Professzor Paisley irodaszobája (I. emelet)

Messze nem vagyok tökéletes ember. Soha nem is voltam az, a büszkeségem - vagy egoizmusom, esetleg ez a kettő együtt - már gyerekként is megvolt bennem. Hogyha valamit elértem azzal ha nem is kérkedtem, de tisztában voltam, mint értékkel és nem álltam neki szégyellni miatta magamat. A tíz nyelv az tíz nyelv, s bár nem azért szerepel az ajtón, mert kérkedni akarok vele, ha az orromra koppintana bárki miatta egy vállvonással vállalnám azt is, ami nincs. Mert nem számít, hogy mit hisznek rólam. Ilyen téren cseppet sem.
A kopogásra felkapom fejemet, s már lendíteném a pálcámat, hogy ajtót nyissak, amikor realizálom, hogy az imént pakoltam el, s nem éppen ok nélkül. Marad hát az, hogy a hagyományos, meglehetősen mugli, de hozzám elég erőteljesen passzoló módon nyissak ajtót Danynek.
A kilincsre fonom ujjaim, majd kitárom előtte az ajtót, s félreállok az útjából, hadd lépje át nyugodtan a küszöböt. Amint beljebb kerül, becsukom mögötte a nyílászárót, s visszasétálok előbbi helyemre. Nem ülök le, inkább előbb helyet mutatok neki, hadd válasszon. Nem szándékom a klasszikus tanár az asztal mögött ülve korholja az asztalával szemben ülő diákot pozíció felvétele.
- Fussunk felesleges köröket, vagy kezdhetünk a közepén és megtudhatom, hogy mégis miből gondoltad, hogy jó ötlet lesz tetézni a bajt azzal a főzettel?
A „nem ilyennek ismerlek” frázist nem ejtem ki a számon, lenyelem inkább, de benne van a mondandómban, hiszen őszintén meglepett, hogy Daniel erre az egész százfűlé-dologra adta a fejét. Nem mondom, hogy fiam, nem mondom, hogy Daniel és azt sem, hogy Dany. Mégis a megszólalásomból valahogy felszínre bukik, hogy nem kezelem ezt a szituációt vegytisztán tanár-diák találkozásként. Egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném, de úgy vagyok vele, hogy nem is érdekel. Az irodám falai között magunk vagyunk, a tekintélyemet mint tanerőét nem itt kell fitogtassam és nem is szándékozom.
- Az alapvetően egy délutánt felölelő büntetésből így lett mindjárt egy hét.
Teszem még hozzá, mintegy mellékesen, pedig nagyon is fontos információt közlök így a fiúval. Nevezetesen azt, hogy nem ma találkoztunk itt e falak között utoljára. Muszáj, hogy megtanuljon alapvető dolgokat, egyrészt. Másrészt pedig semmi értelme annak, hogy kerülgessük egymást a Roxfortban. Aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie, mondják. Hát teremtett rá alkalmat magának Daniel, úgymond tudat alatt.
- Válassz, kérlek. Maradjak professzor Paisley, vagy legyek ebben a helyiségben Grayson, aki..
Itt elhallgatok. Nem akarom folytatni, mert nem tudom, hogy mit mondhatnék. Hagyom hát, hogy a mondat megbicsakoljék, s inkább másutt folytatom.
- Ahhoz, hogy a tanulmányaid során ne okozzon gondot a múlt, úgy vélem tisztáznunk kell pár dolgot. Elég idős vagy már ahhoz, hogy megtegyük. Add ki magadból. Nincs értelme, hogy állandóan közöttünk vibráljon, s emiatt ne tudj úgy tanulni, ahogy pedig képes volnál rá.
Hogy provokálom-e? Egy kicsit igen. De csak egy hangyányit, épp csak annyira, ami alól még kibújhat, hogyha nem akar múltközösséget vállalni velem. Eldöntheti, hogyan tovább. ezúttal nem döntök helyette vagy épp a feje felett, mint annak idején.

Nem számítottam arra, hogy egyszerű menet lesz, de azért azon, ami történt mégis sikerült a kelleténél jobban felháborodjam az iroda magányában. Már tíz reparo varázslaton is túl vagyok, de még mindig nem érzem úgy, hogy kellően ki tudtam tölteni a mérgemet a helyiség különböző dekorációs elemein.
Kamasz. Tudom. Haragszik. Jogos. Meglepett? Nem. Más lennék a helyében? Határozottan. Hibáztatom? Nem. De ettől még úgy érzem, hogy széttép belülről a szituáció.
Ledobom magam az összecsukott fotelágyra, a pálcát behajítom a kisasztal fiókjába. Hogyha nincs kéznél, akkor nem is fogok törni-zúzni, mert nincs amivel azonnali megbánástól fűtve javítást küldjek a tárgyakra. Alapvetően hűvös indulatú embernek ismer a világ és nem kívánok ezen változtatni. Csak akkor tombolok, hogyha egyedül vagyok és akkor sem észvesztő mértékben. Az egyedüllét viszont megedzett a negatív irányban. Megszoktam, hogy senkit sem érdekel mit teszek és senkinek nem kell sem jó, sem semmilyen példát mutatni. Éppen ezért könnyebben is dobom le a bicikliláncot, hogy azután ne legyen elég a méreg okozója, de még bűntudatom is legyen saját ostoba fajankó viselkedésem miatt.
Nem vagyok száz százalékig biztos abban magánemberként, hogy hasznos ötlet volt ezt a büntetést Daniel nyakába rónom. Hiszek abban, hogy kell fegyelmezni kell és ha nem megy magától, akkor külső ráhatással, de a kettőnk jelen helyzetében nem biztos már így utólag, hogy előrefelé fog majd mutatni az, hogy még jobban feltüzeltem őt.
Tanárként viszont ez volt a helyes cselekedet. És apjaként is ez lett volna, hogyha az előzmények nem állítanak elénk olyan tükröt, melyben gyűlölöm látni magunkat. Tudom, hogy az én hibám, de ettől nem lesz kellemesebb.
Türelmesen várok arra, hogy megérkezzen. Abból, amilyen volt kisfiúként, s amiket a kollégáktól hallottam róla még mindig úgy vélem, hogy a kamaszos hévnél és dacnál erősebb lesz a tisztesség- és kötelességtudata. A büntetés nem vicc, nem apjaként hanem tanáraként szabtam ki rá, s Dany nem az a kifejezetten lázadó-rendbontó típus. Aligha hiszem, hogy épp miattam adná mégis ilyesmire a fejét. Bár rég volt már, hogy ismertem minden rezdülését. Változhatott is, ahogy mind változunk. Egyben vagyok csak biztos: egyikünk számára sem lesz sérülésmentes az újabb találkozás. Már csak a mérték az, melyet nem ismerek.