Professzor Paisley irodaszobája (I. emelet)

A kupcs kicsit nehezkesen fordul a zarban, olyan mintha reg nem lett volna mar hasznalva es a por belepte a zarszerkezetet. Valojaban azota nem nyitottam ki, hogy megerkeztem a Roxfort falai koze hiszen eleg hamar tudomasomra jutott, hogy a fiam itt tanul, igy valahogy apropojat vesztette bennem az, hogy levelben kivanjak neki boldog szuletesnapot.
Az elso itt toltott szuletesi honapja alkalmaval egy tortat vitettem az egyik hazimanoval a Hugrabug klubhelyisegebe Daniel szuletese napjan, de nem mellekeltem hozza szoveget vagy cimzest igy nem is biztos, hogy rajott barki, hogy az ove. Nem kereeztem meg ra, hogy megettek-e vagy egyaltalan tudomasara se jutott mert felfaltak idegenek mire odaert. Talan egyszer majd errol is beszelgetunk.
A kulcs elforditasakor kattano hangot hallhat, s egy fiokszeruseg pattan ki a merengo tartooszlopanak oldalan, melyet ha kihuz, akkor egy spargaval osszekotegelt levelhalmot talalhat benne. Minden egyes boritek bontatlan, s mindegyiken az o neve szerepel. Szam szerint pedig annyi van belole, ahany szuletesnapjat tavol toltottuk egymastol. Ezen felul pedig egy csomo masik level is sorakozik a fiok melyen, szinten az o nevere cimezve, de lezaratlan boritekban. Vajon beleolvas akarmelyikbe is?

- Ez engem legalább annyira megnyugtat, mint anyádat vagy Gilly szüleit, feltételezem. - vigyorgok rá még mindig, nem törődve a rosszallásával. Vagy talán pont azért, mert látom rajta, hogy moroghatnékja van attól, ahogy reagáltam. Nem bántásból provokálom, de egyszerűen így jön ki, s ha ösztönből születik úgy érzem megengedhetem magamnak. Tanáraként is megtenném, nem csak úgy, hogy az apjaként állok itt.
- Ahogy szeretnéd. - emelem fel megadón kezeimet. Az anyja ügye az ő dolga, nem akarok belemászni ebbe, mert tisztelem a hozzáállását a nőhöz, aki szülte. Ezért is engedem, hogy ebben döntsön, s biz' Merlin nem hozom szóba újra a nőt, hacsak Daniel nem teszi.
- Nem tettél olyan nagy horderejű dolgot, amiért üzennem kéne tanerőként az édesanyádnak. - teszem ezt még hozzá, s részemről ez le is van zárva. Megbüntettem, mert jogos volt, de ez a Roxfort falai között marad.
- Őszintén áruld el nekem, jobb attól, hogy ezt a fegyvert durrogtatod már percek óta? Ettől közelebb érzed magad a boldogsághoz? - kérdezem enyhén összevont szemmel. Ugyanazokat a nemvoltálitt-nemérdekellek-orrodaládörgölöm köröket futja, s nem látom csillapodni a belső tüzét. Az egy dolog, hogy halálosan bosszantana is ha teret engednék az érzésnek, de mivel nem teszem, így az én forrongásom másodlagos. Próbálom hideg fejjel szemlélve az egészet az ő lelki nyugvát ztartani szem előtt. De azért a fricskáló kérdést nem tudtam magamban tartani.
- Rendben van. Mit szeretnél hol kezdjem? In medias res vagy rögtön az elején? - egyezek bele. nem egynapos mese lesz, épp ezért is hagyom választani. Nagyfiú már, el tudja dönteni mi az, amire kíváncsi és mi az, amire nem. Engem minden érdekel, nemcsak a stoptúra, de igaza van, valahol el kell kezdeni.
- Könnyű Katit táncba vinni, ha bírja a lába. - teszem hozzá Accipiter kisasszony védelmezéséhez. Nem neheztelek én egyikükre sem, de ebben a szituációban megérdemelték egymást az már biztos. És nem hiszem, hogy Danynek annyira kellett könyörögnie a csíny miatt. Ahogy a húga kapcsán, úgy most sem ülök fel erre a vonatra, mert vakvágányra vinnie. Az ártatlanság nem itt kezdődik sem az én sem más olvasatában, de Gina büntetését nem Daniellel fogom megvitatni, ebben biztos lehet.
