2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kicsit elmosolyodom, ahogy felemeli az ökleit. Hiába építette le kicsit az önpusztító függőség, akkor is erős fizikumú és nem szívódtak fel a korábban kidolgozott izmai. - Persze, de én mondjuk izmot se nagyon villantok. - jegyzem meg, az egyik szemöldökömet kihívóan felhúzva, miközben felemelem az egyik karomat és a másik kezemmel átfogom a bicepszem. Legalább is a helyét, ahol a bicepszemnek lennie kéne. Utoljára 11 éves koromban voltam aktív fizikailag, akkor mondjuk arról szólt az egész napos mászkálás, hogy Actonban a környék gyerekeivel bandázzunk és csináljunk zűrt vagy emeljünk el ezt-azt - főleg olyan luxus dolgokat, mint csoki. Aztán jött a Roxfort, aztán anyám halálhíre és onnantól olyan voltam, mint egy sündisznó, aki nem hajlandó visszahúzni a tüskéit és összegömbölyödve tölti az életét. - Igen, lehet, hogy így történt. Csak valahogy olyan kapcsolatai voltak, hogy még is csak ő segített a lehető legközelebb a családom felkutatásában és mielőtt bájosan és udvariasan megkértél, hogy tartsak veled vallomást tenni... - itt ejtek egy “tudod mire gondolok” mosolyt, hiszen konkrétan rám tört a munkahelyemen és sokkolóval ártalmatlanná tett és mágikus bilincsbe vert - ...éppen vele találkoztam volna, hogy elmondja a következő lépést. - sóhaj, fintor, de már nincs mit tenni. Egy lehetőség elszaladt, de egy egészen más ajtó nyílt a jövőre, Riley oldalán, és mivel semmi sem garantálja, hogy ténylegesen Nina megtalálásáról maradtam le, így azt hiszem ha visszaforgathatnám az időt, akkor se változtatnék az egészen. - Nem akarom, hogy miattam bármit is feladj. - szólalok meg, egy kicsit talán színtelenül, amikor meghallom, hogy én is fontosabb vagyok az eddigi pályafutásánál. Ha visszamenne aurornak, mert oda húzza a szíve, akkor meg kéne értenem, hiszen ellenkező esetben én is szabadon akarok cselekedni az életemmel. Valahogy csak össze lehetne hozni a kettőt, ha másoknak sikerült, akkor nekünk is. Nem olyan típus vagyok, akit könnyű kizökkenteni, mégis az, hogy újra úton vagyunk és hogy egészen más minőségben térünk vissza a farmra izgalommal és főleg aggodalommal tölt el. Nem tartom magam se csinosnak, se okosnak, se elbűvölőnek, se bátornak, se… szóval hosszú a lista, amit kifogásolhatnak bennem, amit én minden nap kifogásolok magamban. Az autóban belesüppedek az ülésbe és jólesően veszek egy mély levegőt, mielőtt kimondom a súlyos szavakat, amik meghatározhatják a jövőmet. A jövőnket. - Most, hogy van pálcám és most, hogy van pénzem a tandíjra… én lehet, hogy visszatérnék a Roxfortba.
