2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mikor észreveszi, hogy lesem a füzetét és odatolja picit biccentek köszönet gyanánt, habár nem leszek sokkal közelebb a helyes varázslathoz. Amire miközben kedvtelve nézem a zúzmara "szobromat" McGalagony professzorasszony éles hangja fel is hívja a figyelmemet. Elég durván. Illetve a szavaival nincsen probléma, hiszen tényleg nem figyeltem, de ahogy szétrobbantja, az egy kissé szíven üt. Elrévedve képzelem el a már semmivé foszlott csillogó kis jégdarabkákat, miközben valahonnan távolról hallom, hogy Isabella se kap túl sok szép szót, majd a tanárnő bemutatja helyesen. Milyen egyszerű volt eltüntetni, éppen ilyen egyszerű romba dönteni mindent, amire vágyom, amit valaha akartam. Mire feleszmélek már csak azt látom, hogy az ő lángja nagy, de hogy mit csinált helyesen, azt nem. A partnerem felé fordulok, aki inkább rám hagyná a gyakorlást és savanyúan elhúzom a számat. - Rendben, ahogy gondolod. - válaszolok a néma jelzésre amolyan "saját felelősségedre kérted" hangsúllyal. Próbálom visszapörgetni, hogy mit is mondott a tanárnő és halványan felsejlik valami a lággyal kezdés és határozottan végződés dolog. Megismétlem a pálcamozdulatot és a varázsigét, és csöppet talán túlságosan meglepetten kerekedik ki a szemem, mikor a jégkocka belsejében megjelenik egy apró láng. Olyan apró, hogy alig látni, de néha meg-megcsillan és még ha csiga lassúsággal is, de elkezdi olvasztani a kockát. Na ez se lesz megdicsérve, de legalább a feladat el van végezve. Odanyújtom a kezem és egy kis mozdulattal, mintha egy csapos lökne át egy feles poharat, átlököm Isabellának. - Te jössz, nyugi, a jégkocka szabad lesz... 3... 2... 1... - számolok vissza lassan, várva, hogy a nagyítóval látható lángocskám kialudjon. Az egyet csak éppen hogy kell egy leheletnyivel megnyújtanom és már el is tűnt a varázslatom. Lassan elegem van az álldogálásból, így odahúzok egy széket és leülök rá. Összefonom magam előtt a karjaimat és talán egy minimális kíváncsisággal figyelem, hogy a partnerem mit alkot. Az fix, hogy ilyen jegyzetfüzettel sokkal stréberebb, mint én, tehát illene jobban sikerülnie a második órai próbálkozásnak. Valahol a mellkasom tájékán furcsa szorító érzés fog el, ahogy nézem, de még sem szólalok meg. Végül is ez egy óra, itt amúgy se kéne elkezdenem beszélgetni vele. Nem is akarok. De Nina biztosan ezt akarná...
A próbálkozásom nem sikerül valami fényesen, hiszen egy lángocskának kellene megjelennie a jégkocka belsejében, és szép lassan belülről olvasztania meg a jeget. Lopva körbenézek és látom, hogy valahol szintén a füstfelhő jelenik meg, de van, ahol egy aprócska láng pislákol a jégkocka belsejében. Nem túl nagy, de ott van és ez elkeserít. Nekem miért nem megy? A füzetembe bámulok, ismét átolvasom a pálcamozdulatokat, a varázsigét, a hangsúlyt. Mindent úgy csináltam, ahogy leírtam, mégsem sikerül. Ahogy felpillantok, látom, hogy Megan is lopva az én füzetembe pislog, így sóhajtok egyet, majd kicsit kelletlenül fordítom felé a füzetem. - Tessék, olvasd el még egyszer. - mondom neki, bár persze jobb lenne, ha a saját jegyzetéből tanulna, ott nyilván érhetőbben van leírva. Fogalmam nincs arról, hogy amúgy nincs is jegyzete. Megismétli a pálcamozdulatot, amit látott tőlem - bár nagyon remélem, hogy én nem ilyen gyatrán csináltam, elmotyog valamit, ami hasonlít a varázsigére, majd várunk. Egy kicsit összehúzom magam, de szerencsére a kocka nem robban szét. A kis lyuk, amit én égettem bele eltűnik, és lágy kristályos robbanás fagy meg egyből a levegőben. Tátott szájjal, döbbenten pislogok a jelenésre. Hát, nem ez volt a feladat, de nagyon szép... - Nem ez a feladat, Miss Smith! Jó lenne, ha egyszer kellően odafigyelne az órámon! - pöccinti meg pálcájával McGalagony a légies kristályt, ami azon nyomban darabokra hullik,és elterül az asztalon. - Az Ön mutatványa sem túl bizalomgerjesztő, Miss Woodrow! A pálcamozdulatukkal van a gond. Lágyan, majd a végén határozottan. Így! - mutatja be ismét a pálcamozdulatot a tanárnő, majd a kockára int vele és hamarosan ott pislákol a nagy láng a jégen belül. Olyan, amilyet nekünk is produkálnunk kellene. Elhúzom a számat és szégyenteljesen lesütöm a szememet, majd valami "Igenis Tanárnő!"-t motyogok. McGalagony int egyet, a kocka ismét ép lesz, az ő lángja pedig eltűnik. Kérdőn Meganre nézek, majd mutatom neki, hogy próbálja meg megint. Egyelőre nincs kedvem gyakorolni...
Hát, az én füzetemben általában látványtervek sorakoznak a következő művekhez, pedig ez a tantárgy mg olyan is, ami kapcsolódik a hobbimhoz. Talán ezért olyan szigorú velem a tanárnő, mert tudja, hogy a hasznomra is válna mindez, nem csak kötelesség tudatból akarja átadni a tudást? Fene tudja, a lényeg, hogy most itt állok, a jégkockát és Isabellát bámulva, ahogy megpróbálja a a jégkockát átváltoztatni. A kérdésre igazából nem tudom, hogy hogyan feleljek, tippemre egész pontosan tudja, hogy a lehető legrosszabb partner maradt neki. - Elmegy. - bököm ki, de igazából hallatszik a hangomon, hogy csöppet se megy ez el sehova, főleg nem a vizsgákon. Ahogy elvégzi a varázslatot félig a takaros kis füzetére pillantok és elolvasom, hogy milyen pálcamozdulatot, milyen koncentrációt és igét igényel a varázslat. A kis motyogásából egészen biztos, hogy nem tudnám a tagolást és a latin szót kihámozni, de a leírás is lehet akármilyen pontos, csak figyelnem kellett volna, hogy a tanárnő hogy mondja ki. A pálcámat megforgatom a kezemben, majd a még füstölgő jégkockára szegezem és valami rettenetes hangsúlyozással kimondom a varázsigét. Lényegében a jégkocka párolgó felszíne azon nyomban visszafagy és a még nem teljesen eloszló felhő felette hihetetlen vékony összekapaszkodó "zúzmara jégszobort" alkotva . Persze csak irtó apró, vékony kis jégréteg, és körülbelül szemmagasságomig szalad az ég felé, de így is elképeszt, hogy mit csináltam. Lényegében mindent visszafagyasztottam, amit ő felolvasztott. - Jól tippelem, hogy nem ennek kellett volna történnie? - teszem fel a plátói kérdést elhúzva a számat, bár a lényeg megvolt. A párát változtattam vissza jéggé, elemi átváltoztatás. Még ha arra is koncentráltam, hogy a kockát párologtassam el. Minden esetre kedvtelve gyönyörködök a szikrázó jelenségben, talán még mosoly is látszik a szám sarkában. Egy pici. Valahol mélyen.
