csíkoshátú bűzösborz Évfolyam (szak): Tizedik (Bájitalkeverő) Képesség: Született vámpír (hivatalos kiskapu) Mágikus adottság: (Tűzmágus) Familiáris: (Még nincs) Kiemelkedő tudás: Gyógynövénytan - Kiemelkedő, Bájitaltan - Kiemelkedő Kihez tartozol: Saját karakter (Leszel a...? - Nimhue, Sheree, illetve Katya és Mira)
Jellem: Igazán egyszerű srác vagyok, szeretem a kviddicset, a varázslósakkot, a köp-kövezést, vagy legalább is szeretném őket, de bármelyiket egyedül is lehetne egyedül űzni, de mint tudjuk, nem igazán lehet. Mindenkinek a legszarabb viccén is nevetek, haverkodok, de az istenért se sikerül senki mellett megragadnom. Nem tudom, hogy azért néznek-e ki, mert tudják, hogy mi vagyok, egy született vámpír, és félnek tőlem, vagy azért, mert tudják, hogy a kielégíthetetlen vágyam, hogy a világ közepe legyen és hogy mindenki imádjon túlságosan sok energiájukat fogyasztaná el, vagy... azért, amiért egyik örökbefogadó család sem tartott magánál, de végső soron így áll a helyzet. Hiába vagyok akármennyire közvetlen, előbb-utóbb mindig meglátnak bennem valamit és kidobnak a köreikből és újra én leszek az a különc vámpír gyerek, akivel jobb szóba se állni. De most már meg van erre is a megoldásom...
Kinézet, megjelenés: Nem különösebben öltözködöm kiemelkedően, az egyszerűség kedvéért általában az iskolai egyenruhákat hordom, addig se fog senki megjegyzést tenni a szakadt ruháimra. Mondjuk az az igazság, ha valaki tényleg közelebbről megnézi, az észreveszi, hogy a talárjaim is elnyűttek és régiek, mióta megnyúltam egy-nyolcvanra, azóta ugyanazokat a darabokat hordom. Kicsit korlátolt a lehetősége annak, akinek nem sikerült kikerülnie a rendszerből, legalább is nem huzamosabban és a nulláról kell kezdenie az életet. Minden esetre kék szemeim és sötét hajam van, a mosolyom egészen elbűvölően kisfiús - legalább is annak szánom, de ritkán jön be - főleg ha azt nézzük, hogy a egészen nyúlfogaim vannak. Ugyan a hajamat egészen jól be lehetne lőni, gyakran csak egy sapit húzok a fejemre és nem igazán törődöm az ilyesmivel, pedig lehet érdemes lenne eljátszanom valami kifinomult vámpírherceget és arra jobban harapnának, de ki tudja... Nem, én csak egy kidobott fattyú vagyok - vélhetően - és ennyire futja.
A nő, aki talált, oda volt a klasszikusokért és ha már a Montpelier parkban sikerült kidobnia az anyámnak, vagy akárki is hagyott ott, gondolta a Dante Montpelier nem is hangzik olyan szarul. Igazából igaza van, bár az ember ennél nagyobb sztorit szeretne a származásáról, ennyi erővel elnevezhetett volna a döglött kutyájáról is, tudod... ki is volt az a Montpelier nagypapa, talán franciák lettek volna a felmenőink? és a többi. Nem mintha ez lenne a legnagyobb bajom. A született vámpírság a lehető legjobb pillanatban derült ki, pont akkor, amikor még kisgyerekként a hármasszámú házaspár vitt haza, hogy a kiegészítsem a hiányos kis családjukat és innentől Hallmarkról szalasztott boldogságban töltsük el az egész életünket. Persze eddig is már többen visszaszolgáltattak néhány nap, néhány hét után, így azt hiszem már öt évesen se hittem teljes szívemből abban, hogy tényleg valahol megragadok. Pedig mindennél jobban akartam... Kiskoromban nem igazán beszéltem, úgy egyáltalán, de ők türelmesen várták, hogy kinyíljon a szám, kár, hogy nem egészen így gondolták. Nem tudtam, hogy mi vagyok, annyi se volt az alakban, aki kitett, hogy egy kis figyelmeztetést hagyjon az utókornak, de hát mondjuk annyi se, hogy legalább ne a muglik közé vágjon ki, akiknek fingjuk sincsen semmiről. Mivel nem volt senki, aki segített volna a lassú átalakulásommal a testem egyre inkább elgyengült, a vérszomj pedig hirtelen csapott le, fogalmam se volt, hogy mi is történik velem. A nagy kék szemeim teljesen elváltoztak, az első átalakulás fájdalmától szó szerint üvöltöttem már azelőtt, hogy egyébként bármi látszódott volna. Rövid úton kihívták a mentőket, akiknek leginkább fogalmuk sem volt, hogy mi történik, de a kórházba érve olyan elképesztő mázlim volt, hogy mielőtt végigmentem volna a teljes átalakuláson és egy önjelölt vadász vagy egy egyszerűen frászt kapott mugli kapásból homlokon lőtt volna, az orvosok között volt egy varázsló... Persze itt sincsen boldog befejezés, nehogy azt higgyétek, hogy ő szépen megmentett és magához vett, dehogy is. Értesítette a Minisztériumot, szépen kitörölgették a szerencsétlen muglik elméjét és valami olyasmit plántáltak bele, hogy aznap