2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Örülök, hogy jól van és mst csak erre gondolok. Az elkövetkezőekre próbálok nem annyira, hiszen visszatérünk majd a normális életbe. Neki lesz egy lánya és még beszélni kell a szüleimmel is és akármennyire is zaklatottak vagyunk most mindketten, ez akkor is nagyon bonyolult így. De legalább kiderült az igazság és megúsztuk még ha nem is múlt sokon, hogy így legyen. Nem tudom, hogy mihez kezdtek volna a szüleim, ha nem térek haza és a húgom után engem is elveszítenek. Talán Sissyt kalitkába zárták volna, hogy biztosan semmi baja ne eshessen, ha már csak ő maradt nekik. - Nagyon eltorzult a lelke. Megette a féltékenység. - ami valamiféle kezelhetetlen őrületté alakult az idők során, ami ilyen rémtettekbe hajszolta bele. Szörnyű, hogy egy ember tényleg ilyen mértékben kitudjon facsarodni. Ha pedig belegondolok, hogy úgy indultam el Shanna partijáról, hogy én magam is gyilkossá válhattam volna, ha nem kapaszkodom a józan eszem utolsó kis szikráiba és nem gondolom át, hogy mit is okozna mindez... Végülis gyilkos lettem, de nem bántottam olyat, aki nem érdemli meg. Aztán, hogy ez a jövőben hogyan hat rám, mennyire tudok majd tükörbe nézni, vagy okoz-e rémálmokat azt egyelőre nem tudhatom. Azért elvenni valakinek az életét, még ha meg is érdemelte, és nem is volt más választásom, nem olyan egyszerű dolog. - Nem tudom, hogy hogyan... azt hiszem segítettek, akik ott rekedtek bent. Segítettek, hogy erősebb legyek. - bököm ki az elcsattanó csók után, ami azt hiszem most valami olyasmi, ami megtörtént ugyan, de aztán szépen eltesszük egy fiókba a fejünkben és bezárjuk, a kulcsot pedig eltesszük egy időre. Zavaros még mindkettőnk élete. Nekem kezdődik hamarosan a válogató, mai azt jelenti, hogy egy időre a Roxfortba kölözöm majd. Számára pedig ott lesz Sissy, akinek az édesapja lehet. A szüleim úgy se tudnának egyelőre mit kezdeni azzal, ha köztünk lenne valami. Az apám kitérne a hitéből, ha azzal állítanék be, hogy összeszűrtem a levet a húgom exével, akitől a tetejében a kislánya született. Így most egyelőre élni kell az életünket, rendezni szépen mindent és majd... meglátjuk mit hoz a jövő.
//Iiigen, szerintem is cukik! Reméljük a szülők is idővel ezt elfogadják. //
Cseppet sem izgat Alysha karmolása, az már sokkal inkább, hogy végre világos van, az ikertestvérem a földön fekszik, átfúrt mellkassal. Ebben csak azt látom, hogy Josephine él, nincsen komolyabb baja, sőt, még talán lelkileg fel is szabadult. Ahogyan mindketten. Hallom, ahogyan Haley nevét rebegi, ez az én fülemig is eljut, ahogyan összeölelkezve felsegítjük egymást. Vetek egy pillantást a holttestre, hogy utána a lányhoz bújjak. – Jól, most már igen, hála neked. – Veszek egy mély, szaggatott sóhajt. Josie testének melege, a hajának illata teljesen lenyugtat, és az, hogy most már tudom, kinek álltam az útjában. Nem is annak a mexikói kislánynak, az vélhetően csak egy felnagyított emlékkép volt. Valami, amin ha okolni akarok egy célpontot, el tudjak indulni. Ám ez a David, a saját vérem, sosem engedett volna, amíg csak élek, kínzott volna. – Hihetetlen, hogy míg én auror lettem, ő sötét varázslatokban mélyült el ennyire.. – Csóválom a fejemet, le is nézek most, és olyan riasztó, hogy a saját változatom fekszik kifacsart végtagokkal. Ám mégsem teljesen én vagyok, látszik a vonásain, hogy már elkezdte emészteni a gyűlölet. Josie úgy szorít magához, hogy ebben mégiscsak több van, mint holmi közös gyász, vagy hogy szegről-végről rokonok vagyunk. Fel akarjuk nevelni Sisssyt, főleg én, de most igenis azt érzem, hogy Josie vonzódik hozzám. Le se tagadhatnánk, csupán félre akartuk rakni, hogy ne állhasson Sissy fejlődésének az útjába, hogy az anyja volt a szerelmem, hiszen furcsa lehet, hogy közben Josephine lett az, akivel nagyon egymásra vagyunk kattanva. Megérzem a puha száját az enyémet, magamhoz is vonom, jólesően belesóhajtva ebbe a lélegzetbe. Valóban nincsen értelme hosszabban, hiszen ez afféle tiltott szerelem, a szülei sem biztos, hogy értékelnék, családilag majd jó ideig vissza kell fogni az esetleges nézéseket is. Most éppen elég ennyi, hogy legalább tudjuk, ketten vagyunk túl rajta. Olyan furcsa, hogy ha behunyom a szememet, többé nem kell félnem! – Több mint tíz éven át gyötört, ha jól számolom. És mindenkit eltett az útból, aki segíthetett volna nekem. Egyedül te tudtad megállítani. – Ha belegondolok, hogy több párom is volt az évek során, akik most mind halottak, de legalább békében nyugodhatnak. Itt az ideje, hogy végre lezárjuk David történetét. Azt hiszem érdemi sírt sem fog kapni, legfeljebb valami névtelent, mert ha az én tudatomból kitörölte magát, vélhetően nem is volt saját élete, és ha a minisztérium megtudná, hogy mit tett, rengeteg család szállna rám. Talán jobb, ha most ténylegesen új életet kezdjünk, Sissyt megtéve főszereplőnek.
Olyan gyorsan történik minden. A seprű engedelmesen azt teszi, amit akarok, pedig az apám szerint a kviddics nem az a sport, ami az embernek sokat segít, pedig lássuk be ezúttal életet ment és nem is csak az enyémet. Egy pillantást még éppen talán váltani tudok a húgommal, hogy aztán tudjam végre szabad a lelke, én pedig már néhány pillanat múlva a padlón fekszem és kótyagosan nyitogatom a szemeimet. Az ismerős hanghoz végül ismerős arc is párosul, ahogyan meglátom Dylant. Még elrebedem a húgom nevét, de aztán lassan magamhoz térek és kezdem felfogni, hogy mégis mi a fene történt. Nem nézek most oldalt, mert jó eséllyel nem viselném valami jól a holttest látványát. Nem vagyok auror, az ilyesmi nem éppen az én asztalom. - Jól vagy? - rebegem, mert hát hiába lelkes, de az arca csupa seb. Csak óvatosan érek hozzá, de aztán halványan elmosolyodom, hiszen úgy fest tényleg jól van. Megsérült, de nem halálosan és túlélte, ami most a legfontosabb. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, csak szorosan átölelem és hatalmasat sóhajtok. Azt hiszem tényleg vége van, megoldottuk, megoldottam, pedig sose gondoltam, hogy képes lehetek ilyesmire. Talán csak szerencsém volt, de most igazán nem ez számít azt hiszem. - Most már szabadok ők is, akiket bántott... - bököm ki, ahogyan kicsit hátrébb húzódom, de épp csak egy leheletnyit, épp csak annyira, hogy a szemébe nézhessek, hogy aztán talán azért, mert túléltük, vagy mert olyan sokkoló volt ez az egész, de mégis csak a két kezembe veszem az arcát és megcsókolom. Csak egy pillanatra, egyáltalán nem hosszan, de ez most annyira jól esik. Aztán persze mégis észhez térek és hátrébb húzódom. Még sem kellene összezavarni Sissyt, vagy hát nem tudom, hogyan venné ez ki magát és biztosan a szüleim se értékelnék, ha hazaállítanék azzal, hogy megtaláltam az unokahúgom apját, megmentettem a haláltól és még össze is jöttem vele. - Láttam Haleyt is. Most már nyugalomra lel majd, amit elvett tőle... - most pillantok oldalra és automatikusan kiráz kicsit a hideg. Azért arra gondolni, hogy megöltem valakit igazán rémisztő, pedig hát megtettem. Nem volt más választásom tudom én. Lényegében önvédelem volt és egyben Dylan védelme is, de ettől még kicsit mégis sokkoló a látvány, hogy ott fekszik a földön valaki, aki kísértetiesen hasonlít Dylanre és halott. - Olyan rettenetesen gyűlölt téged, hogy ezért másoknak is ártott. Teljesen őrült volt. - sóhajtok, mintha csak magyarázkodni próbálnék, pedig tudom én, hogy nincs rá szükség és nem látom Dylanen, hogy haragudna rám, amiért bántottam a testvérét. Mit bántottam, megöltem.
Dylan sötét ikre, Davidvélhetően arra készül, hogy Haley-hez, Alyshához, és még sokakhoz hasonlóan Josephine lelkét is megkaparintsa. A szűk kis vacok egyszerre kitágul, majd beszűkül, mintha a kettőjük világa lenne csupán, ám a lelkek afféle burkot képeznek kettőjük körül, hogy David ne tudja összeroppantani Haley nővérét csak úgy. A sötét varázsló ebből mit sem lát, csak ökölbe szorítja a kezét, hogy a fekete lyuk beszippantsa a lányt, aki viszont szavakkal bombázza őt. A seprű ellenben engedelmesen csattan a kezébe, s amint átveti rajta a lábát, önálló életre kel új gazdájával a nyeregben. A szellemek szétrebbennek, utat adva a száguldásnak. Josie talán sosem fogja elfelejteni ezt a pillanatot, de született seprűlovas, úgy siklik téren és időn át, hogy azt megismételni sem lehetne. A seprű kőris éle bőrt, húst, csontokat tör át a mellkason keresztül a szívben állapodik meg. Azonnal kivilágosodik, mint amikor felkel a nap, s a sötét varázsló hörögre rogy össze, Josie is elveszti az eszméletét, de csak egy pillanatra. Amikor magához tér, Dylan gyengéden ébresztgeti, mellettük ott van David holtteste is, de Dylan nem ezzel törődik. Az arca ugyan karmolás nyomokkal tarkított, mégis a lány érdekli most. – Hihetetlen, de megcsináltad! Most már emlékszem. Ő volt az! Hihetetlen, hogy holmi kicsinyes bosszúval mennyi ember életét tönkretette! – Segíti fel legalább ülésbe a lányt. – Amikor kiléptél, minden sötétbe borult, és rám repült a lidérc. Amíg birokra keltem vele, láttalak a küszöbön a fivéremmel. Nem tudtam segíteni, próbáltam kitartani. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire erős vagy.. Erősebb, mint a legtöbb auror.. – Csóválja most már Dylan a fejét, a karjaiba zárva a lányt, érződik még rajta, hogy durván remeg a korábbi halálközeli élménytől, mégis egyértelmű, hogy felszabadult az átok alól, hiszen sokkal lazább a tartása, mint akinek egy komoly teher gördült le a lelkéről.
