2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Piton most olyan fura… Nem értem őt. Persze ez nem újdonság. Sosem értettem a Főkígyót. De most olyan más. Nagyon más. Mintha tényleg érdekelné…? De miért? Mért vesződik egy olyan jelentéktelen senkivel, mint én az éjszaka közepén… Igaza van. Fogalmam sincs ki ő, és mit miért tesz.
Kath-el kapcsolatban igaza van. Tényleg nem volt elég jó az a dolgozat. De ez ellen majd teszünk. Majd én segítek neki. Megígértem. Az ígéret kötelez. Mostantól ő az én felelősségem. Ha kell, minden este leülök vele a klubhelyiségben, és átnézem vele az aktuális bájital leckéjét. Valahogy majd csak sikerül még Piton számára is elfogadható eredményt kicsikarni. Muszáj lesz. Nincs visszaút.
Nem értem a tanár urat. Most komolyan azt mondta, hogy ne adjak azoknak a felnőtteknek a szavára, akik folyton csak a rossz dolgokat vágják hozzám? Hogy nincs igazuk? Miért háborodott fel ezen így? Nem értem.
Na, jó. Ez jogos. A büntetés is, meg minden. De muszáj ezt megtudnia McGalagonynak? Nem tehetnénk úgy, mintha nem történt volna meg? Mit fog gondolni rólam? Hogy gyenge és gyáva vagyok. Minden bizonnyal rossz házba sorolt be a süveg. Igen. Ha lenne egy ostoba szánalmasaknak fenntartott Csigaagyúak Háza, akkor minden bizonnyal oda kerültem volna. Lassú, vontatott, szinte autonom mozdulatokkal szedem össze a cuccaim. Valahogy, most hiányzik az a lendület, és energia, ami mindig kíséri a mozdulataim. Mintha valami belül eltört volna. Na, nem most. Csak a mai éjjel is egy olyan éjjel. Tudod az, amikor jobban fáj, amit elfelejteni nem lehet…
- Igen is, értettem. Igaza van. És én… sajnálom. Tényleg.– a hangom szinte megtört, és nagyon csendes. Nem olyan, mint korábban. Talán most kértem életemben először bocsánatot igazából. Eddig, ha mondtam is ilyesmit, inkább ironizálva, mintsem komolyan. Most valami más, mint eddig. Valahogy mégsem tudok a professzor szemébe nézni, így jobb híján egy nem létező pácát fixírozok az asztallapon. - De McGalagony professzorasszonynak mindenképp muszáj megtudnia? Én… én nem akarom, hogy megint csalódjon bennem…- tulajdonképpen Piton professzorhoz könyörögni reménytelen vállalkozás. A válasza úgyis az lesz, hogy nem. De akkor is…
Végül a vállamra akasztom a táskát, és lassú, szinte vánszorgó léptekkel hagyom el a termet. Furcsa. Attól a perctől vágytam rá, hogy lerázzam Pitont, hogy megláttam. Most mégsem megy olyan gyorsan a menekülés, mint szeretném. Tulajdonképpen csak felvánszorgok a klubhelyiségbe, ahol magamba roskadhatok a kandalló előtt…
//Köszönöm a játékot, minden pillanatát élveztem. //
Tulajdonképpen nagyon is elégedett, hiszen elérte amit akart, Gina beszél. Sőt egyenesen be nem áll a szája és ráömleszt mindent. Talán kicsit több mindent is mint amire szükség lenne, de hát, Piton is megsemmisítette Kath dolgozatát, holott arra sem lett volna szükség. Végighallgatja majdnem teljesen kőarccal az áradatot. Közelebb hajol, nem bele a másik arcába, csak hogy nyomatékot adjon a mondandójának. - Katherine Benedict-nek üzenem, hogy szedje össze magát! Az a dolgozat, örüljön, hogy nem került kiértékelés alá! - aztán még hozzá teszi sziszegve - Így legalább egy olyat nyújthat be a legközelebbi órámon, ami már méltányolható lesz! - igen, gyakorlatilag Pitonnál ez a "jófejség" kategóriába sorolható már. Kiegyenesedik kimérten, mint egy lecsapni készülő kobra. - Ha annyira tanítgatni akarja csak tessék! Nem tiltottam meg egy szóval szem. Lássuk, mire jut magával! Ha nem tudja neki megtanítani az elvárt módon, annak meg lesz a következménye. Magának pedig mindössze a saját lelkiismerete lesz a büntetése ha csődöt mond. - Ginát nem fogja közvetlenül büntetni, Ha úgy alakul, majd bünteti Kath-en keresztül. De ha össze szedi magát a két lány, akkor egyiküket sem fogja voltaképp baj érni. -Úgyhogy mindkettejük érdekében, ajánlom, hogy sikerrel járjon!- Azért amikor Gina a szemébe vágta, hogy a professzort biztos nem szekírozta senki, és fogalma sincs milyen ez, megvillannak a szemei, de uralkodik az arcán. Csak hidegen megcsóválja a fejét. -Fogalma sincs róla, ki vagyok. - ennél többet azonban nem ejt meg a maga részéről, de Gina érzékelheti, hogy tulajdonképpen a tanár többet mondott most magáról, mint valószínűleg bármilyen Griffendélesnek, mióta itt tanít. Csak nehogy fejébe szálljon Ginának kutakodni Piton után... - Azt viszont mertem remélni, hogy legalább önmagával tisztában van! Hogy képes a maga eszével ennyi sületlen hülyeséget össze hordani?! - egy kicsit más, érzékelhetően, most nem arra irányul a felszólalása, hogy nem hisz a gyereknek, hanem arra, hogy komolyan ezt gondolja magáról?... - Hogy adhat olyan emberek szavára, mint holmi ostoba mugli rendőrök, vagy pöffeszkedő intézetis sehonnai kutyákéra?! - a professzor őszinte döbbenettel háborodott fel. Sosem volt egy nagy lelkizős és minden bizonnyal a gyerekekhez sem ért annyira mint kellene. De azt felfogta hogy a lánynak brutális önértékelési problémái vannak. Rendezi az arcát és az indulatait is, közben levette a pálcáját a fényképről. Pillanatokig csak rezzenéstelenül nézi a lányt. Aztán lemondóan felsóhajt - Fogja a holmiját és tűnjön a szemem elől! Holnap beszélek a házvezetőjével, miután lesikálta azt az átkozott firkálmányt, hogy öntsön magába némi lelket, mert ez katasztrófa! És mostantól, négy hónapon át, minden szombaton jelentkezik itt a teremben, plusz büntető munkára! Hátha, ha huzamosabban tart ki a következménye a tetteinek, akkor odafigyel rájuk!... Meg aztán, úgy sem fog ártani a plusz ismeret, elvégre Benedict kisasszonyt is fel kell készítenie!
