2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Pedig milyen sokszor próbálkozott a Nagyi azzal, hogy magamra találjak, hogy nőjön végre az önbizalmam, hogy ne legyek folyton bizonytalan abban, amit mondok és teszek. Azt hiszem mégis a sok érv és győzködés ellenére is igazán Andrew mellett sikerült csak rendesen kibontakoznom e téren és persze a halála aztán végképp hazavágta az egyébként is csekély önbizalmamat. Még annál is jobban visszavetett, mint amilyen szintre sikerült eljutnom mellette. Persze azért valamelyest most is segít a tény, hogy egy olyan valakinek keltettem fel a figyelmét pont én, mint Alaric. Na persze, ha tudnám azt, hogy milyen könnyedén túllendől az este meghiusúlt részén majd nem is olyan sokára... de vannak dolgok, amiket jótékony homály fed, ez is épp ilyen. Lassan pedig a búcsú ideje is eljön, bármilyen könnyű is lenne átadni magamat a kellemes érzésnek, amit minden egyes csókja és érintése nyújt, de tudom, hogy múló élvezet lenne csak és utána sokkal pocsékabb lenne, ahogyan érezném magamat, annak pedig igazán semmi értelme. Így hát bármennyire is nehezemre esik az utolsó hosszabb csókból is kiszakítom magamat, megvárom amíg felöltözik és ahogyan elköszön, ahogyan pedzegeti a következő randevú lehetőségeit már-már beleborzongok. Oh hogy mennyire könnyű lenne azt mondani, hogy maradjon! De nem hazudtolom meg önmagamat, csak viszonzom a könnyű búcsúcsókot és egy halk sóhajjal harapom be az alsó ajkamat, amikor a keze már a kilincsen pihen. - Várni fogom! - azért az ajtóból még néhány pillanatig figyelem a távozását, annyit engedek magamnak, amíg úgy vélem, hogy nem várható kutató pillantás egy szomszéd ablakából sem, csak aztán húzom be mögötte az ajtót és indulok el vissza a nappali felé, hogy először összeszedjem szépen a kávés csészéket. Olyan szép volt ez az este, eszembe sem jut, hogy innen az ő útja nem hazafelé viszi majd, pedig nem kellene talán ennyire naivnak lennem. Végtére is én magam mondtam neki a vacsora folyamán, hogy minden bizonnyal olyan emberek között éli napjait és ez azt jelenti, hogy ő maga is talán ilyen ember, akik elég könnyedén veszik az élet dolgait. Most mégis inkább azon jár az eszem, hogy vajon mit lett volna, ha... Észre sem veszem, hogy halkan dúdolgatva pakolom el a már tiszta csészéket és indulok el a fürdőszoba felé, hogy kicsit most már talán megnyugodjak, lehiggadjak. Az biztos, hogy a következő napjaim legalább jóval boldogabban fognak telni, mint az elmúlt néhány évben általában.
//Én is köszönöm a játékot bármennyire is galád az úriember. //
Ugyan nekem a tökéletes este nem így zárult volna, de ez nem jelenti azt, hogy elvesztettem az érdeklődésem a nőben, és nagyon úgy tűnik, hogy akármiért is visszakozik ma este, ez nem jelenti azt, hogy megbánta volna a randevút. Sőt, biztosra akar menni, hogy lesz következő, és én nem vagyok semmi rossz elrontója. - Ugyan már. - hessegetem el a kijelentését, viszonozva a mosolyát. Valójában valóban nem ehhez vagyok szokva, persze előfordul, hogy egy tehetségnek támogatás kell a kibontakozáshoz a színházban, de tény és való, hogy Sandrin rengetegszer bátortalanodik el és visszakozik még egyszerű véleménynyilvánítás közben is. Pedig nincsen azzal semmi baj, ha valaki más és azzal sincs, ha nem akar a férjével közös lakásban a csóknál tovább eljutni az első randevún… Legalább is így mondják. A kezembe helyezi magát, ismét, nekem pedig valljuk be, hogy rengeteg programot sikerült már összegyűjtenem az este folyamán, így nem lehet nehéz dolgom a következő alkalommal sem. Mégha azt is nézzük, hogy nem úgy zárul az este, mint ahogy szerettem volna, vitathatatlan, hogy a vacsorán olyan könnyedén beszélgettünk el, mintha évek óta ismernénk egymást, és ez a megnyugtató érzés akkor sem múlik el, amikor az aktuális vágyakozás elillan. És ez másnak tán magától értetődő, de nekem... Ha nem lenne olyan elképesztő hidegvérem és tárgyilagosságom az életem legtöbb döntése és aspektusa felett, akkor abban a percben, hogy újból előrehajol és az ajkaink összeérnek, az este eldöntetett volna… Ott van az ajkaimon a vágyódás, ahogy újra beletúrok hosszú barna hajába megtámasztva a tarkóját és magamhoz vonva. De nem, ahogy elhúzodik én engedek, és nincs más hátra, mint elindulni az ajtóhoz. A pálcámmal egy könnyű bűbájt végzek el, hogy a cipő könnyedén a lábamra kerüljön, le se kelljen hajolnom, egyetlen pillanat az egész, és a kabátomat magamhozveszem, bár csak a bal karomra fektetve, nem veszem fel. - Nem feledem, mi több, még az sem kizárt, hogy a legközelebbi alkalommal mutatom be a kulisszákat. - válaszolom ám a hangom sejtelmes, hogy véletlen se lehessen biztos abban, hogy mit is fogunk csinálni. Talán egy levélben tudatom vele, csak hogy tudja hogyan illik öltözködnie, vagy... vagy teljesen meglepetés lesz. Ha az ajtó kitárul már vélhetően a szomszédok szeme előtt leszünk valamelyest, szóval talán bölcsebb még előtte elköszönnünk. - Örülök, hogy megismerhettelek, és köszönöm a kávét. Levélben felkereslek néhány nap múlva, és remélem mihamarabb újra találkozunk. További szép estét, Sandrin. - simítok végig az arcélén finoman, és még csukott ajtónál az ajkaira lehelek egy rövid búcsúcsókot, aztán távozom. Lehetséges, hogy a nő egyedül fogja tölteni a további estéjét, ábrándozva, hogy mi lett volna, ha, ám én néhány perccel azután, hogy elváltunk elhoppanálok, és egy óra se tellik belé, már egy másik nő karjaiban találom meg azt, amit tőle nem kaptam meg.
// Köszönöm a játékot, aviszontlátásra a legközelebbi randevúig. //
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-27, 14:35
Igazán nem akarom, hogy úgy tűnjön rettegek tőle, hogy a színét se látom többet, de persze valahol ez a félsz is bennem van. Talán ezért is csúszik ki a számon a kérdés, amivel már-már kierőszakolnám a választ, hogy tényleg nem ennyi volt csak. Persze nem mondom, hogy már előre azon gondolkodnék, hogy ő lesz a harmadik féjem, vagy ilyesmi, de olyan jól esett ez az este és bár kettős az érzés, hiszen ha jobban belemerülök a dologba és mégis végetér majd, akkor még rosszabb lesz, ha hosszabb ideig elnyúlik, viszont addig mégis csak boldogabb leszek, mint jelenleg és ez is számít. - Azt hiszem nehéz dolgod lehet velem. - teszem még hozzá egy mosollyal, hiszen folyton meg kell erősítenie, folyton a csekély önbizalmamat próbálja valami normális szintre hozni, én pedig folyton hálálkodom és elnézést kérek tőle. Gondolom fárasztó lehet azért, de remélem kevésbé fárasztó, mint amennyire az este többi része élvezetes volt. Bár tudnom, hogy milyen estéi szoktak lenni egyébként! De hátha majd idővel ő is többet mesél saját magáról, az életéről, hiszen erről azért még nem sokat tudtam meg. Felállok hát vele együtt és tudom tényleg végetér ez az este. Akarom is és nem is, mert tényleg jó lesz kicsit megnyugodni, átgondolni, ami ma történt, talán kicsit elmerülni benne és álmodozni a későbbiekről, de közben csábító a lehetősége annak is, hogy mégis maradjon. - Gondolkodás nélkül. Tudom, hogy csodás lesz újra! - bízom benne, azt hiszem ezt akarom ezúttal is kifejezni. Nem hiszem, hogy mellélőne, hiszen most is igazi úriember, mert akár még meg is tehetné, ha egy kicsit erőltetné a dolgot azt hiszem nem tudnék ellenállni. Könnyedén ledöntené azokat az instabil falakat, amiket csak azért állítottam fel, mert féltem a jelenlegi életem bizonyos részeit, vagy bizonytalan vagyok a jövő miatt. Azt még sem tudom megállni, hogy ne hajoljak közelebb még egy elnyújtott csókra, mert olyan nehéz a búcsú, az elszakadás, de nem akarom azt sem, hogy ezzel számára is rossz érzéseket keltsek, mintha csak újra és újra csekélyke kóstolót adnék, de többet úgy sem lehet. Ez hosszú távon azért kellemetlen is lehet számára. Beharom a számat, amikor újra elhúzódom és elzúttal már hátrébb lépek annyival, hogy lehetőségünk legyen az ajtófelé orientálódni. - És ne feledd, hogy a színházat is meg kell még mutatnod. - teszem hozzá, valószínűleg már az ajtó környékén, ahol vissza tud bújni a cipőjébe. Oh mennyire jót fog tenni most egy forró fürdő, ahol elmerülhetek a gondolataimban és talán még azt is átpörgetem majd a fejemben, mi lett volna, ha...