// Köszönöm szépen a játékot, remélem idővel akad helyünk visszatérni a családlátogatást kijátszani. * - *
Most úgy tűnik, hogy sikerül majd egy békésebb életre orientálódni, de vajon meg tudjuk majd szokni? Én őszintén vágyom rá, Megannak sem árt az érzelmi biztonság, ám ismerem magunkat, ha nem történik valami, hát kiprovokáljuk. Az embernek igenis le kell valahogy vezetni a feszültséget. Párkapcsolati szinten még ott a tojáshéj a fenekünkön, pár óvatos randin túl még semmi komolyabb, nyilván nem fogom felajánlani, hogy máris bútorozzunk össze, lévén mindketten egy lyukban lakunk, hely is alig van. Nálam a múltamból eredő zsákutcák jelentik a féket, neki pedig az, hogy az apja révén érzelmileg úgy be van zárkózva, hogy ezért is kell lassan haladni, nem mert holmi kislánynak nézem, ahogyan azt gyakran hiszi. – Nem kell mindenkinek párbajhősnek lenni. Látod, én sem pálcával vagyok az. – Mutatom az ökleim, a pisztolyt nem kezdek el villogtatni, mert az öreg pálcamágus még megriadna. Élénken él bennem az élmény, hogy az én Meg-em üt, rúg, harap, karmol, ha kell, olyan erős benne az életösztön, hogy a savanyú arckifejezése alapján nem is gondolná az ember. Párkapcsolat viszont ide vagy oda, nem fizetem én a pálcáját, egyrészt mert már anyagilag is megteheti, hiszen nem csóró, és valamilyen szinten ez saját szükséglet, biztosan lenne olyan büszke, hogy nem is hagyná. – Tipikus alvilági figura, sosem tudhatod, hogy nem végezte-e a kanálisban. Ha már megterhelő életmódot él az ember, legalább a törvény oldalán tegye. – Nem vagyok szívbajos, simán nyilatkozom arról, hogy Nox esetleg halott. Az élet túl rövid ahhoz, hogy udvariaskodjunk, másrészt pedig egyértelműsítem, hogy Megnek talán jobb úgy, ha nem köti össze az életét ilyen boszorkányokkal. Na nem mintha én férj alapanyag volnék, örülök, hogy a szüleim révén többé-kevésbé értelmes nevelést kaptam, de a gyomorfekélytől a függőségeim mentén nekem is még gatyába kell ráznom magamat. – Jerry azóta is próbál visszacsábítani, de nem megyek. Az auror léten elgondolkoztam egy nagyon gyorsat, de a kávézó, a farm, nos ezek fontosabbak. Na meg te. – A sorrend egyértelműen opcionális, hiszen minden tőle függ, úgy intézem az életemet, hogy a középpontja ő maga legyen. Beszéltünk róla korábban, hogy a farmra visszavisszem, immár hivatalosan is bemutatni, és ott is tölthetnénk pár napot. Vagy hetet. Jót tenne mindkettőnknek a friss levegő, és a gondtalan, bár nem könnyű fizikai munka is. Így a következő utunk mindkét lakás felkereséséhez vezet, hogy összepakoljunk, majd meginduljunk kocsival a farmra. A road movie életérzés már csípőből megy nekünk.
Arra mondjuk mérget vehet, hogy nem szokásom semmiben sem kényeskedni, azelőtt se volt, de miután túléltük azt a hajszát és büdösen, mocskosan menekültünk, szikláról folyóba ugrottunk, marhákkal szalmán aludtunk… Mindent eltűrtem, még csak nem is panaszkodtam annyit a szokásos szurkálódáson kívül, amennyit más tett volna, a lényeg az volt, hogy még élünk. Most pedig az a lényeg, hogy hiába múlt el a veszély, mégis megmaradtunk egymás mellett és megtalálhattam benne azt, akivel a világ és az élet nem tűnik olyan végtelenül kilátástalannak. Elkezdtek gyógyulni a sebeim, még ha apránként is, de érezhetően. - Tény, hogy senki se járna a nyomomba a Minisztériumból, hogy de azért is legyen pálcám, de… - elhallgatok, hogy kipróbáljam a pálcát, ami hiába nem ad szikrázó eredményt, és készteti Riley-t arra, hogy beharapja az ajkát, mégsem akarom kiadni a kezemből. Olyan érzés, mintha hiába nem lenne tökéletes, magamat látnám benne és egy aprócska reményt arra, hogy először ugyan gyengécskének tűnik, egy átlagos pálcának, de idővel majd talán… összeszokunk? Minden esetre a férfi kérdésére egy kicsit megforgatom a pálcát és eltűnődve válaszolok. - Nincs az a pálca, amitől hirtelen párbajhős leszek, de azt hiszem, hogy jól választottam. Megelégszem vele. - ejtem ki a furcsa szavakat, hiszen mindenki a látványos erőt szokta kutatni, és első alkalommal a pálcám ragyogó szikrákat vetett, végül még se engedelmeskedett. Talán most éppen az