2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyértelműen nem szeretnék belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha esetleg Blake nem jár pont erre és nem látja el a lány baját annyira, hogy végre elengedjem. Mások talán elfutottak volna egy tanárért, de - lássuk be - abban az esetben lehetséges, hogy későn érkezik a segítség. Hálás vagyok tehát a fiúnak azért, mert egyedül mert szembeszállni a lánnyal. Vagyis, nagy küzdelem nem volt köztük szerencsére, de akkor is szüksége lehetett némi bátorságra ahhoz, hogy megtegye ezt a lépést. Ami pedig a későbbieket illeti... A nyár folyamán rengeteg rémálmom lesz még a mai nap miatt és minden bizonnyal nem merek majd egyedül sehova se menni hónapokon keresztül, de nyilván annak is örülhetek, hogy ennyivel megúsztam ezt az incidenst. - Igen, én is rengeteg dologról hallok ezt-azt - biccentek egyet, miközben lassan, de biztosan haladunk a célunk felé. Bennem is szinte rögtön az arénás eset ötlik fel és igen, azok is szerencsésnek mondhatják magukat, akik élve tértek vissza az állítólagos haláluk után. A hugrabug csapata személyesen is érintett volt ebben a dologban, hiszen az egyik csapattársunkat kellett nemrég meggyászolnunk. Elég szomorú időszak volt az, de annál nagyobb boldogsággal töltött el minket a hír, miszerint Daniel is visszatért. És nem mellékesen mindenki más is. Nem igazán tudom, mi állhatott ennek a hátterében, de a történtek fényében nem is álltam neki kérdezősködni. Azért ennyi tapintat bőven szorult belém és - anyu páciensei révén - azt is tudom, mennyire rossz érzés ilyesmit felidézni. - Ebben lehet valami, de már tényleg félek tőle - ráz ki a hideg egyik pillanatról a másikra, amint eszembe jutnak az iménti emlékek. Igen, valóban segíteni szerettem volna rajta, de már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet volt részemről. - Biztos lenne egy olyan hely, ahol kezelni tudják - vetem fel a gondolataimat. - Jó messzire innen - teszem azért még hozzá. Nem szeretnék ugyanis úgy visszatérni az iskolába, hogy ez a lány még mindig a folyosókon mászkál, szabadon. Egyelőre elég friss még az élmény ahhoz, hogy csak úgy szemet hunyjak felette. Idővel sikerülni fog, ez nem is kétséges számomra, de most még nagyon friss a seb. - Igazság szerint nem volt ismerős az arca - csóválom meg a fejem, szóval - tippem szerint - nem jár évek óta az iskolába. Nem ismerek ugyan mindenkit, de arcról meg tudom mondani, hogy kik azok, akik velem egy időben érkezhettek. Az évek alatt ez megragad az emberben. Ez a lány azonban... Még egyetlen alkalommal se futottam össze vele a folyosókon, pedig már hat éve itt vagyok. Akaratlanul is kereszteztük volna egymás útját ennyi idő alatt, ebben biztos vagyok. - Remélem, neked lesz igazad - sóhajtok egy nagyot. Én se szeretném itt hagyni a Roxfortot, hiszen Anglia az otthonom, de vannak más iskolák is a kontinensen. - Szerintem megpróbálna átíratni a Beauxbatonsba - vetem fel némi töprengés múltán. - Az közel van, de mégse ugyanaz. Szeretek itt tanulni. Az irigységet nem veszem észre az arcán, habár jelen pillanatban nem is ez köti le a gondolataimat. Normális esetben rákérdeznék az okára, itt és most viszont átsiklom felette. Semmiségnek venném, még akkor is, ha látnám. - Köszönöm a segítségedet - mosolyodom el, habár kissé sajnálom, hogy magamra kell hagynia. Mellette éreztem csak biztonságban magam és az eszem ugyan azt súgja, hogy már nem esik semmi bajom, azért Blake jelenléte lenne csupán garancia a szememben erre. Mindenesetre, nem tartoztatom, hiszen megértem, hogy neki is dolga van és engem is el kell látni, amit nem feltétlenül tudnak úgy megtenni, hogy Blake is itt sertepertél. Engedelmesen követem hát az egyetemistát, aki hátra kísér, hogy alaposan kifaggathassanak a velem történtekről és szakszerűen elláthassanak.
Lehet, hogy kerülöm a társaságot, de attól még nem vagyok bunkó és nem hagynék valakit bajban, aki segítségre szorul, ahogyan Sammel is történt. Lehet, hogy ha nem járok épp erre és nem segítek neki, akkor... De ezen kár gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Szerencsére nem történt komolyabb baj és már elég eljutni a Gyengélkedőre és akkor nem is fog talán már. Az a lány, pedig reméljük nem tudja kiszabadítani magát a kötelek közül, így nem bánthat senki mást, amíg nem szólunk valakinek, hogy mielőbb szedjék össze. Addig pedig, amikor már hagyja, eltámogatom Samet a célig. Nem egyszerű így, hogy én se vagyok se erős, de valami villám vili, de azért igyekszem és még ha lassan is, de azért mégis csak haladunk szépen. - Pedig manapság... talán már tényleg sehol se biztonságos. - húzom el a számat, mert hát lássuk be az újságok sokmindenről cikkeznek és azért úgy sejtem, hogy még az is csak a jéghegy csúcsa. Biztosan nem akarnak pánikot kelteni, de hát még csak nem rég történt az az incidens az arénával, aztán mégis visszatértek azok, akiket halottnak hittek egy hónapig. Azért ezek elég durva dolgok és a Roxfort is egyre befogadóbb. Ki tudja, hogy Dumbledore mikor hibázik, hiszen olvastam róla sok évvel ezelőtt is meghalt egy lány, amikor kinyitották a Titkok kamráját, aztán volt az az eset, amikor eltűnt a Weasley lány... A Roxfortban sem érezheti magát az ember teljesen biztonságban, de hát odakint az utcán is akármi érheti. - Nem tudom. Szerinted el kellene küldeniük? Azt mondtad segíteni akartál rajta, mert betegnek tűnt. És, ha tényleg segítségre szorul? - igaz elsőre én is nagyon ki voltam akadva és én is azt mondtam, hogy ez nem normális és teljesen megértem, ha Sam anyja majd azt mondja küldjék el ezt a lányt, de honnan lehet tudni, hogy nem történik ilyesmi bármikor újra? - Lehet, hogy amikor felvették még nem volt veszélyes. - teszem aztán hozzá kicsit elmerengve. Végülis mi lenne, ha engem támadna meg egy vámpír és változtatna át? Ahogyan akadnak az iskolában vérfarkasok is, de a többségük neve persze nem ismert. Nem szeretik az ilyesmit nagydobra verni. Azt persze nem tudhatom, hogy Sam anyja hogyan reagál majd, az én apámat nem hiszem, hogy érdekelné. Ami nem öl meg, az megerősít ugye... az ő mottója ez, még ha nem is épp a legemberibb hozzáállás, ha a gyerekedről van szó. - A tanárok biztosan elrendezik ezt valahogy. Dumbledore azt mondják nagyon meggyőző tud lenni és amúgy akkor hová vinne édesanyád? Valahol csak tanulnod kell. - válaszolok, bár azért egy röpke másodpercig látszik rajtam egy csepp irigység? Az én anyám meghalt. Csak ő védett meg az apámtól és már nincs senki, aki ezt megtenné. Vajon hasonló esetben ő is eltiltana az iskolától? Nem... azt nem hiszem, hiszen nyíltan sose szállt szembe az apámmal, csak burkoltan. - Azt hiszem itt vagyunk. Hát... innentől már jó kezekben leszel, én meg megmutatom hol van a lány. - lépünk be lassan a Gyengélkedő ajtaján, ahol nem is kell sok, hogy egy egyetemista elénk ugorjon és átvegye Samet ijedten sopánkodva, hogy mi történt. Azt hiszem nem kell sok és Madame Pomfrey is itt lesz majd. Azért még vetek egy bátorító félmosolyt Samre, aztán elengedem a karját és megmutatom szépen, hol van a vámpír, akit megkötöztem. Talán azért még késő délután benézek, hogy rendben van-e, ha akkor még itt lesz.
Igaza van, tényleg nincs szükségem arra, hogy megkérdőjelezze a döntéseimet. Talán hibáztam, amikor segíteni szerettem volna annak a lánynak, de ez már teljesen mindegy, nem igaz? Ami történt, megtörtént, mostantól pedig én is sokkal óvatosabb leszek. Mi több, egy ideig még bizonyára nem megyek egyedül semerre sem. Nem sokon múlott, hogy nem lett ebből ennél nagyobb baj, én pedig áldhatom a szerencsémet, amiért Blake pont erre járt. Még mindig rosszul érzem ugyan magam, de a Gyengélkedőn hamar rendbe tesznek, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Igen - biccentek egyet a fiú kérdése hallatán, habár a lábaim egyértelműen a nemleges válasz irányába hajlanak. Mégis próbálkozom, el is támolygok hát a falig, ami azért - valljuk be - nem kis teljesítmény részemről. Őszintén szólva még engem is meglep a dolog. Hallottam már az emberek túlélési ösztöneiről és hogy veszélyes helyzetekben mire is képes a szervezet, de én... Soha életemben nem hittem volna, hogy képes lehetek ilyesmire. Tényleg nem. - Köszönöm - szólalok meg, miközben megtámaszkodom rajta. Igazság szerint igen hamar feladtam a dolgot, Blake talán ostobának is gondol miatta, de azt hittem, menni fog. Mennie kellett volna! De azért ismét csak hálával tartozom neki azért, hogy itt és most visszanyelte az első mondata második felét. Hallottam, hogy igen mogorva természete van és a folyosókon is állandóan egyedül volt, szóval elég nehéz lehet ez most neki. Bár, annyira nem is tűnik kiállhatatlannak... - Igen, elég ijesztő volt ez az egész - szólalok meg, miközben elindulunk a Gyengélkedő irányába. Mondhatnám, hogy mennyire tökös voltam és eszem ágába se jutott egy pillanatra se a félelem, pedig igenis megijedtem. - Soha életemben nem kerültem még ilyen helyzetbe. Én tényleg azt hittem, hogy ez velem nem történhet meg. Nyilván mindenki ugyanezt gondolja, de mégis más olvasni valamiről és átélni ugyanazt. Ráadásul, a vámpír támadást mi még nem is vettük, hiszen ez nem hatodikos tananyag. Fogalmam se volt hát azt illetően, hogy mit is kell tennem. Tartsak elé feszületet? Fokhagymát? A népi hagyományok szerint ezek beválnak, de muglik találták ki, ők pedig mit tudnak erről az egészről? Semmit. - Szerinted elküldik ezek után az iskolából? - teszem fel most én a kérdést. Nem szeretném, ha a közelemben maradna, esetleg mást is bántana. - Egyáltalán miért vesznek fel ide ilyen veszélyes lényeket? - fakadok ki kissé csalódottan. Régebben ez nem így működött. Ha egy vámpír vagy vérfarkas képtelen volt kordában tartani az erejét, esetleg az éhségét, akkor azt időben kiszúrták és tettek ellene valamit. De ez a lány egyértelműen pocsékul festett, észre kellett volna venniük, hogy itt valami nem stimmel. - Anyu tuti kiakad és nem fog visszaengedni ide jövőre - csóválom meg a fejem egy gondterhelt sóhajjal. Még a rossz állapotom ellenére is ezen kattog az agyam, noha nemrég még az életem forgott kockán. Szeretem ezt az iskolát és nem áll szándékomban máshol folytatni a tanulmányaimat.