Még egy ideig a karjaim között akar maradni és ezzel a legkevésbé sem vitatkozom, magamhoz szorítom, ameddig csak tehetem. Házas asszony, két gyerekkel, nem csak egy egyedülálló nő, aki bármit tehet, ezt nekem is észben kell tartanom és persze ezzel lehűtenem magamat. Nem a szikra hiányzik, nem azért visszakozik, mert valami mégis balul sült el, hanem azért, mert még magával viaskodik, és azzal, hogy mit is jelent ez az egész. Csak egy kis mosoly jelenik meg az ajkaim sarkában, ahogy megköszöni és szinte tökéletes randinak aposztrofálja az estét, persze az a szinte nekem érezhetően akkor tűnt volna el, ha nem csak ruhában vonhattam volna magamhoz ilyen közel. Nem akarom kínos helyzetbe hozni se őt, se magamat azzal, hogy még a helyzet hevességében bármi férfias csalódottság üljön ki az arcomra, amivel az érzelmeit összekuszálnám, a saját tartásomat és tekintélyemet pedig aláásnám. - Nem a legjobb időzítés, mert ezt a kérdést akkor illik feltenni, amikor az ajtóban búcsúzkodunk, de azért rettenetesen bénának nem mondanám. - válaszolom csendes türelemmel, és egy bátorító mosollyal. Még ha nem is visszakozott az imént, most ezzel a kérdéssel újra rámutat, hogy nem egészen tudja, hogy mit csinál. És ezt megértem. Lassan kihúzom magamat mellette, bár a kezemet még nem veszem el róla, lényegében úgy állok fel, hogy gyengéden magammal együtt talpra húzom. - Keresni foglak és legközelebb már talán a listánkról választok programot, amennyiben ismét rámbízod magad. - biztosítom, mielőtt azt hinné, hogy azért állok talpra és azért készülődök távozásra, mert itt és most végzetesen elrontott valamit. Abszolút nem így van, ám azért állított le, mert szüksége van térre és időre, tehát ezt illene meg is adnom neki. Ha itt maradok, akkor nehezen maradna magára a gondolataival, hiszen nehéz lenne elsikkadni a jelenlétem mellett, hiszen most is a kezét fogom, és a tekintetemmel követem minden mozzanatát, a levegő szinte nehéz közöttünk a sok feszültségtől.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-26, 14:04
Bár az este folyamán nem egyszer úgy éreztem magamat, mint egy tini az első randin, de ettől még nem vagyok az és azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire könnyű lenne elengedni magamat és nem foglalkozni azokkal az apróságokkal, amiket ő olyan könnyen figyelmen kívül hagy, de lássuk be az én életemre lenne nagyobb hatással egy hirtelen jött románc és engem vágna jobban földhöz egy egyéjszakás légyott, ha aztán még valami kellemetlen következménye is lenne. A bizalom kialakulásához idő kell és bár én nagyon szeretnék bízni benne, magamban, a helyzetben, egyelőre nem vagyok teljesen biztos abban, ha tovább mennék akkor reggel nem érezném nagyobb mértékben rosszul magamat, mint jól és nem akarom, hogy bármi is úgy történjen, hogy aztán rossz szájízzel válunk el, mert az mindent megmérgezne. Ezért szakítom meg a csókot, még az előtt, hogy továbblépnénk és bár sejtem, hogy talán van benne csalódottság, remélem, hogy ezt tudja kezelni. Ha pedig e miatt nem keres többet, bár én leszek csalódott, de még mindig jobb a csalódottság, mintha komolyabban sérülnék lelkileg. - Köszönöm, annyira... kedves vagy és ez szinte már tényleg egy tökéletes randi volt. Most kicsit kevésbé félek mi lesz, ha egyedül maradok. - mármint a gyerekek nélkül, amiről nem rég még beszéltünk ugye, hiszen a férjem jelenleg nem igazán számít a családi létszámba. Igazából tényleg az is az utolsó, hogy miatta érezzem rosszul magam, sokkal inkább a saját elveimet nehezebb legyűrni, vagy épp azt, hogy arra gondoljak milyen következményei lehetnének rám nézve egy ilyen afférnak. És bár fel is merül bennem, hogy újra szabadkozzam, de végül nem teszem. Elrontaná a varázst, ha magyarázkodni kezdenék, hogy miért nem mentem tovább. Egyelőre még az öleléséből sem vonom ki magam, csak a szavaim után és a röpke csók segít, hogy az aggodalmam is csökkenhessen, hogy megbántottam a visszakozással. - Akkor keresel majd igaz? Vagy ez így rettenetesen béna kérdés? - amin túlságosan látszik, hogy igenis azért van bennem félsz, hogy esetleg még sem? Oh én szeretném, hát persze, hogy szeretném! Nem tudom, hogy Michael mikor lép le következő alkalommal és persze Bobby felügyeletét is meg kell oldanom, de nem hiszem, hogy gondot okoz, sőt igazából ha azt mondom, hogy sokáig kell dolgoznom a férjem jó eséllyel nem is nagyon törődne a dologgal, maximum kihasználná a saját maga számára a helyzetet.
A kezei a nyakamköré fonódnak, ami nekem egy egyértelmű jel lehetne, hogy az egyik kezemmel finoman a derekaalá nyúlva, a másik kezemmel a tarkójához a hajába fúrva a kezemet gyengéden ledöntsem a kanapéra, de… A csók megszakad, mielőtt még tovább léphetnénk a következő szintre, én pedig hirtelen nem is értem, hogy miért álltunk meg, mert minden olyan jól ment, hogy teljesen elfeledkeztem minden olyan apróságról, mint tartás, család, első randi, paráznaság, házasságtörés… Tehát mindenről, ami az utunkba állhatna. Elhúzódik az arcomtól, én pedig belenézek a mélybarna szemeibe, kicsit talán várakozón, ám csak azután, hogy végül átölel és én a teljes testét magamhoz vonom, szinte az ölembe húzva mutatom csak röpke jelét az arcizmomon a csalódottságnak. Erősen tartom, nem csak azért, mert úgy érzem, hogy erre van szüksége, hanem azért is, mert egyáltalán nem akarom elengedni és a nőies, de két gyerek után is karcsú teste tökéletesen simul az enyémhez. Kell néhány pillanat, ameddig ő is eldönti, hogy mit akar, és ameddig én is lezárom magamban a vágyat arra, hogy akármit is mond, mégis végig döntsem a kanapén és folytassam, amit elkezdtünk. Másokkal megtenném, de vele nem, ez az egész most teljesen más, mint a szokásos egyéjszakás kalandok, amik kitették az életemet. Ahogy ölelem végig simítok a haján és a szavaira egy lágy puszit nyomok a nyakára, de nem többet, csak egyet, és egészen addig tartom a karjaimba, ameddig nem érzem a testén a feszültséget, hogy eltávolodna. - Én is köszönöm az estét, csodásabb nővel nem is tölthettem volna el. - bőkolok még a nyakába mormolva a szavakat. Természetesen hiába pörgette az elmém már az igen csak izgalmas jeleneteket, ha akarja nem tartom vissza, nem erőszakoskodom, elengedem. Megértettem, hogy ezek a szavak afféle végszóként csaptak le közöttünk, így hát tovább nem reménykedek semmi, nos, bizonyos szempontokból tisztességtelenségben. Ha el is távolodik, még adok egy rövid csókot az ajkára, mint egy pecsét, mintha ezzel akarnám biztosítani, hogy igen, ez az egész az imént tényleg megtörtént, és megtörténhet újra, és még több is, amikor készen áll.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-22, 14:05
Talán tényleg túlságosan beáldoztam magamat az anya szerepnek az utóbbi sok-sok évben és már alig emlékszem rá, hogy milyen is lenne másképp, de ha ezt a véleményt kimondaná, valószínűleg azért elsőre zokon venném, mégha tény is, hogy már most kissé elveszettnek érzem magamat, pedig Bobby majd csak szeptemberben kezdi a Roxfortot és addig végül is van még időm vele lenni, vagy kitalálni hogy mivel is foglalkozzam, amikor már csak magam leszek. Bár valószínűleg sokkal inkább magától az egyedülléttől félek, hiszen nincs mellettem olyan valaki, akivel jól érezném magamat és mivel sosem éltem olyan életet, mint mondjuk Alaric, sosem voltam egyedül... ez olyan riasztónak tűnik. Viszont a szavai ezúttal is bőven vehetőek kétértelműnek, így talán nem is csoda, hogy a játékos fenyegetés és a testkontaktust adja magát még akkor is, ha tényleg igen régen volt már részem randevúban, vagy egyáltalán csak egy romantikus estében, mint ez a mai. És persze épp annyira izgalmas is, mint amennyire bizonytalan voltam az elején, de ezúttal nem vagyok. Tudom, hogy mi következik és vágyom is rá, hogy megtörténjen, bármennyire is olyan érzés lehetne, mintha csak a fotók a falakon a csalfaságomat figyelnék árgus szemmel, de ez még sem érdekel. Ha nem is vagyok teljesen biztos benne, de mégis mérget vennék rá, hogy Michael nem habozott, amikor lehetősége adódott rá, hogy félrelépjen és már biztosan megtette nem is egy alkalommal. Így aztán csepp rossz érzés sincs bennem, amikor átadom magamat a csóknak, ami épp olyan puha és kellemes, mint amennyire magával ragadó. Tudja, hogy mit kell tenni, ez nem is kérdés és egyelőre nem érzem úgy, hogy ki kellene hátrálnom bármiből is, csak halk sóhajjal adom át magamat az élvezetnek, ahogyan a keze az arcomról lejjebb csúszik, az enyém pedig finoman a nyaka köré fonódik, időnként finoman elkalandozva a tincsei között. Talán csak pár pillanat telik el, talán percek, meg sem tudnám határozni, amikor végül hátrébb húzódom, hátha kitisztul a fejem, de nem tudom, hogy mit mondhatnék, annyira nincs helyük most a szavaknak. Nem hátrálok meg azért nagyon, a két karom a nyaka körül pihen most is, az arcomon magam sem tudom miféle mosoly játszik, csak némán nézek a szemébe, hogy aztán közelebb hajoljak és átöleljem. Erőd férfi karok, azt hiszhem ere már évek óta nagy szükségem volt. Rettenetesen magányos voltam és tudom nem kellene beleélnem magamat valamibe, ami még szinte el sem kezdődött, de mégis annyival könnyebb ez, mint aggódni, hogy mi lesz holnap. - Köszönöm... a vacsorát és az estét... - suttogom ezt már inkább a fülébe, hiszen nehéz lenne most elengedni és eltávolodni, pedig muszáj lesz. Nem vagyok olyan és arra nem is állnék készen, hogy a saját házamban, ahol a családom él, ahová holnap hazajön Bobby és Michael is valamikor, meglépjek egy olyan nagy lépést, ami talán magától értetődő lenne számára, még ha nem is éreztem egy pillanatig sem a sürgetést az este folyamán.