ellenkezője lesz, tökéletlen pálca, ami tökéletessé válik idővel. Milyen romantikus gondolat, nem csoda, hogy nem mondom ki hangosan, Riley kinevetve az idős Ollivander pedig vagy leborulna előttem, mert azt hinné, hogy érdekel a pálcák lelke, vagy hülyének nézne, mert teljesen badarságokat beszélek, mert az egész nem így működik. Kifizetem a pálcát, elveszem azért a dobozt és a kártyát a leírásokkal, hogy belerakjam a mágikus eszközt és egyelőre csak belesüllyesszem a táskám mélyére. Végzett boszorkány vagyok, akárhol szórakozhatok vele, nem kell itt a boltban vagy a nyílt utcán égetnem magamat, ha valami félresikerül, márpedig ahogy magamat ismerem… Meglep a témaváltás, de ahogy kilépünk a boltból kicsit elhúzom a számat és csalódottan pillantok fel a magas férfire, és ez persze nem neki szól. - Küldtem neki egy levelet, de szőrén szálán eltűnt a képből, ami kicsit mondjuk gyanús lenne, ha nem tudnánk, hogy semmi köze nem volt az egészhez. Így inkább lehet, hogy igazad volt, én csak a vak reményt láttam benne és soha nem néztem utána az alvilági életének, vagy lerázott, vagy felemésztette, bármibe is keveredett, nem tudom. - mondom egészen hosszan és egy kis frusztrált düh is keveredik belé. Persze azt nem tudhatom, hogy olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy Nox nemrég megkapta a levelemet és fogalmazott is választ, de ezúttal én vagyok az, aki eltűnik a szokott helyéről és így később kapja kézhez a választ. - És te a régi kollégáiddal? - billentem félre a fejemet fürkészően, hiszen hátra hagyta a fejvadász életet, de ki tudja, lehet hogy hiányzik neki az izgalom és a hajsza, hiszen olyan magabiztos volt végig, hogy szinte Supermannek éreztem, én meg a kis bajbajutott tehetetlen hölgy voltam. Persze nem így volt, mert néha sikerült feltalálnom magam, rúgtam, haraptam ha kellett, de végtére is, ő mentett meg engem és nem fordítva. Nem tudom pontosan, hogy hogyan megyünk a farmra, így amikor az Abszol út közterére érünk, ahol hetekkel ezelőtt belovagolt - aminek az emléke minden nappal szélesebb mosolyt csal az arcomra, most is -, kicsit megtorpanok.
Engem határozottan felvidit, hogy ennyire hasonlítunk. Talán éppen az lenne a fura, ha az egyikünk a varázsvilág rabja lenne, ha nem tudna egy párnát lebegtetés nélkül felemelni. Van egy olyan érzésem, hogy ha Meget visszaviszem majd a birtokra, nem játssza majd a kényes királykisasszonyt, simán kilovagol velem a határba, akár állatot is csutakol. Na nem mintha rá akarnám erőltetni mindezt, de apám már nem lesz fiatalabb, az pedig fel se merül, hogy házimanót fogadjon. A kapott jutalomból nem keveset hazaadtam, nem csupán Jackie miatt. Nekem felesleges lett volna olyan sok, éppen csak a kávézóra kell, hogy elég legyen, és hogy pár hónapig ne izduljak a betevő miatt. Az egész ház úgyis az enyém lesz, na meg a fiamé, de igenis el kell gondolkozni rajta, hogy ha a szüleimmel történik valami, mi legyen Jackie-vel. Megan ugyan nagyon kedves volt vele, de nem szándékozom őt pótanyukaként pozicionálni, de most vissza a pálcaboltba. Megan a kezembe csúsztatja az övét, de tőlem ugyan hiába vár megerősítést. – Nem árt, ha van pálcád. Ettől még nem kötelező. – A pálca egyféle újlenyomat is egyben, a varázstudományunk fókusza, és ha elveszítük, érdemes pótolni. Ha már rászánta magát, hát próbálgatás nélkül nehéz megtalálni. Igyekszem beharapni az ajkamat a bénzásokat látva, nem szokásom a kedvest kinevetni, inkább karbafonom a kezemet, s időnként elfordulok, nehogy kiüljön az arcomra valami túl vidám fintor. – Remélem olyat sikerült választanod, amivel meg tudod magadat védeni. – Fűzöm hozzá a saját gondolataimat, Serrano ugyan az azkabanban, s egy kávéház leendő tulajdonosaiként aligha hiszem, hogy alvilági alakokkal kéne foglalkoznunk, ám haragosaim száma nem csökkent, csak mert amúgy profilt váltottam. Sőt, nem árt továbbra is formában maradnom, hiszen most már itt van ő, a tényleges vesztenivaló. – Azóta nem találkoztál Nox cimboráddal? – Kérdezem mintegy mellékesen, hiszen egy jó ideig azt hittük, hogy ő állhat a fenyegetőzések, zsarolás hátterében.
