2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bezárva élt nagyon régóta, még ha önkéntesen is. Mondhatnám egyből, hogy szimplán jó eséllyel nem tökéletes az emberismerete, mert ez is benne van a pakliban, hiszen azért Rosamundon kívül nem találkozott senkivel sem jó eséllyel már régóta, akkor meg honnan tudhatná, hogy az emberek tényleg milyenek? Értem én, hogy megbízik a nőben, de mi van, ha mégis téved? Persze ezt nem hiszem, hogy meg tudom neki magyarázni, hiszen technikailag gondolom családtagként viszonyul hozzá, akkor pedig feltétlen a bizalma. Csak vitát szülne, ha megpróbálnám meggyőzni esetleg mégis gondolja át, hogy a nő biztosan jót akar-e neki egyáltalán, ezért nem is feszegetem tovább a témát a kelleténél jobban. - Biztosan így van, végül is te ismered olyan jól. - azért én lehet, hogy megpróbálok utána szimatolni, bár az idő így is sürget, nem tetszik, hogy a szemtanúval is tolni kell a kihallgatást. Persze az ügyön dolgoznak aurorok, de lássuk be mivel eddig se jutottak semmi konkrétra, tovább is jó eséllyel nem fognak és akkor ha mi sem haladunk csak nagyobb esélyell lesz annak a kislánynak valami baja, vagy mire odajutunk már tényleg késő lesz. - Van egy kis lakásom, de messze van innen... keresünk valahol kiadó szobát, de csak egy rövid időre. - nem akarom azt mondani, hogy ha nem lesz jobban akkor megyek egyedül... de még ez is benne van a pakliban. Muszáj haladnunk, mert ezen most szó szerint egy élet múlhat, tehát nem húzhatjuk az időt a végtelenségig. Tudom, hogy pocsékul van és most értem is, hogy nem tud kihallgatni senkit, de a bájital segíteni fog, esetleg ha ledől egy órára belefér, ha más nincs, de muszáj lesz utána összeszednie magát, én pedig biztos hogy ennek a Rosamundot ciánkérdésnek utána fogok nézni, mert nagyon nem tetszik nekem az egész.
Próbálom összeszedni magamat, ami nem túl könnyű, háborog a gyomrom, de én nem a süteménynek tudom be, hanem annak, hogy már évek óta nem jártam kint, megvisel a tömeg, és ezek a nagy terek. Még hogy a süteménnyel lenne gond. Rosamund szeret, és mindig is gondoskodott rólam. Olyanok voltunk egymásnak, mint apa és lánya. Vagy olyasmi. Miért akarna ártani nekem? - Ha így is van, akkor őt is megvezethették, valakitől kaphatta azt a szakácskönyvet, ő biztosan nincsen ellenem. – Rázom a fejemet, ami nem túl jöt ötlet, lévén így is szédülök. Már nem jön több a gyomromból, de szédelgek rendesen, így próbálok rá támaszkodni, miközben a táskájában turkál. Nem veszek nagy levegőket, mert úgy érzem, hogy még attól is csak felfúvódnék. A fiola tartalma zavaros, nem túl bizalomgerjesztő, de ez a Carly tényleg segítőkésznek tűnik, meg még rám is van szorulva, így kipattintom a dugót, s a fiola tartalmát lenyelem nagy kortyokból. Kellemes, hűs íz terül szét a nyelvemen, a szédülés legalább csökken, az émelygés, és a rossz közérzet viszont nem. – Jobban, de.. nem tudnék így kihallgatni valakit. Visszamenni sem akarok most, hátha mégiscsak hamarosan jobb lesz. Nem tudsz valami helyet, ahol ezt át tudom vészelni? – Nem vagyok jó kérlelésből, de most úgy le vagyok gyengülve, minha minimum a belső szerveim járnának tangót. Nagyokat nyelek, de már nincsen minek kijönnie, így csak csukló érzést tapasztalok, olykor görcsbe rándul a gyomrom. Valami még így is marja.
Na jó, a végén még tényleg elhiszem neki, hogy én gondolom rosszul, de még sosem hallottam arról, hogy a ciánnak többféle verziója is lenne, amiből nem mind halálos. Az egy méreg és kész... nem többféle van belőle, mint abból a halból. Ez... marhaság. - Ha te mondod... - de látszik rajtam, hogy még most is kellően szkeptikus vagyok a témával kapcsolatban és nem, nem igazán tudom elhinni, hogy tényleg létezik olyan, hogy a cián ne lenne mérgező, csak bizonyos esetekben. Régen hallottam róla, hogy úgy próbáltak ellenállóvá válni vele, hogy nagyon kis mennyiségben ették ritkán és akkor egy nagyobb mérgezésbe se halt bele az ember, na de az is baromi kockázatos volt, mert ha csak kicsit rossz az arcány már annyi, vagy ha nem minden szervezet reagál esetleg ugyanúgy a méregre kis mennyiségben sem. Közben persze már lépnék ki a kisutcából, hogy leintsek egy arrajáró taxit, így pont nem látom, amikor sikerül megjelennie a kisrókának, csak arra fordulok vissza, hogy nem kellemes hangok jönnek a hátam mögül, ő pedig már a falat támaszva görnyed... - Ennyire nem viselhet meg a napfény... Még, hogy a cián nem méreg. - rázom meg a fejemet. Önkéntelenül is a számon át veszem a levegőt, mert na azért ez így elég kellemetlen helyzet, de a fickó rosszul van, nekem meg a segítségem kellene. Oké lent még olyanokat ugrált, hogy csak néztem, de most láthatóan teljesen ki van és nem hiszem, hogy tényleg csak a friss levegő és a szokatlan napfény van rá ennyire durva hatással. Az azért nem normális dolog. A táskáma túrok, mert vannak dolgok, amik mindig ott kell, hogy legyenek egy boszorkánynál, főleg ha komoly ügyen nyomoz és előkerül egy kis fiola, lilás ital van benne. - A legtöbb mérget semlegesíti, ha attól van, amit ettél és nem a fénytől, akkor jobb lesz. Csak próbáld nem kihányni. - teszem hozzá, mert nem kellemes az íze, mint a legtöbb bájitalnak, viszont akkor fejt ki igazán hatást, ha lehetőség szerint lejut a gyomráig és ott a kellemetlen dolgokat rendbe tudja tenni. Ehhez viszont jó lenne, ha nem jönne vissza valahol félúton, mert akkor maximum csak részleges hatást érhetünk el és most az lenne a jó, ha minél előbb jól lenne és ki tudnánk hallgatni a szemtanút. Szorít az idő, a fenébe is!