Perselus Piton. Hát jó. Te akartad magadra vonni egy magyar menydörgő minden tüzes haragját. Hát tessék. Rám vagy kíváncsi? Meg kaphatod.
- Erre semmi szükség nem volt! Úgy értem Katherine-ét miért?! A többi dilettáns féleszű nem érdekel. Az csak kölcsönös kihasználási üzlet. Valamit valamiért. De Kath-ét miért?! Ő tényleg igyekszik, ha nem tudná! Ő nem ezt érdemli! Ő csak egy ártatlan gyerek olyan, mint…. mint… - egy pillanatnyi zavart hallgatás a süvítő tornádóban, de talán a tanár így is kiérzi a ki nem mondott szavakat a lány fényképre tévedő tekintetéből: „mint én azon a képen… kicsi, védtelen, és ártatlan…”
- Szóval Kath írta a saját dolgozatát, engem csak megkért, hogy nézzem át. Javítsam ki. Csak ezt tettem! Talán ha rendesen megnézte volna, nem kerülte volna el a figyelmét, hogy abba tényleg csak megjegyzéseket írogattam be, és könyveket ajánlottam a könyvtárból! Nem Katherine hibája, hogy kicsi még! Hogy annyira fél magától, és attól, hogy meg fog bukni, hogy nem tud koncentrálni, és a dolgok tudja, olyankor szoktak… BUMM! – utóbbi hangutánzó szót jellegzetes kézmozdulattal illusztrálta is, csak hogy utána újra ökölbe szoruljanak vékony ujjai. – És tudja mit?! Akár tetszik magának akár nem, de ÉN fogok neki segíteni bájitaltanból! Valahogy majd megtanítom neki úgy, hogy az még a maga mércéjével is elfogadható legyen. Úgyhogy tudja mit! Ne is szóljon hozzá többet, ne is nézzen rá! Én védem meg mostantól, mindennel, és mindenkivel szemben! Ha tehetném, kézen fogva mennék vele bájitaltanra, hogy bátorítsam, és ne féljen annyira attól, hogy megint elrontja, és maga megint rajta köszörüli a kígyónyelvét! Tudja mit! Piszkáljon csak engem helyette! Sózzon rám, akár minden nap valami undi büntetőmunkát, nem érdekel. De őt hagyja békén. Itt vagyok helyette én! Nekem már úgysem számít! Ahogy mondta már annyi bőrt nyúztak le rólam, hogy már egyáltalán nem számít. Már nem is fáj, az ember egyszerűen megszokja.– átlátszó önhazugság, mellyel a saját fájdalmát próbálja csillapítani, vagy nem megtörténté tenni… - akárhányszor elront valamit, inkább csak engem büntessen helyette, mert én nem tudtam helyesen megtanítani neki, az én hibám. Nem az övé. A mai is. Csak az én hibám, nem az övé, csak én érdemlek büntetést, ő nem! - miközben levegővételnyi szünetet tart, észre sem veszi, hogy kb. egy bengáli anyatigris vehemenciájával védelmezte a kisebb háztársat, és nem is a legmegfelelőbb hangnemet ütötte meg…
- Lehet, hogy igazuk van a mugli rendőröknek, és nevelőintézetieknek. – folytatatja némiképp halkabban, de annál epésebben. – Lehet, hogy tényleg csak egy tehetségtelen, ostoba semmirekellő vagyok, aki semmire sem viszi. Mindig ezt mondják. Talán tényleg nem viszem semmire az életben, és nem is érdemlem meg, hogy bárki egy másodpercig is vesződjön velem. Nem érdemlem meg, hogy jól bánjanak velem, mert én csak csalódást tudok okozni. Főleg McGalagony professzornak. Sosem leszek elég jó hozzá, hogy büszke legyen rám, bármennyire is fáj ezt beismerni. De Kath más. Ő velem ellentétben érdemel egy esélyt az élettől a boldogságra. És a Roxfort az otthona. Neki is. Nem fogom engedni, hogy ő is oda jusson ahova én. Nem engedem meg, hogy a gyermeki lelkesedés, és öröm, és ártatlanság kihunyjon a tekintetéből. Jelenleg ez a célom. – vajon egy ilyen okos lány, hogy tud ennyi ostobaságot gondolni önmagáról? Talán egyszerűen nem a megfelelő embereknek hitte el a szavait, megfelelő helyen. Talán ezért is kell most a tanár úrnak egy makacs kamaszlány hisztériáját hallgatnia az éjszaka közepén, ahelyett, hogy békében aludna…
- Én már elfelejtettem, hogyan kell jónak lenni. Ezért nem lehetek soha Prefektus, vagy csak olyan ember, akire büszke lehet a házvezetője. Magát pedig biztosan nem érdeklik olyan nyálas, és érzelmes dolgok, mint amikor néhány elsősnek honvágya van, és akkor hirtelen jön egy bagoly otthonról, mert valaki írt a szülőknek, hogy küldjenek valamit a kicsinek. Vagy olyan dolgok, mint amikor valaki hirtelen talál egy csokibékát a táskájában, vagy az ágyán, vagy valahol, épp akkor, amikor rossz kedve van, mert a nagyobbak és erősebbek csoportja kipécézte magának mindenféle szívatásra. Magának biztos fogalma sincs róla milyen érzés az, amikor valakit egy csoportnyi erősebb kölyök szekál. De szar ügy. Én már csak tudom. Volt benne részem a nevelőintézetben. De itt legalább más. Itt legalább úgy védhetem a kisebbeket, hogy azzal zsarolok, hogy nem írok több potya házit. Jobb, ha azt hiszik az emberről, hogy nincs olyasmi, amit ne merne megtenni, mintha céltáblának nézik, ezért a hülye fogadások is, ez az egyetlen mód, hogy védjem a kisebbeket. Ez van. Sajnálom. Tényleg.
