2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Próbálok ötletelni, és a nyugalmamat áttolni rá, mert látom, hogy szinte remeg az elhagyatottságtól, s a magánytól, erre még rátesz, hogy átkozott élete lett a harapás által. Kedves lány, akit folyamatosan érnek a tragédiák, és ha nekem az a sorsom, hogy segítsek neki, rávigyem az útra, hogy még visszatérhessen önmagához, boldogan vállalom akár a kínt is. Többet ér ez nekem lelkileg, mintsem aggódjak némi fájdalom miatt, amit nekem okozhat, vagy a veszély, hogy elszabadul benne a bestia. - Ismerek. Pont hozzánk jár a Griffendélbe. Peter. Peter Greenwood. Kissé mofurc, magának való srác, bár rajong a szép lányokért. – Azért ez egy nem túl burkolt célzás, hogy Seraphine igenis szép lány, én sem vagyok vak, csupán Nathalie óta én nem vagyok túl jóban a gyengébbik nemmel, és különben is, a mi kapcsolatunk tisztább holmi nemi jellegnél, amolyan legjobbbarátokmindörökké. Ez ugyanis az esetemben nem csak azonos nemű barátok vannak, én hiszen benne, hogy barátok választunk, nem pedig a nemét figyeljük. Magam felé fordítom hát a tekintetét, lepereg rólam a ragadozó pillantás, és csak közelebb hajolok. – Annyi baj legyen, ennyit bevállalok. – Bólogatok, mert bár nem vagyok naív, aki mindenre ugrana, ez nekem simán belefér egy olyan lányért, akit hosszú évek óta ismerek, kedvelek, és tudom, hogy ő maga is tűzbe menne értem. Ahogy neki is mondom, én magam is megteszem, veszek egy nagy levegőt, behunyom a szememet, igyekszem valami semlegesre koncentrálni. Elsőre azért végigsöpör rajtam a fájdalom, de csupán addig, amíg el nem önt az, hogy magához ránt, és a tarkójába kapaszkodom, hogy aztán vad rángás lökjön a mennyországba. Résnyire kinyitom a pilláimat, mintha csak álmodnék, minden úgy összemosódik. A fájdalmasnak induló nyögésből valami kéjes lesz, ahogyan a haját is megmarkolom, aztán megtörténik a csoda. Szinte egy pillanat csupán, és ezt ő is érezheti, hogy megkeményedek lent, és mindkettőnk ölébe sikerül a forró töltetet is kiadnom. Na nem mintha zavarna ebben a pillanatban, elaléltan csüngök Seraphine karjaiban.
A kiegyensúlyozottságom ugyan nem mutattam, de mindig is ingatag lábakon állt. Ugyan nem úgy, mint Lio vagy Sheree, de ha a rendszer amit felállítottam nem működött, nagyon el tudtam keseredni. Utálom a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot, a sok-sok tényezőt, ami belerondíthat az egyenletekbe. És most minden tervem a jövőre nézve romba dőlt, kicsúszott a talaj a lábam alól, pedig a keretek és célok azok, amik egyenesben tudnak tartani. - Tudom. - válaszolom, pedig igazából látszik az arcomon, hogy ugyan rábolintok a szavaira, de ugyanúgy el akarom várni magamtól, hogy soha, senkinek nem fogok ártani - legalább is élvezettel soha! A mantra egyben tart, sikerül fókuszálnom majd, szükségem van rá. Jobb akarok lenni azoknál a friss vámpíroknál, akiket említ, szeretném azt hinni, hogy önmegtartoztatással és szilárd szabályokkal megtalálom majd az utat. Persze lehet, hogy hülyeség, ugyanabba fogok beleszaladni, mint eddig - képtelenség minden körülményre felkészülni. - Az iskolában van talán egy-két idősebb vámpír, ami az átváltozást illeti, de vadászt egyáltalán nem ismerek. Te ismersz? - kérdezek vissza, hiszen én a kis világomban éltem ő pedig eléggé aktívan töltötte az éveit, talán ismerkedett, és még vadászkodott is, közvetve. Mondjuk amennyit mesélt, az elmúlt időszakban főleg a lányokkal foglalkozott, de azért hátha van egy-két név a tarsolyában. Lehet, hogy már azért hálásnak kéne lennem, hogy eddig nem öltem meg senkit, hiába emésztett az éhség olyan nagyon, amikor kiszabadultam, de a szokásaimhoz híven, nem elégszem meg azzal, amit elértem már, még jobban akarom kezelni. Elkezdem pásztázni az embereket, de elkapja az államat én pedig az éhes, de ezúttal meglepett pillantásaimat rászegezem. Engedelmesen bólintok, bár amikor a sikátorba érünk és félrehúzza az ingjét még utoljára kérdezek. - Biztos vagy benne? Igyekszem tasakból inni, nem tudom, hogy fájdalmat fogok-e okozni, vagy hogy seb marad, vagy… - kezdem el hozni az ellenérveket, de tudom, hogy olyan mélységesen bízik bennem, hogy mindenképpen igent fog mondani. Ráadásul ahogy a pillantásaim leszaladnak a nyakára a vámpír érzékeim kiélesednek és szinte hallom az ütemes lüktetést az érben, ami arra vár, hogy beleharapjak. A szemem elsötétül, a fogaim átalakulnak, az egész testtartásom egy ragadozóéhoz lesz hasonló, nem tudom, hogy mennyire lehetek ijesztő, hiába nem szeretnék az lenni, ez nem kívánságműsor. Közel lépek és a nyakára hajolva az ösztöneimtől vezérelve sértem fel a bőrét és harapok le egészen az ütőérig és valójában nem is szívom, csak rátapasztom az ajkaimat és lassan nyelem le a forró vért a testéből. A karjaimmal átölelem, mintha szerelmes pár lennénk csak a sikátorban és a falhoz nyomom a vággyal harcolva, hogy tényleg erősen megszívjam a nyakát, mert tudom, ha elengedem magamat, akkor sokkal nehezebb lesz megállni. Korlátok kellenek, koncentrálnom kell, Ashton van a karjaimban! Koncentrálok, hogy véletlenül se okozzak neki a kellőnél több fájdalmat és a vámpírméreg ami elzsibbasztja és kéjes élvezettel tölti a testét beszivárok a nyakán keresztül.
// Vámpír képesség: II. A harapását már képes befolyásolni, nem okoz fájdalmat, csak ha akar és akár kéjes élvezetet is nyújthat. 3-szor olyan jó a hallása, mint egy átlag embernek, emberi alakban ennek kb. a fele. Emberi alakban ugyanolyan gyors, mint vámpírként.//
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani. Inkább csak próbáld meg a kontrollt, még az is bőven több, mint amit a legtöbb hatalomról megrészegült újdonsült vámpír meg tud tartani. – Nem várom el tőle, hogy olykor viaskodnia kelljen a lelkiismeretével. Onnantól kezdve, hogy megharapták, már más ember, másféle vágyakkal, amiken akár tud is majd uralkodni, de arra nem tehet ígéretet, hogy sosem szabadul el a pokol. Lehet, hogy olyanokat is fog bántani, akiket szeret, és még élvezetét is leli magát benne. Ez egy ösztön, benső késztetés, ami van, hogy erősebb, mint az akarat, vagy a morál. – Teljesen csak a született vámpírok tudják, vagy azok, akik hosszú éve változtak át, és még nem követtek el akkora bűnt, hogy levadászták volna őket. Keresned kell egy mentort, valaki, aki régóta bestia, vagy éppen olyan vadász, aki ismeri a minkéntjét. Én sem mennék olyan medimágushoz, aki még sosem kötözte be magát, vagy nem volt olyan hosszan elhúzódó betegsége, ami alapján meg tudja ítélni, hogy mennyire fájhat. Hidd el, precedensekből kell tanulni, nem pedig úgy, mint az iskolapadban. – Sok szörnyeteget levadásztam már, vámpírokat is, némiképpen tudom, hogy miről beszélek, ám én nem vagyok az, és csak a szörnyeteg oldaluk alapján tudok véleményt mondani, mert vámpír barátom még nem volt. Ám azt tudom, hogy nagyon is emberek egy szintig, ha nem lendülnek át, ezért kell még időben elkapni a dolgot, ráerősíteni arra, hogy ezt meg kívánja tartani. – Az mindegy. Most itt vagy. – Felelem vállat vonva. Ő a hollóhátas, nem akarok neki filozófikus téziseket hangoztatni, hogy az idő csupán illúzió. Ha az időt venném alapul, akkor úgy érezhetném, hogy elpocsékoltam az életemet, mert itt állok már évekkel a roxfort alapképzésének befejezése óta, és nem jutottam semmire. Csak hajszolom a kalandot, egykor a megmentendő lányok számától tettem függővé a hősiességemet, aztán jól pofára estem Nathalie csalfa ármányától, és tulajdonképpen zsákutcában vagyok. De ha az az utam, hogy segítsek a barátomnak, ez legalább egy nomrális cél. Követem a tekintetét, látom, hogy már teljesen ki van éhezve, így nem is fogja tudni elengedni magát. Az álla alá nyúlok, és magam felé fordítom az arcát. – A-a. Most velem vagy. Én pedig veled. – Fogom kézen, és még a zene előtt bevezetem a szórakozóhely mögötti sikátorba. Meglazítom, az ingem, hogy aztán a tarkójára simítsam az ujjamat. – Nagy levegő. – Húzom magamhoz, tegye, amit tennie kell, én pedig felkészülök a fájdalomra, bár tudom, hogy ha olyan módon harap meg, hogy élvezzem, akkor még érdekes is lehet a dolog. Kissé talán intim, de legalább nem valami járókelőt tép szét.