- Sokat, hogyne. Te meg azt nem tudod, hogy a ciánnak csak egy fajtája méreg, Rosamund hozott egy szakácskönyvet, amiben különféle süteményeknek használják. Mint az a japán gyilkos hal. Ezerből egy halálos. A cián is ilyen, okoska. – Felelem kitartó makacssággal, ha már ilyen kinti lány, hát ezt nem tudja? Rengeteg könyvem van, meg Rosamund is hoz, hogy bűvöljön a gyűjteményem, de ezzel most valahol megrengette a bizalmamat a védencemben. Méreg lenne? Neeem, biztosan nem, akkor már rég belehaltam volna, ha valami méregről van szó. – Jó, akkor legyen az a taxi, csak faggassuk már ki azt a szemtanut, nem akarok sokáig kint lenni, ha nem muszáj. – Mormogom, de már a gyomrom felkavarodásának említése is elindítja a folyamatot. Elengedem Carly karját, és előre hajolva támasztom meg inkább a falat, felemelve a másik kezem, hogy ne nézzen inkább ide, gyorsan kiadom magamból a gyomrom tartalmát. Tudtam én, hogy ezt nem így kellett volna intézni, de most már visszamenni sincsen erőm, úgy érzem, hogy el fogok ájulni, szinte összemosódik a világ a szemem előtt. – Sajnálom. Lehet, hogy nem fog menni. – Törölgetem a számat, és még könny is gyűlik a szemembe, ami eléggé megalázó, de nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem sírok, még véletlenül sem, csak rosszul vagyok, és a testem így reagál a váratlan igénybevételre. Vagy valóban az a sütemény ártott meg, amit Carly említett?
- Ha olvasol könyveket az legalább valamennyit akkor mégis csak segít. - mármint hogy ismerje az emberi kommunikációt, bár persze hiányzik akkor is a tényleges tapasztalás, de na valamennyi fogalma csak van róla, hogy nómondjuk nem illik a másik embert csapdába csalni... De ezt nem teszem szóvá, értékelnem kell azt is, ha már beismeri, hogy az eddigi tettei eléggé hogy is mondjam problémásak voltak. Én se akarom folyton kioktatni, egyszerűen csak képtelen vagyok felfogni ép ésszel, hogy valakinek tényleg jó legyen az egész életét a sötétben, a föld alatt tölteni érdemi emberi kapcsolatok nélkül. - Mint a cián? A cián... nem fűszer. Azt mondtad sokat olvasol, de nem tudod, hogy a cián méreg? - na jó azért ezen a ponton mégis csak teljesen értetlenül szökik fel a szemöldököm. Elsőre persze arra tippelek, hogy valamit félreértett, vagy az idős nő mondott neki valamit rosszul, mert hát no minden bizonnyal nem ciánról van szó ténylegesen, mert az teljesen kizárt, hogy a néni ciánnal etesse. Az újabb kérdésre igyekszem nem úgy elmosolyodni, hogy azt zokon vegye, mert azt már tudom, hogy azért határozottan zokon tudja venni a dolgokat. - A taxi autó, gyorsabban jutunk vele A-ból B-be. Hoppanálhatnánk is, de félő, hogy ha most sem vagy jól, attól csak még jobban felfordulna a gyomrod. - közben azért előre mutatok az utcán végiggördülő autók egyikére, ha esetleg még ez sem lenne neki ismert fogalom, na de olvasott, akkor azért mégis csak tudhat ezt-azt a kinti világról, még ha a taxit tényleg nem is ismeri. Persze könnyebb lenne, ha közelebb lennénk, de sajnos ez nem adott, úgyhogy muszáj segédeszközt is igénybe venni ahhoz, hogy a nagyobb távolságot gyorsabban megtegyük. London hatalmas város, amivel persze nem biztos, hogy ő aki odalent élt néhány folyosónyi élettérrel, tisztában van.
- Nem, és én sem akarok mindenért rádrivalni. Biztosan beszélhetnék veled szebben is, csak hát nem szoktam hozzá. A könyveimben sem veszik mindenki a másikkal állandóan. – Ismerem be fújtatva, talán nem vagyok a legjobb jellem, de nem volt lehetőségem senkivel sem ismerkedni, átgondoltan hozzácsiszolódni, viszont az meglehet az én hibám, hogy így önként vállaltam a magányt. Nagyon fiatalon kerültem ide, és utána már nem volt erőm kitörni ebből a börtönből. Most viszont próbálok megállni a lábamon, mert igencsak szédelget a nyílt terek láttán, taszít a sok ember, egyedül Carly az, akire szó szerint lehet támaszkodni. - Igen, olyan édeskés, mint a cián. Állítólag az valami finom fűszer, amit Rosamund szokott a vacsorámba tenni, bár annak nincsen illata. Ha lenne, biztosan ezzel kapcsolnám össze. Nem is tudtam, hogy külön illatot is szórhat magára az ember. – Mosakodni azért szoktam, csak mert növesztem a szakállamat, de csak a sima szappan, nem valami plusz illatfelhő, ami ez a nőt, Carlyt körbelengi. Én meg tényleg azt hittem, hogy valami édesség, most biztosan ostobának tart. – Taxit.. Az valami madár, hogy meg kell fogni? – Emelgetem a nyakamat, felnézve az égre, de attól még jobban hunyorgok, és fáj a szemem, ugyhogy fel is fordulok, kell a francnak az a taxi! Felőlem aztán gyalogolhatunk is, bár nem tudom, hogy milyen messze van az a szemtanu. És hogy egyáltalán tényleg érdemes-e odamenni, kihallgatni, lehet, hogy teljesen felesleges! Az ilyen eseteknél inkább a nyomozati aktából derül ki minden, csak a kutyaütő aurorok nem vesznek észre valamit.
Vajon világ életében ennyire ellenséges és zárkózott volt, vagy kiváltotta belőle ezt valamiféle esemény, amit úgy sem fogok tudni kihúzni belőle, ha próbálkozom sem? Azért kíváncsi vagyok, hogy melyik lehet, hiszen az ember alapvetően általában nyitottnak születik a világ és más emberek felé. Ott van bennünk az alapvető kíváncsiság mindünkben, de ő úgy fest hogy ezt már teljesen kiölte magából, vagy kiölték belőle mások és nem tudom, hogy egyáltalán az ilyesmi visszafordítható-e, ha egyszer már évtizedek óta él itt bezárva egyedül és csak néha-néha beszél az idős hölggyel, aki technikailag mellette nőtt fel és még ezt se vette észre! - Az ilyesmi csak elnyomja az ember érzékeit, semmi haszna és ne haragudj igazán nem szántam sértőnek. - teszem még hozzá, hiszen nem akarom én felhúzni sem megbántani, de lássuk be a külsejére nem különösebben ad, hiszen nem látja senki és nem találkozik senkivel sem. Most viszont emberek közé jött, fényre, ahol csak még inkább látszik, hogy mennyire pocsékul is fest. A bőre alaptónusa több árnyalattal fakóbb, mint egy normális emberé. Nem hiába a normális élethez szükség van levegőre és napfényre, amit ő már nagyon régóta megvon magától. Csodálom, hogy nem könnyezik masszívabban a szeme a hirtelen erős fényhatástól. - Süteményt? Nem, ez egy parfüm, enyhébb fajta, az erőset nem szeretem. - nem tehetek róla azért enyhén felnevetek, hiszen már a feltételezés is abszurd, hogy süteményt rejtgetnék a mellényzsebemben. Tényleg ennyire ne lenne tisztában az alapvető emberi szokásokkal? - Fogunk egy taxit, azzal hamar ott vagyunk, attól félek a hoppanálást nem bírnád túl jól. - azt sem tudom egyáltalán tud-e. Én persze eltudnám vinni, de lehetséges, hogy annyira felfordulna tőle a gyomra, hogy az erős fénnyel együtt már a kettő kiütné. Jobb nem kockáztatni, bár jó eséllyel nehezen fogunk majd taxit, mert őt előbb nézik valami hajléktalannak, mint egy normál átlag embernek, de remélhetőleg azért mégis csak beülhetünk az egyikbe.