este kiütött rajtam valami halálos kór és fel is dobtam a talpamat. Bekerültem a varázslók rendszerébe, Godric's Hollow-ban kötöttem ki, de tekintve, hogy innentől kezdve a fejemen volt a bélyeg, hogy vámpír vagyok és vért is kellett innom, az emberek többsége undorodott tőlem és tehernek érezte a jelenlétemet. Mondanom se kell, hogy egyetlen örökbefogadóm sem érkezett, vagy csak a Minisztérium kapcsolta le az összeset, hogy ne kerüljön rossz kezekbe egy fiatal született vámpír, ezt nem tudom. Tizenegy évesen megjött a levelem a Roxfortba, mint minden kis csipszarnak nekem is ott volt a remény, hogy na majd ott más lesz, de rohadtul nem. Minden évben próbálkoztam új, idegen emberekkel haverkodni, akik nem tudják, hogy mi vagyok, de rövid úton elért mindenkihez a pletyka - ami igazából nem pletyka, csak valahogy szemtől szembe senki se beszélt róla, csak a hátam mögött - és én újra egyedül maradtam. A vérszomjamat megtanultam kezelni, már kölyök koromban durván belém verték, szó szerint, szóval lényegében egyáltalán nem jelentettem veszélyt senkire, viszont az a sötét kisugárzás, ami azzal jár, ami vagyok, mindenkit elriasztott, viselkedhettem én akárhogyan. Az iskolában tíz év alatt se találtam olyanra, aki hajlandó lenne haverkodni, született vámpírt még életemben nem láttam, a harapottak meg csak az utóbbi néhány évben szaporodtak el - nem is értem miért, hmmm... -, szóval az első hét évemben mondhatni még azt se láttam, teljesen egyedül voltam a nyomorommal. Természetesen amint lehetett, dolgozni kezdtem, hiszen valahogy nem jött levél valami gazdag halott nagybácsiról jó kis örökséggel, a ruhákért, kajáért, tandíjért meg kellett dolgoznom, vagy így, vagy úgy. A magányom egészen fura hatással volt rám, egyrészt jó néhány dologban profi lettem, mint mondjuk a bájitalkeverés, amit tökéletesen lehet egyedül végezni, másrészt pedig a magány egy kicsit, nos, ráment az agyamra. Nyilván attól még, hogy nem ismertem vámpírokat elkezdtem kutakodni a témába, legalább halvány lila gőzöm legyen arról, hogy honnan jöttem, mire vagyok képes, és amikor betöltöttem a tizenhetet, akkor egészen sok új információ elérhetővé vált egy kis kérvényezgetés után a tiltott részlegben. Példának okáért végre megtudtam, hogy apám született vámpír volt, anyám pedig vélhetően egyszerű ember nő, és azt is, hogy hogyan kell vámpírokat alkotni...
Az a természetes, vagy éppen már természetellenes éhség, hogy végre egy családra leljek, megértsenek, szeressenek oda vezetett, hogy elkezdtem tanulmányozni hogyan is kell csinálni, aztán pedig elkezdtem az elméletet átültetni gyakorlatba. Óvatos voltam, sokáig figyeltem az iskolatársaimat, kivártam azt a pillanatot, amikor egy megfelelő bájitallal figyelmetlenné, gyanútlanná vagy éppen gyengévé tehettem őket, hogy aztán elragadva átalakítsam őket. Nyilván nagyon figyelnem kellett, mint az egyetlen született vámpír az iskolában, hogy ne keveredjek gyanúba, elő kellett teremtenem alibit is, de ha az ember már szó szerint beleőrül a számkivetettségbe akkor vállalja a kockázatot és főleg nem néz a tettei erkölcsi mélységeibe túlságosan. Az első próbálkozásom alanya nem élte túl, így újra próbálkoztam, egy fiatal, csak tizennégy éves csajjal, aki befolyásolhatónak tűnt, de ezzel is rossz lóra tettem. Az átváltoztatások után a friss vámpírokat magukra hagytam, hogy néhány nappal később teljesen véletlenül csapódjak melléjük és ez a lány olyan szinten rám akaszkodott és olyan kapcsolatot akart, amit még az én gyomrom se vett be, hiszen az én szememben inkább egy húg szerepét töltötte volna be, mintsem szerető. Elzavartam a közelemből, nem volt könnyű menet, és tovább próbálkoztam. A terv az volt, hogy megpróbálok kapcsolatot kezdeményezni, segítséget nyújtok a vámpírlét megismeréséhez és ezért egész egyszerűen szükségük lesz rám, de még így is volt, hogy felsültem, mert a kis szeretetteljes életük tökéletesen elég volt a támogatásukra... undorító. A legutóbbi áldozatom igencsak izgalmas célpont volt, ugyanis a sellő lány csak az egyetemi éveire érkezett, nem ismert, nem volt sok barátja, tökéletes célpont arra, hogy az átváltoztatás után megkörnyékezzem. Az előző ugyan túlélte egy-két évvel ezelőtt, sőt, úgy tűnt, hogy élvezi is a vámpír életet, de az istenért se sikerült a közelébe kerülnöm, szóval minden energiámat arra akarom fordítani, hogy végre valahára egy társra találjak... Nimhue Irvine, ne félj, én itt vagyok és segítek!
