2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Amikor egyértelműen int, hogy menjek közelebb, hát megteszem, mert akkor ezek szerint nem fogom zavarni őt, vagy a csapatát, bár gondolom azért olyan nagyon sok ideje nem lesz most beszélgetni velem. Nem is gond, én is úgy számoltam, hogy maximum pár szót váltunk, vagy annyit sem, aztán majd amikor már túl vannak a versenyen akkor beszélgetünk. Azért remélem, hogy nem akar majd mindenkinek hirtelen bemutatni, hiszen tudja jól, hogy én nem vagyok annyira nyitott, mint ő. Jó lenne, de az életem túlságosan macerás és e miatt általában visszafogom magamat, mert úgy sokkal egyszerűbb, mint belemenni valamibe, aztán csalódni. - Így már érthető. - mosolyodom el nevetősen, hiszen komolyan hideg van. Rajtam kabát és még egy sálat is a nyakamba nyomtam, bár úgy fest itt a többség jobban bírja a zimankót, de lássuk be, hogy víz mellett amúgy is hűvösebb van, mint alapból és alapból sincs éppenséggel meleg. - Hello és hajrá! - intek a másik három fickónak. Láthatóan igen ők is olyan lazák, mint amilyen Isaac. Ők is elég könnyedén kezelik az életet, ha ilyen időben itt eveznek majd a vízen és ilyen kis rucikban ugrálnak. Nem is tudom ez a testhezálló cucc... Mondjuk tény, hogy jól látszik így, hogy Isaac tényleg nem az a fotelban tespedős típus, aki gyűjti a zsírpárnákat, hanem jó sokat mozog és ez látszik a testén is nagyon jól. Feltartani viszont tényleg nem akarom ,hiszen mindjárt kezdenek. - Ha mindenki olyan itt, mint te, akkor nem fogok unatkozni és persze, azért jöttem! Talán még fütyülni is fogok, ha győztök. - széles mosoly és ezúttal bár ő nem teszi, de ha már elhívott és ennyire rendes akkor én hajolok oda, hogy adjak egy puszit, olyan szerencsehozó félét. Na persze erre máris a másik három kapva kap az alkalmon és jön egy kis fütyülés. Csak nevetve megrázom a fejemet, aztán irány a lelátó. Isaac tényleg nagyon rendes srác, de még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy melyik oldalon tolja a bringát és lássuk be, hogy ez a feszülős cucc, meg a többi feszülős cuccot viselő pasas... hát nem sokat segít, hogy döntésre jussak és hát attól, hogy netán nem a pasik érdeklik úgy se számít, ha a szüleim valami számukra alkalmas akárkihez akarnak majd minden áron hozzáadni.
Egyrészt nem várom tőle, hogy eljőjjön, és ha már eljön, sokáig is maradjon, csak reménykedek, hogy a korábbi levelezésünk, na meg a múltkori összetalálkánk kapcsán annyira bizalmat szavaz az alkalomnak, hogy legalább egy próbát tesz. Olyan rosszkedvű volt, fel akartam dobni a hangulatát, ám néhány halovány mosolyon túl azért éreztem, hogy neki ennél több kell, noha megindult valami az olvadás útján. Ez a mostani egy kötetlen program, amit nem rá építek, már korábban el volt tervezve, így a becsatlakozási alkalomnak is tökéletes, ráadásul még csak nem is randi, nem romantikus helyszín, de nem is annak lett szánva, így is megismerhetjük egymást egy kicsit jobban, ha nem kell pusztán a másikra koncentrálni. - Ezért ugrálunk. Hadd mutassam meg a többieket, Jerry, Russel, és Clive. Ő itt Becca, egy nagyon kedves barátom. – Bólogatok mind a négyük felé, a lány felé a bemutatkozásnak nincsen semmi felhangja, és hát ő is érezheti, hogy olyanokkal barátkozom, mint én magam, mert az evezőtársak se ítélik meg egyetlen pillantással, nincsen macsós kacsingatás, sem pedig összeboronálós mosolygás, egyszerűen vidáman rá kórusban, de többre most aligha van lehetőség. Elengedem őket, s meg is indulnak, lassacskán vízre téve a hajónkat, már csak pillanatok választanak el attól, hogy be kelljen szállnunk, s a folyó közepére evezve várni a startot. Addig még azért átadva többieknek a munkát, még maradok itt picit, hogy ne csak nézőként drukkoljon, hanem válthassunk néhány szót is. - Köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, hogy nem éppen a legjobb fej tőlem, hogy ebbe a csípős hidegbe kicsallak, de hátha jót tesz neked, hogy ha megismersz másokat. Jó lesz a kaja is, ezt garantálhatom. Na lassan mennem kell, drukkolsz ugye? – Nem, se puszi, se vállsimi, mert még úgy érezheti, hogy túlzásba viszem. Ez most egy szabadtéri hülyülés, a lelkizést majd egyszer megint elővesszük. Most csak a már megszokott fülig érő vigyor ül az arcomon, amiből nem is nagyon lehet kizökkenteni. A társaim már szólongatnak, és integetnek, hogy mi a halál faszáért húzom itt az időt. Persze csak ugratnak, tudják ők, hogy ha már vendéget hívtam, nem hagyhatom ott egy szó nélkül.
Gőzöm sincs, hogy egy ilyen versenyre, összeröffenésre illik-e vinni valamit, főleg ha esetleg győznek, vagy pont azért, mert nem, és e miatt sikerül kissé késésben lennem, mert végül arra jutottam, hogy valami apróságot mégis csak illik vinni, maximum nem adom oda, ha mégis úgy látom, hogy értelmetlen, bár Isaac nem az a típus, aki bármire is nemet mondana, vagy bármivel ne értene egyet, netán ne örülne. akármit adok neki valószínűleg értékelni fogja, sőt már jó eséllyel azt is, ha megjelenek és mondjuk nem kések el. Az utolsó pillanatban tűnök fel a közelben és keresgélek szemmel, hogy vajon hol lehet. Nem vagyok hozzáértő, sőt még nem is voltam ilyen versenyen, ezért végül a lelátó felől közelítek és amikor találkozik a tekintetünk akkor integetek is neki. Látszik rajtam, hogy bizonytalan vagyok és nem tudom, hogy közelebb illik-e menni, főleg hogy ott vannak már a csapattársakkal és gondolom készülnek a versenyre lelkileg, meg mindenhogy, bár fogalmam sincs nem fagynak-e meg. Rajtam sál van és meleg kabát, ők meg valami kis egyen dresszben, ami szerintem nem lehet valami meleg viselet és hát a baseball sapka se melegít valami sokat lássuk be. - Nem fagysz meg? - ezt inkább csak messziről tátogom, ha csak nem int, hogy menjek nyugodtan közelebb arra a pár percre, amíg nem indulnak. Nem tudom mi a szabály és tényleg nem akarok zavarni. A végén még jön valami rendező és elküld a fenébe, hogy miért nem várom meg a verseny végét, ahogyan mindenki más és ülök le türelmesen. Csak hát nem tudom, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Elég sok láthatóan a rokon, meg családtag, tehát nem valami hivatalos versenyről van szó, vagy legalábbis nem egy komoly versenyről, de attól még tuti, hogy vannak szabályok, amiket illik betartani. Amúgy is itt a barátai vannak és elég ciki lenne már a legelején elvágni magamat, hogy valami rossz vélemény alakuljon ki rólam bennük, főleg ha ahogy mondta utána még be is ülünk valahova.
Fogalmam sincsen róla, hogy Rebecca vajon eljön, hiszen összesen kétszer találkoztunk, inkább a levélváltásaink voltak hosszasak, de azért reménykedek. Olyan negatív és rosszkedvű volt tegnap, tele a feje csupa családi gonddal, még az is elképzelhető, hogy már elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg. Kora délután van, az idő kissé csípős, a folyó felől nem éppen kellemes a szellő, ami fúj, de hát a poén kedvéért igenis megemberelheti magát az ember fia, így rövid, tapadós nadrágban, és sárga egyenmezben feszítek a többiekkel összefonódva. Négyen ülünk majd a vizen, s egyszerre mozgunk. A fejemre baseball sapkát is húztam, amin szintén a csapat címere, ránk jellemző vicces módon egy hód foglal helyet, jelezve, hogy nekünk a víz bizony nem akadály, hanem lételem. Fülig ér a szám, ahogyan megbeszéljük a taktikát. A többiek olyan komolyan veszik, mintha minimum valami világbajnokság, de legalábbis az olimpia lenne, holott ez csak amolyan öregfiúk bajnokság, és nagyjából mind az öt csapat be fog velünk ülni a közeli kikötői sörözőbe, ahova a családtagok, és barátok is jönnek majd, hiszen a folyó mellett az alig kétszáz méteres távolságon végig padok vannak felállítva, pereces stand, ahova egyes nagyik még házi sütit is hoztak, na és persze égetett szeszből sincs hiány az időre való tekintettel. Azért tekergetem rendesen a fejemet, hátha feltűnik a lány, akivel olyan jól elvoltam tegnap. Alig egy perc van még az indulásig, de még a domboldal mögött feltűnhet. Remélhetőleg jobb lesz ma a kedve, ha pedig nem, akkor majd én felvidítom. Főleg, hogy most nem csak én leszek itt neki, hanem még egy kiló, hozzám hasonló érdeklődésű fazon.
