2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Gyengélkedő az iskola első emeletén található. Az idők során előfordult már, hogy változtatta a helyét, de néhány éve már itt találhatják meg a bajba jutott, sérült diákok. A Gyengélkedő főgyógyítója Madame Pomfrey (Poppy Pomfrey), aki kiválóan ért a szakmájához. Mindig figyel a betegeire, a bájitalkeverésben sem marad le sokkal Piton professzortól, ha gyógyító bájitalokról van szó természetesen és lelkesen istápolja azokat a diákokat, akik szívesen segítenek neki itt. A felsőbb éves, főleg egyetemista gyógyító hallgatók gyakorta fordulnak meg a Gyengélkedőn. Besegítenek a könnyebb eseteknél, gyakorolhatják a beteg ápolást és természetesen különféle trükköket, praktikákat leshetnek el Madame Pomfreytól, legyen az egy nehezebb eset kezelése, vagy épp gyógyitalok keverése, tárolása. A Gyengélkedő ennek hála mindig tiszta és rendes, a házimanók is kiemelt fontossággal tartják rendben.
- Hát persze, hogy nem! Én nem félek tőled és soha nem is fogok. - jegyzem meg újra neki csendes nyugalommal, teljesen őszintén. Nem tudok annyi mindent a vámpírokról, mint egy szakértő, sőt, talán csak egy kicsivel vagyok jobban képben, mint egy laikus, de teljesen mindegy is, mert Nimhue a testvérem és elsősorban mindig is az marad, az pedig csak egy mellékzönge, hogy mi más még. És egyébként sem hiszem, hogy ártani akarna nekem bármikor, ha pedig a vámpírságának átkos mivolta miatt mégis megtenné, akkor sem ő lenne a hibás, hanem maga a vámpírlét. Én így gondolom. - Ha szeretnéd, akkor majd hogyha te már pihenni akarsz, akkor körbekérdezek, hogy megtudjam hogy van és mire felébredsz itt is leszek a hírrel. De amíg nem muszáj, addig nem hagynálak magadra. - vallom be csendesen, s közben leteszem az ágy melletti éjjeliszekrényre a poharat, amit visszaadott. Eleinte nem is sejtem, hogy mekkora lesz bennem a döbbenet, hallva a húgom szavait. Azt hiszem naivan, hogy csak arról fog szó esni, hogy miképpen lett belőle vámpír, de amilyen módon felvezeti, attól diónyira szorul össze a gyomrom és én, aki alapvetően maximálisan a szavak embere vagyok mégsem tudok mit mondani hirtelen. Felemelkedem ültemből, s az egyetlen értelmes és eszembe ötlő reakciót cselekszem meg, nevezetesen hirtelen talán, de annál nagyobb szeretettel, védő oltalmazással odahajolok, hogy megöleljem Nimhuét. - Túl nagy teher ez egyetlen személynek! - suttogom a fülébe, s közben próbálom összeszedni a gondolataimat. Nem tudom, hogy összességében jó ötlet volna-e éppen most elmondanom neki azt, amit a testvérünkről tudok, de úgy döntök, hogy nem agyalok rajta, inkább hagyom, hadd találjanak maguktól utat belőlem a szavak. Ahogy Nimhue mondja, a titkokkal csak a baj van, s nem akaerom, hogy bármi baja essék. Nem bírnám elviselni, azt hiszem. - Nem is kell elmondanod senkinek, ha nem akarod. Én megőrzöm neked ezt a titkot, ha így egyszerűbb, ha könnyebb neked. De egyrészt nem hiszem, hogy megmenthetted volna akkor és ott, másrészt pedig.. ki tudja mi történt volna veled, ha nem bújsz el! Jó, hogy így tettél. És.. nekm csak te nem tudtad, hogy hogyan mondj el dolgokat. - nagy levegőt veszek, fájdalmasan sóhajtva engedem el őt, s ülök vissza oda, ahonnan felemelkedtem az előbb. - Kérdezősködtem utána, tudni akartam, hogy mi történt vele. Megismertem azt, akiről azt hittem, hogy a gyilkosa, s kiderült, hogy nem halt meg. Fogalmam sincs hol van, hogy most mi van vele, de akkor és ott nem ért véget az élete. Szólnom kellett volna, de én sem tudtam hogyan is adhatnám elő. Na és azt se tudom hogy kéne elmondanom, hogy mindazok után, amit megtudtam, a gyilkos-nemgyilkosával tartottam egy fél küldetésre. Ez talán olyan információ, amit nem most kellene tényleg említenem. - Hol támadtak meg? És hogy nézett ki? Tudod ki volt?