Csak elmosolyodom arra, hogy ő is mindig elfelejti a létezését is a pálcának, biztos így harminchoz közeledve már nehéz észben tartani az olyan apróságokat, mint a varázseszköz, amivel hét évig kellett kötelezően kalimpálni az iskolában. Most kivételesen nem mondom ki a kekeckedő gondolatokat, amiket játékosan oda-vissza passzolgathatnánk, valahogy túlságosan arra koncentrálok, hogy erőt gyűjtsek a jelenlétéből és végre belépjek a furcsa, mágiával telt boltba. Teljesen tanácstalanul nézek Riley-ra, pedig tudom, hogy ő se tudja jobban a választ, mint én, mégis tőle várom a megváltást, de ahogy befejezi a beszédet megvonja a vállát egy kicsit sikerül felélénkítenem magamat. Nem az paprikáz fel, hogy nem tud segíteni, hiszen nincsenek irreális elvárásaim felé, amennyire megismertük egymást ennyi idő alatt pontosan tudom, hogy ő is mugli származású és nem különösebben támaszkodik a mágikus ketyerékhez. A gondolat idegesít fel, hogy tíz évig elláttam magamat, minden segítséget elutasítva, most pedig egy boltban se vagyok képes vásárolni, tőle várom a válaszokat ahelyett, hogy én oldanám meg, ahogy eddig. - Igen, csak egy egyszerű pálca, akármilyen, teljesen mindegy… - veszem vissza a szót, de az idős Ollivander arca ha lehet még jobban elsápad arra, hogy ennyire félvállról vesszük a pálcák fontosságát és hogy azt se tudom milyen volt az előző. Halkan mormogni kezd az orra alatt egy egész litániát a pálcák egyediségéről, fontosságáról, én pedig a kezemet Riley kezébe csúsztatva suttogok oda. - Azt hiszem kapásból a bögyében vagyunk. Lehet butaság volt és tényleg inkább csak hagynunk kéne az egészet a fenébe. - mondom, de mire a végére érek a mondatnak az idős férfi egy hosszúkás, fekete papírdobozzal fordul felém, benne egy hosszú, melegszínű, érdekesen faragott darabbal.