- Mondjuk úgy, hogy a tudtomra adta nagyon világosan, hogy azok vagytok. És azt is, hogy én micsoda szarfej vagyok. - nem érint már mélyen, de akkor azért rosszul esett a vájkálása. Most viszont tudok rajta vigyorogni. És őszintén érdekel Dany reakciója a barátosnéja hevességére.
- Nem tiszteletlenségre neveltelek, s arra, hogy szájalj azokkal, akik feletted állnak, jelen esetben egy tanároddal. Vagy az édesanyáddal. Így azt kell mondjam, hogy fiamként is kirónám rád a büntetést.

- Megpróbáltam beszélni édesanyáddal, de túl mély volt még a fájdalom, nem hallotta meg a szavaimat. Nem tudta meghallani. Én pedig nem akartam őt tovább bántani a jelenlétemmel. - kissé kategorikusabban sikerül megjegyezzem, mint amennyire kéne talán. Hoztam annak idején egy döntést, mely a hitével ellentétben igenis nehéz volt számomra is. Nem telt el nap, hogy ne viseltem volna a következményeket, s ugyanúgy fájt, ahogyan nekik is. De meg kellett tennem, megvoltak rá az okaim. Talán sose fogja megérteni, nem fogja elhinni, de ha újra kellene kezdenem, akkor is így cselekednék.
- Úgy terveztem, hogy amint nagykorú leszel, felkereslek. Akkor már jogod lett volna dönteni arról, hogy akarod-e velem tartani a kapcsolatot. Korábban édesanyád engedélye kellett volna hozzá, de őt felzaklatni ezzel nem kívántam. - teszem még hozzá, sokkal csendesebben a korábbinál. Joga van ahhoz, hogy tudja, ha nem könnyít a lelkén, akkor is.
- A korodhoz illő mértékben igenis megosztottam veled mindent, ami érdekel. S lám, valami mégis közös maradt bennünk függetlenül attól, hogy mi történt. - mosolyodok el halványan, büszkén. A nyelvek szeretetét sikerült átadjam neki, s nem gyűlölt meg annyira, hogy velem együtt azt is eldobja ami engem érdekelt, és ez azért valamennyire pozitív színben tűnteti fel előttem a helyzetet. Talán el tudom hinni, hogy egyszer ki tudunk keveredni ebből az alagútból, amibe taszítottam a kapcsolatunkat azáltal, hogy úgy döntöttem, ahogy.
. Egy szóval sem mondtam neki, hogy mindenható vagyok! - morranok a borostám alatt. A feltételezés valahol sértő, de nem Danyre haragszom miatta, hanem egy kicsit az anyjára, mert én is feltételezésekbe bocsátkozom azügyben, hogy Gen állította a fiának, hogy én azt mondtam, hogy mindenható vagyok. Nem szép, ha így történt. Mindenesetre ha már ez feljött, illik megmagyaráznom bizonyos dolgokat.
- Elmondtam neki, hogy félvér vagyok, hogy varázslóiskolába jártam, s hogy van egy világ, amely  a varázstalanokén kívül áll. Viszont nem mutattam neki varázslatokat, nem vontam bele ennél jobban, mert sosem kérdezett. Ha érdeklődött volna, akkor beavatom, de valójában nem akartam a kapcsolatunkba keverni a mágiát, csak azért hozakodtam elő vele, hogy ne legyenek titkaink, ahogy annak idején az én szüleimnek sem voltak egymás között. - vállat vonok. Utólag talán ezt is máshogy csinálnám, de már mindegy. Arra viszont el kell nyomjak egy fintort, hogy Accipiter kisasszonyt emlegeti. Amit eddig tudok a haverságukról, az kicsit sem szimpatikus, de nem lenne szép ítélkezni, íhy nem mondok véleményt. Több soron így lesz a jobb.