Legalább nem kezd veszekedni velem, amikor látja, hogy nekem ez nem pálya, hogy csak úgy kijövök, mert a testem reakcióját nem tudom befolyásolni. Más a bezártságtól még, nekem meg az a minden, és ha ilyen nyílt terekben kell helyt állni, akkor szó szerint szédülök, hányingerem van, csoda, hogy nem látok belőle is kettőt. Igaz, akkor dupla ilyen idegesítő lenne, belőle egy is bőven elég, és még engem tart pofátlan alaknak. – Kösz, nem divatbemutatóra megyünk. És ha így provokálsz, én is mondhatok rólad ilyesmit, csak nem lenne igaz. – Mert hát nem fest pocsékul, nagyon is szép teremtés, valahogy furcsa is így megszemlélni, hiszen Rosamundot gyerek kora ismerem, és nem is gondoltam át, amikor idősebb lett, hogy miben változott. Ez a Carly meg már most majdnem olyan magas, mint én, itt-ott domborodik, és hát meglepő, hogy mennyire ügyesen szájal ellenemben. – Bájital? Inkább csak valami whiskey, vagy vicodin. – Csóválom a fejemet, Rosamund ilyeneket szokott nekem hozni, ha ki akarom ütni magamat, ezt a kettőt használom, bár kétségkívül nem kapnék most erőre, hanem inkább bekómálnék. Hirtelen nem is tudom, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet, hogy másra vagyok szorulva, de kénytelen vagyok a karját fogni, mint valami kisgyerek. – Aztamindenit. Mi ez az illat? Belőled árad? Valami édes. Süteményt rejtegetsz a ruhád alatt? – Még sosem éreztem ilyesmit, ezért gondolok erre, hiszen nem merül fel bennem, hogy valami mesterséges illat is lehet rajta, így csak hümmentek a szavaira, na igen, ő másokon segít. Most éppen rajtam, hogy én segíthessek máson. És mikor érünk már oda a szemtanuhoz?
Nehéz eset. Azt hiszem a néni is azért viselte így el ennyire hosszú ideig, mert megmentette az életét. Egy életre az adósa lett, de hogy a pasast kedvelni baromi nehéz, sőt már-már lehetetlen az is holt biztos. Nem is tudom, hogy pontosan mit is képzel, tényleg normálisnak gondolja, hogy az emberek csak úgy megvonják a vállukat mások szenvedését látva? Neki is megesett a szíve egy kislányon évekkel ezelőtt, ezért is reméltem, hogy van esély rá, hogy ez újra megeshet. Persze az is benne van a pakliban, hogy ha időnként rávilágítok a tévedéseire a végén még vág egy hátraarcot és faképnél hagy. Én mondjuk akkor sem fogok visszafordulni és nem hagyom annyiban a dolgot. Azt a kislányt, aki most tűnt el talán még meg lehet találni és meg lehet menteni, de mindenképp meg lehet akadályozni, hogy mások is eltűnjenek, ez az egy holt biztos. - Rendben van. - nem, nem mondom ki, amit gondolok. Ad egy esélyt annak, hogy segítsen, hátha megtetszik neki a dolog, vagy mi? Nem hiszem, mármint hogy megtetszene neki, hiszen Rosamundot is megmentette és még se lépett e miatt a hősök útjára ugye... kétlem, hogy ezek után ez változna hirtelen. - Elég... pocsékul festesz. - pillantok rá. Ennyire nem bírja a fényt, meg a friss levegőt? Ez már finoman szólva is egészségtelen. Igyekszem tartani azért, hogy ne essen össze. - Jól jönne neked valami erősítő bájital. - erre nem gondoltam. Remélem, hogy összetudja szedni magát, mert ha nem akkor lássuk be nem sok értelme van annak, hogy velem tartott, mert nem fog segíteni maximum akadályozni, amivel nem sokra megyek majd. A kérdését ezzel részben ki is kerülöm. Miért lettem auror? Segíteni akarok másoknak, de ez mindig magával vonja a kérdést, hogy miért akarok. Főleg egy olyan alak esetén, akinél mások segítése eleve érthetetlen tevékenység. Én sokáig élek, annyit vissza akarok adni azoknak, akik nem, amennyit tudok és ha ehhez az kell, hogy hős legyek, ahogyan ő gondol erre, akkor ezt teszem. - Egyszerűen csak szeretek segíteni, tenni azokért, akik nem tudnak magukért. - mondom aztán ki, hiszen végülis erről van szó, annyira pedig csak nem érdeklődő, vagy nincs eléggé jól hozzá, hogy ennél mélyrehatóbban is érdeklődjön a témában.
Nem szoktam meg, hogy úgy kezeljenek, mintha ha valami oktalan gyerek lennék. Talán mert Rosamundot kiskora óta ismerem, és ha perlekedett is velem, az elején nem vettem komolyan, és így is maradt a kapcsolatunk. Ez a Carly viszont szó szerint betolakodott az életembe, s bár a segítségemet kérte, újra és újra rávilágít, hogy miben nem ért egyet a világnézeteimmel. Nem csoda, hogy lassan már meg se szólalok, csak az esernyőnek álcázott kardot szorongatom villogó tekintettel, pedig tudom, hogy eddig sem ijesztettem rá. Ez már inkább csak a kedvetlenségemnek szól. - Erre eddig nem gondoltam. Most veled tartok, megnézzük, hogy is megy ez. – A rejtély jobban izgat, mint a valódi érzelmek, bár azért nekem is van szívem, nem örülnék neki, ha ennek a kislánynak most tényleg lenne valami baja. Még akkor is, ha Carly úgy állít be, hogy engem nem érdekel senki, és semmi. Miért kéne egyformának lennünk? Ő elvárja tőlem, hogy én is valami hős lovag legyek, mint ő? Olvastam ilyenekről, csak abba nem gondol vele, hogy a hősök sokszor maguk is csúnyán elbuknak. – És téged mi vitt erre a pályára? Én már elmeséltem, hogy hogyan kezdődött, úgyhogy gyerünk Ms. Tisztességmintaképe, elő a farbával, miért vagy az, aki? – Enyhén görcsösen kapaszkodok a karjába, szédülök, mint a veszedelem, még az esti csillagfény is szinte égeti a szememet. Próbálok a földre fókuszálni, és mondjuk nem elhányi magamat. Nem lehetek túl épületes látvány.