- Mire vár kisasszony, vegye a kezébe! - szólal meg a férfi, én pedig sután összenézek Riley-val és óvatosan a varázstárgy felé nyújtom a kezem, aztán megelégelve a szerencsétlenkedésemet egy határozott mozdulattal veszem ki és azonnal meg is suhintom csak úgy a levegőbe, ahogy tizenegy évesen tettem életemben először. A pálca akkor aranyos ragyogással adta tudtomra, hogy elfogad engem és mégis egy év se telt belé már eszébe se volt, hogy engedelmeskedjen. Már el is felejtettem az első évet, amikor még minden rendben volt, nem jött meg a hír a családomról, egészen... jó életem volt a Roxfortban. Aztán elmúlt. Most sincsenek túl magas reményeim, az a pálca is megunta a tehetségtelenségemet és végül használhattam volna fogpiszkálónak is, csak hogy hasznos legyen. Most is érzek valami melegséget, valami kapcsolatot, de nem lesz nagy látványos fény, ám az ellentettje se a hirtelen rombolással, ami olyan jellemző, ha valaki mellényúl a pálcával. Inkább olyan érzés, mintha a láthatatlanul markolna rám a mágiája éppen olyan erősen, ahogy én markolok belé. - Milyen érdekes, talán mégiscsak tévedtem… - morfondírozik az öreg, de mikor nyújtaná a kezét, hogy visszavegye a melegszínű pálcát visszahúzom a kezemet és magamhoz ölelem. - Nem! Mármint… Tökéletes lesz. Csak nem szeret feleslegesen villogni, ahogy én se. Azt hiszem. - ellenkezek, és nem engedem ki a pálcát a kezemből, azonnal elkezdek a szabad kezemmel az övcsatommal babrálni, ami a készpénzemet rejti tértágító bűbájjal bűvölve. Magamtól még egy vázát se tudnék átszínezni, szóval persze, hogy megtartottam az övet, amiben a kincset találtuk meg Riley-val. Eszembe se jut rákérdezni, hogy mik is a pálca jellemzői, pedig ott sorakozik egy kis kártyán a tokjában: Vörösfenyő, thestrál mag, 11 ¾ hüvelyk, visszafogottan rugalmas. Fizetni készülök, tényleg megvéve az első pálcát, amit csak a kezembe adott, kérdés nélkül, de az az igazság, hogy nem lustaságból vagy frusztráltságból teszem, mert utálok vásárolni, hanem mert tényleg éreztem… valamit.
- Nekem is van, már amikor eszembe jut, hogy magammal vigyem. – Ebben eléggé hasonlítunk, a mugli származásunk kapcsán erős bennünk még mindig a varázstalan lét. Az apám is a hadseregben szolgált, mielőtt még auror lett volna, de az otthoni tennivalókhoz ugyanúgy nem használunk varázslatot. Úgymond a kétkezi munka nemesít. Ebben a mentalitásban nőttem fel, s ahogyan Megan is látta abban a pár órában, talán csak a merengő utal rá nálunk, hogy bármi mágiához közünk van. Az egy elég erőteljes varázstárgy, apám a közel húsz éves szolgálatért kapta, nem csak úgy van nekünk. Éppen kapóra jött, amikor Serranot akartuk leleplezni. Anélkül is hittem Megannak, de így, hogy bizonyítást nyert, hogy köze sincsen hozzá, egyértelmű volt, hogy nem őt kell a bíróságra bevinnem. Épp csak annyira, hogy az ártatlansága hivatalos legyen. Rajta felejtem a tekintemet, ahogyan a puszimat reagálja le. Én magam is így érzek, belassultunk, végre meg tudtunk nyugodni. Nem mondom, hogy a cigi nem hiányzik, ám az talán a folyamatos rohanás, örökös stressz levezetésére szolgált. Még most is rengeteg ellenségem lehet, többel viszont talán már nem bővítem ezt az elit kört. Ráérünk tervezgetni. Belépve előre engedem, itt nem kell attól tartani, hogy hozzá vág valaki egy korsót, mint egy kocsmában. Nem gyakran szoktam könyvesboltban járni, mint a Czikornyai és Patza, de Ollivander pálcaboltját még jobban elkerülöm. Tényleg nem az én világom. Biccentek az öregnek, ezáltal jelzem, hogy nekem nincsen kérdésem, csak kísérő vagyok. Mégis felém irányul a kérdés. – Én sem tudom uram. A kedvesemnek szeretnénk egy hozzáillő pálcát választani. Mindennapi használatra. Azért tudja megvédeni magát, pajzsbűbáj szempontjából gondolom olyat érdemes választani, ami mondjuk a szill. – Vonom meg a vállamat, a pálca magját már tényleg nem tudom megtippelni, auror voltam ugyan én magam is, de ahogy Megan is ismer, az ököl és a pisztoly kombinációja számomra mindig is előrébb való volt.