A tanárnak kétsége sem lehet afelől, hogy a lány igazat mond. Minden egyes szavát úgy is gondolja. Túl sok érzelem játszik az arcán, túl hevesen ahhoz, hogy megjátssza. Talán még maga a lány sem veszi észre a kis könnycseppet, ami elindult önálló útjára a szemétől a kicsiny arcon…
Nem. Esélye sincs, hogy bármit elrejtsen, amikor meglátja a mozdulatot rá is szól. -Mindent szedjen elő a táskából! Fölösleges bármit benne felejteni, még a végén azt kell mondjam szándékosan rejtegeti! - kétséget kizáróan ironizál. A táskából elő került holmik tartalmát alaposan átnézi. Közben nem kerüli el a lány kiégett tekintete. Legalább annyira kiégett, mint a magáé. Miután minden elő került, a pergamenkupacot nézi át tüzetesen. Elő húzza a pálcáját, magához hív az asztala fiókjából egy noteszt, tintát és pennát, és minden különösebb zavar nélkül felírja a dolgozatok tárgyát, címét, pontjait, és azt hogy kinek készült. Röviden át is futja őket, szemügyre véve, Gina mégis milyen munkát végzett. Ez bele telik egy jó pár néma percbe, mire végül megszólal. - Legalább már tudom, ki írja ezeknek a nyomorultaknak a házi dolgozatait! Ha mindenképpen irathamisítással akar foglalkozni, fogadjon el egy jó tanácsot; tanulmányozza az írását azoknak, akiknek szívességet tesz és tanuljon meg aszerint írni! Ha már vesződik vele, miért végez félmunkát?! - A noteszt össze csukja egy határozott félkezes mozdulattal és elteszi. Majd a rajzokkal együtt, a dolgozatokat is, a cigarettákat és a dobozát is, Gina minden munkáját, egyetlen pálca intéssel elhamvasztja. Kivétel nélkül az összeset. A mardekárosokét is, a többiekét is és Katherine-ét is. Ezt követően, a pálcája hegyét a fényképhez érintve maga elé csúsztatja azt. Nem fog hozzá nyúlni. Túl személyesnek véli, és ő maga is gyűlöli, ha össze tapizzák az ilyen jellegű holmijait. Hosszasan nézi a képet, aztán a lányra néz, pálcáját a kép szélén tartva. Ginának esélye sem lenne kikapni onnan a fényképet. Előbb semmisülne meg Piton jóindulatától, vagy szakadna el. - McGalagony professzor asszony mesélt magáról. De jobban szeretem, az illető szájából hallani a rá vonatkozó dolgokat, személyesen. - villannak egyet a szemei és bizony marhára nem bizalomgerjesztő a professzor ébenfekete pálcája a fényképen. Főleg azt figyelembe véve, hogy minden különösebb nélkül hamvasztotta el azokat a dolgozatokat, rajzokat is amikbe Gina minden bizonnyal nem kevés energiáját fektette. - Jelenleg nem érdekel más véleménye és nem érdekel a süketelése vagy a színjátékai sem! Úgyhogy, jó lenne, ha válaszolna a kérdéseimre és felfogná a helyzete súlyát! - ezt követően vissza tér a hideg metsző él a hangjába. - Nem érdekel más, csak maga, és ami abban a csökönyös vastag koponyájában van. - egy fokkal ingerültebb és számon kérőbb lesz ezután de még mindig nem emelte meg a hangját különösebben. - Hogy nem képes felfogni, a maga agyával, hogy amiket csinál, az nem viszi előrébb semmiben?! Van egyáltalán célja az életének?! - ugyan a hangszíne olyan amilyen, ezt nagyon nem költői kérdésnek szánja.
Még csak nem is tudod, hogy a kérdésed nem arra irányul, hogy én mit engedhetek meg magamnak, hanem arra, hogy mások mit tehetnek meg. A náluk kisebbekkel, és gyengébbekkel. Én többé nem leszek kicsi, és gyenge. Igen, folyton én vagyok a bűnös. Akkor is, ha én tettem, és akkor is, ha nem. Épp ezért tanultam meg, hogyan növesszek páncélt a következmények ellen. Mit gondol, hogy élem túl a napjaimat. Főleg az intézeti napokat nyáron? Jó érzés-e folyton forgóajtónak rohanni? Súlyosbítani a helyzetemet? Nem. A legkevésbé sem. De ez az egyetlen mód, hogy védjem önmagam… és másokat…
Most komolyan? Miért ilyen fura Piton? Nem olyan, mint máskor. Mintha tényleg érdekelné… nem, az nem lehet… ez is csak valami aljas blöff lehet tőle… Jobb senkiben sem bízni. Legfőbbképp benne nem. Csak tudnám, mi a csudának ül itt, és vesződik ezzel a színjátékkal, ahelyett hogy elzavarna aludni és kész. Gyorsabb, és kevésbé fájdalmas lenne… Vajon mért feszeget egy olyan ajtót, amit rég bezártam magam mögött, és olyan messze hajítottam a kulcsot, hogy az ne is létezzen? Valahogy képtelen vagyok túl soká tartani a tanár pillantását, ezért inkább egy nem létező penészfoltot kezdek fixírozni. Mintha ettől jobb lenne. Mintha ettől könnyebb lenne zárva tartani egy saját magam előtt is zárt ajtót. Csakhogy, most ezek a kérdések… ezek… mintha valaki mégis üvöltve akarna kitörni abból a zárt szobából. Üvöltve fájdalmat, félelmet, talán kétségbeesett dühöt. Milyen jó volna mindezt Pitonon kitölteni… De nem. Ez nem az ő hibája. És amúgy sem szabad senkinek tudni. Szóval maradjunk csak itt és most. Ez most csak éjszakai kihágásról szól, semmi többről. Nem azokról a dolgokról…
A táskámra vonatkozó kérdés a következő. Ez ránt vissza az ittbe, a mostba. Végül is mit képzeltem? Piton nem arról híres, hogy ne kutatná át a nyakon csípet kölköket. Amikor a tanerő már-már azt hinné, hogy a dacos kölyök most sem fog reagálni, lassan mégis megmozdul. Felemeli a táskát az asztalra, feláll és módszeresen elkezdi kipakolni. Úgyis ez következne nem? Akkor mért ne menjünk elébe az elkerülhetetlennek. A táska tartalma, ami a tanár elé kerül: - Egy régi kissé megkopott fekete-fehér mugli fénykép. A képen egy alig 5 éves kislány kapaszkodik nevetve az apjába. Milyen más ez a kép. Vajon mi történt? Hol romolhattak el annyira dolgok, hogy a kislány akkori, és mostani arca között ekkora lett a különbség? A képen még most is látszik a vidám, és ártatlan, őszinte gyermeki csillogás a kislány szemeiben. A mostani Gina tekintette jobbára csak dacos, hideg és örömtelen. Valami eltűnt belőle, ami a képen még ott volt… - Egy kis zsebbicska. Nem nagy szám. Másnak Ginának az egyetlen fogózkodó a múltjába. Piton minden bizonnyal látta már a lánynál nem egy alkalommal, ahogy ezzel vágta fel közönséges hozzávalókat egy-egy főzethez. Persze csak akkor, ha nem írt valami mást a recept, pl. használj ezüst kést, mert akkor természetesen azt vette magához a lány. - Egy penna, egy majdnem üres tintásüveg. - Két szál cigi, és az üres doboz, amit Mercutio-tól vett el a folyosón. - Egy kisebb kupac pergamen. Néhányon a graffiti kígyó vázlatszerű rajza van, de a leg többön különféle tárgyakhoz tartozó házi dolgozat van, különböző nevekre persze. Többek közt bájitaltan házi dolgozatok is mardekáros nevekkel. Meg Gina másnapi határidőre szóló bájital házidogája is. Mindegy, hogy most kerül Piton kezébe, vagy holnap. Vagyis izé ma. Mert ma már holnap van, tekintve hogy elmúlt éjfél is már. És ott van Katherine Benedict bájitaltan leckéje is. Ez útóbbit a lány csak simán miután félig kihúzta a táskából vissza is lökte oda, és ledobta a táskát a mögötte lévő székre.