Látom én jól, hogy nem sokon múlik, hogy az idős hölgy ne korholja le a férfit, mint valami gyereket, vagy épp fordítva? Faramuci egy helyzet, hiszen a fickó egyértelműen idősebb, viszont a nő néz ki annak. Ha anya még élne, akkor én is pont ugyanilyen helyzetben lennék most igaz? Furcsa lenne annyi szent. Ezért nem is szólok bele a tekintetükben lévő néma eszmecserébe. Ezt azt hiszem nekik kell elintézni maguk között, ha pedig hozzátennék valami olyat, hogy visszahozom épségben, a fickó talán még hátra arcot is vágna, bár könnyen lehet, hogy a nénit azért megmosolyogtatnám. Így végül csak egy mosollyal köszönök el tőle, talán elég sokatmondó az a mosoly, hogy értse nehéz dolgom lesz, de tisztában vagyok vele és gondolom számára is meglepő lehet, hogy valaki csak úgy betoppant ide, akit eddig sosem látott. - Azt hiszem ebben újfent nem értünk egyet. - szegődöm újra mellé, miután követtem az idős hölgyet a tekintetemmel még néhány pillanatig. Vajon, amikor látszatra is egyidősek voltak milyen volt a viszonyuk. Mintha felnevelnél valakit, akivel aztán néhány évre, évtizedre egy korosztállyá váltok külsőleg... nem szül ez furcsa helyzeteket? - Akiket nem is ismerek? Pont akkor nem tud az ember higgadt döntéseket hozni, ha ismer valakit, pont e miatt nem lehet személyes kapcsolatunk egy üggyel sem. Az a szomorú, ha úgy véled az önzés a normális... - nem tudom megállni, hogy ezt ne tegyem hozzá. Lássuk be a szavai rémesen hangzanak ebben a formában. Senki se foglalkozzon azokkal, akik bajba kerültek, csak mert nem ismeri őket, akkor meg minek értük vállalni a veszélyt? Szomorú lenne ez a világ, ha mindenki így gondolkodna. Szerencsére nem így van. - Valakinek segítenie kell azokon, akik nem tudnak önmagukon. - teszem még hozzá egy fokkal higgadtabban, aztán egy csendes sikátor felé biccentek a fejemmel és amikor odaérünk akkor nyújtom neki a karomat. Ha jól sejtem vagy nem is tud, vagy már igen régen hoppanált, főleg nem nagyobb távolságot, úgyhogy jobb ha segítek neki, no meg én tudom, hogy hová megyünk. Remélem, hogy nem lesz rosszul.
Visszafordulni azért nem fogok, ha így rákészültünk, ráadásul az a kislány eltűnt, mint annak idején Rosamund, így csak csúnyán nézek. Nem várhatja el tőlem, hogy úgy reagáljak, ahogy neki tetszik. Megszoktam már, hogy nem beszélgetek technikailag senkivel, Rosamund pedig nem szokott velem kötözködni. Így csak megrántom a vállamat, ha az az aranyló folyadék benne van a véremben, egyszerre áldás, és átok is, mert így éltem le az életemet, és végül el is fogadtam, hogy nekem ez jutott. Rosamund persze a legrosszabbkor bukkan fel, már-már megvan az érzésem, hogy mindig tudja, hogy mit csinálok, hol járok. Rosszabb, mintha az anyám lenne, főleg ez a számonkérés. Dühösen fel is horkantok, csoda, hogy nem tolom arrébb, csak kitérek az útjából, s mászom fel tovább a lépcsőkön. Az öregasszony sem áll le cseverészni, bólint, ő pedig az ellenkező irányba halad tovább, vélhetően a lakhelyemre. - Mert mások szinte alig használják ezeket az alagutakat. Be is omlasztottam párat, járhatatlanná tettem őket. Kell a fenének a zaklatás. Ez nem a szerencsétől függ. Rosamundot pedig úgyse lehet lerázni. Ahogy téged sem. – Jó, azért Carly feladta volna, de az meg az egómat piszkálta, hogy akkor mégsem kell a segítségem. Felérünk a földszinti folyosóra, innen úgy tűnik, mintha a lefelé vezető járat valami szervízalagút lenne csupán. A szemem elé kapom a kezemet, ide már beszűrődik némi fény az ablakokon át, és ez így más mint a lenti fáklyák lobogó lángja. Kissé még a könnyem is kicsordul a megerőltetéstől, törölgetem is rendesen, mintha belement volna valami. – Na vezess a szemtanuhoz, mielőtt meggondolom magamat. És különben is, te miért lettél auror? Van értelme önként olyanok után kajtatni, akiket nem is ismersz? – Csóválom a fejemet zord kétkedéssel a hangomban, még a kardomat is álcázni kell, ami persze szintén roppant mód zavar.