Már én is talán jobban megértem, hogy nem lehet csak úgy nyugodtan élni az életemet, valahogy mindig jön a pofon és ha nem vagyok rá felkészülve, akkor összemorzsol. Egész életemben próbáltam mindenre felkészülni, szinte beteges alapossággal, minden az élére hajtva, megtervezve, kicentizve, de ez nem elég. Nem lehet a szobából a pergamenek felett görnyedve megtervezni az életet, mert ahogy kiteszem a lábam, ahogy nem figyelek oda, minden összeomlik. Így is történt. Hogyan is számolhattam volna azzal, hogy Benjaminék kertipartijából tragédia lesz és Sashát elveszítjük, vagy azzal, hogy Sheree után engem is átalakít egy vámpír? - Soha nem fogok élvezettel ölni, ezt megígérhetem. - válaszolom, és jelen pillanatban tényleg komolyan gondolom, legalább is a vérivás tekintetében, hiszen a szüleink gyilkosait, akik Lioneáhnak ártottak, vagy aki Sashát támadta meg még két éve, mindannyiukat gondolkodás nélkül képes lennék megtámadni. Nem tudom, hogy mennyi fakad az elmúlt egy év keserűségéből és mennyire voltam vérszomjas mindig is. Végül is ereklyevadásznak mentem és nem véletlenül, én is el akartam jutni egyszer a terepig, a kalandokig, csak… csak azt hittem, hogy addig otthon minden rendben lesz. - A logikus oldalam érti, hogy ezzel erősebbé váltam fizikailag, de még nem sikerült megemésztenem egyszerűen. Talán majd ha teljesen kezelni tudom a vérszomjamat és szembenéztem mindenkivel, akinek tudnia kell róla. - vallom be, de valahogy úgy sejtem, hogy rossz sorrendbe mondom, csak akkor fogom tudni kezelni teljesen a vérszomjam, ha a testvéreim megbocsájtottak és elfogadnak. Akkor talán én is elfogadom magamat. - Több, mint fél évre tűntem el. - szólalok meg halkan, amikor azt mondja, hogy én nem omlottam össze, én megyek tovább. Dehogyisnem omlottam össze! Beképzeltség lenne, ha most szó nélkül elfogadnám a szavait, de megértem, hogy bátorítani akar és látom is rajta, hogy akármi is történt, ő mellettem áll és ezt nagyon értékelem. Végül ahogy a zenefelé biccent újraélednek bennem a gyerekkori emlékeink, amikor belógtunk ide és végigtáncoltuk az éjszakákat és elfelejtettük minden bajunkat, a szüleim halálát, Lio kezelhetetlenségét, a felelősséget, ami mindig is agyonnyomott és bólintok, hirtelen ugyan vérszegényen, de elmosolyodva. Követem és ugyan számolnom kell egy olyan problémával, hogy rövidesen innom kell, különben minden perccel egyre kezelhetetlenebb lesz a vérszomjam. Tehát néhány perc tánc után már elkezdem pásztázni a környezetünket, hogy áldozatot válasszak. Igazából nem olyan nehéz, kimondottan csinos vagyok, telt keblekkel, ha esetleg elkezdek szemezni egy pasival Ashton válla felett...
Tudom, hogy az egész életem egy nagy káosz, hiszen mindig megértő, és empatikus voltam akivel csak lehetett, ezért is vallom a régi, már elavult lovagi eszméket. Békére törekszem, amellett viszont vonz a harc heve, ezt sokan következetlenségnek fognák fel, pedig én értem, hogy miért teszem. Sera láthatóan félt a válaszomtól, pedig neki aztán tudnia kéne, hogy ha valakit a szívembe zárok, azt csak nagy csalódás, átverés után fogom ellökni magamtól, ő pedig a testvérem, ha nem is vér szerint. Úgy tartom, hogy nem az a család, ahova születik az ember, hanem akit választ maga mellé. - Azért érzed ezt, mert nem született bestia vagy, és neked uralkodnod kell rajta. Van, akinek az a sorsa, hogy élvezettel öljön, te más leszel. Vagy.. megteheted, hogy a gonosz ellen harcolsz ezzel a frissen szerzett erővel. Akkor nem fogod utálni magad, én meg sosem foglak. – Simogatom meg arcát, amolyan nagybácsis kedvességgel, hozzám bármikor odajöhet, sőt, akár én magam megyek vele, hogy támogassam. Nyilván az már elrugaszkodott perverzió, hogy belőlem igyon, de még azt sem bánnám, hiszen a vér iránti vágyát úgy ki tudja élni, és talán engem nem ölne meg, mást sem bántana. – Akkor valóban szörnyű időszakon mész át kedves. Viszont tudnod kell, hogy sosem tarthat örökké ez a periódus. Mindig jönnie kell a jónak. Talán éppen a személyemben. A jó oldalát kell nézned. Élsz, meg élni akarsz. Van, aki úgy összeomlik a haláltól, vagy éppen attól, hogy mi lett ő maga, hogy teljesen elengedi magát. Te viszont mész tovább. – Felállok, és nyújtom a kezemet, bátorítóan, bíztatóan. Tekintemben az van megírva, hogy mindig mellette leszek, és nem kéne megint ilyen hosszú időre elvállnunk egymástól. Nem szükséges, hogy ezen az éjszakán mindent kibeszéljen magából, talán ideje feledni a bút. Igaz, hogy már ittunk, de az utca másik végéből hangos zene szól, arrefelé biccentek a fejemmel, hátha van kedve bulizni, táncolni, maga mögött hagyni a sötét, komor gondolatokat. Persze ha visszahúz, hogy inkább bújna, mesélne még, akkor visszaülök inkább. Az ő döntése, most ez csakis róla szól.