Jól sejti, hogy a nyomásra lehet, hogy megroppannék, szükségünk van mindkettőnknek időre talán, nem is csak nekem, hiszen a pénzzel Riley kezébe is olyan lehetőségek hullottak, amikre azt hitte, hogy még hosszú éveket kell várnia. A kávézó, amit felvetett, a nyugodt élet, meg kell ismernie a vágyait és meg kell tudnia, hogy egyáltalán beleillek-e mindebbe a magam nyúzott, sokszor keserű mindenségemmel. És előttem is új utak nyíltak, még ha nagyon apránként is haladunk, és talán még több ajtó áll előttem, mint ahogy most hiszem, a több ezer éves cégérre felpillantva. - Csak egy dísz lesz, hogy ne nézzen senki kapásból kviblinek. Nem mintha bajom lenne a kviblikkel vagy a muglikkal, hiszen mugli családból származom, csak utálom a hülye kérdéseket. - válaszolom, hiszen nagyon is egy lapon vagyunk abban, hogy ő is előbb nyúl a pisztolyért és a mugli módszerekért és én is. Mármint a pisztolyért nem, a legdurvább fegyverem egy pillangókés, amit még gyerekkoromban szereztem és gyakran gondoltam rá, hogy azzal fogom megvédeni anyát, ha apa agya eldurran, de… nem volt merszem elővenni soha. Amikor puszit ad a fejemre lehunyom a szemem és elmosolyodom, már nincs bennem a rémület, hogy hozzám ért, hogy közeledik, mindez már a múltté, pedig hónapokkal ezelőtt sikitófrászt kaptam volna még attól is, ha nyilvánosan ilyen puszit ad, mert nem vagyok hozzászokva és hirtelen a zavaromban úgy érzem, mintha minden szem ránk tapadna. Pedig egyáltalán senki sem figyel ránk, egyrészt, mert egészen sokan vannak az Abszol úton, másrészt, mert tőlünk pár méterre egy párocska olvad össze és még rájuk is alig hederítenek. Erőt merítek a támogatásból és belököm a nehéz ajtót, meg se várva, míg Riley elém lépne, hiszen húsz évig voltam magamban, soha nem nyitogatták előttem udvariasan az ajtót, aztán megcsap a furcsa papír, fa és megállapíthatatlan illat elegye - talán ez a mágikus kisugárzás. Pennabolti eladóként a hely egészen megnyugtató, de amikor meglátom a pult mögött egy erős nagyító alatt foglalatoskodó ki tudja mennyi idős, összeaszott öreget, elszáll a nyugalom. Nem azért, mert csúnya, sőt, nem is kimondottan látom csúnyának, inkább különlegesnek, hanem azért, mert a tányérszerű fakó ezüstöst tekintete lassan felénk fordul. Emlékszem már, gyerekkoromban őszintén megijedtem, amikor bejöttünk, mert ugyanilyen vak szemekkel meredt rám. Ma viszont felnőtt vagyok, nem tizenegy éves, és nem is egyedül. Előrébb lépek, hogy megszólítsam, a karjaimat tüntetően összevonva magam előtt, ami jelzi, hogy valójában nem is igazán akarok itt lenni. - Jó napot, szeretnék egy új pálcát vásárolni, mert a régi… már nem lesz meg. - akadok meg egy kicsit, hogy hogyan is fogalmazzam meg, hogy azt se tudom mikor hagytam el, mikor törtem el, csak órákkal később vettem észre, hogy baj van. - Milyen szörnyű veszteség! - szólal meg, a köszönésről megfeledkezve, mintha azonnal kissé visszatérnének a gondolatai a pálcakészítéshez. - Gyertek közelebb, milyen pálcáról beszélünk? Fája, magja, hossza, rugalmassága?
- Őőő… - pillantok Riley felé, nem mintha nagyon remélném, hogy tudja helyettem a választ, még is honnan tudná, de teljesen tanácstalan vagyok. Nem emlékszem. Az igazi boszorkányok, akik minden kis részletet kielemeznek és végtelenül büszkék, ha belelátják a fényes jövőt a pálcájukba most tuti felhúznák az orrukat és ciccentéssel, de én ha meggebedek se mondom meg neki, hogy milyen pálcám volt. Olyan fa és bot alakú.