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Világ életemben irigyeltem Spencer higgadt és nyugodt természetét. Én valahogy sose tudtam ennyire nyugodt lenni, most pedig aztán végképp nem megy, de abban igaza van, hogy nem maradhatok itt örökre lekötözve csak mert nem tudom kezelni ezt a dolgot és félek önmagamtól. Bíznom kellene benne, hogy ha arról van szó tud nekem segíteni, akár le is tud állítani, csak hát nagyon nehéz, mert közben félek is, hogy ártanék neki. Vajon milyen erős ez az átok? A vámpír lét mindent felülír, vagy vannak ellél erősebb kötelékek? Példának okául a testvéri szeretet? Hiszen más egy vadidegen lány és más a bátyámnak ártani. - Nem lehetek így örökké ugye? Próbáljuk meg. - bólintok végül, de hogy mit szeretnék... Csak a tanácstalan pillantásommal kerülhet szembe, amikor leül mellém, de a kezét jólesően szorítom meg. Majd csak jobb lesz ugye? Még nem tudom, hogy mikor és hogyan, de vannak mások is, akik ezzel élnek együtt, akkor nekem is menni fog, csak olyan ijesztő maga a tény, hogy majdnem végeztem azzal a lánnyal. Bántottam is, talán már épp azon van az iskola vezetősége, hogy eldöntsék kiteszik-e a szűrömet, ami amúgy teljesen érthető is lenne. A vizet közben átveszem, legalább időt nyerek vele, hogy kortyolok párat. Annyira fel tudok ülni azt hiszem, hogy menjen, hogy aztán vissza is adjam a poharat pár korty után. - Remélem, hogy tényleg jól van. - sóhajok végül. Válaszolnom kell, tudom, hogy illene végre válaszokkal szolgálnom számára, de mégis olyan nehéz, hiszen az egész túl bonyolultnak tűnik, hogy miért nem eleve hozzá fordultam, miközben tudom, hogy azt kellett volna. - Olyan sok minden, csak nem akartalak terhelni vele, mert... - újra elakadok. Őszintének kell lennem, hiszen Spencer a bátyám és pont azért kerültem már jó ideje, mert tudtam, hogy ha velem szemben lesz, ha a szemeibe nézek, akkor úgy se fogok tudni ferdíteni. - Találkoztam egy lánnyal a konyhában, ha hagyom, hogy segítsen, hogy szóljon neked... Buta voltam tudom, de úgy féltem. Az egész a testvérünk halálával kezdődött. Képtelen voltam elmondani neked és... és mindenkinek, hogy ott voltam aznap. Láttam az egészet, csak... csak féltem és nem mertem előjönni. Elbújtam és... Ha nem vagyok gyáva, akkor talán még most is élne és most miután ez történt, hogy tegnap este megtámadott valami, én nem mertem hozzád fordulni. Nem tudtam a szemedbe nézni és... Már tudom, hogy egyetlen titok is mekkora galibát okozhat. - most már eltörik a mécses és nem tudom megállítani, hogy ne sírjam el magamat. Ha az elején hozzá megyek segítségért, ha eleve ő az, akit megkeresek az első baj után, ha elmondom az egészet és már aznap este együtt a Gyengélkedőre megyünk, akkor felügyelet alatt történik mindenz és nem csak úgy egyedül próbálok megküzdeni vele, ami persze nyilvánvalóan nem volt sikeres. Az én hibám, akármit is mond, akkor is az enyém.