Nevetséges, de valamilyen mély ösztön a tűzre kissé összerezzen, mintha az éjszaka teremtményeként nem lenne szimpatikus ez a hasonlat, de igazából minél riasztóbb a tűz gondolata, annál nagyobb áldozat és nagyobb kincs, hogy belemenne értem. Hálás vagyok neki, végtelenül, és sok mindent megkérdőjelez a múltamban, hogy ilyen támogató és hogy sosem szűnt meg a barátom lenni. Én tényleg azt hittem, hogy haragudni fog, hogy eltűntem, vagy legalább is csalódott lesz, és ugyanezt gondoltam a testvéreimre is… Ha Ashton ilyen jól kezeli, ha mellettem áll a gyászban és a veszteségek sorában, akkor talán tényleg feleslegesen féltem és a Nicolas és Lioneah is megértő lesz? Bár lehet, hogy Nicolas már mindent tud, hiszen auror, talán visszajutott a nevem a minisztériumba és a londoni parancsnokságra. De nem keresett fel - vagy nem talált meg, hiába próbálta, hiszen nem egyszerűsítettem meg senki dolgát. Most, hogy Sheree helyzetébe kerültem, sokkal jobban megértem, hogy miért nem avatott be azonnal és hogy milyen szenvedés volt a vérszomj megzabolázása, bár az ő esetében egyszer nem is sikerült... Nem távolodik el, nem látom a félelem egy szemernyi morzsáját sem, csak az aggodalmat érzem ki a kérdéseiből és a meglepődöttséget, én pedig egy hatalmasat szusszanok, mintha egy hegyomlás zúgott volna le a mellkasomról. - Már hónapok teltek el, de… nem túl jól. Szerencsére nem történt végzetes baleset egyszer sem, de sokszor elfogott az éhség, és volt már, hogy megtámadtam ártatlanokat… borzalmasan érzem magam tőle, Ashton. - vallom be, hiszen az egész életemben vigyáztam az emberekre, még ha nem is úgy, mint egy auror, de gondoskodtam róluk minden erőmmel, figyelmes voltam és anyáskodó, most pedig van, hogy akaratuk ellenére elveszem, ami kell, és ez nagyon is megbotránkoztat. Legalább is ezt mutatja az arcom, miközben a lelkem mélyén valami kettősség feszül egymásnak, hiszen a családomtól és a barátaimtól távol rengetegszer előfordult, hogy élveztem, ha pasik meghívtak erre-arra és igen is elvettem, ami kellett. Lehet, hogy csak jó ember szerettem volna lenni mindig is, de sose voltam? - Amikor elszöktem az első utam a legközelebbi parancsnokságra vezetett, de… nem volt egyszerű, hiszen viszonylag friss vámpír voltam, gyenge és kezelhetetlen, mire sikerült a vallomást megtennem Plymouthban, addigra a helyszínre érve a vámpírnak nyoma se volt. - fejezem be, egy elképesztő katasztrófa sorozaton mentem végig, nem csoda, hogy így össze vagyok törve és ennyire nem tudom, hogy mit kéne kezdenem az életemmel. - És ezután értem haza Sasha halálhírére… - teszem hozzá, ezt már elhaló hangon kicsit, “tetézve” a szörnyűségeket. Valahogy tényleg úgy érzem, hogy megkönnyebbültem, főleg, mert Ashton elképesztően támogatóan fogadta, tényleg erőt és lelkesedést adott, hogy a többiek elé állhassak. Néhány éve, egy évtizede még esélytelen volt, hogy egy vérlény a varázslótársadalom elismert tagja legyen, de talán ma… Ma már sikerülhet úgy tovább élnem az életem, hogy a lehető legkevesebb aspektusa változzon meg. Bár Sasha nélkül… Sasha nélkül már minden mindegynek tűnik, újra és újra a szívembe mar az emléke és a mérhetetlen bűntudat, hiába magyarázta el Ashton, hogy nem az én felelősségem és nem az én hibám volt.
- Ha a többiek nem mennek el veled, én szívesen megteszem. Tudod, hogy tűzbe mennék érted. – Lehet, hogy a testvéreitől eltávolodott a gyász kapcsán, meg velem ritkán tartotta a kapcsolatot, de sosem szűntem meg a legjobb barátjának lenni, ezért ha évente találkozunk is, bármikor küldene baglyot vagy patrónust, azonnal ugranék. Látom, hogy mennyire szomorú, aprólékosan próbálja újjáépíteni széttört életetét, de ha az kell, hogy gyakrabban találkozzunk, hát legyen, nekem bőven lenne rá igényem. Talán éppen hogy egy kicsit a baráti vonalra kéne rámennem az örökös szerelmi bánkódás helyett. Túl sok lány vett körbe az elmúlt pár évben, kezd csömöröm lenni, nem is árt, ha egy baráttal lógunk inkább együtt. Kiváncsian várom, hogy mit szeretne mondani, elsőre megijedek, hogy megerőszakolták, mert az elrablás nagyon errefelé viszi a témát. Nyilván az sem jó, ami történt vele, de megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy az iszony legkisebb jele nélkül öleljem szórosan magamhoz. Cseppet sem félek, hiszen a legjobb barátom karjaiban vagyok a legnagyobb biztonságban, látom, hogy tudja uralni, de ha mégsem, akkor sem tudnék értelmesebb halált elképzelni, hogy az öljön meg, akit szeretek. Legalább lenne értelme annak, hogy elszabadult benne valami ösztön, aminek nem tudott parancsolni, mert nem egy ismeretlent bántott volna. De ez fel sem merülhet, mert tudom, hogy erős jellem, ráadásul én is vigyázok rá. – Sajnálom, hogy ez történt. És hogy vagy? Hogyan kezeled? És mi történt az elrablóddal? – Rengeteg kérdés merül fel bennem, az én romantikus bajaim ezek alapján bőven eltörpülnek amellett, hogy neki mennyire felfordult az élete. Nem csak a huga halt meg, ő maga átkozott életet él, de én itt vagyok, és nem fogom hagyni, hogy baja legyen. Ha kell, összeköltözünk, együtt alszunk, khm.. Bármi, csak hogy jobban legyen.
Én vajmi keveset tudok a bestiákról, nem is lett volna időm arrafelé orientálódni a testvéreim mellett, inkább szorultam a könyvek közé, amire persze nem lehet sok panaszom, az a fajta vagyok, aki könyvekből szerzi az információkat és onnan bogarássza ki, hogy hol található egy-egy ősi ereklye. - Még szerencse! - válaszolom gyorsan a szavaira, csak az kéne még, hogy újra kitörjön egy háború, akár muglikkal, akár mágusokkal, akár a vérfarkasokkal. Így is van éppen elég tragédia a világon és a családokban, hiszen… Háború nélkül is erőszakos halált halnak lépten-nyomon az emberek. Nem mondom, hogy bennem nincsen tenni akarás, bár jelen helyzetemben látszik rajtam, hogy kicsit megkopott a fényem, de hát ez… magától értetődő. Emészt Sasha halála, mindenkinél jobban a saját hibámnak érzem, ráadásul a tény, hogy az én életem se lesz már soha ugyanolyan, de még hasonló se ahhoz, mint múlt nyár előtt.. - Igazad van, talán ha most túlkompenzálva túl erősen próbálkozom, akkor csak erősebben utasítanak el. Talán meglátogathatnánk a család barátait a tavaszi szünetben. Csak nem tudom eljönnének-e egyáltalán. - válaszolom a tanácsára, látszik, hogy a magabiztos, rendszerető, mindig mindent görcsösen tervezgető énem teljesen derékba lett törve. Azt nem mondom, hogy esély sincsen rá, hogy visszatérjen, de annyi szent, hogy sokat változtam, mintha egy évtized telt volna el. A szememben ott van az aggodalom, csak úgy sugárzik belőle, és a tekintetem egészen megváltozik, ahogy a szembogaram feketesége elkezd kiterjedni, de csak néhány pillanatra, mert mély levegőt véve erőt veszek a késztetésen, a szomjúságon, ami a körülöttünk hömpölygő embertömeg miatt, és persze Ashton ölelése miatt elfogott. Nem tudom, hogy észreveszi-e a változást, de ha igen, ha nem, ki kell mondanom. - Amikor elmentem azon a nyáron velem is történt valami. - kezdek bele újra, kicsit megremegve ismételve magam, póbálom összeszedni a bátorságomat, hiszen ő lesz az első, akinek elmondom és még annyi mindent kell elintéznem, hogy a gyomrom minden gondolattól egyre erősebb görcsbe rándul. - Ha tudtam volna, hogy mi történik, akkor se tudtam volna visszajönni, mert… egy vámpír elrabolt és átváltoztatott. Én… vámpír vagyok. - suttogom halkan, közelhajolva, bár a közelünkben nincsenek sokan és a zene és a fények miatt beleolvadunk a helybe, de akkor is. Talán képes se lennék hangosabban mondani, még nem sikerült felfognom az egészet, főleg azért, mert fogalmam sincs azóta sem, hogy miért történt. Először Sheree aztán én, ez nem lehet véletlen és még sem kerestem még fel a barátnőmet, hogy elmondjam neki, mert túlságosan eltöltött a saját nyomorom, az érzés, hogy nem csak Sashát kellett eltemetnünk, hanem valahol, a szívem mélyén, magamat is eltemettem. Szeretnék abban bízni, hogy nem ijesztem meg, hogy van annyira liberális, hogy cseppet se zavarja, hogy lényegében minden pillanatban, amikor hozzámér vagy megölel, én a szívének lüktetését, a vérének melegét érzem meg először, de azért kicsit felkészítem a lelkemet arra is, hogy hirtelen eltávolodjon tőlem.