Csak halkan sóhajtok egyet, de nem áll szándékomban még jobban leszúrni őt azért, mert segíteni akart annak a másik lánynak. Én tényleg inkább rosszat feltételezek másokról és ha szembejött volna valaki a folyosón, aki pocsékul fest lehet, hogy inkább leléptem volna és nem pedig megpróbálom megnézni, hogy van. Önzőség, elővigyázatosság, végülis mindegy minek nevezzük, de Sam elég pocsékul van ahhoz, hogy ne legyen szüksége rá, hogy még én is a lelkébe tapossak. Nem mondok hát semmi többet, hanem inkább azon tanakodunk, hogyan lenne jobb eljutnia a Gyengélkedőre. Én cipelni nem tudom. Nem vagyok egy szőke herceg, aki a karjaiba kapja a sérült lányt. Szőke se vagyok, herceg se, és még kapkodni se tudok senkit. Peche van velem. - Biztos? - azért odalépek mellé, hogy ha kell akkor utánanyúljak, amikor megpróbál felállni és láthatóan nem is megy neki valami flottul a dolog. Igen annyi azért van bennem, hogy automatikusan kapjak utána, amikor a lábai nem tudnák megtartani, vagy csak alig, csak akkor húzom vissza a kezemet, amikor visszautasítja. Bevallom meglep. Nem mondom, hogy eddig törékeny lánynak gondoltam, de úgy fest mégis több benne az akart, mint amit hittem, még ha a fizikai határait nem is tudja átlépni jelenleg, hiába akarja annyira. - Persze! Egyébként is akartam, csak te... Szóval persze. - javítom ki magamat gyorsan, nehogy úgy tűnjön, hogy még be is szólok neki már megint, mert nem áll szándékomban. Inkább a szabad karomat nyújtom neki, hogy rátámaszkodhasson, bár így most mindkét kezem le van foglalva, de nincs mi tenni, ez van, ha az ember sánta. - Ez a bájitaltan gyakorlóterem... a törzshelyem, de hát ezt tudod. - mosolyodom el megvonva a vállamat, hiszen pont e miatt azért elég gyakran járok erre, így nem csoda, ha pont meghallottam, még ha tényleg nem is volt valami hangos az a kiáltás. - Szerencse azt hiszem, hogy pont erre jártam. Nagyon... féltél? Nem is értem, hogy történhet ilyesmi egy iskolában. - rázom meg kissé azért dühösen a fejemet, hiszen mindig arról van szó, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, erre lényegében szegény Samet itt támadja meg a folyosón egy vámpír és ki tudja, hogy mi lett volna, ha nem jövök erre. Jó persze lehet, hogy az a lány majd szánja-bánja bűneit, de ha megölte volna akkor az már nem sokat érne utólag.
Szeretnék minél hamarabb távol kerülni ettől a lánytól, a gond itt csupán annyi, hogy sosem hagytam cserben másokat és nem is ma áll szándékomban elkezdeni. Elvégre, igen szépen eltarolta a varázslat, még az eszméletét is elvesztette, mi van akkor, ha komolyabb baja esett? Ezért is kérem meg Blaket arra, hogy nézze meg, hiszen én is sokkal nyugodtabb vagyok akkor, ha kiderül, hogy nem súlyos a helyzet. A kötelek ellen viszont már tényleg nincs semmi kifogásom sem, elvégre az a legjobb, ha a helyén marad. Még a végén ismét megtámad valakit. Nekünk azonban sietnünk kell, hiszen csak akkor tudunk segítséget hívni, ha összefutunk valakivel és most persze egy árva lélek se jár errefelé. Minden kihalt és üres, mintha minimum téli szünet lenne. - Én csak segíteni szerettem volna rajta - felelem csendesen és komolyan nem értem, hogy miért kellene szinte egyből a legrosszabbat feltételeznem valakiről. Nem ismerem Blake hátterét, fogalmam sincs az otthoni ügyeiről, szóval némileg meg is lep, hogy így áll a dologhoz. Ő vajon minden emberből a lehető legrosszabbat nézi ki? - És mire rájöttem, hogy valami nem stimmel vele, már késő volt - fejezem be, hiszen el nem rohanhattam volna előle. Nem sokat tudok a vámpírokról, de annyit igen, hogy másabbak, mint az átlag emberek. Még a normális, emberi alakjukban is. Esélyem se lett volna csak úgy elmenekülni előle. - Szerintem megpróbálok a saját lábamon felmenni - tápászkodom fel a földről, miközben azért kissé megingok a mozdulat alatt és majdnem ismét az előző helyemen kötök ki. Még mindig túl gyenge vagyok, de nem szeretném, ha ő lebegtetne fel odáig. Igen lassan haladnánk, így azért jóval gyorsabb lenne. Bár, ennek viszont annyi hátránya akad, hogy el kellene viselnie az én súlyomat is, közben pedig megpróbálni bűvészkedni a botjával. - Megpróbálok a fal mentén haladni, ne fáradj - szólalok meg, ha esetleg már karolna át vagy hasonlót szeretne művelni. Nem attól tartok, hogy megérint és nem is bunkóságból utasítom el a segítségét, csupán tényleg nem szeretném terhelni. Így is nagyon nehéz lehet számára a lába miatt. A falhoz lépkedem hát, hogy legalább a karommal megtarthassam magam és ne dőljek oldalra. Egy pillanatra megtorpanok, majd lehunyom a szemem, hiszen még mindig szédülök. - Ez nem fog menni, sajnálom - fújom ki a levegőt végül, majd vetek irányába egy bocsánatkérő pillantást, amiért elsőre azt hittem, hogy nélküle is sikerülni fog. - Segítenél? - erőltetek egy halvány mosolyfélét az arcomra. Csak remélni merem, hogy nem orrolt meg rám amiatt, hogy kímélni szerettem volna. A fiúk néha nagyon önérzetesek tudnak lenni. Ha hozzám lépked, megkapaszkodom benne, de igyekszem nem a teljes súlyommal ránehezedni. Még mindig aggódom miatta. - Meghallottad a segítségkérésemet? - teszem fel a kérdést, miközben - remélhetőleg - elindulunk felfelé. - Vagy miként találtál rám? Véletlenül járt volna erre? Nem voltam teljesen magamnál, amikor megpróbáltam segítségért kiáltani, nem is éreztem annyira hangosnak, szóval elképzelésem sincs arról, voltaképp miként is botlott belém végül.
Sam elég pocsékul fest, azt már első ránézésre is látom, viszont nem lenne jó itt hagyni a másik lányt sem csak úgy. Mi van, ha magához tér és mire visszajövünk felszívódik? Bár persze meg lehet kötözni... nem tudom, hogy egy talán újdonsült vámpírnak milyen ereje lehet, hogy a kötél okoz-e számára gondot. Az viszont biztos, hogy Samnek minél előbb jó lenne a gyengélkedőre kerülni. Van nálam egy-egy alapbájital, de nem vagyok gyógyító, nem mászkálok konkrét főzet hegyekkel, hogy bármikor kéznél legyen mondjuk olyasmi, ami sebet gyógyít, netán a vére mennyiségét növeli. Marad a víz, ami legalább lapul a táskámban. Az viszont tényleg nagyon meglep, hogy ezek után még az érdekli, hogy a másik lány jól van-e, de megnézem. Annyi most bőven elég, hogy él, több szerintem nem is kell. Ha a tetejében még jól is lakott, akkor ki tudja, hogy nem tér-e hamarosan magához. Biztos, ami biztos előkerül hát újra a pálcám, hogy köteleket varázsoljak az ismeretlen lányra. Ha esetleg nyitogatni kezené a szemét, akkor is úgy a biztos, ha nem tud mozogni. - Lehet, hogy ez volt az első, amikor valakit... Ha betegnek nézett ki, ez lehetett az oka. Máskor igazán lehetnél óvatosabb. - csóválom meg a fejemet, bár nem akarok úgy tűnni, mintha épp leteremteném, bár talán van a dolognak egy kis ilyen felhangja. Egyszerűen csak nem értem, hogy miért nem eleve segítséget kért. Én biztos, hogy nem vártam volna meg, amíg nekem támad, vagy ezt könnyű akkor mondani, ha az ember nincs az adott szituációban, vagy utólag okoskodik? Aztán persze az is benne van, hogy Sam Hugrabugos. Jámbor lélek. Én a hátteremmel, elég sok előítéletet táplálok. Az apám elültette ezt bennem már egészen gyerekkoromtól fogva. Mindig attól kellett tartanom, ha akar tőlem valamit, annak nem lesz jó vége, úgyhogy nem véletlenül bízom meg nehezen másokban. - Küldünk érte valakit. Neked viszont nem kellene sétálgatnod. Varázslat, vagy próbáljak segíteni? - ha nem is haladnánk gyorsan, de azért eltudnám lebegtetni a gyengélkedőig. Végülis ahhoz csak fél kéz kell, a másikban ott lehet még a botom, ahogyan támogatni is tudom ilyen módon, bár azt hiszem jobb lenne mágiával megoldani. Persze kérdés, hogy nincs-e annyira pocsékul, hogy attól csak felkavarodna a gyomra, netán szédülne. Arról nem beszélve, hogy lebegtetéssel azért jócskán lassabban haladnánk, mint saját lábon. Abban viszont akkor se vagyok biztos, hogy lenne ereje elmenni addig. Az ájult lány pedig remélhetőleg nem tér addig magához, és főleg reméljük, hogy nem jön addig senki sem erre, amíg küldünk érte valakit, hogy elhozza a gyengélkedőre. Ki tudja, hogy mennyire lenne dühös, ha felébredne, vagy hogy éhes-e még.