- Hát persze! A pincérnő is csak azért nem kacsintgat rád, mert nem vagy egyedül. - nevetve rázom meg a fejemet. Szó se róla könnyedén el tudja űzni az ember rossz kedvét. Nem is tudom, hogyan csinálja igazából, de tényleg profi benne. Valahogy mindenből viccet csinál és közben mégis komolyan tudja venni az életet, csak nem véresen komolyan. De azért akkor is úgy vélem, hogy ehhez kell, hogy olyan előélete legyen, amilyen és nem olyan családja, mint mondjuk nekem. - Igazság szerint nem nagyon vittem be senkit sem eddig a farkasverembe, és egyik kapcsolatom se tartott sokáig, úgyhogy... De kétlem, hogy megfelelne nekik bárki is, akit én választok. - na igen eléggé más az ízlésem, mint a szüleimnek. Ők nagyon komolyak, túlságosan is komolyak, én ellenben a lazább alakokat szeretem és pont e miatt nehéz elképzelni, hogy olyat tudnának nekem választani, aki nekem is jó lenne, meg aztán amúgy se hiszem, hogy bárki is megfelelne nekem, akire ők mutatnak rá, már csak elvből sem. Ez az elrendezett házasság dolog annyira ódivatú és persze totál lelombozza az embert, főleg hogy én nem terveztem, hogy mostanság férjhez megyek, hiszen annyi mindent csinálhatnék még a suli után. - Akkor végképp nem csoda, ha mindent ilyen pozitívan fogsz fel, ha mások is eleve ezt ragasztják rád. de nem is baj, neked azt hiszem ez áll jól. - szolidabb mosollyal pillantok rá és tápászkodom most már én is fel. Ezek szerint holnap is leruccanok Londonba, addigra már nem lesz itt a családom sem, így nem fogok velük összefutni, ami határozottan jó hír. Mindenesetre kíváncsi vagyok ilyen ez az evezős verseny, aztán még esküvőre is megyünk... Más volt csak levelezni Isaackel, most meg belecsöppentem a világába, ami nagyon úgy fest tényleg jellemzően olyan, ahol nincs megállás egy pillanatra sem és persze unatkozni se nagyon szokott, ami jól is áll neki. - Jól van. A bátyám imádna téged, jobban aggódsz miattam, mint ő és ez nagy szó! Szia! - viszonozom a puszit, bár elsőre meglep azért a gesztus, főleg hogy csak egy érkezik, nem kettő, ahogyan megszokott lenne. Azért még pár pillanatig nem tudom megállni, hogy ne nézzek utána, ahogyan távozik a kutyákkal. Mintha minimum valami fényár venné körbe, tényleg annyira pozitív alak, hogy az valami hihetetlen. Irigylem, de komolyan. Most viszont még dolgom van, gyorsan lezavarom a bevásárlást, mielőtt megcéloznám a vasútállomást, hiszen a vonat nem vár.
- Nem is tudom. Nem látom értelmét bármin is keseregni. A humor szerintem segít. Na meg a karizmám, aminek te is alig tudsz ellenállni. – Rázom a fejemet mosolyogva, itt tényleg a humor a lényeg, a vonzalom az meg egy másik dolog, amit vagy érez az ember, vagy nem, így csak a magabiztosságomban bízhatok. Na nem feltétlenül Beccát illetően, hiszen még csak most találkoztunk ismét egy hosszú idő után. - Igen, ez tényleg szíves így, de ha lenne egy erős férfi a közeledben, aki mondjuk sikeres, azzal be tudnád tömni a szájukat. Hogy vélekedtek eddig a párválasztásaidról? – Ez azért érdekel, hiszen mostanság Becca nem úgy tűnik, mintha komoly kapcsolatban élne. Talán nem volt senki, akit úgy fel tudott volna mutatni. A modern kor elejére is retteghet az ember attól, hogy mit szólnak majd a szülei, ha hazaviszi választottját. - Áh, dehogy. Különben meg olyanokkal veszem körbe magamat, akik hasonlóan idegesítőek. – Tartom közelebb az arcomat, hogy megtörölgessen. Egészen jól érzem magamat a társaságában, még annak ellenére is, hogy olyan borúsan látja a világot. Mintha tényleg valami disney hercegnő lenne, aki el van átkozva, és csupa rossz történik vele. Ám bárhogyan is erőltetem a fantáziámat, nem tudom elképzelni, hogy dalra fakadjon. Én magam szeretek énekelni, sőt, a karaokeben verhetetlen vagyok, na de Rebecca.. szerintem nála bőven járatlan ösvény lenne az ilyesmi. - Akkor holnap innen folytatjuk. Holnap rétegesen öltözz. A Temze mellett hideg szél fúj, de ki tudja, lehet, hogy jó idő lesz. Na akkor csak ügyesen kis hercegnő. – Hajolok oda hozzá, és egy puszit nyomok az arcára, elővéve az átváltoztatott kutyafuttatót. Megforgatom, mintha valami prizma lenne, és a két kutyus már lelkesen farokcsóvál a lábaimnál. Ismét rájuk adom a pórázt, aztán intek a lánynak, s elindulok a másik irányba. Végülis a holnapi találkozót már leegyeztettük.
- Akkor már csak el kell árulnod, mi a titkod, honnan van ennyi energiád. - mosolyodom el. Nem várom én azt, hogy legyenek üres járatai, ha egyszer mindig csinál valamit, csak hát azért a legtöbben mégis időnként kikapcsolnak kicsit, ő meg tényleg olyan és látszik is rajta, hogy folyton csinálna valamit. Én azért ennél lassabb életet élek, meg aztán időnként elhatalmasodik rajtam a rossz kedv és olyankor az ég világon semmihez sincs kedvem. Valószínűleg ez utóbbi nála eleve kizárt, ha képes mindenben meglátni a jót, de hát nem vagyunk egyformák, én sajnos nem ilyen vagyok. Esetemben a dolgok sokszor kerülnek mélypontra, főleg amikor a szüleim dobnak meg valami remek hírrel. - Látod ott az öcsém és vannak barátaim. Nekem jó így, elfogadtam. Ha a szüleim nem akarnák minden áron rám erőltetni az akaratukat, egyszerűen figyelmen kívül hagynám őket. - hát igen, úgy azért sokkal-sokkal könnyebb lenne, de így nincs egyszerű dolgom. Ők pont hogy azt szeretnék, hogy minden úgy legyen, ahogyan ők akarják és ettől az öcsém se tud megvédeni és hiába próbálja Isaac védeni a családomat, akkor sem ismeri őket és nekem jogom van ahhoz, hogy ne szeressem a társaságukat. - Az úgy már más, de a szüleim nem épp így gondolkodnak erről. Kétlem, hogy elfogadnának egy nemleges választ, ha még sem tetszik nekem, akit választottak. - hát igen nem hiszek én abban, hogy ha netán mégis csak azt mondom nem jön be az illető, akkor simán belemennek és elfogadják, hogy én inkább valaki mást választanék. A szüleim nem ilyen rugalmasak, hiszen akkor eleve nem merült volna fel annak a lehetősége, hogy ők választanak helyettem nekem valakit. Meg amúgy is nehezen tudom elképzelni, hogy az az illető, aki számukra megfelelő nekem is jó lenne, hiszen nagyjából mindenben eltérő a véleményünk egymásétól, ezt már nem egyszer megtapasztaltam. A párválasztás miért lenne kivétel? - Néha már fárasztóan túl pozitív vagy, nem mondták még? - mosolyogva rázom meg a fejemet, miközben segítek neki eltakarítani a maradék maszatot az arcáról. Hát igen,én is észreveszem azokat a pillantásokat, a végén még tényleg összeboronálnak minket, főleg ha még együtt is megyünk arra az esküvőre. Végül is szórakozni kell időnként, még ha ez a módja számomra nem is megszokott. - Jól van, én is kész vagyok és... mehetünk az esküvőre is. - teszem még hozzá, hiszen miért is ne? A végén még az is lehet, hogy nem is lesz majd annyira rossz. De tényleg még kell vennem pár dolgot és sejtem én, hogy könnyen lehet hogy a kutyái se tolerálják sokáig, hogy félbe lett szakítva a sétájuk. Nekem pedig megy a vonatom és ki is kell még pakolnom majd a Roxfortban, úgyhogy nem lenne jó, ha nagyon későn érkeznék meg.
- Nem tudom, olyan.. nem igazán van. Mit csináljak akkor? Kötögessek? – Végülis akkor is aktívan elfoglalnám magamat, de nem, mégsem vagyok olyan, aki csak ücsörögne. Lehet, hogy ezzel valami ki nem nőtt hiperaktivitást mutatok, ám inkább arról van szó, hogy nem tudok egyedül lenni, éppen ezért is próbálom kicsit azt megvilágítani, hogy Rebecca még szerencsés lehet, hogy van családja. Sokan árvaházban nőnek fel, körbevéve ellenséges, lenézően gyűlölködő tekintettel, míg neki legalább van, aki kritizálja. - Nem, ez nem komoly, én csak azt akarnám, hogy ne érezd magad egyedül. A leveleidből is mindig sütött, hogy az öcséden kívül nem találsz senkit, akihez hazamehetnél. – Azért egy bizonyos szintnél jobban nincs értelme erőltetnem, hogy valóban szerető rokonként gondoljon a családjára. Talán ha egyszer én is ott lennék, akkor át tudnám látni, hogy kinek mi a gyengéje, és segíthetnék Beccának rájönni, hogy hol is van a helye abban az egyenletben. Legalábbis én így csinálom, nekem sem egyszerű, viszont férfi lévén a saját életemet élem, és most, hogy a házasságom becsődölt, hát meg is kaptam a magam pofonjait otthonról, hogy már elkezdhetnék igazán komoly életet élni. Na nem mintha hírneves építészként nem ezt tenném. Ám nekik úgysem lehet maradéktalanul megfelelni. - Én sosem voltam az erőltetés híve, de abba talán belemenék, hogy meg akarjam ismerni a választottat. Az én döntésem, hogy végül belemegyek abba, de adnék egy esélyt a sorsnak, hogy hátha véletlenül összefügg a szüleim akarata a végzettel. – Tűnődöm el, ahogyan az örökös kétséget sugárzó barna szemekbe pillantsak. Érdekes, hogy míg Rebecca ezzel a daccal nagyon is kislányosnak tűnik, a művészi gondolatai, ami alapján megkedveltem, mégiscsak egy felnőtt nőt tesznek egy egésszé. Elhiszem, hogy szinte ostorcsapásként éli meg, hogy ennyire korlátok közé akarják szorítani, de ha mindig ellenfeszül bizonyos felső akaratoknak, akkor könnyen egyedül találhatja magát. A barátok megléte azért nem ugyanaz. Viszont ha a szülei legalább látnák, hogy hajlik bizonyos kompromisszumra, megengedőbbek lennének, ha mégis nemet mondana a végén. - Valóban, tényleg nem az. Ám próbálj egy kicsit lazítani Becca, meglátni a humort a mindennapokban. Ami nekik most egy szomorú zárás volt, az számunkra lehetőség, hogy jól érezzük magunkat. Ismered a mondást; ahol egy ajtó bezárul, ott egy ablak tárul. – Felelem kissé el is döntve a kérdést, mivel szeretném, hogy ha a párocska nem békül ki, mi menjünk helyettük. Viszont nem is akarom feltartani a lányt, aki a vonathoz megy hamarosan, így lenyelem a számban tartott falatot, s hagyom, hogy a lány letörölgessen. Én azért észreveszem, hogy kapunk egy elismerő pillantást a tökéletes helyzetünkre, amin jót vigyorogok, ezt már Becca is láthatja. – Menjünk inkább, mielőtt még nekünk is behozzák az esküvő tortát. – Azért megvárom, míg bekapja az utolsó falatokat, a lényegi dolgokat megbeszéltük, és lehet, hogy nekem sem ártana folytatnom a sétát a blökikkel.