Látom én, hogy zokon veszi a véleményemet, ezért inkább elhallgatok. A végén még visszafordul helyből csak úgy dacból. Kissé olyan, mint egy gyerek, akinek olyat mondtak, ami nem tetszik neki és persze ezt képtelen kezelni. Nem akarom kihúzni a gyufát, úgyhogy inkább jobb ha hallgatok, ez hamar egyértelművé válik. Persze ettől még a véleményemet tartom, nem normális dolog bezárva élni friss levegőtől és napsütéstől látol csak úgy egyedül. Az ember ebbe bele is tud őrülni, arról nem beszélve, hogy nem is egészséges. Társas lényeknek születtünk, magányosan egyszerűen idővel teljesen tönkre megyünk. Mondjuk tény, hogy nincs is kifejezetten jó lelki állapotban, morog mint valami bezárt vad kutya. - Igen, ez is egy jel, hogy nem talált rád senki, nem járt erre véletlenül csak úgy senki, pedig ennek azért meglenne az esélye. - morfondírozok, de a gondolatokat és a szavakat is belém folytja az idős hölgy, akit láttam már, még ha nem is találkoztam vele személyesen és persze hallottam róla már többször szóbeszéd szinten is. Azért lássuk be már-már vicces ez így ebben a formában. Az idős hölgy, aki úgy néz a férfire mintha minim élete szerelme lenne, közben apuskának szólítja, de az illető csak szimplán kölyöknek és arrébb hessegeti. Ha a fickó az, amire gondolok, ha tényleg hasonló hozzám, akkor ki tudja amikor egy életkorban voltak akár még ki is alakulhatott közöttük valami, bár amilyen mogorva természet kétlem, hogy ezt táplálta volna bármivel is. -Hölgyem! - biccentek egyet a nőnek, valószínűleg hasonló idősek lehetünk, csak rajta azért sokkal jobban fogott az idő vas foga, mint rajtam. Aztán újra a férfi mellé szegődöm, hogy befejezzem a megkezdett gondolatmenetet. - Most se botlottünk eddig senkibe, ami azért jelenthet valamit. Ha tényleg erről van szó azért az elég nagy dolog lenne és még inkább nagyon ritka dolog, még sose hallottam arról, hogy valakit így átitat egy bájital és nem múlik el a hatása. - nem is teljesen hozzá beszélek talán már a végén, inkább csak magamban morfondírozok és emésztgetem a hallottakat. Gondolom nem értékelné, ha azt mondanám el lehetne végezni esetleg pár vizsgálatot csak a kíváncsiság kielégítése kedvéért, úgyhogy ezt egyelőre nem is említem.
- Nem érzem úgy, hogy bármit vesztettem volna, de ha te mondod.. – Vonom meg a vállamat amolyan tanácstalan flegmasággal. Rosamund sosem erőltette, hogy menjek ki, elfogadta, hogy ilyen vagyok, sőt, mintha valami dédelgetett, eltitkolt kedvencként is tartott volna számon, akit csak ő látogathat. Nyilván nem ő beszélt rá, hogy maradjak, hiszen már előtte is itt laktam. Csak nem húzott ki innen, ez amolyan belenyugvás volt a részéről. Ez a lány pedig anélkül, hogy kicsit is ismer, amolyan életre csábító, ösztönző szöveggel jön, akár a nyomozásokat erősítve, vagy csak azért, hogy mennyi mindenért élhetnénk kint. - Az lehet, de mások vagyunk. Nekem így alakult az életem, és tőled sem várja senki, hogy csatlakozz. – Húzom fel az orromat sértődötten, mintha meg akarná ítélni, hogy hogy élek. Nincs nekem semmi bajom, már elfogadtam, hogy ez jutott, és különben sem tudnék csak úgy beilleszkedni. Ha annyi minden van kint, az biztosan zavaros lenne, a sötétség, a kihaltság az én világom. Ha ott a sok zöld, meg az emberek, az állatok, akkor nem is tetszene. Viszont amit mond, az érdekesen hangzik, bár a bájitalok nekem túlságosan gyakorlati vonal, nem ástam bele magamat mélyebben az ismeretükbe. – Nem volt minek elromlania. Hiszen itt mi történhetne velem? Bár most, hogy mondod, korábban is rám találhattak volna, ráadásul a csapdákba sem esem bele soha.. – Tűnődöm el a szakállamat rendezgetve, miközben megyünk felfelé a körlépcsőn a földszintre, hirtelen egy anyóka toppan elénk lefelé menet, egy nagy halom tiszta ruhával egy kosárban. Az enyémekkel. – Rosamund..! – Lepődöm meg úgy istenesen, ő viszont mintha elégedettnek tűnne. Azt pedig Carly is észreveheti a tekintetében, hogy áhitattal mered rám. Szerelem? – Apuska.. Akkor hát felmész? – Kényelmetlenül fészkelődöm, nem szokott ennyire kérdőre vonni, így csak mordulok egyet, s félretolom, hogy elférjünk mellette. – Majd jövök, kölyök.
- De hát odakint... annyi minden van. - értem én nincs hová menni, de mégis megdöbbent, hogy valaki önként vállal afféle száműzetést és egyedül van a naptól és mindentől elzárva, miközben odakint rengeteg minden várja az embert. Nem is csak más emberek, hanem látnivalók és egyszerűen maga a világ. Fel nem foghatom, hogy van aki ezt önként dobja el magától. Tudom nem fogja értékelni, ha beleszólok az életébe, próbálom is nem nagyon megtenni, de képtelen vagyok teljesen szó nélkül hagyni, annyira képtelenségnek tűnik, hogy valaki önként válassza ezt a magányos elzárt életet. - Nem valójában... nem a néha a fontos. - csóválom a fejemet. Mégis hogyan lehetne egy könyv egyenértékű a valósággal? Dehogy, a valóság mindig több, érdekesebb, izgalmasabb, kézzel fogható! - Mindent, bármit! A világ csodálatos, annyi látnivaló van, érdekes emberek, állatok, vagy csak tájak. Én... képtelen lennék erről lemondani. - tényleg megdöbbent, hogy ő ezt úgy kérdezi, mint aki tényleg nem tudja, hogy milyen odakint az élet és hogy tényleg nem érti miért érdemes kimozdulni és értelmetlen itt maradni elzárva. - Nagyon furcsa, ez alapján amit mondasz mintha átitatódtál volna vele, ha véreden is felbukkan, ami furcsa, főleg ha azóta ki sem ürült, mintha benned marad volna. - ráncolom a homlokomat, de ha nem feltétlenül akarja, nem várom, hogy megvágja magát elhiszem a nélkül is, hogy beleeshetett abba a tartája és valahogy a részévé vált az a bájital. - Felix Felicis, másnéven Szerencselé, ez az ami aranyszínű, bár nem a bájitalok a fő szakterületem, de ez megmagyarázná... Azóta nem érzed úgy, hogy túl sok minden csak úgy sikerül? - ahogyan felugrott, amikor leomlott alattunk a padló. Létezhet ilyesmi? Sose hallottam még róla, de persze ez nem jelenti azt, hogy nincs olyan, hogy valaki egyszerűen valahogy magába szív egy bájitalt, vagy legalábbis a részévé válik az ereje.
