2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A terem nem messze található a Mardekár klubhelyiségétől és lényegében a bájitalok főzésének gyakorlására szolgál. Bárki betérhet ide, aki nem a saját szobáját, vagy a klubhelyiségét akarj berobbantani, és természetesen beszerezte a megfelelő hozzávalókat a gyakorláshoz, mert itt ilyesmi nem található, csak a szekrényekben néhány régi üst, kesztyű, keverőpálca, amik még használhatóak azért, de már viszonylag elnyűttek.
A bájitaltan egy olyan tantárgy, amit sosem szerettem, de ezt mindenki tudja rólam, s nem is titkolom. Nem tudnék sosem imponálni valamivel, amit nem szeretek és eljátszani, hogy odavagyok érte. Mindig is úgy voltam a legtöbb dologgal, hogy jobb egyenesen, őszintén megmondani a másik szemébe és inkább előbb kimondani, minthogy átgondoljuk, és már másként látjuk a dolgokat. Nem értem azokat a lányokat, akik eljátsszák a fiúk miatt, hogy ezt meg ezt szeretik, ezt meg ezt meg tudják csinálni és a többi. Csak egy hamis képet festenek magukról és valószínűleg huzamosabb ideig nem is tudják fent tartani a látszatot, mivel elbuknak. Add magad és minden rendben lesz! Ha meg nem, akkor már nem veled van a baj… - Mindenkinek más az unalmas, én inkább a varázslényekért vagyok oda, olyan csodálatosak – mosolygok Blake-re. A varászlények egészen kiskoromtól a gyengéim, egyszerűen nem tudok betelni velük. Hallottam már pár pletykát Göthe Salamanderről, aki az egyik tankönyvünket írta és bár olyan életem lenne, mint neki! - Miért kockázatos? Azt hittem bármit lehet itt csinálni a bájitaltan teremben, hiszen pont azért van és ezt gyakorlásnak is felfoghatják – rántom meg a vállam. Az addig oké, hogy eladja a bájitalokat helyi kereskedőknek, de nem értem azt, hogy ez miért lenne probléma. Inkább örülnének a professzorok, hogy végre feltalálta magát és attól függetlenül, hogy magába fordul és zárkózott még az esze a helyén van. - Valóban csendes hely, el lehet itt bújni és senkit sem zavar – nézek körbe. Elég sötét teremről van szó, de tény, hiszen az alagsorban helyezkedik el, akárcsak a klubhelyiségünk. Már megszoktam, hogy többnyire sötét van a Roxfort falai között. – Annak örülök – mosolyodom el félénken, ami nem szokásom, de néha kivételt tehet az ember. Tudom, hogy rajtam kívül nem sok embert ismer Blake innen, pedig már jó pár éve koptatja az itteni padokat, de legtöbbször mégis egyedül tölti a szabadidejét. Én ezt nem bírnám ki, túlságosan társasági ember vagyok. - Én már várom a nyarat, végre kicsit kikapcsolódhatok és apa azt mondta idén elmegyünk nyaralni külföldre, nagyon várom, még sosem hagytam el az országot – magyarázom lelkesen. Lehet, hogy Balke-et kicsit sem érdekli a mondandóm, de attól függetlenül nem tudom magamban tartani. – Persze, hogy biztos vagyok benne! – Akkor együtt utazunk haza, mint elsős koromban. A szüleim megkérték Blake-et, hogy jöjjön velem, hiszen az volt az első hazautazásom a Roxfortból és féltek, hogy bajom esik, ha egyedül megyek. - Valószínűleg Bestiamesternek, de ez még képlékeny, van egy évem eldönteni – rántom meg a vállam. Még nem igazán gondolkoztam ezen, de már épp ideje lenne tudnom.
Én és a társasági élet, a kötetlen beszélgetés... ég és föld, nagyon távol állunk egymástól. Igazság szerint még csak barátaim se nagyon vannak, de nem is bánom feltétlenül. Jól meg vagyok magamban, épp elég volt, amikor cikiztek a sántítás miatt, vagy mert csendesebb vagyok az átlagnál és mert nem igazán tudok mit kezdeni mások kicsinyes problémáival, miközben tudom, hogy velem mik történtek és nekem milyen éltem volt és van is. Egyszerűen nem tudom megérteni a letörő köröm hisztit, vagy a nyafogást, hogy valaki nem kapta meg a legújabb versenyseprűt. Pár napot kapnának csak az életemből és már is rájönnének, hogy jobb lett volna inkább a mostani gondjaikat választani, kitörő örömmel. - A legtöbben nem is nagyon szeretik, unalmasnak tartják, de... az ő bajuk, szerintem nem az. - nem, szerintem cseppet sem unalmas, sőt, nagyon is érdekes, csak jobban oda kell figyelni rá és tény, hogy pepecselősebb. Nem elég hozzá pár kósza pálcaintés, annál ez jóval bonyolultabb mágiaág, de a legtöbben pont e miatt nincsenek nagyon oda érte. Meg aztán tény és való, hogy általában, akik kedvelik a bájitaltant maguknak való alakok, mint mondjuk maga Piton professzor is, vagy épp jó magam. - Amúgy csupán jótéteményből nem csinálnám, ahhoz túlságosan kockázatos. - egy félmosolyt azért megengedek magamnak, főleg hogy még ki is javítja magát. Végül is volt azért realitás a kérdésében, még ha jól rá is jött azért mellékes jön belőle, mert pénzt is kapok érte és pont ezért van értelme. Azért időnként az itteni készleteket is megdézsmálom és ha nem kapnék érte semmit, nem lenne értelme kockáztatni a lebukást igaz? - Tény, elég gyakran járok ide, mivel szerencsére mások nem annyira. - és bár ez úgy hangozhatna, hogy annak sem örülök, hogy ő itt van, de közben mégis csak leesik, hogy ez tényleg annak tűnhet és igazból nem zavar olyan halálosan, mint amennyire zavarhatna. - De nem gond, hogy erre jártál. - teszem azért még hozzá. Azért lássuk be, tényleg ő az egyetlen, akit úgy igazán ismerek és ő az, aki a legtöbbet tud rólam. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon többet tud rólam, mint amit gondolok? Vajon látott rossz dolgokat is a szomszédból, vagy az apám által felhúzott védelem elég volt, hogy ne derüljenek ki a kegyetlen nevelési módszerei? - Jól, közelednek a vizsgák, ami jó, mert nem állok rosszul, de azt is jelenti, hogy... jön a nyár. - nem szeretem a nyarat. Meleg van, úgy is kell öltözni, én pedig nem szeretek nagyon lengén mutatkozni. Meg aztán haza is kell mennem, amihez végképp nem fűlik a fogam. A kérdése azért meglep, még mindig inkább arra tippeltem volna - akármit is mondott -, hogy inkább véletlenül keveredett erre. - Biztos vagy benne? - lehet, hogy csak udvariassági kör, akkor pedig most még visszakozhat. - Ha igen, akkor végül is... miért ne. - rántom meg végül a vállamat. Na igen, én meg a lelkesedés... bár ez nem ellene szól, hanem inkább az ellen, hogy haza kell mennem, amihez őszintén nem sok kedvem van. Persze közben tovább kevergetek, de lassan befejezem és kiveszem az üstből a keverő kanalat is. Pihentetni kell még a löttyöt, aztán porciózni. - Na és azt már tudod minek tanulsz tovább, ha fogsz? - még egy éve van és gondolom biztosan kilőhetjük a Méregkeverő szakot, de gondolom lassan azért már elkezd gondolkodni rajta, hogy mit szeretne.