Az én régimódi, konzervatív életmódomban az ereklyevadászat és a bestiák kezelése gyakorta összefolyik, hiszen a kincseket őrző szörnyetegeket is le kell győzni valahogy. De mindig is érdekeltek a csillogó-villogó varázstárgyak, mintha valami szarka lennék, aki csak arra megy, hogy valami fényeset tartson a csőrében. Nem is a pénzről van szó, és próbálok én szerény lenni, de sajnálatos módon rajtam kívül legfeljebb Nathalie nagybátyja használta rám a sárkányölő címet, de mint kiderült, az is csak okkal volt, hogy befűzzön a bárókisasszony átkának feloldozásához. Rég volt már. - Ugyan. Én is ezzel próbálom fényezni magam, de még mindig az apám árnyékában élek. Ő aztán tényleg megmentette egy báró életét, a csatamezőn, még vagy ötven éve, amikor voltak érdemi háborúk. Manapság, amióta a Sötét nagyúrnak leáldozott, jobbára béke van, és a magamfajta harcőrülteknek pihen a kardja. – Na ezzel nem azt mondom, hogy bánom a dolgot, de mégiscsak a véremben van, hogy másoknak segítsek. Nem akarom ezzel provokálni a karmát magam ellen, de valahogy mindig azt gondoltam, hogy jó lenne egy szappanopera főszereplőjének lenni, igaz; ezt Nathalie drámája meg is adta nekem, s nem is esett jól a lelkemnek. Kész tragikomédia lett a vége, nekem pedig egy életre elegem lett a sárkányokból, a bárókisasszonyokból meg főleg. – Azt mondom, hogy tartsd velük a kapcsolatot, de.. nem vagy az anyjuk. A családnak össze kell tartani, de nem görcsös módon. Esetleg dobd be, hogy szervezzetek valami közelgő ünnepséget közösen. Így nem magadra tolod a felelősséget. – Ötletelgetek, mert megmondóembernek jó vagyok, noha nekem már nincsen családom, úgyhogy lehet, hogy mindez butaság, de hátha nem is igazi tanácsot akar, csak beszélgetni, együtt bulizni, mint régen. Sokszor hitték azt rólunk, hogy egy pár vagyunk, mert gátlások nélkül együtt táncoltunk, és jól éreztük magunkat kötöttségek nélkül. Na ezért jó, ha az embernek ellenkezű nemű a legjobb barátja. – Ash..? De régen szólítottál már így. Mi.. ? Mi történt? – Azért itt én is befagyok, mert nem szokása így megrettenni, de most úgy érzem, hogy valami borzalmas hírt fog közölni. De mi mi lehet borzalmasabb Sasha halálánál? Ő ölte meg? Ugye nem?
Nem véletlen, hogy míg Ashton az ereklyevadász szakon hiába van egy évvel alattam, már sárkánygyíkokkal hadakozott a mágikus relikviákért és a koboldok kovácsolta páncélt kapott és kardot, addig én semmit sem tudok felmutatni a kutatásaimon kívül, amik csak papíron léteznek. Még ha az Excaliburról is van szó, ami nem egy ereklye a sok közül, hanem világhírű, ameddig nincs a kezemben, semmi sem vagyok szakmai tekintetben. Én nem mehettem sehová csak úgy, soha nem voltam független, vigyáztam a családomra, a barátaimra, és akármennyire komolyan vettem a tanulást, a terepmunkák elmaradoztak, éppen azért, mert a kapcsolataimat és persze főleg a testvéreimet tettem az első helyre magam helyett. - Te már letettél legalább valamit az asztalra, papír ide vagy oda. - jegyzem meg halkan, egy vérszegény mosollyal, amiben ugyan ott a bátorítás, de a végtelenül elkenődés is a saját életem miatt. - Köszönöm! - válaszolom újra, azt hiszem jelen helyzetben ezerszer is képes lennék megköszönni, hogy miután észrevette a búslakodásom és meghallgatta mi történt, nem tett egy éles hátraarcot abban a hitben, hogy ezen úgy sem tud segíteni. Lehet, hogy a múltat nem tudja megváltoztatni, senki se tudja, de az, hogy bátorít, nagyon sokat jelent. Érzem, ahogy Ashton suttogása szelíd leheletként éri a nyakamat és kell néhány pillanat, míg meg tudok szólalni. - Igazad van. Lio és Nicolas… mindketten felnőttek, és már maguknak választják meg, hogy mit akarnak csinálni, hogy feldolgozzák ezt az egészet, ahogy én is. Ha ők képesek egy esélyt adni nekem, nekünk, hogy újra egy család legyünk, akkor menni fog, ha nem... akkor sem adom fel. - válaszolom elgyötörten igazat adva, miközben felsejlik a fejemben mind az a rossz is, ami Lioval történt, amiket rengeteg idő árán ki tudtunk szedni belőle, és ami a keserűségének a magját is jelentette talán mindig is. Nem tudom, hogy szabad-e az ő kínjait az enyémhez hasonlítani, hiszen lényegében akaratom ellenére az egész életemet megváltoztatta egy férfi és nem tudom miért, vagy hogy képes vagyok-e teljes mértékben elfogadni magam… így. Ahogy végignézek a fiún, a maga mesébe illő griffendéles hősiességével, és támogatásának minden melegségével, és hirtelen kibuknak belőlem a szavak. - Ash... Más valami is történt.
Bestiamesternek tanulok, és van egy olyan furcsa érzésem, hogy talán jobban kellene most figyelnem az érzékeimre, de félreteszem a gondolatot, úgy vélem, hogy a közelben lehet valami ólálkodó szörny, hiszen Seraphine-t már régóta ismerem. Mindig ő volt a legjobb barátom, és ez nem függött attól, hogy mennyit vagyunk együtt. Nem zavart, hogy neki három testvére is van, még én is helyet kaptam a szívében, most pedig fordítunk a felálláson, az én apró problémáim mellőzendők, neki van szüksége ezúttal a támogatásomra. - Ugyan, ezt a szakot a végtelenségig lehet tanulni, az se biztos, hogy egy papírral többet érek, mint nélküle. A levél önmagában nem elég, keressük fel őket. Veled megyek. – Bólogatok magabiztosan, hiszen ebben jó vagyok, a bajba jutott hölgyek az én specialitásom, noha itt nincsen szó romantikus vonaulatról, de mégis, a női lélek rejtelmeit úgy érzem az én tisztem békében a maga szépségében megőrizni, óvni. Végülis a lovagiasság még nem halt ki a világból, amíg én élek, legalább ilyen szinten megtartom. – Sashát sem felügyelhetted mindig. Érte sem voltál felelős. Egy iskolai órán is lehetett volna balesete. Megértem, hogy hibáztatod magad, de tudd, hogy ez csak önvád, amit majd el tudsz engedni. – Csóválom a fejemet sajnálkozva, az ölelést már lazítottuk, de Seraphine úgy érzem teljesen maga alatt van, nehéz bármit mondanom, amivel ki tudom billenteni, bár nagyon szeretnék segíteni. – Ők pedig már felnőttek, tudniuk kell talpra állni, és amit tehetsz, hogy készen állsz, ha kellenél. Vagy szervezhetnél olykor valami közös családi programot. A tragédiákat nem tudod csak úgy elkerülni, hogy tönkretegyék az életedet. – Suttogom a fülébe kedvesen, mert nem lesz egyszerű kibillenteni, de hátha. Lehet, hogy el kéne vinnem táncolni, amivel el tudnám terelni a figyelmét. Vajon hogy reagálna, ha megkérdezném?