Attól még, hogy egy gyerek itthon akaratoskodik az anyjával, talán még nincs minden veszve, de ki vagyok én, hogy bármi fogalmam legyen az ifjú elmék fejlődéséről? Cseppet sincs, a színházban főleg a ragyogó arcukat látom és egy-néhány indokolatlan tantrumot, ha például sorbanállás közben elfogy a sajtosperec és már csak tökmagos van, vagy éppen fordítva. De ez nem állít meg abban, hogy igyekezzek megnyugtatni, hiszen látszik rajta, hogy milyen teherként éli meg a változást, hogy a gyerekei már csak karácsonyra és a nyári szünetre fognak hazajönni, hiszen a Roxfort bentlakásos iskola. - Újra fel fogod fedezni, hogy mire is van szükséged igazán, és mi az, ami téged feltölt és boldoggá tesz. És ha nem tudod merre indulj, én szívesen ott leszek, hogy együtt feltérképezzünk… téged. - mosolyodom el, a szavaimat már így is közelhajolva intézem, intenzív szemkontaktust tartva, a combját simogatva. Aztán jön a játékos gonoszkodás, a kis mosoly, és a suttogásának lehelete simogatja az ajkaimat, majd ahogy közelebb hajol… Már nincs miért visszafognom magamat. Ennél egyértelműbb jelet egy felnőtt nő nem adhat, ha van cseppnyi tartása is, hiszen arra sosem számítottam, hogy csak úgy rám vetné magát. Ahogy lehunyja a szemét és lassan előrehajol még is mindent elmond, a döntést a kezembe helyezi, és eszemben sincsen visszakozni. Nem válaszolok szavakkal, annak az ideje már elmúlt. A kezem még mindig az állán, így most átfogom az arcát szelíden, és a magabiztos kezem mintha arra termett volna, hogy biztosan tartsam, miközben férfias magabiztossággal, de nem a tinédzser ficsúrok hirtelen meggondolatlan hevességével csókolom meg. A csókom már nem olyan tapogató, nem olyan udvarias, amilyen az éjszaka elején volt, még is hiába érzem úgy, hogy eljött az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást, hogy ő adta meg nekem erre a jelet, nem vagyok se durva, se agresszív. Felépítem, elnyújtom és érezhetően nem hajlok arra semmilyen szinten, hogy hirtelen visszakapjam a fejemet vagy megbánjam bűneimet. Mert ez nem tartozik közéjük, a legkevésbé sem. Persze akármilyen letaglózó ez a mozdulat, és az erős testem akármennyire kívánja, hogy nekifeszüljek az övének, eszemben sincs elvetni az esélyét, hogy ő kihátráljon, mert az erőszakosság ilyen foka egyáltalán nem az én asztalom. A kezeim lecsúsznak a derekára, ahogy magamhoz vonom, végigsimítok a nyakán, a hátán, egy percre sem emelem fel a kezemet, mintha örökre rabul akarnám ejteni.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-20, 14:44
Azt hiszem ebben azért igaa van, ha Bobby még mindig szívesen ül le és hallgatja, hogy mesélek, akkor bőven van rá esély, hogy szívesen figyel majd a tanáraira is. Főleg, hogy az első évek azért még varázslatosabbak, mint sem hajtósak azért a Roxfortban is, úgyhogy lehetőleg több lesz a lelkesedés benne, aztán majd kiderül, hogy ez nem huny-e ki, ha már több lesz a tanulnivaló és a feladat is. - Remélem! Sam mindig jó tanuló volt, Bobby egész más, sosem volt oda azért, amit csinálni kell. - de ezt nem úgy mondom, mint aki e miatt szomorkodna, inkább csak más jellem, és persze az is benne van, hogy már más nevelést kapott, van apja, aki persze nem biztos, hogy nem rontotta el jobban, mint hogy Samnek nem volt, aki pátyolgassa. Mégis a tény, hogy hamarosan mindkét gyerekem szinte mondhatni kirepül azért elkeserít. Igaza van, hogy nem üres a ház, amíg én itt vagyok és nem engedem és a szünetekben a gyerekek is itthon vannak, de azért egészen más lesz így. - Igen, persze, hogy igazad van, csak, az hiszem elszoktam már tőle, hogy milyen nem gondoskodni valakiről. Furcsa... Sam már tizenhat éves, azt hiszem a születése óta nem igazán szántam időt hosszabb távon önmagamra. Lehet, hogy már nem is tudom, hogyan kell. - mosolyodom el, mintha csak viccelni próbálnék ezzel, de a szomorú tény, hogy valahol mégis csak teljesen komolyan mondom. Más lenne persze, ha lenne egy férjem, akivel a felszabadult időt eltölthetném, de ez nem adott, szóval saját magamra szánhatnék több időt, de azt egyelőre nem tudom hogyan is kell. Biztosan beleszokom majd idővel, de egyelőre bizonytalan vagyok, hogy milyen is az, amikor nem valaki más igényeivel, vágyainak teljesítésével kell foglalkoznom. Persze ott a munkám, de azért a munka se helyettesít mindent. A nagy elgondolkodás közben szinte észre sem veszem mikor kerül a keze a combomra, csak az tudatosul bennem, amikor a játékos fenyegetéssel átfogja az államat. Oh hát persze, hogy tudom, hogy viccel és persze a szívvesérem egyből újra felkúszik a torkomba, ahol ma már többször is elidőzött. - Ígérem tartom a számat. - ezt azt hiszem már szinte csak suttogom, pedig aztán senki sincs itt, akit zavarnék a normál hangerővel, de hát lássuk be ezek a loptt érintések és persze a közelsége... csoda, hogy sikerül egyáltalán megszólalni. A többi pedig már azt hiszem automatikusan jön, ahogyan lehunyom a szememet és előre hajolok. Épp csak néhány centit, hogy az utolsó szakasz már rajta múljon. Túl nagy a csend, vagy csak nekem tűnik úgy, mintha a szívdobogásom lassan az egész szobát betöltené olyan hangos lenne?
Az tény, hogy ugyanazt a hölgyet kétszer nem vittem fel abba a bizonyos legénylakásba - legalább is eddig -, ám a rend, a tisztaság, az elegancia tökéletesen megfelel arra, hogy bárkit áthívjak, akit csak szeretnék. Természetesen semmi nem teszi kényelmessé a hölgyeknek a maradást másnap reggelig, talán szándékos a figyelmetlenség, talán csak abból fakad, hogy soha nem kellett ilyesmivel törődnöm, nem volt se családom, se barátom, se állandó kapcsolatom… Kicsit elmosolyodom, ahogy meghallom, hogy a gyerek még mindig szereti, ha mesét olvas neki, pedig már tíz éves, így a kockásfülű nyúlból is kinőtt, és talán abból is, hogy más olvassa helyette a történeteket. Én egy emléket se tudok felidézni, amiben valaha is a szerető családom mesét olvasott volna nekem, pláne nem mugli történetet. Bájos, de nem ismerem a történetét, így nem tudom, hogy milyen tanulság van a lapjai között. - Ez jó jel, talán éppen ennyire fogja szeretni, ha a Roxfort tanárait kell hallgatnia. - jegyzem meg, de ott van talán a szavaim mögött, hogy csak nem akartam szó nélkül hagyni, mert a végén úgy érezte volna, hogy megint összevissza beszél. És ha ez így is van és minduntalan elkalandozik, én minden morzsának, amit megtudok róla, örülök. - A ház sosem lesz üres, amíg te el nem hagyod. Bizonyára különös lesz, hogy csak a szünetekben látod majd, de ez az élet körforgása, mint tudjuk. Lehetséges, hogy eljön majd az ideje, hogy több időt fordíts magadra, a Nagymamád lakására, a kertészkedésre. - válaszolom megnyugtató, kedves hangon, miközben lassan végigsimítok a combján és egy kicsit megszorítom bátorítóan. Ugyan semmi tapasztalatom nincs, hogy milyen egy gyermeket elengedni a nagyvilágba, azt látom, hogy Sandrin soha nem jutott el Izlandra, a férjével nem boldog, a gyerekei eszik meg az összes energiáját, vagy éppen a munkája, de mit tesz csak magáért? Ugyan ilyen szavakat sosem ejtenék ki hangosan, de nekem érthetetlen lenne a “gyerekem mosolya kárpótol az elmúlt tíz évért”, mint magyarázat arra, hogy miért nem fordít több időt saját magára. Az egyedülállóak önzősége illetve érzéketlensége dübörög talán bennem. - Semmi probléma, továbbra is mindenért elnézést kérsz. - mosolyodom el egy kicsit, megcsóválva a fejemet. - Nagyon szívesen megmutatom a színház kulisszáit, ha megígéred, hogy nem árulod el a legsötétebb titkainkat, mert akkor… akkor sajnos meg kell öljelek. - vált a hangom hirtelen hidegre és könyörtelenre, miközben a kezem, amivel eddig a combját simogattam most az állát fogja közre, egyenesen az arcom felé fordítva, nyomatékot adva a szavaimnak, mintha maga az ördög ülne vele szemben.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-17, 14:30
Hát igen sejtettem, hogy nála nem csinál más nagy felfordulást, bár persze ez azt is jelenti, hogy jelenleg nem is nagyon jár hozzá senki. Gondolom a legénylakása nem is épp arravaló, hogy hölgyeket vigyen fel és vélhetően ezek alapján nincs kiosztva fiókja sem, amiben más tartja a holmiját. Bár persze a rend még nem jelenti, hogy ne lehetne így, vagy ne lenne egy kis szekrénye, amiben tartalék fogkefe van, vagy egyéb pipereholmi, ami akkor kell, ha mégis felvisz magához valakit. Oh miért folyton ilyesmiken gondolkodom? Hiszen arról volt szó, nem akarok semmit sem túlbonyolítani, hiszen én vagyok az, aki házas, nekem vannak gyerekeim, e téren az én életem az, ami jóval bonyolultabb, de talán pont e miatt is van, hogy az én életem felborulása hozna maga után sokkal durvább követkeményeket. Arra gondolni pedig, hogy milyen rossz kimenetele lehet egy ilyen kapcsolatnak... Mit beszélek, ez az első randink, nem mondhatom máris, hogy kapcsolat! - Bobby még mindig szereti, ha olvasok neki. - szólalok meg, kiszakadva a gondolataim közül, amikor magához veszi a könyvet. A megjegyzésére csak kissé igen zavartan elmosolyodom. Lássuk be neki azért ez sokkal jobban megy, mint nekem, egyáltalán nem meglepő, hogy úgy sejtem sokkal nagyobb is lehet benne a gyakorlata, mint nekem. Mégis igyekszem a könyvre fókuszálni, ha már hozzá került, a kávém is valamikor az előttünk lévő kis asztalra került. Végül is csak a fele fogyott el, úgyhogy van esélyem rá, hogy végül mégis tudok majd valamennyit aludni, bár kérdés, hogy a jelenlegi zavaros gondolataim ebben mennyire lesznek majd segítségemre. - Ez a kedvence, de persze folyton széthagyja mindenfelé. Olyan furcsa belegondolni, hogy ő is hamarosan elmegy itthonról. Üres lesz a ház. - sóhajtok csak egyet, ahogyan kiszaladnak a szavak a számon, amikre biztos, hogy nem kíváncsi. Mármint biztosan nem valóak egy randavúra. Nem épp a fiamról kellene mesélnem, vagy arról, hogy mennyire egyedül leszek, ha ő is elkezdi majd a Roxfortot. Félelmetes belegondolni, hogy ez már nincs is olyan messze és akkor már mindkét gyerekem csak a szüneteket fogja majd itthon tölteni, én pedig... nem is tudom, hogy kivel fogok tudni beszélni, hiszen Michael alig van itthon. - Ne haragudj, igazán nem akarlak ilyesmivel traktálni. Mesélj nekem még inkább a színházról! Egyszer megnézhetem majd milyen a színfalak mögött? - gyorsan váltok, hiszen nem akarom elrontani a hangulatot és persze eszem ágában sincsen elvenni az ő kedvét sem, hogy lépten nyomon felmerül a családom. Persze minden bizonnyal tisztában van vele, hogy teljesen nem zárhatom ki őket, főleg hogy itthon vagyunk, ahol minden rájuk emlékeztet.