Azt sem tudom, hogy mikor jártam utoljára a bájitaltan gyakorlóteremben. Talán másodikos vagy harmadikos lehettem és valami nagyon nem ment jól és muszáj voltam idejönni gyakorolni, hogy megkapjam a jobb jegyet. Az egyik stréber hollóhátas évfolyamtársam segített nekem és furcsa mód ötöst kaptam, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta a közelébe nem jöttem ennek a helységnek és nem is terveztem, de most az a láthatatlan erő nem hagyott nyugodni, ami idehozott. Furcsa Blake-re gondolni folyton-folyvást, amikor előtte már szinte évekig nem beszéltünk. Ugyan egy helyen nőttünk fel és kiskorunkban minden másabb volt, de azóta hosszú évek teltek el, s már más emberekké lettünk. Felnőttünk. - Most, hogy mondod, van benne valami. Sosem volt a kedvencem a bájitaltan, nem értek hozzá – rántom meg a vállam. Általában mással csináltatom meg a bájitalokat, míg a professzor úr nem figyel, ha meg igen úgy teszek, mintha én lennék az, aki másoknak segít. Ha másról lenne szó, akkor már réges-rég beszóltam volna a hangnem miatt. Nem szeretem, ha valaki okosabbnak gondolja magát nálam, még ha egy hollóhátasról van is szó és valószínűleg igaza van is. Szeretek az előtérben lenni és imádom, ha felfigyelnek rám, ám most különös mód mégsem vágyom arra, mint máskor. - Akkor mindent értek – mosolygok Blake-re kedvesen. – Gondolom akkor pénzt is kapsz érte… - gondolkozom hangosan, de meg is bánom. Alap, hogy kap érte! Milyen hülyén hangozhat ez a mondatom. – Persze, hogy kapsz – teszem hozzá csendesen, s reménykedem, hogy így javítok kissé a helyzetemen. Én még sosem dolgoztam, még úgysem, ahogy jelenesetben Blake teszi, még ha ezt nem is nevezném igazi munkának. Sosem volt még önálló keresetem és valószínűleg, míg nem végzek a Roxfortban, addig nem is lesz. - Mondom – emelem meg kicsit a hangom, hogy mély nyomot hagyjon a mondandóm, - magányra vágytam, de tudtam, hogy itt leszel és gondoltam benézek hozzád, hiszen már nagyon rég beszéltünk – rántom meg a vállam. Nem vagyok közömbös egyáltalán és még durva se már percek óta, mióta ideérkeztem, ami rendkívül furcsa tőlem. Meglepődöm magamon, de nem hagyok okot az aggodalomra, hogy azt gondoljam, valami problémám van. - Megvagyok, mostanában nem történt velem semmi érdemleges, már készülök a nyárra. És te hogy vagy? – kérdezek vissza udvariasan. – Majd miután megérkeztünk a vonattal a szünet kezdetén, nem lenne kedved hazajönni velem? Úgy nem kellene egyedül utazni – ajánlom fel félénken. Használhatnánk tömegközlekedést, mint a muglik, amikhez még sosem volt szerencsém vagy akár apa is értünk jöhetne.
Viszonylag kevesen járnak erre, pont e miatt szoktam ide bevenni magamat, mert szeretem a magányt és a nyugalmat, de úgy tűnik, hogy ez az ajtó nyitódásával hamar megszűnik. Viszont legalább nem valami ismeretlen jár a nyakamra, azt biztosan kevésbé tolerálnám. Nem mondom, hogy Axellel olyan remek viszonyt ápolok, de legalább ismerem és ezért nem zavarom el első blikkre, sőt még a kérdésre is válaszolok még hozzá magamhoz képest egészen emberi módon egy leheletnyi viccelődést is belecsempészve a válaszba, ami határozottan szokatlan részemről. Na persze én sosem úgy viccelek, mint mondjuk a Weasleyk, nálam még a humor is inkább morbid, de örülni kell neki, ha néha legalább előfordul. - Oh dehogy! A legtöbb bájital, főleg a gonoszabbak inkább illatosak, vagy szagtalanok, hiszen mégis hogyan lehetne valakinek belecsempészni az italába, ha egyből kiszúrja? - talán a hangom egy kicsit kioktató, de nem vészesen, inkább magyarázó, hiszen teljesen logikátlan a feltételezése. Gondolom annak ellenére, hogy Mardekáros nem olyan profi bájitalok terén, mint mondjuk én, mert hogy nekem mindig is jól ment. Valószínűleg örököltem, vagy szimplán csak ez elég magányos feladat ahhoz, hogy élvezetet találjak benne és e miatt passzol hozzám. Nem lennék jó auror, ahol netán csapatban kell dolgozni, vagy másokért kell feláldozni magamat. Nem vagyok egy áldozatkész típus, én inkább meghúzom magamat. - Nem nekem kell. Időnként készítek ezt-azt és eladom a Roxmortsi bájitalosnál. Nem rossz az a kis mellékes. - vonom meg a vállamat. Hát igen nekem nem kell több haj és egyéb szőrzet sem, ellenben vannak akiknek kevés van belőle és azok előszeretettel vásárolnak ilyesmit. Nekem igazából csak az időm megy rá, hiszen a hozzávalók nagy részét itt szerzem be a suliban. Persze nem lehet ezt nagy üzemben csinálni, mert akkor bajba kerülnék, hogy nem erre valóak az iskola készletei, de amúgy nem csinálom feltűnő mennyiségben, addig nincs belőle gond. - És nem volt más, amivel elfoglald magadat? Barátok... akárkik? - csak egy szimpla kérdés, miközben az utolsó hozzávaló is bekerül az üstbe és még keverek rajta párat. Egészen szép lilás színt öltött már mostanra, de még kell várni vele, amíg véglegesen összeáll az egész és teljesen besűrűsödik. Az még pár perc, de már nem kell vele mást csinálni. Ezért végül sóhajtok egyet, mert tudom jól, hogy szokás szerint elég elutasító a stílusom és most már rendesen a lány felé fordulok. - És... hogy vagy? - igen tőlem már ez is bőven nagy szó igazából, hogy egyáltalán felteszek egy érdeklődő kérdést, bár persze az esetek nagy részében nem várok rá nagy és kifejtős választ és remélhetőleg erre nem fogja nekem elmesélni az életét, vagy a nehézségeket, hiszen nem az én posztom megoldani őket. Bőven elég a saját bajom, másét nem szoktam a nyakamba venni.
Ugyan mindig jó voltam bájitaltanból, de ettől függetlenül nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé. Nem köt le, ahogy egyik összetevőt rakom a másik után, s a végén valami löttyöt kapok,, ami kifejezetten jól jöhet különböző célokra. Egyszer akartam főzni százfűlé-főzetet, hogy felvehessem az egyik professzor alakját, s kisurranjak a Roxfortból, de végül nem csináltam meg, mivel teljesen feleslegesnek tartottam. Mindenféleképpen ki tudok menni Roxmortsba a kirándulásokra, mivel a szüleim még a nyáron aláírták a lapot, amiben hozzájárulnak, hogy kimehessek, s ezért rendkívül hálás vagyok. E kiruccanások nélkül teljesen bezsongna mindenki a kastélyban. Gyorsan kiverek minden elterelő gondolatot a fejemből, s megpróbálok csak Blake-re és az általa készülő bájitalra koncentrálni. Szinte majdnem elnevetem magam a halálos méreg kijelentésén, de jobbnak tartom visszafogni magam. Ha azt csinálna, akkor nyilván lenne annyi esze, hogy nem a bájitaltan gyakorlóteremben próbálkozna ilyesmivel, ahol könnyedén lebukhat, hanem egy elzártabb, eldugottabb helyen keverné a főzetet. - Halálos méreg – ismétlem meg fennhangon a mondandóját és bólintok egyet. Természetesen kinézek belőle ilyeneket, de amit az előbb említettem azt mostanáig fent is tartom, mivel akármilyen is Blake annál okosabbnak „ismerem”, minthogy itt olyanokat kotyvasszon. - A legtöbb bájital rettentően büdös, nem szagolgatnám semmi pénzért őket és most, hogy így mondod távol tartom magam tőle – mondom, s már nem akarom a végére odatenni, hogy a halálos mérgedtől, mivel biztosan gúnyolódásnak venné és vele nem akarok semmiféle ilyesfajta összetűzésbe keveredni. Biztosra veszem, hogy attól, hogy sokan tartanak tőlem az iskola diákjai közül nem hinném, hogy ő is így lenne velem. - Miért kell neked hajnövesztő? Elég szép kis hajkoronád van – húzom fel a fél szemöldököm. El sem tudom képzelni, hogy mire kellhet valakinek ilyen. Személy szerint inkább hátrébb lépek egy kicsit, mivel nem akarom, hogy akár egy cseppje is rám cseppenjen és egy majomhoz hasonló valami alakuljon ki belőlem. Tényleg nem tudom eldönteni Blake mire akarja használni ezt a szert. - Csak sétálgattam a folyosókon, magányra vágytam, de mikor megláttam ezt a termet rögtön tudtam, hogy valószínűleg itt talállak és láss csodát, igazam lett – mosolygok rá. Félig-meddig igazat mondok, mivel tényleg csak magányosan csatangoltam a folyosókon, ám azt semmi pénzért nem mondanám el neki, hogy elég sokat gondoltam rá közben.
