2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az iskola bejárata előtt közvetlenül található udvari rész padokkal, boltívekkel. Itt szoktak pl. gyülekezni a kisdiákok a Roxmortsi kirándulások előtt.
- Igazad van, de azért, ha jobban belegondolunk, valamennyit számítanak azok az eredmények, amelyeket az ember az évek során letett az asztalra. És ne érts félre, nem irigykedem, nem is rosszindulatból mondom, de szerinted nem lenne reális, ha a munkáltató egy ilyen neves verseny után figyelembe venné, hogy a hozzá jelentkező munkavállaló részt vett rajta? - teszem fel a saját kérdésemet és ezúttal tényleg nem negatív felhanggal mondtam. Engem semmilyen szinten sem bánt ama tény, miszerint Fleur munkahelyen való elhelyezkedésében ez bármi szerepet is játszott. Valamilyen szinten még várható is volt, hogy a Trimágus Tusa némi előnyhöz juttatta az ott résztvevő mágusokat. - A Roxfortban jóslástant tanító Trewalney professzor is egy híres látó leszármazottja. Ennél jobb belépő nem is kell, nem gondolod? - sandítok Sun-hi irányába, hiszen - ha ő is járt annak idején arra az órára - tudhatja, hogy a professzorasszony egy-két módszere elég megbízhatatlan. Ráadásul, a Beauxbatons berkein belül nem is kötelező már ez a tantárgy, hiszen nagyon ingatag, nem lehet tanítani. Csakis azok járnak ilyen órákra, akikben megvan az erre irányuló tehetség és érdeklődés, de nem kötelező mindenkinek felvennie az órarendjébe. Bár, ha jól tudom, a Roxfortban sem kötelező jelleggel oktatják... Mindegy, ezzel csak azt szerettem volna sugallni a lány irányába, hogy a világ néha így működik. Fleur megérdemelten van ott, ahol, Trewalney esetében már igazán nem tudok nyilatkozni. - Okkal van rossz hírneve, annyi szent - biccentek egyet Sun-hi szavai hallatán. - Sajnos, rengeteg újságíró hozza le úgy a cikkeit, hogy a penna által kiszínezett dolgokat is benne hagyja. Azt hiszem, a ti országotokban egy Vitrol nevű nőszemély élt vissza vele, pont a Tusa idején - ráncolom a szemöldököm, habár annak a nőnek rengeteg irománya váltott ki felháborodást mindenki másból is. Ennek ellenére azonban roppant népszerű, természetesen csak azoknak a körében, akiket még nem tűzött pennavégre. - Mardekáros - sóhajtok egyet nehéz szívvel, hiszen ez az egész összefutósai korántsem annyira egyszerű lelkileg számomra. Mármint, lehet hogy a testvérem, én pedig nem kedvelem? Milyen dolog már ez? Miért nem lejtek oda hozzá egyszerűen és fedem fel előtte a titkomat? Talán másként viszonyulna hozzám, nem igaz? - Nem, én... - csóválom meg a fejem zavartan és egyelőre fogalmam sincs, merre induljunk el, szóval néhány lépés után megtorpanok és igyekszem erőt venni magamon annak érdekében, hogy ne sírjam el magam hirtelen. Itt és most jöttem rá csupán, hogy mennyire egyedül vagyok. Nincs egyetlen barátom se, a szüleimmel ezt nem oszthatom meg, habár nagyon kikívánkozik belőlem ez az egész. - Mármint igen, benne van, de egyszer volt alkalmam négyszemközt beszélgetni vele és hát nem pont a legjobb formámat hoztam előtte - horgasztom le a fejem. - Ez esélyesen már elég volt arra, hogy a következő alkalommal kigúnyoljon - vonom meg a vállam. Egész egyszerűen fáj számomra ez az egész. - Közben pedig szeretnék vele jóban lenni. Nagyon - vallom meg azt, ami tulajdonképpen a lelkemet nyomja ebben a pillanatban. Sun-hi számára nyilván furán hathat az, hogy egy Colettehez hasonló lánnyal szeretnék jóban lenni, holott folyamatosan kigúnyol és joggal hiheti azt, hogy csak népszerű akarok lenni és lebratyizni az összes ilyen kirekesztő klikkel, noha nem ezek az indokaim. Nagyon nem.
Nem igazán szoktam senkiről sem negatív véleménnyel lenni, ez egyszerűen távol áll tőlem és kész. Ezért is olyan nehezen kezelem azokat, amiket Miley mond, hiszen Fleur az egyik iskolatársa volt és az ember azt hinné, hogy mondjuk büszke rá, vagy ilyesmi, helyette inkább úgy fest rossz hírét kelti. - Tudod én úgy gondolom, ha valami nem teljesen biztos, csak pletyka, akkor... nem túl szép dolog terjeszteni. Bárki, aki indult a Trimágus tusán becsülendő, hogy megpróbálta. Én biztosan nem merném.- öntöm végül szavakba a gondolataimat, a magam visszafogott módján, de azért mégis csak rávilágítva, hogy ahogyan végül ő is elmondja elég nagy dolog volt ez a verseny és az lehet minden négy évben. Bátorság kell hozzá és erő, hogy az ember egyáltalán jelentkezzen rá, és hogy még végig is csinálja... Még ha nem is nyer valaki a végén, érthető ha csak a részvétel miatt is jobban kiemelik a többiek közül, mint bárki mást, hiszen nagy dolog indulni ezen a versenyen. - Ezt nem tudtam, azt hiszem van még mit tanulnom az íróeszközökről. Valahogy mindig is csalásnak éreztem. - pillantok aa kirakat felé azért, hiába, hogy ő úgy fest, hogy megáll és mégsem rongyol be lelkesen, hogy megvegye azt a pennát. Nekem igazából sose kellene ilyesmi, mert mind tudjuk, hogy ez a penna bizony képes a dolgokat kiszínezni és nekem erre biztosan nem lenne szükségem. Sokkal jobb egy egyszerű pennát megbűvölni, hogy írja le, amit az ember mond, mint egy ilyen csalafinta eszköz. - Oh sajnálom. Nem gondoltam, hogy a Griffendélben is van ilyesmi, vagy ő nem oda jár? Visszajöhetünk később is, ha már elment, teljesen megértem, ha nem akarsz összefutni vele, de sajnos másik írószerbolt nincs. Nem olyan nagy ez a falu. De, ha másra is szükséged van, addig intézhetjük azt. - vetem fel, mert igazából nekem nem kell most semmi más, mint egy plusz vázlatfüzet és néhány ceruza, amiből már kezdek kifogyni színben. Máshová nem szándékoztam ma bemenni, de neki természetesen szívesen megmutatom a többi üzletet, amíg ez a lány elmegy innen. Tudom, hogy milyen, ha piszkálnak, hiszen én elég kemény terrornak voltam kitéve Jenkinsék által. Nem meglepő, hiszen nem voltam valami fiús... fiú, a mellett amikor rájöttek, hogy ki tetszik végéképp pocsék lett a helyzetem, főleg hogy még csak nem is vagyok született angol. - De miért piszkál? Csak azért, mert új vagy? - pillantok rá, amikor már elindultunk a bolttól, ha mondja, hogy mi érdekli még, akkor természetesen abba az irányba mutatom az utat.[/color]
- Ezek szerint igaz - hümmentek egyet a gondolataimba mélyedve. - Tudod, Fleur elég népszerű lett a Trimágus Tusa után és állítólag még munka szerzésben is segített neki a dolog - jegyzem meg mintegy mellékesen, noha az utolsó mondatom talán annyira nem is konteó, hiszen jó belépőnek számít az, ha az ember lánya részt vett ezen a versenyen. Az persze még jobbnak, ha meg is nyeri azt, de hát na... Nem lehetett mindenki dobogós. - A húga pedig nyilván azért jött át ide, mert Franciaországban hatalmas előnyt jelent az egyetemi végzettség. Ami fura, hiszen a Beauxbatons csupán ugyanazt az alapképzést nyújtja, amelyet eddig a Roxfort és hosszú éveken keresztül tökéletesen elegendő volt mindenhova. Amióta azonban Angliában elindultak az egyetemi szakok, némileg megváltoztak a követelmények is. Jó az alapképzés is természetesen, de ha valaki átment angol honba, akkor máris felvételt nyert. Ami teljesen rendben van, de közben érthetetlen, hogy a francia oktatás miért nem zárkózik fel ezen a téren a brithez. Még a mágusok közül sem teheti meg mindenki, hogy külföldön folytassa a tanulmányait... - Ne érts félre, nem becsülöm őt alá - mosolyodom el. - Sokat takarítottam én is az iskolánk trófeatermében és bűbájtanból tényleg kiemelkedőt alkotott. Talán csak a versenyszámok jellege adta fel számára akkoriban a leckét - vonom meg végül a vállam. - Az a tavi elég nehéz lehetett lelkileg mindenkinek. Gondold el, ha valamelyik szerettedet levinnék a víz alá és rajtad múlna, hogy visszajöhet-e - sóhajtok egyet, miközben a szemeimet forgatom. - Nyilván egyiküket sem hagyták volna meghalni, de már maga a felelősség képes padlóra küldeni az embert. Ráadásul, egy olyan stresszhelyzetben nem is mindig képes bárki is logikusan levezetni magában mindent. Az újságok végül lehozták a tojások által énekelt dalok szövegét és még olvasva is igen félelmetesnek hatott. Fleur húgát, Gabriellet külön meg is interjúvolták a francia lapok, de ő - elmondása szerint - nem sok mindenre emlékezett. Gyerek volt még, ráadásként el is kábították mindannyiukat. - Hát, egy jó ideje gyűjtök már rá, szóval a pénzem nyilván elég lesz - fintorodom el Sun-hi szavai hallatán. Ritka, az igaz, de ha nem is itt, majd beszerzem máshol. - A csalafintasága pedig azon múlik, hogy ki mire használja - nevetem el végül magam. - Persze, az újságírók kezében nem éppen ugyanazt fogja tenni, mint egy lusta diák tulajdonos mellett, aki csupán azért folyamodik hozzá, mert nem áll szándékában végigkörmölni az órákat. Részemről természetesen egyik verzió sem igaz, bár ez legalább egy hihető magyarázat. Ennek a pennának az a legnagyobb előnye, hogy nem kell kézbe vennem annak érdekében, hogy írhassak vele, így a nyomkövető bűbájok csak addig képesek eljutni, hogy egy Pulitzer-pennával írták a szöveget, nem tovább. És abban igaza van Sun-hinek, hogy ritka, de szinte minden újságírónak van ilyen pennája, no meg olyan civileknek is, akik hajlandóak sokat fizetni érte. Nekem pedig kezd a fejemben körvonalazódni egy terv, amelynek ez az íróeszköz is aktív részese lehet. A megtorpanásom természetesen nem Sun-hinek szólt, hanem sokkal inkább Colettenak. Amióta átkerültem ide, rengeteg időt szenteltem a családom felkutatásának, melynek eredményeként rájöttem, hogy én és ő testvérek vagyunk. Aranyvérű családban nőttem fel, ez igaz, de az ő származása már végképp idegen tőlem. Arisztokrata nemes... Valahogy nem igazán szeretnék bekerülni abba a világba. - Bocsi, én csak... - kezdek el zavartan szabadkozni, amint ismét az utcán találjuk magunkat, nekem pedig a pulzusom máris 200 fölé ugrott. Az arcom totál ki van pirulva, miközben igyekszem legalább a légzésemen úrrá lenni. - Az a lány... Tudod, rengeteget szívatnak, mert új vagyok - veszem elő az egyetlen épkézláb magyarázatot. Elvégre, ki szeretne összefutni olyasvalakivel, aki folyton csak piszkálja? - Nem sok kedvem van most is őket hallgatni - vetek még egy utolsó pillantást a bolt felé, majd fordulok újfent a lány irányába: - Nincs valahol máshol egy írószer bolt? - teszem fel végül számára a kérdést, hiszen láttam, amint körbenézett, minden bizonnyal ugyanezekkel a gondolatokkal a fejében.
