2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épület 8. szintjén helyezkedik el ez a kicsinek nem nevezhető terület. Mindenki itt dolgozik, akik az épület rendben és karbantartásával foglalkoznak, de akad itt egy sokak számára szinte nem is ismert és került folyosórészleg is, ahová nem igazán jár senki sem, ami már-már a beomlás veszélyét rejti magában, de ennek ellenére mégsem foglalkozik vele senki sem, hogy rendbe tegye, mintha ennek a területnek külön jogosultsága lenne, hogy... így nézhessen ki és ne kérdezze senki az okát.
Felvonom a szemöldököm a kétezres számon, ez már tényleg megdöbbentő kissé, valahol útközben ugyanis nem figyeltem az idő múlását. Sőt, számomra olyan tétel volt, amely csak Rosamund lassulásán keresztül volt érezhető. Ahogyan magasabb lett, és ahogyan belassult. Most, számtalan közös élménnyel gazdagodva csak azt tudom mondani, ő változott, én pedig nem. Oké, lett sok szőröm, szakállam, de amúgy semmi, amit hátrányként fel tudnék sorolni. Rengeteg könyvet kiolvastam, gyakoroltam a karddal, de egyébként meglehetősen hasonlóak a napjaim. A sok álnok csapda, amibe beleesnek az errefelé kóricálók, csak ez dobja fel, teszi érdekessé az utalmas perceket. És most kiderül, hogy így elment az idő? Akkor én miért nem változtam? Azért hallgatásba temetkezem, nem most a kölyök előtt fogok hangosan gondolkozni. Inkább hallgatom a történetét. - Akkor mi a neved, ha nem kölyök? – Kérdezek vissza, nem veszem magamra, hogy dacos fejet vág. Ha odahozza végre a könyvet, akkor kinyitom átvetve a lábamon, jó vastag, és poros, elnyűtt, de számtalan régi legendát tartalmaz. Jó pár perc keresgélés után találok rá az illusztris képre, amely azt mutatja, amire gondoltam. – Ez lesz az. Egy nevenincs szörnyeteg, amely képes elvegyülni az emberek között. Mintha valami bőrt húzna magára. Ráadásul nehéz nyomonkövetni, mert mielőtt elmegy aludni úgy harminc évre, levedli, és legközelebb más lesz a külseje. Mondanom sem kell, friss emberhússal, na meg a lelkükkel táplálkozik.. – Merengek el, még szerencse, hogy Rosamund nem ennek lett az áldozata, mert akkor talán én sem mentem meg. Vélhetően a szörny képes átvenni az áldozata képességeit, ezért is tudott kocsit vezetni. – Beszélnünk kéne a szemtanuval. Oda tudsz vezetni?
Elgondolkodom. Vajon, ha ennyire nem gondolt bele vagy ennyire buta, de akkor hogyan oldott meg bonyolult ügyeket? Vagy egyszerűen nem akart belegondolni a ténybe, mert könnyebb volt így, mint szembenézni az igazsággal, hogy nem úgy öregszik, mint mások? És én világosítsam fel, ha eddig a kis... idős patronáltja nem tett meg? Vagy próbálta vajon? - 2000-et írunk, jelenleg. - bököm ki végül és még a rágást is beszüntetem néhány pillanatra, hogy figyeljem a reakciót. Vajon meglepődik, vagy nem foglalkozik a válasszal, vagy egyáltalán úgy tesz, mint akinek minden mindegy? Az biztos, hogy érdekes reakció lesz akármilyen is lesz majd. - Mint mondtam ismerem a lány édesanyját elég régről. - hát igen, azt még sem mondhatom, hogy együtt jártunk főiskolára, csak épp a nő már láthatóan idősebb nálam, így jó ideje nem találkoztunk. - Nem... vagyok kölyök. - azért nem tudom megállni, hogy ezt ne tegyem hozzá, viszont már gond nélkül meg tudok állni legalább a lábamon és elindulni a könyvért, amit említett. A képre vetek egy futó pillantást, de most nem ez az elsődleges. Egyébként sem a szakáll teszi az embert, bár tény, hogy a nélkül kulturáltabb a kinézete, sokkal inkább a stílus az, ami hagy nem csak némi kívánnivalót maga után. Visszasétálok hát immár a könyvvel együtt, és ezúttal leülök mellé, vagy legalábbis a közelében maradok, mert érdekel, hogy mi van benne, ami fontos lehet az ügy szempontjából.
Nem tudom, hogy a lány hány éves, vagy hogy én mennyi, így csak ráncolom a homlokomat. Azzal sem vagyok tisztában, hogy Rosamundnak mennyi a kora, csak azon kaptam néha magamat, hogy azon morgok, hogy milyen lassú, és már nem lehet vele a folyosókon rohangászni. De az, hogy így számon leszek kérve, hirtelen annyira elképeszt, hogy még dühösnek is elfelejtek lenni, inkább csak tanácstalan vagyok. - Ki számolja? A könyveim még jól bírják, van egy új sorozatom is, valami hetvenegyből valók, gondolom most valami olyasmi van. De ki nem merj röhögni, szeretem a kalandregényeket. Azért is a kard, mert az elegánsabb, mint pálcával hadonászni. – Foglalom össze a hitvallásomat, és paskolom meg az oldalamon lévő másfél kezes fegyvert, ami minden, csak nem elegáns, hiszen ilyet a lovagok hordtak, nem pedig holmi testőrök, akikről olvasni szoktam. Ám sosem vágtam meg magamat, ez pedig tényleg nagy szó. Mivel a lány jobban van, és még a muffint is eszegeti, leülök az ágy szélére, semmi tapintat nincsen bennem, hogy ez talán túlzott közelség lenne. Senki nem tanított meg ilyesmire. - Érzelmi szálak? Miféle érzelmi szálak? Szörnyeteg vezette az autót? És kislányokat visz el? A rohadék. A kislányokat megbecsülni se ártana. Mondjuk én sem teszem, de legalább nem hurcolom magammal őket. – Mordulok fel, ez tényleg dühítő. Egyszer mentettem meg egy ilyet, egész életémben itt van a nyakamon. Kell még egy ilyen? Végül mártírfejjel felsóhajtok. – A banyáknak jellemzően senki nem hisz, pedig aztán.. van ott gógyi, ha kell. Valami szuperintelligens fenevad lehet, ha autót is tud vezetni, de még szörnyeteg is. Vagy.. olyan természetfeletti, ami valaha ember volt, de most már több és kevesebb is annál. Egy kóborló lélek, aki így táplálkozik. Mint a félelemvámpírok. Hadd gondolkozzam. Kölyök, menj ahhoz a polchoz, az alsó ficakban van egy zöld kötet. Hozd csak ide. Mintha.. találkoztam volna már ilyesmivel. Három napja.. Kevés az esély, de van, ha még csak begubózta a fészkében.. – Dörzsölöm a szakállamban, a korábbi flegmaság helyén most egész komoly érdeklődés csillog a szemeimben. Ha Carly az említett polchoz megy, a polc előtt pár régi skicc hever, még Rosamund keze munkái gyerekorából. Engem rajzolt le, szakáll nélkül. Egészen jóképű tudtam lenni, amikor hagytam, hogy gondoskodjon rólam.