Az ajtó nyílik, én viszont fel se nézek, túlságosan arra koncentrálok most, amit csinálok és félő, hogy ha a fejemet kapkodnám és azt nézném, hogy ki toppant be, annak rossz vége lenne és a kedvemnek se tenne túlságosan jót. Na nem mintha egyébként olyan határtalanul jó lenne a kedvem akármikor is, de legalább itt nyugalomban a bájitalok között egészen jól el vagyok. Pont a miatt, mert nem zavar senki sem, ami most persze változik, hiszen ismerős arcot veszek észre, amikor köszön és nekem is van rá lehetőségem, hogy végül felnézzek. Régi ismerős a tetejében, akivel még inkább gyerekkoromban voltam jóban, aztán már egyre kevésbé, főleg amikor az anyám meghalt és az apám egyedül vetette be a zsarnoki nevelési módszereit. Egyszerűbb volt távol tartani mindenkit, mint hogy magyarázkodjon kelljen sérülésekről, életutáló arckifejezésről. Vele is nagyon régen beszéltem már, talán még örültem is neki, hogy amikor végül a Roxfortba érkezett, akkor nem lett közös a házunk. Mondjuk akárhogy is nézzük én még passzolnék is a Mardekárba a jellemem és a stílusom miatt, meg aztán imádom a bájitalokat. A süveg tévedett bizonyára. - Szia! - ejtek meg végül kis késéssel egy köszönést, miután még párat kevertem az elegyen. Muszáj volt, mert ha fejben számolsz és bekavar egy köszönés abból semmi jó nem sülhet ki. - Halálos méreg. vágom rá azonnal a kérdésre, ha már annyira figyelget. Úgyis mindenki azt feltételezné, hogy valami hasonlót készítek, akkor nem akarok csalódást okozni. Nem szoktam szerelmi bájitalt főzni teszem azt, az efféle manipulálást egyébként is teljesen értelmetlennek gondoltam mindig is. - Az illata pocsék, szerintem leginkább az ázott mohára hasonlít, úgyhogy nem javaslom szagolgatásra. - teszem még hozzá, miközben újabbat, ha netán felmerülne benne ilyesmi, közben keverek rajta szépen egy újabbat. - Egyébként hajnövesztő, vagyis... szőrnövesztőféle, mindenre jó, ahova az ember használni akarja. - és hogy miért készítek ilyesmit? Úgyis rákérdez, ha érdekli, ezért első körben ezt nem fejtem ki jobban. Nem vagyok egy beszédes alkat, hogy magamtól hosszan ecsetelgessem az életemet, ennyit azért még tud rólam akkor is, ha már jó ideje nem beszéltünk sokat. - És te mi járatban erre, ahol a madár se jár? A többség ilyenkor már kint szórakozik, hogy megjött a jó idő. - legalábbis itt már a tizenöt fok és a napsütés jó időnek szokott számítani. Én nem vagyok oda sem a napsütésért, sem a jó időért, ilyenkor is sokkal jobban szeretek bent lenni. Ezért is kotyvasztok, békésebb és nyugodtabb elfoglaltság sokkal. Közben egy kis zacskóból szürkés por kerül az elegybe, porított pisztráng pikkely, utána már csak forralni kell egyet és készen is lesz a kékből lassan majd ezüstös színűvé váló elegy, ami majd aztán besűrűsödik, ahogyan hűl és tökéletesen kenhető lesz akárhová, ahová az ember több szőrt akar.
Már két napja elég sikeresen sikerült elkerülnöm Blake Flynnt akaratom ellenére. Mivel nem egy évfolyamon vagyunk és még a házunk is más, így talán nem is olyan nehéz ezt, mint hinné az ember. Kiskoromtól ismerem, s mikor megláttam a Roxfortban, akkor eléggé megörültem, hiszen lényegében egymás mellett nőttünk fel, még ha nem is kommunikáltunk a másikkal különösképpen. Nem mondom, hogy egyáltalán nem beszéltünk, de sosem voltunk puszipajtások. Apa mesélte, hogy míg kicsik voltunk sok időt töltöttünk együtt, de én erre nem emlékszem, s azt sem kérdőjelezném meg, hogy csak kitalálta. Rengeteg hazugságot beadott nekem anno apa csakhogy színesítse az életem. Már órák óta a folyosókat rovom, hiszen mostanában szeretek egyre több időt egyedül tölteni, mindenféle zavaró tényező nélkül, amikor is a bájitaltan gyakorlóterem elé vezet az utam. Megtorpanok az ajtó előtt és mélyen elgondolkozom. Régen, míg elsős vagy másodikos lehettem imádtam a bájitaltant, s mindent előre megtanultam belőle, ami csak belefért a kicsi koponyámba, mára már lelustultam, s egyre kevesebbet tanulok, ám nemcsak ebből, de más tárgyakból is. Egyedül a varázslények gondozása érdekel különösebben, de az meg egyszerűen nem megy. Ilyen az én szerencsém. Pár perc gondolkozás után a kezemet a kilincsre helyezem, s halkan benyitok a terembe. Ritkán jár ide bárki is, így először meglepődök, mikor Blake-et pillantom meg, ahogy magában suttog. Csak állok az ajtóban, s nem megyek közelebb. Talán meg kellene szólítanom? De mit mondjak neki? Hallottam pletykákat róla mostanában, hogy egyre inkább süllyed le, de én akárhányszor ránézek csak azt az aranyos kisfiút látom lelki szemeim előtt, aki egykoron volt. - Szia Blake – szólalok meg pár perc után, s az ajtót is csak most csukom be magam után. – Gondolhattam volna, hogy itt vagy – lépek közelebb hozzá, s megnézem, hogy vajon mit kotyvaszthat. Kikerics morzsalék, pattogó bab. Nem hiszem, hogy valami gyógyító, jó hatású csodaszeren ügyködik éppen. - Mi lesz ebből? – kérdezem félénken, s magam is meglepődöm a hangnememen, ha másról lenne szó, akkor már biztosan azt elemezném, hogy milyen béna és bizonyára valami nagy gondja van, ha itt gubbaszt egyedül, de Blake-ről máshogy vélekedek.
Azért szeretem ezt a helyet, mert többnyire csend van és nyugalom. Nem igen zavarnak sokan, hiszen azért a bájitaltan nagy rajongói nem rohangálnak tömegével a kastélyban. Én ellenben már a kezdetektől fogva szeretem ezt csinálni. Lenyugtat és segít elfelejteni mindent, ami zavaró lehet. Ilyenkor nem gondolok az apámra, nagyjából semmire sem. Teljes mértékben leköt az, amit csinálok, csak az összetevőkre figyelek, arra, hogy ne rontsak el semmit, ne tegyek bele kevesebbet, vagy többet, vagy keverjem túlságosan sokáig. Épp e miatt arra se nagyon figyelek ilyenkor, hogy közeledik-e valaki. Főleg, hogy egyébként se nagyon szokott itt senki se meglepni. Ritkán futok össze valaki mással. Ha mégis sor kerül rá általában hasonlóan hozzám visszafogott és csendes az illető, így aztán nem igen elegyedünk beszélgetésbe, mondhatni nem zavarjuk különösebben egymás köreit. Ha most valaki rám törne, akkor jó eséllyel úgy rám hozná a frászt, hogy a kezemben lévő zacskónyi pattogó bab hamar a padlón végezné. Koncentrálok és arra figyelek, amit csinálok, ilyenkor nem szeretem, ha bárki is zavarni próbál. De szerencsére ilyesmi egyelőre nem történik, így békésen kevergetem tovább az elegyet, ami lassan kezd halvány zöldből kékesbe átenni, ami egyértelműen azt jelzi, hogy jó úton haladok. - Két csipet kikerics morzsalék... - félhangosan mormogom csak az orrom alatt, ezzel részben memorizálom is az infot és persze tudatosítom is magamban, hogy véletlenül ne valami mást tegyek az elegybe. Ezen dolgom már lassan egy órája, kellemetlen lenne pont a véghajrában valamit elrontani. Nem azt mondom, hogy kiakadok rajta, ha valami nem sikerül, de azért én se szeretek feleslegesen dolgozni. Elő is kerül a kis zacskó, beleszórom a kikerics morzsalékot, aztán szépen tovább kevergetem. A kék pár pillanatra lilás-rózsaszínűre vált, de a kevergetés hatására szépen lassan visszaváltozik az eredeti kékes színre, aminek pontosan így is kell történnie.[/color]
Mázli, hogy végül csak nem szúrom el teljesen azt, aminek nekikezdtem, akkor azért jóval morcosabb lennék, így csak szimplán igyekszem azért odafigyelni rá, mert a lelkesedése már megint úgy söpör végig a termen, mint valami tornádó. Vagy inkább ő maga hasonlít nagyon egy tornádóhoz. Nem tudom, hogy bírja. Biztosan szed valami élénkítőt, bájitalt tudom is én, pedig eddig úgy tűnt, hogy nem konyít annyira az efféle tudományokhoz. Szerintem neki nem is menne, ehhez türelem kell, sokat egy helyben ülni, a pörgés nem igazán illik egy igazi méregkeverőhöz. Persze ettől még beszerezhetett mástól valami ilyesmit, bár Madame Pomfrey biztosan nem adna a diákoknak hasonlót, ám ettől még lehetnek olyanok a suliban, akik ezzel üzletelnek, ki tudja. Tény azért meglep, hogy engem keres. Mármint... tudod nem vagyok egy kifejezetten népszerű egyén, akinek olyan sokan loholnak a nyomában. Vélhetően e miatt van az, hogy nem igazán szoktam lekoptatni őt sem, pedig néha kimondottan és komolyan fárasztónak érzem a jelenlétét, de közben... hát lássuk be azért nem igen van más, aki ilyen erővel érdeklődne utánam. Persze Imogen minden bizonnyal mindenkivel ilyen, ezt azért nem szoktam külön figyelni, de azért valahol mélyen nekem sem árt, ha van valaki, akinek feltűnne, ha eltűnnék, még ha ezt nem is nagyon jelzem felé. - Halálos mérget. - vágom rá azonnal a kérdésre, főleg hogy közben el is kezdi szaglászni a füstöt, ami egyébként tényleg nem valami kellemes illatú, ezért meglepetten fel is szökik a szemöldököm, amikor ő annak véli. A szám szegletében azért ott bujkál egy félmosoly. Annyira már ismer, hogy tudhatja az ilyesmi nálam kimondottan ritka vendég, ám sejthető belőle, hogy csak viccelek. - Az illata pocsék, szerintem leginkább az ázott mohára hasonlít, de ha neked tetszik... - teszem még hozzá, miközben újabbat keverek rajta szépen. Ezúttal inkább csak ugratom, kedves tőle, hogy jónak titulálta, miközben tényleg nem valami kellemes egyébként az illata. - Egyébként hajnövesztő, vagyis... szőrnövesztőféle, mindenre jó, ahova az ember használni akarna. - és hogy miért készítek ilyesmit? Ismerem már annyira, hogy úgyis rákérdez, ha érdekli, ezért első körben ezt nem fejtem ki jobban. Az újabb kérdése viszont határozottan meglep, ezt láthatja is rajtam. Nem pont a toleráns viselkedéséről híres, általában azt tesi, amihez kedve van és nem azt, amihez a másiknak és mégis ha kérném lelépne? Mondjuk úgyis csak egy időre, és mint említettem... néha nekem is szükségem van társaságra, még ha jól is titkolom. - Nem zavarsz, nem sokára kész, már csak a porított pisztráng pikkely kell bele és forralni rajta egyet. Na miért kerestél? - még egy bátorító félmosolyféleséget is kap, csak hogy lássa őszinte vagyok, mint mindig. Lassan tényleg készen vagyok, a kékes szín, amikor beleszórom a szürkés port megint változik kicsit, konkrétabban kissé ezüstös színűre vált és sűrűbb is lesz a massza, mint amilyen eddig volt. Sejthető ebből már, hogy össze fog ez állni, hiszen ha folyékony lenne, nem lenne kenhető a használatkor.