Bólintok egyet, bár én sem vagyok a dologban teljesen biztos, csak annyit tudok, amit a javasasszony mondott a Gyengélkedőn és az alapján bizony ezt szűrtem le. Kétlem legalábbis, hogy bármelyik tanár kísérletezgetett volna egy rózsabokorral, hogy aztán miután rosszul sült el a dolog, simán ott is hagyja, hogy bárki megsérülhessen miatta. - Értem már, de azért így is meglepő. - hogy tényleg effélére voltak képesek, bár mindenkinek kell valami taktika végülis. Főleg, ha igaz, amit mond, hogy csalásként tekintenek rá, de lehet, hogy azért e téren túloz, hiszen ebből biztosan komoly botrány lett volna és a jól tudom, azért még mindig igen híres név a Delacourt. - Mintha én is hallottam volna róla, azt hiszem Hugrabugos lett. - bár igaz, hogy nem nyitok sokak felé, de azért egy ilyen név mellett még én sem megyek el csak úgy, hogy igen azt hiszem hallottam én is, hogy ide jár, vagy járt, ez utóbbiban már nem vagyok teljesen biztos. - Egyébként, ha jól tudom a serleget nem lehet átverni. Én azért nem becsülném le azt a Fleurt. - teszem még hozzá, mert hát bármit is hallott Miley, azért biztosan neki se esne jól, ha bárki felülne egy pletykának. Én legalábbis nem szeretek az alapján ítélni, amit mások mondanak. Mondom ezt úgy, hogy én magam elég sokáig húztam meg magamat, és biztosan rólam is mindenki suttogott mindenfélét és hát a pletykák a nagy változásom után is jó ideig terjedtek a folyosókon. Elég kellemetlen érzés, ha csak szájról-szájra adják a történetedet, egy idő után egészen kifacsarva, de tőled nem kérdezik meg, hogy mi az igazság. - Igen, de úgy tudtam, hogy az nagyon ritka varázstárgy és igen csalafinta is. - ráncolom kissé a homlokomat, hiszen a penna lényegében szenzációkat gyárt hiteltelen információkból és azokat még jól ki is színezi. Biztos, hogy nem akarnék ilyesmivel írni, ha egyáltalán lenne annyi pénzem, hogy beszerezzem. Azért azon eléggé meglepődöm, hogy Miley megtorpan a bejáratnál. - De persze, ha neked az tetszik... - kezdek bele, mert elsőre persze arra gondolok, hogy minden bizonnyal azért torpant meg, amit mondtam és nem akarok én senkit se megbántani. Ez az, ami a legtávolabb áll tőlem igazából. De mintha Miley nagyon nézne valakit, vagy valamit, én pedig a válla felett belesve próbálok rájönni, hogy miről vagy kiről van szó. Ha persze ragaszkodik hozzá, hogy máshová menjünk, vagy látványosan is kezd kitolatni, akkor én sem lököm befelé erővel, vagy ilyesmi, hanem újra az utcán találjuk magunkat, én pedig tétován nézek körbe, hogy mégis akkor mi legyen a cél, mert tényleg kellene nekem egy-két dolog a boltból.
- Ó! - lepődöm meg a hirtelen jött információn. - Más diákok voltak? - teszem fel azért a kérdést, hiszen manapság már az sem megy ritkaságszámba, amikor valaki valaki másnak a szívatása érdekében képes ilyesmihez folyamodni. Egy vándorló bokor pedig elég sok gondot képes okozni annak, aki összefut vele. Mindenesetre, nem firtatom tovább a kérdést, hiszen számomra itt és most nem a bokor témája a fontos, ráadásul - ahogy az imént Sun-hi is jelezte felém - ő sem tud sokkal többet erről, felesleges lenne tehát újabb és újabb kérdéseket aggatnom szerencsétlen lányra, aki jól láthatóan már így is kissé feszélyezve érzi magát tőlem. - Az iskola folyosóin zajló pletykák szerint legalábbis - vonom meg a vállam, hiszen mindez valóban nem tényként van kezelve részünkről sem. - Fleur nagyon népszerű volt a Beauxbatonsban, nem csodálom, hogy az ő nevét dobta ki a serleg végül. Mondjuk, személyesen nem ismertem - vallom be töredelmesen. - Csak tudod, nálunk is van trófeaterem és bűbájtanból például országos versenyeket nyert meg. Úgy hallottam, a húga végül a Roxfortba jött tanulni, de ebben nem vagyok teljes mértékben biztos... - harapok végül az alsó ajkamba tűnődve. - Mindenesetre, a sulink a mai napig csalásként könyveli el magában a Roxfort két indulóját és igyekszik úgy tekinteni erre az egész versenyre, mintha meg sem történt volna. Semmilyen tekintetben sem. Kínos, de valóban így van. Nehéz ugyanis elismerni a vereséget, noha Fleur el se juthatott volna a döntőig, hiszen a többi bajnok hozzá képest sokkal tehetségesebbnek bizonyult. Még az a Potter gyerek is, aki csupán a tizennegyedik életévét taposta akkoriban. Ami - valljuk be - igen komoly. Bár, mintha hallottam volna valamit fél füllel arról, hogy valaki a háttérből segítette, de mivel fiatal voltam, nem követtem a Trimágus Tusa eseményeit. Ráadásul, akkoriban még a Beauxbatons sem volt az életem része. A szavak mit sem érnek abban az esetben, ha valaki más ember életét ontja ki csakis azért, hogy ő maga életben maradhasson. Én legalábbis ebben hiszek, ahogy a szüleim is. A szemükben nem jár második esély. Ha valamilyen szörnyeteg egy ártatlan ember életét veszi el, azért halál jár és ez alól nincs kivétel. Csakis a szeretteiket sajnálom, hiszen számomra is rémes belegondolni abba, hogy mennyi fájdalmat kénytelenek elviselni a mi döntésünk miatt. Mégis, ezzel az egyetlen lépéssel több embert is megmenthetünk és efelett nem ajánlott csak úgy szemet hunynunk. Nem, tényleg nem az én hibám volt, de kissé kellemetlen, hogy sikerült ilyen szépen belenyúlnom a témába. Látszólag ugyan sikerült a lánynak túltennie magát rajta, de valamilyen szinten én is ismerem a gyászt. Fájdalmas, még évek múltán is. Abban az esetben pedig főleg, ha akad egy olyan személy az ember életében, aki készségesen tépi fel a lelki sebeket. - Hallottál már a Pulitzer-pennáról? - csacsogom lelkesen, miközben már veszem is az irányt az üzlet felé és nyitok be az ajtón. Szinte egyből megpillantom az első sorok között álldogáló lányt, aki elméletileg a testvérem - az eddigiek alapján - és pöppet ledermedek a mozdulatsor közben. Szó szerint lecövekelek a küszöbön a nyitott ajtóban, miközben őt figyelem. Akarom én ezt? Szeretnék vele egy levegőt szívni egyáltalán? - Ta-talán menjünk máshova - nyögöm ki végül nagy nehezen és enyhén szólva is rekedtes hangon. A tenyerem izzad, a szívem pedig a torkomban dobog... Sun-hinek pedig nem kell zseninek lennie ahhoz, hogy észrevegye, miszerint valami nagyon nincs itt rendjén. Colette egy igazi mardekáros liba, noha kétségtelen, hogy külsőleg hasonlítunk valamilyen szinten. Mégis... jelen pillanatban egyetlen porcikám sem kívánja a vele való összefutást.
- Nem tudom pontosan, azt hiszem megbuherálták, mert másnak is volt vele baja, csak ami nehezítés, hogy vándorol és nehezebb megtalálni. Legalábbis, ha jól értettem Madame Pomfreyt. - gondolkodom el, mert őszintén szólva nehezen tudtam figyelni arra, amit mondott a bokorról, hiszen Ali mégis csak elég nagy bajban volt és hát nehéz volt arra koncentrálni, hogy mit mond a gyógyító, amikor a számodra oly fontos személy hátából tüskék kezdenek el kinőni és elájul a folyosó kellős közepén. Remélhetőleg az incidens után egyébként is intézkedtek az iskolában, hogy megkeressék és rendetegyék azt a bokrot, vagy ha nem lehet, akkor akár el is távolítsák. Elég veszélyes, még ha nem is mindennapos dolog, hogy az ember beleesik egy rózsabokorba. - Oh, arra nem gondoltam, hogy ez szándékos volt. - kerekedik el kicsit a szemem, hiszen azért ez nem valami fair a Bauxbatontől, hogy eleve direkt így álltak hozzá. Főleg, ha azt nézzük, hogy valójában csupa fiú indult az egy szem Bauxbatonos lány versenyző mellett. Habár amennyire tudom a versenyszámok nagyrésze nem együtt zajlott, így nem volt mondjuk olyan, mintha egy versenyben előre engedik, de persze nem tudhatom. Az biztos, hogy nem jött be a taktika, de az is lehet, hogy Miley téved és nem tervezett effélét a francia delegáció. - Ez igaz. - bólintok végül lassan, egy apró sóhajjal már az első szavaira is. Ha arra gondolok, hogy anya mennyire megrokkant a testvérem halála miatt és hiába az érvek és hiába Ali segítsége még akkor sem értette meg, hogy amit tett az nincs rendben és hogy én nem Sung-yeun vagyok... Hát igen, van akin nem lehet segíteni és én magam is elfogadtam, hogy akkor van a legnagyobb esélye a boldog életre, ha egyszerűen végleg elfelejti a családját, a traumáit és teljesen új életet kezd. Ez persze azt jelentette ebben a formában, hogy nekem nem maradt senkim, de legalább újra önmagam lehetek, vagy legalábbis megpróbálhatok visszatérni önmagamhoz. Így hát végül talán vonakodva, de bólintok én magam is, hogy igaza lehet, hiszen ha egy lény valakivel végez úgy, hogy az illető nem tehet róla, mégis csak járna valami büntetés érte, ha nem is feltétlenül a halál, de nem lehet csak úgy annyiban hagyni. Jó eséllyel az áldozat családja sem tenné, ahogyan amikor azt hittem, hogy Ali meghalt, én magam is a csüggedés, a szomorúság és a düh között vergődtem majdnem egy hónapon keresztül. - Rég történt és nem a te hibád volt, de köszönöm! - sőt igazából nem is az volt a legrémesebb, hogy a testvérem meghalt, hanem mindaz, amit utána kellett átélnem. Hamarosan viszont tényleg a Calamus pennabolt közelébe érünk. Egész gyorsan elröppent az idő, amíg lesétáltunk Roxmortsig. Tudom én, hogy nyitnom kell mások felé, még ha olyan bizalmatlan és bizonytalan vagyok is mindig, de Ali biztosan örülni fog, ha megtudja, hogy azért időnként másokkal is töltök időt, nem csak mindig ráakaszkodom. - Igen-igen, ez az. Lehet, hogy én is veszek egy új vázlat füzetet, azt hiszem ideje lenne. Milyen pennát szeretnél? - kíváncsi vagyok, hogy mi az a különleges penna, ami érdekli, mert hát lássuk be a legtöbben nem szoktak annyira lelkesedni egy ilyen üzlet iránt, mint mondjuk én, vagy akár Rosie. A többség azért jön, mert muszáj, és megveszi azt, ami a legalapvetőbb. Én ellenben remélem, hogy találok egy különleges füzetet, hiszen már nem remélem, hogy az előző előkerül valaha is, amit az a rejtélyes A tett el. Már jó ideje nem jelentkezett.