Ha csak sejteném, hogy mi fordul meg annak a fejében, aki engem és a lányt éppen megpillant a folyosón, akkor inkább határozottan maradnék az áldozat szerepében. Már maga a feltételezés is zavarba ejtő lenne számomra, hiszen nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Általában akkor is pironkodom és szabadkozom, ha egy fiú véletlenül (!) hozzám ér. Ha pedig valaki ezzel a felvetéssel állna elém, hát néhány pillanatig még köpni-nyelni se lennék képes. Azt pedig szinte biztosra veszem, hogy hosszú ideig nem is mernék ismét szembekerülni az illetővel. És itt tíz év a minimum. Az ilyesmi mindig is mélyen érintett és olyasminek éreztem, ami határozottan tabu az én szememben. Mármint, nem vetem meg az azonos nemű párokat, de én nem lennék képes ilyesmire. Kész szerencse tehát, hogy itt és most nem vagyok teljesen magamnál és még legilimenciát se volt alkalmam tanulni soha életemben. A lány támadása révén igencsak elgyengül a testem, nyilván minden szín ki is fut az arcomból, hiszen csak veszítettem némi vért. Már nem is érezném, ha esetleg a földre zuhannék, hiszen annyira nem vagyok tudatában semminek sem. A látásom teljesen homályossá válik, néhány röpke másodperce esélyesen el is vesztem. Esetleg elájultam volna? Nem tudom, hiszen minden annyira összemosódik előttem... Érzem, amint valaki megtart és egy tárgy tompa koppanását is hallom, amint leteszi a kezéből. Egyelőre viszont még elég nehezemre esik bármit is kivenni a környezetemből. Ösztönösen hunyorgok tehát, hátha élesedik a kép. Néhány kósza vonal csupán, semmi több, de számomra már ez is hatalmas segítség jelen helyzetben. - Blake? - nyögöm ki csodálkozva a nevét, hiszen álmomban se hittem volna, hogy pont ő lesz az, akit egy ehhez hasonló helyzetben az utamba sodor a szél. Tényleg egy tanárra számítottam, erre pont a hollóhátas srác siet a segítségemre. Félreértés ne essék, komolyan hálás vagyok miatta, de ez akkor is különös véletlen. - Kérlek! - szögezem le nyomatékosan a kérésem, amikor akadékoskodni kezd. Igen, meg is ölhetett volna, de addig szerencsére nem jutottunk el. És igen, félek tőle, de közben valahol aggódom is érte. Mi van akkor, ha valami komolyabb baja esett? - Köszi! - ejtek meg irányába egy hálás és egyben reszketeg mosolyt, amikor a kezembe nyom egy zsebkendőt, amit szorosan a sebemre is tartok az ujjaimmal. Mármint - jobban szólva - annyira szorosan, amennyire csak tőlem futja ebben a helyzetben. - Én nem is tudom... - esem gondolkodóba egy pillanatra, miközben ő közelebb hajol hozzám, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sebet. Más alkalommal elpirulnék, de most erre egy csepp vérem se maradt. Blake helyes srác, még abban az esetben is, ha annyira távolságtartó az emberekkel szemben. - Tudod, bután hangzik, de azt hittem, ő szorul segítségre - vallom be kelletlenül. Nyilván furán fog rám nézni emiatt, de én mindig is ennyire naiv voltam. Anyu állandóan segít másokon, ezt minden bizonnyal tőle örököltem vagy lestem el otthon kiskoromban. - Utána meg már késő volt - jegyzem meg végül egy szomorú sóhaj kíséretében. Pedig egész rendes lánynak tűnik innen nézve. - Szerintem fel tudok menni a Gyengélkedőig - szólalok meg, noha némileg még én magam is kételkedem a saját szavaimban. De egyébként hajlandó vagyok megpróbálni. A vizet azért átveszem tőle, majd iszom is pár kortyot belőle, noha egyáltalán nem érzem magam szomjasnak. Nyilván csak a bűbáj hatása miatt tűnt úgy. - Megpróbálunk felmenni? - vetek egy kérdő pillantást Blake irányába. Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet, hiszen ő bottal jár, én pedig minden bizonnyal félúton kifulladnék, annyira gyenge vagyok. - És vele mi lesz? - bökök fejemmel az ájult lány irányába. Talán tényleg jobban járunk, ha megvárjuk a segítséget. Hiszen valakinek őt is mozgatnia kellene...
A legtöbben rettentően elcsodálkoznak rajta, ha azt mondja a kis bicebóca, hogy reggelente futni jár. Na nem úgy, mint más, nem olyan tempóban és erősséggel és persze csak úgy megy, hogy azért erősítek magamon bájitallal, hiszen a szimpla lépdelés is bicegve megy csak. Viszont ezúttal bájital és minden nélkül vagyok kénytelen gyorsabb tempóra kapcsolni, mert épp a bájital terem felé haladtomban hallom meg a sikítást. Elég gyenge, viszont annál ismerősebb a hang tulajdonosa. Egyelőre még nem tudom hová tenni, de amikor bekanyarodom a folyosón és meglátom a jelenetet, már igen. Sam az. Eddig néhány alkalommal sikerült találkozunk, bár még mindig nem teljesen értem miért kell neki külön óra, hiszen nincsen lemaradva, de nekem meg jól jön a pénz, szóval nem szóltam bele. Most viszont ott van egy másik lány karjaiban és nem valami félreérthető a helyzet. Legalábbis nem sikított volna, ha élvezné azt, ami történik. A karjai is eléggé aléltan lógnak a levegőben, szóval biztosan nem... olyasmiről van szó. Persze nem tudom, hogy milyen beállítottságú, de... Mindenesetre gyorsan cselekszem és a másik lányra emelem a pálcámat. Nem szoktam balhéba keveredni és tudom, hogy komoly következménye van annak, ha rátámaszd egy másik diákra, de itt most nem igazán tehetek mást. A lány a falhoz vágódik, én pedig egy egyszerű mobolicorpusszal próbálom elkapni Samet, hogy ne a földön végezze, legalábbis ne eséssel. Annyira nem jó a lábam, hogy odaérjek én magam elkapni. Csak amikor már a varázslat hatásos volt, akkor sietek oda halk koppanásokkal a bot miatt, hogy végül elkapjam. Óvatosan térdelek le már vele együtt, a sétabotot a földre fektetem, hogy a leányzót meg tudjam tartani két kézzel az ölemben. Lélegzik és azt hiszem ez mindenképp jó jel, főleg hogy a szemeit is nyitogatni kezdi. - Hogy mi? - kerdekedik el a szemem, amikor arra kérdez rá, hogy a másik lány jól van-e. - Komolyan? Meg is... Oké, megnézem. Ezt nyomd oda. - húzok elő egy tiszta zsepit a zsebemből, pedig jobb lenne minél előbb lekezelni a zsebét és ha tudom, akkor finoman a falnak döntöm, hogy még se a földön feküdjön el, ha már kénytelen vagyok újra talpra állni és megnézni, hogy a másik lány jól van-e. - Életben van, csak a fejét verhette be. Te jól vagy? Ahhoz képest... miért nem hívtál előbb segítséget? - bicegek most már vissza hozzá és kérdés nélkül hajolok közelebb, ha nem ellenkezik, hogy elhúzva a kezét a zsepivel megnézzem a nyakát. Elég csúnyán fest, a bőre is sápadt lett, úgyhogy biztosan nem kevés vért veszített. A Gyengélkedőre kellene mennünk, de jó lenne a veszélyesebb sérültet sem csak úgy itt hagyni. - Be kellene kötözni a nyakad, aztán segítséget hívni. - morfondírozom közben, hogy a sebét nézem meg. Kicsit azért megpróbálom óvatosan áttörölni, hogy aztán az oldalamon lévő táskába nyúljak. Nincs most nálam sok minden, ritkán tartok magamnál csak úgy bájital hegyeket, úgyhogy csak egy üveg vizet veszek elő, hogy a kezébe nyomjam. Jelenleg azt hiszem ez is több, mint a semmi.