- Minek? Nem ismerek senkit. Nincs hová mennem. Nincs mit tennem. – Ez így összefoglalva igen gyászosan hangzik, mert akár lakhattam volna Rosamund-nál is, bár sosem kérdeztem, hogy ő kivel lakik. Egy ideig nyilván a szüleivel, mert próbált róluk mesélni, de aztán mivel nem reagáltam le, gondolom megunta. Hogy még élnek-e, vagy hogy neki van-e valami családja, azt nem tudom. Lehetett volna munkám, de tekintve, hogy vagy féltek tőlem, akik megláttak, vagy kinevettek, inkább maradtam annál, hogy rendbe rakom a dohos folyósokat, de nem ártom bele magam a kinti világ ügyeibe. - Remélem itt a néha a fontos. Nehéz elképzelni, hogy te kint jól érzed magad. Mit csinálsz, ami boldoggá tesz? – Ez igazán kiváncsivá tesz, mert végülis valahogy Rosamund is végigélt egy életet, nem tudni meddig, de sosem tűnt úgy, mintha egy-egy éjszakánál többet ott akarna maradni velem. Gondolom ez a Carly se költözne csak úgy le, főleg, hogy őt még csak meg se mentettem. Átgondolom a felsejlő emléket, nem csodálkozom, hogy a nő sem ismeri, hiszen én sem olvastam arról a folyadékról, de valamit a minisztérium tudhat, hiszen az ő egyik rejtett pincéjükben tárolták azt a fura tartályt. - Nem égtem meg, de ki tudja, hogy meddig voltam bent. Más volt, mikor az ember csak félrenyel egy korty vizet. Elvesztettem az eszméletemet, és amikor magamhoz tértem, még mindig benne lebegtem, de nem fuldokoltam. Mintha a szervezetem megbarátkozott volna vele. Olykor ha felsértem a kezemet, vagy bármit, a kibuggyanó vérben néha látom ezt felvillanni.. Megmutassam? – Egy tőr is van nálam, nem kell ahhoz visszaváltoztatni a sétapálcát karddá. Meg hát még az aurorközpont alatt vagyunk, egy apró szúrás az ujjamon nem vonz oda meglepett tekinteteket.
Nem lep meg különösebben, hogy nem fogadja el, hogy igazam van, vagy legalábbis nem mondja ki, de nem erőltetem. Már az is meglepő, hogy nem kezd el csak azért is kötekedni, hanem hallgatás belegyezés alapon végtére is elfogadja, amit mondtam. - Már csak ezért is érdemes lehet időnként... kimozdulni. - nem is tudom, hogy bírja, ha nem is nagyon látja a napot teszem azt, csak bent kuksol, bezárkózva a sötét folyosókra és sejtelme sincs mi van odakint. Vajon nem fogja magát majd furcsán érezni, ha most kilép a külvilágba, amitől már valószínűleg annyira elszokhatott? - Tudod azért néha a könyveknél többet számít a gyakorlati alkalmazás. - na jó, ezen lehetséges, hogy megint felfogja majd húzni magát, pedig igazán nem ez a célom, de lássuk be hiába olvasott vaskos köteteket, ha összességében mégis csak sejtelme sincsen róla, hogy odakint milyen is a világ mit tehet meg és mit nem, vagy hogy a könyvek sem mindig elegek ahhoz, hogy valami tudjunk. Azt viszont jól látom, hogy nagyon zárkózott, ezért is próbálok csak óvatosan belekötni a szavaiba, mert a végén még csak azért se jön velem és megmakacsolja magát. Aztán mégis megszólal, annak ellenére, hogy nagyon ellene van az őszinte szavaknak, amivel azért jócskán meglep. - Aranyszínű folyadék? Kevés bájital van, ami aranyszínű... mert ha nem égtél meg, akkor biztosan nem volt olvadt arany. - ráncolom kissé a homlokomat, mert minden bizonnyal ez is fontos információ, csak az a kérdés, hogy milyen módon és mennyire lehet fontos legalábbis jelen esetben. Az első, ami eszembe jut az a Szerencselé egyszerűbb nevén, ami aranyszínű folyadék.
Bosszúsan fújtatok, igen, mégis igaza van, szoktam, de csak elméletben, rámutatok a megoldásra, mert Rosamund annyira erőlteti, de amúgy nem szokásom kimászkálni, másokat megmenteni, úgyhogy csak legyintek, vegye úgy, hogy most megfogott, de nem mondom ki, inkább a bestiás kérdése foglalkoztat jobban. – Bestiák.. itt csak akkor találkozom velük, ha kiszöknek az egyik osztályról. – Ezt még én is tudom, hogy a minisztérium alatt különféle mágiaügyi osztályok vannak, ezek egyike a veszélyes bestiákkal foglalkozó minisztérium, és hát előfordul, hogy pont hozzám szalad be valami őrjöngő fenevad. Eddig mindig sikerült ártalmatlanná tenni, és sértetlenül visszavinni ahonnan jött, mert az még számomra sem vicces, hogy emberek közé szabaduljon valami szörnyeteg. Az már nem annyira a móka szint. Ha a nő viszont ezzel foglalkozik, és még tanár is, biztosan alapos a szakismerete, habár én a legtöbb tudásomat könyvekből merítem. – A Salamanderes útmutató ócska ponyvaregény az olyan ősi lexikonokhoz képest, amiket én olvastam. Azt hiszem még a szüleim könyvtárából valóak. A régmúltban sokkal jobb eszközök voltak, hogy lejegyezzenek minden olyat, ami hasznos lehet. Lassan már szó szerint tudom őket, annyiszor nekiestem. – Vallom be most egészen szószátyár módon, hiszen kevés hobbim van, az egyik az olvasás, erről pedig bőséggel tudok mesélni annak ellenére, hogy más témákban mogorva vagyok. – Azt hiszem nem volt más rokonom. ÉS ez olyan rég volt, hogy már nem emlékszem, különben sem érdekel. – Vonom meg a vállamat, mert nem tudom, hogy miért akar ennyire megismerni, megérteni az indokaimat. Aztán mégis kibökök valamit. – Egyszer régen.. mintha beleestem volna egy aranyszínű folyadékkal teli tartályba. Mintha megfulladtam volna, de mégse. – Hogy ez miért jutott most eszembe, azt én sem tudom, valahogy az emlékek feszegetése felszínre hozta ezt. Ám inkább jobb lenne, ha odaérnénk az öregasszonyhoz, aki Carly szerint szemtanú volt.
Úgy fest a fickó azért még ha nehezen is, de azért kezelhető, mert legalább azt engedi, hogy elbájoljam a kardot. Még sem lenne jó, ha azzal mászkálna az utcán mindenki előtt, még ha kimagyarázható is, akkor is feltűnő. Így meg is teszem és már csak egy szimpla esernyőnek tűnik mások számára, amit akár a hátára is tehet, vagy a vállára, és nem olyan feltűnő, még ha odakint viszonylag jó is az idő, de miért ne lehetne valakinél esernyő? - Nem szoktál? Segíteni? Akkor miért kelt lába már nem egy megoldatlan aktának? - nem kötekszem, tényleg érdekel, hogy akkor miért oldott meg ügyeket, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy amiket Rosamund eltüntetett, hogy aztán visszakerüljenek immár megoldva, azokat igenis ő oldotta meg. De akkor szimplán unalomból tette? - Igen, könyvekből, bár inkább gyakorlatiak az óráim. Bestiákkal foglalkozom. - mondhatjuk, hogy jelenleg is merítenem kell a tudásomból, hiszen a tantárgyam épp bestia szelídítés és lássuk be, hogy a mellettem lépkedő fickó is közelebb áll a veszélyes bestiákhoz, mint az emberekhez legalábbis jelenleg. - Csak úgy... itt hagytak és senki se keresett, senkinek se tűntél fel? De hát... ez mégis hogy lehet? - más rokon, vagy itteni dolgozó. Annyi hihetetlen, hogy valakit csak úgy magára hagynak és arra gondolni, hogy a szülei talán tényleg megölték egymást... De gondolom nem nézett utána, tehát ez még csak nem is biztos. És ha keresték, de nem találták valami miatt az épületben, vagy más miatt nem jöhettek? Azért megdöbbenek rendesen, és el is szorul kissé a szívem, hogy ilyesmi megtörténhet egy gyerekkel. Vajon mennyi idős lehetett és után mit kezdett itt magával egyedül? Jesszus... érthető akkor hát a viselkedése és az ellenséges hozzáállás.