-Mindig csinálsz valamit? És nem fárasztó? Mármint... sosincs, hogy csak úgy leülnél és nem csinálnál semmit? - oké végül is nekem is mindig van dolgom, de van azért időszakom, amikor csak szimplán leülök és ennyi, főleg ha épp a kedvem sem a legjobb, na olyankor jóval könnyebb a semmittevés, vagy csak ledobni magamat egy forró kakaóval és nézni, ahogy esik odakint a hó tél közepén. Isaac ezek szerint az effélének nem különösebben híve, pedig ennek is meg van az érdekessége. Mondjuk tény, hogy aki folyton pörög és sportol, attól nem várhatja el az ember, hogy unalmas dolgokat tegyen. - Komolyan gondolod, hogy senkinek sincs pocsék családja? Ez... nem mindenkinél ilyen. Lehet, hogy nálad rendesek, de az enyémek nem olyanok és ismerek olyat, akinek szintén. - rázom meg a fejemet. Nem bánt meg tényleg, mert valahogy úgy tudja előadni a dolgokat, hogy nem tud vele még csak megsérteni sem, de attól még nem különösebben értek vele egyet, hiszen nem ő él a családommal és nem őt akarják olyan házasságba belekényszeríteni, amihez cseppet sem fülik a foga. Én a saját életemet szeretném élni, de ők nem kifejezetten ezt támogatják és ez tény. Így nehéz megtalálni a közös hangot és úgy nézni rájuk, ahogyan az Isaac várja el. - Nem, még nem választották ki... úgy tudom, de ki fogják és komolyan kérdezed? A vakrandi, ha nem jön be lelépsz, de egy házasságból nem léphetsz le csak úgy. - ez nem úgy megy, hogy kiszúrnak valakit és én dönthetek, meg válogathatok hátha lesz jobb, meg egyébként is ha nincs esélyem megismerni rendesen, akkor honnan tudhatnám, hogy megfelel-e nekem egyáltalán? Nem is értem, hogyan gondolhat ilyeneket. - Téged nem zavarna egy előre elrendezett házasság? - dobom vissza, mert könnyű más életéről dönteni, na de neki tetszene ez? Mondjuk főleg, ha még azt is nézzük, hogy esetleg ami már felmerült a pasik érdeklik és el kell vennie egy nőt. Akkor még inkább kellemetlen helyzetbe kerülne nem? - Én nem igazán szoktam ilyesmit csinálni, de valahogy úgy érzem nálad ez mindennapos. - mosolyogva rázom meg a fejemet. Elég különös alak és ez valahogy a leveleiben nem jön át ilyen szinten. Tény és való, hogy nehéz mellette komolynak maradni és hogy tényleg rendes, na de menjek el idegenek esküvőjére szórakozni? Valahogy nem olyasmi ez, ami tényleg illik hozzám, de talán pont ezért kellene megtennem. Ezek után már nem is csoda, hogy csak úgy eszeget a sütimből, még hozzá az én villámmal. Mintha minimum egy pár lennénk, ami nem vagyunk, így még meglepőbb számomra. - Én nem csak ez... olyan nem megszokott dolog. - vonom meg a vállamat, figyelve ahogyan próbálja leszedni, amit szétkent magán, bár nem megy neki valami könnyen az egyértelmű, sőt csak rosszabb a helyzet. - A lopkodás megbosszulja magát, kicsit feljebb. - próbálom irányítani, de nem tudom, hogy érek-e valamit vele. Ha nagyon nem sikerül az arcát rendbe tennie, akkor végülis segítek persze, egy szalvétával én magam nyúlok oda. Észre sem veszem, hogy a pénztár mögött ácsorgó fiatal lány ábrándos tekintettel a pultra könyökölve néz minket. Mintha minimum valami idilli helyzetet látna és irigyelne. Mondjuk külső szemlélő cseppet se lenne fura, ha félreértené a látványt.
- Alkat? Semmiképpen sem. Inkább csak mindig csinálok valamit, amikor ébren vagyok. Vásárolni járok, leülök egy jó könyvet elolvasni, és igen, ha olyan kedvem támad, akkor sportolok. A kajak csapatsport, és jót lehet sörözni utána. Közösségépítő, ráadásul ha nyer az ember, akkor még ott van a diadal is. Játék, de közben véresen komoly. – Nem látszik rajtam, hogy kigyúrt lennék, ám nem is űzök olyan sportokat, amihez komoly testtömeg kell, sőt, a csónakban egy bizonyos súly felett már nem is javallott részt venni. Igaza van, ha arra gondol, hogy a vékony, szálkás külső sokkal inkább nagyot dobhat az eredményen. A többieken sincs egy deka plusz sem. - Nem akartalak megbántani, vagy azt erőltetni, hogy mit kéne érezned. Vagyis, egy kicsit igen. A családodod egy és pótolhatatlan, így valahol mégis kötelességed olykor benyelni az elvárásaikat, noha abban igazad van, hogy életreszóló kérdésekben a saját magad ura vagy. – Azért azon mosolygok egyet, hogy jó fejnek tart, így bizonyos tekintetben bocsánatos bűnnek tartja, hogy bizonyos fokig a családjaval értek egyet. Természetesen nem tudom az igazi hátterét, hiszen ilyesmiről nem levelekben beszél az ember, megmaradtunk a művészet szintjén diskurálni, ám most hirtelen a fejünkre ömlött a magánélet, én pedig nemigen bánom mindezt. - Nem hiszel az érdekházasságokban, ez világos. Találkoztál már az illetővel? Mennyivel más az, mint egy vakrandi? Ott is kisülhetnek jó dolgok. Vagy.. lebecsülöd a szüleid választását, és nem gondolod, hogy a szőke herceget választották ki neked látatatlanban? – Ez azért tényleg érdekel. Nem ismerem a szüleit, de azért ez mégiscsak valami tudatos tervezés lehet, ami rám is jellemző, de az ilyen erőltetésnek viszont nem biztos, hogy van értelme. Itt azért kissé meglepődök, hogy így rákérdez, aztán kipukkad belőlem a nevetés. – Nehéz? Ez mind így van, és miért ne függhetne össze? Nem szándékosan húzom az agyadat, de cél igen, hogy jobb kedved legyen. Na nem mondom, hogy dalra is fakadj, egyszer azt írtad, hogy pocsék a hangod, tehát itt már meg is buktál a mesehercegnő teszten, de hát mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én szoktam produkálni magamat. – Igazgatom meg a nyakkendőmet, no meg a hajamat, mintha máris valami színpadi fellépésre készülnék, de aztán csak leintem őt, hogy bólogassak. – Miért ne mennénk el? Ők már úgysem fognak, legalábbis ha holnapig nem jönnek érte vissza. Mi meg kitáncoljuk a cípődet, hogy rongyos legyen, és nevetünk egy jót vadidegenekkel. – Vonom meg a vállamat, aligha hiszem, hogy bárkit is kell ott ismernünk, hiszen a többség még egymás számára is ismeretlen, ráadásul nem kell bizonygatnunk, hogy kik vagyunk, ha már egyszer bejutottunk. Akár a saját nevünkön is bemutatkozhatunk, csak kicsit át kell keverni az ültetőkártyákat. - Nem, rosszul gondoltad, csak lopkodok. Milyen irigy vagy.. – Érzem, hogy olyan maradt valahol a szám, de hát csak nem kaphatok elő egy kistükröt, így próbálom letörölgetni a szalvétával, persze így csak elmázolódik.