Rettenetes, hogy ilyen elgyötörtnek látom, a szívem szakad meg tőle. De legalább él és egyben van, momentán csak ez számít. Nekem legalábbis. És mivel a húgom testi és lelki épsége legalább olyan fontos számomra, nem tudom elviselni, hogy lekötözve látom. Ezért is kezdem eloldozni őt. Finoman, nyugtatólag helyezem kézfejére tenyeremet, amikor tiltakozni kezd. Nem folytatom addig, amíg meg nem beszéljük ezt, hiszen ha olyasmit teszek, amit nem szeretne, akkor ugyanúgy helyette döntök, mint azok akik megkötözték, tehát semmivel sem leszek jobb náluk. - Miért gondolod így? Szeretnéd, hogy rajtad hagyjam inkább? Én nem félek attól, hogy bántanál, a testvérem vagy, semmivel se tudnál megfélemlíteni. De ha úgy érzed, hogy nyugodtabb vagy, ha rajtad hagyom, akkor nem oldozlak el. Mondd el, te mitől éreznéd jobban magad? Válaszának függvényében hagyom vagy nem hagyom rajta a szíjakat, majd pedig az ágya mellé húzok egy széket, letelepszem rá, s két tenyerem zárójelébe vonom kecses kacsóját. Bólintok, elengedem a kezét és felkelek, hogy egy pohár vizet hozzak neki. Kerítek bele egy szívószálat is, hogy fekve is tudjon inni vagy félig-ülve, ha netalán nem kényelmes felülnie. Odanyújtom neki. - De.. ? - jelzem visszakérdezésemmel számára, hogy szeretném, ha folytatná. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy fontos nekem, s tudni szeretnék mindent arról, hogy mit érez és mi van vele. Még akkor is, hogyha nem kellemes dolgokat hallok. És ezzel a visszakérdezéssel is azt szeretném éreztetni vele, hogy számíthat rám, itt vagyok neki, meghallgatom. - Tudom, édes! Tudom. - nyúlok arcához, hogy megsimítsam finoman. - Nem a te hibád! Nem voltál önmagad. A kérdésére kissé zavartan beharapom alsó ajkamat. - Őszintén szólva.. nem tudom. Nem kérdeztem, önző voltam és nem érdekelt másnak a sorsa, csak a tiéd. De mivel nincs itt a gyengélkedőn, így biztos vagyok benne, hogy nem történt olyan baja, ami ellátásra szorulna, tehát megkockáztatom, hogy jól van. - magyarázom neki csendesen. Újra letelepszem a székre az ágya mellett, s kis hallgatás után végül rápillantva megkérdezem: - Mi történt? Veled. - teszem hozzá, nyomatékosítva finoman, hogy a "hivatalos" verziót hallottam, nem kifejezetten arra vagyok kíváncsi. Hiszen a történet nem ott kezdődött, gondolom..