A fiatal nő felé nyújtom a kardot, hogy akkor bájolja el valahogy, tőlem lehet sétapálca, vagy bármi egyéb, ami alapján nem tűnik fel, ha szerinte így a jobb megoldás. Nekem csak az a fontos, hogy tudjak vele harcolni, ha úgy hozza a helyzet. Egy pillanatra megakad a szemem a szeplős arcon, a borostyánszínű szemeken, és elhúzom a számat, mielőtt elfordítanám a fejemet. Mintha tényleg hasonló elhivatottságot látnék benne, mint annak idején Rosamundban. Csak éppen utóbbit nagyon kicsi korától ismerem, ez itt pedig már korántsem olyan kölyök, mint hittem. Felnőtt, ahogyan Rosamund is szokta magát nevezni. - Én nem szoktam. Kívül esnek a világomon, de ha ez most ugyanaz, mint egykor, akkor talán elkaphatjuk. Megölhetjük, hogy többé ne árthasson másoknak. Tanítasz? Könyvekből? Vagy hogy? – Kérdezem élénkülő érdeklődéssel, hiszen a könyvekért én magam is odavagyok, másom sincsen itt az alagútrendszerben, mint a tudás megszerzése. Ha megcsinálta a varázst, akkor visszaveszem a vélhetően sétapálcát, amit nem kell a köpeny alá rejteni. Elindulunk kifelé a folyosón, immár ügyesen kikerülve a beszakadt részeket, mert eleve másfelé megyünk a bejárathoz. – Nem igazán emlékszem már. Annyi rémlik, hogy nagyon fiatal voltam még, amikor a szüleim egymás ellen fordultak. Mindketten itt dolgoztak, és azt mondták, hogy maradjak itt, amíg ők elrendezik a dolgaikat. Sosem tértek vissza. Vélhetően.. megölték egymást. Így ha a világnak nincsen rám szüksége, akkor nekem sem a világra. – Vonom meg a vállamat száraz cinizmussal, noha a tekintetemben látszik egyfajta elhagyatottság, valami, ami mélyen gyökerezik, megmagyarázhatatlan, kiírthatatlan téboly, amely végül elemészt majd. Csak az oldja fel némiképpen kissé a dolgot, hogy valahogy mindig olyan szerencsém van, na meg Rosamund járkál a nyakamra.
Most erre mégis mit mondhatnék? Akkor sem jó ötlet, hogy karddal szaladgál az utcán, hiszen még a azt is gondolhatja valaki, hogy valami színházi kellék, akkor is felfognak rá figyelni és jelenleg számunkra nem hasznos, ha magunkra vonjuk a figyelmet, miközben nyomozunk. Talán ezzel is csak elősegítjük, hogy azt a kislányt már ne találjuk meg. - Akkor legalább valami módon próbáljuk meg elrejteni. - elég nekem egy álcázó bűbáj is, amennyiben nem varázslatimmunis a kard, vagy hasonló. Láttathatjuk mondjuk esernyőnek, vagy sétabotnak és akkor máris egy fokkal jobb a helyzet és maximum csak Cameron kelt feltűnést, de legalább a kard erre nem segít rá még pluszban. - Segíteni? Igen. De nem gondolom, hogy csak hősök segíthetnek, bárki tehet másokért és én is úgy döntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni a mellett, hogy tanítok. - mert hát nem vagyok teljes értékű auror, ezért is nem kerülhetne hozzám normál esetben egy ilyen kaliberű ügy, de a tanítás is vonzz és valószínűleg életem során még sok mindent fogok majd kipróbálni. Nem mondanám, hogy amíg megtalálom, hogy mi legyen életem végééig a hivatásom, mert nem gondolom, hogy egy ember főleg, ha még hosszú életű is, akkor csak egy dolgot csinálhat egész életében. - Bár így adódik a kérdés, de miért nem? Miért vagy itt mindenkitől elzárva? - önként vállalta ezt ez látszik, de vajon mi volt az oka rá? Gondolom úgy sem volt majd válaszolni, de azért ettől függetlenül kíváncsi vagyok rá és egy kérdést megér, amíg kiérünk az épületből.
- Nem használok pálcát. Ha megtaláljuk a bestiát, neki is törjem be az orrát? – Csóválom a fejemet, nem érezném magamat túl hatékonynak fegyvertelenül, ha csak az oltári nagy mázlimra hagyatkozok. Igaz, az nem szokott cserbenhagyni, és hát ez a Carly elég céltudatos, ráadásul ha tényleg auror, akkor biztosan jól bánik a mágiával, de a dölyfös egóm azt sugallja, hogy nekem kell majd megoldani. - Hála.. Lehet. – Vonom meg a vállamat, azt hittem, hogy Rosamund inkább unja magát, mint én, ezért vagyok számára jó társaság, de tekintve, hogy alig beszélgettünk egész életünkben.. Csak jött, kislányként színezett a lábamnál, én meg olvasgattam, vagy újabb vicceket agyaltam ki az idetévedők számára. De talán így is egymás társasága voltunk, már maga a jelenlét miatt is. Furcsa.. valahogy sosem jutott eszembe, hogy ezt értékeljem. Elfogadtam, hogy ott van. - És te Carly? Milyen nyomozásokat folytatsz? Rosamund azért választotta ezt a pályát, mert szerinte hozzám hasonló hősökre van szükség, de mivel én nem mozdultam ki, szeretett volna ő másokon segíteni. Te is ilyen alkat vagy? – Kérdezem miközben magamon érzem a vizslató tekintetét. Nem mondom, meglep a dolog, mert Rosamund sosem mért végig ilyen fürkészve. Ez a nő mit néz rajtam? Azt hittem, hogy cseppet sem kedvel, most meg mintha érdeklődne. Tényleg ennyire zavarja, hogy hoztam a kardot? Vagy valami titkot akar kiszedni belőlem? Hát valamit valamiért, ha ő beszél magáról, akkor talán én is.