- Rózsabokor mágiával? - lepődöm meg Sun-hi válasza hallatán és egy pillanatra még az is teljesen kiesik a fejemből, hogy Aliról faggassam. - Megbuherálta valaki vagy valamiféle mágikus bokor volt? Nem egy kósza átok találta el véletlenül valamikor? - térek át a kertet/birtokot érintő téma kivesézésére, hiszen ez azért nem egy mindennapi történet. Mármint, készülnek varázspálcák rózsafából, ez kétségtelen, de a Beauxbatons kertjeiben teljesen ártatlan rózsabokrok díszelegtek, pontosan a hasonló esetek elkerülése végett. Voltak üvegházaink, ahol a mágikus növények foglaltak helyet, de azokba csakis tanári felügyelet mellett vagy külön engedéllyel léphettünk be. Mindenesetre, részemről az se lenne meglepő, ha két diák párbaja folyamán egy átok pont a bokrot találta volna el és esetleg az magába nyelte volna a mágiát és elraktározta volna Alistair eséséig, amelyet utána visszatükrözött rá. Elvégre, mégiscsak mágikus tulajdonságokkal rendelkező növény, nem véletlenül készítenek belőle pálcákat... Ráadásul - mivel tudtommal párbajra nem túl ideális - a mágia elnyelése az egyik fő erőssége. Érdekelnek a pálcák, ez már csak egy mellékes hobbim a kviddics mellett és mivel sokat olvasok róluk, némileg képben vagyok, bár szakértője nem lettem a témának. - Igen, azt elhiszem - nevetek fel Sun-hi mondandója hallatán, de azért igyekszem, hogy ez a nevetés ne csapjon át röhögésbe és sértse meg a lányt. Pár pillanat múltán azonban ismét erőt veszek magamon és abbahagyom a nem túl örömteli kacajt, végül egy enyhe mosoly kíséretében folytatom: - A mi iskolánkba rengeteg vélaszármazék jár, mivel az évszázadok alatt olyan hírnévre tett szert a köreikben, hogy leginkább őket vonzotta magához - magyarázom el végül a jókedvem okát. - A Beaxbatouns jóformán olyan, mint a mardekár... Mármint, rengeteg aranyvérű mágus és boszorkány jár oda, ezért elég elit intézménynek számít Franciaországban. A Trimágus Tusára pedig nem véletlenül küldtek lányokat. Igazság szerint reménykedtek abban, hogy a véla mágiát felhasználva az ellenkező nemű versenyzők némi előnyt adnak számukra - vonom meg a vállam. - Nem tudom, blokkolták-e az ilyesmit a versenyszámok alatt, de - mint láthatod - nem sikerült a tervük. A Trimágus Tusa igen nagy eseménynek számított egész Európa-szerte, de az én iskolám már nem igazán ismerte el, hogy veszített. Eléggé szégyellték a történteket és a mai napig azt állítják, hogy a Roxfort részéről valamiféle csalás történt, de hát ilyen ez a popszakma... A vesztes fél folyamatosan vádol. - Tudod, van, akit nem lehet megmenteni - felelem komor arckifejezéssel, hiszen látom, Sun-hit mennyire érzékenyen érinti ez a téma. És igen, én már bőven hozzászoktam, mi több, a jövőben tőlem várják el ugyanezt, de még mindig vannak olyan esetek, amelyek engem is megviselnek, amikor apám meséli őket. Mármint... akárki is az a lény, de volt családja. Ezt pedig még nem sikerült figyelmen kívül hagynom. Érzelmeknek ebben a szakmában nincs helye, nekem pedig pont ez a gyengém. Túl empatikus tudok lenni néha. Na, nem baj, ezúttal bizonyítani fogok a családom előtt. Nem hagyom, hogy Ali vagy Sun-hi hatással legyenek rám bármilyen szempontból is. - Nem, de azok sem tehetnek semmiről, akikkel ők végeznek - sóhajtok végül egy hatalmasat. Itt nincs igazság. Valamelyik oldal mindenképp rosszul jár majd. - Oké, ez... Sajnálom - szólalok meg végül, amint a lány megosztja velem a történetét. - Bocsánat, hogy faggattalak... Néha nagyon kíváncsi tudok lenni. Tudod mit? Elsőként a pennaboltba nézzünk be, ha számodra nem gond - terelem a témát sebtiben, amint beérünk a kis faluba és már nyitom is az erszényemet, hogy megnézhessem, miszerint van-e elég pénzem arra, amit venni szeretnék. - Útközben kitaláltam, mit is szeretnék venni pontosan. Egy igazán különleges pennát... - toldom még hozzá csillogó tekintettel. Na, igen, ez sok diák álma, én pedig hónapok óta kuporgatom rá a pénzemet, de szerencsére sikerült összegyűjtenem a megfelelő összeget. - Az lesz az? - mutatok végül kérdőn az egyik épületre, amelynek a táblájáról már messziről lerí a neve alatt, hogy "Iskolai tanszerek". Mindenesetre, nem indulok neki, amíg Sun-hi nem ad konkrét választ a kérdésemre, hiszen akadhat itt még másik, hasonló üzlet is.
Egyelőre nem gondolom, hogy bármi fura is lenne az új lány kíváncsiságában, mert hogy láthatóan érdekli minden, amit említek, de ha egyszer nem ismer még senkit, akkor érthető, hogy érdeklődő. Na persze én sose voltam az, mert szívesebben maradtam magamban, nyugodtan, de nem lehet mindenki egyforma, no meg az én körülményem eleve nehezített volt sajnos. - Elég faramuci helyzetbe kerültünk és belesett egy rózsabokorba, ami úgy tűnik, hogy valami mágiával volt megmérgezve sajnos. Elég ijesztő volt elsőre. - na igen még kicsit meg is borzongok, amikor erről beszélek, mert szerencsére már Ali jól van, de azért nagyon ijesztő volt, amikor elkezdtek kinőni valamik a hátából és aztán olyan hirtelen elájult, hogy csoda, hogy el tudtam kapni és nem ütötte meg magát még jobban, mint amennyire már alapból is meg volt sérülve a bokor miatt. Szerencse, hogy az én familiárisom nem olyan kellemetlenkedő, mint Alié, sőt ő túlságosan is nyitott. Bár az esetek nagy részében láthatatlan, ahogyan ezúttal is, mert ha nem lenne az, akkor túlságosan ismerkedős lenne, ami nekem még mindig nagyon zavarbaejtő. - Nem tudtam, hogy ennyire végletes iskola, bár hallottam, hogy amikor itt voltak a Trimágus Tusa miatt, akkor is eléggé furán viselkedtek. Mármint a lányok szerint, a fiúk állítólag oda voltak értük. - mázli, hogy én nem voltam akkor még itt és nem akkor történt, amikor én voltam mondjuk annyi idős, mint most, mert így is kellemetlen a mardosó féltékenység, ami már nem egyszer átjárt Ali miatt. Már akkor is, amikor ez még iszonyú butaság volt, hiszen szobatársak voltunk, na de amikor arról az Adoráról hallottam... Nem volt valami kellemes. - De ez nem... nem is tudom, ellenkezik mindenféle elvekkel? Sokan, akik valamiféle átoktól súlytottak, nem tehetnek arról, ami történt velük. - halkulok el, mert ezt még így említeni is ijsztő, hogy csak úgy likvidálnak valakit, akit inkább megmenteni kellene. Ha jól tudom még a sötét varázslókat is az Azkabanba zárják és nem végzik ki őket csak úgy. Miley meg olyan egyszerűen beszél erről, bár bizonyára már hozzászokott. Nekem mégis ijesztőnek tűnik az, hogy csak úgy megöljenek valakit, aki bár lehet, hogy rosszat tett, de attól még nem biztos, hogy ő maga rossz ember, vagy lény... vagy akármi. Ha tudnám, hogy Aliról is rosszakat gondol, akkor meg aztán végképp meglennék rökönyödve, hiszen nála kedvesebbet nem is ismerek! - Oh nem, nem erről van szó. Csupán édesanyám... - elakadok kicsit, hiszen erről még mindig nehéz beszélni, főleg egy kvázi idegennel. - Apa és az öcsém meghaltak, balesetben mindketten, nem egyszerre és anya azt hiszem már nem tudott ott maradni a sok emlék között. Új életet kezdtünk lényegében. - felelem végül, megpróbálva úgy összefoglalni, hogy a legkevésbé legyen fájdalmas emlékezni. Azt a részt már persze nem említem, hogy ennek az egésznek milyen kellemetlen folyománya volt rám nézve és hogy utána két évet éltem az öcsémként itt a Roxfortban, amíg Alinak végül el nem mondtam nagy nehezen a igazat és nem segített, hogy odaálljak az anyám elé és nemet mondja az őrületre, amit rám erőltetett.