Mondhatnám azt is, hogy túlságosan öreg vagyok már ahhoz, hogy csak úgy térden csússzak valaki előtt, aki láthatóan meg se nagyon próbál emberibb módon viselkedni, pedig én sérültem meg és segítséget kértem tőle, de láthatóan nem hatotta meg, sőt nem is érdekelte. Vajon miért adjak oda neki egy olyan ügyet, ami fontos lehet számomra, ha láthatóan neki egyáltalán nem az, mert nem úgy fest, mintha picit is komolyan érdekelné, ez esetben pedig miért foglalkozna vele lelkiismeretesen? - Hm... és azzal tisztában van, hogy milyen évet írunk? - nagyon úgy érzem, hogy a fickónak sejtése sincs róla, hogy nyolcan évesen az emberek nem úgy szoktak kinézni ahogyan ő. Legalábbis az átlag nem, csak ha mások, mint én ,vagy másképp, hiszen akadnak örök életűek is és hát ezt még csak így könnyen meghatározni sem lehet, hogy te épp hová vagy sorolható csak azért, mert nem öregszel úgy, ahogyan kellene. Vajon ő melyik csoportba tartozik és miért nem jött még rá, hogy nem olyan, mint az átlag? Az egy dolog, hogy arrogáns és cseppet sem tanult jó modort, de azért alapismereti csak vannak arról,hogy az emberek hogyan szoktak kinézni egy bizonyos kor után, vagy érezni magukat, ha netán tükre nincsen. És vajon Rosamund miért nem világított rá neki még? A muffin azért határozottan meglep, amikor kihozza. Azért még így is kissé gyanakvón méregetem, de végül elveszek egyet és pár harapás után pillantok rá újra. - Bizonyítási vágy? Nem... de ismerem a lány édesanyját már régóta és pont azért nem is foglalkozhatnék az üggyel, mert érzelmi szálak kötnek hozzá, de pont e miatt nem ülhetek tétlenül, amikor semmiféle előrelépés nem történik. Annyi tudok, hogy a kislány, Emily 3 napja tűnt el. Az otthonából, ahol az édesapjával volt. Utóbbit késsel átvágott torokkal találták meg a fürdőszobában, a kislánynak pedig semmi nyoma. A szomszédok sem láttak semmi különöset, bár egy szemben lakó idős néni látott egy sötét színű autót, de őt a legtöbben bolondnak tartják a környéken, főleg miután azt a vallomást tette, hogy az autót egy szörnyeteg vezette... - na igen se nyom, se ok, amiért elvitték volna a kislányt, így nem csoda, ha az aurorok semmire sem jutottak eddig és talán nem is fognak, ha egyszer 3 nap alatt sehol sem tartanak.
Nem nagyon válaszolok, inkább csak csúnyán nézek rá, még senki nem dörgölte az orrom alá, hogy ahol lakom, ott nem lakhatnék. Rosamund sem, bár ő nem szokott szembeszegülni velem, így abból nem indulhatok ki. Lehet, hogy ez a lány is csak azért mondja, mert elküldtem a jó francba. Itt ez a lány, aki kecsegtet valami különleges esettel, amit nem tudnak megoldani, talán én meg tudnám, de vajon hogy jön ki az, hogy ha előbb én, aztán ő elvette a másik kedvét az egésztől. Talán meg kéne enyhülnöm kissé? - Van valahol egy.. irat, amire rá van írva, hogy mikor. Ezer.. kilencszázhúsz? Olyasmi.. – Válaszolok végül, hogy ne minden mondatunkból a veszekedés legyen csak, elfogadom, hogy most sérült, és ez még jobban felzaklatja. A gyógyital majd helyre teszi az orrát, de jó szar íze lehet, úgyhogy valahogy fel kéne ezt oldani. Bólintok, és egy belsőbb régióba sietek, ott van egy konyharész kialakítva. Az elején ilyen sem volt, de aztán Rosamund megtanult varázsolni, és már egész jól néz ki az is. Nemsokára vissza is térek egy tálnyi gőzölgő muffinnal. – Rosamund sütötte, és megbűvülte, hogy mindig meleg legyen. Egyél, ettől erőre kapsz. – Nyújtom felé a tálcát, de ha a képembe vágja, istenemre mondom, kivágom a törött orrával együtt. – Addig mesélsz az esetről, mert tudnod kell róla valamit, ha idejöttél. Ha titkos, ha nem. Különben is, miért érdekel téged egy megoldhatatlan eset? Bizonyítási vágy? – Kérdezem most láthatóan elmosolyodva. Ritka dacos nőszemélyről van szó, akaratlanul is elmosolyodom, valahogy olyan alkatnak tűnik, aki sosem adja fel. Ez pedig még az én szememben is becsülendő, van benne némi Rosamund önfejűségéből. Bár igaz ami igaz, ő azért visszafogottabban szokott velem beszélni. Lehet, hogy tetszik a harc?