Talán túlzás úgy elbagatelizálnom magamat, mintha semmilyen kellemes emlékem és semmilyen pozitív élményem soha nem lett volna, hiszen a színház megnyitója, az első előadások, az első sikerek, ezek olyan dicsőséggel teli pillanatok voltak, amiket kellemes felidézni. Ellenben olyan személyes emlék, mint neki a férjeivel vagy a gyermekeivel, vagy éppen a Nagymamájával volt, az engem sajnálatos, vagy nem sajnálatos módon sosem örvendeztett meg. Örülök, hogy mellém ül és a tisztes távolságtartásnak vége, így úgy helyezkedem el, hogy lényegében a térdeink minduntalan összeérjenek a legkisebb mozgásra is. Nem problémázom azon, hogy nekem előbb jutott eszembe leülni, csak belekortyolok a kávéba és hallgatom a szavaimat. - Nem igazán, eléggé igen tartom a környezetemet, persze azért én sem vagyok feltétlenül kényszerbeteg, hogy rendben tartsak mindent. Előfordul a káosz néha, például, ha mélyen belemerülök a tervezésbe, de mivel kevesebb tárgy díszíti a lakást, így a káosz is főként csak jegyzetekből, kötetekből áll. - válaszolom, és ekkor akad meg a tekintetem a mesekönyvön. Egy pillanatra leteszem a kávét a kisasztalra és előrehajolok érte, ha nem érném el, akkor persze könnyedén felállok, kiveszem és visszaülök mellé bele lapozgatva. Kíváncsi vagyok, hogy miket olvas egy tíz éves gyerek, Sandrin tíz éves gyereke. - Akkor ma este sem lesz alvás. - válaszolom, egy kis játékossággal a hangomban és az ajkaim sarkában. A tekintetem magabiztos, kutató, és benne van az a macska-egér játék, hogy bármelyik pillanatban odahajolhatok hozzá, hogy megcsókoljam, de még nem teszem. Még… Ott az ígéret a tekintetemben, amit nagyon szívesen beváltok, ha úgy alakulnak a dolgok. A gyerekkönyvbe csak belelapozom, de már félre is teszem, hogy utána megszakítva a tekintetünket egy mosollyal kortyoljak újra a kávéba. - Én, ha tehetem, minden szünet alkalmával iszok egy csésze kávét, ugyan úgy tartják, hogy nem a legegészségesebb, de bízom abbban, hogy a gyógyítóink meg tudnak birkózni ilyesféle kártékony dolgokkal, ha képesek csontot gyógyítani, sebet elűntetni, vérfarkas átkát féken tartani. - mondom, kicsit felnevetve, hiszen bármit is ront el az étrend, vagy ezesetben az ivási szokás, biztos vagyok benne, hogy egy jó tanácsadó medimágussal mindent hamar helyre lehet tenni. És én is kicsattanó egészségnek örvendek, ami nem csak azért van, mert nem igazán eszek desszerteket, vagy iszok cukros üdítőket, hanem vélhetően tényleg törődök az egészségemmel. Az öltönyöm alatt, ahogy belesüppedek a kanapé puha párnáiba, láthatóan megfeszülnek a férfias, koromhoz képest keményen feszülő izmaim.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-16, 15:28
Nem is tudom milyen lehet úgy élni, hogy nem kötnek dolgokhoz kellemes emlékek, hogy nem idézhetsz fel szép múltbéli eseményeket, hogy egy-egy pillant ne ugorna be csak úgy, hogy jobb legyen a napod, mert emlékeztél. Számomra ezek az emlékek és kapcsolatok rendkívül fontosak, mindig is fontosak voltak és nem is tudnám elengedni őket. Igen képes vagyok a mai napig beszélni a Nagyihoz. Nem csak akkor, ha épp kilátogatok a sírjához és nem is csak akkor, amikor az ő lakásában vagyok, hanem bámikor. Pedig tudom én is, hogy butaság, hiszen nem válaszol, nem is tudna, de mégis úgy érzem, hogy könnyebben viselem a napokat, ha néha megteszem ezt, mintha csak még mindig itt lenne és akármikor kikérhetném a tanácsát. Persze tudom, hogy ő soha sem érzékelte az ötletet, hogy hozzámenjek Michaelhez, de még sem szólt bele, vagy tartotta butaságnak, mert azt is megértette, hogy szükségem van valakire, sőt talán gondolt rá, hogy ha már ő nem lesz... - Oh hát persze! - és látszik a pillantásomon, hogy röstellem, hogy nekem eszembe sem jutott hellyel kínálni, de leragadt a képeknél, én pedig a kávéval foglalkoztam, így ő volt a gyorsabb. Természetesen le is ülök mellé a sajátommal a kezemben. Vajon milyen lehet egy egyszerű lakásban élni? Nem is tudom, furcsa lenne számomra és biztosan merőben szokatlan is. Megszoktam már, hogy mindig fontos tárgyak, emlékek vesznek körül ott, ahol élek és tudom, hogy nagyon furcsa lenne egy számomra csupasz lakásban, ami bár olyan, mint egy katalógusban, de mégis... hideg... rideg? - Biztosan szép lakás lehet és gondolom sosincs rendetlenség. - mosolyodom el, pedig ha őszinte akartam volna lenni, akkor biztosan az lett volna az első kérdésem, hogy nem magányos e egy ilyen helyen, de az ilyet nem illik, főleg hogy bizonyára szereti a saját életét, tehát ez így ebben a formában egy bántó kérdés lenne, én pedig nem szoktam bántó lenni. - Nálunk folyton szeteszét hever valami. - teszem még hozzá kicsit felnevetve, hiszen ha most körbenéz látszik is, hogy igaz Bobby ma nem volt itthon már délután óta, de ennek ellenére mégis akad egy-két apróság erre arra. A velünk szemben lévő fotelben például egy mesekönyv van becsúszva a párna és a karfa közé, amit én is csak most veszek észre. Pedig igazán igyekszem rendet tartani, de néha lehetetlen küldetésnek tűnik. - Igazság szerint csak reggel, napközben már nem itthon vagyok, este pedig ha innék egyet nem lenne belőle alvás. Ez a mostani is... - mosolyogva vonom meg a vállamat. Hát igen ez egy kivétel, maximum még olvasok majd, egyébként is biztosan nehéz lesz majd elaludnom, hiszen most is hevesen kalapál a szívem, ahogyan a könyvre már nem figyelve tudatosul bennem a tény, hogy mégis csak kettesben vagyunk itt, kávét iszogatva, egymás mellett ülve. Buta dolog, de tininek érzem magam szinte egész este. Persze talán érthető, eddig összesen két férfi volt az életemben és mindkettővel komoly kapcsolatom volt. Most pedig itt ülök egy vacsora után valakivel, akit még alig ismerek és akár még kézenfekvő is lehetne több, mint egy kávé. Persze tudom azt mondta én döntöm el, hogy mikor ér véget az este, de vajon el tudom dönteni? Talán kellemes lenne, ha nem menne el, ha maradna és nem csak a cipőt venné le, de vajon mennyire érezném rosszul magamat másnap. Akárhogy is, de Michael és köztem a romantika ezen része már teljesen eltűnt. Előállt az az állapot, hogy csak fáradtak voltunk, kimaradt egy hét, egy hónap és jelenleg igazság szerint sejtelmem sincs, hogy mikor is voltunk együtt úgy utoljára. És igen megint elkalandozom, mint odakint, de remélem nem kérdezi meg, hogy mi jár a fejemben, mert azt hiszem annak könnyedén pirulás lenne a vége.