Gyorsan befejezem a körmölést, igyekszem rendesen vezetni a füzeteimet, és odafigyelni az órákra. Persze azokra, amik érdekelnek. McGalagony óráit mindig is érdekesnek tartottam, mert normálisan magyaráz, nemcsak odavágja az infókat és utána elvárja, hogy tudjuk is az anyagot. Minden rendesen elmagyaráz és ezt kedvelem benne. Alapjáraton tényleg normális mint ember és mint boszorkány. Tanárként persze szigorú, de némely embernél szükség is van erre... Ahogy hátrafordulok Meganhez, látom, hogy tekintetét a tanárnőn tartja és nem is engedi el, amíg McGalagony el nem fordul tőle. Hűha! Azért ez nem semmi. A legtöbb Mardekáros is, aki nem olyan dacos és fenséges, lesüti a szemét McGalagony tekintetétől. Ez a lány tudhat valamit. Minden esetre látszik, hogy baromira nem figyel, azt sem tudja, hogy mi történik az órán. Már éppen megismételném a kérdést, amikor végül kapcsol - bizonyára mert körbenéz a teremben, hogy mi is történik. Mikor feláll és az asztalomhoz sétál, sóhajtok egyet, megforgatom a szemem és utána fordulok vissza hozzá. Lágy mosolyt küldök neki, abszolút nem mutatva, hogy nem feltétlen örülök annak, hogy olyan lánnyal kerültem össze, akinek fogalma sincs arról, mi folyik körülötte. Végül is csak gyakorolnunk kell, így megmarkolom a pálcámat és az előttem lévő mágikusan hűtött jégkockára nézek. A vizet gyorsan felszippantom egy egyszerű bűbájjal, végül megköszörülöm a torkom. - Elég nehéz ez az elemi átváltozástan. Neked hogy megy? - nézek kérdőn a lányra és egy kis tanácstalanság csillan a szememben. Lehet, hogy nem kellene bénáznom előtte, inkább kezdje ő. De hát azt sem tudja, hogy hol van. Sóhajtok egyet, megcsóválom a fejemet, majd a kockára szegezem a tekintetem. Elmotyogom a varázsigét, mire a jégkocka felszínén egy furcsa bemélyedés lesz és lágyan füstölögni kezd. - Hát... Kezdésnek nem rossz... - motyogom, hiszen egy kis lángot kellene gyújtani a kocka közepén. Valami megindult, de... - Próbáld te. - fordítom a kockát a lány felé, kicsit távolabb húzom a székem. Volt már, hogy valaki egyszerűen felrobbantotta a kockát. Kössz, abból nem kérek.
Milyen elképesztően meglepő. Ahogy kimondja McGalagony a gyakorlást szinte érzem, hogy a gyilkos tekintete miután végigpásztázta a diákokat megállapodik rajtam. Kissé összeszorítom a számat, az arcomra fagy egy dacos kifejezés, felemelem a tekintetem és amikor ütközik az övével, nem sütöm le csak bámulok vissza. Persze, ha kimondottan nekem mondta volna, nem mernék szóban ellenkezni, de ennyitől meg se hátrálok. Természetesen nem gyakoroltam semmit és csöppet se mondanám, hogy tehetséges vagyok, így kicsit meglep, mikor visszatérnék a füzetem sarkának firkálásához leszólít Isabella. - Hm? - pillantok fel a füzetből, igazából nem is hallottam mit mondott, de ahogy körbepillantok és mindenki párba rendeződött kicsit nyelek egyet és felsóhajtok. - Persze, gyakoroljunk együtt. De nem ígérek semmit. - egy kis mosolyt is megeresztek és mivel nem egymás mellett ülünk fogom magam, felállok és odaállok az ő asztala mellé, csípőmmel nekidőlve. Hetedikben az átváltoztatástan azért már nem éppen egy könnyű séta, bár ezzel a tanárral elsőben se volt az. Régebben, ha valami apróság kellett akkor valójában a képességemmel szépítettem a béna átváltoztatásomat, de már közel se járunk olyan szinten, hogy ezt megtehessem. Forgatom a pálcámat, az agyamban a fogaskerekek is forognak, de már ennyi gondolkozás is megerőltető. Néhány pillanatig néma csönd tombol közöttünk, majd nagyot sóhajtva csak megszólalok. - Mit is kéne gyakorolnunk éppen? Igen. Ennyire fogalmam sincs, hogy mi folyik az órán.
A mai Átváltoztatástan óra elég gyakorlat orientált és kicsit tartok is tőle. Szeretem a tárgyat, McGalagonyt meg pláne. Valamiért szeretem a szigorú tanárokat. Ha akkor nem is, később mindig hálás voltam érte, hogy mennyire szigorúan visszavárták a tananyagot, amit leadtak nekünk és ez csak az előnyünkre vált. Azonban az előző órák anyagában annyira nem voltam még profi, nem is nagyon néztem át az anyagot, így enyhe pánik fog el, amikor közli: rendeződjünk párokba és mutassuk be a másiknak, hogy mit tudunk. - Vagy gyakoroljon, akinek szükséges... - jegyzi meg a tanárnő hideg hangon, és nyelek egyet. Tudom, hogy nem konkrétan rám gondolt, és ahogy végignézek a teremben számos diáknak látok félelmet és szégyent a szemében. A nő tudja, hogy vannak, akik nem gyakoroltak eleget, és sajnos az ÁTV alapja ez. A gyakorlás. Sóhajtok, és a mögöttem ücsörgő Hugrabugos lányra nézek. Megan. Nem túl beszédes, talán ha két mondatot váltottunk eddig az órákon, de a többiek úgy tűnik már foglaltak. Körbenézek gyorsan, hátha marad valaki más, de végül fel kell mérnem, hogy sokáig írtam le a feladatot és túl sokáig pánikoltam. - Leszel a párom? -szólítom meg a lányt egy lágy, kérlelős mosollyal és szórakozottan megvonom a vállam.
Nagyon-nagyon ki kellett már mennem, már átváltoztatástanon is pokolian szenvedtem, de nem akartam megkérni McGalagonyt, hogy engedjen ki a mosdóba, mert féltem, hogy leharapná a fejemet, amiért nem bírok nyugton maradni az óráján. Tehát tartogattam, tartogattam a dolgot, mert aztán az egyik tanárra vártam, de hát a fenébe, annyit késett, hogy simán elmehettem volna, és akkor most nem csinálnék bolondot magamból Theo előtt. ‒ Semmi, semmi ‒ ráztam meg a fejemet. Csak úgy repkedtek a vörös fürtjeim, többnyire a számba, alig bírtam megszabadulni az arcomra ragadt hajszálaktól. Szinte meg sem hallottam a hanghordozását, jobban lekötött, hogy itt állt előttem, nekem meg pisilnem kellett. Megszeppenten pillantottam rá, amikor valamivel élesebben közölte, hogy nem tudja ki vagyok. Nem lepett meg, hogy nem tudja nevemet. Jó ideje eléggé magának való alak, meg aztán… Melyik mardekáros figyelne egy hugrabugosra? Legfeljebb csak akkor, ha szekálni kell őket. De engem nem tudnak olyan könnyen szekálni! Kivéve, ha elesek a saját lábamban… Na, igen, olyankor már könnyű préda vagyok, de amúgy annyira nem… Amikor felvonta a szemöldökét, és elfordította a fejét, egy pillanatra megijedtem, és segítségkérően a professzorra pillantottam, de úgy tűnt, nem nagyon akart beleszólni a társalgásba. ‒ Na! Csak hogy tudd, tanultam karatézni, és nem vagyok olyan kétbalkezes, mint amilyennek tűnök! Oké, sokszor kapkodom, ezért esek el, de ha nagyon koncentrálok, akkor nem is olyan rossz az egyensúlyérzékem ‒ tettem csípőre a karjaimat, és olyan képet vághattam, mint egy durcás jigglypuff. Bár nem voltam biztos benne, hogy ma most megbökne, akkor nem dőlnék el, de én tényleg nem voltam annyira béna! ‒ Mert olvasni szoktam ott ‒ füllentettem egy picikét, mert olvasni és őt nézni jártam oda, de az utóbbiról nem kellett tudnia. ‒ Meg aztán, hiába van sok időm, ha nem tudok koncentrálni. Nem köt le, nem izgi, nem értem. Akkor nem szenvedek ‒ vontam meg a vállamat angyali ábrázattal. Ezek után elszaladtam a mosdóba, ahol miután végeztem a dolgommal, a lelkes vinnyogásomat próbáltam elfojtani. Nem sok időt töltöttem ott, senkit nem akartam megvárakoztatni. ‒ Öööö. Oké. Mágiatöri abból nagyon kell, meg átváltoztatástan, abból se árt. Meeeg… Bájitaltan. Juj, abból nagyon béna vagyok! Múltkor is felrobbantottam az üstömet, pedig mindent úgy csináltam, ahogy leírtak, bár lehet picit sok lett a bumszalag… ‒ magyaráztam, miközben beletúrtam a hajamba. Majd megrándítottam a vállamat, nagy lendülettel kicipzáraztam a táskámat, és kutakodni kezdtem benne, bár a csoki- és gumicuki csomagolásoktól nem volt olyan könnyű előhalászni az órarendemet. ‒ Tessék, többnyire délután háromig-négyig vannak óráim, szerdán ebédszünet előtt van egy lyukasom… Azt hiszem, ennyi, de azért nyugodtan nézz csak rá ‒ motyogtam, miközben átböngésztem az órarendemet, majd átnyújtottam neki a színesre dekorált lapot. Láthatóan, a korábban említett három tárgynál szomorú fejecskék és z betűk voltak rajzolva, ellenben a gyógynövénytannál és a bűbájtannál piros szívecskék virítottak.