Legalább már kezdem érteni, hogy nem arról van szó, hogy egy gyermekkori apró hiba ilyen nagy kárt okoz az ember jövőjében. Nem az a szerencsétlen nő hibázott, hanem sokkal komolyabb dolgok vannak a háttérben. Dylan lényegében olyasmi miatt volt egész életében nagy hátrányban, amiről talán nem is tehet igazán, habár nem ismerem az életét pontosan, de gyerekként mint hibázunk. Én is lehettem volna többet a húgommal, de nem voltam, és ezek szerint Dylannek is van egy testvére, csak ő eléggé problémás és egyelőre még nem tudom, hogyan fogjuk megoldani ezt, de az életösztönöm nagy, hiszen épp csak most találtam meg Sissy édesapját. Nem tehetem meg, hogy nem viszem vissza neki és még engem is elveszít, ahogyan a szüleim is beleroppannának. - Minden számít. - lehelem bár szinte csak magamnak, ahogyan feltápászkodom. Látom a lelkeket és a húgom látványa főleg erőt ad ahhoz, hogy feláljak, hiszen az ő halála is teljesen felesleges volt, ha én is itt végzem és a tetejében a lányának se tudok segíteni, hogy legalább az apját visszakapja. - Ez pedig akkor nem más, mint gyerekes bosszú. - vágok vissza, de közben próbálok hátrálni, hogy elérjem a seprűt, bár még nem tudom, hogyan fogok innen visszamenni, hiszen az is nagyon furcsa és kellemetlen érzés, hogy nem érzem a saját szívverésemet, de minden erőmmel azon vagyok, hogy mielőbb összeszedjem magamat és ne foglalkozzak azzal, hogy mi lesz, csak valahogy elintézzem ezt az alakot és mielőbb visszaérjek a normális világba, hiszen gőzöm sincs, hogy közben mi történik az igazi Dylannel. Lehet, hogy most épp ő is az életéért küzd. - Dylan meg tudja védeni magát, eddig is megtette. Nem lehet olyan könnyen széttépni! - felelem azonnal, és én se adom magamat olyan könnyen, bár igaza van, engem is éltetett a bosszú, de én képes voltam rá, hogy megpróbáljak a dolgok mögé nézni és látni az embert a hiba mögött, amiért a húgom meghalt és most már csak az a célom, hogy Sissynek jobb élete legyen és azt csak úgy érhetem el, ha lezárom ezt valahogy és megúszom. Közben sikerül elérnem a seprűt. Próbálok nem arra gondolni, amit látok, hogy a panzióban kialszanak a fények és remélem, hogy Dylan tényleg megtudja védeni magát és végül nem lesz semmi baj. - Akit én szerettem, te ölted meg... de nem hagyom, hogy mindenkinek megkeserítsd az életét! - azzal a mozdulattal fel is pattanok a seprűre és megpróbálok teljes erőből nekirepülni az ikertestvérnek, ha sikerül akkor az utolsó pillantban egy farolással egyszerűen megpróbálom akár még fel is nyársalni, de legalább is jó erőből fellökni, nekilökni valaminek. Nem érdekel, ha én is megsérülök, én felkészülök rá, hogy úgy essek, hogy kibírjam és túléljem, de ő talán a meglepetés miatt, ha nem számít rá, hogy ilyen módon támadok, akkor nem tud védekezni. Az apám szerint lehetne hasznosabb munkám, a sportnak nincs sok értelme és a kviddicset is mindig haszontalannak tartotta, de most bebizonyíthatom, még ha nem is látja, hogy tévedett. Egy seprűvel is ártani lehet másnak, ha nincs más lehetőséged, nekem pedig most azt kell kisználnom itt egy idegen helyen, ami adott. Közben pedig remélem, hogy Dylan is képes valahogy átvészelni addig, amíg ezt lerendezem.
A két átok összekapcsolódik, és olyan vákumot teremt, amely valamilyen halálon túli helyre, a gonosz vackába viszi minkettőjüket. Ha Josie valahogy itt elkapja azt, aki Dylan alakját is viseli, akkor lezárhatja az ügyet, mindenki felszabadul a sötétség alól. A lány nyilván sokkal nehezebben viseli, hogy itt most nem élőként, hanem afféle szellenként, árnyalakként van jelen, a másik illető vélhetően már megszokta ezt, maga építhette fel a búvóhelyet, itt tárolja a lelkeket is, mint holmi megerősítő bástyát, amiből sinylődik. Az egész úgy fest, mintha valami elhanyagolt, régi padlásszoba lenne, talán valami gyerekkori emlék része. - Nem gondoltam volna, hogy van elég erőd ahhoz, hogy visszavágj. Ez mégsem számít már. – Leheli az alak, önelégült, sötét mosollyal az arcán. Külsőleg ugyan valóban nagyon olyan, mint Dylan, ám még a mimikájában is más, egyértelműsíthető a különbség. – David vagyok, a fivére. Mindig ő volt a kedvenc, én pedig a rossz, akit fel kell zavarni a padlásra. Ő ellopta a gyerekkoromat, majd a szüleimet, hát tönkretettem az életét. – Vélhetően az iker beleőrült a szülők halálába, ezért hát Dylan nyomában járva egyrészt kitörölte mindenki fejéből saját magát, hogy olykor az aurornak készülő fiú helyett hozzon rossz döntéseket, vagy a párválasztásait fúrja meg. És most, hogy valaki ellenáll, ideje lezárni a dolgot, hogy akár végleg átvegye Dylan helyét. A szellemek próbálják talpra állítani Josie-t, David őket viszont nem látja, csak azt, hogy a lány képes összeszedni magát, ezen azért kissé meglepődik, de nem hátrál meg. – Értelme? Neked kell magyaráznom? Meghalt az, akiket szerettem, hát megtorlom a halákukat. Ha neked véged, akkor a fivéremet is elteszem láb alól. Az a griffendéles kislány most a kezemre játszik, éppen most tépi őt szét. – Nevet fel csúfondásoran, Alysha lidércére utalva, s Josie láthatja egy pillanatra, hogy a panzióban teljesen kialszik a fény, mindent eláraszt a sötét. A lány közben lassan oldalazva igyekszik a seprű felé osongálni, ami pedig, mintegy megérezvén, hogy valami új, értelmes gazdája lehet, magától szökken Josie keze alá.
Valahol talán magamat is meglepem vele, hogy a tiltott átkot használom, de egyszerűen magától jön, nem gondolom át, hogy mit teszek pontosan. Soha életemben nem használtam még egy tiltott átkot és azt gondoltam soha nem is kerülhet rá sor. Most viszont dúl bennem a harag és nem hagyom, hogy ez az akárki csak úgy a szájára vegye a húgom nevét és még le is szólja őt. Végülis azért indultam el, hogy megtaláljam azt, aki miatt meghalt, és Dylan csak közvetett módon hibás, egy gyerekkori ballépés miatt, amit lássuk be sokan elkövettek már életük során. Valahogy nehéz elhinni, hogy tényleg ilyen következménye lett volna és most úgy fest talán tényleg semmi közé az egészhez annak, amit gyerekként tett. Amikor a két varázslat összekapcsolódik és hirtelen egész máshol térek magamhoz, ocsúdva támaszkodom fel, de már az első pillanatban érzem, hogy valami nincs rendben. A mellkasomhoz kapok, hiszen olyan mintha a szívem nem dobogna. - Hol... hol vagyunk? És mégis miről beszélsz? - valójában nem ismerem Dylan családi hátterét igazán. Nem mesélt a szüleiről sem és most kicsit önzőnek is érzem magam, hiszen szinte végig rólam volt szó. A húgomról, az unokahúgomról, vagy épp a kviddicsről. De ezek szerint más is volt a háttérben és jól sejtettem, hogy egy gyerekkori csúfolódás egyszerűn nem okozhat ilyesmit. - Hayley? - suttogom szinte csak magamnak, ahogyan meghallom a húgom hangját és meg is látom áttetsző alakját. Nem sokon múlik hogy ne lábadjon könnybe a szemem, de az talán árulkodó lenne, így próbálom visszatartani. Igyekszem felállni végre és a pálcámat keresem. Kiszúrom a szemem sarkából a seprűt is, de egyelőre nem moccanok, mert sejtelmem sincs pontosan hol vagyok, miért nem ver a szívem és hogyan jutok vissza a motelbe, ahol megszálltunk. - Hol van most Dylan és miért gondolod magad jobbnak nála, ha ártatlanokat ölsz valami hülye bosszú miatt? Mi értelme? - közben azért próbálok óvatosan alig látható lassú mozdulatokkal a seprű felé orientálódni, főleg akkor ha a pálcám esetleg nincs sehol. Szóval tartom, elvonom a figyelmét, vagy legalábbis megpróbálom, amíg rá nem jövök hol vagyok pontosan és hogyan jutok ki innen és persze nem derül ki, mi van Dylannel.