Piton biztos észrevette a mozdulatot. Nem vak. Sajnos. Biztos rá fog kérdezni. Látni akarja majd. De nekem nem áll szándékomban hagyni, hogy ezzel is szekálja szegény Kath-et. Ez az én hibám. Nem az övé… Most azonban csak várom, hogy a tanár úr újfent szidalmazni kezdjen az itt talált nem épp megengedett dolgokért…
Nézi a lányt és levonja a következtetést. Azért Pitonon is látszik, hogy az éjszaka közepe van és fáradt mint a dög. Bár ki tudja lehet a fekete karikák mindig is az arca részét képezték a szemei alatt. - Mi lenne, ha nem tenne úgy minden pillanatban, mintha hajnalban akasztanák és ennek köszönhetően, mindent megenged magának?! - kérdi és bár nem süvölti le a fejét, sőt egészen értelmes hangon kérdezett, de az él nem maradt le belőle. Megpofozni? Ugyan, Piton a passzív agressziójáról és a kreatív szadizmusáról híres, nem a célzott nyílt, tettleges agresszióról. Jelenleg, talán csak pont a késői óra miatt, mintha most egy nagyon árnyalatnyit másabb lenne mint órákon. Nem lehetne megmondani hogy miben, de más. Vár valami választ, reakciót. Minden bizonnyal semmi. Megdörgöli az orrnyergét és szemet forgat. - Négy éve szidalmazza, bünteti és nyúz le magáról mindenki egy újabb réteget, hátha feltűnik magának, hogy amiket csinál, azoknak igenis következménye van! - röpke vállvonással össze kötött fejcsóválás, ami szándékosan és nyíltan közöl egyfajta kételyt és sok sok kérdőjelet. - Mondja, jó érzés újra és újra fejjel rohanni a forgóajtónak? - hagy egy kis szünetet és közben a kölyök tekintetét keresi, ha megtalálja a veséjét veszi célba tekintetével. - Körbe-körbe rohan és ugyanott dobja ki mindig. Fel nem foghatom, hogy ez miért jó egy olyannak mint maga! Csak súlyosbítja a helyzetét. - grimaszol egyet. Alapvetően Pitont jelenleg tényleg érdekli a lány válasza és ez a maga számon kérő felhangjával is, de észlelhető. Valahogy másképp kérdezett, máshonnan közelítette meg a helyzetet, mint amit eddig tapasztalhatott. Bár jobbra itt sem számíthat annyira. Pitonnal sem fognak egyetlen folyosón se végig szökkelni és trágyagránáttal hajigálni az arra tévedőket. Valószínűleg négy év alatt nem igazán ült le vele így szemtől szembe és kérdezte telibe, hogy te figyelj, mi a franc bajod van a világgal? Most pótolja. Bár a sebtépkedés még nem ért véget. Ha semmi reakció nem érkezik Ginától, akkor ő indítja újra a kereket. - Maga akarja a táskáját az asztalra tenni, vagy én tegyem fel? - szemöldöke fenyegetően szalad magasra, hangja, arca, vészesen nyugodttá és érdeklődővé válik.
Hmmm... Pitonnak igaza van. Tulajdonképpen tényleg nem azért fizetik, hogy szórakoztató legyen, hanem azért, hogy adja le a bájital anyagot. Csak a fene essen bele, mért nem tud a rohadt bájitalaival foglalkozni helyettem? Nincs ennek jobb dolga, mint az éjszaka közepén engem szekírozni?! Hála Merlinnek csak leült velem szemben. Talán nem vette észre a táskám. Talán nem akarja majd kinyitni. Talán nem jön rá arra, amihez semmi köze...
Erre meg aztán, hogy a búbánatos szent mandragóragyökérbe jött rá?! Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, és kiül a döbbenet az arcomra. A dohányzásra tett hideg, tárgyilagos kérdés betalált. Csak tudnám, hogy a fenébe tapintott rá. Gyorsan visszarendezem az arcvonásaim az eredeti dac felvonáshoz, és mintegy nyomatékot adva hallgatási fogadalmamnak, összekulcsolom a mellkasom előtt a karjaim.
Megleptél, de nem törtél meg. Nos nem érdekel, hogy tudod. Valójában nem számít. Legfeljebb rám sózol valami undi plusz büntetőmunkát. Ennyi. Meg kutakodhatsz később, de még jobban rejteni fogom. Így izgalmasabb lesz a játék. Egyébként is. Mit gondolsz? Megtörhetsz engem? Hogy szép töredelmesen bevalljak mindent? Hogy feladjak mindenkit akivel üzletelek. Na nem. Abból aztán nem eszel! Ha a mugli rendőrök nem tudták kiszedni belőlem, amit akartak akkor neked mért sikerülne? A rendőrök még meg is pofoztak. Te nem mehetsz ilyen messze. Igaz Perselus Piton nem említhető egy lapon holmi barbár mugli rendőrökkel. Valahogy ahogy itt ül velem szembe némán sokkal ijesztőbb, mint az a két bolond mugli együtt véve ez tény. De akkor se adom magam olcsón. Nem én. Ha azok nem bírtak vallomásra, más sem fog. Az évek alatt túl vastag páncélt növesztettem, és túl sok pajzsbűbájjal vettem magam körül. Ez az egyetlen módja, hogy védjem magam. Meg a kisebbeket... Azokat akik nem tudják magukat megvédeni. Ezért vagyok én. Én a Karvaly. Szóval Piton tanár úr süketeljen csak. Én majd jót hallgatok válaszul...