Sejthettem volna. Annyira lelkes, mint a macskám, amikor úgy döntök, hogy elviszem sétálni. Igazából egyetlen alkalommal történt, de annyira mély nyomokat hagyott mindkettőnkben, hogy többször nem kísérletezek vele. Ő is megköszönte. -Téged kerestelek. –jelentettem ki, mintha annyira magától értetődő volna. Nagyon vegyesek az érzéseim Blake-el kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy valóban nem kedvel, és tényleg csak rémesen udvarias és megtűr maga mellett, vagy hidegen hagyja a jelenlétem és acélsodronyból vannak az idegei, vagy, a harmadik lehetőség, ami kicsit abszurd, de azért remélem ez a nyerő- kedvel, de nem köti az orromra. Akárhogy is, engem megnyert magának a fiatalember, már csak a szófukarságával is. Kedvelem az ilyen embereket. De nem ragozom tovább. -Mi jót kotyvasztasz? – pattantam fel a székből, elengedve a fülem mellett a kérdését. Ritka az olyan alkalom, amikor nem kapok az alkalmon és csacsogva válaszolok valamire, de most nem. Túl izgalmas. A hátam mögött összekulcsolt kézzel táncikáltam mellé, válla fölött belelesve az üstbe. – Hm…milyen finom illata van. – szívtam mélyet a feláramló füstből. Nem. Igazából nem finom. Csak hátha annak szánta, és akkor ugye, nem szeretném megbántani a szomorú valósággal.[You must be registered and logged in to see this image.]– Nagyon ügyes vagy. – veregetem meg a vállát vidoran, szórakozottan felhuppanva az asztalra. Virágos jókedvem van, és ezt még egy hordányi dementor se tudná elszúrni.
– Milyen napod volt? – kérdeztem meglóbálva a lábaim. Óriási figyelemmel követve a mozdulatait. Hogy csinálja? Blake borzasztó tehetséges az ilyesmiben. Rólam ugyanez nem mondható el. Az egyetlen, amihez értek az a szellemekkel való önfeledt társalgás. És az önkéntelen bajkeverés. Sóhajtok. Elgondolkodva bámulok Blake-re, és felteszem azt a kérdést, ami a lehető legritkábban hagyja el a számat. – Nagyon zavarok? Visszajöjjek később?- billentettem oldalra a fejem, tartva a válaszától. Mindig félek, amikor megkérdezem. Vagy kínos hazugságba keveri magát a fél, mert nem akar megbántani, vagy kereken kimondja, hogy igen. Egyik sem szívet melengető, de talán az első a legrosszabb. Azonban Blake-ről van szó. Tudom, hogy nem hazudna. Ha csakugyan zavarom, akkor elküld.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Azért szeretem ezt a helyet, mert többnyire csend van és nyugalom. Nem igen zavarnak sokan, hiszen azért a bájitaltan nagy rajongói nem rohangálnak tömegével a kastélyban. Én ellenben már a kezdetektől fogva szeretem ezt csinálni. Lenyugtat és segít elfelejteni mindent, ami zavaró lehet. Ilyenkor nem gondolok az apámra, nagyjából semmire sem. Teljes mértékben leköt az, amit csinálok, csak az összetevőkre figyelek, arra, hogy ne rontsak el semmit, ne tegyek bele kevesebbet, vagy többet, vagy keverjem túlságosan sokáig. Épp e miatt arra se nagyon figyelek ilyenkor, hogy közeledik-e alaki. Főleg, hogy egyébként se nagyon szokott itt senki se meglepni. Ritkán futok össze valaki mással. Ha mégis sor kerül rá általában hasonlóan hozzám visszafogott és csendes az illető, így aztán nem igen elegyedünk beszélgetésbe, mondhatni nem zavarjuk különösebben egymás köreit. Az ajtó most mégis nagy lendülettel csapódik ki, az én kezemből pedig nem sokon múlik, hogy ne essen ki az egész zacskónyi pattogó bab, pedig csak kettőt kell beletennem az üstbe. Arról már nem is beszélve, hogy ha széthullik a teremben, akkor nem lesz két perc mire összeszedem őket. Annak azért nem örültem volna különösebben, ha az egész eddigi, úgy az elmúlt fél órában létrehozott bájitalalapomnak annyi lett volna egy mozdulattal. Nem csoda, ha kissé talán morcos képpel pillantok fel a hirtelen szélvészként érkező lányra. Ismerős arcot vélek felfedezni, bár nem is kellene ezen meglepődnöm. Csak úgy random nem rohangál ide be senki sem. A kérdés hallatán kissé értetlenkedve szökik fel a szemöldököm, ahogyan végül egy precíz mozdulattal beledobom a zöldesen kavargó lébe a két pattogó babot. Kicsit hátrébb állok, mert az üst közepén örvény keletkezik, ahogyan beszívja a növényt és szépen magába olvasztja. Csak akkor kezdem el szépen ütemesen kevergetni, amikor az örvény már teljesen megszűnt és a felszín feszesen megáll. Lelkesedését látva még mindig nem igazán értem, hogy hogyan is akaszkodhatott rám ennyire, vagy hogy egyáltalán miért hagytam. Oké volt pár közös büntetőmunkánk a múltban és már arra is volt példa, hogy segítettem neki. Egyem a jó szívemet, de a fene se tudja, hogy nem volt-e hatalmas hiba. Ha nem teszem, akkor most máshol pattogna... pont mint a bab. - Pedig itt vagyok a leggyakrabban, sok felé nem mászkálok el. - rántom meg a vállamat, miközben az elegyet kevergetem, ami lassan zöldből halvány kékes színbe megy át. - Mit csináltál a könyvtárban? - akkor esik le, hogy talán hiba volt rákérdezni, amikor már nem szívhatom vissza. Jól van, már nincs választás, úgyis válaszolni fog. Hosszan... bőven kifejtve, nekem viszont közben muszáj figyelnem arra is, amit csinálok. Igen, hatalmas hiba volt rákérdezni, egyszerűen megtehettem volna, hogy átsiklom a dolog felett. - Mindegy, nem halok bele egy véletlen megjegyzése. Miért kerestél ennyire? - a kérdésre csak nem válaszolok, hiszen nem sántikálok én semmiben, meg egyébként is dolgom van, mint látja. Gyakorlok, mert ez a terem erre való, ő viszont ezek szerint még a könyvtárban is keresett és amúgy is úgy néz ki, mint akit megkergetett egy hipogriff, látszik rajta, hogy futott és szaladgál már mióta. Mi lehet olyan rendkívül fontos?[/color]
-Blake! – kettessével szedtem a fokokat, kiáltásom tompán verődött vissza az ódon falakról. Mindenkit végigkérdeztem. Minden lehetséges helyre bekukkantottam, még Roxmortsig is elmentem. De a könyvtárat kifelejtettem a számításból. – Blake! – csaptam ki nagy durral az ajtót, mire rémült és nem utolsó sorban szigorú pillantástok kereszttüzébe kerültem. A könyvtáros szemrehányóan kísérte minden mozdulatom, ahogy végigtrappoltam a termen, a polcok között fel és alá, eltűnt barátomat szólongatva. A légkör zavartból, hamar feszültté változott át. Nem tűnt fel, hogy másokat esetleg zavar a csinnadratta, amivel közlekedtem, egyetlen cél lebegett a szemem előtt. – Blake! – kiáltottam megint. Öt perccel később, már a folyosó közepén álltam egyedül. Kidobtak a könyvtárból. Meglepett, ámbár nem izgatott túlzottan a dolog. Előfordul. A legjobbakkal is. De ekkor már tényleg tanácstalan voltam. Csüggedten vánszorogtam le a lépcsőn, aztán beugrott. [You must be registered and logged in to see this image.]