Időnként még most is zaklatottan ébredek, s nem tudom, hogy hol vagyok, ami az elmúlt éveknek köszönhető. Az ócska motelszobák, a tehervagonok, a kis teherautók platói, ezek egyike sem túl eszményi alvóterület, s fura úgy otthon lenni, hogy nem kell rohnanom sehova. Megannal azért óvatosan haladunk, mert bár igen gyors volt a megismerkedés, én magam sem akarom, hogy gyorsan tovatünjön a láng. Igenis fel kell mérni, hogy ez afféle válsághelyzetben szövödő vonzalom volt, vagy pedig több. Még a pénz ellenére sem vettünk saját házat, nem költöztünk össze, talán megrémiszteném az ilyesmivel, főleg hogy alaposan elnevetgéltünk rajta, hogy házasság, gyerek, hasonlók, holott én a múltamból adódóan már túlvagyok mindkettőn. A korom ellenére mégsem rohanok, pedig legbelül igenis merem sejteni, amit egyszer már feldobtam talányként, hogy ő az igazi. Legalábbis magamban tudom, neki nyilván nem mondanám, mert még elriad mint valami őzgida. Észrevenni rajta a változást, már nem harapja be oly dacosan azt a csókolnivaló ajkát, a pillantása sem olyan konok, így talán merhetem remélni, hogy ha én lassacskán kigyógyulok a koffeinfüggőségben, meg a gyomorfekélyem is rendeződni látszik, már ő sem utálja annyira a világot, mint egykor. – Tudod, hogy nem vagyok éppen a pálcák híve.. Ha ezt akarod, akkor legyen pálca. – Bólogatok, tudhatja, hogy én mindig úgy készültem, hogy puszta kézzel is meg tudjam magamat védeni, ott a mugli pisztoly, na meg a velemszületett fortyélok. Ha én elhagyom a pálcámat, vagy eltörik, lehet, hogy hetekig észre sem veszem. – Nem sietünk sehova, válogass csak. – Nyomok egy puszit a feje búbjára, mert még mindig én vagyok a lényegesen magasabb. A saját pálcám tényleg a legegyszerűbb tölgyből készült, ami bárki kezében működne, még háztartási bűbájokra se használom, lumos helyett meg ott a zseblámpa. Egyszerű lélek vagyok, aurorként is az orrom után mentem, a helyszínelő varázslatokat jellemzően kihagytam. Átkok helyett egy jól irányzott állra mért ökölcsapás lényegesen hatásosabb.
Már hónapok teltek el azóta, hogy megjártuk a poklot, ahogy a hoppanálva, kocsikázva, vonatozva, úszva, lélekszakadva menekültünk az elől a korrupt nyomorult elől. A pénzt még mindig nem éltem fel, lényegében ugyanúgy élek, mint eddig, nem engedek meg magamnak semmivel se többet, de tagadhatatlan, hogy az életem megváltozott. Ha az utcán meglátok csevegő barátnőket vagy egy csókolózó párt, akkor már nincs bennem a belső késztetés, hogy véletlen beléjük rúgjak, sokkal gyakoribb vendég a mosoly az arcomon, még ha még mindig gyakori is, hogy bambulás közben elkomorodom. Ugyan gondolkoztunk azon, hogy valami különleges mágikus fókusszal kéne próbálkozni, ha a pálcával az iskolai évek alatt olyan sikertelen voltam, hogy igazából még fogpiszkálónak is hasznosabb lett volna, de az az igazság, hogy úgy érzem, hogy felesleges lenne. Kell egy pálca, hogy legalább ennyivel beleilljek a boszorkányok és varázslók társadalmába, de használni úgy se fogom, ahogy valószínűleg azt se használnám, amit helyette találunk. - Köszönöm, hogy eljöttél velem. - pillantok oldalra, miközben megigazítom a mugli katonai szimatszatyrot az oldalamon, amiben néhány holmim bújik meg. Nyár van, de angliában ez nem jelent túl gyakran