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan az egyik lábáról a másikra ugrált.- Mi bajod van? - Semmi kedvesség, semmi komoly aggodalom nincs a kérdésem hátterében. Egyszerűen csak érthetetlennek tartom, hogy mit ugrándozik itt úgy, mint egy nikkelbolha. Nem értem, komolyan nem értem ezt a csajt. A mondandómra való reagálása egyszerűen kiakasztott. Továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan nem százas, és, hogy csak faképnél kéne hagynom. Bár, ezek után lehet, hogy rám uszítani a professzor... Ezt a vinnyogást meg, amit például most előadott, nem vagyok hajlandó eltűrni. - Ja, én meg nem tudom. - Enyhén szólva epés volt a megjegyzésem. Nem mintha bajom lenne vele, hogy nem tudom a nevét, nem igazán érdekel. Elégszer láttam már az iskolában, hogy biztos legyek benne, nem akarom megismerni... A gyomorkorgásra felvonom a szemöldökömet, megint csak, és egy elégedetlen sóhajtással fordítom el róla egy pillanat erejéig a tekintetemet. - Attól nem is félek - húztam el a számat, és ismét ráemelem rosszalló pillantásomat. A célozgatásomat persze nem vette, milyen lassú... Ez így tényleg nehéz lesz. - Hmm, azt láttam, hogy gyakran, de ha már ennyiszer jársz ott, miért nem tanulsz? Időd lenne rá. - Nevezhetjük szemrehányásnak a szavaimat, amiket felé intéztem. Egyre inkább ráncolni kezdtem a szemöldökömet is, ahogy ismételten nem veszi a célzásaimat és a bunkó hangsúlyomtól még inkább fellelkesedik. - Ajánlom is... - mormogtam, miközben Moira elszaladt a női vécébe. Amíg pedig távol volt, megkérdeztem a tanártól, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, de sajnálatos mód, teljesen. - Most? Most az lesz, hogy szépen elmondod, miből is kell pontosan segítenem neked és összeegyeztetjük az órarendünket a korrepetálások végett - tettem csípőre a kezeimet, ismét felé fordulva, miután a tanár elmenekült. Mázlista... Én is szívesen leléptem volna valami kifogással, de örökké úgysem menekülhetek ez elől a probléma elől...
† csak ideértem † music † 348 † [You must be registered and logged in to see this link.] †
Toporogtam, toporogtam, és vártam a tanárt, már tényleg nagyon kellett pisilnem, és tényleg azon voltam, hogy elmegyek a mosdóba, amikor végre felbukkantak. Nem kicsit sokkolt le a leendő korrepetitorom személye, szóval igencsak zavarba jöttem. Még kellemetlenebb volt hát a pisilési kényszerem is, nem akartam a tanárt meg a srácot faképnél hagyni, így egyik lábamról a másikra ugrálva meredtem rájuk. Szóval, amikor Theo a tanár helyett válaszolt, még több vér szökött a fejembe, és attól féltem, hogy a fejem leginkább egy vörös lufira hasonlíthatott. Másrészt meg el akartam olvadni a hangjától meg egyáltalán attól, hogy három év után hozzám szólt. Hozzám szólt! Hát értitek ezt? Mert én nem oké? A hátam mögé rejtettem a kezeimet, és alaposan meg is csíptem magam, mert akár simán elaludhattam mágiatörin, vagy átváltoztatástanon, aztán simán képzelhettem ilyeneket, de nem ébredtem fel meg semmi ilyen nem történt, szóval tuti a valóságban jártam. ‒ Ne hívj szivinek, van nevem is ‒ vinnyogtam zavartan, de leginkább a hangom egy sípolós kutyajátékra hasonlított. Ettől függetlenül hatalmas szemeket meresztettem rá meg a tanárra, és reméltem, hogy egyik se esz meg vacsorára. Vacsora! Erre a gondolatra ismét hangosan kordult a hasam, én pedig frusztráltan felnevettem. Ezek után történt az, hogy nem hagytam a tanárnak, hogy bemutasson minket egymásnak, elvégre, én tényleg ismertem őt. Tudtam, hogy milyen könyveket szeret olvasni, hogy gyakran cigizett, merre szokott járni, milyen órái vannak, és… Oké, ez elég para. Tudooom, tudooom, elég para, de mindig szerettem volna megismerni, de sose volt elég bátorságom odamenni hozzá, pedig hányszor, de hányszor elhatároztam. Oldalra billentett fejjel néztem, hogy felvonta a szemöldökét, és gyanakvóan meredt a kezemre. ‒ Nyugi, nem tépem le a karod vagy ilyesmi ‒ mosolyogtam rá biztatóan mielőtt még megragadta volna a kezemet. Amikor kezet ráztunk majdnem sikoltozni kezdtem az izgatottságtól. Megérintett! Oké, most már tuti, hogy ez valami fura álom, vagy illúzió volt. Lenyelve a hirtelen támadt örömömet, megszeppenten emeltem fel a tekintetemet a srác kezéről az arcára. ‒ Hát, gyakran járok oda olvasnivalóért ‒ feleltem tétován, és reméltem, hogy ezúttal nem pirultam el. Magamban mérgelődtem egy sort, amiért olyan ügyetlen meg feltűnő voltam, hogy lebuktam előtte. Az esetek többségében őt szoktam bámulni a könyvtárában, utána jöttek az olvasnivalók és nagyon-nagyon kivételes esetben tanultam ott. De akkor már a világvége fenyegetett, vészhelyzet volt meg ilyesmik, ha oda kényszerültem magolni. Igazából fel sem tűnt, hogy milyen hangsúllyal intézte hozzám a szavait. A fangörcsöm eléggé torzított a viselkedésén, így még inkább álomszerűbbnek az egész szituációt. ‒ Persze, persze, becsszó! ‒ bólogattam, majd nem bírtam tovább a toporgást, elnézést kértem, és elszaladtam a mosdóba. Miután végeztem a dolgomat, kézmosás közben kislányos sikolyok törtek fel belőlem. Amint sikerült leállnom, a ruhámat izgatva elhagytam a mosdót, és visszasiettem hozzájuk. Most már sokkal jobban éreztem magam, bár egy szendvicset, vagy valami nasit azért elfogadtam volna. ‒ Szóóóóval, most mi lesz? ‒ pillantottam a fiúra, miután a tanárnak is fogadkoztam egy sort, hogy jó leszek, és ő elment a dolgára, és meg egyedül maradt a mardekáros könyvmolyommal, és olyan nehéz volt megállnom, hogy ne zúdítsam a nyakába a kérdéseimet, ne fecsegjek neki sületlenségeket meg minden. Én tényleg nagyon próbáltam visszafogni magam, de akkor is olyan hihetetlennek tűnt ez az egész.