- Szóval akkor ilyen sportoló alkat vagy? Erről nem is meséltél. - persze nem biztos, hogy más egyéb sportokat is űz és valahogy nem is nézné ki belőle az ember, de gondolom az evezés inkább szálkás testalkatot ad, nem olyat, mint mondjuk valami díjbirkózónál. Végül is tény, hogy ez jobban is passzol hozzá, meg gondolom evezés közben van elég sok pasi, akikkel ismerkedhet. A fene se tudja, hogy ez tipikusan... olyan sport-e. Ennyire azért nem értek a dologhoz. Meg aztán még mindig inkább csak a sejtés van meg bennem, hogy ő inkább a saját neméhez vonzódik, biztos még nem vagyok teljesen benne, csak az a sok apró jel van, ami erre utal. - Kritikák? Ha nem lennél annyira jó fej... - csóválom meg a fejemet. Na igen, túlságosan kedves még akkor is, amikor megpróbálja a családomat védeni, aminek persze semmi értelme, hiszen cseppet sem jó emberek és hát lássuk be nem kimondottan tudok rájuk pozitívan tekinteni. - Élni a saját életemet, a saját jövőmet és a saját céljaimat elérni, nem pedig hozzámenni valami fickóhoz, amit a szüleim választottak nekem, hogy jó felesége legyek és ügyködjem az oldalán, ahogyan anyám teszi az apám mellett. - na igen, cseppet sem hangzik jól a dolog. Valami idegen pasashoz hozzámenni, aki valószínűleg valami jó családból való és jó eséllyel valami sokadik ági rokonom, hogy tényleg tudják valaki az illető és nem valami csaló. Igen jól hangzik nem igaz? - Őszinte? Igazából nehéz eldönteni, hogy ilyenkor bókolsz, őszinte vagy, vagy pusztán kedves és jobb kedvre akarsz deríteni. De végtére is mindegy, a célt eléred. - hát igen a mosolyom alig-alig csökken és végül is ez a lényeg, hogy tényleg megy neki, hogy jobb legyen a kedvem. Gőzöm sincs hogyan csinálja, hogy mindenhez ennyire pozitívan áll, pedig nem létezik, hogy az ő életében nincsenek negatívumok, amiket hátrányként él meg, de mintha tényleg képes lenne mindenben látni a jót. - Mármint menjünk el mi? - kerekedik el a szemem. Hát nem is ismerjük a jegyes párt és egyébként is nem lenne fura? Más, hogy elhív valami buliba, ahol lesznek mások is és a barátaival találkozik, na de egy esküvő? Oda általában párok mennek, sőt mindenki után egyedül menni. Nem lenne ez fura? Ezek után enyhén szólva is meglep, amikor kiveszi a kezemből a villát és simán beleeszik a sütimbe. Igen, azért ez egészen más, mint a szimpla levelezés. Nem csoda, hogy amikor visszakapom a villát kell pár pillanat, amíg magamra találok. A pincér csak érdeklődve - vagy irigykedve? - néz ránk, mint aki egyértelműnek véli, hogy egy pár vagyunk és milyen jó is lehet nekünk. - Én... úgy gondoltam te is rendelsz magadnak. - bököm ki végül még mindig nem tudva, hogy mit is kezdjek a különös helyzettel. Szóval esküvőre szeretne menni és beleeszik a kajámba az én villámmal, most ez tényleg csak nekem furcsa?
- Én már régóta csinálom, párszor bele is borultam. Azért nem jéghideg, még télen sem, csak hideg. Aki versenyszerűen hülyéskedik, az számol a kockázattal. – Én sem vagyok egy nagydarab, izmosnak is alig mondanám magamat, viszont annyira erős a karom, hogy ne legyen gond az evezés. Kell hozzá állóképesség bőven. Olyan szinten sosem vettem komolyan, hogy erről szóljon az életem, a magánélet és a munka nálam előbbrevaló volt a sportnál, a hobbinál, ami pedig nem más, mint nagy társaságokba járkálás, nevetés. Éppen ezt próbálom Rebeccára is ráragasztani, szerencsére alapos sikerrel. - Ez igaz. Nem ismerem őket, de a legtöbb család valamilyen szinten ilyen. Azt hiszik, hogy bizonyos tekintetben okosabbak nálunk, ezért meg is mondhatják, hogy mit tegyünk. Ugyanakkor mégiscsak a családunk, és el kell fogadnunk bizonyos kritikákat. Te mit szeretnél? – Kérdezek vissza, hiszen a családja álláspontja az egy dolog, de Rebeccát az egyetlen találkozásunk és a levélváltásaink alapján merőben független egyénnek ismertem meg, de mégis azon vagyunk, hogy van itt lehetőség az egészséges egyensúlyra. Engem valahogy sokan kedvelnek, és lehet, hogy szót értenék a vaskalapos családdal is. - Akkor csak én vagyok veled őszinte? – Fintorgok nevetősen. Rebeccának tényleg karakteres arca van, amolyan törékenyen kislányos, mellette pedig olyan dacos tud lenni, mint egy párnapos nősténymacska, aki még nem tud mit kezdeni a világgal. Valahogy az az érzésem, hogy nem olyan burokban élt a családja körében, amit irigyelne az emberne. Nem elkényeztették, inkább elnyomták, és most próbálja megtalálni önmagát. – Csak szóltam a pincérnek, hogy ha holnap estig nem jönnének a meghívókért, akkor értesítsen. Kár lenne azért a két esküvői menüért. – Na nem mintha a pénzről szólna minden, de miért is ne mehetnénk el Rebeccával egy olyanra? Úgy láttam esküvői meghívókról volt szó, de ha az a pár szakított, akár a kukában is landolhatna a két értékét vesztett papíros. Az esküvőkön ráadásul a többség alig ismer mindenkit, így nem is fogunk feltűnni, de jó kikapcsolódás lehet, hátha Rebecca is fel tud oldódni. Lát olyanokat, akiknek jó a családi élete, és akkor nem kell a sajátjával foglalkoznia. Elkezdek én is sütizni, de mivel nem rendeltem, kiveszem a kezéből a villát, és török vele az ő édességéből. – Mmm.. jó választás volt kislány!
- Ebben igazad van, bár én tuti félnék, hogy beborulok a jéghideg vízbe, de egyébként sem kajakozom. - na igen, nem vagyok egy sportoló alkat amúgy sem, ami látszik is rajtam, hiszen nem vagyok kifejezetten izmos. Vékony igen, de nem azért, mert olyan sokat szoktam mozogni, inkább csak valószínűleg keveset eszem és nem is túl gyakran ahhoz, hogy nagyon sok rakódjon rám, meg aztán gyors lehet az emésztésem is. A vízi sportok nem is nagyon vonzanak, főleg nem ilyenkor a hidegben. Még uszodába se nagyon mennék el, mert ott lenne bennem a tudat, hogy odakint meg lehet fagyni és már attól reszketnék jó eséllyel. - Nem ismered őket és... fogalmad sincs, hogy milyenek. Ha rajtuk múlna, akkor már az egész életemet megtervezték volna pontosan, hogy mikor megyek férjhez, kihez, mivel foglalkozom majd és persze milyen ütemben szülök unokákat. Senkit se érdekel, hogy... netán én mást akarok. - látványosan elhúzom a számat, mert értem én, hogy ő inkább csak játékosan igyekszik dorgálni és viccesre veszi a figurát, de azért ez akkor sem olyan egyszerű. Nem ismeri a családomat és főleg nem kell velük együtt élnie, az életébe meg pláne nem szólnak bele. Az enyémbe ellenben folyamatosan úgyhogy nem tudok róluk pozitívan vélekedni, az teljességgel kizárt és szerintem Isaac sem így gondolkodna, ha az én családom lenne az övé. Gondolom számára jóval egyszerűbb, biztosan lazábbak a szülei. - Kábítóan hipnotikus szemek? Nem tudtam, hogy olyanjaim vannak. - na jó erre azért oldódom és a mosoly is visszatér az arcomra. Tudom én magamról, hogy milyen vagyok, hogy elég vékony a testalkatom, de ilyennek is kell lenni. Nem lehet mindenki bögyös és hát nekem könnyű dolgom van nyáron. Ha már olyan meleg van, akkor sincs gond, ha kihagyom a melltartót, mert nem igen van, ami különösebben lógni tudna. - Ránézésre isteni finomak a sütik, úgyhogy vétek lenne, ha kihagynád és... miben mesterkedsz? - pillantok rá kíváncsian, amikor visszatér és megjönnek a nasik is. Én közben eszegetni kezdek, de érdekel, hogy mit akart a pincértől. Nem hiszem, hogy kelleni fognak még azok a meghívók a párosnak, legalábbis elég kizártnak tartom, hogy ezek után elmennének, vagy tartanának esküvőt. Elég komolynak tűnt ez az összeveszés, de Isaacet miért érdekli a dolog ennyire? Tényleg nem a mi dolgunk, de mintha mindenáron bele akarná ütni az orrát.
- Nem gondolom. Különben sem a vízben leszünk, hanem a vízen. Ilyenkor is sok a lehetőség, vannak, akik tájfutásra mennek, meg ilyesmik. Ráadásul úgy felpörögnek ilyenkor az izmok, szerintem még melegünk is lesz. – Kacsintok oda, aligha hiszem, hogy télen bármit is hanyagolni kéne. A Temze ráadásul vad sodrású folyó, esély sincs rá, hogy befagyjon, így bőven használható a kajakra ilyenkor is, kár lenne teljesen kiesni a ritmusból az évszak miatt. Nem vagyok igazi versenyző, ezt a poén, és a mozgás kedvéért űzöm, ám jól karban tud tartani. - Ez jól hangzik, hogy el tudsz jönni. Az már kevésbé, hogy ennyire lekoptatnád a családodat, ez bizony csúnya dolog Rebecca kislány! Szabad ilyet? Mit ártottak neked? Sok a kötöttség? Miért csodálkozol? Gyönyörű, és eszes csaj vagy, nem csoda, ha most tőled várják a világmegváltást. – Csóválom a fejemet elképedő mosollyal, ha a szüleim itt élnének Angliában, biztosan minden reggel villágreggelit tartanánk, de így is gyakorta hazatelefonálok, vagy átutazok az óceánon, hogy lássam őket. Ha már a házasságom ilyen felemás módon ért véget, legalább bennük leljem örömömet a munkán kívül. - Nem, inkább macskás az ábrázatod, azok a nagy, kábítóan hipnotikus szemek, és a szád olyan, mintha mindig kész lennél arra, hogy megegyél valamit. Ami az alakodat illetően kész csoda, neked se kell diétáznod.. – Mérem végig immár egy vigyorgósabb bólogatással, ő aztán tényleg ki se tűnne a barkácsboltban a deszkák közül. Ám a nádszálvékony kisasszonyhoz illik is ez a stílus, remélem hát, hogy meg se sértődik. - Az még nem. Válogass csak. Talán még én is megkóstolok valamit a kávé mellé. – Elvonatkoztatok a vitától ott mögöttünk, de az esküvő szó határozottan megüti a fülemet. Biztos, hogy nem a veszekedő páré, csak meghívottak voltak, de ez vlamiért most kútba esik. Nem az én dolgom játszani a békebírót, Becca önmagában is kész showműsor, de azért megjegyzem magamnak, hogy melyik pincér tette el a meghívókat, ezért felállok, és odasúgok valamit neki, az illető pedig bólint. Sejtelmes mosollyal kevergetem a kávémat. Vajon a lány kitalálja, hogy mit műveltem?