Azt hiszi, hogy az ölelése nem tetszik, és már szaladna ki a számon, hogy hülyeség, ellenkeznék, de nem lehet. Tényleg jobb, ha elenged, ha eltávolodok tőle, ha nem érzem benne azt a lüktető érzést, a vér melegét. Vissza kell szereznem a józan eszemet, és mivel nem öntöttem fel a garatra így ez annyira még nem lehet probléma. Régen, amikor megismerkedtünk Ashton úgy érezhette mellettem, hogy én vagyok maga az otthon, nevetés, szeretet, melegség, a vidám nővér vagy a törődő anya, mikor mire volt szükség. De most teljesen megváltozott a kisugárzásom, egészen olyan, mintha sötét fellegek gyűltek volna körém. Amit persze tulajdoníthat annak, hogy elképesztően meggyötört Sasha elvesztése, pedig nem egészen ennyiről van szó. - De, fognak hibáztatni. - válaszolom egy kicsit szomorúan, kicsit tompán, majd felsóhajtok. - Köszönöm, jó lenne, ha elkísérnél, talán elég lenne, ha levelet küldenék nekik a Roxfortba és odamennénk, még te sem fejezted be a szakot, ugye? - hullámzok kicsit a témák között, mintha a tanulmányaira áttérve lenne hová menekülnöm. - A szüleim halálárt lehet, hogy nem vagyok felelős, de Sasháért igen. Nicolas a szüleink útjára lépett, az egyetem óta esélye se volt annyi időt tölteni a többiekkel, mint nekem, én pedig… én pedig elnapolhattam a gyakorlatokat, hogy csak az elmélettel törődjek, mert Sashának és Lionak szüksége volt rám. Egyetlen egyszer mentem el egy küldetésre és bíztam másra őt, és mire visszatértem a halálhíre fogadott. Mondd meg, mi ez, ha nem bűntetés? - kérdezem kétségbeesett hangon, kicsit talán színpadias szavakat és fordulatokat használva, de ha egyszer így érzem? Már ezerszer lepörgött bennem ez a beszélgetés, ami megmagyarázza az önvádomat és a bűntudatomat, szinte olyan, mintha nem is hozzá beszélnék, hanem magamat győzködném, hogy igen is minden az én hibám volt. - Nicolas-nak most kell befejeznie a mesterszakot… Lioneah pedig… még nem bukott ki… - válaszolom kicsit tétován, egyértelmű, hogy még ezek is leginkább feltételezések, annyira elvágtam magam az életemtől, hogy csak tippelem - és remélem -, hogy még rendesen bejárnak az iskolába. Elég az, hogy én kihagytam egy teljes évet és eltűntem, hiába hitte Lio, hogy ő a család szégyene, még is csak én hagytam el őket előbb…
Érzem, hogy kissé megfeszül, ezért én lazítok az ölelésen, hogy ne érezze azt, hogy bármi is kötelező. A gyászt nem lehet csak úgy beazonosítani, minden pillanatban változhat az ember közérzete. A lányok egyébként is bonyolultak, Sasha nem csak a kishuga, hanem szinte a lánya volt, annál pedig talán nincs is rosszabb, hogy az hal meg, akit neveltél. Szerencsére én még a közelében sem vagyok annak, hogy bárkit így elveszítsek, mert én meg túl érzékeny, naív típusként talán nem is élném túl. – Ha gondolod elmegyek veled. Amolyan támogató barátként. Ezt nektek kell most lerendeznetek, de kétlem, hogy bárki is hibáztatna téged. – Az persze még inkább riasztó, hogy nem tudom felmérni, mit is tehetnék. Nem vagyok medimágus, a tudásom megreked a szörnyek vagdalásán, és néhány jól elhelyezett bók szintjén, de nem szokásom vigasztalni senkit, még csak barátaim sincsenek. Szépen felépítettem a délceg lovag modeljét, aki magányosan olvasgat, amikor éppen sárkányt öl, vagy szüzeket szabadít fel egy gonosz varázsló karmaiból. A mesék világába nem férnek bele a bonyolult, hullámzó érzelmek. Talán ezért is nem találtam meg még a nagy szerelmet, mert totálisan nem értek hozzá, olyannyira, hogy ez már kész csőd. – Nem vagy felelős a szüleid haláláért, és neked is élned kell az életedet. Nem a te kereszted az, hogy a családot összefogd. – Helytelenítem az önsajnálatát, mert a szülei mielőtt meghaltak, sosem várták, nem várhatták el, hogy majd a legidősebb nővér lép a helyükbe, ha bármi történne. Jellemzően egy keresztszülőt szoktak ezzel meghívni, de mi van, ha a testvéreknek nincsen támogató családja? – A többiek mihez kezdtek? Nicolas? Lioneah? Mit tudsz róluk?
Tudom, hogy már semmit sem lehet tenni, legalább is visszacsinálni nem tudjuk ezt az egészet, ami volt elmúlt, a kishúgom csatlakozott a szüleimhez és szeretnék hinni abban, hogy a mennyországban most boldogok és örökké azok is lesznek, várnak rá, hogy életünk végén mi is csatlakozzunk hozzájuk. Bár hinnék benne! De ugyan ismerem a keresztények hitét, ahogy rengeteg más vallásét is, hiszen ereklyevadászként ezek a mitológiák erős táptalajok a különféle ereklyét kutatásában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hinnék is akármelyikben, főleg, mióta… mióta azzá váltam. Belebújok a karjaiba, jól esik a puszi, de ahogy megérzem a testemmel a melegét és a vérének a lüktetését az ereiben, kissé összezavarodok. Igaz, hogy már hónapok teltek el azóta, de ez egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsam az önkontrollt. Elszorul a torkom, amikor a testvéreimre tereli a szót, és elhúzódom tőle, de látszatra csak azért, hogy a szemébe nézhessek, nem azért, mert megsértett volna, vagy kéretlen lenne a kérdése-tanácsa. - Olyan erős volt a bűntudatom, hogy képtelen voltam a szemük elé kerülni. Csak a sírnál találkoztunk össze, és ott is tartottam a távolságot és amint vége szakadt a szertartásnak eltűntem. - vallom be, bár nem ez az egész igazság és az arcom elárulja, hogy szinte undorodom magamtól a történtek miatt. - Nem tudom, hogy most hogyan jelenhetnék meg előttük, hiszen éppen akkor nem voltam ott, amikor kellettem. Se Sashának… se nekik… - elcsuklik a hangom, kell néhány pillanat, de könnyem nem csordul ki és sikerül visszatartanom a teljes összeomlást. Ha a találkozónk néhány hónappal ezelőtt lett volna, akkor még vadul zokognék a nyakába összefüggéstelen mondatokat összehordva. Most is elképesztően tépnek az érzések, de legalább annyira nem, hogy kitörjön belőlem a sírás itt a szórakozóhely közepén - költői túlzással, hiszen ez lényegében a legmeghittebb sarok. - Azt hiszem nem kellett volna ilyen önzőnek lennem. Nem kellett volna az ereklyevadász szakot választanom, nem kellett volna engednem a kalandvágynak, itt kellett volna maradnom, valami unalmas, háztartásbeli boszorkány szerepében, mert kit érdekel… kit érdekel, ha nem látom a világot, vagy nem találom meg azt a rohadt kardot, talán én is elmentem volna az rokonainkhoz, velük lettem volna, máshogy lett volna. - ragad el újra a múlt, pedig igazán igyekszem a jelenben maradni. Az éhség mardos és a pillantásaimmal most a pohárra fókuszálok, inkább, mint hogy az ereje teljében járó, forróvérű barátomat nézzem. Fel akarom hozni a nőügyét, de ahogy visszatereli rám a szót érzem, hogy egyelőre hiába erősködnék, hiába akarnék az ő lányregényében jótékonyan elsüppedni. Néhány évvel ezelőtt már függnék minden szaván és azon tanakodnánk, hogy milyen lány is illik hozzá, és hogy küzdjön a szerelméért, mert én sose tettem, ha tényleg ezt akarja, akkor a csillagokat is hozze le a lányért, most meg… Csak magamról beszélek!
Fogom a kezemet, még a hajam is tisztára leizzadt, annyira meg vagyok rettenve a hallottaktól. Az én világomban a szörnyek a felnőtteket bántják, az ellenük feszülő vadászokat, vagy éppen ártatlan fiatal nőket ragadnak el, de hogy gyerekekhez törjenek be, hogy sokkot okozzanak.. Ez még nekem sem fér bele. Észre sem veszem, hogy a kardom markolatára téved a kezem, mintha azzal akarnám elpusztítani a láthatlan ellenséget. – Én is az vagyok. És nagyon sajnálom. – Vonom magamoz őt, és egy puszit nyomok a feje búbjára. Ez még második elgondolásra is iszonytató, ép ésszel felfoghatatlan, de így már értem, hogy Serahpine miért nem adott magáról semmi hírt, én meg a háremmel voltam elfoglalva, valahogy bele sem gondoltam, hogy neki sokkal komolyabb gondja lenne. Legalább egy virágot vinnék a sírhoz, de attól félek, ha valami szörny ragadta el, akkor a sír nem több egy márványtömbnél, nem fekszik benne már senki. – A gyász mindig kettétöri az életünket. Nem tudok.. nem adhatok értelmes tanácsot. Tudom, hogy nincsen senki támaszod, de.. az egyedüllét sem megoldás, úgy csak felfalnak a démonaid. A testvéreid hogy viselik? Főleg a másik húgod? – Tudom, hogy Lioneah nagyon labilis, és hogy Sera épp most mondta, hogy nem tudja, de azt akarom sugalni, hogy fel kéne venni velük a kapcsolatot. A család mindenek előtt, és neki azért még van, még ha egyre csonkább is. Az egykori dicső McCaine familia teljesen széthullik, de még nincs minden veszve. A kérdésre legyintek. – Bonyolult, de nem komoly. Nőügy. Szóra sem érdemes. – Beszéljünk inkább róla, holott tudom, hogy nem ártana inkább elvonnom a figyelmét, de én sem tudok ebből csak úgy váltani.