Az illető nem Dylan, ez egészen biztos, az arcán különös, bestiális kifejezés ül. Élesen felnevet, ahogyan Josie szópárbajba kerül vele, mintegy bevárva, hogy a lány elindul lefelé, ami persze nem történik meg, de amíg Josie felkészül rá, hogy mit is tegyen, odaküldi a plazmacsóvát, ami pont félúton találkozik a halálos átokkal. Fekete űr jelenik meg kettőjük között, benyelve a párost. Josie a hátán fekszik, ahogyan ócsúdik, a szájában fémes íz, viszont nem érzi a saját szívdobogását. Meghalt volna? Ha kicsit feljebb tápászkodik, látja, hogy ellenfele nyugodtan ácsorog a közelben, a pálcája még a kezében. – Az az ostoba fivérem.. Ő okozta a szüleink halálát. Hát tettem róla, hogy tönkretegyem az életét. Ott voltam végig a nyomában, hogy aztán minden pillanatban zaklassam, bosszút álljak a nyafkaságán. Még az iskolában sem tudta senki, hogy létezett egyszer egy ikertestvére.. – Azért az illető meg van kicsit döbbenve, hogy Josie-ban ennyi kurázsi volt, vélhetően nem gondolta, hogy valaki pont erre a titkos, túlvilági búvóhelyre is be fog törni. A szőkeség valahogy sejti, hogy ez lehet Dylan testvérének valami sötét mágiával felépített fészke, ahol talán sebezhető. A gonosz fivér viszont nem látja, amit a lány igen, áttetsző alakok jelennek meg Josie közelében, még Hayley is. – Szedd össze magad. Veled vagyunk, végre valaki legyőzheti őt. Erre csak te lehetsz képes. – Mintha a lelkek alá nyúlnának, és segítetének neki feltápászkodni, ám a végső harcot neki kell megvívnia. A helység olyan, mint a szükség szobájának egy apró változata, lényegében mint egy raktár. Sötét, de tárgyakkal teli. A fivér áldozatainak holmijai vannak itt. Josie a szeme sarkából még egy seprűt is lát.
Végtére is épp csak két napja tudok erről az egészről, úgyhogy nem ivódott be még úgy a bőrömbe, mint neki. Nem is gondolok rá, hogy nem a legokosabb egyedül hagyni, vagy épp egyedül kóricálni. Nem vagyok én auror, csak egy kviddics játékos, aki saját szakállára kezdett el nyomozni egy olyan ügyben, amit mindenki annyiban hagyott, hiszen öngyilkosságnak tűnt, csak én nem hittem el ezt. Talán, ha előbb kezdek el utánajárni, akkor még mások is megmenekültek volna, de azt hiszem nincs értelme még ezt a terhet is a nyakamba venni, hogy még e miatt is lelkiismert-furdalásom legyen. A kávé jót fog tenni, és felváltva alszunk valamennyit, hogy aztán szépen elrendezzük ezt az ügyet és másnak már ne eshessen baja többé. Ahogy viszont leérek a büfé közelébe megtorpanásra késztet a tény, hogy Dylan már ott van, habár elsőre is látom, hogy furcsán néz ki, de mégis majdnem szóra nyílik a szám, hogy megkérdezzem mit keres itt, hiszen azt mondtam majd én viszek neki kávét, de hamar kiderül, hogy aki itt van bizony nem Dylan. Az a valami tehát képes felvenni az alakját valami módon? - Ne merd a szádra venni a húgomat! - nem gondolkodom és nem is teketóriázom, bár még soha életemben nem használtam tiltott átkot. Még soha életemben nem használtam igazából sötét varázslatot se, de most olyan mérhetetlen bennem a düh, hiába azt sem tudom, hogy mi vagy ki is áll velem szemben, egyszerűen nem gondolkodom. Mi van, ha Dylan az és valami megszállta? Mi van, ha ez valami démon, akire úgy se lesz semmilyen hatással? Mi van, ha nem is sikerül a varázslat? Akkor védekezés helyett rossz támadást választok és itt a vége? De nem tudom most uralni a fortyogó dühömet és úgy érzem, hogy ez most pont elég arra, hogy a tiltott átkot használjam, amit tényleg akarni kell és ami nem működik, ha nincs meg benned az a gyűlölet, ami életre kelti. - Avada Kedavra! - ha kell persze igyekszem félreugrani a támadása elől és persze akkor is, ha a varázslat nem jön létre, esetleg nem ér el semmiféle sikert. Ebben az esetben a szobafelé igyekszem vissza futva a lépcsőfelé, hiszen talán tisztul a fejem és igenis eszembe jut Dylan, aki szintén bajban lehet, vagy a jó ég tudja, hogy mégis mi a fene folyik itt. Futásban végülis jó vagyok, bár nem tudom, hogy mivel állok szemben pontosan, de mégis csak sportolóként az állóképességem és a gyorsaságom elég jó, habár egy démonnal valószínűleg nem vetekszik, vagy vámpírral, vagy bármit is legyen ez.
Tehát a páros még néhány mondatot kedvesen, jó hangulatban beszélget, hogy aztán Josephine elindul vissza a büfébe, hogy rákészüljenek az éjszakára némi kávéval. Ez talán butaság, hiszen Dylan már jelezte, hogy ha egyedül van, akkor sokkal nehezebb a dolga, viszont már évek óta menekül a lidérc elől, talán meg tudja védeni magát, kivéve persze ha Alysha szelleme Josie-t veszi célba, aki sem nem auror, sem pedig gyakorlott még ebben. Ám ez legyen az edzőlány legkisebb gondja. Kilép a folyosóra, és elindul lefelé a lépcsőkön, amelynek az alján viszont már egy ismerős alak várja. Maga Dylan. Vagy mégsem ő az? Külsőre roppantul hasonlít, ám ez az illető már a kisugárzásában is teljesen más, szinte semmi emberi nincsen benne. Lerí róla, hogy sötét varázsló, alakja meg megremeg, ahogyan az árnyékai megnyúlnak. – Végre személyesen is találkozunk szivem. Remélem te még több ellenállást fogsz mutatni, mint a hugod. Vagy akár a többiek. Kezd már unalmassá válni, hogy semmi erő nincsen bennetek. Menekülj, sikolts! Tedd élvezetessé a halálodat... – Int nagyvonalúan, hófehér pálcát húz elő, ám a másik kezében fekete plazmacsóva jelenik meg, ami azt sugallja, hogy képes lehet fókusz nélkül is bizonyos sötét varázslatokra. Ha viszont ő nem Dylan, akkor mi lehet az aurorral, aki fent maradt a szobában? Lehet, hogy párhuzamosan őt pedig a lidérc látogatja meg? Mi folyik itt egyáltalán? Josie észreveheti, hogy a panzió ajtaja varázslattal van lezárva, valami piros mágikus pecsét van rajta belülről, hogy be se lehessen látni. A recepciós ájultan, vagy holtan van ráborulva a pultra.
Próbálom én legördíteni a súlyt a vállamról, amit az apám tett oda, de nehéz. Azt hiszem ő is inkább csak próbál valakit hibáztatni, én pedig könnyen magmara veszem ezt, hiszen valakit mégis csak hibáztatni kell és ha az én magam vagyok, hát legyen, de Dylannek igaza van. Örökké nem érezhetem úgy, hogy én tehetek róla, meg aztán nem lehettem volna egész életemben a húgom mellett, hogy ne essen baja. - Örülök neki, hogy így gondolod. Sissy talán meg fog lepődni az elején, de biztosan örülni fog neked, csak... tartsunk már ott. - hiszen bármennyire is azon agyalunk már, hogy mi lesz, hogy mennyivel lesz jobb, másabb az életünk, ettől még ott áll előttünk a feladat, hogy előbb helyre tegyük a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy még a mai éjszaka is előttünk áll, amikor a démon akármikor lecsaphat. Próbálok nem csak arra gondolni, hogy akár arra is sor kerülhet, hogy egyikünk se megy haza, de... azért nehét nem lajstromba szedni az esetleges rossz végkimenetelek lehetőségét is. Azért remélem, hogy nem lesz baj és hogy Sissy tényleg kap tőlem egy apukát. Ennél nem is nagyon adhatok neki komolyabb ajándékot igaz? És persze kár lenne hazudnom, jól esik a közelsége, de nem lenne hatalmss butaság valakivel a bajban összegabalyodni? Arról nem beszélve, hogy annyi is lenne a figyelmünknek eleve, meg aztán a ki tudja mi lesz majd. Sokkal korrektebb, ha nem ugrunk fejest valamibe, hanem majd meglátjuk hogy alakul, ha minden rendben lesz. Főleg, ha ő befejezi az iskolát, én edző leszek, netán visszamegyek kviddicsezni utána, akkor eleve nem találkoznánk túl gyakran, neki pedig épp elég dolga lesz megismerkedni a lányával és kialakítani vele az apa-lánya kapcsolatot. - Talán felváltva is megtehetnénk. Alszom pár órát, aztán te is alszol pár órát. Kelleni fog a lélekjelenléted, nem lenne jó, ha egész éjjel talpon lennél. - rázom meg a fejemet egy félmosollyal, mert hát kedves tőle és én szívesen mesélek a kvidiccsről, de még nem tudjuk, hogy mivel állunk szembe pontosan, hogy mi lesz holnap és úgy vélem, hogy jó lenne, ha oda tiszta fejjel, legalább valamennyi alvás után mennénk. És talán igaza van, az edzősködés után akár még vissza is térhetnék a sportohoz, ha már valamennyire rendeződött a lelki világom, hogy bár visszamenőleg már nem menthetem meg a húgomat, de a lányának még segíthetek, hogy jobb élete legyen és legalább legyen egy apja. - Tudom, talán visszavennének a csapatba és ha bizonyítok még a válogatottba is bekerülnék újra. - elmerengek. Lélekben már újra a Kenmare Kestrels csapatmeze virít rajtam. Szerettem, jó évek voltak, akármmenyire is kimerítő volt, vagy strapás és tényleg hiányzik. - Na jó, hozok én kávét, hátha még nyitva van itt valami büfé, vagy konyha, aztán felváltva alszunk valamennyit. - határozom el és újra visszabújok a cipőmbe, hogy az ajtófelé induljak. Azért bőven örököltem az apám határozottságából, úgyhogy kis esélye van, hogy megtud győzni, hogy maradjak és majd ő. Végül is együtt jöttünk ide, úgyhogy igazán nem az ő dolga, hogy mindent elintézzen. Egy kávét én is tudok hozni, azaz kettőt, egyet annak, aki még ébren marad és egyet annak, aki majd őrködni fog, maximum azt majd megmelegítjük.
