2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Troy Smallwood Születési hely és dátum: 1979... Csoport: Mardekár Patrónus: Fekete párduc Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tizenkettedik, ereklyevadász plusz tárgyakkal Képesség: (sötétnimfa) Mágikus adottság: (relikviamester) Familiáris: (ötletelés alatt) Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan - született tehetség, Bájitaltan kiemelkedő, Mugliismeret tehetségtelen Kihez tartozol: Sidney, Tasha, Abigail, Jasmine
Jellem: Talishához hasonlóan én is nagyszájú, ki ha én nem alkat vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy állandóan mindenkit provokálnék. Nem csoda, az ikerhugommal egymást is ebbe az irányba formáltuk, s míg ő a gyenge nő, én a kisportolt küzdőszellem vagyok, így ha őt bántják, meg tudom védeni. Az arcoskodás nálam nem alapvető, nem szokásom minden áron kötözködni, de ha elpattan nálam a húr, akkor nincs az a túlerő, aminek ellenében megijednék. A szerelemben már nem hiszek, teljesen visszavonultan, szerzetesi életet élek, csak a festményeimben hiszek, amivel talán visszahozhatom Hannah-t. Nem mondom, hogy beleőrültem az elvesztésébe, de talán kicsit mégis. Azóta senki még egy éjszakára, vagy egy csók erejéig sem merülhetett fel nálam. Így is bőven kell időt és energiát arra szánnom, hogy Talishát védjem meg azoktól, akiknek összetörte a szívét. Vakon hiszek benne, és bármit is tesz, sosem hagynám, hogy bárki is bántsa.
Kinézet, megjelenés: Az ikertestvéremhez képest másfél fejjel magasabb vagyok, s mondhatni én testesítem meg a nyers erőt a duónkban. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk, így nem csoda, hogy a kíséretemben ő bárkinek képest beszólni, ha tudja, hogy ott van mögötte a testőre. Sötét bőrünk afrikai származásra utal, de ízig-vérig britek vagyunk, csupán más ágról, mint az unokatestvérünk Sidney. Nem vagyok leragadva a ruházkodás egyetlen stílusánál sem, jól áll az öltöny, ha hivatalos ügyben kell tárgyalnom, de művészlélekként hajlamos vagyok laza, elhanyagoltnak tűnő ruhákban is mászkálni. A hajam rendszeresen rövidre nyírt, arcszörzetet viszont gyakran meghagyok, legyen szó borostáról, vagy akár többről is. A szemeim is sötétek, viszont roppantul figyelek arra, hogy mit eszek, s hogy mozogjak is, így egészségesnek tűnök. Bármi is történt a múltban, nem szabad elhanyagolnom magamat.
Előtörténet: Engem nem túlzottan érdekeltek a szüleink történetei, ami a gyerekkort illeti, mindig két lábbal álltam a földön, realista alkat vagyok. Ha kicsként tudtam volna, hogy mindez mennyire meg fog változni, jobban kiélvezem a kiskoromat. Magányos viszont sosem voltam, ez mindenképpen előnye annak, ha az embernek már az anyaméhtől kezdve van valaki, akihez oda lehet bújni, aki nem hagyja aludni, mert rugdoskodik. Ettől még sosem zavart, hogy ott van velem, így szoktam meg az első perctől kezve. Mindig volt kinek elmondani, hogy ha valami bánt, ha idegesít, de még lelkesíteni is tudtuk egymást. A kishugunkat pedig már ketten tudtuk segíteni, ahogyan egymást, és lássuk be, Abby-nek volt a legjobb dolga a világon, mindkét nemű idősebb testvérből kapott egyet-egyet, minden problémáját lefedtük. Az ereklyék viszont határozottan érdekeltek, jobban, mint Talishát, noha én semmilyen szinten nem voltam benne a rivalizálásban, kifejezetten segítőkész voltam Sidney-vel, bármikor számíthatott rám. Nem értettem, hogy a szüleink miért akarják lenyomni egymást, a család számomra szent és sérthetetlen. Bár Talisha nem az ereklyevadász szakott választotta, én követtem a családi tradiciókat, a varázstárgyak kisugárzása, a kincsvadászat igazán izgalmasnak tűnt, noha a fizikumomat leszámítva inkább művészlélek vagyok. Ez annak köszönhető, hogy még ötödikben megismerkedtem egy lánnyal, Hannah-val, aki szinte alig aludt, annyira buzgott benne a tettvágy, hogy alkosson. Szobrászkodott, festett, verseket írt. Nem volt olyan óra, hogy ne alkotott valami maradandót. A festészet fogott meg benne a leginkább, ámulatba estem a tehetségétől, olyannyira, hogy én magam is megpróbálkoztam vele. Ugyan nem voltam olyan ügyes, mint ő, ám a munkámból fakadóan közel állt hozzám, hogy én magam is festegessek, a restaurálásra állt legjobban a kezem. Magamtól ugyan nem mászkáltam ki terepre, de ha Sidney szülei kértek, akkor szívesen segítettem, a sajátoméknak pedig magától értetődő módon. Hannah lett életem szerelme, az első, és igazi. Hiszen hiába vagyok olyan, mint egy ében óriás, a hugommal ellentétben nem szokásom a másik nemmel cicázni. Ő volt az, akit testileg lelkileg a magaménak éreztem, talán egy kicsit túlzottan ki is sajátítottam. Féltékenységre nem volt szükség, ő maga is ragaszkodott hozzám. Hogy aztán minden kártyavárként dőljön össze. Közösen nyitottunk galériát, hogy aztán már rögtön a megnyitó estéjén úgy berúgjunk, hogy még arra sem ébredtünk fel, hogy égve hagyott gyetyatartó eldőlése komoly tűzhez vezetett. Én már csupán a füstszagra ébredtem fel, felpattantam, Hannah-t nem láttam sehol, azt hittem, hogy már a festményeket menti. Felpattantam, de még durván másnapos voltam, úgyhogy a főbb festményeket gyorsan összecsavartam, tartóba illesztettem, és rohantam kifelé, az épület viszont már hatalmas lángokban állt. Kint megtudtam, hogy Hannah nem jött ki, és vélhetően már nem is fog. Én magam is füstmérgezést kaptam, ő valahol hátul lehetett az egyik folyosón, s már fel sem ébredt. Hiába akartam visszamenni, nem engedtek, az életemet nem kockáztathattam, féltucatnyian fogtak le. Szinte beleőrültem a fájdalomba, amiből az elmúlt három évben sem épültem fel. Ezért sem vettem észre Talisha játszmáját a jegyzetfüzet ellopását illetően, de én magam felháborodottan utasítottam vissza a vádakat, hogy bármi közünk lehetne hozzá. Azóta szinte csak a festésnek élek, még a két testvéremet is megdöbbentem azzal, hogy Hannah-t festem éjjel és nappal. A munkámat ugyan elvégzem, tanulok is rendesen, de a fennmaradó időmben már nem túlzottan érdekelnek a szüleink, egykori szerelmemet örökítem meg talán riasztó képeken, mert valahol olvastam, hogy bizonyos festmények életre kelhetnek, lehetőséget adhatnak, hogy dimenziókapuként működjenek, hogy visszamehessek valahogy megmenteni. Tudom, hogy sikerülhet!