Én tényleg csak segíteni szerettem volna rajta, de nagyon úgy tűnik számomra, hogy ez manapság csupán vétek, semmint hálás feladat. A tükröm persze szilánkosra törik a folyosón, én pedig összerezzenek a hang hallatán. Valamiért szinte rögtön a hét év balszerencse jut eszembe, amely - nagyon úgy néz ki - már a mai nappal kezdetét is vette. Ez a furcsa és nyilvánvalóan beteg lány sem véletlenül akadt pont az én utamba. Mindenki más odakinn élvezi a tavaszi napsütést, én pedig itt és most talán hatalmas bajban vagyok. Miért nem tartottam én is a barátnőimmel a tópartra? A következő mondata hallatán valami buta okból kifolyólag szinte egyből egy romantikus film ugrik be. Elvégre, minden szerelmes nő álma az, hogy ezt hallja álmai hercegétől. Én viszont nem vagyok szerelmes, szóval, ha lehetséges, ezúttal nem kérnék az ehhez hasonló érzelmes szövegekből. Mi több, szívesen kihagytam volna a ma délutáni kiselőadást. A gondolataim egyre s másra akörül forognak, hogy mégis miként dumálhatnám ki magam ebből a helyzetből, esetleg merre lenne a legkönnyebb kitérnem az útjából. Menekülésre azonban semmi esélyem, hiszen vagy az idő vagy a tér akadályoz benne. Szorult helyzetben vagyok, mivel a lány aligha szeretne utamra engedni. Egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, én pedig egy kis idő múltán már feladom. Talán könnyebb lesz, ha nem is ellenkezem... Érzem, amint fogai a bőröm alá fúródnak és kissé felszisszenek a fájdalomtól. Vámpír lenne? És vajon én is azzá válok majd? A fejem túl kótyagos, a testem fáradt, a fájdalom pedig igen kellemetlen, nekem pedig egy épkézláb gondolat se jut az eszembe. Néhány röpke másodperc erejéig csupán hagyom számára, hadd lakmározzon belőlem, végül ismét újult erővel állok neki ellenkezni. Hiszen egész egyszerűen nem vagyok hajlandó beletörődni a sorsomba! Végül egy hang jut el a fülemig, pont azelőtt, hogy végleg feladnám a küzdelmet és egy kósza pillanat erejéig még az is eszembe ötlik, hogy az egyik tanár végre ránk talált. Érzem, amint elenged, de azt már nem realizálom magamban, hogy minek következtében teszi ezt. Mintha egy vízesésen keresztül látnám a történteket. A villanás azért még eljut a tudatomig, hogy utána engedelmesen zuhanjak a padló felé, azt pedig már fel se fogom, hogy egy varázslat segítségével állítja meg valaki a testem. Mire magamhoz térek, már két kar tart engem, hogy ne zuhanjak el, a látásom azonban továbbra is igen homályos. Teljes testemben remegek az imént átélt dolgok miatt, a szám szinte teljesen kiszáradt és vélhetően még igen sápadt is vagyok. Az arc és a hang is ismerős ugyan, egyelőre azonban képtelen vagyok összepárosítani a kettőt egymással. Fogalmam sincs hát, ki a titokzatos megmentőm, de még ismeretlenül is hálás vagyok neki. - Én... - próbálom formálni a szavakat, majd érzem, amint valami eltörik bennem és sírni kezdek. Annyira nem szeretek ilyen elesett lenni, ahogy minden bizonnyal másnak se az a vágya, hogy ehhez hasonló állapotban lássák, de egyszerűen nem tudom elfojtani az érzelmeimet. A könnyek megállíthatatlanul folynak végig arcom két oldalán, de tekintetemmel így is a lányt keresem. Nem látok még ugyan valami sokat és nagy eséllyel belőle is csupán foltokat leszek képes kivenni, mégis igyekszem. - Ugye jól van? - teszem fel a kérdést remegő és gyenge, elhaló hangon, még önmagamat is meglepve ezzel. Most komolyan miatta aggódom?
Nem nagyon érdekel, hogy felháborodik azon, hogy összetöröm a tükröt. Mégis mit várt, ha odaadta csak úgy, hogy megnézzem, hogy mennyire furcsán festek? Nem akarom így látni magamat, sokkal jobban érdekel az a csábító illat, amit a lánykából érzek és képtelen vagyok kizárni a fejemből. A kézitükörnek tehát annyi, ő pedig tovább próbálkozik, de nem úgy fest, mintha különösebben érdekelne engem, hogy a barátai is épp ide tartanak, netán tudják, hogy itt van. Nem tervezem meg igazából még a következő percet sem, nem hogy olyan sokkal előbbre nézzek, hogy mikor és ki érhet ide. Egy dolog lebeg most csak a szemem előtt, vagy hát ez az egyetlen gondolat ködösíti el a gondolataimat, hogy muszáj megszagolnom őt, hogy aztán a dolgok már csak történhessenek maguk után, ahogyan kell nekik. - Engem most nem érdekelnek a barátnőid... csak te érdekelsz... - mosolyodom el egészen lányan, hogy aztán már ne legyek képes rá, hogy visszafogom magamat. Közelebb hajolok, ráfogok a két karjára a válla alatt, hogy ne ficánkoljon, mert próbál, amikor a fogaim szépen kibújnak és átszakítják a bőrét. Az egész annyira könnyűnek tűnik, olyan egyszerű és ebben a pillanatban még rémesnek sem tűnik. Kellemes érzés tölt el, ahogyan kortyolni kezdem a langyos számomra jelenleg éltetű nedűt. Az eddig kínzó éhség, a fejfájás, a zúgó fej... Minden egyik pillanatról a másikra megszűnik, ami eddig kellemetlenül érintett és egyre inkább érzem, hogy jobban vagyok. Ahogyan ő gyengül a karjaim között, én úgy kapok új erőre és érzem egyre kellemesebben magamat. Ki tudja talán végeznék is vele, ha nem hallanám meg a ködös elmémbe beszűrődő hangot. Olyan távolinak tűnik, mintha üvegfalon keresztül hallanám, Samhez is jó eséllyel alig jut el, de egyértelmű, hogy fenyegető és felszólít rá, hogy hagyjam abba, amit csinálok. Nem törődöm vele, legalábbis egyelőre nem, amíg aztán meg nem érzem a kellemetlen taszító érzést. Mintha valami oldalba vágna. Látom a szemem sarkából a villanást, ami varázslatra utalhat, majd az oldalamba hatoló fájdalomtól és a lökéstől meglepődve elengedem a lány két karját, hogy aztán egy pillanat múlva már a szemközti falnak kenődve verjem be a fejemet. A világ egy pillanat alatt elsötétül a szemem előtt, az arcom is lassan visszaváltozik és a fogak is eltűnnek, csak a vér marad meg a szám szélén. Mégis ijesztően békésnek tűnik, hiszen végülis jól laktam és az átváltozás is végbe ment, amiért olyannyira sikított a szervezetem már órák óta. Sam alig hallhatja, talán el is ájul egy pillanatra, de talán érzékeli, ahogyan ha összecsuklik, akkor elkapja valami. Nem két kar, valószínűleg varázslat, és csak utána érez valakit és láthatja meg az ismerős arcot, de a hangja még túlságosan távolinak tűnik, ahhoz hogy értse is, csak azt látja, hogy mozog a szája.
Fogalmam sincs, mi okból kifolyólag, de valamiért úgy érzem, hogy tartanom kell tőle a távolságot. Igazán fenyegető a jelenléte és - igazság szerint - az egész lénye. Pedig nem tűnik egy veszélyes bestiának, sokkal inkább emberi és nem is szeretek rosszat feltételezni másokról, amíg nem ártanak számomra, most viszont minden eddigi elképzelésem füstbe ment. Valahogy képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mint egy diáktársamra, aki csupán beteg és segítségre lenne szüksége. Helyette valamiért én érzem úgy, hogy bajban vagyok. Méghozzá nagyban. - Mégis mit művelsz?! - csattanok fel, noha ez nem a felháborodásom, hanem leginkább a félelmem hangja. Amikor kikapja a tükröt a kezemből, összerezzenek, a földhöz vágódó piperecucc hangjának hatására pedig ez a mondat csusszan ki a számon. Jobban esett volna egy sikoly, hogy mások tudtára adhassam, miszerint bajban vagyok, de valami azt súgja számomra, hogy ez nem igazán lenne jó ötlet. Talán helyesebb lenne a menekülésre összpontosítanom, de a lábaimból elszáll szinte minden erő. Épp csak arra marad energiám, hogy hátráljak előle és ne reszkessek félelmemben. Mert igen, az ijedtség leplezése hatalmas terhet ró rám ebben a helyzetben. - Tudják, hogy itt vagyok - szólalok meg hirtelen ötlettől vezérelve valamiféle - számomra oly idegennek ható - vékonyka hangon. - A barátnőim is ide tartanak, szóval talán jobban jársz, ha kereket oldasz innen - fejezem be bizonytalanul, miközben hangomból felismerhetetlenül kiszűrődik a félelem. Tisztán hallhatja, mennyire remeg, ebben pedig még inkább segítségére lehetnek az új képességei. Én még csak nem is sejtem, hogy vámpír, habár ez nemsokára nyilvánvalóvá válik számomra, amint közelebb hajol a nyakamhoz. - Ne! - préselem ki ajkaimból a szavakat, amint megérzem az enyhe nyomást a nyakamon, amely fokozatosan válik egyre erősebbé, ahogy szemfogait a bőröm alá mélyeszti. Felszisszenek a fájdalomtól, hiszen a bűbája immár teljesen semmivé lesz és szorosan lehunyom a szemem. Olyan elemi erővel tart, hogy képtelenség számomra kirántani testem a karjaiból és különben is, jelenleg elég gyengének és elesettnek érzem magam. Csupán szabadulni szeretnék innen, semmi mást, habár ez aligha menne a saját erőmből. - Segítség! - próbálok meg valamiféle kiáltást kierőszakolni magamból, minden maradék erőmmel erre összpontosítva, habár fogalmam sincs azt illetően, mennyire sikerül a dolog. Valamiért nem érzékelem valóságosnak a saját hangom, leginkább valamiféle tompa zúgásként minősíthetem, szóval esélyem sincs felmérni, mennyire járhat sikerrel eme próbálkozásom. A fájdalom annyira kínzó számomra, hogy már-már csillagokat látok és félő, hogy nemsokára az eszméletem is elveszítem.
Nem nagyon engedem, hogy túlságosan nagy távolság maradjon közte és köztem. Azért a végtelenségig nem tud hátrálni, idővel jön egy fal, vagy egy ajtó, ami megakadályozza, hogy tovább lépkedjen hátra. Annyira pedig vagyok gyors, hogy ne tudjon csak úgy háttal beugrani egy terembe és még be is csukni az ajtót, jelenleg pedig kettőnk közül jó eséllyel én vagyok a gyorsabb és az erősebb is, már csak a korom okán is, de erre még rátesz az épp kialakuló vámpír képesség is. - Nem azért vagyok itt, hogy nézegessem magam. - kapom ki a kezéből a tükröt és ezzel a mozdulattal a földhöz is vágom. Épp csak egy pillanatra nézem meg benne magamat, de nem igazán tűnik úgy, hogy ez komoly hatással lenne rám. Már a szavaival se különösebben foglalkozom és végképp nem szándékozom elmenni, vagy magára hagyni. A józanész lassan végleg tovaszáll, csak a kényszerítő érzés marad, hogy végre jobban legyek és már biztos vagyok benne, hogy mitől leszek jobban. Nem kell mást tennem, hogy engednem annak az erőnek, ami arra késztet, hogy végre megkóstoljam. A szám már teljesen ki van száradva, mintha hetek óta nem is ittam volna, pedig sellőként abba már bizonyára bele is haltam volna. A tekintetemet lassan képtelen vagyok elszakítani attól a lüktető értől, ami a nyakán pihen. Olyan szépen kirajzolódik és olyan nagyon hívogató. Lassan fogom át a vállait és hajolok közelebb. Először csak mélyet szippantok az illatából, hogy aztán a fülébe suttogjak. - Olyan bódító... - érezheti a leheletemet a nyakán, de azt is, hogy az ujjaim már vasmarokként fonódnak a felkarjaira, amiből nehéz lenne kiszabadulni, ha mégis meggondolná magát és ugrálni akarna. Mélyet szippantok a csalogató illatból. Az ínyem kellemetlen fájdalma enyhe zsibongássá avanzsálódik, ahogyan a fogaim szépen átalakulnak, hogy aztán egy határozott mozdulattal harapjam át azt az eret és mélyesszem bele a fogaimat. Mint, ha tényleg nem ittam volna semmit hetek óta, egyre móhóbban iszom az is meretlen lány vérét. Mivel még épp csak átalakulóban vagyok, ha eddig nem is tette, hát most már bizonyára megpróbál majd ellenkezni, mert nagyon is fájdalmas lehet számára, ahogyan a hegyes fogak átszakítják a bőrét. Nincs még gyakorlatom benne, hogy enyhítsem a fájdalmat, és most nem is gondolok semmi másra csak hogy csillapítsam azt a kínzó éhséget, ami már hosszú órák óta kínoz.