A tanár sokáig győzködött, hogy segítsek neki... Már vagy tizenöt perce ott álltunk a folyosón és lassacskán már komikusnak tűnt, ahogy folyamatosan mondogattam, hogy 'nem'. Így is két diákot korrepetálok már, nem fér bele az időmbe még egy, pláne, ha tényleg olyan lassú felfogású, mint ahogyan azt a tanár elmondta. Az olyan embereket eleve nem szeretem. - Fizetni fog érte, biztos vagyok benne, hogy hajlandó. - Ugyan nem felkaptam a fejem, de mindjárt több érdeklődéssel fordultam a feladat iránt. - Ingyen nem is dolgozom. Jelentettem ki, amit a tanár már beleegyezésnek vett, mert megragadta a karomat és húzni kezdett maga után. Fogalmam sem volt, hogy hová akar elrángatni, de mertem feltételezni, hogy a lányhoz. Felvont szemöldökkel hallgattam, hogy milyen kis semmiségekről beszél, pontosabban szólva, semmi lényeges információt nem adott meg azon kívül, hogy lényegében a hét éves anyagot kellene a pici kis fejébe belevernem...El is fogott a kétely a dologgal kapcsolatban. Miért nem említi a nevét? Csak nem olyanról van szó, aki... Ah, mindent értek. Sietve érkeztünk meg, és ahogy megpillantottam a vörös loboncot, világossá vált előttem, hogy miért nem említette, hogy kiről is van szó. Ez a lány furcsa. Még nálam is furcsább. Az elvörösödése és a hajhátratűrés majdnem arra késztetett, hogy megforduljak és minél előbb, minél messzebb kerüljek innét. Nem! Nincs az az isten, hogy én magamat kínozzam. - Kettőt tippelhetsz szivi, hogy mit keresek itt. - Lehet, hogy nem nekem intézte a kérdését, de hamarabb ráállt a nyelvemre a válasz, majdhogynem reflexből. Az 'ismerem' kijelentésén majdnem felnevettem, de inkább csak, érzékelve a helyzetet, és persze a tanár szúrós pillantását, inkább csak felvontam a szemöldökömet. A kinyújtott kézre kissé sandán pillantottam, de végül is érezve a kényszert, kezet ráztam vele. - Akkor Moira... Párszor én is láttalak a könyvtárban. - Első utalás, láttalak, és nem kedvellek. Valószínűleg mindent leírt a hangsúlyom. - Remélem eredményesek lesznek a plusz órák. - Második utalás, ha lusta leszel, kinyírlak... Sok módját tanultam meg a kínzásnak, és van egy nagyon kedves és aranyos unokatestvérem, aki szívesen megtanít még többre, ha szépen megkérem. Ha én leszek a korrepetitorod, nem ajánlom, hogy rossz jegyeket kapj...
† csak ideértem † music † 348 † [You must be registered and logged in to see this link.] †
Átváltoztatástan. Micsoda borzalmas óra! Utálom, nem értem, nem megy, és nem tudom miért. Én tényleg próbálkozom, de semmi nem megy. Bezzeg, ha nem talpas pohárrá kellene változtatni az egeret, hanem mondjuk csokivá, akkor talán még sikerülne is, de így… Meg fogok bukni, ez már biztos. Akkor meg nem teszem le a RAVASZ-t, nem vesznek fel az egyetemi képzésbe, és elbuktam mindent. Mindent! Mondjuk, tegnap az egyik tanárom azt mondta, hogy a teljesítményemet látva segítségre szorulok, és ma beszél egy illetővel, szóval talán mégse olyan menthetetlen a helyzet. Azt mondta, várjak az átváltoztatástan terem előtt. Jó, jó, várok én, ha kell. De meddig? Már vagy húsz perce itt ácsingóztam itt, és oké, hogy nincs ma már több órám, attól még lenne bőven dolgom. Elise is lelécelt, magamra hagyott, mondván, hogy ő éhes, és beugrik a manókhoz. És?! Én nem voltam éhes? Erre a gondolatra hangosan megkordult a gyomrom. Szerencse, hogy senki nem volt a közelben, mert tuti, hogy kinevettek volna. Fáztam, hát megigazítottam a virágos kardigánomat, amit az egyenruha felé vettem fel, aztán a homlokra csaptam, mert eszembe jutott, hogy a táskámban még van egy kis dugi csoki. Elő is halásztam a kérdéses szeletet, majd letéptem a csomagolás felét, és majszolni kezdtem. Közben rám tört a pisilhetnék, így egyik lábamról a másikra ugrálva eszegettem, és magamban könyörögtem, hogy jöjjön már az a tanár, mert menten bepisilek. Legalább a csoki után megnyugodott a gyomrom, de még mindig nem hagytam abba az ugrálást. Öt percre lett volna tőlem a legközelebbi mosdó, de féltem, hogy lemaradok valamiről, ha elmozdulok. Tehát maradtam, és szenvedtem. Balra-jobbra tekintgettem, reménykedve, hogy most már tényleg jön-e valaki, de a sétálgató diákokon kívül senki nem járt erre. Kínomban összeszorított térdekkel toporogva, az ajtófélfát fejelgettem. Halkan vinnyogtam, már azon voltam, hogy csapot-papot otthagyva berontok a mosdóba, amikor meghallottam a tanárom aggódó hangját. ‒ Jaj, semmi baj nincs, professzor ‒ kaptam oldalra a fejemet, és máris magyarázatba fogtam volna, ha tanárom mellett nem pillantottam volna meg egy ismerős alakot. Elvörösödve hátratúrtam a hajamat, és hebegve megszólaltam: ‒ Ő mit keres itt? Nagy szemeket meresztettem a fiúra. Hogy-hogy… Miként… Miért pont ő? Örültem neki meg minden, de olyan váratlan meg sokkoló volt, hogy nem tudtam hinni. Tényleg… Tényleg őt kérte volna fel arra, hogy korrepetáljon engem? Őt, aki három éve keresztül nézett rajtam? A tanár készült bemutatni minket egymásnak, de megráztam a fejemet, és közbevágtam: ‒ Ismerem. Theodore Nott ‒ szólaltam meg miután hosszasan kifújtam a levegőt. Vagyis, én tutira tudtam, hogy ő kicsoda, de hogy ő tudta-e, hogy én ki vagyok abban erősen kételkedtem. ‒ Moira Taggart, de simán csak Moira, vagy, ahogy akarod ‒ hadartam skót akcentussal kezet nyújtva ‒ mindig, mindig, de mindig akcentussal beszéltem, meg se próbáltam máshogy ‒, de legalább már valamelyest sikerült lecsillapodnom, bár még mindig nagyon kellett pisilnem. Szóval, igyekeztem ártatlan képet vágni, meg vártam, hogy gyorsan lerendezzük a dolgot, mert nekem nagyon sürgős dolgom volt ám!