Örülök neki, hogy ezúttal a határozott véleményemmel átütöm a lelkismeretfurdalása kapuit. Felesleges marcangolnia magát pláne felnőttként, ahol már mindenki a saját sorsáért felel. Lehet, hogy az apja a keményebb dió de nem izgat. Sissy kedvéért képes leszek nem belemenni az esetleges kioktatásba sem. Megszorítom a lány kezét, hogy bólintsak.- Nem nehéz könnyen vennem. Évek óta ez az első jó dolog ami velem történik. Ha valami, akkor ezért érdemes élni. Látod a munka sem volt annyira fontos, hogy beletemetlezzek. Le kell győznünk az átkot, aztán pár napra befekszem valami ispotályba, hogy lejőjjek a gyógyszerekről és a piáról. A kislánynak teljes értékű apa kell! - És mivel a keze megfogásához közelebb is húztam a székemet most azon kapom magamat, hogy odagugolok hozzá, mert annyira elesett, törékeny, hogy nem tudom csak úgy távolról szemlélni. Együtt vagyunk a bánatban de a reményben is. Csak az tart vissza attól hogy megcsókoljam mert ő maga is kijelentette, hogy ne lássam benne Haley-t. Nem látom de valóban bonyolult a helyzetünk, amit kár cifrázni. De más a logika és más az, amit az ember érez. A most szócskát észre sem veszem. A témaváltás sikeres, de én továbbra is ott maradok a térdénél, s csüngök a szavain. Amikor felhúzza a lábait immár cipő nélkül, elengedem a kezét de nem távolodom el ismét. - Nem nagyon akarok aludni. Majd iszom egy kávét és vigyázom az álmodat. Érdekelsz. - Na jó ez talán kétértelmű. Jelen esetben a kviddicsre értem, de mindketten tudjuk, hogy valójában mi is bontakozik ki kettőnk között. Ez egy felnőtt kapcsolatnak tűnik, ahol nincsenek unalmas témák. Kezdünk egyként gondolkozni, mint akik összetartoznak.- Nem kell teljesen feladnod. Vannak felnőtt bajnokságok is, ráadásul biztos vagyok benne hogy más edzők is szívesen jatszanának. De ahogy mondod, a sport az ilyen. Vedd úgy hogy te leszel az indián bölcs. Ha tanulnod kell az edzősködést, az most a kihívás! - Azért itt ásítok egy durván nagyot. Érik az a kávé különben nem tudom megvédeni magamat. Kérdőn emelkedek fel, s közben vészesen közel egymáshoz az az arcunk.
Meglep, de egyben jól is esik, amit mond. Az apám téved, talán igaza van. Talán tényleg nem az én dolgom lett volna megvédeni a húgomat? Ők ott voltak vele és ők se vették észre, hogy komoly a baj. Nem tudom, hogy mitmondatnék csak egy halvány, hálás mosollyal pillantok rá. Jól esik, hogy próbálja levenni ezzel a vállamról a terhet, amit már a húgom halála óta cipelek. Talán idővel képes leszek én is így gondolni. - Jajj nem hiszem, hogy te könnyen veszed, csak... Nekem is előre kellene tekintenem és nem folyton vissza, vagy azon rágódni, hogy mi lett volna, ha. Csak hát, annyira hiányzik! - biggyed le a szám egy pillanatra, de azért igyekszem tartani magamat, hiszen most azért vagyunk itt, hogy rendbe hozzuk azt, amit legalább lehet. Hogy megvédjük Dylant és egy apát vihessek haza Sissynek. Remélem, hogy tényleg menni fog, mert ez most a legfontosabb. Lehet, hogy én is veszélybe kerültem, de valójában most ez érdekel a legkevésbé. Előre kellene néznem és igenis csak arra koncentrálni, hogy legalább ennyit megtehessek az unokahúgomért. Közben bemegyünk és lepakolunk. Igaza lehet a villanyt könnyű kiiktatni, ha a szellem akarja, de mégiscsak arra kell koncentrálnunk, hogy kihúzzuk reggelig. Már az is sokat segít, ha nem alszunk el. Ebben mondjuk neki nagyobb a gyakorlata, de én is igyekezni fogok. Az érzelmi része viszont talán most tényleg túl bonyolult. Nem lenne jó a feszült helyzetben bármibe belefogni. Az sose szül semmi jót és talán tényleg furcsa is lenne, hiszen mégis csak a húgommal volt együtt, mégha azóta évek is teltek el. - Igen most tényleg nem kellene. - bólintok én is, bár mégis akaratlanul beszúrom azt a plusz szócskát, ami arra utalhat hogy én is talán maképp gondolom kicsit. Viszont még sem állíthatok be a szüleimhez úgy, hogy megtaláltam Sissy apját és már sikerült le is feküdni vele a nagy nyomozásban és kutatásban. Kétlem hogy ez megint jó fényt vetítene rám és nem újfent az apám ellenszenvét vívnám csak ki vele. - A kviddicsről túl sokat tudnék mesélni és akkor nem maradnál ébren. A legtöbbeket legalábbis nem köti le. - mosolyodom el, de aztán végülis csak kibújok a cipőimből és felhúzom a lábaimat magam alá, befészkelve magamat a fotelbe. - Furcsa volt. Bevallom hiányzik a verseny, az izgalom, még a felkészülés is. Sejtelmem sincs, hogy jó leszek-e edzőnek. Másokat nézni, ahogyan versenyeznek, de talán átadni a tudást mégis csak különleges dolog. - magyarázom elgondolkodva. Tényleg különleges dolog ez, főleg hogy rám gondoltak. Ez azért mégis csak azt jelenti, hogy jó voltam abban, amit csináltam. Talán, ha ennek az egésznek vége akkor visszatérhetnék a versenyzéshez is akár, a válogatott edzése után. Vagy ennyire még ne gondolkodjak előre?
- Aligha hihetjük ezt. A szülők tervezik a gyereket, legalábbis általában, és nekik kötelességük gondoskodni róla. A nagyobb testvér viszont csak készen kapja. Megteheti, hogy odafigyel rá, segíti, de megvan a saját élete. Az apád.. téved. – Én aztán nem félek kimondani amit gondolok, az elmúlt években alaposan lecsússzak, hogy manapság már értékelni tudjam az élet apró örömeit. Aurornak aligha megyek vissza, Josie viszont még nem szúrta el az életét, neki a saját karrierjét szem előtt tartani nem önzőség. Én vagyok Sissy élő szülője, nem pedig ő. Az más kérdés, ha valaki a halála előtt felkér valakit, hogy gondoskodjon majd a gyerekeiről, így az illető tudja, hogy ez akár a karrierjébe is kerülhet. Itt teljesen másról van szó, ráadásul Sissy nagyszülei is élnek. A saját szüleimet talán be tudnám vonni, mert ugyan nem tagadtak ki, de pokoli velük most a kapcsolatom. Ha belegondolok, hogy talán pont ezért javulhatna meg, mert látnák, hogy élni akarok.. Egy próbát megérne! – Ne hidd, hogy én könnyen veszem, nekem is csak a szám nagy. Annyit menekültem már, és volt, hogy feladtam, azt hittem, hogy úgysem számít már.. De most.. Igen, ha lezárhatom az átkot, Alyssa, Haley és mindenki békében nyugodhat. Sissy pedig úgy nőhet fel, hogy válogathat majd csupa olyan emberből, aki szereti. Én ugyan még nem ismerem, de látatlanban, pusztán a kép alapján, meg amit elmondtál, meg akarom ismerni, mellette lenni, látni ahogyan felnő. – Szerintem bőven elég, ha én odaköltözöm Sissyhez és az öregekhez, Josie pedig a közelben edzősködik, időnként benéz, esetleg hétvégére elviszi olykor. Még a házaspárok esetében is van olyan, hogy az egyik fél valami komolyabb munkán dolgozik, és csak havonta pár alkalommal néz haza. Az együtt töltött idő minősége a nem mindegy. Hogy tudnak-e beszélgetni, hogy mennyire részesei a másik életének. Ezek nyilván csak tippek, még lecsúszott csövesként is képben vagyok a világ dolgaival, hiszen egykor szépreményű aurornak készültem. – A jó az enyhe túlzás, még a piáról se lesz könnyű leszoknom, de rajta leszek. Működni fog, mert végre valami jó hír, és ebbe kapaszkodom. – Nevetem el most magamat, a sok szörnyűség ellenére ezt nem muszájnak érzem, hanem valaminek, ami új célt adhat. Amíg Josie komoly felelősségnek veszi, nekem afféle megváltás. - Sajnos ez nem számít. A szellem nagyon találékony. Áramtalanít simán. – Húzok oda én is egy fotelt a közelébe, a ma éjszakát kibírjuk reflektorok nélkül, de holnap nagyon fel kell majd tankolni. Tudom, hogy azért mondja azt, amit, mert talán benne is felmerült, hiszen az átok felkutatója is mondta, akkor átterjedhet rá, ha már van köztünk valami. És azt hiszem, nagyon is van. – Nem látom benned őt. Különben pedig évek teltek el, hosszú évek. Idősebb lettem, már mások az igényeim. Viszont megértem, amit mondasz, szerintem sem kéne bonyolítani. – Azért más, amit mondok, és más, amit gondolok, de annyi akadálya lehetne annak, hogy ő meg én, hogy nem sok értelme lenne erőltetni. Mivel én aligha fogok tudni aludni, s őt is úgy látom sok minden foglalkoztatja, maradhatunk itt a szobában. – Mesélj inkább a kviddicsről. Mit éreztél, amikor felkértek edzőnek? – Kérdezek most én, hogy kicsit vidámabb témáról is beszéljünk, remélhetőleg a lidérc megvárja, míg kint is vaksötét lesz. Ugyan kezd kicsit leragadni a szemem, de talán lent a panzió recepcióján kérhetek egy durva dózis kávét, hiszen éjszakai szolgálat is van.