Az engem méregető tekintete valamiért kellemetlen érzéssel tölt el, miközben az általam feltett kérdés egyszerűen elsiklik a füle mellett. Csak bámulom őt, kissé félrebillentett fejjel, magamban azon tanakodva, hogy mégis mit kellene tennem ebben a helyzetben. Láthatóan van valami baja, de ha nem fizikai, akkor esetleg szellemi? Anyu szakmája kapóra jönne, a gond itt csupán annyi, hogy hozzá nem teljesen zakkantak járnak, hanem olyan emberek, akiknek még van valamiféle kapaszkodójuk az életben. De ez a lány valamiért nem illik anyu páciensei közé. Nyilván őt súlyosabb lelki gondok gyötrik. Ez pedig számomra nem túl biztató. A hozzá hasonló személyek veszélyesek és beszámíthatatlanok. - I-igen, semmi bajom, kösz... Köszönöm - felelem némileg megszeppenve a válaszadás előtti szünettől. Mosolyog ugyan, de a légkör továbbra sem lett barátságosabb. Az arca nagyjából úgy néz ki, mintha lassan, de biztosan gyülekeznének rajta a viharfellegek, a szeme pedig... Most én hallucinálok vagy tényleg olyan, mintha a fehér részbe némi fekete tolakodott volna? Kissé hunyorítanom kell ahhoz, hogy lássak is valamit, hiszen közelebb menni eszem ágában sincs hozzá. Mindenesetre, nem nagyon látok semmit sem, szóval inkább ráhagyom a dolgot. Nyilván csak én képzeltem oda, hiszen a helyzet elég feszült, ilyenkor pedig én is hajlamosabb vagyok bebeszélni magamnak dolgokat. Amikor hirtelen felcsattan, összerezzenek, majd ösztönösen hátrálok előle néhány lépést, amint közelebb lépne hozzám. Nem futok el, hiszen nem szokásom ilyesmit tenni, amikor valaki láthatóan bajban van és minden bizonnyal egyszer ez is lesz a vesztem, de mégis... Miféle ember lennék, ha egyedül hagynám őt? Beteg, akinek láthatóan szüksége van valakire, aki segít rajta. - Mert nem festesz valami jól - szólalok meg halkan, miközben vállamról leveszem a táskám, majd kotorászni kezdek benne - miközben fél szemmel továbbra is őt figyelem - végül egy kis kézitükröt nyújtok irányába. - Tessék, te magad is meggyőződhetsz róla - kínálom fel számára a lehetőséget, a tisztes távolságot azonban továbbra is tartom tőle. Nem áll szándékomban az áldozatává vagy bármijévé is válni. - Én nem használok parfümöt - felelem elcsukló hangon, amikor pedig közelebb lép hozzám, ismét hátrálni kezdek. Nem sok sikerrel járok ugyan, hiszen ő követni kezd, de én se adom fel a dolgot. Ha más nem, akkor a megfelelő pillanatban beugrom egy nyitott terembe, noha fogalmam sincs azt illetően, hogy mi elől is kellene menekülnöm. Vagy hogy kell-e egyáltalán... - Hagyj békén! - szólalok meg halk, elhaló hangon, magam is megszeppenve a szavaim erőtlenségén. Igazság szerint rákiabálni állt szándékomban és ellökni magam elől, majd elrohanni mellette, most viszont hirtelen megálljt parancsolok a testemnek, farkasszemet nézve vele. A pillantása olyan hatással van rám, mintha megbűvöltek volna és egyfajta kellemes érzés is úrrá lesz rajtam. Ó, igen, a közelemben szeretném tudni! Mint egy titkos szeretőt, akivel veszélyes összegabalyodni, de mégis megteszem, mert szükségem van rá. - Menj el... - próbálkozok még suttogva távozásra bírni, de a vérem pillanatok alatt lódul meg az ereimben és már-már kívánom az érintését. A nyakam immár szabad préda, megszagolhatja, ha szeretné, nem fogok tiltakozni ellene. Az eszem eközben valamiféle vészjelző üzemmódba lépett, folyamatosan azt sugallva irányomba, hogy jobb lenne lelépnem innen.
A kérdése egyszerűen elsiklik a fülem mellett, hogy megütöttem-e magamat. Túlságosan leköt a nyakán pulzáló ér, ami annyira hívogató, hogy rettenetesen nehéznek tűnik, hogy ne nézzem meg magamnak közelebbről. A furcsa zene kissé elnyomta az éhséget, de épp csak egy kis időre, most viszont hogy különös édeskés illat tolakszik be az orromba, újra úgy érzem, hogy muszáj ennem valamit. Azaz nem valamit, hiszen Dorinával arra jutottunk a leves, vagy a víz most nem lenne túlságosan hasznos és nagyjából semmit sem érne. Másra van szükségem és ez egyre biztosabb és ki tudja, hogy mennyi időm van mielőtt majd keresni fognak, hogy miért nem vártam meg őket a konyhában, ahogyan ígértem. Bár nem is rémlik, hogy ilyet ígértem volna. - Most mintha én sa hallanám és jól vagyok, köszönöm. Te jól vagy? - mosolyodom el, bár ebben aztán semmi kedvesség vagy bizalomgerjesztő nincs, sőt egyáltalán nem ilyen furcsa, ha fél tőlem, mert az arcom egyre kellemetlenebbül fest. A sötét mintha terjedne és már nem csak a szemem alatt látszik, hanem mintha kezdene fokozatosan bekúszni a szemembe is. Mintha fekete tintát cseppentettek volna bele és az most szépen lassan kezdene eloszlani, hogy eltakarja a szembogaramat. - Nem akarok a Gyengélkedőre menni, már mondtam! Miért jön mindenki ezzel?! - csattanok fel ezúttal cseppet sem nyugodtan, mint ahogyan belém botlott, hanem jóval hirtelenebbül, már-már mérgesen. Tehát jó eséllyel más valaki is próbált segíteni már, de hogy ő hol van most és mi lett vele, arról Samnek sejtése se lehet. Kicsit közelebb lépek hozzá, látványosan mélyet szippantva az illatából. - Milyen parfümöt használsz? Olyan nagyon... finom az illata... A nyakadra fújod ugye? Megszagolhatom? - hajolok kicsit még közelebb, persze lépdelve utána, ha netán hátrálni találna, mint ahogyan Dorina is tette. Olyan csábító, olyan nagyon kellemes ez az illat, hogy egyre inkább úgy érzem, képtelen vagyok neki ellenállni. Talán már nem is próbálkozom, talán már nem is akarok... Az ínyem még mindig zsibong, de most valahogy nem fáj annyira, mintha az illat, vagy az, hogy engedni kezdek a csábításnak egyszerűen elnyomná és jobban érezném magamat. Úgy érzem, ha megtenném, ha megszagolnám a nyakát, ha csak kicsit közelebb kerülnék hozzá, akkor jobban érezném magamat. Elmúlna a fejfájás, a kellemetlen szédülés is és egyből sokkal jobban lennék. - Csak egy kicsit... kérlek... - suttogom szinte neki, szinte magamnak? Nem lehet tudni. A pillantását is igyekszem fogva tartani, hiába lehet számára riasztó a tekintetem, főleg az egyre terjedő feketeséggel, de mégis olyan érzése lehet, mintha minden másodperccel jobban megbabonáznám.