Észre veszi azt a tekintetet, hiszen végig figyel a kis csirkefogóra, de meg sem rezzen. Szép is lenne. Sőt Gina meg esküdhetne, hogy a pillantása nagyon is viszonozva lett. A megjegyzéssel nem tud vitatkozni. De nem is nagyon érdekli. - Látja Accipiter! Még szerencse, hogy én azért vagyok itt, hogy tanítsam és nem azért, hogy szórakoztassam! - közli egyszerűen, úgy tűnik a lány sértése, úgy pattan le róla, hogy visszakézből még Gina is kap belőle. Mikor a lány elhalad előtte, tagadhatatlanul festék és hígítótól szaglik, de van ott még valami... egy különös, még kevésbé oda illő halvány illat aminek nyomán Piton úgy néz a lány után, mintha minimum az derült volna ki róla, hogy démonokat idéz álmában.
A mozdulat nem kerüli el a figyelmét. De egyenlőre csak becsukja az ajtót, majd az asztal túloldalára lép, szembe Ginával. Maga alá csap egy széket és össze fűzve hosszú pókujjait az asztal szélére könyököl. Egyértelmű, hogy nem fogja felállítani. Pár pillanatig hideg elgondolkodással néz a kölyökre. - Fel nem foghatom, hogy ezidáig miképpen tudta eltüntetni ezt előlem, de ami késik nem múlik ugyebár?! Mondja, mióta.. dohányzik? - hát igen, nem csak a bájitalok komponenseit tudja hihetetlen módon kiszűrni. Ugyanolyan kőarca van mint eddig, nem igazán látszik rajta semmi. Jelenleg nem látszik, hogy különösebben ingerült, ideges, vagy dühös lenne, nem látszik egyértelműen, hogy le akarná tépni a fejét, és más sem igazán. Lehet Pitonnak így néz ki ha meglepi valami? Mivel érzékelte, hogy a lány nagyon is bevágta a durcát, megvárja a reakcióját. Szép apránként fog sorban haladni. Centiről centire távolítja el az elgennyesedett varrt a sebről és jobb ha senki nem hiszi, hogy utána kíméletesen lesz kisikálva az a seb.
Na, jó ez nem jött be. Új infó Pitonról: Nem kedveli az alkudozós, nyalisokat. Mi a fene. Még a végén Legfőbb Kígyóról kiderül, hogy nem is olyan megvetendő, aljas, gerinctelen, megalkuvó tapló, mint a kiskígyói… Ezt feljegyeztük. Itt az ideje taktikát váltani. Talán annyira jó ötlet Pitonnal kezdeni, mint szemen bökdösni egy alvó sárkányt, de rosszabb már nem lehet.
- Nyilván tévedtem. Többet nem fordul elő. – meglehetősen hideg tényközlésként sikerül kiejteni a szavakat megnyomva a „nem” szócskát. Felszegett fejjel, és annyi daccal nézek fel a tanerőre, amit minden bizonnyal ritkán lát. Mintha csak azt akarná a tekintetem némán sugallni: „Verseny? Dehogy. Ez egy játszma, ami még csak most kezdődik el. Tőlem aztán sosem kapod meg, amit akarsz!” Amikor megindulok a tanár által világosan jelzett irányba a terem ajtaja felé, azért még sikerül minden gúnyos iróniámat megfogalmazni a tanár úr felé: - Mondták már magának, hogy kb. annyira szórakoztató társaság, mint egy csapat kiéhezett dögkeselyű? Pedig, velük sem beszél senki. Nekem elhiheti.
Vajon a Roxfort, hány diákja mondhatja el magáról, hogy szorult helyzetében még pimaszkodott is Pitonnal, és életben maradt? Most már úgyis minden mindegy. Nincs veszteni valóm. Piton már amúgy is tönkre tette a ma éjszakát végérvényesen. Fenti mondatom egyébiránt célzásként is szolgált. Ma éjjel már egy kukkot sem fog kihúzni belőlem. Nem beszélek vele. A némaság pajzsába burkolózok, akármit sziszegjen, vagy tegyen is a vén kígyó. Meglátjuk, melyikünk bírja tovább cérnával.
Ahogy belépek a tanár előtt a terembe automatikusan a saját helyem felé veszem az irányt. Az utolsó asztal bal oldalt. A táskám átveszem bal kezemből a jobba, és bevágom az asztal alá, úgy hogy lehetőleg ne legyen szem előtt, és utána vetődök a jól megszokott székre, noha erre nem kaptam külön utasítást. A mozdulat csak annyiban rendhagyó, hogy bal kezes lévén nem szoktam a táskát egyik kezemből a másikba venni, csak ledobom az asztalom mellé. Jó kis hely különben. Én nem vagyok túlságosan szem előtt, de én szemmel tarthatok mindenkit. Legalábbis amikor óra van, és bent van a teljes osztály. Most viszont egyedül én élvezhetem Piton professzor úr teljes, és osztatlan figyelmét. Ez azért már valami. Még ha a tanerőnek eszébe jutna is felállítani, nos, akkor sem fogok megmozdulni. Nem én. Nem fogok semmihez sem asszisztálni neki. Csak néma csökönyös daccal nézek fel rá. Mintha csak a szemeim azt kérdeznék: „Na, mi van? Most mit teszel? Mi a következő lépés?” Én aztán ráérek összeszorított ajkakkal hallgatni holnapután reggelig is.