Talán igaza van, de már jó ideje a feladatokról szól az életem. Tény régebben azért időnként elengedtük magunkat a csapattal. Elmentünk szórakozni, amikor volt idő két edzés, vagy tábor között és persze a győzelmeket is megünnepeltük, de most már egy ideje erre nincs lehetőségem. A húgom halála rányomta a bélyegét az életemre, és azóta, hogy elment nem igazán jártam el már a csapattam sem és sokaknak az sem tetszett, hogy egyre gyakrabban és nyíltan mondtam ki a véleményemet, hogy nem működik ez a mostani rendszer. Hogy csak a testvérem elvesztése miatt, vagy tényleg... ezt magam sem tudom. Az apám persze nem értékelte, hogy szembemennék a Minisztériummal és hogy ezt nyíltan tettem, de már saját véleménye se lehet az embernek? - Mert ez egy idősebb testvér dolga nem? Ha többet veszek a nyakamba, akkor Hayley még élne. Tudom, hogy az apám is így gondolja. - kész csoda, hogy amikor elmentünk hozzá segített. Azt hiszem még mindig abban reménykedik, hogy befejezem ezt a bolondságot és a következő alkalommal már azért megyek majd hozzá, hogy munkát kérjek és mellette dolgozzam. Kétlem, hogy az nekem menne. Egy irodában ülni és csak aktákat tologatni... nem illik hozzám, de amíg ennek az egésznek nincs vége valószínűleg a kviddics se menne. Elvállaltam az edzői posztot. Talán, ha az eléggé felszabadít, akkor képes leszek visszatérni a csapatomhoz. Persze, ha még kellek nekik és nem találnak egy jobbat, fiatalabbat, akinek a háta mögött nincs ennyi probléma és családi zűr. - Azt hiszem igazad van. Meg kellene tanulnom elengedni a dolgokat és nem mindent halálosan komolyan venni, de nehéz. Valahogy ez tűnik a legnehezebbnek, mintha ki akarnám őt engesztelni, mert nem mentettem meg az anyukáját. Bár visszahozhatnám neki valahogy! - hatalmasat sóhajtok, pedig tudom, hogy ez lehetetlen. A halálból nem térhet vissza senki, és ha mégis hát nagyon durva következményekkel. Azért is nem kísérleteznek ezzel és nekem se lenne értelme. Nem is értek hozzá és nem is akarom, hogy Sissy egy olyan anyát kapjon, aki azt e tudja, hogy kicsoda, aki nem önmaga. A húgom már nem jön vissza, de mégis fáj, hogy ott a kicsi lány, akinek nincs anyja. Bár legalább az apját megtaláltam. - Talán igen, egy-két év múlva könnyebb lesz, ha már tudjuk, hogy más nincs veszélyben. - azért felszökken kérdőn a szemöldököm, hogy mit is akart mondani, de nem kérdezek rá ténylegesen. Biztosan okkal harapta el a mondatot. Kényes annyira mindkettőnk lelkiállapota, hogy ne akarjak semmit se kihúzni belőle. - Megértem, azt hiszem. Örülök, hogy Sissy ilyen jó apukát kap általad. Ha nehéz is lesz az elején, biztosan összecsiszolódtok. - végre újra elmosolyodom. Végtére is a kicsi még csak három éves. Van idejük megismerni egymást és még olyan sok év van előttük. Dylan, ha nyugodt munkát talál, akkor sokat lehetnek még együtt. Azért a sok negatív gondolat mellett ez mégis csak egy kis reménnyel tölt el. Ha Hayley valahol lát minket, ha valahogy eljut ez hozzá, akkor talán most ő is boldog, hogy a lánya élete még lehet közel a teljeshez. - Sok villany van, az elég lehet nem? - lépek be az ajtón és egyből fel is kattintom a lámpát. Ledobom a saját táskámat is, majd végül kis hezitálás után az egyik fotelt választom. Nem nagy a szoba, egy ágy és egy fotel, ahová le lehet ülni. Egy kis íróasztal, ami mellett van egy szék is. - Dylan... - kezek bele, bár még magam sem tudom, hogy mit is akarok pontosan mondani. Hallottam én az előbbi elejtett szót, csak hát olyan zűrös most minden. - Nem akarom, hogy... nem is tudom... azt hiszem, hogy Hayleyt lásd bennem. Én nem ő vagyok, de Sissynek kell az apja és... túlságosan zavaros most minden érted? - oh nem, én sem értem! De igen jól sejti, valamiféle vonzalom van közöttünk, de hát mennyire lenne már őrültség? Én idővel visszamennék versenyezni, ő pedig gyereket nevelne. Nem vehetem el a húgom életét csak úgy. Cserben hagytam, megölte magát és én nem voltam mellette. Egyszerűen nem élhetem az ő életét, nem lenne fair.
Most csak annak örülök, hogy elég fényes, szinte vakító a közvilágítás itt a panzió körül, ezért a lidércet távoltartja, de ha leáll a város, kihúnynak a lámpák, a többség nyugovóra tér, nekem energiaitalokat, rengeteg kávét kell majd magamba dönteni, hogy éber maradjak amennyire lehet. Nem tudtam a repülőre reflektorokat felvinni, így azt majd itt kell venni, bár Mexikóvárosban nem vagyok még otthon. A mostani éjszaka lesz pokoli, remélem ezt Josephine is tudja, mert nem biztos, hogy megúszom ezúttal csak egy sima karmolással a vállamon. Az a dög, aki egykor Alysha volt, bosszúszomjasan üldöz, fogy a türelme, és csak elűzni tudom, megsemmisíteni még véletlenül sem. Sajnálom őt, és azt is, hogy ilyen formájában küzdenem kell ellene, de megpróbálom nem egy lapon kezelni a kettőt, inkább csak a szépre, jóra emlékezni. – Jól áll neked, ha mosolyogsz, nem kell mindig komolynak lenni, még ebben a helyzetben sem. Különben pedig fiatal vagy még, az nem önzőség, ha élvezni akarod az életet. Miért vennél minden terhet a nyakadba? – Rázom a fejemet viszonozva a mosolyát, közös ugyan most ez a küldetés, de én vagyok Sissy apja, én küzdök az átokkal, így ha ő az eredeti életét nem akarja ezért kisiklatni, hát teljesen megértem. Én három évig züllöttem, mondhatni szartam a felelősségre, pedig másokat is bánthatott a lidérc. Nem néztem utána az átoknak, ezért többek halála az én lelkemen szárad. Ideje, hogy végre nagyfiú legyek, tegyem, amit tennem kell! – Jobb később, mint soha. Egy sokat utazgató nagynéni is több, mintha nem lenne senki, aki Haley-re emlékezteti. Ráadásul amikor ott vagy, korban mégiscsak közelebb állsz hozzá, mint az anyád, tudsz neki tanítani, ami téged is foglalkoztat. Igazából még én sem tudom hogyan kell bánni egy kislánnyal. Azt hiszem a lelkesedés a kezdeti lépés. – Vonom meg finoman a vállamat, ahogyan ellágyultan figyelem Josie vonásait, mert az igaz, hogy nem sok a külső vonás, amiben közösek lettek volna Haley-vel, viszont mégiscsak hasonlóak, kedvesek, viccesek, de én nem akarok úgy tenni, mintha a ló helyett a szamár is jó lenne. Évek teltek el Haley halála óta, én is más lettem, mások az igényeim, s talán a közös gyászon túl most egyre jobban az foglalkoztat, hogy igenis vonzódom hozzá. Vajon fordítva is így van mindez? – Az átkot mielőbb meg kell törnünk, enélkül azt hiszem haza sem térhetünk. Nem akarok én fenyegetőzni a mexikói családnál, vagy netán harcolni, de ha elkerülhetetlen.. Remélem, hogy annyi idő eltelt már, hogy egy bocsánatkérés elég lesz. Ha mindez sikerül.. Akkor is biztos vagyok benne, hogy még egy-két év kell majd, hogy mindannyian rájőjjünk, felesleges hibáztatnunk magunkat. Vagy.. – Lenne még egy ötletem, de az talán túl korai lenne, s hiánypótló, nem igazi megoldás. Mégsem folytatom, végülis vannak félbemaradt mondatok, afféle költői elszólások. – Elég? Josie.. Nekem mindez a világot jelentené. Nem akarok már auror lenni úgy érdemben. Elpazaroltam az életemet, tönkretettem mindent. Ha valakiért még érdemes élni, az Sissy.. És te. – Hogy ezt milyen minőségben értem rá, hát döntse el ő. Ha nem akarom, hogy megsérüljünk, érthetjük ezt úgy is, hogy a sógornőm, Sissy nagynénje, aki igenis közeli családtag. – Én pedig nem is fogok.. Sőt, fel kell készülnöm, hogy ha leszáll a sötétség leple.. Tudod. Addig.. még beszélgethetünk igen, nálad. – Hm.. ez már megint valam célzás a részemről, de mivel Josie mindenben ilyen bizonytalan, adnom kell úgy érzem bizonyos jeleket. Vagy ez volt a jel, amit tőle kaptam? Lehet, hogy mindent túlbonyolítunk? Ha bólint, akkor a lepakolás után irány az ő szobája.