- Az nem számít. Ha nincs róla papírod, hogy a tiéd a hely. - vonom meg a vállamat. Én is sok helyen dolgoztam már, de egyik se lett az enyém csak azért, mert dolgoztam ott és egyik helyen sem engedték volna, hogy romok között éljek, ami láthatóan életveszélyes, csak mert valaha odakötött a munkám. Ez nekem nem válasz és ezek után az is egyre jobban kezd érdekelni, hogy ki és milyen okból kifolyólag engedte neki, hogy itt legyen, vagy egyáltalán tudnak-e róla. - Pálca ellenes varázsló... érdekes, de legyen. - nem ellenkezem, bár az hogy mindent megold karddal, nem tetszik, főleg hogy szinte még fenyegetésnek is lehetne venni a szavait, ha nem lenne valami mosolyféle rándulás a szája a szélében, bár nem hiszem, hogy kedves mosolynak szánja. Nehéz elképzelni, hogy a fickó bárkivel is kedves tud lenni. Nem is mondhatom, hogy olyan, mintha leragadt volna a múltban, mert a múltban is éltek kedves emberek, de ő olyan mintha mindent és mindenkit utálna, beleértve még önmagát is. - Nem számolod, de csak tudod a dátumot, amikor születtél, vagy azt sem? - erősködöm tovább, mert nehezemre esik annyiban hagyni a dolgot még most is. A pasas nem tudni mennyi idős, de hogy idősebb egy idős néninél az gyanúra ad okot, hogy nem valami átlagos akárkiről van szó. A kérdés már csak a hogyanokban és a miértekben bújik meg. Az italt felhajtom, bár meg is rázkódom tőle, de az orrom tényleg egy pillanat alatt rendbe jön, csak a kis véres maszat marad meg körülötte, aztán szépen fel is kelek a kanapéról, hogy elinduljak az ajtó felé. Bár kissé szédülök, aminek hála azonnal vissza is hullok a helyemre. - Akkor várok pár percet, de a mappa nincs nálam. Titkos anyag, úgyhogy nem hozom csak úgy magammal. Amint lábra tudok állni megyek. - emelem meg dacosan az államat. Kereshet rajtam fogást ,de nem úgy megy az, hogy egy ilyen viselkedést támogassak, főleg akkor, ha még épkézláb válaszokat sem képes adni a kérdéseimre.
- Dehogyisnem. Egykor én is itt dolgoztam, amíg.. – Legyintek bosszúsan horkantva, mintha maga az emlék felidézése is idegesítene, felbőszítene. A kölyök túlságosan is kíváncsi, mint ahogyan Rosamund volt az elején, de nem állhatnék még egy ugyanolyat, ráadásul ilyen sokáig. Volt bőven időm válaszolni a sok felesleges hülye kérdésre, már őszintén belefáradtam. Mint ahogyan azt sem értem, hogy a kis ostoba minek fészkelődik a hátamon, csak kapaszkodnia kellett volna. Vagy az állati nagy mázlim másokra bajt hoz? Hiszen nem elég hogy leszakadt alattunk a padló, még az orrának is annyi? - Kell a francnak a pálca. Nekem is volt egykor, de valahova elkevertem, és megoldom főzetekkel, robbanó bombákkal, vagy akár karddal, ha valaki nagyon idegesít. – Méregetem sokatmondó pillantással, mintha picit még meg is rándulna a szám széle. Mosoly? Talán. Lehet, hogy csak fintor, vagy vicsor. A kérdésén tűnődően átnézek rá a vállam felett. – Nem számolom. Rosamund azt mondta egyszer, hogy még nála is vénebb vagyok, ami képtelenség, mert ő már egy igazi banya. Bár.. törpe kora ismerem, úgyhogy.. Mindegy, nem fontos. – Dobálom ki a rongyokat, kopott könyveket, törött tükördarabot a láda aljából, és amint megvan az áhított szerzemény, sietek oda a lányhoz, megvetően nézve a sérülését. – Hát szebb nem lettél, az biztos. Hajtsd fel, és azonnali eredményt várhatunk. – Nyomom a kezébe a már a fiola üvegének hőfokából is érezhetően forró italt. A készítmény savasan izzik, ám kék, ami legtöbbször a gyógyitalok színe. Ízre vélhetően undorító lesz, de a medimágia sosem az ízlelőbimbókat szolgálja ki. Leülök az ágy szélére, és kihívóan méregetem, hogy mivel provokálhatnám tovább. – Amíg magadhoz térsz, mutasd azt a mappát, jelenleg úgyis unom magam. – Vonom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, hogy beszállok egy nyomozásba, amit senki más nem tud megoldani.
- Ha lezárt terület, te ugyanannyira nem tartózkodhatnál itt... - tudom lehetnék kedvesebb is, de ez a fickó a legrosszabbat hozza ki belőlem és bármennyire is próbálok nem igazán megy a kedvesség vele szemben. Undok és kiállhatatlan és ha nem omlott volna be a padló akkor már rég faképnél hagytam volna. Csak ez az egy választ el most ettől, aztán meg persze az, hogy még az orromat is sikerül kivégeznie egyetlen mozdulattal, pedig én aztán nem kértem, hogy kapjon fel és játsszon velem sziklaugrót, ami lássuk be finoman szólva is életveszélyes mutatvány, még ha úgy is fest, hogy valami fenemód mázlija van. - Micsoda következtetés! - na persze kb. olyan orrhangom van, mint aki most kapott be egy ütős náthát, ami nem csoda, hiszen az orromnak annyi. Ha itt lenne a pálcám se perc alatt meg lehetne oldani, de még az sincs meg és még csak épségben sincs, hogy minden még bonyolultabb legyen. Nem csoda, ha annak ellenére, hogy eddig még lelépni akartam mégis hagyom a fickónak, hogy magával vigyen a... barlangjába? Hát furább már lassan nem is igen lehet. - Elég lenne pálcával elállítani a vérzést és helyre tenni az orromat. - ülő helyzetben, hátra döntött fejjel, a kapott rongyot az orrom alá tartva magyarázok, mert sejtelmem sincs, hogy mit keres és így nem is látom csak hallom, hogy valami után nagyon próbál kotorászni. Nagyon különös alak és egyre erősebb a gyanúm, hogy nem igazán annyi idős, amennyinek látszik. - Mikor születtél? - bököm ki még mindig a plafonnak beszélve. Bármennyire is fontos az az akta és bármennyire is kiállhatatlannak érzem a pasast ez a kérdést most akkor sem hagy nyugodni. Muszáj tudnom!