Perszelus a maga tempójában, de annyira nem lemaradva könnyen követi a lányt. Nem lohol utána. És mintha nem is lépcsőn haladna lefelé, inkább mintha úszna a lépcsők felett. Persze szó sincs ilyesmiről, csak kimért léptei miatt tűnik ilyennek a mozgása. Mint egy kígyó ami könnyedén siklik át minden akadályon, sebesen, anélkül hogy erőfeszítést látnál rajta. Ha hirtelen szembe fordulnak vele, ő megáll úgy négy- öt lépcsőnyire és igencsak kételkedő arccal nézi végig a meghajlást. Szemei össze szűkülnek. Utálja ha valaki megalázkodik és benyalni akar... vagy még rosszabb, megalkudni! A Tekergők negyedik tagja jut eszébe, az a visszataszító kis patkány. Gina nagyon nagyon nem jó embernek produkálja magát. Látszik ahogy pillanatra össze szorul a professzor állkapcsa, és talán meg lehetne esküdni rá, hogy még a szeme sarka is megrándult. Ezt követően, talán mindenki megdöbbenésére Peselus nyugodt, ám kellően rideg hangot üt ahhoz, hogy ha a pincefolyosó eddig nem volt ijesztő, akkor most az legyen. - Accipiter! Komolyan úgy gondolja, abban a helyzetben van, hogy alkudozzon? Velem?- aztán lassan lejjebb lép, először egy lépcsőfokot - Mondja, maga szerint ez verseny? - aztán még egyet lejjebb lép. - Ha figyelt volna arra, amit mondok, már feltűnhetett volna, hogy a büntetését már odafent kiszabtam. De csak magának, mivel úgy tapasztaltam az évek során, speciális eset... megismétlem; A remek művét itt hagyjuk, és majd holnap lesikálja! A felügyeletem alatt... És ha jót akar magának, ne kényszerítsen rá, hogy harmadjára is elmondjam! - még egy lépcsőt lejjebb lép. Kezei egyébként végig a háta mögött vannak össze fűzve. Mennyire szép lenne, ha elvágódna az utolsó két lépcsőfokon! Azt hiszem Gina skalpja reggelre az egyik befőttes üvegben úszkálna. Lelép az utolsó lépcsőfokról, úgy hogy a lányt kikerülje. A bájital terem ajtajához lép és ki is nyitja Gina előtt, mintegy célzásképp hogy takarodjon befelé. Voltaképp nem áll feltétlen szándékában megitatni bármit a lánnyal, csak kíváncsi meddig megy el, csak azért hogy megőrizze a kis titkát. Viccen kívül ezzel még némi szimpátiát is kivívhat magának a tanárnál. Hiszen maga is, azóta is őrzi a saját titkát. Szerencsére, Pitonon sohasem látszott, ha blöfföl. Másképp már rég nem lenne életben. Egy fokkal még... szelídebb hangra vált, aminek a tónusa lassan kötél lehet szegény lány nyakán. - Ha kímélni akarja magát, akkor mondja el mire fel volt ez a ma esti kirándulás? Avagy ha magától nem megy, az elixír majd megoldja. - . Sajnos Pettigrew emléke meg Gina Tekergőket idéző hangulata egyenlőre, kicsit súlyosabb hangulatot vont maga után, mint azt a helyzet megkövetelné, de... ki tudja... bármi megeshet. Piton alapvetően nem fogja bántani, hiszen nem is tehetné meg, meg amúgy is csak egy kölyök még. De egy kis szivatás meg fenyítés bele fér.
Ahogy a professzor a fáklya fényébe lép, már nyilvánvaló, hogy itt és most vége a dalnak. A Karvalyon ma éjjel már semmi nem segít. Már most egyértelmű kinek kell majd eltüntetni a falrajzot. Nem mintha ezt különösebben bánná. Vagy, hogy valószínűleg megint plusz büntetőmunka lesz a vége…
- A remek művét itt hagyjuk, és majd holnap lesikálja! A felügyeletem alatt. –óóó hogyne. Azért, hogy mindenki lássa, és teljes legyen a megaláztatásom. Végül is ez várható egy olyan kígyótól, mint Piton. Vagyis ajaj… a mindenkibe McGalagony is minden bizonnyal bele tartozik. Megint csalódni fog benne…. ez rossz. Rosszabb nem is lehet. Vagy mégis? - Úgy hallottam, Frics úr mostanában kevés sikerrel tartja magát ott, ahol a házvezetője kijelölte a büntetését az aktuális kihágásaiért. –Tusé. Ez sajnos jogos. Vajon menyit is tudhat a zöld macska esetéről? De azért az valahol mégis csak egy fajta rangot jelent az iskola vérbeli csínytevői között, ha maga a Rémisztő Denevér felügyeli őket a büntetőmunkájuk alatt… - Most azonban velem jön! És orvosoljuk, hogy többet ne forduljon elő, hogy alva rajzolgat. Szerencsére, épp van raktáron egy elme élesítő elixír! – persze. A Bájitalok Nagymesterének ne lenne minden helyzetre egy elixírje? Valahogy nincs kedvem se elixírt inni, se Pitonnal bájcsevegni. Nem mintha a házvezető amolyan csevegős ember lenne. Na de hát nincs más választás fel kell kapni a földről a régi használt iskolatáskát, és kezemben szorongatva a zöld festékes flakont elindulni a kijelölt irányba. A többi földön maradó festékkel, és hígítóval mit sem törődve –a tanerő valószínűleg úgyis elkobozza majd, milyen kár érte…- hacsak nem szól külön rám, hogy hozzam magammal azt is indulok meg előtte kb. egy reumás óriás éti csiga tempójában. Nem mintha, elkerülhető lenne ezzel a totális vég, de át kell gondolni a helyzetet. Ami azért egy Pitonnal a hátad mögött nem is olyan egyszerű feladat. Bár tulajdonképpen semmi szükség rá, hogy a tanerő maga előtt tartson. Eszembe se jutna megszökni. Innen már nem lehet. Értelmetlen volna. Azért egy Perselus Piton még csak nem is említhető egy lapon Argus Friccsel. Ez egyszerű tény. A professzor nem véletlen lett házvezető, Fricset meg nem véletlenül rázta már át gyakorlatilag az összes diák a Roxfortban. Az sem véletlen, hogy maga a tanár olyan hangsúllyal ejtette ki a nevet, ahogyan. Az is csak rontana a helyzetén, ha próbálkozna a szökéssel, amit a tanár minden bizonnyal kb egy pálcaintéssel meghiúsítana, vagy ha mégsem akkor is McGalagony irodája lenne a vége, ami a végnél is rosszabb lenne…
- Miután kitisztult a feje, beszámolhat róla, hogy valójában mi hajtotta annyira, ami nem hagyta aludni, és mindenképpen arra ösztökélte, hogy falat fessen! Minden bizonnyal roppant motiváló dologról lehet szó! –Fogalmad sincs, mennyire motivál 3 doboz cigi attól az ostoba mellesleg mardekáros félvér libától. Persze ezt úgysem vallom be. Még mit nem, ártana az üzletnek. A táskámban meg végképp nem kéne kutatnod, amibe direkt nem pakoltam el. Itt az ideje kitalálni valamit, és mindent egy lapra feltenni. Rosszabb úgyse nagyon lehet bármi lesz. A lépcsősort elérve egy sóhaj kíséretében kissé leengedem a vállam. Már minden mindegy. Hirtelen tempóváltással szinte futok lefelé a lépcsőn, az utolsó 3 fokot egy macska ügyességével átugorva. Gyakran teszem ezt. Nem mintha baj lenne azokkal a lépcsőkkel. Ezek spec. tök normális lépcsők. Ami azért a Roxfortban ritka. De ha valamit az ember ösztönből tesz, nos azon nem gondolkodik. Majd a lépcsősor alján vágok egy hirtelen hátraarcot. A következő mozdulat egy szinte elnagyolt, teátrális meghajlás. A lépcsőn lévő még óriásibb és fenyegetőbb Piton felé.