Elindulok hát vissza, a klubhelyiség irányába, hogy immár a megfelelő kötetet hozhassam magammal. Lassan lépkedek előre, elvégre nem sietek sehova, ráadásul nincs is messze innen a Hugrabug bejárata. Hallom a dúdolást, de úgy őszintén szólva nem tulajdonítok túl nagy figyelmet hozzá. Megszoktam már, hogy némelyik kisebb diákot annyira lázba hoz a jó idő és a napsütés, hogy dalra fakad. Vagyis, fakadnak. Leginkább két-három lány szokott énekelgetni a folyosókon, ha már nagyon nem bírnak magukkal, de a dúdolgatással tényleg nincs semmi gond sem. Véleményem szerint még kellemes is, ahogy az ódon falak között ide-oda pattog a dallam. - Ó, elnézést! - szólalok meg ösztönösen, amint nekiütközöm valami puha, ruganyos valaminek. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy ismét elmélyedtem a gondolataimban és nem figyeltem, merre is tartok valójában. A hang, amelyet nemrég hallottam, hirtelen megszűnik, mintha elvágták volna, ebből pedig arra következtetek, hogy sikerült a tulajdonosának nekimennem. Remek, Sammie, igazán ügyes vagy! Máskor nézz a lábad elé, kislány! - Nem ütötted meg magad? - lépek egyet hátra, némileg zavart kifejezéssel az arcomon, amikor azonban tekintetem az övére siklik, egy pillanatra a szavam is elakad és még levegőt is elfelejtek venni. Nagyjából úgy néz ki, mint egy kísértet, vagy a mugli filmekben szereplő élőholtak. A szemeiben szinte semmi csillogás sincs, az arca annyira sápadt, mintha nemrég liszttel hintette volna be és úgy összességében az egész lénye taszít. Pedig nem vagyok olyasvalaki, aki valakit a külseje vagy a háza alapján ítélne meg, de ez a lány... Egy pillanatra még a hideg is kiráz, ahogy farkasszemet nézek vele. Félek tőle, habár okot sem adott rá. - Zenét? - ütközöm meg a szavai hallatán, habár nem nézek körbe, hiszen valamiért egyáltalán nem áll szándékomban elszakítani róla a tekintetem. Tudni szeretnék minden egyes mozdulatáról. Hogy miért, azt még én magam sem tudom, de korántsem örülnék annak, ha egyik pillanatról a másikra válna köddé. - Nem hallok semmiféle zenét - csóválom meg végül a fejem tanácstalanul. Tényleg nem hallok semmit sem. - Tényleg nincs semmi bajod? - teszem fel ismét a kérdést, immár aggódó arckifejezéssel fürkészve őt. Végigmérem tetőtől-talpig. Annyira nem mentem neki, hogy ekkora mértékben megzavarodjon, de talán már eleve is volt valami kisebb beütése neki. Elég furának tűnik. - Ha az embernek lábai vannak...? - visszhangzom a kijelentését értetlenkedve. Ez most mégis mit jelentsen? - Miről beszélsz? - szegezem végül neki a kérdést, miközben egy másodpercre se ötlik eszembe, hogy esetleg egy sellővel állok szemben. Tudok róluk, ismerem őket, de ez a lány annyira félelmetes kisugárzással rendelkezik, hogy még jóakaratból se sorolnám közéjük. Inkább a Rohanj!-felkiáltást társítanám az arcával. - Felkísérlek a Gyengélkedőbe, ha szeretnéd - teszek egy ajánlatot számára. Igazság szerint nem is tudom, miben reménykedem. Kétségkívül nem szeretnék vele tartani oda, de az elutasítás se lenne jó részéről, hiszen egészen biztos, hogy szüksége van Madam Pomfrey segítségére. - Ki a házvezető tanárod? Néha kifejezetten rühellem, hogy ennyire jótét lélek vagyok és legszívesebben faképnél hagynám őt, hiszen rettegek tőle, de képtelen vagyok segítségnyújtás nélkül tovább állni, magamban abban reménykedve, hogy majd valaki más összekaparja őt a folyosókon. Nem, hiszen abban az esetben az első forduló után jönnék vissza érte. De legalább tudom magamról, hogy én se vagyok teljesen normális. Mások kinevetnék, majd elsétálnának mellette, de Samantha Delight-nak már-már kötelező az őrangyalt játszania, nem igaz?
Dorina távozása után nem sokkal én magam is elhagyom a konyhát. Egyszerűen képtelen vagyok tovább elviselni a bazártságot és az ínyem is kínzóan hasogat. Az egész olyan, mintha kezenék megőrülni. A zajok ingadoznak, egyszer túl hangosak, hogy máskor megint túl halkak legyenek. Az éhség pedig egyszerűen elviselhetetlenül kínzó. Úgy érzem, hogy ha nem eszem valamit, akkor menten éhen halok itt helyben. Mégis olyan, mintha távolról furcsa zenét hallanék, ami folyton próbál betolakodni a gondolataim közé, én pedig valahogy akaratlanul is a zene ritmusára kezdek el lépkedni, még halkan dúdolok is, nem tudva arról, hogy a konyhában történt részleges átváltozás nem múlt el. A fogaim még nem bújtak elő, csak az ínyem hagosat, de az arcom úgy fest, mint egy két napos vizihullának. Sápadt, kissé még beesett is az éhségtől és fekete karikák díszítik a szemem alatti területet. A szemem még kék, de jó eséllyel nem sokon múlik, hogy az egész szembogaram egyöntetű feketére változzon. Sam tehát először nem hallhat mást, mint dúdolást, hogy aztán időnként megpördülve épp sikerüljön hátulról belé ütköznöm, taszítva egyet rajta. Megtorpanok, hogy megforduljak és megnézzem, hogy kit találtam el. A tekintetem kissé réveteg és cseppet sem bizalomgerjesztő. Olyan furcsa érzés, szinte hallom a szívdobogását, ami most kizárni látszik az eddig hallott zenét és szinte minden mást is. A tekintetem ösztönösen siklik a nyaka ívére, ahol szinte hívogatóan látom lüktetni azt a vastag ered. Megigézve bámulom, amíg meg nem moccan, vagy szólal. - Milyen lágy a hangod... Egyedül vagy? - pillantok körbe, végre elszakítva a tekintetemet attól a hívógató területtől, amit eddig olyan meredten néztem. - Te is hallottad a zenét? Olyan csodás volt. Lágy és könnyed... Régen nem gondoltam volna, hogy ilyen jó dolog, ha az embernek lábai vannak. - pedig mi már kiskorunktól fogva gyakoroltuk a járást, de sokáig nem értettem, hogy mi a jó benne, miért jobb, mint sebesen úszni a víz alatt és szelni a habokat a víz tetején. De a tánc... a tánc olyan mámorító tud lenni. Emlékszem gyerekként az első táncomra, a bálomra a Fekete tó mélyén, ahol Lance volt a párom, még az előtt, hogy az apja elzavart minket az udvarból örökre. Olyan csodás volt az a tánc, ahogyan pörögtünk, forogtunk és nem létezett semmi csak a zene és mi ketten. A zene pedig most csendes, de ezúttal is csak mi ketten létezünk, ez a lány és én.
Ma viszonylag csendes és nyugodt napom van, szóval úgy döntöttem, eljövök egy kicsit kotyvasztani. Szeretem a bájitaltant, még annak ellenére is, hogy Piton nem pont a legnépszerűbb tanárok egyike. Egyébként is azon a véleményen vagyok, hogy nem feltétlenül a tanár személye határozza meg a diák teljesítményét. Ha valakinek van hozzá érzéke, akkor a könyvek alapján is menni fog számára a dolog gyakorlati oldala. Nekem is robbant már fel a kezeim alatt egy-két bájital az évek folyamán, sőt, akad olyan is, amelyet a mai napig nem tudok recept nélkül elkészíteni, noha elvileg a lehető legkönnyebb főzetek egyikéről van szó. Rám fér hát a gyakorlás minden tekintetben. Közeledünk a R.A.V.A.S.Z.-ok éve felé, ergó rá kell hasalnom a tanulásra. Meg hát egyébként se áll szándékomban lejáratni magam azzal, hogy visszaesnek az eredményeim. Pont emiatt kértem meg azt a hollóhátas srácot arra, hogy korrepetáljon. Ő elvileg elég jó, de mit sem ér a különóra, ha én semmit se teszek hozzá. A sarokban álldogáló szekrényke elé lépek hát, hogy egy-két kelléket kivehessek belőle. Van itt üst, kesztyű és tankönyv is, noha ezek mindegyike igencsak viseltes állapotban van már. A hozzávalókkal nincs gond, Felicity ugyanis mindig ellát mindenféle növényekkel, szóval ezúttal se szenvedek hiányt semmiben sem. Amire pedig szükségem van, azt beszerzem Roxmortsban, persze legális úton. Se pénzem, se bátorságom nincs ahhoz, hogy a nehezebbik utat válasszam. Nem hiányzik számomra a büntetőmunka, a kicsapatás pedig végképp nem. Fogalmam sincs, miként állnék otthon anyu szeme elé, ha megkapná a levelet arról, hogy a lánya mekkora galibát okozott. Meg lehet vele beszélni a dolgokat, de nem hiszem, hogy egy ilyen hírtől szárnyalna örömében. Ezt azért mégse venné be a gyomra. Elő is szedem hát belőle a szükséges holmikat, majd az üstöt felállítom az asztalon. Egy vágódeszkát és kést is keresek valahol, hogy felapríthassam a növényeket. Megtehetném mágiával is, a gond itt csupán annyi, hogy itt tényleg nagyon fontosak az arányok. Nem mindegy, melyik gyógynövény mekkorára aprítva kerül bele az üstbe, hiszen az is okozhat csúnya sérüléseket. Láttam én már pár évfolyamtársam megégett kezét és eleget hallgattam Piton monológját arról, hogy a bájitaltan azért nehéz tantárgy, mert türelem szükségeltetik hozzá. Itt nem tudunk előre magolni, majd tovább ugrani a következő receptre. Lépésről-lépésre kell mindent alkalmazni. Csak akkor haladhatunk tovább, ha az előző recept sikerül. Nem egyszer, hanem sokadjára is. Nekem pedig feltett szándékom gyakorolni és ismételni. Amikor előveszem az egyik leharcolt könyvet, akkor veszem csak észre, hogy ez nem pont az, amelyikre nekem szükségem van. Másodikos tananyag... Remek. Bosszankodva teszem hát vissza a helyére, majd oltom el az üstöm alatt meggyújtott tüzet, hogy visszamehessek a klubhelyiségbe a sajátomért. Még szerencse, hogy ennyire közel van. El is indulok hát az ajtó irányába, hogy utána a folyosóra kilépve haladhassak tovább a Hugrabug irányába. Szinte az egész épület kihalt, hiszen a legtöbben odakinn élvezik a tavaszi napsütést. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy én vagyok az egyetlen olyan lény az iskolában, aki jelenleg is a tanulmányait helyezi előtérbe.