- Kösz! Pedig a leveleiden is nevettem már nem is egyszer, de tényleg más úgy. - szelídül mosollyá az eddigi nevetés. Tény és való, hogy nem ugyanaz azért személyesen, mint levélben. Rendes srác és jó fej is, vagyis igazából nem is srác, hiszen ő már kész felnőtt, rendes állással, meg minden. A legtöbb ismerősömtől eléggé eltér, de a többség elég fiatal is ahhoz, hogy még nagyon másképp lássák az életet, bár Isaac tényleg iszonyú pozitív jelenség. Fogalmam sincs, hogy csinálja, hogy mindenben képes meglátni a jót. Vajon van azért olyasmi is, amiben esetleg még ő sem képes meglátni? - Kajak? Nem fogtok szétfagyni ilyenkor a vízben? - kerekedik el a szemem elsőre. Oké persze fel lehet öltözni és nincs is befagyva a víz, egészen enyhe ez az idei tél, de azért az tuti, hogy én nem mennék a víz közelébe. Jó esetben az ember, ha gyakorlott akkor nem is borul és nem lesz vizes, maximum az evezőkről pár csepp kerülhet rá, de ettől még a hideg vízben kell emberkedni, ami amúgy se egyszerű. - De persze, ha nem lesz belőletek jégkocka, akkor szívesen. Holnap még nincs egy órám se, csak már meg akartam szabadulni a... szóval a családomtól. - vonom meg a vállamat, hiszen nem rég fejtette ki, hogy ne így álljak hozzá, mert a család mennyire fontos, úgyhogy gondolom nem fogja értékelni, hogy én meg igyekeztem elmenekülni előlük, de ettől még így történt. Persze szívesen jövök vissza, bár én annyira nem vagyok oda a London-érzésért, meg a tömegért, de talán jó levezetés lesz így a család után. - Elveszettnek? Hogy érted? Bánatos kiskutya képem van, vagy mi? - mosolyodom el, hiszen tényleg nem sért meg ezzel, csak nem tudom, hogy mire gondol. Mondjuk az tény, hogy nem vagyok a legjobb passzban, de neki egészen jól sikerült feldobnia a kedvemet. Mondjuk tény és való, hogy attól még nem lett minden tökéletes és akkor is vissza kell térnem majd a tényekhez, hogy a szüleim már sokáig nem hagyják, hogy a saját életemet éljem. Na igen Isaac gondolom nem igazán tudja, hogy milyen ez, amikor mások akarják megszabni, hogy milyen legyen és mit tegyen, ráadásul mindenben. - Jól menő építész vagy, két szelet torta csak nem ver adósságba. A végén még kérek elvitelre is. - szélesedik ki újra a mosolyom, habár én igyekszem nem tudomást venni a kialakult vitáról a másik asztalnál. Végül is nem ránk tartozik, de láthatóan Isaac időnként csak odapillant és neki ez nem megy olyan könnyen. Azt se tudom vajon a lány érdekli annyira, vagy a pasi, vagy csak szimplán ennyire érdeklik az emberek. - Nem tudom, de nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne. Gondolom elteszik és ha visszajönnének akkor itt lesz, de... valahogy nem hiszem. - a pincérre pillantok, aki diplomatikusan bólint, hogy elteszik az ott hagyott meghívókat, de tényleg úgy vélem, hogy nem sokat ér majd a dolog. Valami nagy perpatvar lehetett és innen úgy látszott ezt egy könnyen nem fogják tudni megoldani.
- Jól áll neked a nevetés. A levelekben nem lehet ennyire érzékeltetni, ha jót mulatsz valamin. Valakin. – Helyesbítek vigyorogva, nekem mindig is megvolt az öniróniám, noha kortársaim közül hihetetlenül nagy egóval vagyok megáldva, az exfeleségemet leszámítva egészen közkedvelt vagyok, és hát az ember a visszajelzések alapján tud érvényesülni. Lényegében mások tükre vagyok. Fintorgok is hozzá egy keveset, amolyan homlokráncolós-tűnődő pofával, mint aki lehet, hogy meg van bántva, aztán el is nevetem magamat. – Nem tudom, lehet, hogy egy építészhez nem is illik a carpe diem, inkább a tervezgetés... Ám miért is ne lehet mindkettő egyszerre? A munkában precíz tudok lenni, a magánéletben pedig azt tenni, ami mindenkinek jól esik. Jut eszembe, holnap délután, ha még vissza tudsz kanyarodni, lesz egy versenyem. Már Amerikában is űztem, itt is amolyan fél-amatőr módon beszálltam a helyi kajakosok közé, és egy ilyen rövidtávú Temze-futam várható. Ha erre jársz, utána beülünk az arcokkal valami pub-ba, tömegnyomor, meg minden, érted, London-érzés. – Vetem fel az ötletet, hátha van kedve velem, velünk lazulni. A komoly külsőmmel ellentétben nagyon is szeretek kikapcsolódni, viccelődni, élvezni az életet, és mondjuk, hogy a sport az ilyesmi, nem véletlenül sétálok hatalmasakat a dögökkel is. Bár lehet, hogy Rebecca eleve olyan gondterhelten jött le a hajóról, nem nekem kéne itt programokat szervezni. - Valakinek csak kell kislány. Olyan elveszettnek tűnsz, ha nem sértelek meg. Ha igen, akkor is. – Tudom, hogy úgyse tudna haragudni rám, ha pedig mégis, akkor majd kiengesztelem valahogyan. De tényleg igyekszem feldobni a napját, hiszen számomra ez a mai nap is egy új kezdetről szól, és Rebecca borongós gondolatai aligha hiszem, hogy ezt képesek lennének szétzúzni. És ahogyan másokra is, inkább én ragasztom át a hangulatom, mintsem hogy nekem menjen el a kedvem. - Mondom én, hogy ráérek, nem sietek sehova. Ha elszaladna az idő, akkor otthon majd éjszakába nyúlóan csinálom meg a holnapi anyagot. Jóég, ezt mind? Micsoda étvágy.. a végén még hitelkártya adósságba versz, és maradnom kell mosogatni. – Bólogatok derűsen, aztán miután beültünk a választott cukrászdába a vonatra várva már oda is intsek egy pincért, akinek sorolom a Becca által felvetett finomságokat. Csokitorta, gyümölcsös túró, ám az intermezzó folytatódik mellettünk, mert a párocska már egyszerűen üvölt, a pasi lecsapja a meghívókat, és kiviharzik, a nő meg utána, vagyis csak kifelé, de teljesen másfelé. A pincérünk diplomatikusan süketet és vakot játszik, és csak ránk figyel. – Mit hagytak ott? Késő már utánuk szaladni? – Kérdezem a lánytól, bár esélyesen ezek nem jönnek vissza, és nem is mennének együtt sehova.
- Vagy ez is emberfüggő és mindenkinek más a jobb. Lehet, hogy neked a melankólia ihletet hoz, én akkor is maradok a napsütésnél. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal. Végül is nem kell mindenkinek egyformának lennie és főleg nem kell mindenkinek egyformán gondolkodnia. Isaackel pont a miatt lehet jól elbeszélgetni, akár élőben, akár levélben, mert inkább felvet dolgokat, de nem erőlteti rá a másikra az akaratát. Egyszerűen tényleg lehet vele eszmét cserélni, ahol számít az is, hogy én mit gondolok. Na igen ez szöges ellentétben áll a családommal, akiknek meg van a maga véleménye és ha valami nem úgy van, ahogyan ők gondolják akkor az már biztos, hogy nem is lehet úgy jó. - Legalább? - na jó, ahogyan felvázolja a dolgot nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magamat, akármennyire is pocsék tudott lenni a kedvem nem is olyan rég még, amikor belegondoltam, hogy már nincs sok a suliból és itt a nyár, amikor újfent be kell hódolnom a szüleimnek. A szavai viszont jó kedvet csaltak még ebbe a borongós és komor időbe is. - Hát az tény, hogy illik hozzád. Fogalmam sincs hogyan tudsz ennyire pozitív lenni. Tanítanod kellene! - oh hát én is próbálkozom a magam módján, de sajnos azért bőven vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném. Van, amikor az ember hiába igyekszik azt a poharat félig telinek látni az akkor is félig üres, ha a fene fenét eszik. - Oh, na ez tényleg csúnya dolog, de... vicces is. Tényleg nem láttam még ilyet. - úgy fest a nevetés ragadós, hiszen abbahagyni is alig tudom, pedig nem gondoltam volna, hogy ez a nap még ilyen módon jól is alakulhat. Pedig már indulni készültem volna az előbb, de úgy fest, hogy jobb, hogy tartóztatott, mert elég jól el lehet tölteni vele az időt ahhoz, hogy az ember szívesen maradjon a társaságában. Igazán kár, ha e mellett mégis a fiúk érdeklik, meg hát... nekem végül is mindegy, hiszen úgyis találnak majd a szüleim valami tökéletes párt, akit én minden bizonnyal ki nem állhatok majd a fene nagy tökéletessége miatt. - A listát? Jobban gondoskodsz rólam, mint az anyám. - rázom meg mosolyogva a fejemet, főleg hogy még a ruhámat is megigazította, erre még vásárolni is el akar jönni velem, pedig tudjuk jól, hogy az nem pont olyasmi, amiért a férfiak kifejezetten oda vannak. Valószínűleg tényleg inkább a másik oldalon tolja a bringát, ha ő ennyire... eltér az átlagtól. Végül előkapom a papírt, amire felfirkantottam a szükséges dolgokat. Pár új penna és pergamen, kell egy könyv is, amit sikerült valahol elkavarnom, néhány tekercs térkép és pár apróság még. - De igazán nem várom el, hogy vásárolni is elgyere vele, csak ha tényleg ráérsz. - és persze kedve is van. Amilyen pozitív biztosan nem a munkát akarja elodázni, azt valahogy ki se nézném belőle. Én nem nagyon figyelek a nem messze tőlünk zajló drámára, egyébként is mindent, ami a házassággal kapcsolatos igyekszem nem észrevenni, mert akkor bele kellene gondolnom, hogy majd én is kénytelen leszek férjhez menni és jó eséllyel valami vadidegenhez, aki cseppet sem érdekel. - Azt hiszem, ha diétáznék akkor egyszerűen elfogynék. - mosolyogva húzom ki magamat, hiszen a deszka és én rokonértelmű szavak lehetnénk, ezt ő is beláthatja. - Jöhet a süti, valami tömény csokitorta, vagy túró gyümölccsel... vagy mindkettő. - szélesedik ki a mosolyom. Fura mert mindig is jó étvágyam volt, de nem igen maradt meg rajtam az ég világon semmi sem abból, amit megettem. Testalkat kérdése gondolom én.