- Tudomisén.. azóta biztos, hogy vasmadarak bombázták le a kinti negyedet.. – Tűnődöm el rajta, és a burkolt kifejezésből lejöhet neki, hogy a második világháborúra gondolok, amikor német bombázók szórták tele az egész várost, beleértve a hidakat is. Engem akkor sem izgatott a dolog, hiszen Rosamund akkor is hozta a vacsorámat, bár akkor még nagyon kicsi volt, de végülis ez mindegy, meglettem volna nélküle is. Talán. Nem kell nekem társaság, elvagyok én a könyveimmel, és azon töltöm ki a haragomat, aki ide merészkedik. - Nagy tévedésben vagy. Ez lezárt terület, ezt még én is tudom. Nem kellett volna idejönnöd. De ha már itt vagy.. Akkor nem hagylak csak itt.. – Döntöm el kettőnk helyett, viszem magammal, és egész ügyesen, szinte majom módon kapaszkodom, bár sosem tanultam ezt, csak úgy reménykedtem, hogy összejön. Azzal viszont nem számoltam, hogy más is van a hátamon, és a ficánkodása az én súlypontomat is hátratolja, és miközben fogást váltok, ő kap egyet az orrába, nekem meg ömlik a nyakamban a forró vér. Ezen már felmordulok, ha most rosszul lesz, leesik, és összetöri magát. Most nem az ügyeségemet, hanem az izomerőt, na meg az egyensúlyérzékemet maximálisan kihasználva elengedem a kiszögelést az egyik kezemmel, úgy fordulok meg, hogy hátranyúlva a lány derekát fogom át, s egyetlen jól irányzott mozdulattal elrugaszkodom, hogy az immár nagyjából elérhető folyosó maradékot érjük el. Bár a nyekkenés nagy, de összességében talpra érkezem, karomban az ömlő orrú lánnyal. – Na ezt el kell látni, mert összevérezel mindent. – Most már két kézzel fogom, és mint valami ősember, elindulok vele a lakom irányába. Hamarosan egy sejtelmes fáklyafénnyel bevilágított, barlangból kialakított dolgozószoba tűnik fel, az ajtófélfa nem tartalmaz ajtót is, mondván úgysem jön ide senki. Az ágyamba mégsem akarom felvinni, itt a dolgozószoba részlegen van egy heverő, oda teszem le, amíg keresek egy tiszta szövetdarabot, elsőre azt dobom oda neki, majd hátat fordítva egy láda elé térdepelek, hogy kotorászni kezdjek benne.
Na jó, ezért szöget üt a fejemben a tény, hogy mintha fel sem fogná, hogyan telik az idő és hogy az ember általában idős korukban meghalnak, vagy ennyire nem is érdekli a dolog? Nem hiába ráncolom kissé a homlokomat még mindig. A fickó úgy viselkedik, mint valami ősember, aki cseppnyi jómodort sem ismer. - Idős hölgy... nem vén banya és épp ezért halhat meg, ki tudja talán hamarosan. Bár láthatóan téged ez nem érdekel. Egyáltalán... mióta élsz itt? - elrejtőzve minden és mindenki elől. A modora nem csoda, ha ilyen, vagy már eleve ilyen volt és azért is bújt el mások elől? A jó ég tudja, talán nincs is hozzá közöm, na de lássuk be nem tűnik épp olyan idősnek, akik végignézte egy fiatal lány életét, és vagy 60 év alatt úgy néz ki, mintha maximum 30 lenne. Mint ahogyan én sem tűnök ugye 80-nak, de még a mai napig meglep, ha olyasvalakivel találkozom, mint én magam... vagy valami illúzió lenne, mágia, amivel fiatalnak tűnik? - Talán más is meg tudja, ez az ego egyáltalán nem egészséges és láthatóan téged nem érdekel ez... és semmi és senki és még csak be se törtem, mivel ez Minisztériumi terület, úgyhogy nem kell itt vád... - nagyjából itt folytja belém a szót, mert mire észbe kapok már a nyakába kapaszkodva lógunk a falon, ami nem épp hétköznapi dolog. Az meg főleg, hogy ennyire... mázlista módon találja meg a megfelelő kiszögellést. Ezek után meglepő, hogy ennyire kellemetlen helyzetbe hoz és lényegében betöri az orromat, amire érthető módon felkiáltok és ömleni kezd a vérem a nyakába, amivel most hirtelen tenni se tudok mit, hiszen a nyakába kapaszkodom. - Mi a francot... művelsz?! - ennyit azért sikerül rákiáltanom, amennyire megy ez úgy, hogy ömlik a vér az orromból.
- Ugyan. Kétcopfos kiskölyök kora óta ide jár, hogy idegesítsen, most meg már egy vén banya. – Legyintek ingerült horkantással, mintha annyira egyértelmű lenne, hogy Rosamund nagyjából hatvan évet öregedett, amióta engem zavargál. Sosem gondoltam igazán végig, hogy ki hány éves, a sajátomat végképp nem tudom, másokkal pedig alig érintkezem hogy tudjam, hogy ez mennyire furcsa. És különben is, ennek a betolakodónak köze nincsen hozzá, hogy kihez hogyan viszonyulok. Betört az otthonomba, és még neki áll feljebb. Segítséget kért, és amikor azt elutasítottam, egyértelmű, hogy megsértődött. Pedig nem volt min, én így beszélek Rosamunddal, és még sosem sérelmezte, tehát jó ez így. - Na persze, akkor nem jöttél volna ide, ha bárki más meg tudná oldani. Gondolom kellő bátorság kellett ahhoz, hogy betörj valahova, ahova senki sem jár. – Hiába fonja itt karba a kezét, logikus, hogy náluk megbukott a nagy nyomozó logika, és hozzám fordul, de azt lesheti, pedig valamilyen szinten felkeltette a kíváncsiságomat, hogy mi az a másoknak lehetetlennek tűnő feladat, ami nekem nyilván két perc lenne. Vagy fél. Aztán egyszercsak odapattanok hozzá, a derekát átfogva simán a hátamra emelem, és ha kapálózna, akkor erősen szorítom. - Ugrok. – Közlöm egyszerűen, és nekiruhaszkodva átlendülök a fal irányába egy számomra szimpatikus kiszögelés irányába, és ismét a mázli, pár ujjal sikerül elkapnom, még a lánnyal a hátamon is, és most a falhoz lapulva gondolkozom a következő lépésen, de így pont a lány miatt elég nehéz nézelődni, forgatni a fejemet, mert még hátracsapom kissé a fejemet, és betöröm az orrát.