*Minden diák élete nyitott könyv a számára, a múltjuk s a jelenük is. Sajnos a jövőjükbe nem lát bele az Sybill Trelawney képessége, de ahogy ő is mondaná, a jóslatok sem csak úgy, kérésre jönnek, hanem amikor akarnak. A diákok a szeme láttára cseperednek fel, félős, megilletődött gyerekekből felnőttekké, némelyikükre büszkébb s joggal, sokukat azután is figyelemmel kíséri, hogy elhagyták az iskolát és a saját útjukat járják. Evan White meglehetősen nehéz eset, sok mindent kellett átélnie és bizonyosan a legtöbb történést még nem sikerült feldolgoznia, de ettől még nem értéktelenebb McGalagony szemében mint a többi diák. Gyakran nem veszik észre még maguk sem, hogy egyedül nem megy, vagy túl büszkék, dacosak, vagy csupán elveszítették a bizalmukat a sorsukkal szemben. Evan lelke megtört és a válaszából ítélve nem kér a támogatásból, ő talán még nem ért el arra a pontra, hogy belássa, az élet mást is tartogat a számára mint a jelenlegi sötét és kilátástalan helyzetet. Csak tennie kellene érte, és ő tesz is a maga módján, de valószínűleg nem elég mindez. Minerva kissé lehajtott fejjel, apró keretes szemüvege felett fürkészőn tekint rá, majd bólint. Senkire nem erőszakolja rá a segítséget és a támogatást, de megadja a választási lehetőséget, utat mutat egy másik irányba, aztán a diák vagy megfogadja, vagy nem.* -Úgy ahogy lennie kell? Nos Mr. White ezzel a kijelentésével vitatkoznék. *Az asztalához indul leteszi a jegyzeteit s onnan figyeli Evan ténykedését. A fiú mindig is tisztelettudó volt, csak Merlin tudja mit művel az életével mostanság, de talán még nincs veszve minden. Azért persze kíváncsi ő hogyan látja, vannak-e tervei a jövőjére nézve, vagy csak úgy él bele a vakvilágba. A válaszából ítélve kissé elveszett, feladta, beletörődött és úgy gondolja minden mindegy. Pont ez az a lehetőség ami Minerva számára nem járható út egy diák életében, de még egy felnőttében sem, s mert Evan épp a kettő határán van, a lehető legrosszabb gondolat. Összekulcsolja kezeit maga előtt és Evan mellé sétál, törékeny alakja erőt sugároz, apró szemei még mindig fürkészőn tekintenek Evanre* -Soha semmi nem mindegy Mr. White. Főleg nem az életünkkel kapcsolatosan, hiszen mi magunk építjük és olyanná lesz amilyenné mi tesszük. Természetesen néha közbeszól ez-az, változik ahogy ön olyan jól megfogalmazta mi magunk is, de soha nem mindegy. És mi az ami régebben érdekelte? *Evan talán már nem akar beszélni róla, de Minerva elég makacs ezen a téren. Valamit ki kell húznia ebből a fiúból, még ha a Fúriafűz szende nyárfává változik is.*
♫ Zene ♫ ϟ Ruha ϟ Szöveg, idézet stb. ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha összeomlottunk, onnan már semmi sem ránthat vissza, ha csak nem mi magunk akarjuk..
ღ zene: From Devil To Angel ღ megjegyzés: - ღ
A múltunk részletei teljesen letaglóznak minket, képekként jelenek meg a szemeink előtt, látomásokként borzongatják meg a lelkivilágunkat, s olyasféle módon űz a múlt velünk játékot, hogy a valóság, sőt maga még az igazság is fáj, s nemhogy a vétkek, amelyeket mi tettünk, hanem azok is, amiket nem tettünk meg akkoron, avagy esetleg a fájdalmak, amikkel minket ajándékoztak meg oly kegyesen, de igazság szerint ez nem kegyesség, hanem sokkalta kegyetlenség volt. Ahogy előre tekintek a jövőbe nem látok semmit, olyan kilátástalan minden. Régebben voltak céljaim, volt életem, volt érzelmem, s volt családom, de mára mi ez már nekem? Semmi, csak egy elmúlt kép, mely néha-néha feldereng, s majdan tova száll, mintha engem még az életnek sem kellene számba vennie. S miért is kellene? Mindent, s mindenkit elvesztettem, s aki mindezen nem megy át, az nem értheti, hogy mit élek meg.. hogy mi az, amiért minden este felkelek, s hogy mi az, ami a mai napig a fejemben él. Azt vallom, hogy nem érzek, s mégis érzek, hisz a mellkasomban tisztán felcsendül a fájdalom. Se barátok, se család, se semmi... nincs semmim, sőt senkim. Hogy az ember hogyan is juthat oda, ahova? Nos hát gyorsan, hisz az én példámban is látható, hogy anyám mily hamar elhagyott minket, mint később kiderült apám ölte meg, s aztán apám is eltűnt, a testvéreim meghaltak.. én meg, én meg.. itt maradtam egyedül. Apám halálfaló volt, én meg gyilkos vagyok, milyen jó kis szinonimás párhuzam ez. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy bólintok a professzornő szavaira, aki beinvitál engem. Nem azt mondom, hogy utálom a tanárnőt, mert az túlzás lenne, csupán már meguntam a folytonos büntetések sorozatát. A tanárjaim is ki vannak rám akadva rendesen, s ha ez nem lenne elég lemerem fogadni ki is vagyok szedve a "rossz fiúk listájának" az élére. Remek kis lehetőségnek is tűnik, ám nem, csupán.. csupán változunk, mi emberek. Mert emberek vagyunk a varázslás ellenére is. -Az életem tökéletesen rendbe van, úgy, ahogy annak lennie kell, kérem szépen.-Válaszolom könnyedén, majd egy tiszteletteljes fejmeghajlás kíséretében a feladatkörömhöz lépek.-Máris rendezem, ami kért.-Teszem hozzá még finoman, megtartva a tiszteletet, és a tökéletes viselkedési stílust, amit minden tanár elvár. A szavak alapján cselekszem tehát, így összeszedem a sikeresen véghez vitt feladatokat, s végül szabadon engedem őket. Ezzel haladok szépen sorban, így nem sietve, de egy amolyan közepes tempót tartva haladok a dolgommal. Ahogy a professzornő felteszi a kérdést felvonom a szemöldököm, majd megrázom a fejemet, s elgondolkozom egyetlen pillanatra a dolgon, de továbbra is a nagy semminél tartok, tehát a válasz egyértelmű. -Bevallva, professzornő, nem igazán.-Nézek a tanárnőre, majd folytatom tovább a dolgomat.-Régebben érdekelt eléggé sok minden, és.. el is döntöttem mit akarok, de miután...-Elakadok a szavaimmal, hisz az következne, hogy mindenkit elvesztettem, de ezt nem akarom kimondani, erre nem állok készen, hisz én nem engedtem még el őket.-De miután változott a helyzet, s vele együtt én magam is, nos felhagytam minden álommal. Nincs értelme, kérem, így ugyan mindegy mi lesz velem.-Vonom meg a vállam, s ezzel le is akarnám zárni a témakört.
*Néhány diák megtorpan a folyosón amikor McGalagony megjelenik, páran inkább begyorsítanak mint akinek rengeteg fontos dolga van, hátha sikerül elkerülni egy újabb plusz órát valamelyik tanteremben. A professzor mindig észreveszi ha valaki nagyon ráér, ha nem osztályelső akkor bizony különmunkát kap, újabb tanulnivalót, mert sosem lehet tudni mire lesz szüksége az életben. Ma Evan White az aki nem volt elég körültekintő és balszerencséjére éppen belefutott a professzorba. McGalagony előtt nem ismeretlen Evan előélete, elvégre minden gyerekről tudnia kell az iskola igazgatóhelyetteseként. Emlékszik még arra amikor Evan levelét írta, arra is amikor a fiú megérkezett. Lelkes volt, jó tanuló, szinte minden érdekelte, mindig tisztelettudó volt és csak annyi panasz volt rá mint a többi gyereknél. Mostanra csupán a tanáraival szembeni tisztelet maradt meg, minden más megkopott, elromlott. Ám McGalagony szerint kevés kivétellel mindent meg lehetett javítani, egyetlen diák lelke veszett el eddig a Roxfort falain belül, de már vele sincs gond. Az eszméivel azonban igen, azok még megmaradtak, sötét sarkokban még sugdolóznak róla, és félő, hogy rátalál egy újabb elveszni kívánó lélekre.* -Azt meglehetősen kétlem Mr. White, de azért jöjjön csak. *Még a kezével is intett neki, beinvitálva Evan-t a tanterembe, szapora lépteivel az asztalok sora közé igyekezett, talárja mint egy nagy madár szárnyai lengték körbe. Feltételezte, hogy Evan szavait nem a tettrekészsége mondatta vele, épp ezért nem is hagyta, hogy belesüllyedjen a semmittevésbe, mert abból csupán egyetlen lépés a rossz útra tévedés.* -Nos, az életét rendbe tenni, ez lenne a legfontosabb, de ezt nem írhatom elő. Addig is míg erre nem jön rá saját maga, összeszedhetné a sikeresen véghezvitt feladatokat. Legyen szíves engedje szabadon őket. *A néhány, igazán szemrevaló, kristály gyümölcsöstál szélein csillant meg az ablakokon óvatosan beáramló napfény. McGalagony könnyedén megtehette volna azt amivel most megbízta Evant, de jobban szerette a diákokat dolgoztatni, nem saját lustaságából, hanem mert addig is kezdeményezhetett beszélgetést, amire egyébként nem nagyon volt alkalom. Így mégiscsak kötetlenebb volt, és nem véletlen, hogy a legtöbbször olyan diákokat vagy egyetemistákat csípett fülön, akiknek valamilyen problémájuk volt. Jegyzeteit magához szorítva állt meg a terem közepén és fürkészőn tekintett legújabb kiszemeltjére. Evan nagy lehetőségek előtt állt még nem is olyan régen dicséretes tehetség volt, de valami nagyon elromlott az életében, a törés pedig akár végzetes is lehet a számára.* -Nos. Gondolkozott már a jövőjén Mr. White?