- Ha szeretnél.. itt vagyok. - a szeretnél után tartok egy kis szünetet. Nem is tudom mit mondhatnék. Megismerni.. újra megismerni.. mindegy is. Remélem érteni fogja, hogy mire gondolok. Ha élni akar a kapcsolatfelvétellel, én nem zárkózom el. Örömmel venném.
- Nem kezeltem jól a helyzetet, ebben teljesen igazad van. Másképp kellett volna intéznem, amikor réjöttem, hogy itt tanulsz.
Nem mondom neki, de fel akartam mondani. Annyira fojtogatott a bűntudat, hogy nem mertem felnőtt ember létére a szeme elé kerülni. Szánalmas lenne bevallani, így inkább hallgatok. Hallgatom, hogy mit szeretne mondani nekem.
- Az elmúlt éveket nem adhatom vissza, de adhatok új éveket, hogyha nyitott vagy rá. Persze ehhez édesanyád beleegyezése is szükséges. A háta mögött kapcsolatot tartani velem alidga lenne üdvös dolog. - jegyzem meg teljesen nyíltan és őszintén a vágyaimat neki. Rossz hallani, amit eddig is tudtam, nevezetesen, hogy lemaradtam az életéről. S tényleg nem kapható vissza az idő, legalábbis nem úgy, ahogyan az kellemes lenne. De talán van még előttünk idő.. másra, máshogyan.
- Azért mentem el, mert szerettelek benneteket. Ha ez nem hihető, akkor is.

Ezzel nem tudok vitatkozni, s nem is akarok. Valóban semmi közöm ahhoz, hogy hol tölti a szabadidejét, hogyha csak azt vesszük figyelembe, hogy önként léptem ki az életükből. Mindazonáltal viszont, hogy számomra sose szűnt meg a fiam lenni - mindig így tekintettem rá, a vér ebben a kérdésben engem sosem érdekelt - az én olvasatomban azért mégis van közöm. Mégsem acsarkodom vele, ráhagyom, hadd kaffogjon és durrogtassa ezeket a patronokat. Ha ettől jobb lesz, legyen. Az mindegy egyébként is, hogy nekem jó-e valami ebben az egészben. Nyilván nem az, de nyilván momentán ez senkit sem érdekel.
- Gyerek voltál még, s most is az vagy. Nem látod át, hogy mekkora volt az a probléma, amiről beszélünk. - válik hűvössé a hangom egy pillanat alatt. Itt nem csak arról van szó, hogy gyászoltuk a húgát, emiatt önmagában nem mentem volna el. Egy részem eddig azt hitte, hogy legalább Dany tudja, hogy gyermeki szíve érezte, hogy nem akartam rosszat, de belátom balgaság volt. A helyében én sem hittem volna jót arról a férfiról, aki elhagyott.
- Nem vonhatsz le következtetéseket valaki érdeklődési köréről abból, hogy tőled távol mit csinál. Nem tévedsz, nem kaptál. De ez nem jelenti azt, hogy nem is íródtak meg ezek a levelek.
Hiheti, hogy csak nagyzolok, de ha bizonyítékot akar, akkor kaphat. Kérés nélkül viszont nem terítem ki ezeket a lapokat. Nem, mert szerintem többet ártana, mint amennyit használna. Jelenleg biztosan.
- Nincs róla fogalmam. Elképzelésem van, de nem tudhatom biztosan. Azt viszont pontosan tudom, hogy hány éjszaka húzódott el tőlem, amikor vigasztalni akartam. Hogy hányszor vetette a szememre, hogy megöltem a húgodat azzal, hogy nem mentettem meg őt. Varázsló vagy, Daniel. Pontosan rálátsz arra, hogy mihez van hatalmunk és mihez nincs. Hogyan magyaráznád meg valakinek, aki elvesztette a gyermekét, s azt hitte korábban, hogy varázslóként mindenható vagy, hogy ez az egész csak egy csillámporos mese a valósághoz képest?