Végül csak jól sült el ez az egész, vagy jól fog ha sikerül majd lezárni valahogy és az átkoz megszűntetni. De összességében akkor is találtam egy apuát Sissy számára. Valahogy erre egyáltalán nem gondoltam. Azt akartam, hogy valaki bűnhődjön a húgom halála miatt, sosem gondoltam volna, hogy az egész okozója egy átok és talán egy buta gyerek beszólása egy másiknak. Vajon gondolt az a nő arra, hogy mit okoz ezzel másoknak? Hogy csak, mert valaki bántotta a lányát egy másik kislány árva marad és ki tudja hány meg sem születik? Már sosem derül ki, hogy azoknak a lányoknak lehetett-e volna családja, akik meghaltak Dylan átka miatt. Na persze ő se volt okos, hogy nem foglalkozott ezzel, vagy nem járt utána, bár persze nem várható el tőle, hogy egyedül tegye és gondolom könnyebb volt letargiába és depresszióba süllyedni. De látom rajta, hogy ez alatt a rövid idő alatt mennyit változott, hogy most már el akar érni valamit, hogy szeretne változtatni és Sissyért megéri küzdenie és élni. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogyan megpróbálom elképzelni a jövőt. Bár biztosan az elején furcsa lesz Sissynek is, hogy lett egy apukája, de... hosszú távon mégis csak jó lehet. - Kösz, én is remélem, bár régen is sokat utaztam, plusz az edzőtáborok. Nem sokat voltam a családommal, azért nem tudtam Hayley állapotáról sem. - sóhajtok egyet, hiszen azt sem tudtam, hogy terhes, nem hogy ennyire rossz helyzetbe került, hogy véget vessen az életének. Anyám meg nem szólt, mert nem akart nekem gondot okozni ezzel, vagy elvonni attól, ami fontos nekem. - Én is remélem. Nekik Sissy most a fontos, főleg anyának, úgyhogy talán az elején furcsán indul majd, de biztosan ő is megérti, hogy a kicsinek legalább apja legyen, ha már... - újfent elakadok, pedig nem kellene, hogy mindig ez nyomasszon, de egyelőre nem tudok mit tenni ellene. A lelkiismeret-furdalás már csak ilyen, az ember addig-addig maradja, amíg már nem tud ellene semmit tenni, már persze ha engedi. De talán, ha ez a helyzet megoldódik és Sissyhez egy apával térek vissza enyhül a pocsék érzés. - Szerinted mikor lesz jobb? Mikor nem érezzük majd azt, hogy ha másképp teszünk dolgokat, akkor... - pillantok rá. Nem tudom, hogy mit várok, azt hogy azt mondja megoldódik, amint megtörjük az átkot, vagy őszinte legyen és hogy még sokáig tart, netán sose fog teljesen megszűnni? Lehet, hogy akárhogy is, de utóbbi az igaz, hogy sose a bűntudat megmarad örökre, maximum enyhül majd, vagy az ember valamivel ritkábban gondol rá. - És ez elég neked? - torpanok meg, amikor már meg vannak a szobakulcsok is. Nem tudom, hogy tudnék-e aludni. Pihentem a repülőn épp eleget, most úgy érzem nekem se menne az alvás és hát annyit már tudok, hogy ez a démon sötétben támad. - Lepakolhatunk, de... átjönnél hozzám inkább, vagy láttam lent valami kis hallt, ahol volt tévé és egy kis zenegép is talán. Nem tudnék most aludni. - és úgy látom, hogy ő sem. Talán ha hajnalban elszundítunk kicsit az elég lehet. Nem tudom, egyben biztos vagyok, hogy jó lenne nem arra gondolni most, hogy mi van, ha nem tudjuk megoldani ezt az egészet és persze érdekel Dylan tényleg ezt akarja-e. Ülni a Minisztériumban minden áldott nap, mert látom rajta, hogy azért igenis felvillanyozta a nyomozás, amiről le kell mondania. Jó persze van egy lánya és az ember áldozatokat hoz a gyerekéért... talán ezért nem lettem még szülő, mert lehet, hogy nekem ez nem menne. Ahogyan a szüleim már sokszor megmondták, túlságosan önző vagyok hozzá, igaz?
Fogalmam sincsen róla, hogy bosszút akart volna állni rajtam. Hozzám már csak az jutott el, hogy számonkérően próbált faggatni, amit az elején ugyan nem értettem, de gyorsan kiderült, hogy ő Haley nővére. Hasonlóságot nem fedeztem fel a külsejükben, vélhetően mindketten pont a másik szülőre hasonlítanak, csak annyit láttam, hogy egy kedves, érdeklődő, kissé főnökösködő lányról van szó. Elsőre nem voltam túlságosan magabiztos vele kapcsolatban, nem akartam veszélybe sodorni a lidérc miatt, de azt hiszem muszáj belekeverednie, hiszen érintett az átok tekintetében. Úgysem fog kimaradni, az már egy másik kérdés, hogy valahol több ez mint sógorság, ezt akkor tapasztaltam, amikor túlaggódtam magamat, nehogy baja essen. Talán pont ő a gyógyír lelkem bajaira, neki nem kell magyarázni, hogy min mentem keresztül, ráadásul ő is megtört, könnyebben tudjuk egymást támogatni. Az már csak hab a tortán, hogy Sissynek ő is a rokona, nem egy idegen nővel állítanék be, ha egyszer arra adom a fejemet, hogy ismét megnyitom a szívem. De ne szaladjunk előre, lehet, hogy félreértettem a jelzéseit, ahogyan visszaölelt, lehet, hogy csak a közös gyász, a rokoni kapcsolat, a vigasztalás él a részéről. Előbb inkább az átkot oldjuk meg! - Azért, mert sportoló vagy, attól még nem hanyagolod el. Nem értek ugyan a gyerekekhez, de mi is felnőttünk valahogy. Nem kell mindig a nyakán lógni. Délután, amikor végzel az edzéseiddel, bármikor ott lehetsz neki. Szerencsés, hogy ilyen nagynénje van. Anyátokat ugyan nem ismerem, de azt hiszem ez rövid úton megoldódik. Remélem nem lesznek nagyon ellenem a szüleid. – Bizakodom, végülis ha felvállalom, hogy Sissy az én lányom, és szeretnék az élete része lenni, ezzel nekik is könnyebbséget hozok. Ráadásul nem szándékozom elrabolni a kicsit, kiszakítani a közegéből, nekem is úgy lenne jó, ha valaki engem is tanítana arra, hogyan kell családban élni. Az elmúlt három évben egy nagy nulla voltam, a piálás meg a gyógyszerek mellett azt sem tudtam, hogy milyen nap van. – A vizsgáim már évekkel ezelőtt készen voltak, a mai napig is dolgozatokat javítok, mert már csak ismétlés nekem. Akár most nyáron letehetném a diplomámat, két hét alatt fel tudok rá készülni. Utána pedig.. igen, vállalnék munkát a minisztériumban, ugyan nem terepmunkás aurorként, hiszen nem kockáztatom többé az életemet, Sissynek legalább egy szülő kell. De az aurorok között is van HR osztály, teszek ott egy próbát, másokat felvételizni, megítélni, hogy alkalmas-e az osztályra, unalmas, de biztonságos munka. – Nem érzem azt, hogy önzőség lenne, én már most nem tettem túl sokat az elmúlt években, amit odadobnék. Valahogy elengedtem a dolgot, a saját bánatom erősebb volt, most pedig valami más töltené ki a mindennapjaimat. Az, hogy apa legyek, hogy valakihez örömmel mehessek haza. Mivel most már késő este van, bejelentkezünk a panzióba, hogy még lent elköltsünk az étteremben pár falatot. Késő este nem akarnék valakit az átkával szembesíteni. De Josie-ra bízom, hogy maradjunk-e még fent egy kicsit, vagy térjünk nyugovóra, hogy reggel kipihenten, korán indulhassunk nyomozni. Talán ez lesz életem utolsó nyomozása, bár nem tudom, hogyan fogok tudni aludni, hiszen nem piálok most, és ha az árnyak megnyúlnak, a lidérc biztosan támadni fog.
Igen, be kell vallanom Shannának igaza volt. Butaság lett volna valamiféle vad bosszúba temetkeznem. De végülis részben hallgattam rá, hiszen előbb utána jártam a dolognak. Beszéltem vele, meghallgattam még ha először csellel is és nem az igazi alakomban. De már látom, hogy azzal hogy ez kiderült talán még segítek is. Sissynek legalább apja lehet, ha már anyja nincs. Persze a nagy kérdés az, hogy mindezt majd a szüleim hogyan fogják kezelni. Apám, aki mindenkivel iszonyú szigorú vagy anyám, aki talán a lánya elvesztése után legalább az unokájába kapaszkodhatott. Mi lesz ha úgy érzi majd el akarják lenni tőle? - Azt hiszem már tényleg kár azon gondolkodni mi lett volna ha. Még ha ez nekem is irdatlan nehezen megy. - mondom, mert hát már elszúrtuk mindketten. Ezen már nincs mit szépíteni. Ő lezüllött, pedig ha megpróbál előbb megoldást találni akkor kevesebben halnak meg. Én pedig csak a karrieremmel foglalkoztam. És most is azon jár az eszem. Önzőség igaz? Az unokahugomnak családra lenne szüksége, de mindenki csak a saját sebeit nyalogatta a helyett, hogy vele törődött volna. - Reméljük sikerül. Ha én újra visszatérek a sporthoz megint csak Sissy marad anyának. Azt hiszem kicsit pótolja neki Hayleyt. - még, ha ezt igy nehéz is kimondani, de talán mégis így van és nem hibáztathatom ezért anyát, hiszen én se voltam ott mellette, hogy támogassam, apa pedig inkább a munkába menekült. Az viszont meglep, hogy Dylan oda költözne. Rendes tőle, de hogy ez mennyire lenne furcsa... - Komolyan vállalnád? Talán tényleg jó megoldás lenne. Anya se érezné hirtelen, hogy veszik tőle a kicsit és nektek is lenne esélyetek összeszokni. - még ha biztosan kezdetben azért furcsa is lenne, de mégis csak ő Sissy apja, legalábbis mostmár gyakorlatilag biztos. Hayley nem volt csapongó, meg aztán az unokahúgom hasonlít is Dylanre, de hogy e miatt feladja az iskolát vagy a leendő hivatását. - Szerinted jó ötlet mindent feláldozni érte? Úgy értem... csak okkal akartál auror lenni. Ha később megbánnád ezt, az rosszabb lenne, de persze neked kell tudnod csak... most még önzőbbnek érzem magam. - sóhajtok, bár igaz hogy a kicsi nem az én lányom. Végülis talán nem lenne indokolt nekem feladni érte bármit is, de ő se tenné jól. Valami munka mégis csak kell, különben a szüleim sose bíznák rá a felügyeleti jogot. Esélye se lenne rá, csak ha megmutatja hogy alkalmas rá minden szempontból, hogy felneveljem egy kislányt. Bevallom nem néztem utána a családi vagy anyagi hátterének, de talán ő is sejti, hogy az apám, akinél voltunk a Minisztériumban okkal rendelkezik saját irodával. Nem adná az unokáját oda egy akárkinek.