Természetes, hogy foglalkoztatja a gondolat, hogy miért éppen ő, miért éppen most, és miért vagyok ilyen udvarias és jókedélyű vele, hosszútávon tervezek-e, és valószínűleg ha szavakba öntené a kételyeit, akkor megnyugtatnám, de nem biztos, hogy teljesen nyílt szívvel. Nem azért, mert szándékomban áll kihasználni egy éjszakára, hanem azért, mert én magam sem tudom, hogy mi lesz az, ami megvalósul, és mi marad csak gyermeki idealista ábránd. Az életem nem egyszerű, nem csak egy színházigazgató vagyok, annyi szálat mozgatok a háttérben, amiben emberfeletti koncentráció kell nem egyszer. És mivel soha nem volt se barátom, se bizalmasom, se családtagom, se olyan személy, aki a tetteim minden aspektusát ismerné és átlátná - tehát átvehetné. Nem véletlen, az egész életem arra alapul., hogy soha többé senki se emelkedhessen felém, senki se szoríthasson sarokba, így senkiben sem bízom igazán a titkaimmal. Ugyan a válasza nem egyértelmű igen, de nem is várom el tőle, hogy mindenre azonnal igennel feleljen, még csak néhány órát töltöttünk el együtt, és akármilyen kellemes volt, eszemben sincsen olyan vizekre evezni, hogy váljon el a férjétől értem, és mostantól tervezzünk közös életet gyerekestül, mindenestül. - Megértem, rengeteg emléked köt hozzá, és ha anyagilag nincsen szükséged a pénzre is, az emlékek többet érnek. - válaszolom egy kedves mosollyal, de valójában ezúttal minden, amit mondok, csak feltételezés. Soha nem ragaszkodnék egy lakáshoz a kedves emlékek miatt, ahogy ha kertre vágynék, akkor is tennék az érdekében, hogy olyan helyen éljek, hogy módom legyen a kertészkedésre. Egyszerűnek, logikusnak, érzéketlennek hangzik talán, de amire vágyok, azt megpróbálom elérni és félrerakom a kételyeket. Ahogy most is itt vagyok, pedig egy személyes kapcsolat a helyzetemben megannyi buktatót alkot az egyenletbe. Csak megrázom a fejemet, hogy ne bajlódjon azzal, hogy én hogyan is érzem magam öltönyben mezítláb, bizonyára perceken belül megszokom. Hiszen egy színész nem egyszer kerül olyan helyzetbe, ami kényelmetlennek tűnik, félmeztelen jelenetek, szerelmi jelenetek, bolondot csinálni magukból, és habár már csak igazgató és porondmester vagyok, ha nekik sikerül ellazulniuk bármilyen helyzetben, akkor nekem is. Nem teszek megjegyzést a férjére, arra sem, hogy a képeken látszik, hogy alacsonyabb, jó kiállású férfi, és nyomokban sem hasonlít rám. Csak megjegyzem a külsejét, ha esetleg egy éppen ilyen férfi rendezne jelenetet a napokban, tudjam, hogy miért. - Köszönöm a kávét. - veszem át tőle, és a nappali kanapéja, fotelje felé fordulok, a tekintetemben egy udvarias engedélykérő biccentéssel. - Szabad? - kérdezem meg egy kis mosollyal, mert szívesebben kávéznék kényelmesen leülve, mint álldogálva a képek előtt, amiken a családja köszön vissza. - Igen, inkább hívnám legénylakásnak. Minden egészen egyszerű, alig akad dekoráció, néhány szobanövény és festmény a falon, de a legnagyobb díszítő elem a könyves polcom. - mesélem neki, a kanapé egyik felét választva, hogy kényelmesen mellém ülhessen - ha akar. - Viszonylag közel, de főleg a hopp hálózatot használom egy közeli muglik elől rejtett hopp-pontra és besétálok, mert a színházi társulatban varázstalanok és varázshasználók is vannak, hiszen hivatalosan mugli színház. - mesélem, és még csak ekkor kortyolok bele a kávéba. Minden sznobizmus nélkül iszom, nem hasonlíthatom a kávézók minőségéhez, hiába az öltöny, nem áll szándékomban irreális elvárásokat állítani. - Nagyon finom, sokat kávézol itthon? - kérdezem meg, nem ismerve azokat a vicceket, amik arról mesélnek, hogy az anyák melegen kávét évekig nem isznak, mert mindig közbe jön valami a gyerekkel.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-13, 14:03
Már-már listánk kezd kialakulni arról hová mennénk még el. Vajon ez papíron lévő lista, vagy valós? Tényleg attól függetlenül, hogy a mai este hogy alakul szívesen töltene velem még pár hasonló estét, délutánt... akármit? Bármennyire is próbálok nem a dolgok mögé nézni azért nem megy mindig tökéletesen, hogy ne is gondoljak rá, vajon tényleg érdeklem? Oh nem hátsószándékban nem gondolkodom úgy annál komolyabban, mint hogy szimplán szoknyapecér, netán kihívásnak éli meg, hogy egy házas asszonnyal próbálkozik. Részben nem kellene foglalkoznom a dologgal, ha így is van, hiszen jót tesz a pocsék önbizalmamnak és nekem is kell a szórakozás, részben pedig ott a baj, ha túlgondolom idővel és akkor lesz ám igazán kellemetlen a pofára esés. - Soha sem voltam még salsa klubban be kell vallanom, de biztosan izgalmas lehet. - ezzel talán nem válaszolok a kérdésére ténylegesen igennel vagy nemmel, ez valahol egy talánra hajaz jobban. Azért mégis csak ott van bennem egy nagy adag bizonytalanság, meddig mehetek el, meddig menjek el, meddig szórakozás és mikortól válhat olyasmivé, amiből csak rosszul jöhetek ki... Jól meg kell gondolnom, hogy mit csinálok, mert nem csak az esetleges lelki fájdalom jöhet nálam szóba, hanem az is, hogy okot adjak Michael családjának, hogy ellenem forduljanak. - Ebben is van ráció, de nem is tudom... nem sokat változtattam azon a lakáson, azt hiszem félteném, hogy ideiglenesen más lakjon ott a Nagyi holmija között. Néha jól jön az a kis lakás. - teszem még hozzá, hiszen igen időnként azért jól esik beugrani, kicsit rendbe tenni, karban tartani, foglakozni vele, de ha odaadnám egy idegennek, aki esetleg kárt tehet benne, vagy netán egyszerűen csak átrendezi... Nem is tudom, mintha csak az emlékeimet gyaláznám meg ezzel, nem hiszem hogy menne, még ha akkor nem is kellene üresen állnia a lakásnak és nem az én feladatom lenne, hogy időnként rendbe tegyem. - Oh pedig igazán nem volt szükség rá. - hiszen látom én rajta, hogy kissé azért kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy levette a cipőt. Persze tény az öltöny zokniban nem olyan elegáns, bár engem cseppet sem zavar, valahogy nem rontja az összképet, sőt kicsit talán hétköznapibbá válik tőle a férfi és az egész helyzet is, főleg miközben én a kávék gyors elkészítésével foglalatoskodom, hogy néhány perc múlva már a gőzölgő meleg itallal álljak oda mellé, ahol épp a fotókat szemléli. Végülis Michael azt hiszem az esküvőn boldognak tűnt, a kép ezt mutatja. Fess, jó kiállású férfi, bár nyomokban sem hasonlít Alaricra, sőt igazából Andrewra sem. Szőke haj, élénk kék szemek, fürkésző és nyughatatlan tekintet, amit még a fotó is könnyedén átad. Ami feltűnő, hogy még kicsit alacsonyabb is nálam, a fotón ez még inkább kitűnik, ahogy mocorog és próbálja kihúzni magát. Pedig alig-magassarkút vettem fel, pont e miatt. - Gondolom a te lakásod egészen más lehet, mint ez. Merrefelé élsz? Közel a színházhoz? - bizonyára, ha volt rá lehetősége úgy választott, hogy könnyebben járhasson be, bár esetünkben azért jóval egyszerűbb hoppanálással navigálni a városban, nem kell az embernek utazgatni, ha netán a lakása a város másik végében van a munkahelyéhez képest.