- Szuper! - csapom össze lelkesen mindkét tenyerem, miközben esélyesen még némi csillogó tekintet is társul hozzá Sun-hi válasza hallatán. Úgy tűnik, kiváló ötlet volt részemről itt és most visszaadni a cuccát... Azért csak úgy szimplán a folyosón odalejteni hozzá és átadni nem eredményezett volna túl sok mindent. Így viszont együtt mehetünk le Roxmortsba és noha maga a falu nem érdekel különösebben, mégis van egy-két épület, amit szívesen megnéznék magamnak. Az pedig külön jó, hogy pont olyasvalaki lesz az idegenvezetőm, aki Ali barátjának mondhatja magát. Persze, a faggatás részemről jelenleg nem játszik, de az óvatos kérdezősködés már annál inkább. - Óh! - lepődöm meg az újonnan jött információ hallatán, miközben megindul a menet. - Mi történt vele? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben igyekszem úgy tenni, mintha tényleg érdekelne a válasza és a lehető legmeggyőzőbb sajnálkozó arckifejezésemet előrángatni mellé. Jó lenne tudni, mivel lehet megsebesíteni egy olyan valamit, mint Alistair vagy a húga. Úgy tudom, félig ember-félig pedig valami más mindkettő, de még így is veszélyesek lehetnek. Viszont, ha sebezhetőek, az azt jelenti, hogy nem olyan kemény dió egyik sem, mint az apjuk lehetett volna. Ezek szerint az anyjuk emberi tulajdonságait is örökölték valamekkora mértékben, ami elég szerencsés az én szempontomból. Na, nem mintha a piszkos munkát én végezném... Még soha életemben nem öltem meg senkit sem, korai lenne az még. - Jártam oda pár évig igazság szerint - vonom meg a vállam, mintha nem is lenne olyan nagy szám az a francia intézmény. És igazság szerint nem is az. - Idén kerültem át a Roxfortba az egyetemi szakok miatt és mert már nem bírtam tovább az ottani giccsparádét - csusszan ki a számon eme apró kirohanás, miközben az arcomon egy halovány fintor is átsuhan, amely kellőképpen árulkodhat arról, mennyire nem az én világom volt az ottani mágusképző. - Az a hely olyasvalakiknek való, akik nemesi születésűek és fáradhatatlanul készülnek arra a szerepre, amikor elfoglalhatják majd a családjuk élén a helyüket. Elég nagy hangsúlyt helyeznek a bűbájtanra és a külső megjelenésre is, miközben véleményem szerint indokolatlanul hanyagolják a sötét varázslatok kivédését. Egyszerűen nem tetszett... Itt nincsenek barátaim, mégis sokkal jobban érzem magam, mint odahaza. Elvégre, nincsenek kötelező jelleggel illemtanórák és senki sem szól rám, ha lány létemre fiúsan öltözködöm. Azt csinálok, amit csak szeretnék, bizonyos körülmények között, mégis nagyobb szabadságot élvezek, mint a francia intézményben. - Végeznie kell vele - felelem végül Sun-hi kérdésére, hiszen ezt nem vagyok képes szebben megfogalmazni. - Tudod, nem minden esetben lenne biztonságos elkülöníteni vagy hasonló - csóválom meg a fejem. - Viszont az emberek élete érdekében meg kell tenniük ezt a lépést. De ezt csupán akkor rendelik el, ha minden kötél szakad - próbálom menteni a menthetőt. - Csak úgy nem fognak likvidátorokat rendelni a helyszínre. Kábításban és szállításban szoktak még segédkezni, de leginkább a helybéli riasztásokat vizsgálják ki. A hétköznapi munkája tényleg ebből áll, noha vadászként azért is helyezkedett el a francia minisztérium eme szakosztályán, hogy időben értesüljön az érdekes esetekről, esetleg nyomra bukkanhasson. Ide sokkal hamarabb futnak be az információk, mint máshova. - Ó! - csodálkozom el az információ hallatán. - Volt valami konkrét oka vagy egyszerűen csak munkaügyben jött ez az egész? Esetleg Észak-Koreából szöktetek el? - halkítom le a hangom, hiszen mindig is kíváncsi voltam az északi országban uralkodó körülményekre. Állítólag totális diktatúra az egész és nem olyan egyszerű kijutni onnan, mégis vannak, akik annak ellenére is megpróbálják, hogy kivégzés jár érte. Beszéd közben azért megpillantom Roxmorts házainak tetejét megvillanni, szóval nemsokára beérünk a faluba. Vajon merrefelé lehet az a híres-hírhedt Szellemszállás?
Nyitottabbnak kell lennem, tudom én, de nem megy ez olyan könnyen. Van bennem ugyan valamennyi eltökéltség, de elég könnyen csökken a lelkesedésem. Ez az új lány pedig elég lelkes és ha nem ismer senkit, akkor mégis csak segíthetek neki azzal, ha velem tarthat. - Jól van, végülis tényleg érdekesebb, ha nem egyedül megy az ember. - bólintok végül egy félmosollyal, hiszen végül is ha penna is kell neki, akkor végigjárhatjuk azokat a boltokat, amiket ismerek és egyelőre amikor elindul a csapat már egyértelmű, hogy nem érkezik ismerős. Aliról is csak reméltem hátha mégis tud jönni, de a Gyengélkedőről nem engedték ki olyan hamar, mint ahogyan gondoltuk és nem lehet csak úgy lelépni onnan, ha Madame Pomfrey nem akarja. Azt persze megtanultuk a kis kalandból, hogy sokkal jobban oda kell figyelni midenféle bokrokra és hasonlókra, mert sose lehet tudni, hogy mi veszélyes ebben az iskolában. - Eddig... sokáig egyáltalán nem mentem le a faluba igazából, aztán néhány barátom elhívott és akkor voltam először. Azóta általában nem egyedül megyek, csak most sajnos a Gyengélkedőre került a legjobb barátom. - mert hát azt hiszem Alit egyértelműen ide sorolhatom, bár őszintén szólva ő sokkal nyitottabb nálam és könnyebben barátkozik, szóval nem biztos, hogy ő is pont ugyanezt mondaná. Meg hát most a barátságunk is kicsit más lett, azzal a tényezővel, hogy ő fiú, én pedig már nem... Jó zavaros mi?! - Hű jó messziről! Miért nem a Bauxbatonsbe mentél? - kérdezem kíváncsian, bár ha a szülei angolok, akkor érhető, ha ide kell járnia, de ha jól értem, akkor új és valami miatt iskolát váltott, pedig az apja a francia Minisztériumban dolgozik. Eltudta volna gondolom intézni, vagy még sem, hogy oda járjon? Azért a végén én is kicsit fennakadok ezen a likvidátor megnevezésen. Nem hangzik valami jól. - Mit jelent a likvidátor? Elég rosszul hangzik. - ráncolom azért kicsit a homlokomat. Én mondjuk biztosan nem reklámoznám, ha az apámnak ilyen munkája lenne. Na persze nekem aztán szavam se lehet, hiszen az anyámmal is épp elég probléma van, amit szintén nem túl ideális reklámozni. - Koreában születtem, de néhány éve ide költöztünk anyámmal. - felelem, kicsit kiegészítve azzal, hogy na akkor miért is járok ide suliba, hiszen én aztán még messzebbről is jöttem, mint ő és még én is megkérdeztem, hogy ő miért ide jött iskolába, akkor ez rám is érvényes. Na persze azt nem szándékoz elmesélni, hogy pontosan milyen körülmények között is érkeztem, vagy hát hogy miért. Arról még a hozzám közelállók is csak nem rég értesültek, vagy hát a legrosszabb részletekről.
Csupán udvariasan mosolygom, amíg ő kifejti az észrevételét. Semmit sem tudok a vázlatfüzetéről, de talán jobb is így, hiszen ellenkező esetben nyilván azt juttattam volna vissza számára. Magamat ismerve úgyis addig nyomozgattam volna, amíg ki nem derítem, ki is volt az a bizonyos "A". Mindennél fontosabb számomra, hogy jóban legyek a lánnyal, hiszen leginkább rajta keresztül férkőzhetek Ali közelébe. Vagy - ha mást nem is - tudhatok meg pár fontosabb információt a fiúról. Muszáj óvatosnak lennem, hiszen még csak sejtésem sincs arról, miféle képességek lakozhatnak benne és - az apjából kiindulva - talán még ez a lány is veszélyben lehet. Az a fiú egy ketyegő bomba, akit hatástalanítanunk kell, méghozzá a lehető leghamarabb. - Hát, legalább lesz kivel felfedezned, nem igaz? - mosolyodom el szélesen a szavai hallatán. - Az ilyesmi szinte mindig jobb többedmagunkkal, semmint egyedül. És? Az eddigi pár alkalom során egyedül voltál vagy akadt társaságod is? - érdeklődöm kíváncsian, hiszen ő is velem egyidős és tudtommal már korábban is az iskola tanulója volt, vagyis bőven akadt volna alkalma bejárni Roxmortsot a kimenők alkalmával, mégse tette. Ezek szerint nem az a tipikus csavargó alkat, ráadásul nem is a könnyen barátkozó fajtájú személyiség, úgyhogy csakis olyasvalaki kedvéért mehetett le a faluba, aki sokat jelent számára. Alistair lenne az illető? Nem igazán merek viszont konkrétan nevet kérdezni, hiszen ez máris tolakodásnak számítana és esélyesen gyanakvásra adna okot. Helyette csupán olyasmit vetek fel, ami nagy általánosságban mindenkiről elmondható, miszerint egy ilyen helyre elmenni csakis akkor buli, ha van mellettünk olyasvalaki is, akivel jónak mondható a viszonyunk. - Szerintem ez így nagyon jó lesz elsőre - biccentek egy aprót Sun-hi szavai hallatán. - A Három Seprűt egyébként is rengetegen dicsérik, a többi pedig... Nos, rajzolni nem szoktam, de már vennem kellene egy új pennát is, mivel a régi kezd kissé hasznavehetetlen lenni, szóval szívesen elkísérlek oda is - teszem még hozzá. Személy szerint a Szárnyas Vadkan érdekelne a leginkább, hiszen arra rengeteg informátor fordul meg és hát a kapcsolatépítés mindig is jól szokott jönni, még abban az esetben is, ha ezt nem magamnak intézem. Apámnak szüksége lenne itt is egy-két olyan emberkére, akitől megtudhat pár dolgot, nekem pedig be kellene cserkésznem az illetőket, de ezt egyértelműen nem a lány társaságában fogom megtenni. - Franciaországból. Párizsból - pontosítom a helyszínt. - Bár, a szüleim angolok, de apám a francia minisztériumban dolgozik, mint veszélyes varázslények szakértő és likvidátor - osztom meg vele. Sokan elszörnyednek a "likvidátor" szó hallatán, de apámhoz hasonló emberekre is szükség van. - Ha a minisztérium emberei egy varázslényt a környezetére veszélyesnek ítélnek meg, akkor vagy elzárják vagy apámat küldik ki a helyszínre, hogy likvidálja azt az állatot... - vagy vámpírt... vagy vérfarkast... vagy bármit, ami árthat másoknak. Ezt azonban már nem teszem hozzá, hiszen a munkájának eme része teljes mértékben titkosított. Hivatalosan ugyanis csakis állatokkal szokott végezni, azt is csupán szükség esetén. Az azonban, hogy alkalomadtán a saját szakállára is tevékenykedik, még a minisztérium előtt is ködbe vész. - És te honnan származol? - teszem fel ezúttal én a kérdést. A külseje alapján egyértelműen ázsiai, de hát az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket nem mindig veszik jó néven. Lehet, hogy az ő családja is idevalósi és a nagyszülei jöttek valahonnan Ázsiából, ki tudja...