Új lendületet vett a lelkesedésem, ahogy szélvészként száguldottam végig a végtelen folyosókon, trappoltam le a lépcsőn, és rontottam be az egyik gyakorlóterembe. – Blake, hát itt vagy? – vigyorom széles, hajam kócos, arcom kipirult volt a sok szaladgálástól. – Miért bujkálsz egy dohos pincében? – kérdeztem, bár a válasz szinte kézenfekvő volt. Gyakorlóterem. Bájitalok. Blake méregkeverő, bár lehet nem a gyakorlás hozta ide, és tényleg csak szeretett volna egyedül lenni, de nem mindig vagyok az a türelmes típus aki ezt tiszteletben tudja tartani. – Már mindenhol kerestelek. Képzeld még a könyvtárból is kiraktak. – újságoltam vidoran, és lehuppantam, lábaimat nőiesen felpakoltam az asztalra, és hintázni kezdtem a széken. – Mi a helyzet? Hm? Miben sántikálsz? – kérdeztem vigyorogva, aztán az arcomra fagyott a mosoly. Sántikálsz…érted. Amúgy nevetnék rajta, de nem tudom mennyire venné jó néven, így inkább. Hát nem teszem. – Ne haragudj. Csak véletlen volt. Nem akartalak…- vigyorom ismét teljes pompájában tündökölt az arcomon. Olyan mint egy nagy, búval-bélelt varjú. Bár őszintén és előítéletek nélkül kedvelem, a hasonlóság tagadhatatlan.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Érzi ő, hogy mennyire zavarja a puszta jelenléte a lányt, és a torz igazság az, hogy pokolian élvezi ezt a tényt. Kedvére való ez a felállás, amelyben a másik fél rosszul érzi magát, zavarban, nyomasztóan... Csöppnyi elégedettség, ami a pillanat tört része alatt átsuhan ajkain, de egyelőre nem fokozza a helyzetet. Majd eljön annak is az ideje talán. S persze, ő maga is tudja, hogy a szóbeszéd mit tart, avagy mit nem, s a szörnyű helyzet az, hogy ő maga ezek igazságtartalmával is tisztában van. Na persze, a lánynak volt vele órája, nem is egy - így ha csak minimálisan is, de tudnia kell: a megértő hallgatóság eggyel odébb keresendő. Ez itt nem az. Annak szavaira finoman felvonja szemöldökét. - Attól tartok, bizonyára mélyen gyökerező lelkesedése ellenére sem kívánnám a nevem adni... Ehhez. - veti oda, ezzel mintegy sejtetve, hogy a lány által adott válasz nem az általa megfelelőnek tartott volt. - Mások ezen problémájukat úgy orvosolják, hogy... Megveszik, teszem azt. - jegyzi meg epésen, s még közelebb lép, hangyányi fenyegetés van a közeledtében, holott agresszív mozdulatot nem tesz. Fújtat, majd felel a leányzó magyarázkodására, ámbár az láthatóan nem nyerte el tetszését - a legkevésbé sem. - Nem különösebben érdekel, kinek mit akar mondani, vagy, hogy miképpen alakulnak a kapcsolatai. - közli szenvtelen hangon. Mit foglalkozzon ő azzal, hogy a lány kinek mond igazat, avagy kinek nem? Hogy ki utálja, s ki nem? Ezek magánjellegű dolgok, oldja meg, annyi. - Mindazonáltal attól tartok, nem kedvelem, ha hazugságokkal próbálnak a kegyeimbe férkőzni... - jegyzi meg, enyhe figyelmeztető jelleggel, habár ha a lány feltett szándéka lenne efféle, akkor érdeklődve várja. - De felettébb érdekel, vajh kegyed szerint mi lehet az, amit hallani akarnék. - Ahogy a lány az üstnek ütközik, némi lenézés vegyül pillantásába, de nem kommentálja a dolgot, ámbár tekintetéből süt, mit is gondol: a megvetés és lenézés elegye ez, nem sok jóindulat szorult belé, talán semennyi sem. - És szereti, ha tehetségtelen valamihez? Érdekes dolgok okoznak magának örömet, Zharkov. - jegyzi meg, majd csak gunyoros félmosolyra görbülnek ajkai - Legmélyebb sajnálatomra, a drogfogyasztást nem támogatjuk az iskola területén belül... És azon kívül sem. - jegyzi meg, ahogy vet egy pillantást az üst tartalmára. Egy pár másodperc az egész, s felismerés is villan tekintetében, alighanem ő már tudja, hogy hol a hiba: de láthatóan nem kíván erről beszámolni a lánynak, legalábbis ahogyan ismét feléje fordul, már nem erről beszél, ahogyan még közelebb siklik. - Ebben az esetben tehát... - kezdi - Attól tartok, jobb lesz, ha valami egyéb után néz, ami... Boldoggá teszi. De ha jól tudom, a legtöbb tárgyában hasonlóan... Tehetséges, így nyilván több olyan is akad, amelyet... Szeret. A lány utolsó szavaira azonban egy pillanatra torz fintor suhan át ajkain. Tisztelettudó a manókkal, hát hogyne, meg is érdemli, ő a maga részéről nem tartja igazán méltónak, hogy az ember azokkal barátkozzék. - Soha, hát hogyne... Legalábbis kellően beképzelt, amit nem rest naivság álcája mögé rejteni. - kommentálja szenvtelenül. Még, hogy soha senkit se tudna megbántani, mert olyannyira tökéletes, tapintatos, udvarias és erkölcsös, ugye? Bahh.