És én úgy szerettem segíteni neki, ha szüksége volt rám, vagy éppen együtt szórakozni, és a szüleim halála óta nem is nagyon volt példa arra, hogy komoly problémát az asztalhoz hozzak, bár Nicolasnak volt egy kétségbeejtő időszaka, amikor azt hittem, hogy ott hagyja az auror kapitányságot, Lio pedig mindig is nehéz dió volt, de nekem… közvetlen nekem nem voltak nagy problémáim. Én voltam, aki minden problémájából először talpraállt és folytatta az életét, és a környezetét is felsegítette bármi áron. De most nem ez vagyok. Ez most már az utolsó csepp volt talán, és kicsit úgy érzem, hogy… megtörtem. Ilyen fiatalon már három családtagomat temettem el, ebből egy lényegében már az én gyámom volt, a kicsi húgom, Sasha. És én cserben hagytam… Próbálom magam egyben tartani, nem sírok, de látszik, hogy egy év semmire sem elég és még egyáltalán nem vagyok túl rajta. - Nem tudom… nem tudom. Talán ez a legrosszabb, hogy nem tudom. A gyerekek sokkosak voltak, alig tudtak elmondani valamit a történtekről, az aurorok pedig bevontak szörnyvadászokat a nyomozásba, de nem sikerült megállapítaniuk pontosan miről lehet szó. Nem tudom… - próbálok elmondani mindent, hiszen úgy tűnik, hogy tényleg egyáltalán nem hallott az egészről. Nem én intéztem a temetést, csoda, hogy egyáltalán előkerültem rá, így hát az, hogy ki kapott levelet vagy értesítést és ki nem, egyáltalán nem rajtam múlott. - Köszönöm. - válaszolom gyengéden, vagy inkább gyengén, magam sem tudom, de mindenképpen szomorú hangon, kicsit elveszetten. Ha a szeretteimről és a védelmezésükről van szó akkor kétlábon járó orkán tudok lenni, ebbe Ashton is beletartozik, akármilyen bántás éri én már kész vagyok kardot rántani képletesen, és a harmadik fél haját leüvölteni a fejéről. Így az, hogy ilyen védelmező, anyáskodó jellemként a kishúgomat, akit a szüleink elvesztése óta inkább én neveltem, mint bárki más… Elképesztően fájdalmas. - Nem tudom, hogy hogyan kéne tovább élnem az életem. Nem akarom és képtelen is vagyok elfelejteni, de akárhányszor eszembe jut a következő érzés a bűntudat. És azt se tudom mi van a többiekkel… - itt elhallgatok, de egyértelmű, hogy a megmaradt testvéreimről beszélek. Aztán sóhajtok egyet, és bár ezt képtelenség megoldani egy este alatt, azért nem akarom, hogy úgy érezze, hogy nem is figyelek rá. - Minden gondod említésre méltó, de csak örüljünk neki, hogy csak egy lányregénybe illenek. Az én életem inkább… horror… Mi a baj? - teszem fel végül a kérdést, és habár a testem minden szeglete zizegni kezd, ahogy felébred bennem az éhség, még sem terelem arra a szót, mert így is kérdést kérdés ér.
Nem zavar, hogy nem kérdez vissza, eddig is úgy csináltuk ezeket a közös találkákat, hogy arra fókuszáltunk, akinek a nagyobb baja volt, és ha egyikünknek sem, akkor elmentünk bulizni. Ám ez az idei, már csak belőlem is kiindulva biztosan nem lesz ilyen év, de tekintve, hogy milyen az ábrázata, biztos, hogy több napos lelkizés előtt állunk. Én is majdnem eldobom az italomat, amikor meghallom a hírt, amely az egész életét befolyásolja, most már semmi sem lesz a régi. Először még nem is tudom, melyik hugáról beszél, aztán leesik; a pici szőkéről. - Úristen.. hogy történhetett ez? Milyen szörnyeteg? Morganéknél? – Dobálom ki magamból a kérdéseket, de mindnek ugyanaz az értelme: miért? Honnan kellett volna tudnom? Egyrészt alig tartózkodom az iskolában, másfelől újságot sem olvasok. Az utóbbi két év Nathalie körül forgott, hogyan mentem meg, hogyan élünk együtt, majd nélküle. Enyhén szólva is elhanyoltam Serát, ez tény, de igazán értesíthetett volna, hiszen azért vagyok, hogy tényleg ott legyek neki. Megállok, és a szembeülésről mellé csüccsenek, hogy átfogjam a vállát, a másik kezemmel pedig az ő kezét. – Nagyon sajnálom, és részvétem. Ehhez képest az én gondjaim említésre nem méltó lányregények. – Hajtom le a fejemet, nehéz most szavakba önteni, hogy vele vagyok, mert nem tudom teljesen átérezni a fájdalmát. Nincsen testvérem, apám is évek óta halott, és ő volt az utolsó családtagom. Még ő küldött el Nathalie apjához, hogy legalább a kezemben legyen az a küldetés, amivel hírnevet szerezhetek magamnak. És mindannyian tudjuk, hogy is végződött.
Nincs is az ölelésemben semmi szexuális volumen, ha esetleg nem lettem volna olyan ideges, hogy igyak, akkor felmerülhetne, mert elképesztően rosszul hat rám az alkohol - vagy a vérszomj? vagy a kettő együtt? -, de most semmi ilyesmiről nincsen szó. Azért ölelem meg, mert szükségem van rá, régen találkoztunk, és mert annyi minden történt, mióta találkoztunk, hogy olyan, mintha egy másik élet lenne. És újra látni végre reményt ad, hogy valami azért nem változott. Leülök, bár inkább hanyatlás, nincs benne semmi nőies kecsesség, aztán figyelem, ahogy kikéri a töklevet. Egy halvány, vérszegény mosoly megjelenik az arcomon, ahogy visszagondolok az évekre, amikor még nem töltöttük be a felnőtt kort, főleg nem a muglik világában, és mindent elkövettem, hogy meghivassam magam valami italra idegenekkel, vagy előadjam, hogy idősebb vagyok, miközben ő halál lazán elvolt a gyümölcslevekkel. Vagy zöldséglével? - Sajnálom. - mondom őszintén, amikor azt mondja, hogy neki is van baja, de vagyok olyan önző, hogy ne kérdezzek vissza - egyelőre. De az emlék átsuhan, én pedig ott maradok megkeseredett valómban. és figyelem az arcát, ami… ami előzékeny, és rám tereli a témát, hogy beszélhessek, de annyira gyanútlannak tűnik. - Ashton… te nem tudod? Múlt nyár végén a kishúgom… Sasha meghalt. Egy szörnyeteg ölte meg, a Morgan birtokon. Ezért tűntem el olyan sokáig. - mondom neki, és bár tény és való, hogy az én barátom volt, és nem az egész családommal tartott szoros viszonyt, de én tényleg és őszintén azt hittem, hogy azért a hír eljutott hozzá. Mi van a mai világgal? Leég egy neves család birtoka, hárman meghalnak, lehozzák a lapok, még se érdekel senkit, senki nem tud róla? Nem akarom ezt érezni, tényleg nem, de egy kicsit látszik a tekintetemen, hogy dühös és csalódott vagyok, mert akárkivel beszélek mindenki teljesen gyanútlan és nem érti mi bajom. Nekik miért nem fáj? Miért csak engem kínoz ennyire? Hogy tudnak ilyen könnyedén tovább élni, észre se venni, hogy mi történik itt és most? Annak már neki se kezdek, hogy velem mi történt, amíg nem voltam ott Sasha mellett, hogy megvédjem, pedig az még önmagában is eléggé sorsfordító, nem hogy így…
Értem én, hogy jó barátok vagyunk, de a pacsi jellemezte a kapcsolatunk, nem pedig ezek a forró ölelések. Pedig külsőre is illünk egymáshoz, meg mindig zsánerem volt a szőke haj, kék szem, de Seraphine akkor is inkább testvér, egy olyan megmondó ember, aki közli, ha hülyeséget csináltam. Ha mindketten negyven évesek leszünk, és még nem lesz házastársunk, akkor ez amolyan jóban-rosszban házasság is lehetne, de amilyen szép és kedves, biztosan talál addig valami karizmatikusabb lovagot, míg én rendbeteszem az életemet, ami eléggé szét van hullva. A rosszkedvem egy pillanat alatt elillan, leülök vele szemben, meg is fogom a kezét, mert látom, hogy sokkal jobban szét van csúszva, mint én. – Ugyan. Ha nincs hír, az is jó hír, hogy nem történt komolyabb baj. – Felelem megnyugtató hárítással, én magam is rendelek egy sima töklevet, nem vagyok egy nagy italózós fajta. Inkább a vonásait fürkészem, lélegzetvisszafojtva, remélve, hogy nem valami olyan hírt közöl, hogy teszem azt, halálos beteg. Hát csak nem! – Te is hiányoztál nekem, örülök, hogy legalább ilyenkor tudunk találkozni. Nekem is kész rámálom ami most van, de nem játszom itt a Hamupipőkét, akire szoros az üvegcipő, láthatóan neked nagyobb gondjaid vannak, először azokat oldjuk meg. – Bólogatok kedves mosollyal, tudom, hogy volt idő, amikor vonzódtunk egymáshoz, de nem akartuk túlbonyolítani. Remélem nem megint ide lyukadunk ki, mert három lány már több mint sok lenne egyszerre!