Az arrogáns majdhogynem enyhe kifejezés a fickóra. Csepp bizalmat sem keltett bennem már az elején sem és van annyi élettapasztalatom, hogy ne hagyjam, hogy valaki így beszéljen velem és ne nyeljem le csak úgy. Nem csoda, ha újra és újra megemelkedik a szemöldököm a kioktató stílust hallva, mintha én nem lennék tisztában azzal, hogy igen komolyabb baj is lehet, hogy tovább omlik a padló. De attól még tenni kell valamit, ha már annyira el akart zavarni, így egyelőre nem tudok távozni. Bár számomra az is kibírható lenne, hogy várjak, türelmem az van, bár ahogy látom neki egy cseppnyi sem. - Ideeszi a fene? Ha jól sejtem az egyetlen, aki bármikor is erre jár és így beszélsz róla? - rettenet. Nem mondom, hogy én nem tennék semmit egy ilyen alakért, ha okot látnék rá, amiért megérdemli a segítséget, de elég nagy szent lehet az a nő, hogy hajlandó idejönni és elviselni ezt a keresetlen stílust, mert az biztos, hogy a fickó vele sem beszél kedvesebben, pedig ha jól sejtem akkor nincs más, aki gondoskodna róla. - Vajon, ha egyszer nem jönne többet mit szólnál? - mondom ki hangosan is a fejemben motoszkáló gondolatot. Idős nőről van szó, sose lehet tudni, hogy nem lesz-e csak úgy vége, vagy nem kerül-e be a Szent Mungóba, ahonnan nem tér már ide vissza többet. Vajon tényleg csak megrántaná a pasas a vállát, vagy felfogná mit veszített? - A segítségére pedig nincs szükségem. Így biztosan nem. - fonom karba a két kezemet. Nem sértődtem meg, de no azért nekem is van tartásom, hogy bármit ne nyeljek le. Ezek után már csak azért se mutatnám meg neki az aktákat és simán képes leszek türelmesen megvárni, hogyan szándékozik kijutni innen, főleg miután én egyelőre nem moccanok. Akármit is tennék jó eséllyel úgyse tetszene neki és csak szidalmazna, vagy kifejtené miért csinálom rosszul. Van arra nekem szükségem? Mint mondtam türelmes alkat vagyok.
Nem szánom mindezt sértegetésnek, a természetemből fakad, hogy ilyesmiket mondjak. És különben sem lenyűgözni akarom, hanem elküldeni a francba, mert csak megzavarta a nyugalmamat. Annyira esetleg még jó lehetett volna, hogy egyszer megviccelem, de utána már csak rontja itt a levegőt. Csak mert ősrégen segítettem valakinek, még nem törvényszerű, hogy ismét megteszem. Ám amikor ostobaságot csinál – igaz önszántán kívül – akkor mégse hagyhatom, hogy a nyakát szegje, így viszont összeroppan alattunk a folyosó padlója, a régi korhadt járatok alatt nincsen semmi tartó elem, mi pedig a merő véletlenségből épen maradt kis szigetkén rekedünk, érdemi varázslat nélkül. Nem csoda, hogy kitör belőlem a méltatlankodás, hiszen lenne jobb dolgom, mint itt egyensúlyozni. - Vagyis te nem. Remek. Azért ne nagyon ugrálj, mert lejebb is eshetünk. – Intem óva, mert megint úgy vakmerősködik, mintha nem mérné fel, hogy mennyire szerencsénk volt. A nyakamat forgatva már a falat nézem, hátha találok valami kiszögelést, amin kapaszokdva biztonságos talaj fölé tudok mászni. Ám horkantva válaszolok, amint félbeszakítja a gondolatmenetemet. - Honnan tudsz te róla? – Rosemund nem volt elég óvatos? Hát persze, mit is várok tőle, már lassú, sokszor türelmetlenségemben nem tudom kivárni, hogy leérjen, de bárhogy is szidom, mindig jön újra. Ráncolom a homlokomat, mintha gondolkoznék, és végül beugrik a dolog. – Holnap. Elvileg holnap van a napja, hogy megint ideeszi a fene. Addig nincs kedvem várni. Le kell jutnunk innen. Aztán ha annyira akarod, megnézem a papírodat, hogy végleg eltűnj. – Nem vagyok túl barátságos, de hát miért is lennék? Nem vagyunk barátok. Nem is kell nekem olyan, mert csak idegesítene, hogy valaki a nyakamra jár. Felesleges bosszantó tényező lenne.
Úgy fest a sértegetésben igen profi a fickó. Kérdés, hogy vajon másban is, vagy eleve hiba volt hogy ide jöttem, hiszen nem hajlandó segíteni, sőt úgy fest utálja az egész világot és benne körülbelül mindenkit. Arról az egy személyről is, aki ide jár és foglalkozik vele egészen lekicsinylő módon beszél. Finoman szólva is katasztrófa a pasas és akkor tényleg enyhén fogalmaztam. Épp e miatt hagyom végül faképnél. Nem fogom győzködni és főleg nem fogom kérlelni, akkor majd megoldom én magam, hiába nem tartozik a hatáskörömbe, de ez sosem okozott azért akadályt, főleg ha fontos és egy kislány eltűnése mi lenne, ha nem fontos? Ezek után csak az lep meg igazán, hogy mégis utánam nyúl, pedig egyszerűen hátat is fordíthatna, ha ennyire nem érdekli senki és semmi. Nyekkenek egyet, ahogyan ő is, de ami kellemetlenebb az, hogy a pálcám egy halk reccsenéssel megadja magát. Az elmúlt sok-sok évtizedben volt már rá példa sajnálatos módon, úgyhogy már nem vagyok ijedt kezdő, akinek életében először kell búcsút mondani a pálcájának, így azért nem ijedek meg, csak a helyzet tűnik kissé problémásnak. - Senki sem hord magánál tartalék pálcát. - tápászkodom fel, kissé leporolva magamat és próbálom első körben felmérni a helyzetet, hogy mennyire messze van olyan stabil terület, ahová el kellene jutnunk és mennyi esély van ezt megoldani. - Az egyetlen személy, aki néha odafigyel rád milyen gyakran látogat meg? - persze nem várhatjuk egy idős nénitől, hogy megmentsen minket, de van rá esély, hogy ő az, aki igazán segíthet. Persze talán más megoldás is van, de ehhez előbb el kell döntenünk, hogy ki és mit vállal be. Egy erős lökéssel egy ugrást fel tudok légmágusként erősíteni, ha ő ugrik, én taszítok rajta... de könnyen lehet, hogy igen necces lenne, hogy sikerül-e megkapaszkodnia, vagy stabil terepre érkeznie a végén.