- Ez azért nem mindenkinek ilyen egyértelmű. - húzom el egy pillanatra a számat, de aztán újra halványan el is mosolyodom elodazandó a dolgot, mert hát nem ismerem ezt a lányt, nem fejtegetném neki ki, hogy már jó ideje eltűnt a vázlat füzetem és az a bizonyos A nem jelentkezett. Azóta is attól félek, hogy mikor kerül elő valahol majd valamelyik rajzom és hoz kellemetlen helyzetbe. Pedig most minden rendben van, Alival is megbeszéltük a dolgokat, habár az én hibám volt, hogy elzárkóztam tőle a nyáron történtek után, és már a szobatársaimmal is sikerült beszélnem néhányszor, ha csak futólag is. Tudják, hogy régen se voltam nyitott és hát azért most mégis csak furi a helyzet mindenkinek, így hogy... lány lettem. Innentől viszont inkább csak nyújtogatom a nyakamat, hogy nem jön-e valaki, aki ismerős, mert nem vagyok az a könnyen ismerkedős fajta, ezért meg is lep, amikor Miley megkérdezi, hogy nem mennék-e vele Roxmortsba. Épp elég kellemetlen volt az az eset tavaly azzal a sráccal, de hát csak nem megint valami ilyesmiről van szó. Nem vagyok én olyan népszerű. - Oh, új vagy még? Végülis... Bár tudod én se ismerem valami jól sajnos a falut. Alig pár helyen voltam még csak. - na igen, általában nem is mentem le, akkor először, amikor Ali rávett és az nem sült el a legjobban. Utána már persze más volt a helyzet, de azért az első roxmortsi látogatásom igen fájdalmas volt, szó szerint fizikailag és lelkileg is. A Gyengélkedőn kötöttünk ki utána mindketten Alival. - Eddig még csak a Három seprűt néztem meg és leginkább rajzcuccokat vettem. Egy-egy boltot néztem meg még, de nem vagyok annyira ismerős. Eltévedni mondjuk a főtér környékén nem lehet. Te honnan jöttél? - kérdezem meg végül, hiszen tudom, hogy nem egyszerű valahol tök újnak lenni és nem akarok én undok lenni, csak nem vagyok valami jó az efféle ismerkedésben. Nem is igen tudom, hogy mit kellene mondani, vagy kérdezni, maximum a magam módján próbálkozom. Ha olyan elveszett, mint én voltam az elején, akkor nem lenne fair lekopotatni, főleg hogy a ceruzáimat is visszahozta. Szóval megpróbálok erőt venni magamon és amikor elindul a csapat akkor besorolok Miley mellé és úgy battyogunk Roxmorts irányába a többiekkel. Az biztos, hogy nem lesz kötetlen fecsegés, a gyomromban most is ott az aggodalom, hogy mikor áll be majd valami kínos csend. Lehet, hogy ő esetleg beszédesebb típus, de hát ezt nem tudhatom. Ha rajtam múlik, biztos, hogy nehezen indul be bármiféle beszélgetés. Nem vagyok valami jó ebben.
Szerencsére a hugrás lány is egyedül van, vagyis nem kell attól tartanom, hogy kellemetlenkedő személyek siettetik majd a társalgásunkat. Remek! Ezek szerint bőven van időm kellemesen elcsevegni vele, persze csak abban az esetben, ha ő is nyitott az ilyesmire. - Vissza is adja majd? - csodálkozom el kissé a következő kijelentése hallatán. - Szerintem természetes, hogy visszaszolgáltatom azt, ami másé - osztom meg végül vele a saját álláspontomat. - Ráadásul, a neved is bele volt írva, úgyhogy fel se merült bennem, hogy esetleg megtartanám... Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik szándékosan szemétkednek vele. A mardekáros bandán már meg se lepődöm, hiszen a hírnevüket még én is ismerem. Engem is betámadtak már egy-két alkalommal a folyosókon, de mivel jó kislány szándékozom lenni, nem álltam le velük vitatkozni. Az pedig, hogy süketnek tettetem magam, bevált. Új vagyok, nincs rajtam annyi támadási felület, mint egy Kim Sun-hihez hasonló lányon. Már az is bőven okot ad a szemükben a piszkálódásra, hogy hugrabugos, az pedig, hogy egy Alistairhoz hasonló csodabogár barátja, már csak olaj a tűzre, gondolom én. Na, nem mintha rólam is teljes mértékben leszálltak volna azóta... Látom rajta, mennyire bizonytalan a továbbiakat illetően, nekem azonban nem áll szándékomban csak úgy elengedni. Mondanám, hogy túl sok munkát fektettem bele ebbe az egészbe, bár ez hazugság lenne. Egy ceruzakészletet visszaszolgáltatni az eredeti tulajának, nem nagy ügy. - Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de nem lenne kedved lejönni velem Roxmortsba? - teszem fel végül én a kérdést a zavara láttán. - Mármint, most megyek le első alkalommal a faluba és még egyszer sem jártam ott, szóval hálás lennék, ha nem egyedül kellene felfedeznem. Az idegenvezetésért cserébe pedig meghívnálak valamire - mosolyodom el. Életemben nem vigyorogtam még ennyit, de komolyan. - Persze, csak abban az esetben, ha nincs más programod, mert akkor nem szeretnélek zavarni - teszem még hozzá gyorsan, enyhén szabadkozva. Nem látok körülötte senkit sem és nem is úgy néz ki a helyzet, mintha bárki mellé is odacsapódhatna. Igen, láttam a tekintetén, hogy nagyon reménykedik benne, miszerint megpillant egy ismerős arcot, akit gyorsan leszólíthat, de eme vágya egyelőre még nem valósult meg. És nyilván már nem is fog. Ezek alapján nem túl gyakran nyit mások felé és igen kellemetlenül érzi magát idegenek társaságában.
Ha jól tudom azért Ali mindig is igen nyitott volt, hisze na szobatársainkkal is miatta lettem jóban. Nem az a magánakvaló típus, bár tény, hogy azért a furcsaságai könnyebben elriaszthatnak másokat, de ettől még tényleg neki köszönhetem, hogy már nem vagyok egyedül és hogy a szobatársaink felé is nyitottam tavaly. Most persze már más a helyzet, hiszen átkerültem a lányok hálókörletébe és hónapokba telt mire beszélni mertem a srácokkal. Nagyon rendesek voltak a Jenkins féle támadásnál, segítettek, de pont e miatt volt olyan nehéz a nyár után beszélni velük, hiszen nekik is hazudnom kellett vagy két évig és az ilyesmi után sose könnyű valakinek a szemébe nézni. A rajzfüzetem eltűnése után már mondhatni meg se lep, hogy eltűnt egy ceruza készletem, meg aztán sajnos néha előfordul, hogy szétszórt vagyok és valami elkallódik. Ez azért kellemetlenebb már, mert kvázi árvaként nehezebben jutok hozzá ilyesmihez, de azért akadnak még ceruzáim és valahol remélem, hogy ha bele van írva a nevem, akkor végül visszakerül hozzám. Már felmerült bennem, hogy kiírok ezzel kapcsolatban valamit az üzenőfalra, de úgy tűnik, hogy erre végül nincs szükség, mert megszólít egy lány a faluba való induláskor. Alival megbeszéltük, hogy lelépünk Londonba az egyik alkalommal, de igazából nem fixáltuk le, hogy ez melyik alkalom lesz majd, leht hogy jobb is lenne tavasszal és nem a hűvösebb időkben. Ettől függetlenül megtorpanok, amikor megállít az ismeretlen lány, hiszen nem szoktak megszólítani és továbbra sem bővelkedem barátokban. Először hátra is nézek automatikusan, hogy nem valaki másnak szól-e esetleg, de amikor felismerem a ceruzáimat nála, akkor már egyértelművé válik, hogy nem erről van szó. - Szia! Oh, köszi! Igen, már kerestem, de reméltem, hogy valaki megtalálta és... vissza is adja majd. - mert hát ez utóbbiban egyáltalán nem voltam biztos a rajzfüzetem után, amit egyértelműen valaki magánál tart azóta is és határozottan megakarja keseríteni az életemet a tartalma által. Eszembe sem jut hirtelen bemutatkozni, vagy ilyesmi, hiszen elvileg benne volt a nevem a tartójában, no meg ez a lány bizonyára tudja, hogy ki vagyok, ha tudta kinek kell visszaadni a ceruzákat. Nem vagyok az a kitörő lelkesedő fajta, de látszik rajtam, hogy hálás vagyok. Első körben átveszem tőle, ha odaadja persze, bár kissé bizonytalan vagyok, hogy ilyenkor vajon várnak-e el cserébe valami... nem is tudom, viszonzást? Kissé bizonytalanul állok egyik lábamról a másikra és nézek körbe, hátha előkerül közben valaki, akit ismerek és hozzá csapódhatok. Egyébként sem szoktam lemenni gyakran Roxmortsba, most is csak azért döntöttem így, mert gondoltam nem árt feltölteni a papír készleteimet. - Öhm... - köszörülöm meg a torkomat. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Kérdezzek rá, hogy szeretne-e valamit cserébe? Én végülis nem akarnék semmit kérni csak, mert megtaláltam valaki holmiját, főleg mert hát vissza is mentem a terembe és akkor már nem volt ott. Ha simán otthagyja, akkor megtaláltam volna, hacsak persze nem teszi el valaki más, aki aztán nem adja vissza. Meg aztán emlékszem Alival is úgy ismerkedtem meg, hogy megtalálta a nyakláncomat. Milyen régen is volt már! Ő se kért cserébe semmit, sőt igazából még ő adott is mellé pluszt, a barátságát, ami azóta is tart és egészen komolyan megváltoztatta az életemet.