döglesztő meleget, minden esetre itt is mindenki nyáron nyaral és megy el a családját látogatni - már akinek van. A Roxmortsi Pennabolt lényegében szeptemberig üres, Calamusnak egyáltalán nincs szüksége rám, így hát azon kívül, hogy fogalmam sincsen hogyan fognak reagálni a szülei, ha most más minőségben térünk vissza hozzájuk, nincs miért nemet mondanom az utazásra arra a kedves kis farmra. - Bemegyünk, megveszem az elsőt, amit a kezembe ad is kijövünk. - vonom meg a vállamat, mintha arról akarnám biztosítani, hogy nem fogom az idejét húzni, alapvetően a ruháimon látszik, hogy nem vagyok az a boltban válogatós fajta. Nem mintha ez a pálcákkal tényleg így működne, hiszen Ollivander elméletben csak olyat ad el, ami tényleg passzol a varázslóhoz, bár nálam nagyon félrenyúlhatott vagy csak simán inkább vagyok kvibli, mintsem boszorkány. Vajon mi lett volna, ha meg se kapom a levelet? Veszélyes kérdések... Mielőtt bemennénk még kicsit még elhúzom a számat, hallottam, hogy Ollivander nem éppen az a fajta kereskedő, aki repes örömében, ha viszontlátja a vevőjét, inkább féltve őrzi a kis pálcáit és nagyon cicceg, ha valaki elhagyta vagy eltörte a sajátját. Először kívülről nézek végig a bolton, de aztán inkább Riley-ra pillantva merítek erőt, körülbelül úgy érzem magam, mintha foghúzásra érkeztünk volna.
Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Ollivander Pálcaboltja 2020-12-18, 10:28
Ollivander Pálcaboltja
Az Abszol úton minden augusztusban nagy a sürgés-forgás, hiszen közeleg a szeptember és a Roxforti tanév. Minden kis boszorkánynak és varázslónak az élete megváltozik, amikor végre betérhet Ollivander Pálcaboltjába kiválasztani a varázspálcáját. Illetve, ahogy tudni levő, a pálca választja a gazdáját és nem fordítva, ahogy Garrick Ollivander nem restell okítani a fiatalságot. Az idős férfi hosszú évtizedek óta foglalkozik a varázspálca készítés művészetével, megkérdőjelezhetetlenül európa legjobbja, ami nem is csoda, hiszen úgy tartják, hogy a család boltját időszámításunk előtt alapították ősei. Természetesen minden eladó darab általa, vagy ősei által készült, az évszázadok során számtalan alapanyaggal kísérletezve, de végül jobbára főnixtollal, sárkányszívizomhúrral vagy unikornisszarvval megtöltve a pálcafákat. Ha belépsz a régi, kissé poroskás épületbe polcok százai tárulnak a szemeid elé, rajta pálcák ezreivel külsőre jellegtelen színes hosszúkás tokokban, amiknek talán soha nem is akad gazdája vagy talán évszázadokig áll majd a polcon, mielőtt rátalálhatna az igazi. Látszólag rendszertelen stócokban vannak becsúsztatva a mágikus eszközök, ám Ollivander pillanatok alatt elő tudja kapkodni a megfelelőket, ami a jellemedhez, képességeidhez illeszkedhetsz. Közel tévedhetetlen az öreg, ami a hosszú évek tapasztalatából is fakad és természetesen abból, hogy a pálcát igen csak egyedi módokon közlik a forgatóval, hogy óhajtanak-e engedelmeskedni vagy sem. Lépj be hát, ne rémítsen a szellemekhez illő, ezüstös holdtányérhoz hasonlatos szemek, amik felbukkannak a félhomályos sorok között, ősz haj és fakó bőr, hiszen nincs mitől tartanod, csak a bolt tulajdonosa érkezik, hogy kezedbe adhassa az első pálcádat - vagy morgásokkal tűzdelve a többediket, ha nem első alkalommal érkezel.