A szenvedés elkoptat reményt és hitet; magányos marad, nincs rá magyarázat
Egy kicsit frusztrál a férfi jelenléte... kicsit? Áh, dehogy, ennél jobban már nem is lehetnék zavarban. De vajon miért, hát nem arra várok mióta, hogy valaki végre észrevegyen és szóba álljon velem: Vagy legalább egy csöppnyi figyelmet kapjak, na de mi van akkor ha ez az ember történetesen a volt tanárom és nem ép a kedvesebbek közül. Ő maga a megtestesült gonosz, legalábbis azt hiszem mintha ez a szóbeszéd járna. Attól, hogy nekem nincs senki akivel pletykálhatok, még egy – két mondatfoszlányt el szoktam kapni a folyosón. Így azért én se maradok ki mindenből és ahhoz képest, hogy nem személyesen nekem mondják a dolgokat elég sokat tudok, sok mindenről. Igyekszem figyelni másokra, még akkor is ha fordítva ez nem igaz. Akkor is ha rám senki sem kíváncsi, ha egyedül vagyok a világon. - Nem... vagyis igen – őszintén fogalmam sincs mit kéne mondanom. - Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy ez nem az erősségem és elég nehezen igazodom ki az itteni dolgokon, de szeretném csinálni, mert szükségem van rá – különben megőrülök. Fejezem be gondolatban a mondatot. Arról viszont fogalmam sincs hogy mennyire érthette meg a gondolatmenetemet. Néha hajlamos vagyok össze – vissza beszélni, úgy, hogy semmi értelme nem lesz a mondanivalómnak. A következő megjegyzésére lesütöm szemeimet. Én csak jót akartam a bocsánatkérésselm de ezt is csak elszúróm. Még a legegyszerűbb dolgokkal sem vagyok tisztában. Amikor otthon vagyok akkor meg minden megy, akkor nincs semmi bajom. Talán azért van ez így mert, ott biztonságban érzem magam. - Én mindig az igazat akarom mondani. Csak van amikor muszáj azt mondanom amit a másik hallani akar, mert ha nem azt mondom akkor azt hiszem, hogy megutál – na jó, ezt még én magam se igazán értettem. De valószínűleg ha lennének barátaim, akkor így gondolnám, vagyis biztos lenne olyan helyzet, hogy azt mondanám amit a másik hallani akar. Mert félnék attól, hogy kinevet, hogy nekem más az ízlésem, vagy bármi más. Bár amíg nem szerzek tapasztalatot a baráti beszélgetésekben, addig nem lehetek ebben biztos, addig ez az egész csak feltételezés. Most mit akart azzal mondani, hogy rossz úton járok? Ezzel mégis mire akart utalni? Valószínűleg erre sosem kapok választ, mivel ahhoz eléggé tartok tőle, hogy megkérdezzem. Ahogy viszont elindul befelé a terembe ösztönösen hátrálok egyet. Ezzel együtt egyenesen neki ütközök az üstnek, ami megremeg. Még jó, hogy nem borult ki, mert még azért is kaptam volna. - Azt hiszem szeretem. Mindent szeretek ami egy kis örömöt tud okozni nekem és ha ez a főzet elkészült volna, akkor biztos, hogy sokkal jobban érezhetném magamat – végre hallgatóságra leltem, így képes vagyok mindenről fecsegni ami csak az eszembe jut. Még akkor is ezeknek a mondatoknak egyáltalán nincs semmi értelme. - Tanár Úr, kérem ez Eufória Elíxirt szerettem volna készíteni, de sehogy sem jött össze – elpirulok. - Nem, én soha sem sértenék meg, senkit. Legyen az tanár, diák vagy akármi, még a házimanókkal is mindig tisztelettudó vagyok – persze, mert csak azok állnak szóba velem. De ezt ő honnan is tudhatná, nem hiszem, hogy van olyan diák akinek elég figyelmet szentel. Nem tűnik olyan embernek, mint aki bárkit is annyira a szívébe tudna zárni. Engem meg aztán főleg nem, messze állok tőle, hogy pont én legyek az a kivételes tanítvány akivel törődni akarna.
Ahogy megáll az ajtóban, nem szól azonnal. Igazából talán ide se kellett volna jönnie, mert... Minek? Mit keres ő itt? Már megint csak feleslegesen felhúzza magát majd, látván, mennyit ért - jobban mondva mennyit se ért - az elvesztegetett elmúlt pár év, mennyire nem tanultak tőle a diákok semmit. Mert ez élesben derül ki, amikor már nem áll mellettük senki, és maguknak kéne alkotni valamit: és tessék, itt az eredmény. Nem is tudja megállni, hogy ne kommentálja tehát a helyzetet, és csak kelletlenül a plafonra szegezi tekintetét, mikor a könyv a földön koppan. Egyelőre ehhez nem fűz inkább semmit, holott talán lenne mit. Ellenben ahogyan amaz megszólal, enyhén felvonja szemöldökét. - Bocsánat? - ismétli már-már megértően - Gondolja, ha megbocsátom, hogy tökéletesen dilettáns, és hozzá nem értésével bármikor kész reprezentálni az oktatás színvonalát, azzal a lelki békéje helyreállhat, és folytathatja tovább? - kérdi ártatlanul tehát - Bár persze nem, mintha lenne oka bocsánatot kérni. - zárja végül a gondolatmenetet. Végső soron tényleg: a lány egyelőre nem tett semmit, ami miatt elnézést kéne kérnie. Legalábbis szorosan értelmezve a helyzetet nem. - Ezt nem is kétlem... A diákjaim többsége nem szereti. - hagyja rá, de aztán félrebillenti kissé fejét. - Ámbár azt már kevesen mondhatják el magukról, hogy nem képesek eldönteni, igazat akarnak-e szólni, vagy megpróbálnak benyalni így vagy úgy... - jegyzi meg szenvtelenül - Mindazonáltal attól tartok, rossz úton halad. - teszi hozzá, mintegy mellékesen, majd bentebb lépdel a terembe. Szépen lassan, könnyeden halad, láthatóan nem látja okát, hogy kapkodjon, de ettől talán fenyegetően hathat - Tehát szereti a tárgyat... Épp csak nem ért hozzá. Vagy ez is csupán lehengerlő határozottságában gyökerezik? - mert látható, a lány annyira határozott, még azt sem tudja eldönteni, tetszik-e valami. Nyilván abban sem biztos, mit, mikor és miért rakjon az üstbe. Fél szemmel az üst felé pillant közben. - Egyébként mi akarna ez mégis lenni? - förmed rá. Nyilván tudja, legalábbis sejthető, hogy felismerte: ezért ő a tanár, nem? Akárhogy is, nem adja jelét, hogy beazonosította volna a kotyvalékot. Ámbár megeshet az is, hogy egyszerűen csak afelől érdeklődik, hogy mi akarna ez a bénázás lenni, és hogy szúrhatta így el? - Nem kérdeztem, hogyan vélekedik a szakjáról, ámbár mertem feltételezni, hogy nem sértené meg egyik kollégám sem a jelenlétemben. Vagy túlbecslem éleslátó képességeit? - költői kérdés. Nem, amaz úgyse lenne olyan bolond, hogy itt és most kezdje szidni a szakot, a tanárokat vagy a tárgyait - tudva, hogy minden, amit mond, visszajutna az illetőhöz. Vagy ami rosszabb, már itt és most szívhez szóló válaszra lelne a dolog...
A szenvedés elkoptat reményt és hitet; magányos marad, nincs rá magyarázat
Oly annyira bele vagyok merülve a munkába, hogy fel sem tűnik, hogy valaki áll az ajtóban és az én szorgoskodásomat figyeli. Persze a főzet meg csak nem akar olyanná válni amilyet szeretnék, így biztosan újabb hozzávalókat kell beszereznem és újra neki kell futnom az egésznek. De a következő alkalomra megpróbálok még felkészültebben érkezni, akkor talán már sikerülni fog. Ekkor valaki félbeszakítja a gondolkodásomat. Amint meghallom, hogy valaki hozzám szól a könyv kiesik kezemből és egy hangos huppanással a földre esik. Én pedig remegve fordulok a hang tulajdonosa felé, amikor megpillantom még jobban el kezdek remegni. Már nem azért, mert a beszédéből ne tudtam volna kikövetkeztetni ki lehet az, sokkal inkább a látványától. Ugyanis nem más, mint Perselus Piton áll előttem, a volt Bájitaltan tanárom. - Bo- bocsánat Professzor Úr! - kérek elnézést hebegve. Nem tudom mit mondhatnék még neki. De remélem a bocsánat kérésemet nem veszi zokon. Talán még nem is fog kinevetni, hogy ennyire ügyetlen vagyok. Mindig próbáltam odafigyelni az óráin és nem sokszor volt velem probléma. - Én nem...szerettem az óráit - jaj ezt megint elrontottam, nem ezt akartam mondani. - Elnézést... nem úgy értettem.... hanem, hogy én szerettem... az Ön óráit – próbálok javítani a helyzeten. Közben villámsebesen megfordulok és felveszem a könyvet a földről és az asztalra rakom, majd visszafordulok a tanár felé. Remélem nem veszi ezt illetlenségnek, de mégse hagyhattam azt a könyvet a földön. - De, én szeretem ezt a szakot, mert szerintem nagyon szép és különleges – végre egy értelmes, illetve talán valamennyire értelmes mondatot is el tudtam mondani, hebegés nélkül. Ha beszélgetni nem is, de talán a végére képes leszek néhány értelmes mondatot is kinyögni.