Habár nem szóltam neki soha, az elmúlt 3-4 évben mindig azt hazudtam, hogy elmúltam 21, ami a muglik között a nagykorúvá válás kora, amikor betehetik a lábukat ilyen helyre és még alkohollal is kiszolgálják őket. Előtte inkább csak titokban slisszantunk be és nem túl feltűnően éreztük jól magunkat, de az elmúlt években nem csak csoda volt, hogy üres volt ez a hely. Ez a mi helyünk! Hogy miért távolodtam el a családomtól, a testvéreimtől, és miért volt rá szükségem, mint fiú barát, ha ott van nekem Nicolas? Azért, mert nagyon ritkán volt ott nekem Nicolas. Elijah volt még, akihez barátként fordulhattam, de mivel a kapcsolat, később pedig a barátság extrákkal bezavart közöttünk, kilencedik környékén eltávolodtunk. De Ashtonnal soha nem feküdtünk le, nem volt tervben soha, hogy felcsípjem, így nem volt semmi, ami instabillá tegye a baráti kapcsolatunk… Azaz de. Az eltűnésem múlt évben. Ahogy meglátom az ő tekintetén is van valami más, valami változás, és az enyém is föld és ég ahhoz képest, amilyen legutóbb voltam. Akkor, bár a szüleink halála nyomot hagyott a családunkon, minden egészen rendben volt, Nicolas menetelt az Auror pályáján, Lio nekikezdett a méregkeverő szaknak, Sasha egy egész hadsereg barátot szerzett, én pedig tervezgettem a nagy kalandot az Excaliburral. Most meg… - Ashton! - szakad ki belőlem a megkönnyebbülés, hogy tényleg itt van, és ahogy a kezét pacsira nyújtja én azonnal elsuhanok mellette és szinte emberfeletti gyorsasággal a nyakában kötök ki. Az ölelésem erős, nem olyan, mint amikor egy gyenge gyámoltalan kislány bújik a nagy erős férfikarba. Ténylegesen kapaszkodok belé, mint aki mindjárt darabokra hullik. - Annyira hiányoztál, nagyon sajnálom, hogy nem adtam életjelet… - mormolom a fülébe, még néhány pillanatig erősen, de persze nem fájdalmasan ölelve, aztán visszahanyatlok az asztalhoz. Az italom érintetlen, nem az alkohol hozta ki belőlem ezt az ölelés rohamot, annyira ideges voltam, hogy még inni se bírtam. Pedig azt mondják, hogy azzal ki lehet engedni a gőzt, de nekem nincsenek olyan jó tapasztalataim vele a közelmúltból. Kinézetre olyan rengeteget nem változtam, de a ruháim és a tekintetem is sokkal érettebb és nőiesebb. Régen is szerettem a csábító, flörtölős boszit játszani, de most inkább sugárzok veszélyes femme fatale jeleket.
Nem vagyok egy túl jó passzban, és éppen a legjobbkor jön, hogy az évfordulónk várható Seraphine-nel. Ez a lány jó ideje el van tűnve, és csak abban bízom, hogy ehhez tartja magát. Volt idő, amikor rengeteget beszélgettünk, vagy ha távol is voltunk, akkor legalább leveleztünk, de az utóbbi években mindkettőnkkel annyi minden történt, hogy lecsökkentek találkáink a kötelező egyre. Kötelező? Természetesen nem az, én mégis tartom magam a megállapodáshoz, hiszen nem attól vagyunk jó barátok, hogy napi szinten látjuk egymást. Sőt, tulajdonképpen olyan szinten nincsen senkivel kötődésem, hogy csak na. Igaz, hogy a nők szempontjából kész kis hárem fordult meg a karjaimban, Nathalie, Evangeline, Nathalie, Melissa, és persze Nathalie. Lassan már tényleg jó lenne egy olyan értelmes nőszeméllyel beszélgetni, akivel baráti kapcsolatot ápolunk, és nem egymásról akarjuk lebűvölni a fehérnemüt. És legalább Sera ismer, nem csak a külsőm érdekli, mint a fent említett nőcik esetében. Szerencsére nem kell csalódnom benne, mert ott ül a helyünkön. Ezzel mindig mázlink van, mert csak egy boxról van szó, de eddig mindig szabad volt, amikor idejöttünk. Lehetne valami rossz szájíz, hogy egy másik párocska ülne a helyünkön? Párocska? Véhletően mások annak gondolhatnak minket, mert mindig olyan bizalmaskodva, egymásra ráfüggve beszélgetünk, pedig inkább testvérek vagyunk, mint szeretők. Habár neki vannak testvérei, mégis engem tisztel meg a bizalmával. Hogy miért? Ezt magam sem tudom, de nekem is kell valaki a másik nemből, aki így átlátja a dolgokat, és objetív tanácsot tud adni. - Na itt vagyok. – Nyújtom pacsira a kezemet, bár a tekintetéből nézve inkább valami ölelésre lenne szüksége, úgyhogy kivárok, és az arcát fürkészem, mert ha én úgy érzem, hogy összecsaptak a hullámok, ő már egyenesen fuldoklik. Mi lehet a baj?
Rengeteg mindent hagytam hátra, amikor elindultam arra a bizonyos küldetésre megtalálni a legendás Excaliburt. Életem legnehezebb és legrosszabb döntése volt, mert a kutatás közben csapdába estem és egy vámpír átváltoztatott és a vérhűséggel igyekezett szolgájává tenni. Nem vagyok benne biztos, hogy mitől tudtam kitörni, talán azért, mert a vámpírlét átka olyan szorosan összefonódik a halállal és a szüleink, pontosabban édesanyánk halála óta számtalanszor láttam olyasmit, amit senki más körülöttem - holt lelkeket. És nem csak láttam őket, hanem ritkán, amikor képtelen voltam ignorálni, kiderült, hogy akár irányítani is tudom őket. De nem volt nagy öröm a visszatérésemben, hiszen hónapokig voltam távol, a McCaine nyakláncom elveszett, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám és hogy ki nem vár rám otthon... A temetés után azonnal elutaztam és minden barátot és családtagot hátrahagytam majdnem egy teljes évre. Amikor eljött az idő, hogy Ashtonnal megtartsuk az éves találkozónkat, amit rituálészerűen minden évben megtartottunk az édesanyám halála napján én éppen fogságban voltam és utólag sem kerestem fel, hogy bocsánatot kérjek a körülmények miatt. Ha el is jött a temetésre, Sasha temetésére, az emlékek a fájdalomtól összemosódnak és most itt ülök, a törzshelyünkön, ahová 14-15 évesen még csak beszöktünk, a kedvenc boxunkban, és egyre csak az ajtót figyelem, érintetlen whiskey-s pohárral magam előtt. Egyszer kétszer még Sheree-vel is jártunk itt, amikor bevallotta hogy elment randizni Tommy-val és pont ide jöttek táncolni. Persze itt mindig eszembe jutottak a szüleim, de az ő ragaszkodása a kellemes emlékhez a sráccal keresztül ragyogta az estét. - Cserben hagytam mindenkit, téged is, meg sem érdemlem, hogy fekbukkanj... - suttogom halkan, az egyik kezemmel felkönyökölve és az államat a tenyerembe helyezve szugerállva a bejáratot továbbra is. Pedig annyira szükségem van rá, hogy beszéljünk! És talán neki is rám... Utána pedig talán Sheree és Dany jön, mert elegem van az önkémtes remete életemből.