Nem számít, hogy hogyan indítottunk. Mindkettőnk múltjára rányomta a bélyegét az átok, amivel a mexikói család megnyomoritott mindenkit hiszen nem csak engem érint. Én a gyászba és a züllesbe menekültem, Josie pedig a sportba, a hivatásba. Ő is nemrég szerzett csak tudomást róla, hogy el Haley lánya. Az én lányom. Josietol nem várhatom el hogy belefollyon a kicsi életébe de én apa akarok lenni. Nem csak biológiailag. - A jó hirem az, hogy ebben egyetértettünk. Én is magamat hibáztattam. Nem tudtam úgy tükörbe nézni hogy ne utáljam akit benne látok. Most már tudom hogy sajnáltattam magam. Pedig ha korábban utánanézek, lehet hogy többet tudtam volna Sissyvel lenni. Vagy mások nem halnak meg. - Elengedem az ölelésből de a vállát megérintem hogy értse hogy ez most egyikünknek se könnyű. Josie teljesen más, mint Haley de nekem sem az jön be mint öt éve. Ráadásul nálunk a gyász eléggé közös pont. Ahogyan Sissy is. Az más kérdés hogy előbb az átkot kéne letudni és Sissy jövőjét elrendezni. Mindezek után merülhet csak fel hogy van e valami köztünk. Vagy csak beleképzelem? Lehet hogy csak reménykedek benne ugyanakkor féltem is a lányt a lidérctől. Meg hogy ha rá a kihat az átok akkor mi van ha öngyilkos gondolatai támadnak? - Hát hogyne. Mindenképpen ezt szeretném. Nem akarom elvenni a szüleidtől. Találhatnánk olyan megoldást, ami számukra mint nagyszülőknek is megfelel. - Sóhajtok fel, s megindulok Josephine mellett a karomat nyújtva. A család sosem tartozott az erényeim közé, s most át kell értékelnem mindent, amit eddig ismertem. Ideje végre felnőni, felelősséget vállalni. A bulikból és a csajozásból már az átok miatt amúgy is kiábrándultam. - Az anyád? Kapok egy anyóst házasság nélkül? Nem tűnik minőségi üzletnek, de a mostani életemnél bármi jobb. Legalább őt ismeri Sissy és egy biztos pont. Így is becsülendő, hogy eddig nevelték. Talán nekem kéne egy időre odaköltöznöm. Nyilván megszokta már a kislány a helyét, lehet hogy kár lenne ebből kiszakítani. – Lassan a panzióhoz érünk, amit kinéztem magunknak. Előre foglaltam két szobát, ez azért nem olyan luxus, de nincs is rá szükség, talán csak a reggeli van benne az árban. Remélhetőleg pár nap alatt meg tudjuk oldani. Szívem szerint már ma indulnék, de talán reggelig még ráér. Kérdezősködnünk is kell, mert Dumbledore-tól csak úgy nagyjából szereztünk címet, ám a falu, ahol élnek, több órás kocsiút még innen is, pedig Mexikóváros peremkerületében vagyunk. – Nincs mit rajta feladni. Két éve befejeztem az utolsó évfolyamot is, csak nem vizsgáztam a diplomamunkámért. Ezt két hét alatt letudom, bár.. ha több időt akarok tölteni Sissyvel, akkor úgysem érdemes aurornak menni. Mi a véleményed?
Csak bólintok a szavaira, hiszen Sissy tényleg nagyon hasonlít a húgomra, de most a képet nézve egyszerre Dylannel azért jócskán látszik, hogy sok van belőle is a kislányban. Amíg így nem láttam őket egymás mellett, addig igazából nem sikerült ezt észrevennem. Bár nem jól indítottam ezt az egészet, de azt hiszem talán mégis összességében jót teszek, ha megoldjuk a problémát. A kicsinek legalább apja lesz. Vajon képes lettem volna elvenni tőle ennek a lehetőségét is pusztán haragomban, hogy miatta halt meg a húgom? Rossz belegondolni, hogy mi lett volna, ha elhamarkodottan döntök, ahogyan Shanna mondta. - Már tudom, de hibáztatni akartam valakit. Rossz belegondolni, hogy mit okoztam vola az unokahúgomnak. - húzom el a számat, hiszen elvettem volna az apját, netán csak börtönbe juttatom, pedig valójában nem tett semmit, csak gyerekként egy buta piszkálódásnak lett ez a következménye, legalábbis jelenleg nagyon úgy fest. És hogy én anya lehetnék? Valahogy nem hiszem, hogy menne. Most is visszavágyom a pályára, hogy már leüllepedett bennem a bosszú egy része és talán hogy úgy érzem azzal is tettem valamit, hogy előkerült Dylan és valahol bennem is ez fogalmazódik meg, ő gondoskodhat Sissyről és akkor én élhetem újra a saját életemet. Önző lennék, ahogyan az apám is mindig mondta? - Tényleg szeretnéd? Persze nem lesz egyszerű. A szüleim... főleg az apám nagyon komolyan vesz mindent. - vajon engedni fogják, hogy ő nevelje a kicsit? Végülis minden joga meg van hozzá, az apámnak viszont elég nagy a befolyása. Azt hiszem ez még egy kemény menet lesz, főleg hogy Dylan még tanul és hát nem vihet magával egy három évest a Roxfortba csak úgy, hogy vele lakjon ott. - Úgy véled anyám odaköltözne vele? Nem tudom Dylan... talán előbb ezt a meglévő problémát kell megoldani, de Sissy tényleg nagyon okos kislány már most is. - próbálom azért megértetni vele, hogy jelenleg sajnos a szüleimnek is elég nagy a beleszólása a dologba, úgyhogy nem lesz ez olyan egyszerű menet. - Vagy feladnád az iskolát? - milyen furcsa azért ez. Iskoláról beszélünk, hiszen Dylan gyakorlatilag még egyetemista, miközben cseppet sem tűnik gyereknek már. Hát igen tudom, hogy sokan vannak, akik még huszonéves fejjel is iskolába járnak. Én korán befejeztem, mert tudtam, hogy mit akarok és az volt a cél, hogy minél előbb helyet kapjak egy nagy csapatnál. Dylan helyzete azonban más, nem tudom, hogy mit akar az életétől, hogy hogyan képzeli el a jövőjét, vagy mi akarna lenni az iskola befejezése után egyáltalán. Bár gondolom ezen eddig nem is nagyon gondolkodott, amilyen állapotban volt, amikor megkerestem. Most pedig még szintén minden képlékeny, amíg nem oldjuk meg az átok problém át, ami már rám és a kicsire is hatással van.
- Akkor legalább ő maradhat meg belőle nekem. Nekünk. – Vágom zsebre hálásan a képet. Haley halott ugyan, de fel sem merült bennem, hogy ő is ilyen komolyan gondolta, mint én, ráadásul még gyerekünk is született, akit már nem volt lehetősége felnevelni, hiszen szinte azonnal meghalhatott. Csoda, hogy addig nem ölte meg magát, amíg Sissy meg nem született. Talán volt benne ennyi emberség a furcsa késztetés ellenére is, hogy legalább a kicsit megóvja magát. Tudom, hogy Josephine az elején engem akart hibáztatni, vádaskodó volt minden mondatából az sütött, hogy rettentően kiváncsi, mi is történt a múltamban. Nem tudom, hogy ha nyíltan megkeres, akkor hogyan reagáltam volna. Így puhatolózóbb volt, véletlenszerű találkozásként indított, magamtól könnyebben megnyíltam, mintha vallatott volna. Ahogyan az ölelésembe vonom, egyszerre tűnünk családnak, hiszen ő a sógornőm lényegében, és afféle ismerkedős párnak, hiszen valamit megsejthetett az idős javasasszony, hogy nem csupán a gyász hoz egyre közelebb minket egymáshoz. – Nem kéne ezt tenned, mégis elhiszed, hogy nem akartam, hogy így legyen vége. – Engedem el, ahogyan a szomorú kék szemekbe nézek. Josie előtt igen gyászosan festettem, de már azzal elkezdte visszaadni az életkedvemet, hogy beszélget velem, most pedig valóban rávilágít hogy mi legyen a célom. – Igen, az ő álláspontja is érthető, nem dobhatsz a kukába mindent a testvéredért. – Rázom meg a fejemet, az önvádnak nem sok értelme van. Én is végigmentem rajta az elmúlt napokban, kerestem a gyengeségeimet, ami miatt mások meghaltak. De Josie nem szabad, hogy keresztként viselje, hogy egy életen át más helyébe kell lépnie. – Nem is kell feladnod. Sem az anyád. Sissy az én lányom. Az én vérem. Ha jobban belegondolunk, ő az, akire érdemes feltennem az életemet, aminek nem volt célja amióta Haley meghalt. Én leszek a gondviselője. – Vetem fel az ötletet, nyilván nem tehetem meg, hogy így ismeretlenül döntéseket hozzak, de ha Josie is elfogadja ezt, és túl is éljük a mexikóiakkal való átok feloldását, akkor szívesen lennék az, aki babusgatja a kislányt, ha erre még van lehetőség. Nem egy idős asszonytól kell várni, sem pedig Haley testvérétől, akinek megvan a maga élete. – Ez jól hangzik. Én évek óta a Roxfortban múlatom az időt, már alig hiszem, hogy számítanak rám a minisztériumban. Találhatnánk olyan köztes megoldást, hogy akár Roxmortsban vennék egy házat, és akkor látnád őt, amikor akarod. Mi is meg tudnánk látogatni, akár minden másnap. Ugyan fogalmam sincsen a gyerekekről, de ha már három éves, nem kell mindent teljesen a nulláról... – Példának okáért nem tudom, hogy szopik-e még, de alig hiszem, hiszen Haley halott, Josie biztosan nem teszi, az anyuka meg főleg nem. Viszont kialakult elképzelése lehet a kicsinek, és biztos, hogy idegen leszek számára egy ideig. Vagy csupán játszótárs. Én vállalom a kockázatot. Észre sem veszem, hogy csupán a parkolóban ücsörgünk a kocsiban, szinte összebújva az ölelésben, de a panzió most kissé ráér, érdekel, hogy a fiatal nő hogyan vélekedik az ötletemről.