Szavai nagyon mélyre találnak, mindegyiket megérdemlem, lenyelem hát, magamba fordítom minden tüskéjüket és hagyom, hogy egyszerűen csak fájjanak. Nagyon. Van abban még valahol jó is, hogy hallhatom őket, hiszen úgy érzem ha bizarr és mocskos formában is, de újra részt kapok az életéből, s bár ezek nem azok a szeletek, melyek a legvidámabbak, mégis azok, melyeket muszáj tudnom ahhoz, hogy valaha továbbléphessünk. Ha ugyan sikerülhet ez még nekünk.
- Nem hasonlítasz rá. Ő hasonlított rád, de ez most lényegtelen. Soha nem kívánnám a halálodat, s ha ilyesmi eszedbe jutott, akkor valóban sokat felejtettél abból, amit annak idején tanítottam neked. - felkelek a fotelból, a hamis ablakhoz lépek és a mágiával odavarázsolt őszi tájat figyelem, bár cseppet sem érdekel. Mégis kell egy kis távolság, mert kezd fullasztó lenni mindaz a keserűség, melyet én okoztam. Márpedig most nem fulladhatok bele. Nem, ha valaha meg akarom neki magyarázni a történteket.
- Paisley vagy. Fia a valaha élt legfigyelemreméltóbb nőnek, s fiam nekem. A nevenincs senki helyett egy neve van valaki az apád, s ha ezt bárki megkérdőjelezi, annak nyugodtan betörheted az orrát még mielőtt én megteszem. Nyilván nem vagyok jobb a szemedben, mint az a bizonyos senki, hiszen én is elhagytalak, de ettől még nem lettél más. A vér nem számít. Paisley vagy, a család része, s ezen csak az változtathat, ha valaha önként dobnád el a nevem.
Szavaimat megpróbálom minden hevesség nélkül ejteni, de mégis úgy tudtára adni, hogy nyomatékosítsam a jelentésüket. Nem akarom, hogy kevesebbnek érezze magát attól bárkinél, mert a vér szerinti apját nem ismeri. Szívesen mondanám neki, hogy jobban is járt azzal, hogy nem, de.. azt a szemétládát nem akarom a számra venni. Többször nem. Elég volt az az egy “jeles” találkozás vele valahol a Pó partján.
- Nos.. - az őszi táj képét hirtelen veszi át egy hegy mögé bukó naplemente képe. Igazából fel sem tűnik, hogy elmormoltam a varázsigét, magamat is meglepem vele. Talán kissé zavartan fordulok el a képtől, hogy újra Danyre nézhessek.
- Tévedtem. Már akkor tudtam, hogy hibázok, amikor kiléptem az ajtón, de muszáj volt mennem. Mert én voltam az, aki őrá emlékeztetett. Aki a veszteségre hívta fel minden egyes nap a figyelmet és nem akartam édesanyádnak ártani. Talán átvészelhettük volna együtt, de úgy vélem sokkal inkább elhidegülés lett volna a vége, s az, hogy ő maga küld el. Azt pedig nem akartam. Nem, mert nem akartam, hogy őrá kelljen haragudj, amiért kilökött az életetekből. Hiszen ő az édesanyád. Nem tehettem tönkre a kettőtök kapcsolatát, így feláldoztam a miénk.
Valójában azt sem bírtam volna elviselni, hogyha Gen mondja ki, hogy vége van. A fejemben az, hogy elhagytam kevesebb veszteség volt, hiszen így szerethettem tovább, de ha ő hajított volna ki, s tépte volna el a szálakat, az sokkal mélyebbre vág. Nyilván tévedtem. Nagy valószínűséggel nem hoztam helyes döntést, de jót akartam, hangozzék ez bármilyen rettenetesen.
- Néha a szeretetből hozott döntések tudnak a legrosszabbak lenni, Daniel.
Nem mondom, hogy szeretem, mert nem hiszem, hogy méltó vagyok ennek kimondására. De benne van abban, amit mondtam, s talán egy részem reméli, hogy érti majd. Ha nem is hisz nekem. Ma még.

- Bizonyára sikerült is volna egyeseket átvernetek, s nyilván sokkal szívesebben töltenéd a szabadidődet hónapokig büntetésben, mintsem a barátaiddal lógva. - jegyzem meg minden él nélkül, de azért ismer ahhoz már elég jól, hogy tudja, ez a legveszélyesebb megszólalási forma tőlem. Az, amikor látszólag nem vagyok dühös, nem érdekel az egész és minden érzelmet mellőzök szavaimból.