Talán igaza van, és nem mértem fel a saját magasságomról, külsőmről alkotott tekintély súlyát, azt hittem jobban megijed, és gyorsan elhúz. Sőt, kifejezetten bosszant, hogy ilyen gúnyosan kezel, pedig eddig mindenkit sikerült elriasztanom. Ő viszont határozottan dacosnak tűnik, pedig behatolt a területemre, mégis meg van sértődve, mintha én tettem volna neki rosszat. Látom a fintort az arcán, amitől meg én mordulok fel, legszívesebben beleünék a falba, de hát azzal sem érnék semmit, úgyhogy csak egy vicsorra telik tőlem. - Gyerek? Félős? Nem tudod, hogy mit beszélsz. – Vágok vissza hangosan, mert már sérteget is. Először hagynám is, hogy elmenjen, aztán visszamehetek a saját lakrészemre, és igen, oldja csak meg ő. Gondolkozom a hallottakat, de most valahogy semmi ingerenciám nincsen rá, hogy belefollyak, még ha zsarol is vele érzelmileg, de aztán meglátom, hogy merre indul, és gyorsan utánakapok. – Ne arra! – Ragadom meg a vállát, mert az nem igazi csapda, csak egy korhadt folyosórész, amit én már ismerek, ő viszont nem. Amint rálép, már csak egy picit tudom arébb húzni, mert simán a nyakát torte volna, lévén alattunk hatalmas szakadékok tátonganak, az alsó szintek már jó régen beomlottak. A mozdulattól mindketten roggyannunk egyet, aztán el is borulunk, mert a hirtelen súlyterheléstől körülöttünk úgy leszakad a folyosó, mintha körberajzoltak minket. A roggyanástól valami reccsenő hangot is hallunk, az idegesítő lánynak most tort el a pálcája, amikor a földre zuhanunk, a megmaradt padlórészen. - Na gratulálok. Kellett neked idejönnöd. Gondolom nincsen tartalékpálcád? – Dörrenek rá megint, én nem szoktam csak úgy pálcával mászkálni. Itt most fent mellette állati kicsi a hely, csoda, hogy nem estünk le. Felegyenesedek, de még nincs ötletem, hogyan jutunk le innen.
Varázsvilágban élünk, mégis mit számít a magasság? Csak, mert nagyobb, testesebb nálam valaki még nem feltétlenül erősebb és úgy fest ez a fickó itt elzárva úgy gondolja, hogy mindenkinél több és jobb csak azért, mert... nem is tudom, hogy miért hiszi ezt magáról. Persze nem rá mondom, hogy sárkány, hiszen a sárkányok, okos, nemes és ténylegesen veszélyes állatok, de ennek a pasasnak ránézésre inkább a szája nagy és valahogy nem tűnik annyira veszélyesnek, mint aminek beállítani igyekszik magát. Csapdákat állít és másokon nevet, mert belesétálnak... hát ez az, ami tényleg szánalmas dolog. Vajon hibát követtem el azzal, hogy ide jöttem? - Szóval most mint egy félős gyerek visszamegy a kis bunkerébe, ahol nem zavarja senki, mert nem sikerült nevetve végig néznie, ahogy valami kellemetlen csapdába lépek. - vonom le jó hangosan a konzekvenciát. Nem fogom győzködni és főleg nem fogok neki könyörögni. Az nem én lennék és egyébként is láthatóan nem érdekli senki és semmi, talán azok az akták is csak heccből kellenek neki, csak szórakozás a dolog, nem érdekli, hogy ki vagy mi van a papírlapok között. - Majd én megoldom. - ezt szinte már csak félhangosan mormogom a saját orrom alatt és elindulok szépen visszafelé. Abban reménykedtem, ha jó a sejtésem és valami módon köze van a sok évvel ezelőtti kislány eltűnéséhez... de mégis hogyan lehetne? Ő is gyerek lehetett még akkor, mit is gondoltam egyáltalán? Megrázom csak a fejemet, fújok egyet, aztán úgy ahogyan jöttem figyelve a csapdákra, amiket nyilvánvalóan ő helyezett el szépen megkeresem a visszafelé vezető utat. A fene se gondolta volna, hogy egy gyáva, bujdosó alak lesz a folyosó végén.
Engem aztán hót nem érdekel, hogy ki mit pusmog rólam, hiszen szándékosan riasztok el mindenkit. Az én folyosóim ezek, kisajátítottam őket, így aztán nem fogok senki szeretetéért versengeni. Bőven elég nekem, hogy Rosamund a nyakamra jár, és úgy tesz, mintha ő osztaná a szívességeket, hogy hoz enni, most, meg ilyesmik, holott biztosan csak azért teszi, mert unja magát, és nincs jobb dolga. Ellenben nekem, aki imádom élvezettel kínozni az idetévedőket. Tényleg, mit is tennék, ha mindenki elkerülne? Én tuti nem mosnék senkinél csak hogy lekössem magamat. Viszont azon meglepődök, hogy a kis taknyos le se szarja a méreteimet, és úgy nagyjából semmibe vesz ezzel a vigyorgással. Amíg szájon nem vágom. - Sárkány? Álmaidban. Biztos beleittál valami mérgezett pocsolyába, hogy ilyesmiket képzelsz. – Dörmögöm, miközben idegesít, hogy így kihúzza magát, holott a vállamig nem ér. Fucsa, hogy idejön provokálni, holott a falhoz is vághatnám, nem túlzottan érdekelnek a következmények. De az igen, hogy miért nem takarodik már el. – Kislány? És mi közöm nekem ehhez? – Rázom a fejemet, fogalmam sincsen, hogy a csaj honnan tud arról, hogy Rosamund mivel nyaggat állandóan, de ha ennek híre megy, akkor inkább széttépem azokat az aktákat, mert kell a francnak, hogy mindenki a nyakamra járjon. Még jó régen megmentettem Rosamundot, az igaz, de ha utána az örökkévalóságig itt hálálkodik nekem, akkor többet nem fogok. De mit hízeleg nekem ez a taknyos? Csak mert gyorsan kiszúrom a hiányzó láncszemet, még nem csinálok csak úgy meg mindent. Inkább visszahúzok a vackomba. Különben is, mindjárt reggel van, kezdek álmosodni, a gyilkos napot jobb elkerülni, néha beszűrődik, és lássuk be, undorítóan fényes! Hárítóan felhördülök, aztán hátat fordítva elindulok öles lépteimmel egy oldalfolyosón, ahova jobb, ha nem követ, mert csak én tudom, hová érdemes lépni. Ha lesz olyan hülye, biztosan nyakát töri. Inkább menjen, amíg még mehet.