Szerencse, hogy valóban nem vagyok legilimentor és hogy nem áll szándékomban az elméjében kutatni, ráadásul igen nagy botorság is lenne, hiszen nem egy mugli nőről beszélünk, hanem egy boszorkányról, aki pszichológus, nyilván észrevenné, ha az elméjében nézelődnék. Egyáltalán nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek lát, sőt, olyan sok szinten vagyok sérült, amit persze tagadok még önmagam előtt is, hogy akár páciensként is bekopoghattam volna hozzá. Ám az elmúlt évtizedek gyakorlata, a beépülések és a színészi tapasztalat mind-mind belém ivódott annyira, hogy jónak… tűnjek. - Akkor még egy pont kerülhet a közös bakancslistára, egy salsa klub. - mosolyodom el, miután megpörgettem és elmeséli, hogy szeret táncolni. - Már ha nem túl hamari, hogy ilyesmit említek. - teszem hozzá visszakozva, előzékenyen, hiszen tett már megjegyzést arra, hogy eljönne velem más éttermekbe és arra is igen mondott, hogy a Kew Gardenst meglátogassuk, ami pedig az Aurora Borealist illeti… Nos, ott még nem mondtam, hogy vele tartanék, mert még csak az este elején voltunk, de igen csak szívesen elkísérném oda is. - Teljesen érthető. Ráadásul, amennyiben nem válsz meg tőle, amikor a gyermekeid kirepülnek tökéletes lehet nekik, hogy önálló életet kezdjenek. Még ha nem is fűzne erős érzelem a lakáshoz, akkor is érdemes London belvárosában megtartani. - válaszolom neki, a dolog kevésbé romantikus részét megfogva. Arról természetesen nem tudok, hogy olyan problémái vannak otthon, hogy menedékként is használja, így hozzáteszem. - Akár ki is adhatnád egy megbízható fiatal muglinak, ameddig nem használjátok. - jegyzem meg, bár más gondolatok is eszembe jutnak egy lakásról, ahova csak ő jár el egymagában… vagy velem. Elérünk a lakáshoz és amint belépünk lassan leveszem a kabátomat és felkasztom a fogasra, majd követem őt abban is, hogy levegyem a cipőmet, bár érezhetően kicsit kellemetlennek érzem. Nem azért, mert bármi probléma lenne a lábammal, úgy fizikailag, de valahogy az elegáns félcipő nélkül kicsit veszítek a felépített imázsomból. Az öltöny mezitlábasan nem az igazi. - A te házad, a te szabályaid. - mondom egy kis félmosollyal, de ezúttal kicsit kényelmetlenül, éppen csak egy leheletnyit. Viszont visszakozni semmiképpen nem fogok, azonnal lehajolok és a pár cipőt odaigazítom a cipőtartóhoz, és már át is lépek rajta, hogy kövessem a lépteit, a családi fotókkal övezett otthonba. Nekem soha nem volt ilyesmi a lakások falán, mondhatni messzemenőkig steril, így némelyiknél elakadok, ám a kérdésére könnyed hangon felelek. - Csak egy kis tejszínnel, cukor nélkül. Ha nincs tejszín, tejjel. - válaszolom, és ugyan fel nem kapom a fényképet, de a jelenlegi férjénél állapodom meg. Nem tudom, hogy miként kéne éreznem, valószínűleg éppen ezért határolom el magam az érzelmektől és csak tárgyilagosan nézem meg, hogyan fest, boldognak tűnik-e, milyen ruhákat visel, felületesen hasonlítom magamhoz.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-11, 13:57
Előzékeny, kedves és figyelmes, szinte már lehetetlenség, hogy valaki ennyire tökéletes legyen, vagy annak tűnjön, de nem, nem akarok most a dolgok mögé gondolni, egyszerűen csak élvezem a dolgot és egy kicsit sütkérezek a figyelemben, amit kapok akárminek is tudható meg. Ki tudja talán tényleg csak játék ez számára, vagy egy kaland, vagy szimplán már igen nagy gyakolata van benne, hogyan kell levenni a lábáról valakit, de nem számít, hogy miről van szó, túlságosan élvezem a helyzetet és jól esik a figyelem. - Szeretek táncolni, végtére is a legtöbb lány a Roxfortban elsajátatja az alaplépéseket a bálok előtt. - ha nem is vagyok profi, de szerencsére nincs botlábam sem. Andrew az iskola utolsó éveiben már elhívott a karácsonyi bálba is, így aztán volt lehetőségem gyakorolni, táncolni tanulni is, ahogyan az esküvőnkön is gyakorolhattuk ezt. Szerencsére ő sem óckodott soha sem a tánctól, hogy ez megakadályozhatta volna a dolgot. Michael már kevésbé ilyen lelkes, ő a kötelező nyitó táncból vette csak ki a részét, de eleve nem akartam nagy felhajtást már második esküvőnek. Talán már akkor is éreztem az egész nem olyan, mint ami egyszer már volt, akkor ne is próbáljuk olyanná tenni. - Talán igazad van, de még sem tudom. Sosem gondolkodtam még ezen. A tökéletes egyébként is talán már túl sok is. - egy-egy kis hiba lehet, hogy pont tökéletessé tesz egy napot, lehet hogy pont attól marad emlékezetes, hogy valami balul sül el, de aztán mégis jól alakul. De a kávé végül mégis csak szöget üt a fejemben, még ha igen jól is sejti ezúttal már túl közel vagyunk és nem fogom meg a kezét én magam sem, inkább pillantok időnként a házak irányába, mozduló függönyöket lesve. Így is érdekes kérdéseket vet fel, ha behívok magamhoz egy ismeretlen férfit, aki a tetejében igen jólöltözött is, de remélhetőleg ez még nem ad okot komoly pletykára. - Szeretek errefelé sétálni és igen az iroda is közel van, sőt a Nagymamám régi kis lakása is. Egyelőre még nem váltam meg tőle, túl sok emlék köt hozzá. - hát igen végtére is Sam ott nőtt fel szinte és én is. Nem nagy lakás, de afféle menedék is egyben, ha úgy döntök, hogy egy kis magányra és csendre vágyom. Hamarosan pedig már elérjk az ajtót, előkerül a kulcs is, hogy beinvitáljam. Előre megyek azért, a villany már kapcsolódik is, a kabátok helye jól látható helyen jobbra található, így a saját blézeremet is oda akasztom fel, majd úgyis elteszem a helyére, de most pont jó helyen van ott. Egy pillanatig azért hezitálok, de végül mégis csak úgy döntök, hogy egy gyors mozdulattal kibújok a cipőmből, hogy megmozgathassam a lábujjaimat is. Azért lássuk be egy magassarkú akármennyire is szép lehet, soha sem lesz tökéletes hosszú sétákra. - Remélem nem zavar és persze tőled nem várom el. - pillantok rá, hiszen nem kötelező levenni a cipőt, de nekem most így sokkal kényelmesebb lesz. - Hogyan szereted a kávét? - igen megtettem, behívtam és tényleg nincs itthon senki. Persze képek a falakon bőven akadnak, esküvős és családi és persze a gyerekekről és a Nagyi sem hiányzik.
A nevetése zene a füleimnek, még engem is meglep, hogy mennyire értékelem a jókedvét. Mintha tényleg egy díjazása lenne a szavaimnak a nevetése, jó érzéssel tölt el, és ez igencsak meglepő. Természetesen úgy indultam neki az estének, hogy kellemesen szeretném eltölteni, de az, hogy a színházon kívül is képes vagyok szórakoztató lenni, és hogy a közönségem egy személyben többet ér száznál, az már teljesen más. Képtelen válaszolni a kérdésemre, de valahol mégis megértem, és a pörgetésbe olyan könnyen átadja magát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy színésznek talán természetes is, de az, hogy ilyen összhangban vagyunk, egészen magával ragadó. Nem engedem el, csak mélyen a szemébe nézek, elnyújtom a pillanatot amennyire csak lehet - és a határ természetesen az, ameddig ő nem szándékozik kikerülni a karmaimból. - Hmmm... talán a tánc is a szenvedélyeid közé tartozott valaha? - bókolok könnyedén arra, hogy milyen játszva követte a mozgásomat. - És az olyan nagy baj lenne? Ha te elképzelnéd és én valóra váltanám? - mosolygok vissza rá, majd érzékelem, hogy elpillant a vállam fölött, de csak akkor engedem el a kezét és a derekát, amikor a beszélgetésünk a kérdéshez ér. Nem lehetett olyan egyszerű, olyan magától értetődő neki, így hát eszemben sincsen elvenni az egész súlyát és felnevetni. Inkább csak egy mosollyal nyugtatom meg, hogy érezze, hogy bátorítsam, hogy nem mond hülyeséget, hogy nem fogok semmiképpen rásütni egy jelzőt, ha hazaküld, ha behív. - Természetesen, a tökéletes randevú fontos pontja a közös kávézás. - válaszolom, és folytathatjuk az utunkat, bár ha észreveszem rajta, hogy kicsit gyanús tekintettel nézeget a szomszéd házak felé, akkor esetleg nem fogom meg újra a kezét, csak mellette sétálok. Ha a lelkiismeretének úgy jobb, hogy nem veszi a szájára az utca a nevét, akkor nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. - Kellemes környéken laktok és milyen közel van a központtól, kényelmes lehet így az utazás, már ha nem a hopphálózattal élsz minden alkalommal. A praxisod is közel van? - hozom fel a megnyugtatóan felületes témát, és ha neki szüksége van a távolságra, akkor tartom is.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-09, 13:31
Felnevetek a szavait hallva. Na igen gondolom, hogy tisztában van vele, hogy én és a törés zúzás még véletlenül sem vagyunk egy lapon említhetőek. Nem csoda hát, ha határzottan szórakoztat már csak maga az elképzelés is, hogy ilyesmire képes lennék. - Hát jó, ígérem igyekszem majd uralkodni magamon. - mondom aztán, ahogy a nevetés mosollyá szelidül és már könnyebb szavakat találni. Az viszont biztos, hogy egy ilyen látogatás mesés lenne. Jártam már ott persze, de nem lógtam be tiltott részekre, ahová esetleg nem engedik be csak úgy a látogatókat. Az ember nem ilyen példát mutat a lányának, meg aztán gyakran nem látogatok el oda és főleg nem úgy, hogy mondjuk csak ketten lennénk. Annak azért biztosan felettébb romantikus lenne, na nem mintha ez az este ne lenne az. Már csak az esti séta is, de maga az étterem is csodálatos volt. - Nem is tudom, sok minden, de mégis semmi... van ennek értelme? - megpörget, én pedig könnyeden lekövetem a mozdulatot, hogy aztán már egészen közel állva hozzá, immár tényleg a torkomban érezzem a saját szívverésemet. Mit is mondhatna az ember erre a kérdésre? A tökéletes nap? Vagy csak ,hogy mi jár a fejemben? Néa magam sem tudom, olyan sok minden tud kavarogni odabent, de most mégis csendesnek is tűnik egyben minden. A közelsége mégis annak ellenére, hogy a szívverésem nem lassul megnyugtató és annyira kellemes. Minden mozdulata tökéletesen kidolgozott. Nem mondom, hogy tervezett lenne, de érződik benne egy színházi ember érzékenysége. Nem voltam sohasem ennyire romantikus jellem és valószínűleg pont azért ragad magával ez az este, ez az egész helyzet, mert nem igazán volt még ilyesmiben részem. - Ez a mai már-már annak számít, de sosem gondolkodtam ezen... Miért számodra mi a tökéletes? Egyébként is, ha elmondanám, ha egyáltalán tudnám könnyedén megtudnád valósítani akármikor. - mosolyodom el végül, elpillantva a válla felett az utca vége felé, ahol már igen közel a házunk. - Ugye bejössz majd egy kávéra? - bököm ki végül. Hezitálok vagy sem, magam sem tudom. A szomszédok, ha meglátnak talán baj lehet belőle, talán nem pont most nézelődnek, de már eleve láthatnak akár most is. Végtére is a nyílt utcán vagyunk, és a lámpák fénye mégis csak megvilágít, hiába ment már le a nap órákkal ezelőtt.