Mellőzök? Nem, inkább elnyomok. Mélyen nyelem őket magamba, mert nem lenne szerencsés, hogyha a két tűz összecsapna itt és most. Daniel sem kisfiú már, s én sem vagyok az a férfi, aki megérdemli a jogot arra, hogy apjának nevezze magát, mégis apaként haragszom rá az iskolai engedetlensége miatt, s nem tanáraként. És ezt nehéz olyan köntösbe csomagolni, ami jól is állna neki.
- Így történt, sem tagadni, sem szépíteni nem fogom. Elmentem, mert így láttam jónak, s valószínűleg ha visszamehetnénk az időben, akkor újra így döntenék. Ettől függetlenül viszont nem tudom folytatni, mert ugyanannyira nem tudok az "aki" után mit biggyeszteni, mint amennyire te nem tudod, hogy mik is vagyunk. Talán, hogyha tisztázzuk a miérteket és minden kényes kérdésre választ kaphatsz, akkor ki tudod találni, hogyan tovább.
Nem biztos, hogy erre a válaszra várt, de nem fogok hazudni neki. Annak idején a húga halála után annyi minden rossz vibrált közöttünk az anyjával, hogy nem lett volna bölcs maradnom. Viszont szakítani nem akartam, elválni meg pláne, mert attól, hogy éreztem nem jó irányba erősítjük egymást, hanem inkább gyengítjük, még nem szűntem meg szeretni őket. Ezért fogtam magam és elmenekültem egy éj leple alatt. Ha gyáva döntés volt, akkor is vállalom: rosszabb lett volna, ha nem teszem.
Nem feddem meg a kiabálásért, s egyelőre nem nyúlok a pálcám után se, hogy hangszigeteljem vele az irodát. Olaszul úgyse kifejezetten sokan beszélnek az épületben, s őszintén szólva egyáltaléán nem is érdekel, ha meghall bárki bennünket. Úgyis tudom, hogy ezen csámcsog a fél iskola, hát akkor tessék, halljanak csak, legalább nem kell kitalációkat pusmogniuk. Én is olaszra váltok, de nem emelem fel a hangomat annál jobban, mint amennyire a nyelv ösztönös, s adott temperamentumossága megköveteli. Inkább pattogós a beszédem, semmint hangos.
- Elhagytalak. Nem volt hozzá semmi jogom, hogy visszatoppanjak az életedbe, mintha mi sem történt volna. Éppen ezért bár nyilván nem fogod elhinni vagy csak nehezen, de tapintatból kerültelek el. Azért, mert tisztellek és mert még mindig ugyanolyan fontos vagy nekem, mint régen voltál. - szusszanásnyi szünetet tartok a folytatás előtt. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet belemenni abba, amit felajánlottam, de tulajdonképp már mindegy is. Egy pohár vizet töltök magamnak az asztalon álló kancsóból, s bár Danyt nem kérdezem, önkényesen döntve töltök neki is. A magam poharát pótcselekvésképp felemelem, hogy kortyoljak belőle, az övét ott hagyom, ahol töltöttem bele. Ha kiszáradna a szája a nagy heveskedésben, ihat, az övé.
- Nem tudtam, hogy megvan benned a varázslás képessége. Nem számítottam arra, hogy éppen itt találkozunk egymással, s mivel nem tudhattad rólam, hogy én mi vagyok, őszintén szólva több magyarázkodással járt volna az egész kapcsolatfelvétel, s nem voltam biztos abban, hogy kíváncsi lennél-e rá. Mondd, hogy kellett volna cselekedjek, hogy az kényelmes legyen neked?
Igen, ebben a "kényelmes"-ben van egy újabb provokatív felhang. Mert értem én, hogy sebzett, de illenék megértenie, hogy ez nem jogosítja fel akármire. S hogyha a vörös ködön át kikukkant a világra, igazán feltűnhetne neki, hogy nem ő az egyetlen, akinek itt sérelmei vannak azért.