Annyi már most egyértelmű, hogy a fickó nem túlzottan vendégszerető, nem csoda, ha erről a folyosó részről csak furcsa és nem túl kellemes dolgokat lehetett hallani és persze azt is csak halk és pusmugó elejtett megjegyzésekből, mintha aki tud is erről valamit az se szívesen beszélne róla, főleg nem nyíltan. Engem persze ez cseppet sem rettent el, nem vagyok az az ijedős típus, talán a korom talán a tapasztalataim okán, ez azt hiszem nem számít. Ezért sem ijeszt meg a magassága, vagy a rendezetlen külső, sem a kiállása, amivel próbálja a fárszt hozni rám. Nehéz lenne falhoz préselnie is, mert nem moccanok, amikor közelít, nem lapulok a falhoz, csak elmosolyosom, hiába mennydörög itt nekem. - Ha egy sárkány nem ijeszt meg, akkor miért félnék egy fickótól, csak mert szakállas? - vonom meg a vállamat és még ki is húzom magam, pedig így is magasabb nálam, úgyhogy ez nem igen változik, de ettől még különösebben nem hat meg a dolog továbbra sem. Az azért felkelti a figyelmemet és kissé furcsállom is, hogy lecsitriz egy idős nénit, de egyelőre csak elraktározom magamban az információt és annyiban hagyom. - Eltűnt egy kislány, kb. két hete. Nem hiszem, hogy ezt az aktát becsempészi majd neked ide valaki, mert kiemelten kezelik, de még sem jutnak semmire. Na persze ők nem... de jól sejtem, hogy te jutnál, ha véletlenül én meg tudtam volna szerezni? - igen ezzel még csak sejtetem, hogy lehet hogy nálam van az az akta, de persze nem biztos, hogy itt és az sem biztos, hogy oda akarom adni neki, főleg akkor ha ilyen ellenségesen viselkedik, viszont amennyire utána jártam az idős néni is gyerekkorában eltűnt, talán még kísértetiesen hasonló is az eset, ezért is gondoltam, hogy ki tudja talán felkelti az érdeklődését, mert jól sejtettem, hogy igenis valaki van ezen a folyosó szakaszon.
Mintha érezné a jelenlétemet! Bosszantó, de valahol ezt akartam. Hogy a frászt hozzam bárkire, aki idetévedne, és el tudjam rettenteni. Ehhez képest nem is nagyon keresgél, hanem mintha pont oda meredne, ahol rejtőzöm. Bosszúsan horkantok, tördelem a köpenyem szélét, s bár nem látom magamat kívülről, akaratlanul is dobbantok egyet. Még jó, hogy alattam pont nincs meglazult padlódeszka, mert kész röhej lenne, ha pont én szakadnék be valami még alsóbb szintre. Mondjuk aligha hiszem, hogy ilyesmi előfordulhatna velem, valahogy mindig jó érzékkel kifogom, hogy hová kell lépnem. De vissza a kölyökhöz. - Arról a kis csitriről egy szót se. Megint késik az ebédem. Sokadszor. Úgyhogy ha nem azt hoztad helyette, akkor húzz el. MOST! – Üvöltök ki a folyosó fordulón elbődülve. Most már mutatom magamat. A szakáll, és a hosszú haj ellenére az árnyékból kilesve igencsak deli, és csinos összhatást keltek, de magamat tekintve sosem tudtam felmérni, hogy ez mit jelent, csak Rosamund mondta sokszor, hogy az ő apjához képes mindig szebb voltam. Hát ki tudja. De miben is kéne segítenem? Megint elcsúszott valaki a vizes padlón? Hát annyi baja legyen, remélem a karját is törte közben a nyomorult. Alakom hamarosan a nő felett magasodik, már a puszta árnyékommal is eltakarva a fáklyák fényét. Szinte odapréselem a falhoz, ahogy állok előtte. – Nem fogom kétszer mondani..
Oh látom én a kis rejtett csapdákat, bár nem vagyok biztos benne, hogy azok, hiszen csak a padló repedt, a falak kopottak, de néhol mintha egészen olyan lenne, mint ami szándékosan van még jobban felerősítve, még jobban kidomborítva, vagy épp kilazítva, hogy még nehezebb legyen közlekedni, de valahogy sejtettem, hogy itt nem lesz éppenséggel könnyű dolgom, hiszen nem véletlenül nem jár erre senki sem. Ezért is állok meg és fülelek időnként hallok-e valamiféle neszt, vagy zajt, sőt egy idő után még egy halk varázslatot is elmormolok, hogy feltérképezzem azon túl, hogy az idős néni erre jár időnként akad-e itt más is és bingó! A varázslat egyértelműen jelzi vélhetően, hogy más is akad a folyosón rajtam kívül és nem is olyan messze. Ezért állok meg újfent és kissé megköszörülöm a torkomat. - Hahó! Tudom, hogy van itt valaki, már elég sokszor látták erre jönni Rosamundot. Tudom pletykák, de sokszor a pletyka igazabb, mint a tények. Nem akarok bajt és zavarni sem, de a segítség az jól jönne! - és persze a kíváncsiság is hajt, szó se róla, az is az oka annak, hogy itt vagyok, nem feltétlenül csak a segítség. A fenébe is valaki van itt és ki tudja mióta rejtőzik és miért. Arra is fel vagyok készülve, hogy valami csúfság, Quasimodo típusú alak, akinek valami félresikerült mágia esetleg elcsúfította a külsejét és netán e miatt néz ki úgy, ahogy. Nem fogok megrettenni tőle... reményeim szerint, de akkor is érdekel ki és miért rejtőzik ezeken az eldugott folyosókon és persze tényleg jól sejtem-e, hogy azok az akták, amiknek időnként lába kél itt kötnek ki. Egy ex auror lenne, aki netán valami akcióban csúnyán megsérült? De hát az kit érdekel? A tudása meg van, hogy segítsen másoknak, nem kellene itt ülnie bezárva csak hogy várja a... nem is tudom, hogy mit vár pontosan.