- Rendben van. Maga nyert. Elismerem a vereségem. S köztünk legyen szólva, ez nem csekélység. – nézek fel bátran, és egyenesen a hideg házvezetői szempárba. – Gyorsan szabja ki a büntetésem, én levakarom a kígyót a falról, és mindenki mehet a dolgára. Így a leggyorsabb, és leg fájdalom mentesebb. Ráadásul McGalagony professzorasszonynak sem kell megtudni.
Talán ha teljesen nem is ejti át, de talán, talán annyira megzavarhatja Pitont, hogy elfelejti a további kérdezősködési, és kutakodási szándékait…
Perselus lassan de biztosan 28 éve él annak hírében hogy gyűlöli a Griffendélt. Nyilvánvalóan mialatt az iskolába járt rengeteg személyes oka volt így érezni, miután kikerült is volt, nem is kevés, nyilván egy időre elfelejthette, de aztán vissza tért tanítani, és újfent rádöbbent, hogy még mindig ellenszenvvel viseltet a ház iránt, és épp ezért, annak minden egyes növendéke iránt. A ház, ami első körön vette el tőle Azt A Bizonyos Személyt. A ház, aminek a méhében, egy olyan arrogáns társaság nőtte ki magát. A ház, aminek ez az arrogáns társasága rajta élte ki magát. A ház, ahonnét kikerült örök riválisa, aki ellen sohasem volt esélye. És még lehetne sorolni. Voltak intenzív évek, meg kevésbé olyan intenzívek így passzív-gyűlöletben. Aztán később, tanári helyzetét előszeretettel használta demonstrálásra. És ennek a megalázástól és gúnytól csöpögő terrornak a célpontja hogy is lehetett volna más, mint a Griffendél? Mára azonban, már inkább csak a megalapozott hírneve fényében fürdőzik. Sok minden változott. Többek közt ez is oldódott. Hiszen a múltja nagyjából minden szereplője, néhányakat kivéve, mind halott. Noha annyira semmiképp sem változott, hogy a kivételes delikvenseken ne köszörülje a nyelvét, vagy gyakorolja rajtuk tanári hatalmát. Különösen, ha azok a bizonyos delikvensek még bőszen gyakorolják is a szabályszegés művészetét! Az alatt a pár év alatt, sikeresen megismerte már ennek a vörös kis szörnyetegnek a "zavarodott" pillanatait. És súlyosat sóhajt némán, egyre emelkedő szemöldökkel, és megsemmisítő tekintettel. Hol a lány, hol a Graffiti-kígyóra függeszti a tekintetét. Mielőtt megszólalna, közelebb lép egy lépést, és az a haloványan pislákoló fáklyának a lángja is megrezzen, nem messze tőlük. Nem a férfi mélyen fortyogó ingerületétől.. Áhh! Véletlenül sem... És már lehetne számítani rá, hogy itt márpedig vér fog folyni, vagy minimum le lesz sziszegve a feje. A professzor azonban kivételes hidegvérrel talán egy ennél is rosszabb megoldást választ. Mimikája rosszindulatúan mozdul hátrafelé, és határozottan lefelé néz a lányra, holott Gina sem épp alacsony. - A remek művét itt hagyjuk, és majd holnap lesikálja! A felügyeletem alatt. - hagy egy kis szünetet, hogy lecsapódjon a lányban ezúttal nem a gondnok fogja figyelemmel kísérni. - Úgy hallottam, Frics úr - nem kevés megvetéssel ejti ki a nevet - mostanában kevés sikerrel tartja magát ott, ahol a házvezetője kijelölte a büntetését az aktuális kihágásaiért. - egy fokkal lassabban beszél, mintha a lány valóban meg lenne zavarodva és szükség lenne erre. Tart egy rövid hatásszünetet. - Most azonban velem jön! És orvosoljuk, hogy többet ne forduljon elő, hogy alva rajzolgat.. - ezzel elmutat... afelé a lépcsősor felé, ami bizony határozottan lefelé tart, minden bizonnyal a bájital terem felé. - Szerencsére, épp van raktáron egy elme élesítő elixír! - mintegy előre engedve a lányt, nem fogja hagyni, hogy mögötte menjen, a végén még lelép! Megvárja míg elindul Gina, és árnyékként követi. - Miután kitisztult a feje, beszámolhat róla, hogy valójában mi hajtotta annyira, ami nem hagyta aludni, és mindenképpen arra ösztökélte, hogy falat fessen! - Gina ezt sajnos nem fogja egy ejnye-bejnyével megúszni. - Minden bizonnyal roppant motiváló dologról lehet szó! - nem, jelenleg nem beszélhetünk legilemenciáról. Csupán egy megérzés ami sejtetni engedi a professzorral, hogy a lány újfent valami ostoba fogasát kivitelezett épp. McGalagony párszor már elpanaszolta az esetek nagyját, és hogy akármit tesz, nem tud lassan mit kitalálni Ginának, hogy jobb belátásra bírja. Akár büntető feladatról akár másról volt épp szó. Na de sebaj! Ha a tanárnő kifogyott az ötletekből, akkor most rajta a sor!