- Ez igaz, a napsütés mindig vidámabb hangulatot feltételez, de gondolj csak bele, ezzel együtt lustaságot is, hiszen akkor csak élvezed az életet. A melankólia szokott ihletet hozni, hogy valami változtass.. – Ötletelek vele együtt, noha nem áll szándékomban megváltoztatni őt. Hajlamos vagyok kéretlen tanácsokkal bombázni a környezetemet, amit nem kötelező megfogadni, viszont ha valaki (Rebecca) mégis megfogadja, hát mindkettőnkre büszke leszek az iránymutatásért. - Nem tudom, az egyetemen az volt a becenevem, hogy Legalább. Ez abból ered, hogy nem tudok keseregni, hanem úgy csinálom, mintha az adott pocsék szitu életem legjobbja lenne. Elmész a bálba, de nincs ott a herceged. Mi a megoldás? Felkérsz egy ismeretlent, hogy Legalább táncolj. Ez ilyen egyszerű. – Vonom meg a vállamat rendületlen jókedvvel. Tudom, hogy halálra idegesítettem magamat a sármos örök-nyugalmammal, amiért dögleni vagy utálkozni szokás, de szerencsére nagyjából inkább előbbi. Én vagyok az a típus, aki még a veszett pitbull szájából is sértetlenül húzza ki a lábát. Szórakoztat a meglepődése, amolyan modernkori kém vagyok, aki minden zsebében hord valami kütyüt, hogy ha megoldás kell. Na igen, építészként a praktikus, gyors megoldások híve vagyok, s úgy látom, Rebecca úgy csodálkozik rá a varázsszerre, mintha sosem látott volna átváltoztató, vagy tértágító varázsokat. - Ugye? Ha akarom, akkor még kolbászillattal is fel tudom belül dobni, akkor a fiúk órákon át is kereshetik az elásott ebédet. Gonoszság, tudom, de olyan vicces.. – Nevetem magamat, hogy aztán gond nélkül megigazgassam a gallérját. Ismét csak meglepődést kapok, ám ezen meg nem kell fennakadnom, régen láttuk már egymást, és csupán egyetlen alkalommal, a leveleim nem feltétlenül mutatja meg a valódi, fizikai stílusomat. Ám most lehet pár rövid óránk, hogy pótoljunk. - Tulajdonképpen semmikor. A terveimet már hazavittem, otthon fogok majd neki, de csak holnap reggel kell találkoznom egy komoly beruházóval, addig felvázolom neki, amit gondoltam. Szabadúszónak lenni jó. A vonatodig mindenképpen ráérek. Láthatnám azt a bevásárlólistát? – Ez pusztán érdeklődés, nem kell bemutatnia, de segíthetek a vásárlásban, valamihez a pasiknak jobb szeme van. Megérkezünk a kávézóba, ott nyitom az ajtót, hogy előremehessen, a kocsmák és a szórakozóhelyek, ahol a férfi kapja a kést, meg a söröskorsót, amíg bevárja a mögötte haladó nőt. Ám egy kávézóban egyikre se számíthatunk. Találok egy asztalt, ami pont a kikötőre néz, noha a ködös tájat már éppen negatívan méltatta, de inkább itt, mint valami sötét sarokasztal, ahol az ember még a másikat is alig látja. Kihúzom neki a széket, és csak utána ülök le, ha már helyet foglalt. A szomszéd asztalnál egy fiatal pár rettentően veszekedik, valami szakításközeli állapot. A lány kezében két fehérkartonos meghívó, esélyes, hogy valami esküvőre. Diplomatikusan félrenézek, és inkább Beccára emelem vissza tisztakék tekintemet. – Az a fajta lány vagy, aki ha már kávé, akkor sütemény is, vagy.. szigorú diéta?
Azért erre nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el kissé kétkedően. London valahogy sose volt a szívem csücske, de talán pont azért, mert én már túlságosan megszoktam. - Tudod én a napsütést jobban szeretem, a köd olyan lehangoló tud lenni, főleg ha még eső is társul hozzá. - vonom meg végül a vállamat egy félmosollyal. Hát igen, lássuk be, hogy nem igazán vagyok oda a sötétért. Benne van a pakliban, hogy nem segítettek az időjárás megkedvelésében a hajón töltött évek sem. Nem épp a legjobb élménye az embernek rettegve várni a hajó kabinban, hogy elmúljon végre a vihar és ne történjen komoly baj. Nem gyereknek való hely, én mégis úgy nőttem fel, meg persze a családi birtokon, ami szintén nem az a szívet melengető hely. - Van, amit te nem pozitívan fogsz fel? - nem válaszolok konkrétan, de sejtheti, hogy én azért nem voltam annyira oda a hajós életért és még most sem szeretem. Biztosan meg van a varázsa annak, aki mondjuk csak egy-egy nyaralás alkalmával ül hajóra, de ha ezt kell tenned és persze el is várják tőled, hogy idővel tovább vidd a családi vállalkozást, amikor neked semmi kedves és affinitásod hozzá... Az úgy azért eléggé elveszi az élét és persze a szépségét is nagy erőkkel megnyirbálja, bár valahogy úgy látom, hogy Isaac mindenben képes meglátni a jót. Biztosan elég pozitív körülmények között nevelkedett, ami lássuk be irigylésre méltó. - Elrakni? - kissé értetlenkedve szökik fel a szemöldököm és csaknem eltátom a számat, pedig varázsló családból származom, de ez még nekem is meglepő fordulat, hogy így elpakolja a kutyákat, pedig tény és való, hogy igen praktikus megoldás. - Hű... na ez tényleg tök jó! - ellentétben a hajós élettel, meg persze a köddel. Elismeréssel pillantok rá, ahogy elteszi a kutyákat. Akkor hát nem egyedül fogok kávézni, ami nem is baj, bár még nem beszélgettünk így élőben sokat, de Isaac rendes fickó, nem is feltétlenül akartam lerázni, csak hát kutyákkal még sem olyan mobilis az ember, meg aztán megszoktuk már a levelezést, nem lesz majd élőben fura és kényelmetlen? Bár ő mintha mindenkivel ugyanolyan közvetlen lenne, nem csoda, hogy rendesen meg is lepődöm, amikor még a galléromat is megigazítja. Újabb pont a listán, ami azt bizonyítja, hogy okkal mosolygott rá az előbb is az a fickó. - Persze, tökéletes, ha kávéjuk van akkor rossz nem lehet. És munkába mikor kell menned? - na jó, gondolom ráér, ha amúgy is kutyát sétáltatni volt, de igazán nem szeretném feltartani, vagy ilyesmi. Azért az ő élete minden bizonnyal jobban be van táblázva, mint az enyém. Én még egy kicsit élvezhetem a szabadságot, legalábbis amíg be nem fejezem a sulit, mert onnantól jó eséllyel meg fogják majd újfent határozni minden lépésemet. Egy élmény lesz. - Oh hogy én? Tudod mindig valamin, hogy ne hagyjak le semmit a bevásárló listáról teszem azt. - azt azért még sem mondhatom ki hangosan, hogy azon kattog az agyam, hogy ő most akkor pontosan milyen beállítottságú is, hiszen egyre inkább kezd megerősödni bennem a felvetés, hogy inkább a pasik felé hajlik, de ilyesmire azért csak nem kérdez rá az ember nyíltan.