Madarat tolláról, embert barátjáról - tartja a mondás, én pedig tökéletesen egyet is értek ezzel. Saját tapasztalataim szerint ugyanis mindenki olyasvalakinek a társaságát keresi, aki hozzá hasonló személyiség, hiszen csakis ahhoz vagyunk képesek szorosabban kötődni, akiben valamilyen szinten önmagunkat látjuk viszont vagy egy a világról alkotott véleményünk. Ez az ellentétek vonzzák egymást... Nos, baromság. Születhetnek jó barátságok két más személyiségű ember között is, ezt nem vitatom, de a folyamatos kisebb-nagyobb összezördülések miatt aligha mélyülhet el olyannyira, hogy értelme legyen hosszú távon folytatni a dolgot. Nekem speciel nem akadnak barátaim az iskolai falain belül, hiszen ez az első tanévem itt és mindenki csak az új lányt látja bennem, de a komolyabb érdeklődők messze elkerülnek engem. Tizenhat évesek, megvan már az évek óta kialakult, komoly baráti körük, valamilyen szinten tehát érthető számomra, hogy miért nem látnának engem szívesen maguk között. Ez van, én se erőltetem különösebben a témát. Két olyan ember van csupán, akik - ímmel-ámmal ugyan, de - érdeklődnek felőlem, méghozzá a "szüleim". Levelek formájában tartják velem a kapcsolatot és mivel drágalátos édesapám a mágikus lények illetve még a mágusok közül is kiemelkedő alakok megszállottja, szinte folyamatosan feladatokkal bombáz engem. Tudjak meg erről azt, arról amazt... Nem unatkozom tehát, hiszen most is egy - úgymond - munka miatt vagyok ott, ahol. Alistair Wilson. Nem ismerem személyesen a srácot, de apám figyelmét igencsak felkeltette a saját apja miatt és a nemrég történtek révén. Hogy pontosan miről is van szó tulajdonképpen, azt nem igazán tudom, hiszen annyira ellentétes információk látnak napvilágot mindezzel kapcsolatban, ráadásul maga a téma is kezd lassan leülepedni. Az élet Londonban már visszatért a normális kerékvágásba, minden folyik tovább a maga medrében, annak a férfinak pedig örökre nyoma veszett. Két gyereket hagyott csupán maga után: Amarát és Alistairt, apám pedig eléggé a fejébe vette, hogy ez a két kamasz talán egy időzített bombaként ketyeg a mi világunkban... Egyetlen olyan személyt találtam az iskolában, akinek révén többet megtudhatok a srácról: Kim Sun-hi. Egy hugrás lány, aki velem jár egy évfolyamra, de őt is csupán látomásból ismerem. Az órák alatt senkivel sem kommunikálok, az azok közötti szüneteket pedig - jobb híján - egymagamban töltöm valamerre. Jegyzetelek a kis noteszembe azokról, akiket éppen meg kell figyelnem vagy írom apámnak a magam kis "jelentéseit". Mindenesetre, a szóbeszéd arra enged következtetni, hogy ő és az a bizonyos fiú eléggé jóban vannak, vagyis barátok. És mivel a megfigyelt célszemély olyasvalaki, aki egy másik világból érkezett ember utódja, ki tudja mire lehet képes, ezúttal tehát úgy kell cselekednem, mintha hímes tojást szorongatnék az ujjaim között. Óvatosan, nehogy eltörjön... Az elülső udvaron ácsorgom tehát, vállamon egy táskát átvetve, tekintetemmel a lányt keresve. Kimenőnk van ugyanis Roxmorstba, itt kell gyülekeznünk, szóval ha Kim Sun-hi le akar menni a faluba ezen a hétvégén, akkor itt kell lennie. A kezemben egy ceruzakészlet pihen, amelyet azután csórtam ki a padjából, hogy azt véletlenül benne hagyta az egyik közös óránk után, tökéletes ürügy tehát arra, hogy szóba elegyedjek vele. Amint kiszúrom, oda is lépek hozzá, akár társaságban van, akár nem, majd egy barátságos mosollyal az arcomon szólalok meg: - Szia! Azt hiszem, ez a tiéd - nyújtom felé a dobozkát, amelyben a ceruzái foglalnak helyet. - Tegnap benne hagytad a padban az egyik közös óránk után, gondoltam, szükséged lehet még rá. Mire megtaláltam, téged már nem láttalak sehol sem, úgyhogy csak most tudom visszaadni. Nem mintha eszembe jutott volna megkeresni őt. Hagytam csak, hadd keresse a cuccát, hiszen annál hálásabb, minél inkább azt hiszi, hogy már soha az életben nem lesz meg. Jó, néhány ceruza semmit sem számít, de - ha jól tudom - ez a lány szeret rajzolni és talán olyasvalakitől kapta ezt a készletet is, aki fontos számára. Istenem, ha pont ekkora mákom lenne! Az emberek ragaszkodnak a számukra eszmei értékekkel rendelkező holmikhoz.
Azért előkapok egy zsepit és kicsit rendbe teszem az arcát, már amennyire itt kint ez megoldható víz és minden nélkül. Pálcám nincs, már akkor se volt, amikor elraboltak és előtte sem emlékszem rá, hogy ha volt is, akkor milyen lett volna vagy hol hagytam el. Vannak képességeim, de nem meglepő, hogy e téren a Minisztérium sem adott a kezembe még több lehetőséget arra, hogy megvédjem magamat, netán megtámadjak bárkit is, vagy könnyebben kijussak innen. Erősen meg is lepett volna, ha biztosítottak volna számomra egy varázspálcát. - Nem tudom, de ez is benne van a pakliban és az is, hogy olyan aki rosszat. Nem tudjuk, amíg nem derül ki, hogy mi van a háttérben és én már tudni akarom, akármennyit is okozhat. - sóhajtok egyet, mert igenis benne van a pakliban, hogy amit megtudok az ijesztő lesz, esetleg megrázó, vagy hogy esetleg ezzel elpártol mellőlem az, aki most mellettem áll, legyen az Ashton, vagy a maga módján Shanna. De jobb a pocsék hír, mint nem tudni semmit. Annak is biztosan oka volt, hogy az az álom ahhoz a házhoz vezetett. Nem tudom, hogy ki lehet az a fickó, aki a ház ura és akinek Mantov a családneve, de ki kell jutnom erről az átkozott birtokról, hogy kiderítsem. Ashtont lehet, hogy elzavarták és nem is akartam volna, hogy miattam kerüljön bajba, de ha én magam mennék oda, talán már nem küldenének el csak ilyen egyszerűen. - Ez igaz. Akkor ezt még kitaláljuk, hogy mi a legjobb megoldás. - bólintok végül, hiszen talán tényleg nem a legjobb mód, ha eleve felhívjuk magunkra a figyelmet. A legkönnyebb persze az lenne, ha bíznék annyira a Minisztériumban és Shannában, hogy tőle kérjek segítséget, de ez koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek kimondani. - Inkább ne dönts előre, amíg nem néztél bele a könyvbe. - sóhajtok, de aztán megfogom a kezét és elindulunk befelé. Egy kicsit neki is jó, ha rendbeszedi magát, meg egy kicsit leül, hiszen megterhelő volt ez a kis séta is úgy, hogy olyan mágiát kellett használnia, amihez még nem ért eléggé és eléggé betett neki. Meg egyébként is sokkal tisztább, ha zárt helyen vagyunk, ahol biztos, hogy senki se nyit ránk és senki se hallhatja, hogy miről beszélünk még véletlenül sem. Nem ismerem az ittenieket és ezáltal nem is bízom bennük.
//Én is köszönöm a játékot, szuper volt! Csak kiszabadul egyszer a csáje. //
Ameddigre visszaérek, már rászáradt az orromra, és az államra a pár csepp vér, ami kibuggyant a nagy erőlködésben, majd sikerült szétmázolnom a törölgetés közepette. Csodálkozom is, hogy a lakáj, vagy komornyik nem tette szóvá, hogy miért nézek úgy ki, mint akit lefejeltek. Mindenesetre már jobban vagyok, hiszen csak pár percig tartottuk fenn a kommunikációt, de ahogyan a repülés képességét, ezt sem ártana gyakorolni, mert szeretnék nem csak egy párként, hanem szövetségesként, társként is működni az angyal mellett. – Már egészen szépen repülsz. Nem, semmi bajom, még ebben gyakorlatlan vagyok, aztán mégis sikerült. – Motyogom felbátorodva, és még egy komolyt is kap, hogy ne izguljon. Az már sokkal jobban aggaszt, hogy neki sincsen ötlete a névazonosság kapcsán, nekem pedig mindössze a két merengő jut eszembe. Elég erős varázsszer, ám nem is terem minden bokorban. – És mindenképpen tudni akarod, hogy mit zártak el. Megértelek. Attól nem félsz, hogy olyan blokkolta az emlékeidet, aki jót akar neked? – Vélekedek, besorolva ismét a lány mellé, akire az életemet tettem fel. Nem számít, legalábbis nekem, hogy honnan jöttünk, kik voltunk, mielőtt megismertük volna egymást. Bennem van egy nagy adag moralitás, ám képes volnék eldobni, ha úgy alakul, hogy beigazolódik, hogy Vanessa esetleg nem olyan jó teremtmény, mint amilyennek hisszük. A változásom nem csak a naivitás eldobását jelenti. Képes vagyok harcolni nem csak azért, hanem annak oldalán is, akit szeretek. – Ez is egy lehetőség, viszont ha nem teszi, akkor már megszerezni sem tudjuk, hiszen ha bárki behatol a szobájába, a tanár tudni fogja, hogy mi voltunk. – Kicsit homlokráncolva, de annál inkább érdeklődőbben pillantok rá, hogy miket mesél. Fogalmam sincsen, hogy kitől kaphatta a könyvet, de abból kiindulva, hogy ő sem ember, logikus, hogy az anyja sem. – Ettől még nem feltétlenül kell követni a szülők útját. Mindenesetre hogyne, érdekel a könyv. Lehozod, vagy menjünk fel hozzád, megnézni? – Bárhogy is legyen, nem válunk most szét, hanem áttanulmányozzuk az említett irományt, hátha fellelünk benne olyan összefüggéseket, amely nem csak azt mutatja meg, Vanessa honnan származik, az anyját illetően eljuthatunk ahhoz a ponthoz, hogy kiderítsük, mi is történt a lánnyal.
//Szerintem ugorhatunk^^ Nagyon tetszett, folyt köv //
Azt hiszem most az a legfontosabb, hogy nem esett baja és mégis jutott valamire, legalább megtalálta azt a házat. Talán, ha megkérném Shannát, hogy tartson velem, amikor én magam is megnézem... Nem tudom, hogy miért egyezik a nevem az ott lakóéval. Sejtelmem sincs, hogy miért álmodok arról a házról, hiszen még a képességeimnek sem vagyok teljesen tudatában. Elég nehéz ez így. Talán Ivor tényleg képes lett volna felszabadítani az emlékeimet, de ehhez meg kellett volna kockáztatnom azt, hogy ő maga is belelát a fejembe, amit viszont nem akartam megtenni. Pech... nem szeretem ezt a valamit valamiért dolgot. Amikor Ashton visszaér már a földön vagyok, hiszen már akkor leereszkedtem, amikor elindult és a kaputól figyeltem, ameddig csak láttam Halkan azért mégis csak sóhajtok, hogy rendben van és jól van. - Rendben vagy? - kérdem akaratlanul is, pedig nem hiszem, hogy szereti, ha aggódom. Mégis mellette ez is képes kibújni belőlem és látszik, hogy a kommunikációval eléggé sikerült megerőltetnie magát. - Tudod minden itt van bent, csak... nem férek hozzá. - kopogtatom meg a fejemet, hiszen tudja jól, hogy ha tudnék bármit én lennék a legboldogabb, de az emlékek homályosak az életemről, így hát arra sincsenek válaszaim, hogy mégis van-e testvérem, vagy hogy kik a szüleim. Jó lenne többet tudni, de sajnos egyelőre csak ennyi információm van, szinte semmi. - És, ha egyszerűen elkérnénk? Nem adná kölcsön? - nem ismerem azt a tanárt, de állítólag itt azért vannak rendes tagok, bár akkor megint fennáll a probléma, hogy talán akkor be kellene avatnunk a részletekbe is, ami viszont már kevésbé hangzik jól. - A napokban találkoztam a férfivel, aki alkut kötött a Minisztériummal, hogy áthelyezzenek ide. Ivor... adott egy könyvet. - kezdek bele szépen lassan, hiszen eddig erről nem beszéltem, pedig azért fontos információ. Bevallom azóta még csak párszor lapoztam át a könyvet és nem jutottam sokra, csak amiket tényszerűen leírtak rólam. Itt-ott felmerült a nevem és egyáltalán nem valami jó kontextusban. - A könyv alapján talán máshogy látnád a dolgokat te magad is. Lehet, hogy jobb lenne előbb azt megnézned, mert az anyám nem éppen... jó ember. Sőt igazából nem is ember. - húzom el a számat egy pillanatra, hiszen azt már tudom, hogy az a nő be lett zárva, ezt az infot is Ivor megadta nekem és a könyv alapján bizony az a nő az anyám, akit dobozba zártak és őszintén szólva úgy érzem, hogy ha sokat ugrálunk ránk is várhat hasonló sors, akik máshonnan jöttünk és akiktől a Minisztérium bizony tart.