♫ Zene ♫ ϟ Ruha ϟ Szöveg, idézet stb. ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Minden egyes tett mögött lapul valami háttéri ok..
ღ zene: From Devil To Angel ღ megjegyzés: - ღ
Régebben talán a tanulmányaim voltak az elsők, de amióta úgymond senkim sem él, azóta másabb lett a felállás. Én magam változtam a körülményekkel együtt, így mostanában akaratlanul is, de többször ejtek hibát, mint kellene. Így fordulhat elő azon tényállás, miszerint nemcsak az átlagom romlott le jóról az alsó fokra, hanem a jellemem is, sőt talán helyenként a tanárjaim is ki lehetnek rám borulva, amit nem csodálok, tekintve hogy elég sokszor kapok mostanában büntetőfeladatot, már ha nevezhetjük így a dolgot. De nem értem, hogy nekem ez ellen mégis mit kellene tennem. Végül is úgy vagyok ezzel, hogy nem érdekel, és amit kell azt megcsinálom, mást pedig úgy sem tehetnek ellenem. Oh, hogy milyen szomorú tény is az, amikor valaki kiváló tanulmányi átlaga, és példás magatartása.. nos épp az ellenkezőjére változik, nem de? Nem zavar, sőt immár úgy mulattom el az időmet, ahogy csak akarom, persze kétségtelen, hogy mindezen eseményre az is rájátszik, hogy egy évvel ezelőtt nevet váltottam. Raul Wright talán kedves volt, és jó tanonc, de ő már halott, s aki most vagyok, az koránt sem a régi énem. Na de ne térjünk át a múltra, és az azzal járó érzelmekre... sőt milyen érzelmek? Ugyan már! Nem érzek én semmit sem, azonkívül, hogy üresség, és kegyetlenség. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egy könnyed, ámde jelentősebb irányváltással kitérek a folyosóra. Lépteim szinte visszhangzanak, s minden bizonnyal egyesek észre is vesznek, míg mások eltűnnek tova, hogy azon bizonyos terem közelébe se kerüljenek. Milyen változékony az idő, még egykor én is ide jártam, és akkor volt... Megrázom a fejemet, és a hajamba túrok a kezemmel, ahogy egy pillanatra megállok. Már magam sem tudom, hogy van-e valamilyen programom így kora délután, de nem is zavar, esetleg lógok egy kicsit, és valahogy kimagyarázom a dolgot. Hirtelen szerűen törlöm ki magamból az előbbi őrült gondolatmenetet, aztán tovább is indulnék, de az egyik tanárnő épp magához hívat, így kénytelen vagyok megállni. Hallgatom McGalagony professzornő szavait, ahogy egy mélyebb levegővétel után közelebb lépek. -Szép napot önnek is, Professzornő.-Jegyzem meg a magam módján még viszonylag tisztelettudóan, mert hát mégsem lehettek bunkó.-Nos.. igen, teljes mértékben ráérek bármire, McGalagony professzornő, szóval ezer örömmel követtem.-Hangom továbbra is tisztelettartó, és kedves, de látszik a szemeimben, hogy mindezt nem gondolom komolyan, mert hát őszintén szólva semmi kedvem megint csinálni valamit, de a fene fog panaszkodni. Tanár, így ha azt kéri ugorjak, akkor ugranom is kell. Egy pillanattal később eltűnik a szemeimből felcsillanó kedvtelenség, és helyébe sokkalta inkább kíváncsiság lép, hogy mit is akarhat a tanárnő. A diákokkal ellentétben a tanárok köre teljes mértékben tisztában van azzal a ténnyel, hogy nem az a nevem, ami, és hogy vannak bizonyos háttéri problémáim, amikről nem beszélek, bár már az is biztosra vehető, hogy egyesek pontosan tudják apám eltűnését, és a két nagyobbik testvérem halálát, amelyeknek a körülménye igazán tragikus.-Kérem, mi is lenne a dolgom pontosan?-Kérdezem meg végül megtörve a csendet, és a várakozás hatását, hogy megtudjam mire is kellek én magam.
Minerva McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Délutáni tennivalók 2015-04-24, 20:56
Mr. Evan White & Minerva McG
*A szép tavaszi délutánt a színes üvegtáblákon, kaleidoszkópszerűen berobbanó fény, ezernyi aranylón és ezüstösen csillogó, ráérős nyugalommal szálldosó porszem jellemezte a tanteremben. Szorgalmasan dolgozó penna sercegése törte meg az amúgy mély csendet amit a távozó diákok maguk után hagytak. Néhány pad tetején még ott álltak a valaha ficánkoló egerekből varázsolt kristály gyümölcsöstálak, a számtalan sikertelen kísérlet maradéka már visszanyerte eredeti alakját és visszabújt a vackába. A tanári asztal mögött McGalagony professzor ült egyenes derékkal, orrán szándékosan lejjebb eresztett, szögletes lencséjű szemüvegével. Csúcsos süvege az asztal sarkán árválkodott két vastag gerincű, bőrkötéses könyv társaságában. A professzor fekete kis könyvébe jegyzetelt, ráncos arcán a vonások elmélyülten hirdették megélt éveinek számos mennyiségét, időnként felnézett és a mai nap eredményeit szemlélte. A tavasz beköszöntött és ez látszott a diákokon is, néhányuk alig figyelt, a többség próbálkozott, de valami akkor is ott volt a levegőben. Az egyik legtehetségtelenebb diák ma remekelt, a legjobb pedig nem egy próbálkozást vétett el….~Talán szerelmes…~ sóhajtott a professzor, majd újra jegyzetelni kezdett. Az okításon kívül számtalan dolga volt még, az igazgatóhelyettesi poszt sok munkával járt, de Minerva McGalagony sosem panaszkodott emiatt, hiszen szerette a Roxfortot és a diákokat is, minden ügyes-bajos dolgukkal együtt, ez volt az élete. Ám mindez nem igazán látszott rajta néhány kivételtől eltekintve – mint például a Griffendél-Mardekár kviddics rangadó – még az évfolyamelső diák is szemlesütve állt a szigorú tekintetű tanárnő előtt, de azt is tudták, hogy bárki igaza mellett kiállna ha úgy hozná a helyzet. A jegyzetelés befejeztével megengedett magának egy halvány mosolyt miután tompa puffanással összecsukta a kis könyvet. Felállt az asztaltól és szedelőzködni kezdett, ám mielőtt még becsukta volna a terem ajtaját maga mögött, megpróbált elcsípni egy diákot. Szerencsétlenségére Evan White-ot találta meg.* -Mr. White! Jöjjön kérem, minden bizonnyal ráér ha itt sétál a folyosón koradélután.
Kicsit megnyugszom, amikor újra elolvasom a sorait. Tehát csak ennyi. A szokásos. Rám ragasztották az "Új csaj" bélyeget. Viszont valamit nem értek. Nagyon távolságtartóak. Vagy ez csak azért van mert angolok? Anya is mondta, hogy a britek zárkózottabbak némely tekintetben a franciáknál. Talán idővel túl lesznek rajta, és akkor hozzám is fognak szólni. Vagy legalább valami jelzést küldeni, hogy okééé Bonnie, szívesen megismernénk... Felnézek a tanárra. Oké az utóbbi percekben nem hallottam a hangját...valami srác éppen a pálcájával próbálkozik...már a hangsúlya is rossz. Szegényke. "Akkor vacsora után találkozunk! És köszönöm, hogy te legalább léptél felém! Ez..sokat jelent. Az idegenségem pedig remélem idővel lekopik majd, és elfogadnak. - körmölöm le a lapra. Észrevétlenül juttatom vissza neki. Elgondolkodom. Mégis mit fogok felvenni??