- Nem biztos, hogy jó lesz, ha azt is hozod. - teszem azért hozzá, bármennyire is majd ezt is zokon veszi, de azért egy ekkora karddal mászkálni a városban... Nem mindenhol élnek Londonban mágiahasználók, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez így azért ebben a formában eléggé necces. Ha meglátja valaki, akinek nem kellene... Oké ki lehet magyarázni, de túlságosan feltűnőek leszünk egy karddal a városban. - Bizonyára okkal jár ide még ennyi idő után is, hálás lehet, amiért megmentetted. - még ha akkor is karddal indult neki, bár azért majd 60 évvel ezelőtt még lehet, hogy jobban elment az ilyesmi, de a mai modern korban nagyon sok szemet vonzanánk magunkra és ki tudja, hogy nem lenne-e köztük olyan, akit nem kéne, főleg a jelenlegi feszült helyzetben a Millenium és a többi után. Nagyon kockázatos lenne. Épp e miatt nem tetszik a köpeny sem, de ezt már nem teszem szóvá, hiszen félő, hogy megorrol majd a kard miatt is. Ha pedig nem, akkor már magától is rájöhet, hogy a köpeny nem a legjobb választás. A karját bár elsőre nem, de végül elfogadom, mert tény és való, kissé hirtelen álltam fel, de félúton már elengedem, mivel azért mégis csak össze kell szednem magamat, különben semmit se érek, csak hátráltatom. - Akkor előbb az idős nénivel beszélünk, aztán meglátjuk, hogy mire jutunk, de nincs sok időnk, ez az ,ami biztos. - hát igen, bár a legutóbbi esetét sok évvel ezelőtt könnyedén megoldotta. Van valami a fickóban... talán valami rejtett adottság, azon túl, hogy hosszú az életet, vagy talán örök? Ez egyelőre még nem egyértelmű és nem is szándékozom felhozni neki, mert láthatóan a legtöbb beszéltető témát nem kezeli jól, bár igazából az embereket úgy általában nem kezeli jól.
- Carly.. Jó. – Bólintok, nekem mindegy, hogy kölyök, vagy Carly, jó lesz ez is, végülis Rosamund nevét is tudom. Már csatolom fel a kardomat, némiképpen a hajamat is összefogom, hogy rendezettebb legyen, de láhatóan a lány sem képes megülni a fenekén, mert ugyan jó lenne beszélni a szemtanuval, és a kislány sem várhat, mielőtt még megeszik, vagy ilyesmi, de ez a Carly nagyon sietős, csoda, hogy nem szédül meg a korábbi orrbafejelés következményeitől, majdnem elvérzett itt nekem. - Rosamund, igen, ez régi história. Tán igaz sem volt. Amikor még gyermek volt, úgy hatvan éve.. Akkor hisztizett itt a folyosókon egy pár, hogy nem segít nekik senki, és eltűnt a lány. Kihallgattam őket, és amolyan egye fene alapon utánajártam, akkor nem is tűnt olyan bonyolultnak.. mintha tudtam volna, hogy kit vagy mit keressek.. – Tűnődöm el, nyilván a zsenialitásom is közrejátszott, de arról nincsen sejtésem, mekkora mázlista vagyok. Na meg Rosamund is, hiszen még időben ki tudtam hozni, és kb. pépet csináltam annak a fickónak az arcából. Nem is gondoltam, hogy túléli, de mit izgatott engem..? Ám most…? Viszont odapattanok a lányhoz, nehogy megszédüljön, de még a saját arcomon is látszik a meglepettség, hogy ilyen gáláns, lovagias vagyok, hiszen rendszerint bunkó a stílusom. Vagy mégsem, csak ezt akarom elhitetni? Mindegy, attól még nem lesz más a megítélésem, hogy a karomat nyújtom, hogy legalább belém tudjon kapaszkodni. - Először vezess a szemtanuhoz, aztán keresünk nyomokat harminc évről ezelőttről, mert ha jól sejtem, mindig egy felnőttet is levadászik a gyerekek mellett, hiszen egy elvegyülni képes, érett test kell neki, amivel vadászik. – A kardom a helyén, a hajam összefogva, egészen értelmesen néznék ki, ha nem ülni az arcomon a bősz vicsor, ami kissé állatiassá tesz. Egy sötét köpenyt kanyarítok fel, aminek a kapucniját a fejembe húzom, hogy csak a tekintetem villogjon ki alóla, aztán intek, hogy mehetünk.
Azért látom rajta, hogy végre kicsit elgondolkodott és talán most már kezdi érteni, sejteni, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő azt elképzeli, hogy jóval több idő eltelt, mint ahogyan gondolta és hogy e felett már nem ránthat csak úgy vállat, mert azért nagyon is komoly valamiről van itt szó. Persze nem lep meg, hogy ezt nem fejezi ki szavakkal. Ha hosszú évek óta egyedül él itt és csak időnként egy most már idős hölgy látogatja meg... hát nem csoda, ha a kommunikáció, mint emberi kapcsolatépítésre való valami nem fejlődött nála magas szintre és ha valaha profibban is űzte azóta már jócskán megcsappant ez a képesség. - Carly. - vágom rá. Azért én is kíváncsi vagyok erre-arra. Vajon, ha hosszú ideje él, akkor olyan, mint én, vagy valamiféle mágia miatt ilyen, netán vámpír lenne, vagy örök életű? Azért mindez nem mindegy és azt már régen megtanultam, hogy én nem adom csak úgy ki bárkinek, hogy valójában én sem vagyok éppenséggel annyi, amennyinek első ránézésre kinézek. Nem mintha ez a fickó bárkinek is tovább adná, miután szinte senkivel sem beszél, de akkor is. - Ez a szörny vitte el a kislányt? És... Rosamund? - 30 év, hát persze hogy felmerül bennem a kérdés vajon mikor mentett meg a nénit gyerekként. Mi van, ha épp kerek 60 éve? Csak valami rejtélyes módon ő mégis megmenekült, akkor pedig a kislányt is van esély megmenteni. - Természetesen, akár most azonnal is indulhatunk, mert ez esetben különösen szorít az idő, ha jól sejtem. - most még a könyvbe se nézek bele, arra nincs idő. Ha tudta hol kell keresni, akkor talán fejből is tud erről a lényről, több mindent is, én pedig már újra talpon vagyok, a süti és az adrenalin is segít így nem sokkal az orrtörés után. - Mi tudunk még róla, hol keressük és... hogyan győzzük le? - ha 30 évente bukkan fel, akkor jó eséllyel régóta teszi, tehát még senkinek sem sikerült végleg leállítania és ez nagyon nem jó hír. Nem elég elzavarni, hogy aztán újabb idő elteltével megint áldozatokat szedjen.
//
redit