- Egy új élmény. - bólintok rá, és egy cseppnyi lelkiismeretfurdalást sem mutatok azirányba, hogy kihasználtam a varázsló mivoltomat és előnyre tettem szert ezáltal, hiszen ki tudom cselezni a tömeget és a vélhetően az esti őröket is. Néhány bűbáj itt, néhány elterelés ott… A színház is a megtévesztésről szól, nemdebár? - Ígérem, hogy nem fogom elárulni neki, ha rosszban sántikálsz. - válaszolom vidáman, majd azért hozzáteszem. - De azért nehogy törni-zúzni és vandálkodni kezdj majd kérlek a nagy szabadságodban, mert a ritka egzotikus növényeket nem tudom mennyire egyszerű újraéleszteni. - jegyzem meg, egyértelműen komolytalanul, hiszen a kétgyermekes anyuka, aki egész életében jókislány volt csak nem kezd fékevesztett őrjöngésbe. Kizártnak tartom, hogy valami eltitkolt pusztítási vágy éledne benne, és nem is áll szándékomban a személyiségének ilyen aspektusát ébresztgetni - sőt, meg vagyok győződve, hogy ilyen szinten nem is létezik. Nem veszem magamra, hogy nem váltaná valóra az ötleteimet, semmi probléma, a férfi egóm nem sérül olyan nagyot, hiszen a színház világában az ötletek csak úgy áramlanak és vajmi kevés teljesül belőlük. Az ő életének rendezője pedig nyilvánvalóan ő maga, így hát én csak asszisztálni vágyok jelenleg és minél kellemesebbé és reményteljesebbé tenni az éjszakáját. - Rendben. - bólintok rá könnyeden, és néhány percig csak csendben sétálunk, a város zaja persze sosem hallgat el, beszűrődik a távolból, de még is, igen meghitt ez a pár perc. Oldalra pillantok, rá, miközben az összekulcsolódó kezeinknél a kézfejét elkezdem finoman simogatni a hüvelykujjammal, lassan masszírozva, körözve. - Mi jár a fejedben? - feltételezem, hogy ma dolgozott is, így hát lehetséges, hogy azért ilyen hallgatag, mert elpilledt a vacsorától vagy esetleg már álmos is. Vagy elunta volna a beszélgetést? A keze olyan tökéletesen illik az enyémbe, és még ha meg is lepem ezzel, amennyiben nem ellenkezik megdöbbenésében menet közben felemelem az összekulcsolódott kezünket és megpörgetem, míg a másik kezemmel végigsimítok a derekán és a hasán pörgés közben. Ha és amennyiben a pördülés zökkenőmentesen sikerül, közel húzom magamhoz megállva, és úgy nézek a szemébe ezúttal. Amennyiben ellenkezne a férfias vezetésemre, akkor csak belépek elé, megvetve a lábamat, egyik kezemben a kezével, másik kezemmel a derekán. Ugyan már nincs itt ideje talán a mély beszélgetésekbe belemenni, hiszen lehetséges, hogy úgy dönt, hogy perceken belül elköszön tőlem, de ez nem jelenti azt, hogy már nem is érdekel, így egészen közel tartva magamhoz kérdezek tőle újra, csendesen, hiszen a távolság közöttünk nem számottevő. - Miből állna számodra egy „tökéletes” nap? - mondom mélyen a szemébe nézve, és talán ott van ebben a kérdésben az is, hogy szeretném tudni, hogy mivel vehetem le a lábáról, de az is, hogy a mi esténk tökéletesnek számít-e, és hogy mi lenne mindennek a tökéletes lezárása.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-07, 14:26
Milyen érdekes, hogy nekünk, akik ismerjük és használjuk a mágiát mennyivel több lehetőségünk van, mint a mugliknak. Persze én is tisztában vagyok vele mi folyik jelenleg a világban, legalábbis a minimális felszínével, amiről egyáltalán olvasni lehet az újságokban, hiszen nem dolgozom a Minisztériumban, hogy belső információim legyenek, és ha innen nézem, akkor igenis elég nagy port kavarna, ha a muglik megtudnák mi veszi körül őket, hogy akadhat olyan varázsló, aki csak úgy elugrik a Stonehengehez az éjszaka közepén és megnézi magának kívülről a sziklákat, amiket ők csak nappal és nagy tömegben tehetnek meg korlátok mögül és ez csak egy igen apró szelete annak, amennyivel mi több lehetőséget kaptunk az élettől. - Nem is gondoltam rá még, hogy így látogassak meg egy ilyen helyet, de egészen más lehet, mint nagy tömegben. - na jó nem mintha nagy tömegben mennék bárhová is. Igen régen kapcsolódtam már ki úgy, hogy csak úgy elmentem volna valahová. Sammel megyek általában, vele azért színházban gyakran megfordultunk már, de amióta elkezdte az iskolát a közös programjaink is inkább a nyári szünetre korlátozódnak sajnos. Persze akkor legalább kimozdulunk, de év közben csak úgy peregnek a hetek és valahogy nem igen csinálok semmilyen komoly programot. Mondjuk egyedül nem is érezném olyan izgalmasnak, bár ha jól sejtem Alaric pont, hogy az egyedüllétet kedveli egy ilyen titkos látogatásban. - Oh az mesés lenne! Voltam már ott, bár nem lógtam be Sammel sosem oda, ahová nem szabad. Tudod a szülői példamutatás, de néha én is lehetek kicsit rossz. - mosolyodom el, amiből azért láthatja jól, hogy világ életemben az a tipikus jókislány voltam, aki nem igazán tett soha ellentéteset a kötelezővel. Megeleltem a Nagyinak, az iskolai elvárásoknak, aztán a munkámnak, nem igazán csináltam olyat, amit nem szabad. Nem kenyerem a csínytevés sem, úgyhogy minden bizonnyal, ha belógunk egy tiltott helyre, még akkor is, ha ez nem is olyan nagy dolog, velettébb izgatott leszek majd, de ettől még gond nélkül benne lennék. - Igazán kedves, hogy ilyesmikre is gondolsz, de azt hiszem nem lenne időm rá úgy, ahogyan szeretném és valahogy nem illene a jelenlegi életemhez. Nem tudom megmagyarázni, de még sem. - még meg is szorítom kicsit a kezét, mert ettől még tényleg hálás vagyok neki, hogy ilyesmire is gondol és egyből megoldáson töri a fejét. Én is gondolkodtam már rajta, hogyan lehetne a lakás élhetőbb, hogyan lehetne olyan, ami kedvemre valóbb, de azt hiszem, hogy túlságosan kellemetlen az egész életem ahhoz, hogy tényleg úgy tudjuk gondoskodni egyetlen növényről is, hogy az rendesen fejlődjön. - De talán átgondolom. - teszem még hozzá, mert igazán nem akarok hálátlannak tűnni, hogy egyből több lehetőséget is bedobott és nem gondolja butaságnak, hogy ilyesmik fordulnak meg a fejemben. Közben az idő csak telik, szalad, rohan és a távolban már feltűnik a házunk is. Én pedig még mindig nem tudom, hogy pontosan mit is akarok, vagy mit tehetek meg. Vajon okos döntés lenne behívni, vagy megbánnám? Ha behívnám akkor is érdekes lenne számára egy újabb találkozás? Kavarognak a gondolatok és a kérdések a fejemben, el is csendesedem lassan, ahogy közeledünk.
Talán nem illik meglepődnöm azon, hogy a kétgyermekes, gondoskodó nő nem feltétlenül kezdi el sajnálat jeleit mutatni, hiszen nem szabad elfelejtkezni arról se, hogy pszichológus. És még ha nem is szándékozik betegeként kezelni, a megszokásokat ő sem tudja elengedni, jobban belelát férfi büszkeségem mélyeibe, mint más nő tenné. Én pedig újra és újra rákényszerülök, hogy a múltamat kissé más aspektusban osszam meg vele, mint ahogy ha szigorúan vesszük, megtörtént. - Köszönöm. - válaszolom viszonozva a mosolyát, aztán ki is érünk a szabad ég alá. Ugyan Londonban igen nagy a forgalom és a fényszennyezés, így leérve már alig érzékelni a csillagokat, de azért kellemes az este. - Igen, számtalanszor, persze dönthettem, hogy nappal szeretnék a tömegben elvegyülni, vagy kiábrándító bűbájjal a kövek közé kerülni, mert korlát tartja távol a muglikat, vagy az éjszaka leple alatt elmenni. Általában az éjszakát választom, a csendet a tömeggel szemben. - felelem, hiszen a színház látogatói éppen eléggé kielégítik a zajok iránti vágyamat, és a tömegét is. Hiába van az irodám a színházban, azért még is csak több időt töltök azon kívül, ellenőrizni a próbákat, beszélni a személyzettel, mintsem az asztal mögött, így igen csak értékelem a csendet a szabadidőmben. - A kertészkedés igazán kedves időtöltés. Ugyan nem arról híres a kert, hogy olyan elhagyott lenne, de talán a muglik zárórája után, vagy beszökve a lezárt részekre, egy másik alkalommal lenne kedved ellátogatni velem a Kew Gardensbe? Szép kertek, virágok, park, kastély és üvegházban növekedő különlegessék… Ugyan én ritkán látogattam kerteket, de ez a hely még az én számomra is páratlanul csinos. - vetem fel az ötletet, még mielőtt rátérnék arra, hogy sajnos jelenleg nem rendelkezik kerttel. - A sorházak bejárata előtt vagy hátul néha akad egy kiskert, még ha le is betonozott, ezek szerint nem volt szerencsés lakás választás. - mondom együttérzően, hiszeny úgy tűnik, hogy valóban hiányzik neki a kertészkedés és foglalkoztatja a gondolat, különben nem egy ilyen régi emléket hozott volna fel, hanem valami aktuálisabb elfoglaltságot. - Esetleg felfogathatnál egy belső bűbájépítészt, hogy kibővítse mágikusan a lakás egy napsütéses szegletét, hogy legalább néhány virágosládával vagy fűszernövénnyel adózz ennek a bájos emléknek a nagymamáddal. - javasolok egy megoldást, a tőlem szokott éleslátással. Nincs olyan probléma a földön, amit akarattal nem lehet megoldani, nincs olyan akadály, ami kifoghatna rajtam - legalább is szeretném ezt hinni.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-05, 14:05
Mosolyog és biztos vagyok benne, hogy mivel egyébként eddig is jól látszott, hogy erős férfiről van szó, tuti, hogy nem örülne neki, ha akár csak kicsit is sajnálmám. Végülis felállított és elvezet egy színházat gond nélkül, amihez azért elég erős akarat kell, és ki tudja talán ha lett volna mellette valaki, aki segít neki, akkor nem tudott volna ilyen sikereket elérni. Talán, ha kénytelen vagyok én is a saját lábamra állni, akkor én is erősebb lettem volna? Nem, tapasztalatból tudom, hogy vannak emberek, akik a nyomástól erősebbek lesznek ugyan, de akadnak olyanok is, akiket összeroppant. - Így még büszkébb lehetsz arra, amit elértél eddig. - mosolyodom el én magam is, hogy ne érezze, hogy sajnálnám a miatt, mert nem volt mellette olyan valaki, mint nekem a nagymamám, vagy mert nem volt jó viszonya a szüleivel. Persze, ha a magam szemszögéből nézem nem tudom, hogyan lehet így élni egy egész életet, vagy legalábbis egy felet, hiszen már mindketten jó régen voltunk gyerekek, bőven benne vagyunk a korban. És mégis most valahogy kicsit úgy érezem magamat, mintha visszatekertem volna az időt, hiszen ezek az apró lopott érintések olyanok, mint amikor tiniként az ember még csak ismerkedik ezzel az egész... ismerkedősdivel. Ahogyan kiérünk és időnként öszeeér a kezünk, amíg végül össze nem kulcsolódnak... Nem is emlékszem, hogy mikor sétáltam valakivel kézenfogva, aki nem valamelyik gyerekem volt. Kicsit tényleg olyan érzés, mintha fiatalodtam volna hirtelen vagy húsz évet. Kellemesen beszélgetünk, az idő is tökéletes, a szívem mégis minduntalan majd kiugrik a helyéről, pedig szó sincs róla, hogy izgulnék, vagy kellemetlenül érezném magamat, sőt! - A Stonehenge csodálatos lehet, jártál is már ott ezek szerint? - olyan különös férfi. A legtöbben béna dolognak gondolnák azt, ha egy pasas érdeklődik a művészetek, vagy épp a történelem után. Sosem értettem az efféle bekategórizálást, miért ne lehetne valaki érzékenyebb lélek? Miért ne kedvelhetné akár a történelmet, vagy a színházat, csak azért, mert olyan nemű, amilyen? Nekem kifejezetten szimpatikus, hogy őt ezek a dolgok vonzzák, mert azt mutatja számomra, hogy nem csak érett gondolkodású, hanem mélyen el tud dolgokodni olyasmin is, ami másokban fel sem merülne. - Azt a keveset? Oh tudod gyerekek mellett... Igazság szerint mindig is imádtam a virágokat, szeretem fellelni London kis kertjeit, amiket kevesen ismernek, de mégis csodálatosak. Kislánykoromban mindig segítettem a Nagyinak gondozni a virágokat az erkélyen. Volt egy kis kornyhakertünk is ott. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy nagy házam, és annak a kertjét én fogom berendezni és olyan lesz, mint egy mesében. Butaság... hiszen világ életemben sorházban éltem. - nem sóhajtok, inkább csak mosolyogva megrázom a fejemet, hiszen milyen kilátásom lenne nekem arra, hogy saját kertet alakítsak ki? Michaelt sosem vonzotta az ilyesmi, az pedig ha netán elválok tőle végképp távolabb vet majd attól, hogy ilyesmire bármikor is lehetőségem legyen. Igazából már rég elengedtem a dolgot, de mégis most jó visszagondolni rá. Vajon mi lett volna, ha most nem pszichiáter lennék, hanem kertépítéssel foglalkoznék? Lehet, hogy nem is menne, hanem az egész csak a fejemben él.