Ezeken a folyosókon gyakori a betört csempe, a meglazult gerenda, hiszen senki sem tartja karban, és Rosemund csak imádkozhat, hogy nem üti agyon semmi, amikor errefelé csoszog. Nekem sosem történt semmi bajom, de biztos ami biztos, a fenti csínyeket itt is alkalmazom, hogy még inkább elriasszam azokat, akik eltévednének, vagy ostobaságból direkt a lezárt szárnyban kiváncsiskodnának. Gyakorta felmosom úgy a hideg kőfolyosót, hogy belekeverek némi habosítót a vízbe, hogy extrém csúszós legyen. Na igen, volt már ebből néhány kartörés, amikor valaki akkorát esett, hogy nem volt ideje párnázást vagy reptetést elszavalni. Nem szoktam senkivel beszélgetni, még Rosamund-ra is sokszor morgok, mert nem túlzottan érdekel, amit mondd. Lehetnék kedvesebb is azért, amit velem tesz, de hát senki sem kérte meg rá, jó ez így. Most is éppen a sötét folyosók egyikén suhanok, ügyesen kikerülve a már említett csapdákat, amiket ha nem is én, de az idő tett oda. Az egyik fordulóban fékezek csak le, amikor észreveszem, hogy mászkál arra valaki, úgyhogy inkább megtorpanok, sötét köpenyemet még inkább a fejembe húzom, és azon drukkolok, hogy bárcsak essen bele minimum térdig abba a korhadt farészba, hogy aztán kedvem szerint eldöntsem, hogy jól kinevetem, vagy még rá is öntök valamit. Csalódott vagyok, hogy idáig eljutott, valami különös érzéke lehet ahhoz, hogyan kerülje el a veszélyt, de hátha ezúttal végre kifogy az ilyenféle.. ihletből. Inkább sietnék vissza az aktákhoz, amiket legutóbb kaptam, mert egész éjszaka nem aludtam, azon tűnődtem, hogy vajon mi lehet a megoldás, és láss csodát, az elmúlt percekben eszembe jutott valami. Csak még megnézem, amíg az az alak pórul jár. Vagy.. ha nagyon beszorulna, valami izgalmas varázstárgyért cserébe kiszabadítom. Úgy sem árt időnként bővíteni a gyűjteményemet. Na lássuk. Hangtalanul lesek ki megint, a várakozás izgalma átjárja minden tagomat. Bárcsak.. Nehogy már egy nyomoronc auror azt higgye, hogy okosabb, vagy ügyesebb nálam. Bénák ezek mind, hogy gebednének meg!
Pusmogják már egy ideje, de mindig csak időnként, hogy nehéz legyen odafigyelni rá, hogy van egy idős hölgy, auror volt, de már jó néhány éve nem dolgozik itt, mégis nem ritka, hogy megfordul az osztályon és az sem, hogy egy-egy aktának olyankor nyoma vész. Tudjuk jól, hogy imádom az érdekes történeteket, ahogyan imádom a rejtélyeket is, úgyhogy nem is kérdés, hogy ez a kis pusmogás is megfogott. Ez van, ha szeretsz beszélgetni, a portással, az irodistákkal, a recepcióssal, az idősebbekkel a liftben. Valahogy az emberek - talán a korom miatt -, de könnyen megnyílnak nekem, meg aztán elég közvetlen is vagyok és talán kissé pofátlan is, hogy gond nélkül akármire rákérdezzek. Végül is mit veszíthetek? Maximum nem kapok választ, vagy nemleges választ kapok, de abba még senki sem halt bele. Ha pedig már ennyi mindent hallok akkor nem is kérdés, hogy megpróbálok utánajárni ennek az egésznek, hogy hová tűnnek azok az akták, hogy az idős néni, aki auror volt miért is tünteti el őket aztán hozza vissza és azok az ügyek mégis hogyan oldódnak meg, amiket senkinek sem sikerült megfejteni. - Oh minden rendben lesz Tony, csak kicsit körülnézek! - köszönök el az idős szerelőtől, aki általában a liftekkel foglalkozik az épületben és ha jól sejtem talán csak pár hónap és nyugdíjba megy. Igazán hiányozni fog, még akkor is, ha néha már előfordul, hogy a mondatai közül elvész az összefüggés, de az idős emberekkel mindig is könnyen megértettem magamat, valószínűleg azért is, mert hozzájuk állok korban közelebb, mint a külsőre velem egyidősnek tűnőkhöz. Elköszönök hát tőle a folyosón, hogy a sötétebb részek felé vegyem az irányt. Próbált lebeszélni, hogy azt mondták neki mindig arra ne tegye be a lábát. Kérem én, ha nem tudja tényleg veszélyes, akkor miért nem tette és ha veszélyes, akkor miért van még itt ez a hely? Na ugye, hogy logikusak a kérdések? Az idős néni viszont erre szokott eltűnni, ezt is mondták és egyszer én is láttam, amikor figyeltem merre cseni el azokat az aktákat. Hagytam azért egy kis időt neki, sőt egyszer szóba is elegyedtem vele a folyosón, de egészen jó beszélőkéje van, hasonlóan hozzám és olyan ügyesen terelte el a valódi válaszokról a témát, hogy még engem is meglepett. Bírom a nénit, de komolyan! Most viszont irány a sötét folyosók kuszasága, most már tényleg érdekel, hogy mi folyik itt, aminek senki sem jár utána.
Az épület 8. szintjén helyezkedik el ez a kicsinek nem nevezhető terület. Mindenki itt dolgozik, akik az épület rendben és karbantartásával foglalkoznak, de akad itt egy sokak számára szinte nem is ismert és került folyosórészleg is, ahová nem igazán jár senki sem, ami már-már a beomlás veszélyét rejti magában, de ennek ellenére mégsem foglalkozik vele senki sem, hogy rendbe tegye, mintha ennek a területnek külön jogosultsága lenne, hogy... így nézhessen ki és ne kérdezze senki az okát.
redit