Nem tudom, hogy Vanessa kivel áll még kapcsolatban, aki fogva tartja, vagy vallatja, egyedül erről a Shannáról tudok, de őt sem ismerem személyesen, legfeljebb néhány újságcikket olvastam róla. Tudom, hogy még gyakran visszajár az iskolába, de lehetséges, hogy pont Vanessa az, akit így felügyel? Mi van, ha az angyal nem is olyan veszélyes, csupán az a Shanna valami társaságfüggő szociopata, aki élvezi, hogy ketrecben tarthatja az angyalomat? Nem mondom, hogy ez is megtörténhet, de nem árt, ha ezzel az eshetőséggel is számolok. Nem tudhatjuk, hogy mi rejlik mások fejében, főleg, hogy Vanessa emlékei is most még ködbe vesznek, lehet, hogy ennek a Shannának tényleg igaza van, de mivel a lány velem nagyon kedves, tüneményes, úgy kezelem, hogy mindenképpen segíteni akarok neki. Ráadásul a vonzalom immár nem csak az én részemről él, most, hogy Nathalie is kikerült a képből, Vanessa is elfogadta, hogy könnyebb ketten, mint egyedül. Látszik rajta, hogy jól esnek neki az érintéseim, mulattatja a naivitásom, de igyekszem én is megerősödni. Nem sokkal később az elválás után már vissza is térek, nem mertem kockáztatni, hogy betörök a házba, tovább kutakodok, mert ahogyan a kapcsolatunkat illetően is, a fokozatosság híve vagyok, Vanessa pedig főleg, így elég csupán azt megnézni, hogy milyen az a ház, amit álmában látott, most már a tulaj nevét is tudom. Mantov.. Nem is értem, hogy amikor visszatérek, akkor Vanessa miért ennyire tanácstalan. Mivel már leszállt mellém a földre, átkarolom a derekát, úgy indulunk visszafelé a birtokra, most már jobban megtörölgetem az orrom, ki is fújom, mert elpattant benne valami ér, amikor próbálkoztam a mentális üzenet visszaküldésével. – Mantova, Mantov. Nem rokonod az illető? Azért elég furcsa névazonosság lenne, ha erről a házról álmodsz, de semmi közötök egymáshoz. Nincsenek testvéreid? A szüleidről tudsz esetleg valamit? – Próbálok én is a sötétben tapogatózni, eltűnődve azon, amit a merengőről. Mivel a különös tárgyak viszont mindig érdekeltek, ezt véletlenül tudom. – Nos, az egyik az igazgatóé, de hozzá szerintem esélytelen bekerülni. Viszont a másik az már hozzáférhetőbb. Paisley professzor egyszer még be is mutatta néhány egyetemistának a sajátját. Ha a szobájában van, és el tudnám vonni a figyelmét, miközben nyitva az ajtó, bemehetnél. Hm.. miről nem meséltél még? – Kérdezek vissza, nem gondolnám, hogy bármi titka lenne, csak hát tippelgetünk, próbálkozunk, közben a repülésben segítek neki, a maradék időben pedig fizikailag igyekszünk egymásra hangolódni, így hát logikus, ha nem veséztünk ki mindent. Ettől olyan izgalmas!
Bólintok a szavaira. Talán nem is igazán fontos, hogy az ember ki volt az előző életében, főleg ha nem megoldható, hogy részletesen emlékezzen is rá. Ez bárkinek különös utazás lehet és ki tudja, hogy nem változtatna esetleg mégis a gondolkodásán, még ha úgy is gondolja, hogy nem így lenne. De talán ez most nem a legfontosab, hiszen van más dolgunk. Ki kellene jutnom innen és én még a jelenlegi életemre sem emlékszem, nem hogy az előzőre. Bár Ivor segített valamennyit a könyvvel, de nem annyit, hogy mindenre válaszokat kapjam, azt pedig nem vállaltam, hogy belemásszon a fejembe, hogy ő is mindent tudjon, ami számomra kiderül. Ki tudja, hogy mik vannak elzárva az elmémben. Amíg én nem vagyok tisztában vele, addig másnak se szívesen mutatnám meg csak úgy. - Azt hiszem elég jó társak is lettünk. - mosolyodom el, de aztán kénytelen vagyok útnak engedni, még ha veszélyes is, hogy miattam kutakodik. Egy álom csupán, talán semmi komolyat nem jelent, ha viszont igen, akkor még se várhatok ölbetett kézzel, hogy mikor engedi meg a Minisztérium, hogy én is kimozduljak végre. Persze megtehetném kísérettel, Shannával, de érzem, hogy titkolózik, ezért én sem bízom benne olyan könnyen, hiába valamiféle rokonnak tűnik, vagy hiába látom azt, hogy azért próbál nekem segíteni a maga módján. Csak mintha nem tudná eldönteni, hogy pontosan kinek a párját is akarja fogni. Azt még láthatja Ashton, hogy mintha azért még utána néznének egy földszinti ablakból, de aztán a függöny behúzódik és gond nélkül tud távozni a birtokról, hogy elinduljon vissza az iskola felé. ~ Mr. Mantov? Nem tudom. Ha emlékeznék...~ - sóhajtok, de persze a mentális dolgok nem úgy működnek, hogy még a sóhaj is áthallatszik. Azt hiszem kellene egy Merengő, az talán segítene, esetleg egy itteni tanár, aki megpróbálhatná feltörni a gátat, de nagyon úgy fest, hogy ha valamit elakarok érni, akkor azt magamnak kell, mert a Minisztérium inkább csak korlátokat szab, de nem megoldásokra törekszik. ~ Nem akarok sehová betörni, de talán tényleg kellene egy Merengő... Vagy van más ötleted? Ha visszaérték el kell mesélnem valamit.~ - teszem még hozzá, hiszen Ivorról és a könyvről még nem beszéltem, de hát főleg azért, mert még nem jutottam sokra a dologgal és nem kaptam belőle konkrét válaszokat, bár, amit az iskola történelme ír... az se túl boldogító. Egyáltalán nem úgy fest, mintha Vanessa Mantova ezek alapján a jó oldalon állt volna mindig.
- Talán csak egy kicsit. Végülis már felnőttem, el tudom fogadni, hogy az egy másik élet lehetett, nincsenek identitással kapcsolatos válságaim. – Ha erre érti, hogy netán lány lehettem korábban. Elmosolyodom, talán van egy nagy adag érzékenység bennem, ezért is voltam a mindenkit megmentő lovag, de közben meg hatással van rám a körülmények, az elmém is beérik, hogy nem kell mindent elhinni. Ráadásul ott van mellettem a vasakaratú angyal, aki mellett önmagam lehetek. Így ha egy szőke lány is voltam egy másik világban, az már csak egy tudatalatti lélekdarab lehet, csupán arra utalhat, hogy már jártam ott, ahonnan Vanessa származik. - Nincs, tényleg nincs. Egy társra annál inkább. – Bólogatok, ha ő a párom, akkor nem kell attól félnem, hogy megbántjuk, kihasználjuk egymást. Érzelmi alapon is működünk, na meg karforgatók vagyunk mind a ketten, én is segítek az angyalszárnyaiban, s elfogadnia saját magát. Érdekelnek azok a titkok, amelyek a múltjához kötik, és simán vállalom, hogy követem őt egy másik világba is. S amíg Nathalie meg a többiek érzelmileg próbáltak manipulálni, Vanessa erős, egyedül is boldogulna, de mivel bizonytalan, elfogadja, hogy mellette megpróbálok én lenni a férfi. ~ Tudod, hogy győzködhetnénk egymást, hogy maradjon ki belőle. Felesleges. ~ Felelem most már megerősítve a mentális köteléket, így én is tudok válaszolni. Nehezen sikerült rákapcsolódni, de azzal, hogy sikerült, egyértelmű, hogy valami komoly van köztünk. Most, hogy már ő is hall engem, és tud figyelmeztetni az esetleges veszélyekre, én pedig visszajelezni, hogy mi történik, bátrabban indulok a főépület felé. A nyílt konfrontáció híve vagyok, a kopogásom nyomán valami inas jön ki, és közli a tényt, a gazdája nincs is itthon, de legalábbis látogatót nem fogad. – Valóban? Nos köszönöm, egy ideig még a közeli iskolában megtalál. Én pedig Mr. Blake vagyok. – Ha már ilyen hivatalosak vagyunk. A neszezést igyekszem figyelmen kívül hagyni, mégsem ronthatok be, ha nem látnak szívesen. Pláne hogy az a név nagyon fura. Pont, mint Vanessáé. Bólintok, és kihátrálok, amíg be nem csukják az ajtót. Ezután sietek csak visszafelé, ha már úgy látom, hogy biztosan tudok beszélni a szöszi angyallal, legalább gondolatban. ~ A ház ura bizonyos Mr. Mantov. Rokonod, vagy ilyesmi? ~ Ha eddig úgy tudtuk, hogy Vanessa másik világból származik, még lehet itt rokona, névrokona, de azért jobb, ha utánajárunk. Főleg ilyen közel a Roxforthoz.