-Accipiter! – a fene enné meg! Ismerem ezt a jeges hangot. Túl jól ismerem. A meglepett, és lefülelt csínytevő diák zavara az arcomon pusztán néhány másodpercig tart, ahogy szembe fordulok a tanerővel, sajnos kezemben a félre érthetetlen bizonyítékkal… Miért? Miért pont a vén, utálatos és humortalan denevérnek kell rajtakapnia?! Hogy fogom ezt kimagyarázni?! Nem lehetett volna valaki más, akinek kicsit több humora van egy zsák penészes lisztnél?!
- Elárulná, miért az iskola falán óhajtja kamatoztatni a rajztudását?! – persze, hogy nem, te szottyadt keserű grapefruitfej. - És ezt miért is épp éjfél után igyekszik kivitelezni? – azért, mert semmi közöd hozzá!
A legnagyobb gond, hogy Pitonnal kb. annyira kedveljük egymást, mint kecske a kést. Ennek a fő oka talán abban a két dologban gyökerezhet, hogy egy: Griffendéles vagyok. Piton köztudottan utál minden griffendélest. Kettő, még ha az óráján viszonylag mindig jól teljesítek is, (na, nem kiválóan, annyi türelmem azért nincs a tankönyvekhez úgy általában, de azért stabilan várakozáson felüli jegy a legtöbbször meg szokott lenni…), és mindig elég felkészült vagyok ahhoz, hogy általában mást szekírozzon, de sajnos pimaszabb, és szemtelenebb is tudok lenni egy rakás szabadon eresztett tündérmanónál. Ezt meg valahogy a tanárok nem nagyon szokták értékelni… csak tudnám miért?
- Ta… Tanár úr!? Hogy? Mi? Én izé…- játszuk csak meg a zavarodottat újfent… - Tudja… izé… Hát tudja, vannak akik álmukban beszélnek, vagy énekelnek, meg vannak, akik alvajárnak… én azt hiszem alvarajzoló vagyaok… - kb. annyi az esélye, hogy ezt a maszlagot a vén csörgőkígyó bevegye, minthogy havazni kezd a Szaharában, a száraz évszak közepén… de azért meg kellett próbálni… De azért azt a tanerőnek is el kell ismernie, a kígyó a falon eredetibb ötlet, mint a trágyagránátok a folyosón… kár, hogy eredetibb magyarázat nem jut eszembe… Mercutio! Ezért még számolunk. Te kis gyáva.
Egyébként sem a jó alvásáról híres a professzor, hát még ha egerek motoszkálnak a folyosón az éjszaka közepén! Mindig is érzékeny volt az orra. Tökéletesen kamatoztatható a bájitaloknál, összetevőjük felismerésénél, vagy ha azt kell kiszagolni, egy diák mennyire ideges az óráján, csak hogy utána borzolja a kedélyeit a szerencsétlennek még inkább. Ami azonban most csapja meg, a festék és a hígító szaga olyan émelyítően hat rá és marja Perselus orrát, hogy ha akarná sem tudná figyelmen kívül hagyni. Ismeri ezt a szagot, csak olyasmiken nem tudja túl tenni magát, hogy ez hogy került a kastélyba? Főleg az éjszaka közepén?! Léptei némák és igen szaporák, nem nehéz hosszú lépteivel odaérnie. Ezer meg egy összeesküvés elmélet csírázik ki benne mire eléri a forrást. Mercutio nem lehetett túl jó őrnek, vagy talán az öreg kígyó ijesztette el, vagy lehet szeretett volna jelezni, de Gina annyira elfoglalt volt hogy nem vette figyelembe az állatkát. Hitetlenkedve, egyre növekvő ingerülettel konstatálja a lány műveletét és hogy annyira bele van merülve, hogy nem veszi észre a tanárt. Bár ezt a figyelmetlenséget csak kihasználja és Gina mögé lép, úgy másfél méternyi teret hagyva maguk között. Megköszörüli a torkát. - Accipiter! - megvárja hogy a lány kizökkenjen és lecsapódjon benne, hogy most bizony nagyon nagy bajban van! Leírhatatlan a tanár úr arca. Talán egy gyűrött, undok citrom, ami harapni készül, az nézhet ki így. Hangja hideg és kissé színtelen. Mintha nem tudná eldönteni, hogy amit lát az inkább megdöbbentette, vagy borzasztóan frusztrálja. - Elárulná, miért az iskola falán óhajtja kamatoztatni a rajztudását?! - szemügyre veszi a művet és az sem lendít a helyzeten, hogy kígyót ábrázol. Valahol felmerül benne, hogy ezt mégis most hogy kéne értelmezni és vajon kinek szól és miért? De... ezek a kérdések még váratnak magukra. - És ezt miért is épp éjfél után igyekszik kivitelezni? - még ha a kérdések nem is marják ki élből az ember veséjét, érezhető bennük, hogy nem a csevegés-kezdeményezés a lényegük.
Kong… Kong… Kong… Éjfélt üt már az óra, rég nyugovóra kellett volna térni… Na, de tudod, hogy van az, amikor nem jön álom a szemedre, és hajt a kalandvágyó éned! Az első emeleti folyosó kihalt és csendes. Jóformán még a portrék is szundikálnak. Ám mégis valami mozgás támad!
-Hé, Mercutio! Hallkabban! – suttogom annak a pici, édes fekete-fehér fejecskének, aki épp egy üres cigisdobozzal kezd játszani mellettem. – Hát ezt meg honnan vetted, na add csak ide szépen! Nem meg mondtam már, ha egyszer cigisdobozt csórsz, legalább teli dobozt. Na, ne nézz így rám. Nem veszem be, hogy te csak egy görény vagy. Inkább menj és őrködj. Mindjárt kész vagyok.
Csak nézem, ahogy a kicsi állatka elszalad a folyosó vége felé. Vissza fordulok mesterművemhez. Igazi remek. Tudod mi a legjobb benne? Az, hogy ezért holnap attól az ostoba mardekáros libától 3 doboz cigit kapok. Ráadásnak senki sem gondolná, hogy ez egy griffendéles műve is lehetne… Már csak egy-két aprócska simítás és kész is a Graffiti-kígyócska a folyósó közepén lévő üres falrészen, ami már nem is üres! Igazi remek móka fogadásból falat fújni, az éjszaka közepén, ráadásul jókor is jött, de nagyon. Már épp kifogyóban volt a cigi készletem…
Persze aki nagy munkában van, az könnyen feledkezik bele abba… Annyira, hogy észre sem veszi, hogy az üres folyosó már nem is annyira üres… Egész addig, amíg már késő nem lesz…
//