Ahhoz képest, hogy soha nem levelezek, főleg a Griffendél házvezetőnőjének óráján nem - nála, csak Pitontól félek jobban egyébként - szinte profi módjára adom-veszem azt a papírdarabot, amire az üzeneteket írjuk Bonnie-val. Örültem a lány válaszának a bulival kapcsolatban, szóval széles mosolyt is küldtem felé, már csak mert az olyan Danieles, de persze gondosan ügyeltem rá, hogy McGalagony ebből ne nagyon vegyen észre semmit, mert akkor a szombatomat nem a buliban fogom tölteni, hanem valamelyik büntetőmunka aktuális színterén, ami még csak hagyján, de Bonnienak nem kéne az első hetén máris büntetésbe kerülnie, szóval szumma szummárum, vigyáztunk a levelezés közben. Legújabb válaszát megkapva lopva rápillantottam, és először leírtam az első mondatra a reakciót, majd újra ránéztem. Egy pillanatra úgy gondoltam, leírom neki, hogy van egy csaj a hugrabugban, aki tök úgy néz ki, mint ő, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Nem hinném, hogy ezzel túlzottan bevágódnék nála, és lehet, hogy még a bulit is visszavonja, szóval... Nomeg majd észreveszi ő is, ha találkozik vele. Tehát nem ezt írtam. " Akkor szombaton vacsi után várlak az előcsarnokban! Nyugi, szerintem egyáltalán nem hasonlítasz kísértetre. Azok lényegesen szürkébbek, és átlátszóbbak, mint te vagy. Egyébként szerintem csak azért mert új vagy. Minden újra így néz mindenki, hiszen még nem szoktak meg." Igen, az elmaradhatatlan kacsintós fej újfent befigyelt, azt hiszem ez a leveleim sajátossága, hogy kis mozgó fejekkel tűzdelem tele, de hát mondhatni reflexből jött. Remélem elég megnyugtató levélke lett, hogy ne törődjön azzal, hogy néznek rá. Végtére is nem kell ezen aggódni. Valószínűleg merő véletlenségből hasonlítanak egymásra Charlene-l, hiszen csak tudnának arról, ha rokonok lennének. Legalábbis gondolom. Azt hiszem jobb, ha ezzel úgy leszek, mint Bae és Saya kapcsolatával, azaz jobb, ah kimaradok belőle. Egy olyan pillanatban, mikor a tanárnő épp háttal volt nekünk gyorsan átpasszoltam a fecnit, és jegyzeteltem tovább az Átváltoztatástan rejtelmeit.
Próbálom a gondolataimat az óra irányába terelni..de..ó a fenébe is, hát elhívtak valami buliba az első hetemen! Legalább nem fogom magam egy kívülálló sz.rnak érezni...vagy UFO-nak. Szóval ismeretlen Daniel, mindig is hálás leszek neked ezért. Megérkezik egy újabb cetli. Hmmm...titkos buli, tanárok nélkül. Kecsegtetően hangzik. Itt tudom a legjobban megismerni a Roxfort valódi krémjét. Akik ilyenekben benne vannak, valószínűleg említésre és figyelemre is méltóak bizonyos tekintetben. Gyorsan lekörmölöm a válaszomat. "Tökéletes! Mindig kedveltem a titkos bulikat. ^^ Mondd, miért néz rám mindenki úgy mint ha valami kísértet lennék? " Visszajuttatom neki az üzenetet. Remélem tud erről valamit. Vagy lehet már megint túlpörgöm és csak azért van az egész mert új lány vagyok? Fenébe...régen ilyesmiken nem kellett aggódnom!
Persze, persze, átváltoztatástanon mindig figyelek, egyrészt mert McGalagony megköveteli magának azt a fajta tiszteletet, hogy figyeljünk rá, másrészt mert érdekelt a tárgy. És ugye, ami érdekel, az könnyen megragad. Így tehát ez is könnyen megragad, ami tök jó. De ma mégis levelezésre vetemedtem, mégpedig a közelgő buli kapcsán. Mint a tűz, úgy terjedt el a hír a diákok között, ilyenek ezek a nyílt titkok. És hát valahonnan párt kellett szereznem, ha el akartam menni, márpedig el akartam menni, szóval itt volt a lehetőség. Bonnie-t még nem ismertem, és ő sem ismert engem, szóval akár még jóban is lehetünk. Gyors mosoly után, amit a lány felé eresztettem ő is kaparni kezdett a lapra, ő is, mint én, szinte észrevétlenül, mintha csak jegyzetelne, és gyorsan visszajuttatta nekem a választ. Félmosolyra húztam a számat, hisz örültem a válaszának. Mindazonáltal nem akartam, hogy az egészből a tanárnő bármit is észre vegyen, mert akkor kaptam volna a nyakamba egy adag büntetőmunkát, szóval, mintha teljesen természetes volna, folytattam a jegyzetelést, csak nem a füzetbe, hanem a kis papírra. "Szuper! Sokat én se tudok, titkos diákbuli, tanárok nélkül. Szóval pszt. " Azzal észrevétlenül, legalábbis próbálva észrevétlennek maradni postáztam is vissza a fecnit, ezúttal aláírás nélkül. Hiszen már tudta a nevem, minek írnám le annyiszor? A kacsintós fej viszont kellett a végére, már csak úgy dizájnból is, és hála a mágiának, tényleg kacsintott. Folytattam az átváltoztatással kapcsolatos jegyzetet is, de azért még egy mosolyt küldtem Bonnie felé.
Nem szokásom, de egy órával hamarabb keltem fel, mert éreztem hogy el fogok tévedni. Próbáltam emlékezni arra, amit Jesse magyarázott a termekről. Végül épp időben...némi lépcsőprobléma után, csak megtaláltam amit kellett. Elég különös arccal méregettek jópáran. Oké, hogy néha sutyorogtak rólam otthon is, de ez már feltűnően durva. Nem hiszem hogy hallhattak bármit a tegnapi esetből...az kizárt...akkor meg mi a fene van rajtam? Patent az egyenruhám, tökéletes a hajam, nem vagyok túlsminkelve, és a körmeim is rendben vannak. Végül mivel senki sem áll elém semmiféle kérdéssel, bevonulok a terembe és leülök egy tetszőleges padba. Fura mód nem tolonganak az emberek, hogy mellém üljenek, de új helyen ez azt hiszem teljesen normális is. Talán... Szerencse, hogy ebből a tárgyból nagyon stabil lábakon állok. Mondhatni remekbe szabottan jól. Tehát nincs mitől félnem ezen a szinten. Azonban a többiek. Kedvem lenne hátrafordulni, és egy "Húúúú" kiáltással rájuk hozni a szívbajt, ha már úgyis rólam sutyorognak. Meglepődöm amikor egy srác leül mellém. Az első aki nem valami ufo-ként kezel. Felírom... A tanárnő egyébként idősebb nő, de szálfa egyenes tartással. Látszik, hogy van tekintélye. Figyelmesen hallgatom azt amit mond. Lehet, hogy stréber dolog...de ezt a tárgyat szeretem. És valahogy mindig arra gondolok, mennyire magas szintre lehetne fejleszteni. Egész merész dolgokat lehetne belőle kihozni. Egy papír érkezik hozzám, és felhúzott szemöldökkel érdeklődve olvasom. Kicsit meglepődöm a meghíváson, és elmosolyodom. Oldalra nézek, mivel csak onnan jöhetett. A srác, bizonyos Daniel biccent is, jelezve hogy ő küldte. "Lehet róla szó. Köszönöm a meghívást! Miféle buli lesz? Bonnie" - körmölöm le a választ úgy, hogy lehetőleg ne vegye észre a tanár, és visszajuttatom a feladónak.