Bár mondhatnám, hogy képes vagyok egyedül megbirkózni az árnyaimmal. A bennem dúló sötétséggel. Bár mondhatnám, hogy képes vagyok végig aludni egy éjszakát bűntudat, és önmarcangolás nélkül. De nem így van. És már talán sosem lesz így. Vagy mégis? - Reggel van már? - egész váratlan, és egész józan kérdés. Mély levő. Lélegezz. Ezaz. Csak lassan. A pulzusodnak le kell lassulnia, a kapkodó felületes légzést, lassú egyenletes mély légzésnek kell felválltania. Koncentrálj. - Néha azt gondolom, egyszerűen csak túl kell élnem az éjszakákat, a rám törő sötétséget...- kezdek bele végül. S most először mintha némi értelem vegyülne az érzelmi elveszettség kétségbeejtő bugyrai közt. - Túlélés. Én, és az emlékeim. Azokban nem sok jó van. Maga hogy csinálja? Idővel mindez könnyebb lesz? Vagy csak megszokja az ember, mint megannyi rosszat? Tudja mitől félek még a klausztrofóbiánál is jobban? Önmagamtól. Attól, hogy a lelkem végleg tönkre ment, és már csak egy hideg bosszútól fűtött szörnyeteg maradt a helyén. - a szavak épp oly hűvösek mint az éjjeli nyirkos levegő ebben az eldugott teremben. Mégis több őszinteség és érzelem van bennük, mint amit valaha ki mertem mutatni. - Megrémít a kép, amiben látom újra, és újra, és újra az apám halálát. Hogyan teszi túl magát az ember azon, ha akárhányszor lehunyja a szemét, akkor annak az embernek az összezúzott, véres testét, az üveges halott szemeit látja, az orrában érzi az emberi vér összetéveszthetetlen szagát, akit valaha a legjobban szeretett. A saját életénél is jobban. A karjában tartja, és nem tehet semmit. Már nincsen élet abban a testben. Hiába ordít, hiába rázza, sír, tesz bármit. Nekem ezzel kell együtt élnem. El lehet egy ilyen szörnyűséget valaha felejteni? És lehet nem gyűlölni azokat akik ezt tették? Megrémít, hogy ártani akarok. Végignézni a lassú, szenvedéssel teli kínhaláluk, azoknak akik ezt tették. Akik miatt üldözött, tépett vad lettem remények, és álmok nélkül. Bosszút állni rajtuk. Ugyanakkor félek is. Félek, hogy ha szembe szállok velük, akkor ismét eljönnek, és ártanak majd. Nem nekem. Azoknak, akiket közel engedtem. Túl közel. - fogalmam sincs, hogyan sikerül gondolatokat, szavakat, értelmes mondatokat formálnom. Talán tényleg nem lett volna szabad barátokat szereznem. Nem lett volna szabad közel engedni Mercutiot, Codyt, de még Pitont se. Mert mi lesz, ha nekik is csak miattam esik bajuk? El tudnám azt viselni? Igen valóban az ő életükért aggódom, és az összes barátom életéért. - Békében szeretnék élni. Normális dolgokat csinálni. Egyetemre menni, talán utazni, és tudományos kutatásokat végezni a világban. Talán aztán nyithatnék egy varázslény rezervátumot. Itt valahol. Ez jó környék. De félek a múltam utolér, és elemészt. Mert nem hagyhatnak életben, hiszen mindent láttam. Maga ugye hisz nekem? Ugye nem hiszi, hogy csak paranoiás vagyok, és képzelődöm? - szinte kétségbeesve várom, hogy valaki végre elhiggye a történetem. Hogy valaki végre ne megtaposni akarjon, hanem segíteni felállni, és szembenézni a bennem rejlő sötéttel. - Én és az emlékeim. - ismételem el újra. De még ha lelkem adom is el az ördögnek. Már az sem számítana. Csak a rideg túlélés. - Mit kell tennem, ha elfogadom az ajánlatát? - az első igazi kérdés, amely kezd emlékeztetni a mindig okos, erős, vakmerően bátor lányra.
Megvárja ameddig a lány vissza talál és össze szedi magát annyira, hogy legalább valamilyen válasznak hangot adjon. Perselus azonban hóhérabb hangulatában van és kezd nagyon elege lenni a lány állapotából. Egy ideje már tanulmányozza az asztrál-mentál mágiát, többek közt önös érdekből, most azonban van valaki akinél megérik a végleges felismerése annak, hogy a lány nem képes megbírkózni a falaival. Magának építette kényszerből, és most rá omlanak. És úgy dönt, nem fogja újra feltenni a kérdést, nem fogja felhívni a figyelmét a lánynak arra, hogy egyáltalán nem a kérdésére válaszolt most sem. Hiszen, ha még egy adag törmeléket borít rá ő is, lehet pont az nyomja majd agyon. Madeleine-nek is megmondta, túl sok munkája, ideje és energiája van a lányban. Minden feleslegessé válik. Annyi erővel valóban ki is olthatná az életét. Nem telne sokba. Senki nem jönne rá ki volt. Leginkább öngyilkosságnak titulálnák úgy is egy olyan kis nyomorultnál mint ő. A kegyetlen gondolatok túlnyomórészt egy kritikus, kissé tragikus iróniával zakatolnak végig az elméjében, nem mint személy szerinti véleménye. - Segítek túlélni. Ahhoz viszont maga kell leginkább. Maga meg az emlékei. - tart némi szünetet hogy megbizonyosodjon a lány felfogta amit mondott neki. - Érdekli az ajánlatom? - nagyjából, mintha valami sötét teremtmény lenne és azt a kérdést tette volna fel Ginanak, hogy hajlandó-e eladni a lelkét?
Nem emlékszem még arra sem, hogy én hogyan kerültem ebbe a terembe. Arra végkép nem, hogy Piton mikor, és hogyan került ide. Egyszerűen nem vettem észre, hogy bejött, és leült. Itt lehet órák óta, vagy csak épen ebben a percben jött? Nem tudnám megmondani. Mégis, a hangja mintha valahogyan eljutna a tudatomig, és visszarántana a valóságba. Valahonnan nagyon mélyről. Mintha csak egy feneketlen tó mélyéről sikerülne áttörni a víz felszínét, és levegőhöz jutni, miközben egy rakás infernus próbál visszahúzni a mélybe... - A logikának... a logikának... van értelme... - vékony, sírástól szaggatott hang, miközben kétségbeesetten próbálom legyőzni önnön magamra támadó árnyaim. - Ha a falak 0 km/h sebességgel közelednek, akkor tulajdonképpen... állnak. Nem nyomhatnak össze... - próbálom logikai úton meggyőzni önmagam, hogy nincs veszély, mégsem tudom kinyitni a szememet, és szembe nézni az üresen meredő falakkal. Eközben az ocelot lassan előmerészkedik a pad alól, és jól idomított állatként visszahozza az elgurult pálcát. Finoman, gyengéden böködi meg a lány csuklóját az orrával, és ahogy az elveszi, vagy inkább reflexből görcsösen fog rá saját tulajdonára, az állat mély értelmes tekintetével a prof.-ra néz fel. Mintha csak arra kérné a férfit, hogy tegyen valamit. Mert ez így nem jó. Aztán ismét eltűnik a pad alatt. - Túl kell élnem... én mindent túl élek... muszáj... - próbálom valami különös újult életösztönnel győzködni önmagam. Nem tudom honnan még ez az elhatározás. Ez az irreális élni vágyás. Miért is kéne még élnem? Talán egyszerűen csak nem adhatom fel az életet. Ez nem opció. Mégis, mi van, ha a lelkem végleg tönkrement idebent. Ha már nem vagyok más, mint egy szörnyeteg, akit csak önnön önző bosszúvágya hajt tovább semmi más? Hogy győzhetném le vajon ezt a rengeteg gyűlöletet, haragot, félelmet, bűntudatot, hogy rázhatnám le a sok elsuttogott hazugságot? Vajon van ebből kiút? Bizonyíthatom még, hogy értékes ember vagyok? Vajon hova visz mindez végül? Ki is vagyok, és leszek én? Mivé kell lennem? Ordítani szeretnék, de valahogy most még erre is képtelen vagyok...
Perselust bizonytalan, honnan is eszi elő a fene, de szobája felé tartó útja során ismerős neszre lesz figyelmes. Hogy a nesznek mégis melyik része ismerős számára az egy nagyon jó kérdés. Nem egy hősködő alkat, így bizonyos, hogy nem a segítségkérés ami eljutott hozzá. Inkább valami különös, magányba bele roppant és végtelen, mély szomorúságot hordozó ember gondolatainak visszaverődése a kihalt folyosók faláról. Mielőtt bárki félre értené, nem az empátia hajtja. Egyszerűen, ha valaki épp most készül kioltani önnön életét, és ő nem tesz semmit, azért felelősségre vonják. Neki meg elege van a felelősségre vonásból. Tenyerét a nehéz teremajtóra fekteti, nincs becsukva, így be tudja lökni minden különösebb nélkül. Belépve már mondhatni meg sem lepődik az elé táruló látványra. Most azonban nem bosszúság van benne. Egy sokkal összetettebb érzés kavarog benne. Mindazonáltal, belép és be is húzza maga mögött az ajtót. - Árulja el nekem! Látja még az értelmét az életének? - a kérdést különös hidegséggel és nyugodt, halk szóval teszi fel, nagyjából úgy, mint aki ha a lány nemleges választ ad, önként lesz immár hóhérja. Egy üres padhoz sétál, és leül Ginaval szemben. Hosszú vézna lábait egyszerű nemességgel keresztbe helyezi, kezeit pedig a térdén fűzi össze. Pálcája az ujjai között várakozik.
Vannak kevésbé rossz, és nagyon rossz éjszakák. Azt hiszem a mairól elmondhatjuk, hogy az utóbbiak közé tartozik. Noha már hetek is elteltek a lépcsős incidens óta, és bár a familiárisom is újra teremtettem, vannak dolgok, amik nem hagynak nyugton. Nem arról van szó, ami a lépcsőn történt. Az csak egy kis része. Önön szánalmas kudarcaim egy kis része. A büntetőmunkák sorát pedig már rég nem tartom számon. A mostani sem különbözik az összes többitől. Ami jobban megviselt a büntetőmunkánál, az, az újabb rivalló Mercutio-tól. Megint csalódást okoztam. Másra nem is vagyok tán jó, mint csalódást okozni azoknak, akik bíznak bennem. Ez bánt igazán. Nem tudom hány óra. Sötét van. Éjjel. Nem tudom merre járok a kastélyban. Csak jön a jól ismert roham. Az, amikor a falak összezárulnak, és érzed nincs menekvés. A kényszer, hogy egyszerűen eltűnj a falak szűk szorításából. Nem emlékszem mikor, és hogyan kerültem a gyakorló bájital tanterembe. Vagy, hogy miért pont ide jöttem. Nem tudom, mit keresek itt. Csak menekülök. Menekülök önnön sötétségem elől. Szó szerint. Végül a szűkülő falak a szokásos tantermi asztalom tetején gubbasztva érnek utol. Mért? Mért jönnek ezek a falak ilyen közel? Tán csak egy mumus, aki így ijesztget... - Commikulissimus!- a varázslat elenyészik az üres falon, hisz sosem volt igazi mumus. Hogy is állíthatná meg a falakat egy nem létező ellenség elleni varázs. A pálcám koppanva hull a padlóra, és gurul tova a hideg kövön. Érzem nem bírom tovább a rám törő elemi rettegés ellen. Mezítláb, fekete melegítőnadrágban, fekete ujjatlan topban vagyok. Még a szokásos barna bőr alkarvédőim sincsenek rajtam. Most fehér hegeimen tompa fáklya fényben táncolnak, ahogy meg-megremegnek a narancssárga lángocskák. Egyszerűen a pad tetején felhúzott térdeim közé temetem az arcom, kezeimet védekezőleg húzom fel. - Ne, kérlek ne... Ne bánts... Ne... - nyöszörgök, hideg verejtékben úszva, szinte sírva. Küzdök a hideg félelemmel, a klausztrofóbiás rohammal, a sötét rám törő árnyakkal, önmagammal, és érzem nem bírom tovább. A pad alatt kuporgó ocelot is csak félve, panaszosan, szinte segélykérően nyávog fel, hisz ő nem más, mint saját lelkem tükörképe. Legalábbis bizonyos értelemben...