Úgy érzem, hogy mostmár épp itt az ideje, hogy megmutassam neki a képet, hiszen mégis csak a lánya van rajta és már beszéltünk róla épp eleget. Én se láttam felnőni, nem is ismerem jobban, mint ahogyan Dylan, de nem is az én lányom, csupán az unokahúgom. Nem is tudom, hogy mit tudnék kezdeni egy gyerekkel. Mindig annyira a sportra koncentráltam, hogy nem gondolkodtam igazán családalapításban, most viszont itt ez a kislány és talán nem lenne fair hagynom, hogy továbbra is a szüleim neveljék, hiszen ők is idesödnek lassan, már nekik se olyan könnyű egy három évessel napi szinten. - Igen, jellemre is épp olyan, mint ő volt. - sóhajtok egyet én is, és csak biccentek egyet, hogy nyugodtan tegye el a képet. Van még néhány és ezt nem véletlenül hoztam el magammal, hogy odaadjam neki. Persze gondolom meg is akarná ismerni majd, de egyelőre még sejtelmem sincsen, hogyan fogom mindezt beadagolni a szüleimnek is, főleg anyának, aki már ragaszkodik a kis Sissyhez. Nem tudom, hogy csak úgy átengedi-e majd az apjának, de ezt egyelőre nem mondom meg Dylannek, így is épp elég nehéz lehet feldolgozni a tényt, hogy van egy lánya, de az anyja gyakorlatilag miatta lett öngyilkos. - Ennyi jár neked, hiszen én... - elakadok, mert meglep az, hogy megölel egy pillanatra. Végül csak egy sóhajjal nyugtázom a dolgot és nem fejezem be a mondatot. Azért indultam, hogy hibást keressek és ha nem megyek a dolgoknak jobban a mélyére, akkor... Vajon Shanna tanácsa ellenére képes lettem volna pusztán bosszúból ártani neki, ha megbizonyosodom róla, hogy az ő hibája, de nem járuk utána az egész ügy hátterének? Ezen talán már kár gondolkodni, de az ember azt hiszem soha sem tudhatja, hogy mire képes és mi rejlik benne pontosan ott legbelül. - Nem is tudom, túl sok mindent. Azóta is vádolom magam, hogy nem voltam ott, hogy anya nem mondta el, mert nem akarta, hogy féletörje a karrieremet. Fontosabb volt a sport, mint a családom és... - újra elakadok, ahogyan haladunk a kocsival a kis panzió felé, kipillantok az ablakon és látszik rajtam, hogy a bűntudat még mindig mardos, hiába vagyok most itt, hogy megpróbáljak tenni valamit legalább utólag a kislányért. - Hiányzik, tudod? A sport, a kviddics. Nem tudom, hogy jó anya lennék-e és nem hiszem, hogy Haley helyébe léphetnék, de nem várhatom el az anyámtól, hogy nagymama korban járjon vele mindenhová. - magyarázom, próbálva összeszedni a gondolataimat. Önző lennék? Talán tényleg így van, ahogyan az apám mindig mondta. Nem mentem a Minisztériumba, a sport kötött le, a kviddics annyira vonzott és még mindig vonz magához, hogy nem tudok másra gondolni. Amikor megkaptam a felkérést... Mégis hogy lehetnék egy kislány anyja, amikor egyáltalán nem vagyok alkalmas rá? - Amikor összepakoltam erre az útra érkezett egy bagoly. Felkértek a Roxfort All star csapatának edzőjéül. - bököm ki végül. Azt nem teszem hozzá, hogy bár hezitáltam rajta és persze azt sem tudom, hogy innen mikor és egyáltalán hazatérünk-e, de ennek ellenére mégis igen volt a válaszom. Amikor elindítottam a baglyot, már nem hívhattam vissza, hogy megmásítsam a döntést, még ha most nem is mondom ki, hogy mit válaszoltam, de Dylan az arcomon vibráló bűntudatból sejtheti, hogy nem tudtam nemet mondani a felkérésre. Több, mint fél éve letettem a seprűt, most pedig hogy már a közelében vagyok a válaszoknak... Önzőség igaz?
Még mindig nehéz felfogni, hogy van egy kislányom, aki Haleyvel a szerelmünk gyümölcse. Így aztán garantált, hogy sosem felejtsem el őt, még ha a szerelem helyét át is vette már a gyász. Ám végre ez motivál, hogy ne csupán a rám vadászó lidércet elimináljam, hanem azt, aki rám szabadította egykor. Vajon az a mexikói család lehetett? Az anyuka elég sötéten pislogott rám, olyan káromlatokat szórt a fejemre csak mert csúfoltam a lányát.. Vajon milyen érzés lehet szülőnek lenni? Én is mindent megteszek majd a lányomért, ha valaki bántja? Vélhetően igen, és ebből kifolyólag meg kell értenem, hogy miért történt ez, de talán még visszavonható. Nem is tudom hirtelen, hogy aurorként, felnőttfejjel mennyire korrekt, hogy személyes ügyben nyomozok, de ha emberek halnak meg az én sorsom miatt, muszáj lépni valamit. Josephine és én össze vagyunk kötve nem csak a gyász által, hanem Sissy rokonai is mi vagyunk, ő a nagynénje, én pedig az apja. Ráadásul a rém Josie-t is bántani akarja már, az pedig nem merülhet fel, hogy a kislány mindenkit elveszít. A bérelt kocsi csomagtartójába pakolom a csomagjainkat, aztán átveszem a képet. Még a lélegzetem is bennakad, a hangom elcsuklik, ahogyan próbálok megszólalni. – Nagyon hasonlít rá. És valahol rám. – Nyögöm ki végül, és tétován nézek fel, hogy elrakhatom-e a képet. Ha neki is csak ez az egy van, akkor majd adogatjuk, de én azért szeretném, ha most nálam lenne. Mindkettőnk számára teher a múlt, de én az utolsó években, főleg Haley halála óta gyalázatos életet éltem. Talán ez a kép most a túlélésem záloga. – Köszönöm. – Tárom ki a karomat, és valahogy ösztönösen magamhoz húzom a nőt, hogy adjak egy puszit az arcára. Ez most nem több holmi baráti gyengédségnél, ő próbált engem ugyan gyanusítani, de már értheti, akaratlanul járultam csak többek halálához, hiszen kistiniként nem tudhattam, hogy mit indítok el vele. Nem kell ahhoz szemétnek, gáncsoskodónak lenni, hogy ilyesmi bekövetkezzen. Ha a mexikói kislány vagy az anyja rossz passzban volt, elég lehetett ott egy mosoly, egy nézés, amit félreértenek, és máris ugyanide jutunk. Az más kérdés, hogy tényleg nem voltam valami kedves. Emberéletek múltak rajta. És sorsok. Elindulunk hát a külvárosi panzió felé, csak semmi luxus, innen úgyis továbbmegyünk majd a faluba, ahol sejtem a családot, de ma még maradunk itt. – És.. Sissy? Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy ő Haley lánya? Szeretnél az anyja lenni, vagy ilyesmi? – Talán kicsit direkt a kérdésem, ám most semmi mást nem tölti ki a gondolatainkat, vagy ez a régi átok, na meg Haley lánya.
Az út hosszú volt, de meglepően nyugodt, pedig tényleg számítani lehetett rá, hogy nem így lesz. Talán a rém tényleg nem akart ennyi ember előtt próbálkozni és még se tehette meg, hogy kilövi a világítást egy repülőn, mert akkor pánik tör ki és nem nyomorgathatja tovább Dylant, ha lezuhanunk mondjuk az óceán felett. De nem is számít, megérkeztünk, én is szóltam odahaza, hogy el kell mennem, de remélhetőleg pár nap és visszatérek. Azt mondtam munka, hogy még akad néhány utólagos elintézni való a kviddics visszavonulásom miatt, hogy munkát ajánlanának, de személyesen kell elmennem, hogy ne fogadjam el, ilyesmi. Ki tudom magyázni magamat és azt hiszem az anyám már rég elfogadta, hogy keveset vagyok otthon, még ha az utóbbi fél évben ez sokat változott is, hiszen a kicsi és mellette akartam lenni, hogy segítsek, legalább amennyit tudok, ha már előtte még csak a létezéséről se tudtam. - Én sem vagyok fáradt, bár nehéz lesz így majd átállni, bár ha meg pár nap múlva állhatunk vissza, akkor se könnyebb. - hát igen voltam már néhány alkalommal külföldi versenyeken is és az időeltolódás nagyon sokat le tud szívni az emberből, ezt már megtapasztaltam, de jobb vagy fokozatosan átállni, vagy csak félig, mint hogy az ember teljesen felborítsa az alvási ritmusát, aztán meg vissza. Akkor sokkal nehezebb lesz. Magamhoz veszem hát a könnyebb csomagokat, hogy megkeressük a kocsit és a szobát majd a szállodában, ahol megszállunk, legalábbis az éjszakára, hiszen minél előbb az ügy végére kell járni. - Gondoltam talán nem a gépen a legjobb, szóval... - előkotrok egy képet a táskámból, hogy Dylan felé nyújtsam. - Ő az, Sissy a neve, anya szerint Haley adta neki még az előtt, hogy... - elakadok, mert ez nehéz pont nekem is és tudom, hogy neki is, de nehéz beszélnem róla, hogy a húgom végzett magával. Azt hiszem ezt a terhet sosem fogom tudni ledobni magamról, hogy mi lett volna, ha ott vagyok mellette, ha többet figyelek rá, ha nem csak a versenyekre és a sportra koncentrálok, hanem segítek neki és támogatom. Talán akkor még most is élne, talán észrevettem volna a jeleket, amiket a szüleim, akik mellette voltak nem szúrtak ki.
//