Szép reggelre ébredtünk ma, csak az volt a legnagyobb probléma, hogy korán, hiszen órára kellett menni. Miért is ne kellett volna? A tanóra az iskola jellegzetessége, amit sajnos egy diák sem tudott kikerülni, ha csak nem akarta az egész napját a gyengélkedőn tölteni. Nos aludni szeretek, ez tény, de a gyengélkedő borzalmas hely. Így tehát nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek órára. Jó, annyira nem volt szörnyű, haverokkal voltam, meg Bae-el hülyéskedtünk egész nap, de azért az a reggel... Bah... Hallottam egy pletykát, miszerint lesz valami buli szombaton a szükség szobájában, és pár baráttal azonnal össze is néztünk, hogy ott a helyünk. Igen ám, de nekem nincs párom, tehát szuper sebesen szereznem kéne egyet, hiszen kikötés, hogy csak ellenkező nemű párral lehet érkezni. Most mondjam hogy ciki? Nem igen van kit elhívnom, Astrid valószínűleg nem jönne el velem, főleg azok után, ami a fürdős buliban történt. Szóval ez esélytelen is lenne. De tényleg el akartam menni, hiszen tök jó volna bulizni egyet, persze immáron túlzásba vitt italozgatás nélkül. Aztán eljött az átváltoztatástan ideje, amin a Mardekárosokkal voltunk összezárva, és szinte az ölembe pottyant a megoldás. Kiderült, hogy van egy új lány a suliban, aki csak most jelentkezett át. Persze mikor megláttam majdnem kiesett a szemem, hiszen megszólalásig hasonlított a Hugrabugos Charlene-re, aki szintén az évfolyamtársam, de mivel most a Hugrabugosok nem voltak itt, és a csaj határozottan Bonnie néven mutatkozott be, beláttam, hogy ez csak a véletlen műve lehet. Hirtelen ötlettől vezérelve arrébb oldalogtam Bae-től és úgy ültem le a teremben, hogy közelebb kerüljek ehhez a bizonyos új lányhoz. Egésszem pontosan a mellette levő padban helyezkedtem el, ahol amúgy egyik háztársam ült volna, és néma mosollyal kértem meg, hgoy bírja ki most Bae mellett, és ha zavarja a kék, ne nézzen rá. Okés, Bonnie Mardekáros volt, de ő még egyszer sem akarta lenyúzni rólam a bőrt, szóval nem paráztam tőle. Végül is, még kedves is lehet. Elkezdődött az óra, és miközben hallgattam McGalagony előadását a nagyobb termetű gerinces lények átváltoztatásáról, vagy valami hasonlóról, úgy tettem, mint aki jegyzetel, majd egy gyors mozdulattal átadtam a lánynak a jegyzetutánzatomat, ami igazából egy levél volt. "Üdv a suliban! Jössz szombaton a buliba? Mondjuk velem? - Daniel" Ennyi állt benne, ezt is gyorsan kapartam, mert egyébként figyeltem az órára. Mikor átvette a levelecskét egy mosolyt küldtem felé, és biccentette, jelezve, hgoy bizony, tőlem érkezett a papír.
-Hát igen… Nélkülem nehéz is kibírni a napokat - mondtam neki vidáman, elgondolkozó fejet vágva mindehhez. - Jóóóó! Tudod, hogy szivatlak. De azért mostmár igazán kezdhetnél valamit magaddal. Oké, oké, hogy mindig a csaj választ pasit, de azért ne várd, hogy az öledbe hulljon. Attól, hogy csorgatod a nyálad, még nem fogsz előbbre jutni. - rákacsintottam, majd tekintetemet McGalagonyra emeltem. Egy évfolyamtársam szóban történő kínzását fejezte be éppen, majd szokásos fáradt tekintetével végigpáztázta a társaságot, mikor megakadt rajtam a szeme. Keresztbe tett lábakkal, lazán hátradőlve ültem Line mellett a középső padsor utolsó előtti padjában. Félmosolyra húzódott a szám, mikor megláttam a kicsiny szikrát a szemében. - Mondtam már, hogy szeretem az átváltozástan órákat? - kérdeztem Evangeline-től miközben le sem vettem a tekintetemet McGalagonyról, aki akkor éppen a hátsó felét mutatta az osztálynak és az asztalán kutakodott, valószínűleg a pálcáját kereste… Vénasszony… - Nyissátok ki a tankönyvet a 326. oldalon! - mondta, de mostmár szemben állt velünk, mivel útközben megkerülte az asztalát. Valószínűleg úgy gondolta, hogyha onnan nézi a dolgokat, hamarabb megkerül a pálca.. Inkább nem mondok semmit… Gyorsan benyúltam a táskámba és az asztalra dobtam a cuccaimat, még mielőtt kitörik belőlem a röhögés. Végül egy enyhe kárörvendő mosolyba fojtottam el a nevetést, és ugyanabba a flegmatikus testtartásba rendeződtem vissza, mint az előbb. - Most mivan? - kérdeztem talán kicsit túlságosan is hangosan Line-től, amikor megláttam milyen unott arccal néz rám. - Tudod, hogy első óta utáljuk egymást. Én nem zárkózok el a többi háztól, ő viszont az elejétől kezdve fújt rám, amiben valószínűleg nagy szerepe van a házamnak. Utálja, ha a kis csöppségeit bántják… És igen! Legtöbbször ebben a Mardekár rendesen kiveszi a részét. Viszont akkor is előítéletekkel tekintett rám, már az elején is. -magyaráztam, már-már felháborodva.
- A mai órán egy már régen megtanult varázslatot fogunk újra alkalmazni, hogy a további órákon annak haladó szintjét tudjátok megtanulni. Hétköznapi tárgyakat fogunk állatokká változtatni. - közölte McGalagony az osztállyal, immáron megkerült pálcáját a kezében tartva. - Önként jelentkezőt kérek, aki az itt található poharat valamilyen állattá változtatja! - na igen… az önkéntjelentkezők tábora nem ugrotta meg a kettőt sem. Mindössze az egyik stréberebb diák jelentkezett, az viszont majd’ kiugrott a padból, csakhogy bemutathassa a másodikos szintű bűbájt. A többiek ugyanolyan unottan ültek a helyükön, és gyanítottam, hogy ugyanaz jár mindnek a fejében, hogy hogy ronthat el egy ilyen szzép napot egy ilyen borzalmas óra. McGalagony látványosan figyelmen kívül hagyta a lelkes önként jelentkezőt, és áldozatot kereve páztázta végig az osztályt. - Williams! Legyél olya szíves, és tisztelj meg bennünket azzal, hogy elvégzed a feladatot! - A legtöbb szem rám szegeződött, majd páran kénytelenek voltak megfordulni, különben biztosan hangosan kitör belőlük a röhögés. Így utólag elképzelve az arckifejezésemet és a szituációt, lehet, hogy én is nevettem volna. Nem kérdés, és valószínűleg mindenki tudta, hogy pontosan el tudom végezni a feladatot, lehet, hogy nem nyaltam magam be mindenhova a tanároknál, viszont elég jól álltam osztályzatok és a gyakorlat terén is. Őszintén szólva csodáltam McGalagony bátorságát, miszerint képes volt rám bízni ilyet az egész osztály előtt.
Kihúztam a hátam, kezembe vettem a pálcám, és alig hallhatóan kimondtam a varázsigét, mire pálcámból sötétzöld fénycsóva tört ki. - Voila! - kiáltottam vidáman, és fülesfazék módjára csípőre vágtam a kezem, miközben körülbelül 64 foggal vigyorogtam. McGalagony felrikkantott, és elkezdett rohangálni össze meg vissza, miközben a diákok majd’ megpukkadtak a nevetéstől. McGalagony fején az ócska süvege helyett undorító, nagy csótányok tornyosultak egymás hegyén-hátán. - Hoppá… - mondtam megjátszva, mintha szégyellném magam.
† music † 348 † 
És köszönöm, hogy te legalább léptél felém! Ez..sokat jelent. Az idegenségem pedig remélem idővel lekopik majd, és elfogadnak. - körmölöm le a lapra. Észrevétlenül juttatom vissza neki. Elgondolkodom. Mégis mit fogok felvenni?? 
Egyébként szerintem csak azért mert új vagy. Minden újra így néz mindenki, hiszen még nem szoktak meg." 
"