- A szőke lány, akiről álmodtál? Nem tudom, de talán van rá mód, hogy kiderítsük. De nem éreznéd magad furcsán, ha megtudnád, hogy milyen volt az előző életed? - fürkészőn pillantok a szemébe, mert azért biztosan fura lehet, ha kiderül, hogy előző életében lány volt egy másik világban és még ki tudja, hogy mit tudhat meg. Ettől még persze nem változik meg a jelenlegi élete, de biztosan meglepő lenne az információ, ahogyan talán az én agyam is azért blokkol dolgokat, mert nem akar sokkolni velük egyszerre. Lehetséges volna, hogy rosszútra tértem, vagy túl sok rossz döntést hoztam, amik jobb, ha nem kerülnek napvilágra soha? - Vagy csak nincs szükséged _gyengébb_ nemre. - mosolyodom el ezúttal, hiszen simán benne van, hogy bár Ashton afféle lovag, de mégis belefáradt abba, hogy másokat mentsen meg és másokat húzzon ki a slamasztikából. Úgy gondolom, hogy ezzel nincs is baj, bár engem is megmentett és nekem is segített, de arra hamar rájött, hogy a túlerő miatt volt rá szükség és nem hagytam rá az összes munkát, sőt! Nem bánom, hogy belerángattam ebbe az egészbe, még ha volt is, amikor bocsánatot kértem érte, hogy ismeretlenül csak úgy magamhoz hívtam, hogy legyen a megmentőm. Ezúttal pedig szintén nem marad más nekem, mint az aggodalom, de legalább végre hallom a hangját, még ha abban igaza is van, hogy bármikor megszakadhat a vétel és akkor újra elveszítem majd és csak remélhetem, hogy nem esett baja. ~ De, ha bajba kerülsz valahogy próbálj jelezni. Mindegy mi az ára, de nem hagyom, hogy miattam legyen bajod.~ hallhatja a hangomat nyomatékosan a fejében. Lehet, hogy fájdalmas lenne átlépnem a birtok határát, de akkor se tudnék csak itt ülni és várni, amíg valaki más meg nem nézi helyettem, hogy Ashton jól van-e. Egyébként is kihez fordulhatnék? Nem ismerek itt senkit sem igazán. Persze megpróbálhattam volna nyitni a diákok felé, de mégis hogyan, ha mindenki csak furcsálkodva néz rám, mint valami egzotikus állatra. - A gazdám nem fogad zsoldosokat. Mr. Mantov maga intézi az ügyeit, de köszönjük a megkeresést fiatalember. - azzal szépen szándékában is áll becsukni Ashton előtt az ajtót egy visszafogott biccentéssel elköszönve tőle. Nem tűnik valami nyittnak a felvetésre, viszont Ashton azt nagyon jól hallhatja, hogy odabentről bizony zaj szűrődik ki. Már csak az a kérdés, hogy vajon a benti valaki a ház ura és őt csak le akarják épp koptatni, vagy van más személyzet is, netán valami konyhás néni pont a vacsorát készíti és tényleg nincs itthon az a Mr. Mantov.
- Jacob, igen, így már rémlik. A Te világod.. nos nem lehet, hogy az én világom is egyben? Mi van, ha én voltam az a szőke lány? Már én is hallottam, hogy egy bizonyos idő elteltével valaki visszaemlékszik egy korábbi életére? – Fel sem merült bennem, hogy Vanessa féltékeny lenne másra, inkább csak azt akarta annak idején, hogy Nathalie mellett, vagy ellen döntsek, de tudjam, hogy mit akarok. Bár még most sem teljesen biztos magában, hiszen fél attól, hogy bánt engem az erejével, és akár el is engedne, hogy legyek boldog mással, ami kivételesen tényleg butaság a részéről. – Veled, hosszú idő után azt érzem, hogy nincsenek csalfaságok, női szeszélyek, és ezt ne vedd bántásnak. Lehet, hogy én nem értek a gyengébbik nemhez igazán. – Döntöm oldalra a fejemet, nekem egy erős nőre volt szükségem, aki nem nyafogás, aki nem esik csak úgy kétségbe, még ha Vanessa sokszor borongós. Vele viszont tudjuk támogatni egymást. Egy utolsó puszi a szájára, aztán nagy levegőt véve megindulok az álom-ház felé, nem tudván, hogy mi vár ott főleg rám, hiszen most még nem kísérhet el. Nehezíti a helyzetet, hogy hiába hallom őt, nem tudok válaszolni, legalábbis egy jó ideig nem, de ahogyan erőlködöm, az orrom vérzése árán még ez is sikerül. Kattan valami, mintha megnyílna a folyosó köztük, ez is azt jelzi, hogy összetartozunk, szó sem lehet róla, hogy elhagyjam másért, vagy eltaszítson magától! - Semmi baj, de ne ijedj meg, ha ismét nem hallasz. Lehet, hogy csak én vagyok gyenge ehhez a kommunikációhoz! – Nyilván az is benne van, hogy tényleg történik velem valami, de most nem akarom ezzel riogatni. Szegény így is ideges, még így mentális úton is érzem rajta. Elindulok befelé a birtokon, szépen óvatosan, a kardomon nyugtatva a kezemet, lassan, nehezeket lélegezve. Nem akarom, hogy ha velem történik valami, Vanessa egyedül maradjon. Nem vagyok egy besurranó tolvaj, ezért egyenesen a főkapuhoz megyek, kopogtatni. Kicsit hátrébb lépek, hogy ne rontsak be szó szerint ajtóstul a házba. A fickó amikor kinéz, megköszörülöm a torkomat, és udvariasan válaszolok. – Oh, értem. És ki ő? Lehet tőle időpontot kérni? Átutazó zsoldos vagyok, és szívesen felajánlanám a szolgálataimat. – Mutatok jelentőségteljesen a kardra, hogy pénzért bármire kapható vagyok. Valahol még igaz is, hiszen szeretek kalandozni, de most Vanessa érdekeit nézem.
Végülis megértem, hogy nem figyeli a híreket, csak hát gondoltam, ha ismeri Shannát, akkor azért tisztában van vele, hogy van férje, de végülis ha csak felületesen akkor nem csoda és persze Shanna se hiszem, hogy sokat emlegetné Jacobot mióta kómában van. - Nem Shanna, a férje Jacob, de ő sem teljesen. Ez elég... bonyolult, inkább valamiféle másik életben élt a én világomban. De miféle szőke lányról álmodsz? - gondolkodom el, bár nem vagyok féltékeny, csak hirtelen nem teljesen értem. Vagy rám célzott ezzel. De, hogy Ashton másik világból származna, ezt nem tudom. A szülei jó eséllyel jobban tudnának erre válaszolni, ha esetleg ilyesmiről van szó. Esetleg Ivor tudhatna rá válszt adni, ő talán valami módon képes az ilyesmit érzékelni, de én sajnos nem. Nincs erre valami bevillanás, hogy az ember érezze, ha a másik hozzá hasonló. A rajz alapján viszont egyértelmű, hogy nem rólam van szó. Megnézem hát a képet, amit rajzol, hogy ismerős-e az arca, de mivel nem emlékszem túl sok mindenre a múltamból, ezért az az esélyesebb, hogy nem fog beugrani semmi sem akkor sem, ha esetleg amúgy ismerem. - Boldog... ez kedves. Én se tudom mi lenne, ha nem lennél mellettem. Valószínűleg már rég csináltam volna valami hülyeséget, ami aztán rosszul sül el. - finoman elmosolyodom, de már nincs sok hátra el kell köszönnünk legalábbis egy időre és kénytelen vagyok itt maradni aggódni, hogy nem lesz semmi baja végül Legalábbis nagyon remélem, hogy rendben lesz és nem valami csapdába küldöm az álmaim miatt, főleg hogy nem mehetek csak úgy utána, vagy ha megpróbálnám valószínűleg rossz vége lenne. Végre aztán meghallom a hangját. Elég ijesztő, hogy csak én tudok üzenetet küldeni, de nem tudom, hogy vele mi a helyzet. Idegesen járkálok fel s alá a kapuban, hiába ültem le egy sziklára az elején, de azért ezt így nem lehet bírni. ~ Igen, végre! De, ha nehéz akkor csak akkor üzenj, ha baj van, vagy néha ha rendben vagy és légy nagyon óvatos!~ - nem tudom, hogy neki mennyire megerőltető tartani ezt a kapcsolatot. Valószínűleg venni az adást azért könnyebb, mint küldeni, hiszen neki nincs ebben gyakorlata és nem feltétlenül erős annyira, ami a mentális mágiákat illeti. A kopogtatásra viszont először nem kap semmi választ, aztán végül egy fickó nyit ajtót. Magas vékony, úgy fest, mint valami múlt századból itt marad karótnyelt komornyik. - Igen, uram? A ház ura jelenleg nem tartózkodik itthon, úgyhogy nem tud látogatókat fogadni. - mondja a férfi és láthatóan nem igazán akaródzik neki félreállni és beengedni Asthont, viszont az már biztos, hogy lakik itt valaki, tehát nem valami zsákutca az álom.
- Nézd el nekem. Az iskola után évekig messze földeken kalandoztam, csak azért menekültem ide vissza, mert elegem lett abból a bárókisasszonyból. És most sem köt ide rajtad kívül semmi, jobb szeretem a szabad életet, nem olvasok újságot sem, nem vagyok képben, hogy ki kinek a férje. – Hárítom el a cukkolást, ami nagyon kedves tőle, nem haragszom rá egyáltalán. Tudom, hogy hozzám hasonlóan ő is rendkívül komoly, célratörő, sosem akarna megbántani. Viszont figyelmesen hallgatom a másik világbeli beszámolóját, ezen már tünődően felemelem az ujjamat. – Tudod, amióta erről először meséltél, azóta jobban figyelek az álmaimra. Már korábban is feltűnt, hogy gyakran ugyanazt álmodom, egy szőke lányról, de mivel nem ismertem őt, azt hittem, hogy csak láthattam a képét valahol. De.. ha azt mondod, hogy te is, Shanna is máshonnan származtok, mi van, ha én magam is? – Mivel van nálam válltáska, előveszek egy jegyzetfüzet, és pár szépen rajzolt ceruzavonással felskiccelem az álmaimban látott lányt, akit nem tudok senkihez kötni az ébrenléti állapotban. Hátha Vanessa ismerte őt a másik világban, és bármilyen furcsa, talán én lehettem, innen a kötődés. Aztán az más kérdés, hogy ha az embernek csupán a lelke vándorol, hogyan viszonyulnék onnantól magamhoz, ha tudnám, hogy egy előző életben lány voltam? – Igen, ez a naivitás eltűnőben, de ha jobban belegondolok, jó ideig ilyen voltam, és.. lehet, hogy ez valami korábbihoz köthető. Mostanság változom úgy igazán, melletted tudok önmagam lenni. Férfiasabb, magabiztosabb. – Az más kérdés, hogy eddig is kérlelhetetlenül megvédtem mindenkit a gonosztól, ám az nem éppen egy erős tulajdonság, hogy vakon hiszek mindenkiben. – Ha tévedek, és nincsen kötödésem ahhoz a világhoz, akkor is veled mennék. Oly mindegy hogy itt vagy máshol. Az ember azzal legyen, akivel boldog. – Én sem mondom ki, ahogyan ő is csak azt mondja, hogy lehet, de kár lenne itt és most megvallani az érzéseket, hiszen azzal már többször csúnyán ráfáztam. Inkább nyomozzuk ki, hogy hogyan szabadulhat el, miről is szólnak az álmai. És ha hosszabban összefonódik a sorsunk, úgyis eldől majd, ha mi lesz velünk. Aztán egy ölelés és csók kíséretében elválunk, hogy felderítsem a birtokot, de hiába hallom a hangját, nem tudok visszaüzenni. Megállok végül, nem megyek tovább, a halántékomra szorítom a kezemet, annak a lánynak a képét képzelem magam elé, mintha valami tükörbe néznék. Majd’ szétpattan az agyam, érzem, hogy pattan is valami az orromban, amitől megered a vér, de visszaküldöm a gondolatot. ~ Hallasz? ~ Most már látótávolságon túl van, nem is akarom felhívni rá a figyelmet, de csak akkor megyek közelebb, ha vissza tud jelezni. Ekkor megtörölgetem az orromat, és kopogok is. Ha nem is vagyok már annyira naív, a tisztességemet nem vágtam sutba, a legtisztább út az egyenes.
//
//