A két kutya egészen türelmesen ül a hátsó fertályára támaszkodva, míg Rebeccával beszélünk. Jó régen nem láttam, nem csoda, hogy még furcsa is, hogy tudunk beszélgetni, hiszen más az, ha az ember az írott levelet olvasgatja. Rebacca gondolatai igazán magasan szárnyalnak, álmodozó teremtésről van szó, érdekes, hogy mennyire hasonlóak az elképzeléseink az életről, viszont az idő s a távolság sosem engedte meg, hogy élő kapcsolatot tartsunk fent. Mondjuk nem gondolom, hogy bármelyikünk részéről volt rá igény, hiszen levelezőtársak voltunk, nem barátok. - A munka. London különben is gyönyörű, a ködnek is megvan a maga varázsa. – Az angolszász ősi épületek mindig is lenyűgöztek, s nem tántoríthat el az óceániai éghajlat. Csak meg kell szokni. Vannak bélelt ballon kabátjaim, garbóim, így cseppet sem izgat, ha netán cidrisebb az idő, a kutyákkal úgyis sokat kell mozognom, nincs gond, ha kicsit fázom. – Az jól hangzik. A vizi életnek megvan az a varázsa, hogy mintha mindig nyaralnál, nem? – Kérdezem vissza most átvéve tőle a mosolyt, különben meg Rebeccának olyan az arcfelépítése, mintha mindig eltűnődne valamin, nagyon beszédes a mimikája, s ez az én szememben örökös vidámság forrása. Nem nézek az engem mustráló fickó után, ebből persze nem lehet leszűrni, hogy milyen a beállítottságom, szimplán lehet udvariasságnak is venni, hogy tartja a lánnyal a szemkontaktust. - Nehogy már most elköszönj. Őket el tudom rakni. – Nem fogadom el a lány kezét, inkább megvárom, míg a fickó is eltűnik a látóterünkből, más hajósok pedig nincsenek vészesen közel. A kabátomból előkerül a pálcám, egy nonverbális igen, s a kutyák eltűnnek. Előhúzok egy hógömbre emlékeztető üvegbúrás, mezős miniatűr kifutót, s lehajolok. Pontosan tudom, hogy hol kell letennem a földre. Két hangyaméretű kutyus üget be a kicsinyített játszótérre, majd az ujjammal betolom az átlátszó kapucskát. A búra tetején apró lyukak vannak, ott áramlik be a levegő. A gömböt visszahelyezem a kabát belső zsebébe, vélhetően borulásmentes varázssszerről van szó, hiszen így szoktam őket szállítani. – Szívesen folytatnám még, a kávéra én is megszomjaztam. Van ötleted, hogy hova üljünk be? – Nem fűzök hozzá további magyarázatot, csak nézelődök, tekergetem a nyakamat, ha vonatra vár, akkor igencsak limitált az időnk. Látok a közelben egy piros-kék napernyős kávézót. – Oda? Az megfelel? És már megint, min agyalsz ennyire Becca? Lerí rólad, titkolni sem tudnád. – Vonom arébb elindulván a kávézó irányába, addig a kutyák ki tudják futkározni magukat kontrollált körülmények között. Aztán odanyúlva a kabátjához, megigazítom, mert elcsúszott a gallérja. Felmosolygok rá, én már csak ilyen vagyok. – Mindig kapkodsz Hamupipőke.
Tényleg meglepő, hogy pont itt találkozom vele és fura is, hiszen eddig igazából tényleg csak leveleztünk és jó is volt, de ha itt él, akkor van esély akár gyakrabban is összefutni, na de van értelme? Mármint ha olyan jól el vagyunk pusztán levelezéssel akkor sokkal könnyebb azt folytatni. Meg aztán neki se biztos, hogy olyan sok ideje lenne, ha kora reggel sétáltatja a kutyáit, akkor minden bizonnyal épp eléggé elfoglalt ahhoz, hogy ne férjen bele neki bármi, főleg nem munka mellett. Persze ettől még most megihatunk egy kávét... áh, nem hiszem, hiszen hogyan, ha egyszer két kutyával van? Kétlem, hogy békésen ücsörögnének, főleg hogy a legtöbb kávézóba be se lehet vinni őket, annyira meg nincs meleg, hogy kint üljünk le bárhol is. - A szüleim eléggé... maradiak és mások, mint én és nem igazán tolerálják, hogy én nem úgy gondolkodom mindenféle... dolgokról. Így azért nehéz kijönni velük és ha még ehhez az ünnepek alatt hozzácsapjuk a családom többi tagját is, mindenféle távoli rokonokat, akiket szerencsére alig ismerek... - vonom meg végül a vállamat. Persze világos, amit mond, a család mindig ott van neked és a család fontos, na de úgy azért más a helyzet, ha nem igazán vagy oda a családodért és finoman szólva is nem jöttök ki jól. Kaptam egy kis határidőt, de most sem állták meg, hogy ne célozgassanak rá, hogy azért már sokáig nem húzhatom a dolgokat és remélik tudom, hogy kénytelen leszek majd elfogadni idővel, hogy férjhez kell mennem. Azért ilyen hangulatban nem a legjobb karácsonyozni. - Akkor eleve a munka miatt jöttél igaz? Vagy csak vonzott a sötét és ködös London a rengeteg esővel? - mosolyodom el, hiszen őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy valaki önszántából jön ide. Én ha már választhatnék valami napos helyre mennék, bár jó eséllyel, ha tényleg választhatnék akkor inkább utaznék rengeteget mindenfelé, hogy minél több országot és helyet megismerjek, mert az az igazi. De persze ez kizárt, hiszen ha valakinek a felesége leszek, akkor onnantól úgyis alkalmazkodnom kell az illetőhöz és az eddig is kevéske saját döntésnek abban a pillanatban annyi is. Szép jövőkép mi? - A szüleim kereskedők. Tudom, nem igen meséltem róluk, de elég sok hajójuk van és az ünnepeket is általában úton szoktuk tölteni, a vízen. - valahogy ez már hagyomány, nem is tudom mióta, de ha jól sejtem igen régóta így megy ez már. Megszokottá vált, hogy mindenki itt jön össze, a legnagyobb hajónkon. Ez is elég elavult már, de mondjuk tény, hogy így aztán nem igen lehet csak úgy megszökni, vagy lelépni, főleg ha elég messze vagyunk a parttól, akkor nem is hoppanálhat csak úgy ki az ember, ha akar. Talán részben miattam is van ez így, vagy ez már csak puszta üldözési mánia és a szüleim simán csak ragaszkodjak a hagyományokhoz? A fickón azért kissé meglepődöm. Persze sosem kérdeztem rá nyíltan, hogy most akkor Isaac pontosan hogyan is viszonyul a nemekhez és most sem tudom, hogy a fejrázását mire véljem. Nem értékeli a dolgot, vagy csak simán már megszokta és nem veszi fel, de amúgy nem zavarja, mert ez neki normális? Azt hiszem most sem az a pillanat lesz, amikor erre rákérdezek, amúgy is egyáltalán hogyan lehet megkérdezni, hogy a másik melyik nemhez vonzódik, ha nem egyértelmű? - Hát akkor... igazából én egy kávét akartam meginni mielőtt felszállok a vonatra, még bőven van időm az indulásig és venni pár dolgot az Abszol úton... Örülök, hogy találkoztunk Isaac! - a kezemet nyújtom felé, hiszen minden bizonnyal bőven van még dolga. Mármint itt vannak a kutyák, meg ahogyan mondta sokat fog dolgozni, tehát valamikor azt is meg kell tennie. Nem feltétlenül van ideje itt ácsorogni, meg aztán nagy meleg sincs és a kutyái se hiszem, hogy sokáig tűrik majd a nagy semmittevést.
Nem akartam bezavarni a családi idillbe, láthatóan igen szoros a kapcsolatuk az ölelkezésből kindulva, a kutyust azonban nem tudom visszafogni, így a tacskó lelkesen üdvözli a fura szagú lányt. Lehet, hogy Rebecca tényleg nem evett semmilyen húsalú étket, szimplán csak nem a megszokott illata van, mint nekem. És valamilyen pozitív kisugárzást érez, meg is kapja a simogatást, ezért aztán rám vissza sem néz, csak amikor Linn-nel odaérek, és kézbe veszem az irányítást ismét, hogy rövid pórázra fogjam mindkettőt, mielőtt még a vízbe pottyannának, vagy éppen összeakadnának, hiszen egyik sem az a józan eb, amelyik a másikra figyelne. Csoda, hogy nem kapnak állandóan össze, hiszen szuka kutyus mindkettő. - Kénytelen? Nem vagy családozós? Nahát, ez meglep, pedig azok az emberek, akik mindig ott lesznek neked. – Nem akarom kioktatni, de végül mégiscsak megteszem egy halvány mosoly kíséretében, és amolyan haverosan vállon érintem. Én már csak ilyen vagyok, kimondom, amit gondolok, de semmilyen bántó él nincs a hangomban, csupán felhívom mindenki figyelmét a következményekre. Viszont nem ítélkezhetek, nem ismerem Becks szüleit, a testvérét is csak most pillantottam meg. Kár, hogy nem mutatott be, kifejezetten szeretek ismerkedni, nagyokat csacsogni, amikor Rebeccával jártunk a művészeti órára, azon az egy alkalmon lyukat beszéltem a hasába, mázlija, hogy többször nem volt hozzám szerencséje, a leveleket meg olyan ütemben olvassa el az ember, ahogyan jól esik.. - Véglegesen. Volt egy pár hét, ameddig vidéken éltem, de már itt. Ám onnan hoppanálni minden nap, olyan, mintha minimum refluxos lennék. Gyomorforgató élmény, de úgyse erre vagy kiváncsi. Jöttek ők is velem, csak még találnom kéne egy kutyasétáltatót, sokat leszek az irodában. – Nézek le a kis kedvenceimre, akik látványosan farokcsóválnak, mintha csak tudnák, hogy róluk van szó. Pedig most még a nevüket se mondtam. – Hajlamos vagyok eltévedni, elbambulok nézelődés közben. Szokásod hajóval közlekedni? A magunkfajták nem csak kontinensközi nagy utakat tesznek meg így, ahova már nem ér el a zsupszkulcs? – Látom rajta, hogy mosolyog ugyan, de csupán a kedves udvariasság teszi, nomeg a két öleb, de valami bántja. És hát nem az a dolga egy úriembernek, hogy segítsen, ahol csak tud? Elmegy mellettünk egy nagyobb darab, de jól ápolt ürge, aki látványosan néz felénk, de nem Rebeccát nézi meg magának, hanem engem. Amikor elvonul mellettünk, akkor vigyorgok csak a lányra, amolyan fejrázósan, mint aki már megszokta az ilyesmit.