Ismételten egy fogós kérdés, hiszen nem akarom, hogy megsajnáljon azért, mert az én életemből ilyen alapvető kapcsolatok maradtak ki, mint a szülő vagy éppen nagyszülői szeretet, de nem kívánok hazudni erről. Korábban már említettem neki, hogy se testvérem nincs, se a szüleimmel nem volt kapcsolatom, így a következő szavaim már biztosan felvetik a kérdést benne, hogy egyáltalán valaha volt-e családom… és a válasz leginkább nem. - Sajnos nem voltam ilyen szerencsés. - válaszolom egy mosollyal, nincsen benne semmi igazán szomorkás felhang, érződik, hogy sikerült így is felcseperednem, és mivel soha nem éltem meg azt, amit ő, így nem is fájhat a hiánya, nem vesztettem el soha. Igazából a szavakat is csak azért válogattam össze így, mert úgy tűnik, hogy neki nagyon fontos volt a nagymamája, így hát bizonyára úgy érzi, hogy szerencséje volt, hogy ennyi támogatást kapott. Az én életemben kevés szerepet játszott a szerencse, persze némely fordulatnál elkerülhetetlen a találkozás a nagyobb hatalmak akaratával, például az egész életem máshogy indult volna el, ha nem olyannak születek, amilyennek… Mennyi lehetett az esély erre, talán öt százalék? Majd annak, hogy a rabigámat egy csecsemő törli el, miután a szülei sorban meghalnak érte? Ennek az esélyét már megkockáztatni se áll módomban. Hosszan elnyújtom a mozdulatot, ahogy a kezébe helyezem az arcomat, egészen addig, míg a liftajtó ki nem nyílik, és az arcomon ott van a szelíd mosoly, ami sokkal jobban illik hozzánk, mint a lángoló, vad tekintet. Hozzánk. Hm, talán korai, hogy így nevezzem a párosunkat, talán nem, ez a későbbiekben elválik majd. Nem szeretnék teljesen passzív lenni az éjszakában, hiszen legtöbbször a beszélgetés témáját átterelem a nőre és vajmi keveset tudhatott meg az én múltamról, így hát a kérdésére azonnal elgondolkozom, és teljesen őszintén válaszolok. - Kedvelem a kirándulásokat elődeink mágiatörténelmi helyszíneire, például mindig elragadtat a Stonehenge mágikus kisugárzása, amit még a muglik is megéreznek és tömegével lepik el a területet minden nap. Ugyan ezt nem nevezném Londonon belüli helyszínnek, ám a varázsközlekedésnek hála, ez még nem akadály. Érdekel a varázstalanok ezernyi vallása is, és az, hogy vajon van-e olyan istenségük, vagy olyan papjuk, aminek köze lehet a valódi mágiákhoz, ráadásul a katedrálisaik, templomaik is gyönyörűek, így ez igencsak nyomós érv a megtekintésük mellett. - mesélem, ezzel sejtetve azt a vonalat, hogy nem csak a színházi élet érdekel, hanem a különféle mágiák és kultúrák is. Lehet, hogy első pillantásra egy idősödő playboy látszatát keltem, aki a szereposztó kanapé kedvelője, de messze nem ennyiből állok, és ugyan úgy kezdődött ez a találkozás, hogy csak egy hölgytársaságra vágytam, aki előtt üres lappal indulhatok, most mégis úgy érzem, hogy jobban esne, ha nem azt látná belém, amit a társulathoz tulajdonít. - És te? Mivel töltöd, ha akad egy kis szabadidőd? - fordítom vissza a kérdést, miközben kiérünk a szabadlevegőre és jólesően belélegzem az este hűvösebb fuvallatát. Mellé sorolok, természetesen, hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni, és olyan közel sétálok, hogy a kezeink minduntalan játékosan összeütköznek, míg finoman rá nem kulcsolok, s bár igen nyálasan hangozhat egyeseknek, így igazi párként andaloghatunk az éjszakában. Vitathatatlanul keresem az érintéseket, megragadok minden alkalmat, hogy végigsimíthassak rajta, még ha nem is szándékozom azonnal az ágyába mászni - a lehetőségét azért még jóindulatúan megtartanám -, nehéz feladat lenne távoltartanom magam tőle. Az intelligenciája és a bájos mivolta olyan különleges, olyan elragadó, hiszen a céltudatos színészi társulaton kívül - és a Testvériségen kívül - vajmi kevés emberi kapcsolatom akad.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Shard - Üvegszilánk 2020-05-04, 14:20
Ha csak a Nagyira gondolok mindig máris jobban érzem magamat. Annyira hiányoznak a beszélgetéseink! Valahogy mindig tudott olyasmit mondani, amitől jobban éreztem magam, de néha elég volt a hallgatása is, hogy könnyebb legyen. Most pedig, hogy nincs azt hiszem túl sokszor támaszkodom Samre, ami igazán nem fair a részemről, hiszen nem az ő dolga, hogy segítsen nekem, hanem pont fordítva, hiszen én vagyok az édesanyja. - Számodra volt olyan személy, vagy van, aki ennyire közel állt hozzád? - a szülei nem az már kiderült, nem ismeri őket, vagy nem tölt velük időt ez nem volt számomra egyértelmű, de az igen, hogy ha nem valami jó a kapcsolatuk akkor azt talán nem illik bolygatni egy első randin. Viszont mégis érdekelne, vajon egész életében önálló kellett hogy legyen, vagy volt azért támasza? Nehéz lehetett, ha nem. Nem is tudom, furcsa, de szinte nem is nagyon voltam életem során egyedül. Nem sokkal az iskola befejezése után összeköltöztem Andrewval, tehát a Nagyitól odamentem, a halála után vissza a Nagyihoz, de akkor már Sam is velem volt. Egy anya pedig nem igazán tud úgy szó szerint egyedül lenni. Aztán egy újabb házasság, újabb gyerek és bár jelenleg már a Nagyi nem él, de van férjem mégis most vagyok eddigi életem során a legmagányosabb. Rosszabb, mint amikor Andrew meghalt. De, hogy milyen lehet egyedül lenni, azt igazából nem tudom. - Köszönöm! Azt hiszem ezt tudtam is, mégis nehéz nem magyarázkodnom. - oh nem, valahogy eddig is éreztem, hogy nem néz ki belőlem semmi rosszat, vagy nem vágná a fejemhez, hogy bezzeg otthon férjem van. Akkor nem is lett volna ennek az egésznek értelme. Hogy pontosan mire is számít, vagy én mire számítok azt nem tudom, de talán vannak helyzetek, amikor jobb is, ha nem tudod, hogy mit hoz a jövő. Akkor legalább nem aggódsz, hogy milyen negatív kimenetele lehet. És igen olyan jól esőek most ezek az apró érintések, a közelsége, a kézcsók, mennyire meghitt és bennsőséges. Ha nem egy liftben állnánk, ami aztán kattan egyet, amikor érkezik a földszintre könnyen lehet, hogy én magam lépnék közelebb, hogy az ölelésébe burkolózzam. Nem ez most nem az a pillanat, amikor szükséges lenne egy heves csókváltás, annál sokkal több a finom érintés az arcán. - Ha már keveset utazol, mesélj a színházon kívül mi a kedvenc helyed a városban? - vajon valami valamiféle titkos helye? Na nem úgy mint a gyerekeknek, egy bunker, vagy hasonló. Inkább csak olyan ahová szeret elvonulni, ami inspirálja és feltölti és most nem egy étteremre gondolok, ahol szívesen eszik.
//