Ritkán jár erre, és ami azt illeti, az igazság az, hogy ez a tény egyáltalán nem a véletlen műve. A legtöbb diákját nem tartja ugyanis sokra, ami azt illeti, és akik eme csoportba tartoznak, azok közül a nagyját ráadásul kifejezetten rühelli is. Igaz, akik jók a tárgyból, azok között is akad azért egy-kettő, akit mélységesen megvet, ezért vagy azért, és ezt nem rest érzékeltetni is az illetővel. Akárhogy is, az azért tény, hogy bőven elég neki a szerencsétlenkedést látni az órákon, és nem véletlen, hogy ez a terem létezik... Az egyik oka az, hogy nem kedveli, ha a tanteremben robbant fel valaki egy üstöt, például. Na meg így nem kell látnia a sok szerencsétlenkedést sem, amit egy-ketten gyakorlás címén művelnek. De most mégiscsak ide vezették léptei, hogy egy, általa már kiselejtezett üstöt elhelyezzen itt, hátha valakinek még jó lesz. Szinte már figyelmes, de valójában talán nem is meglepő - ő maga sosem volt igazán gazdag, így a herdálás, pocsékolás sem jellemző rá, így valójában ritkán hajint ki dolgokat. Na de persze megérkezvén azért egyből kiszúrja, hogy valaki már van a teremben, így csak megállapodik az ajtóban, s az ajtófélfának dől, egyik kezében az üst fogóját tartva, s onnan szemléli a főzet alakulását, majd a kétségbeesett lapozgatást. S ahogyan a válasz látszólag nem kerül elő, legalábbis a könyv bújása olybá tűnik, nem vezet eredményre, némi kivárás után megszólal. Nem előzi ezt meg torokköszörülés, sem más, meg se próbája magára előtte felhívni a figyelmet, így kifejezetten ijesztően hathatnak szavai: tán amaz még meg is retten, de talán nem annyira, hogy lendületből kiborítsa a főzetet, vagy belevágja a könyvet. Bár ki tudja... - Ez igazán siralmas, Zharkov. - jegyzi meg tehát szenvtelenül - ...Bár eddig sem voltak kételyeim, hogy miért is olyan szakot választott, ahol nincs köze a bájitaltanhoz. - érthető is. Igaz, sokan már az RBF után is kerülik a tárgyat, mert eszükben sincs RAVASZ-ra menni belőle. Az is érthető, és kivételesen, de egy olyan döntés, aminek az esetek többségében csak örülni tud.
Úgy látom az életem egyre kilátástalanabb, az állapotom egyre csak romlik és a rohamok is egyre sűrűbben jelentkeznek. Ami a legrosszabb még mindig nincs egyetlen barátom se. Sokszor gondolkozom azon, hogy el kéne hagynom ezt a világot. Semmi sincs ami itt tartani, talán csak a családom és a félelem tart még itt. Egy álarcot mutatok a világnak, próbálok boldognak tűnni és kiegyensúlyozottnak, de ez csak a látszat. Belül ordítok és sírok egyszerre. Már az sem tudom mikor voltam valójában boldog, mikor tudtam valaminek valóban örülni. Nem tudom miért ezt a sorsot érdemeltem, miért ilyen sivár az életem. Egyáltalán miért is születtem erre a világra, miért én vagyok az egyetlen ember akinek semmi jó nem jut? Miért kell nekem folyamatosan szenvednem? Nem rég találtam az egyik könyvbe egy szérum leírását amitől elméletileg jobban érezhetem magam és nagy nehezen de be is szereztem a megfelelő hozzávalókat. Már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnom amikor senkit sem találok a teremben. Szerencsére ez is hamar eljött, úgyhogy most itt is vagyok és reménykedem, hogy nem fog senki erre járni. Előveszek egy üstöt és egy keverőkanalat a szekrényből. Majd a táskámból is előpakolok, először egy kést és egy deszkát, majd a többi hozzávalót. Ahogy neki állok teljesen belemerülök a munkába és bízom benne, hogy sikerülni fog. Igaz, ami igaz bájitaltanból nem jeleskedtem úgy, mint bármely másik tantárgyból. Még gyógynövénytanból is mindig jobban álltam, pedig az se elméleti tantárgy. Lassan már el kéne készülnie, de a főzet, nemhogy, nem veszi fel a jellegzetes sárga színet, de ez kimondottan világoskék. Valamit biztos elrontottam, de mi lehetett az? Átfutom még egyszer a könyvet, hátha rájövök, mit rontottam el.
- Juj, a futóbab! Na, az igazán szuper volt! Emlékszel, amikor rátekeredett annak a Hollóhátas lánynak a lábára, hogy is hívják? Na, az vicces volt, ahogy behúzta a pad alá, nem Bess? Háháhá! – nevet szívből, mert azt az órát imádta, nagyon sok muris dolog történt velük, pedig a Bimba előre szólt, hogy készüljenek fel és „ne adjanak túl sok Girrus-lét a babnak, különben elszabadul”. Nyilván pár Mardis nem hitt neki, de egyébként Adam is tuti túlöntözte volna, ha a zöldek nem. - De amúgy tényleg hasznos lehet ez az izé, bimbóuborka, vagy mi – a mutatóujjával meg böki a lány orrát kedvesen. Tudja jól, hogy ha nem ő lenne, most halálos átkot is kaphatna, mert Bethan nagyon imádja a gyógynövénytant és napi egyszer legalább hallja tőle, hogy igazságtalanság, hogy nincs ilyen egyetemi szak. Jó, lehet, hogy nem naponta, csak hetente, de havonta egyszer biztos. Ebben az évben már hallotta, úgy emlékszik. - Na, igen, Bimba prof mindig bölcs volt – kuncog fel, majd visszatér a bájitalhoz. Elérkezett az igazság pillanata letelt a fél óra, a főzet pedig szinte másodperc pontosan változott a megfelelő színűvé. - Na, most a farkasölőfű ééééés… - amint beledobja a kiváló minőségű hozzávalót, a főzet egy nagy pukkanást hallat, és tengerkék színűvé alakul. Adam gyorsan eltünteti a tüzet, és az előkészített hideg üstbe önti át a lebegtető varázzsal a kész főzetet. Nagyjából 10 adag lett. - Én is csodálkoztam, de minden lehetséges. Azért remélem, hogy nem látom meg senkivel kézen fogva andalogni a folyosókon – összepréseli az ajkait, mert, ahogy a fiolákba tölti a bájitalokat, koncentrálnia kell, a nevetés pedig ezt nem segítené elő. Úgyhogy elég eldeformált arccal, félig nevetve, félig magát erőszakolva koncentrál, ahogy kitölti a 9 adag bájitalt, Bethan pedig egyet eltesz magának, amiért a fiú még csak megjegyzést sem tesz. A Hollóhátas barátjának köszönheti, hogy elkészült, egy szava sem lett volna, ha Bess a felét is elsüllyeszti a kötött táskájában. - Nem tudom – vonja meg a vállait, és segít rendet vágni a teremben. Még az üstöt is kisuvickolják egy bűbájjal, sőt Adam nem rest a többit is kitakarítani. Miután minden rendben, elégedetten dobja fel a bájitalokkal telt hátizsákját a jobb vállára, majd Bethannel együtt elindulnak a hálókörleteikbe. - Még szép, hogy elkísérlek – mosolyog a barátjára és ad neki egy homlokpuszit hirtelen. Úgy tűnik Bethan ma sem butus, tudja, hogy mivel lehet rábírni Adamet, hogyha mégsem lenne kedve vele tartani. Mielőtt elmennének, még visszaszalad a polchoz és leveszi a gombát, amit majdnem itt felejtett. Mi lett volna, ha itt marad, Merlin szakállára! - Én nem, és köszi a segítséget – vigyorog, majd belekarol a barátjába és együtt indulnak a Hollóhát tornya felé.
Rossz előadó lehet a hollóhátas, mert Adam nem lett a balzsamuborka regisztrált rajongója. - Hát tényleg nem volt olyan kalandos óra, mint amikor a futóbabbal hadakoztunk - egyezik bele a lány -, de most már tudod, mi mindenre jó a növény, ha egyszer a kezedbe akad. - Mert tényleg hasznos - védi kedvenc tantárgyát. Aztán elkuncogja magát. - Bár felismerni nem fogod, mert képem nincs róla. És ahogy Bimba professzortól tanultuk... ...legalábbis tanulták azok az együgyű gyerekek, akik odáig még nem tették magukévá ezt a hasznos bölcsességet. Bethan hangja úgy változik, mintha egy unalomig hallott intelmet zúgna együtt az osztállyal az elemi iskolában: - Nem eszünk meg minden ismeretlen fancot, ami a kezünk ügyébe kerül! A főzet az utolsó fázisba ér, a lány csak figyeli, mit ügyködik barátja, itt már sok segítenivalója nincs. Esetleg belekotnyeleskedhetne még egy kicsit abba, mit hogyan csinál a fiú, de ma semmi hibát nem vél felfedezni. Addig is Adam előveszi a pletykatémákat. Érdeklődéssel hallgatja az ötödikes griffendéles történetét. Egy percig sem kételkedik benne, hogy valóban megtörtént az eset. Bár meglepő, hogy Piton arra fordított volna energiát, hogy még előzetesen ellenszerrel lássa el a balsorsú gyereket. Bethannek még nem jutott büntetőmunka Piton professzortól, ezt valószínűleg órai láthatatlanságának köszönhette. De tanúja volt már mindenféle kínzatásnak, ami a kivételesen tehetségtelen vagy túl magabiztos diákoknak jutott ki. Nem reagál Adam kérdésére, de ő nem is várja a választ, ugrik a következő zaftos sztorira, ezen már tényleg nevetnie kell a lánynak. - Épp Flitwickkel? Azután próbálja megregulázni az arcizmait, mert amúgy nagyon tiszteli a professzort. Egy bűbájtan-lángelme az illető, és szörnyen rendes tanárnak is, nem illene kinevetnie. Amíg Adam és Bethan nem voltak ilyen jó barátok, ezért a lánynak nem volt kitől segítséget kérnie a begyűjtőbűbájhoz, a professzor maga szakított időt arra, hogy gyakoroljon vele. És még akkor sem haragudott, mikor a végre fejlődést mutató Bethan a szőnyeget gyűjtötte be a professzor alól. De jóravaló, megbecsült professzor ide vagy oda, az azért elég murisan hangzik, hogy bárki az iskolából megkörnyékezi az alacsony, kicsit koboldkinézetű és fiatalosnak legkevésbé sem nevezhető tanárt. - Ki? - kérdez rá hitetlenkedő ábrázattal Bethan, és magának is mer egy keveset Adam elkészült bájitalából "jó lesz még valamire" alapon. Ők rendes roxforti diákok, eltakarítanak maguk után, és csak aztán hagyják el a termet. - Elkísérhetsz a Hollóhátig - ajánlja fel kegyesen Bethan kifelé menet. - Ott felejtettem az angyaltrombitádat.