Talán pont azért nem vagyok Mardekáros, mert nem vagyok egy nagyravágyó alkat. Sokkal jobban szeretek meglenni magamban úgy, hogy lehetőleg senki ne nagyon zavarjon, hogy mindenki tényleg szépen hagyjon békén. Van amikor ez embernek jobb, ha nem kérdezgetik mi a gond, de persze valahol a lelke mélyén mégis várja azt a segítő kezet, ami aztán sosem érkezik meg, hiszen nem vagyok egy kitárulkozó fajta, aki könnyen ad magából másoknak, vagy meséli el élete történetét. Főképp, hogy az én életem története nem épp sétagalopp és valószínűleg a jövőben se lesz jobb, hiszen az apám már csak azt se támogatta, hogy mérgekkel, bájitalokkal foglalkozzam és ki tudja, hogy meddig viseli majd ezt az általa hóbortnak vélt időszakot. - Oké jogos, ne vedd a lelkedre. Mind mások vagyunk, mindegyikünkre más dolgok hatnak. - mert hát ez is nagyon számít, hogy kinek hogyan alakul az élete, hogy milyen események hatnak rá. Az is könnyen előfordulhat, hogy valaki eredetileg egy házba kerül, aztán az évek során változik annyit, hogy ha a süveg újra beosztaná, akkor már nem oda tenné, főleg azoknál, akiknél esetleg még hezitál is és azért bőven vannak olyanok, akiknél még a süveg is nehezen dönt. - Biztos érdekes lesz, bár nekem ott túl sokat süt a nap. Ha bárhová is elmennék az mondjuk... Izland lenne, vagy Skócia, a felföldek. - hozzám legalábbis az efféle áll közel, de persze mind mások vagyunk. Mondjuk gondolom belőlem nem is nagyon nézné ki, hogy szívesen feküdnék egy tengerparton és süttetném magamat. Nem vagyok egy lubickolós típus, és a hófehér habtestemen nem is igen állna jól a fürdőgatya. Arról már nem is beszélve, hogy még csak rövid nadrágot se hordok, hogy ne látszódjon a sérülésem. - De valószínűleg otthon maradok. A spórolt pénzemet nem erre akarom költeni. - rántom meg végül a vállamat a kérdésére. Na igen túl komoly vagyok ahhoz, hogy komolyan vegyem a nyári szünetet és hogy akkor lebzselni lehet. Az apám úgy se hagyná, szóval már csak e miatt se működne a dolog. Ő elvárja a fegyelmet... mindig. - Elég nehéz lehet úgy, hogy már sok mindent felfedeztek előtted. Fajkeresztezésre nem gondoltál? - én valahogy ebben látok több lehetőséget, kétlem, hogy Axelle lenne, aki megtalálná a Jetit, még ha nem is azt akarná megkeresni. Vagy csak már megint túlságosan szkeptikus vagyok? - Nem tudom még, az apám nem támogatja azt, amit szeretek, úgyhogy... azt hiszem arra vár mikor jövök rá, hogy inkább a nyomdokaiba lépek, azért is kell a spórolt pénz, hogy a saját lábamra állhassak. Talán egy füvészkert jó lenne, vagy gyógynövényház, új növények keresztezésével foglalkoznék, új bájitalok kikísérletezésével. - az menne nekem és szeretném is csinálni, de hogy az apám nem támogatná a dolgot abban tökéletesen biztos vagyok. Így azért elég nehéz bárminek is nekikezdeni, de valahogy... majd megoldom.
Néha rácsodálkozom arra, hogy Blake miért is nem a mardekárba került, hiszen természetéből adódóan – legalábbis amennyit ismerek belőle – simán beleillene a mi közegünkbe. Furcsa, hogy általában nekem van a legnagyobb szám és én vagyok a legkegyetlenebb, de eme srác közelébe sikerül visszafognom magam teljesen, ami meglepően, s egyben rettentően eltér a megszokottól. Talán nem is az a kegyetlen, gonosz lány az igazi énem, hanem ez ami kizárólag akkor lát napvilágot, amikor a srác közelében vagyok, de az is lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés vagy csak szimplán emlékeztet a gyerekkoromra, amikor még csendes és ártatlan voltam. Ezek már örökre megválaszolatlan kérdések maradnak a számomra. - Ne vedd a házakat egy kalap alá, attól, hogy sokban hasonlítok a többi mardekáros társamra még mindenki egy külön egyéniség, más dolgokat kedvelünk, nincs két egyforma ember, de szerintem ezt te is jól tudod – rántom meg a vállam. Hagrid módszerei valóban egészen… aranyosak? Igen, tényleg ez a jó szó rá, hiszen a férfi is imádja eme állatokat, akárcsak én és szívét-lelkét beleadva adja át a tudnivalót nekünk. Szerintem az a nagy mamlasz még azokkal is simán megkedvelteti a tantárgyát, aki egyébként nincs oda a legendás lényekért. - Ó hát így már minden világos! – nevetem el magam jóízűen. Én sem értékelném a tanárok helyében, ha valaki megcsonkítaná a készleteket, melyek a bájitaltan órához kellenek, de attól függetlenül, hogy a helyükben megbüntetném Blake-et, ha kiderülne, tisztelném is azt, amit csinál, mivel a legtöbb vele egyidős srác csak téblábol, és nem csinál semmi hasznosat. - Spanyolországba, apa azt mondta már járt ott fiatalkorában és imádta a helyet, úgy gondolta egyszer még a családjával is el kell látogatnia oda, hát itt az idő – mosolygok rá Blake-re. Furcsa lesz két hétig távol lenni nyáron az otthonomtól, hiszen eddig sosem hagytam el a nyári időszakban a szülővárosom, a szülővárosunk. Egész évben alig töltök ott időt és mikor végre itt a nyár már alig várom, hogy otthon legyek egy kicsit, de idén ez másképp lesz. – Te nem tervezel szünidei vakációt? – kérdezem kedvesen. - Legszívesebben kutatómunkálatokra indulnék, és új fajokat fedeznék fel, míg a meglévőket tanulmányozom, utána meg kiadnék egy könyvet róluk, a régi tankönyv Göthe Salmander tollából már úgysem a leghelytállóbb – magyarázom. Tényleg ez minden álmom és tenni is fogok érte, hogy sikerüljön elérni. Az csak plusz pont, hogy a Roxfortban még további dolgokat is elsajátíthatok, míg Bestiamesternek tanulok. - Te mi leszel, ha végeztél? Hol fogsz elhelyezkedni?
Na igen nem szeretheti mindenki ugyanazokat a tantárgyakat. Én mondjuk sose jöttem ki a varázslényekkel annyira. Kiismerhetetlenek, vadak és veszélyesek, nem szeretem őket különösebben, maximum azokat a hozzávalókat, amiket tőlük lehet nyerni. Igazából az se nagyon hat meg, ha ehhez valamelyik állat életére is szükség van, ez már részletkérdés, főleg hogy én a hozzávalókat dobozban, zacskóban, üvegben kapom... nem különösebben fontos hát, hogy eredetileg ki volt a gazdájuk. Olyan ez, mint a sült csirke az ebédlő asztalon, nem hullajtok könnyeket a csirkéért, csak mert megeszem. - Meglepő egy Mardekárostól, a legtöbbetek nem kimondottan van oda értük, vagy csak Hagrid tanítási módszere a gond? - legalábbis ahogyan én hallottam híreket bizonyos órákról. Bár nem biztos, hogy minden Mardekáros egyforma, hiszen nekik meg pont hogy a Bájitaltant illene kedvelni, aztán Axelle mégis e téren kilóg a sorból, én pedig kimondottan kedvelem a kavargatást, pedig nem sok közöm van a Mardekárhoz, bár a jellemem alapján akár még oda is tartozhatnék. - Hát persze, de ha sokat fogyasztasz a készletekből és ritka hozzávalókat is időnként megritkítasz... mindezt azért, hogy pénzt csinálj belőle. Szerinted értékelnék? - ritka esemény, de azért mégis csak halványan elmosolyodom. Na igen, tény, ami tény, nem sokan szeretik a tanárok közül, ha dézsmálod a készleteket, és Piton meg aztán kimondottan allergiás is az ilyesmire. Nem is csinálhatom ezt nagy tételben, mert az még feltűnő lenne. Az üvegházat se fosztogathatom túlságosan, Bimba professzor szerintem betéve tudja az összes ottani növényt. - Jól hangzik, hova mentek? Én mondjuk, ha tehetném maradnék itt, de azt nem lehet. Sok kedvem nincs hazamenni. - csak megvonom a vállamat. Sejtheti, hogy miért, bár arról én nem tudok, hogy láthatott ezt-azt már a kerítésen át. Az apám és én nem vagyunk jóban, főleg amióta anya elment. A lábszáram belesajdul, ha csak arra gondolok, hogy haza kell mennem. Ha elég pénzem lenne, nem tenném, talán valami nyári munka, de annyira még nem vagyok profi, hogy abból bérelhessek egy lakást is pár hónapra, tehát egyelőre nem igen van más választásom. - És ha bestiamester leszel, akkor mivel foglalkozol majd, azt tudod már? Sokan csak kiválasztanak egy szakot, de fogalmuk sincs, hogy azzal merre indulhatnak el. - nem mondom, hogy ő is ezek közé a nem túl eszes egyetemisták közé tartozik, akik igazán csak az időt húzzák, de érdekel vajon mennyire gondolta ezt át. Sárkányokat kutatni veszélyes, mindenféle vadakat szeliditeni is, meg aztán van amihez nem csak mágia, de fizikai erő is kell, Axelle pedig nem az a kimondottan nagy kondiban lévő alkat, még csak nem is tűnik erősnek.
)