Elköszönök az öcsémtől és már épp fordulnék, hogy elinduljak beszerezni azt a jól megérdemelt kávét, amikor a lábamnak ütközik valami egy megelőző csaholás után. Nem mondom, hogy nem lepődöm meg rendesen, de szerencsére nem valami dán dogról van szó, így sikerül talpon maradnom, maximum a kikötői piszok kerül fel a nadrágomra, ami igazából cseppet sem zavar. Persze a szüleimet minden bizonnyal zavarná, ha épp most mennék hozzájuk, de mivel épp eljövök tőlük... Az öcsém visszapillant a pallón egyensúlyozva, de én csak mosolyogva intek neki, hogy menjen csak, nincs gond, egy ekkora kutyát azért tudok kezelni és amúgy is látszik rajta, hogy nem bokára megy, csak barátkozni igyekszik, azzal pedig nincs gond. Meghallom végül a hangot is, minden bizonnyal a gazdi lehet, mert hát van póráz és érezhetően dorgáló a hang. Felpillantok, miután megsimogattam a kutyus fejét és megpróbáltam lehámozni magamról, ami valami miatt elsőre nem sikerül a leghatékonyabban. Most már fel is ismerem az illetőt, bár nem mostanában találkoztunk, de a levelei alapján mégis jobban ismerem, mint sokakat és ő is jobban ismer engem, mint a legtöbben. Talán csak az öcsém kivétel ez alól. - Szia Isaac! Ezt én sem gondoltam volna, de maradhat a roxforti cím, még a suliba járok, csak tudod az ünnepek miatt kénytelen voltam találkozni a családommal is. - húzom el egy pillanatra a számat, pedig talán még láthatta, ahogyan elköszöntem az öcsémtől, abban nem volt semmi szájhúzós, vagy negatív, mégis úgy fest, hogy nem igazán vagyok oda a rokonságért. Na nem mintha sokat meséltem volna neki a családomról. Inkább csak elvétve. Valahogy a negatív témákat kerültük mindketten, pedig minden bizonnyal az ő életében is van azért elvétve rossz, még ha nem is igen mesélt ilyesmiről. - Szóval akkor te vagy Jacq és akkor minden bizonnyal te csak Linn lehetsz. - hajolok le most már a másik kutyus fejét is megsimogatni, csak aztán egyenesedem ki és pillantok újra Isaacre. Hát igen, nem számítottam rá éppenséggel én sem, annyi szent. Nem is tudtam, hogy Londonba költözött. - És te? Ezek szerint átnyergeltél Angliába? Akkor inkább nekem kell máshová címezni a leveleket? Vagy csak egy utazás és őket nem volt szíved otthon hagyni? - áh nem tudok nem mosolyogni, amikor a kutyusokra nézek. Cukik annyi szent és hát szó se róla cseppet sem meglepő, ha első ránézésre az ember Isaacet nem épp hagyományos pasinak gondolja. Mégis csak két kutyája van, és eléggé ad a külsejére. Most is jól öltözött, mintha csak valami komoly találkozóra készülne, pedig ha jól látom akkor csak kutyát sétáltat. Őszintén szólva valahogy talán e miatt én sem gondoltam rá sosem... úgy. Valahogy meg van az esélye, hogy inkább a pasik érdeklik és az elég pocsék dolog egy nőnek, ha arról, aki tetszik neki kiderül, hogy maximum a ruhája és a frizurája az, ami izgalomba hozza a másikat és azok sem... pont úgy.
A kikötői szagok teljesen meghülyítik a kutyákat, nem csoda, hogy sajátos kűröket rónak előttem, teljesen összeakasztva a pórázokat. Még véletlenül sem engedem el őket, mert még kitalálják, hogy belecsobbannak a vízbe, vagy egyéb őrültséget csinálnak. Napi többszöri sétát igényelnek, a közeli kertvárosból ide sikerült most tévedni. Két hete vettem csak meg a házat, még kissé újszerű az élmény, így megpróbálom felfedezni Londont. Ilyenkor is öltönyben, és hosszú kabátban vagyok, egy építész mindig építész marad, és egész egyszerűen nekem ez a kényelmes. Cseppet sem feszengek benne, másokkal ellentétben, akik inkább munkaruhának, vagy alkalmi felöltőnek gondolnák az ilyesmit. Van nálam szőrmentesítő guriga is, ha Jacq vagy Linn fel találna ugrani rám. A kikötőt egyébként sem laikus szemével nézem, ősrégi épületek állnak itt, rájuk férne egy felújítás, noha a tizennyolcadik századi motivumokat kár lenne a földig gyalulni a modernizáció nevében. Éppen az egyik kutyus ürülékét csomagolom zacskóba, mielőtt még rám szólnának a helyi hajósok, amikor észreveszem a búcsúzkodó kettőst. Automatikusan emelem a kezemet, hogy intsek, a tacskó ezt a pillanatnyi gyengeséget használja ki, és tör ki a szorításból, hogy odaügessen apró lábain a lányhoz, és felugrojon rá. Az a térdéig, mert feljebb ugye nem nagyon ér. Valami húsillatot érezhet a lány kezén, akit én is megismertem, noha egy órán találkoztunk, de akkor elég sziporkázó jellemnek ismertem meg, azóta csupán a levélváltások maradtak. A tacskó hevesen farokcsóvál, az uszkár pedig ugat vékony fejhangon, hogy ő bezzeg nem mehet. – Jacq, gyere már vissza! Hagyd őt! – Persze semmi hatás, a póráz lifeg a kutyus nyakán gazdátlanul. Gyorsabbra veszem a lépteimet, hogy odaérjek. Az állat pórázát immár ismét kézbe tudom venni, és visszafogni mindkettőt. – Üdv Rebecca. Régen láttalak. Nem gondoltam, hogy itt futunk majd össze. Mostantól máshova címezzem majd a leveleket? – Kérdezem mosolyogva, jó nagyot nőtt, még ha nem is a magasságra kell gondolni, de akkor egy kis csitri volt, az elmúlt másfél évben pedig már kész nő lett. Általánosságokról leveleztünk, azok se voltak túl gyakoriak, inkább a művészetről, semmint a hátterünkről, de tényleg meglep, hogy itt van.
Csak sóhajtok egyet végigsietve a pallón és végre szárazföldre lépve. A karácsony nem épp a legkellemesebb időszak, mert hát nálunk nem úgy telik, mint más családoknál. Nem az ünneplésé a főszerep, hanem rengeteg munkával jár az ünnep előtt, aztán pár nap pihenés, vagy fogjuk rá mindenféle fárasztó rokonokkal. Na igen, alig szálltunk ténylegesen partra, a legtöbb rokon hozzánk érkezett, így maradt a víz és persze az unokatestvérek és nagybácsik és nagynénik és rokonok rokonai. Az utóbbi pár napban egészen meglepő módon csak három távoli unokatestvéremet próbálta az apám és az anyám felváltva fényezni nekem. Hozzá kell tenni, hogy egyikük tényleg nagyon oldalági rokon lehetett, mert gőzöm sincs konkrétan milyen szintű rokonságban állok vele, de hogy egyik se volt egy cseppet sem érdekes, vagy vonzó... Mintha csak azokat az unokatestvéreket próbálnák nekem bemutatni, akik amúgy nem kellenek senkinek sem. Mondjuk könnyen lehet, hogy tényleg erről van szó. Vagy totál defektes a családom, vagy tényleg már csak a silánya maradt. Hátrafordulok, amikor meghallom a sietős, már-már futólépéseket a hátam mögött. Sosem értettem hogy csinálja az öcsém. Mintha minimálisan sem tartana attól, hogy egy rossz mozdulat és a vízben köt ki. Nem csoda, hogy mindenki oda van érte. Bátor, humoros, jó beszélgetőpartner. Én is szeretem, csak hát... ő olyan, amilyennek kéne, én meg... - Hát el se köszönsz rendesen? - torpan meg, amikor végre beér, én pedig elmosolyodom. Nem lehet rá haragudni, ez a legnagyobb baj. Ha ő születik elsőnek minden más lenne, legalábbis azt hiszem, rajtam se lenne akkora a nyomás. De hát ez nem kívánságműsor. - Elköszöntem már mindenkitől, csak tudod... - erre most ő mosolyodik el és kérdés nélkül hajol előre, hogy megöleljen. - Ennyi is épp elég volt neked a családunkból igaz? De tudod majd én megpróbálom puhítani őket, amíg távol vagy. - hát igen tudom én, hogy ő próbálkozik, de a szüleink nem kifejezetten befolyásolhatóak és végképp nem lehet őket meggyőzni. - Mintha lenne bármi esélyed is. Na menj, biztosan ezer a dolgod, én... jól vagyok, de tényleg. - ezúttal én ölelem meg és még egy puszit is kap az arcára, csak aztán fordítok hátat és indulok el kifelé a Kikötőből. Innom kell egy jó erős kávét, aztán kicsit körbenézni, hogy legalább pár ajándékot vigyek a barátaimnak így az ünnepek után, meg beszerezzek egy-két fontosabb dolgot az Abszol úton, aztán irány a Roxfort expressz és vissza a suliba újabb pár nyugodt hónapra. Csak hát az a kellemetlen, hogy lassan közeledik az év vége és az utolsó évem és akkor már nem igen odázhatom el azt, amit muszáj megtenni, bármennyire is próbálom magamat álmokban ringatni. A végtelenségig nem tehetem.
//