Szoknom kell még ezt és persze jó lenne, ha kezelni tudnám a helyzetet és magamat is és jelenleg ez a legnagyobb kihívás egyértelműen. Tommy hatással van rám és ez vámpírként... még nagyobb kihívást jelent, mint normálisan. Nem csoda, ha aggódom és bár ő biztos magában, én sajnos még mindig nem igazán. Még most is félek, hogy a végén valami nem úgy alakul, ahogyan kellene, hogy végül tényleg gond lesz, amivel nem számolunk... vagy főleg ő nem számol és mindezt egy nyilvános helyen nagyközönség előtt... Necces, szó se róla. - Én már... pár éve is láttalak a folyosókon időnként... csak akkor még nem... Igazából azt hiszem most se lett volna merszem odamenni hozzád. - kissé el is pirulok, hiszen ezzel nyíltan kimondom nekem már régebben is tetszett, csak hát nem tudtam hogyan kezdjek neki. Sera adott ugyan tanácsot, de ha nem jön ez a véletlen sérülés és nem futunk össze akkor talán nem ment volna, hogy odamenjek hozzá. Szerencsére így lett, bár közben meghalt valaki általam és Tommy is majdnem, tehát ha innen nézzük akkor annyira nem a legjobbak a körülmények, viszont ha meg nem történik ilyesmi, akkor valószínűleg sose megyek oda hozzá, neki pedig nem feltétlenül tűntem volna fel csak úgy a folyosókon attól tartok. Annyira nem vagyok feltűnő jelenség, ezzel azért tisztában vagyok. - Persze, de közben van aki jobban ,van aki kevésbé jól tudja kezelni ezt, ezt nem tagadhatod és én már... öltem embert. - egész halkan suttogom csak már ezt, főleg mert észre se veszem, de tánc közben már mögém kerül és hát így még inkább közel kerülünk egymáshoz és kissé azért meglep, hogy a keze a hátsómra csúszik, de összességében cseppet sem érzem magamat kellemetlenül tőle, sőt... Szó se róla ez a tánc és zene tényleg olyan, ami felpezsdíti az ember vérét, amire még Tommy elég tapasztaltan rá is játszik és hát az enyémet, amúgy sem olyan nehéz felpezsdíteni. De legalább így háttal a zavaromat nem látja. - Megbeszélnél velem valamit? Kíváncsi lettem... - és persze bele is borzongok a pusziba a nyakamon, még az apró libabőrök is megjelennek, letagadni se tudnám az élénk reakciót. Nem is próbálom, inkább a kezei után nyúlok és mivel még mindig mögöttem van előre húzom őket a hasamra és csak úgy ösztönösen jön a zene ütemére a finom csípőmozgás, amivel a hátsóm ezúttal az ő csípője magasságában súrolja őt. Na nem erőteljesen dörgölőzöm, de azért biztosan van hatása.
Csibészes félmosolyra ragadtatom magamat, mert tudom, egyértelműen egy hullámhosszon vagyunk. Elfogadom, hogy neki nem szimpatikus az, hogy ha valaki ágyba bújna vele, és tulajdonképpen nekem sem volt alapfeltétle a rohamtempó. Az ismerkedési fázist azonban saját szájíz szerint is lehet bontogatni, végülis én már nem vagyok kezdő, és ha beszélgetünk is közben, vagy netán fülledt, táncos helyre viszem, hát szívem joga, ezt nem zárta ki. Én viszont szeretném éreztetni, hogy nagyon bejön nekem a kis félszeg mivolta, így a beszélgetés közben is végig hozzáértem, finom határozottsággal még a combjához is, hogy tudassam, ez nem csak amolyan álszent, visszafogott egymásra hangolódás, ami elvárható lenne egy pasitól. Én sem szoktam manapság már bárkivel összejönni, még akkor sem, ha már régen elégültem ki, főleg, mivel azok a rémképek tényleg rettentő ijesztőek is voltak, még csak a fájdalmas sebesülés miatt is jöttek ki. Már komoly kapcsolatra tartogatom magamat, hogy Cyra után új érát nyissak, és ha Sheree az, aki erre alkalmas lehet, akkor kár úgy tenni, mintha csak plátói lenne a vonzalom. Egy apró csók már elcsattant, de a sötéten csillogó szemei, ahogyan elváltoztak, azt hiszem ő is nehezen fogja magát vissza. - Mert ez tényleg szubjektív. Ha pár évvel ezelőtt találkozol velem, talán én sem tetszenék. Akkoriban tényleg a lányokat hajkurásztam, ahogyan meséltem neked. Felelőtlen, bosszúálló életet akartam élni, mindenféle érdemi életkép nélkül. Nem voltak terveim, sem félretett pénzem. Manapság már kicsit hátra tudok dőlni, mert megdolgoztam minden morzsáért, és itt nem csak az anyagiakról beszélek. – Simogatom meg az arcát, mielőtt még a táncparkettre lépnénk. Tudhatja, hogy számomra a lelki fejlődés is komoly kihívásokat támasztott, úgy kellett felkelnem, hogy ma jobb ember leszek, nem bántok másokat, és megtanulok megbocsájtani annak a lánynak, aki talán nagyon fiatal volt, amikor megalázott, és meglehet már nem is emlékszik rám. - Akkor nem vettem észre, amikor véreztem, de ha egy kicsit jobban megfigyellek, talán akkor is rájövök. De ne feledd, nem kell magányra kárhoztatnod magadat, csak mert ez lett a sorsod. Ennyi erővel minden vámpír szingli lenne. Manapság a varázsvilágban mindenki úgy érvényesül, ahogy tud, és ezzel együtt tetszel, nem tudom, hogy jobban, vagy kevésbé tetszenél, ha nem tudnám rólad, úgyhogy ez mindegy is. – Most már mögötte vagyok, így spontán módon a fenekére téved a kezem, bocsánatot meg úgysem fogok kérni, eljött velem, és elég mély dolgokról beszélgetünk ahhoz, hogy tudja, nem kizárólag megfektetni akarom. Sőt, ha még jó ideig nem jutunk el odáig, hát az sem baj, de azért az érintés kémiáját nem hagyhatjuk figyelmen kívül. - Azért te ne aggódj. A tánc után pedig ha gondolod, vonuljunk el. Na nem azért, amire elsőre gondolnál, bár akár.. Most inkább megbeszélnék veled valamit. – Finoman, és érzékien belepuszilok a nyakába, de ez csak amolyan a helynek, a hangulatnak megfelelő, teljesen ideillő bók a részemről, nem pedig felvezetése annak, hogy máris kipróbálhatnánk bizony a lepedőakrobatikát.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Oh hát végül is nem mondhatom, hogy nagyon régen, de már jó pár hete feltűnt nekem, csak hát nem igazán tudtam, hogyan beszéljek vele, vagy hogyan nyissak felé, mert ahhoz semmi bátorságom sem volt. Most viszont hogy a szerencse mellé sodort, vagy a szerencsétlenség már nincs olyan nehéz dolgom. Persze fogalmam sincs mi lesz ebből, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy mi vagyok és mennyire veszélyes, de... azért az segít és megnyugtat, hogy láthatóan Tommyt egyszerűen nem érdekli a dolog és nem fél tőlem, így nekem is könnyebb. Bízik bennem, úgy én is könnyebben bízom magamban. - Egyedi tempó, ezt tetszik. - mosolyodom el, bár a magabiztosságomat nem most fogom hirtelen megszerezni az holt biztos, de azért igyekszem nagyon, hogy jobban menjen és bátrabb legyek, legalább valamivel, főleg ha már ő ennyit dicsér és bókol és úgy véli, hogy ennek az egésznek igenis lehet értelme közöttünk annak ellenére is, hogy tudja, hogy mire vagyok képes, ha nem mennek éppenséggel jól a dolgok. - Nem is tudom lenne-e bárki más, aki ezt jó értelemben tudná mondani rám. Ezért... különösen hálás vagyok, de komolyan. - mosolyodom el, hiszen tényleg nagyon rendes srác és én bírom, tényleg és nem csak a külseje miatt, mert a fenébe is baromi jól néz ki! Egyáltalán nem meglepő, hogy könnyű dolga volt mindig is a lányokkal és gondolom nem kellett sokat küzdenie azért, hogy levegye őket a lábukról. Esetemben sincs nehéz dolga, bár végül is nálunk nekem tetszett meg először és nem arról van most szó, mint másoknál, nem levenni akar a lábamról, csak szimplán tetszem neki és ez és minden mozdulata azért csak-csak legyezgeti erősen a hiúságomat. Nem mondhatom, hogy nincs így, csak hát azt sem szeretném, ha elveszíteném az uralmat. - Sőt...? Én meg azt hittem, hogy ha kiderül és később elmondom, de te elég hamar rájöttél. - és azt hiszem ez még jó is, így nem kell attól félnem, ha esetleg csak utólag jön rá, hogy mi lesz majd és mégis csak értelmetlen volt az egész, randi meg minden. De így most minden olyan szupernek tűnik! Még azt a sötét ruhás Hectort is simán elfelejtem, vagy a sír kiásását, vagy a többit, ami mostanában történt. - Remélem nem taposom meg a lábad. - hát nem voltam még ilyen helyen annyi szent. Azért itt tényleg fülledt a hangulat, mintha mindenki úgy táncolna, hogy nincs is itt más, teljesen kizárják a külvilágot, én pedig most nem tehetek mást és nem is akarok, mint hogy Tommyra bízom magamat és engedem, hogy vezessen és mutassa mit is tegyek és úgy irányítson, ahogyan neki tetszik, oda csússzon a keze, ahová másoknak is körülöttünk? Azért időnként csak oldalra pillantok és kissé kikerekedik a szemem.