Végre lassan célegyenesbe érkeznek, már csak a Farkasölőfű és fél óra van hátra. Nagyon reméli, hogy Bess nem nézte el a plussz hozzávalót, mert akkor maradhat majd takarítani, pont azokat az üstöket például, amit éppen szemrevételez. A fiú csak nézi, ahogy a Hollóhátas sétálgat üstről üstre, és egy adag rózsaszín trutyit vesz le az egyikről mintának. Közben felizzik a cigi a szájában, ő pedig egyre jobban tompul el finoman. Mindig tudja, hogy ilyenkor hol a határ, így azt is, hogy ennél több cigarettát nem szívhat már el, ha azt szeretné, hogy a főzet sikerüljön. Itt csak egy picit tér el a világ az eredetitől, például éppen halvány derengést vél felfedezni Bethan alakja körül, megszépítve ezzel, a számára egyébként sem csúnya lányt. Ő szorgalmasan szívja a tudattágító cuccot, és figyeli, hogy Beth mit mesél a gyógynövénytan óráról. Igazán unalmasnak gondolja, szerencsés, hogy nem volt ott. - Jaj, de jó órát hagytam akkor ki – ironizál, és kifújja az utolsó füstpamacsokat is, és képzeletben sírós búcsút int az élvezeteknek. Tényleg a határ közelében lehet, mivel néha egy-egy színes bogárka mászik az ujjain, majd hirtelen eltűnik. Bethan figyelmeztetésére, kicsit visszavesz a tűzből és addig igazgatja azt, amíg a megfelelő hőmérséklet újra helyre áll. Nem hiszi, hogy ez túl sok problémát fog jelenteni a főzet végén, annyira nem kell precíznek lennie vele szerencsére, ez csak egy közepes nehézségű ital lesz. Igen a legnagyobb trükkje az, hogy nem a sebre kell önteni, hanem le kell nyelni, ezzel akarja levenni a lábáról Pitont, hát nem nagyszerű ötlet. Bár az ízvilág lehet, hogy nem lesz a legjobb, az ízesítést kifelejtette. - Hallottad, hogy McDeriek, tudod, az Griffes ötödikes, megint hogy járt? – kérdezi Bethant, és tovább ücsörögve, a lábát finoman lóbálva folytatja a történetet, ha nemleges a válasz. - Bájitaltanon megkérdőjelezte Piton hozzáértését, ezért a széphajú – gúnyos vigyor – elkészíttette vele az élő halál esszenciáját a következő órán. Majd meg is itatta vele – kuncog Adam, mert bármennyire is utálatos Perselus Piton, van némi fekete humora, ami a Hugrabugosnak tetszik. - Mindenki azt hitte, hogy kész, neki annyi, az öreg Pit meg mehet az Azkabanba. De mégsem történt semmi. Ezután a prof jól elhordta mindennek, hogy egy egyszerű bájitalt sem képes elkészíteni az az ember, aki a professzorának a képességeiben kételkedik, ezért nagyon durva egy tekercsnyi házi feladatott adott neki – Adam szélesen vigyorog továbbra is, őt nagyon megfogta a sztori. - Később derült ki, hogy Piton tett valamit a kajájába McDeriek-nek, ami semlegesítette a bájitalt. Szerencsétlen, na ezért nem kell ezzel az alakkal ujjat húzni, nem? – nézi felragyogó szemekkel, és közben lassan eltűnődik, hogy ő észrevette volna-e a turpisságot. Végül is, ha semleges ízű a cucc – ami önmagában is valami nagyon király ellenméreg -, valaminek be kellett volna villannia, de ilyenről nem számoltak be neki. - Na és arról hallottál-e már, hogy valaki találkozgat Flitwickkel? – érdeklődik, mert ő maga, csak néhány gondolatfoszlányt fogott el véletlenül, olyanoktól, akik erről pletykáltak. Ő biztos benne, hogy ez egy nagyon nagy hazugság, ugyan ki menne oda hozzá, hogy: randizunk prof? De minden hazugságban van egy kis igazság, mint tudjuk.
Bethan belenevet a kezében tartott pitypanglébe Adam magabiztos okfejtésének hallatán. A fiú gyakran el van tájolva. Vagyis nem eltájolva, csak... egyszerűen máshogy gondolkodik, mint mások. Olyan dolgokról feledkezik meg, amik mindenkinek annyira természetesek... például bejárni a tanórákra. Ki felejti el az első és a harmadik óra között, hogy van egy második órája is...? Más dolgokban pedig egyáltalán nem szétszórt. Ha szétszórt lenne, nem menne neki ilyen jól a bűbájtan. Kitűnő belőle, pedig oda aztán kell a koncentráció. Szóval Adam elég furcsán van összerakva, de Bethan mindig kedvelte ezt benne. Egyrészt nagyon vidám figura, aki mindig mosolyt tud csalni a lány arcára, másrészt üdítő néha csak rábízni magát a srácra, és mindenféle őrültségeket csinálni, felszabadultnak lenni. A dohányzás például nem azok közé az őrültségek közé tartozik, amelyekre Bethant is rá lehetne csábítani. Ugyanúgy elutasítja a hengerré csomagolt kis mérget, mint minden egyes alkalommal, amikor Adam megkérdezi, kér-e, pedig tudja, hogy nem dohányzik. Míg várniuk kell, és Adam a hozzávalóit igazgatja, Bethan körbesétál a teremben. Az itteni eszközök teljesen le vannak amortizálva. Az elnyűtt sárkánybőrkesztyű a veszélyes hozzávalókhoz inkább árt, mint használ; akad üst, amelyik lyukas, de akármelyikbe is nézzen az ember, az biztosan mocskos. Mostohán bánnak a diákok ezzel a teremmel. Így van ez: ami nem a tiéd, arra hajlamos vagy nem vigyázni. Ami mindenkié, az senkié. A lány kondértól kondérig ballag, és megpróbálja megsaccolni a rászáradt maradékból, mit főzhettek abban, amit aztán elfelejtettek, vagy túl lusták voltak eltüntetni. Százfűléfőzet - hetedik évfolyam. Észbontó főzet - ötödik évfolyam. Zsugorító főzet - harmadik. Furcsa rózsaszín váladék? Na, erre még Bethan sem jön rá. Lassú mozdulattal felvesz egy fapálcikát, és felkapar magának egy keveset a ragacsos, rágógumiszínű szmötyiből. - Balzsamuborka - idézi fel a gyógynövénytan-anyagot kérésre Adamnek. - Az éretlen darabok belseje jó erősítő és vérbővítő főzetekbe, de elég keserű az íze tőle. Bethan visszasétál a táskájához, és kivesz belőle egy fiolát, hogy biztonságba helyezze érdekes szerzeményét, a rózsaszín trutymót. Majd odafönt kideríti, vajon egy új bájital, vagy egy félresikerült termék lehet. Még ha félresikerült is, előfordulhat, hogy valamire mégis jó. Közben pedig folytatja az aznapi tanulnivaló tömörített változatának előadását, hogy kedvenc hugrabugosa se maradjon le. - A nedve nyersen mérgező - mármint a balzsamuborkáé -, de ízületi gyulladásokra, reumára, asztmára és bőrbetegségre jó. Állítólag cukorbetegségre is, de azt egyelőre nem hiszem el. - Ja, és Dél-Ázsiában meg a Karib-szigeteken lelhető fel. A piacon elég drága - Bethan vállat von. Ezzel kívánja jelezni, hogy nem annyira tartja érdemesnek a mai nap anyagául szolgáló rücskös sárga termést. Annyi erőforrásból, amennyit az amúgy jótékony gyümölcs beszerzésére fordítanának, megfőznek két-három bájitalt, amik együtt ugyanazokat fogják tudni, mint ez az egy. - Vedd lejjebb a tüzet - javasolja Adamnek, ahogy annak üstjére és tartalmára pillant.
***