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Olyan rémesen zúg a fejem, pedig halványan emlékszem rá, hogy egy kicsit jobb volt miután... Na az nem segít sokat, ha arra gondolok, hogy mit műveltem szegény lánnyal. Azt hiszem, ha nem jön segítség, akkor most nem itt lennék a gyengélkedőn, hanem talán már komolyan következménye lett volna. Így is benne van a pakliban, hogy kicsapnak, vagy nem is tudom... Mi vonatkozik ilyen esetben az emberre, esetemben sellőre? Gondolom azért nem úszhatom meg bűntetés nélkül, hogy bántottam valakit. Ennyi biztosan nem egyszerű és igazuk is lenne. Meg is halhatott volna, hiszen az én esetemben se sokon múlt, amikor megtámdott az erdő szélén az a valaki. És akkor se beszéltem senkinek, pedig mi van akkor, ha esetleg másnak is ártana? Oh én balga lélek, most már kénytelen leszek mindent elmondani az elejétől a végéig. - Szia! - felpillantok, amikor meglátom a bátyámat. Nehéz leolvasni az arcomról, hogy mit érzek most. Van ott minden, ki vagyok borulva, fáradtság is egy jó adag, aztán persze még egy nagy adag bűntudat, ijedtség és még sokáig lehetne sorolni a különféle negatív érzéseket. - Lehet, hogy nem kellene... talán jobb ez így. - próbálom gyenge hangon meggyőzni, hogy ne oldozza el a szíjakat, de hát hétlem, hogy hallgatna rám. Látom rajta, hogy dühös és ki tudja, hogy mióta vár már, hogy magamhoz térjek. Biztosan elmondták neki, hogy mi történt és most mérges, hogy hogyan szúrhattam el ennyire, hogy miért nem fordultam hozzá és persze teljesen jogos is, ha ki van akadva. Bár elsőre úgy fest inkább értem aggódik. Jajj Spencer, mindig annyira jó voltál mindenkihez, én meg így elszúrok mindent. Mi van, ha miattam néznek majd ránk másképp? Mi van, ha miattam akár az ő állása is veszélybe kerülhet? El kell mondanom nekik, hogy a bátyám nem tehet semmiről, hogy ő nem is tudott róla. - Talán egy kis víz jól jönne, de amúgy jól vagyok. Kicsit hasogat a fejem, de... - elakadok, hiszen nem ez most a fontos. Jobban leszek, amikor ittam Sam véréből úgy éreztem, hogy majd kicsattanok. Minden helyre állt, ami előtte furcsa volt és kellemetlen, de ez nem normális dolog. Nem juthatok el ilyen szintre, hogy úgy tudjam fenntartani a jó állapotot, hogy másnak kell ártanom közben. - Úgy sajnálom! - bukik ki végül belőlem, ahogyan az aggódó arcát nézem, hogy még nekem akar segíteni, pedig én tettem rosszat és miattam kell most magyarázkodnia. Őszintén bánom, ami történt. Dorinának igaza volt, segítség kellett volna, de annyira nem voltam önmagam pár órája még. Annyira elvakított az éhség, ahogyan lüktetett a fejem és képtelen voltam józanul gondolkodni. Összeszorítom a számat, mert attól félek, hogy remegni kezd, ahogyan próbálom visszafogni a gombócot a torkomban. Nem akarok sírni, hiszen én tettem rosszat, nem engem kell sajnálni. - Ő jól van ugye? Az a lány... ugye nincs baja? - pillantok végül újra a bátyámra könnybelábadt szemekkel. Akkor még azt hiszem élt, amikor elsötétült előttem a világ, bár már nem ellenkezett hevesen és amúgy is nagyon ködös minden, de ha nem élne, akkor már biztosan nem lennék itt, de remélem, hogy neki gyorsan segítettek és már elmehetett. Az persze biztos, hogy nem fogja értékelni, ha a folyosón lát majd újra, sőt a szülei biztosan azt akarják majd, hogy elküldjenek engem innen. Talán igazuk is lenne.
Átlagos napnak indult, nem volt semmi különösebb dolgom, éppen ezért a könyvem kéziratán dolgoztam az irodában, amikor a sürgető kopogás elért. Csapot-papot, pennát-pergament hagytam ott, ahol volt, s mint egy őrült, úgy vágódtam ki az iroda ajtaján, hogy a hírhozót faképnél hagyva, futólépésben iramodjak a gyengélkedő felé. Alapvetően nem vagyok egy ideges fajta, kevésszer vannak kitöréseim, de abban a pillanatban, amint kiejtette a strázsa a száján, hogy nem enged be a testvéremhez, elpattant bennem valami. Nem tudom pontosan felidézni a szavakat, melyek elhagyták a számat, de a döbbenetre emlékszem a velem szemben álló arcán. Tudom, hogy kiabáltam és valahol szégyellem is magam érte, de amíg nem láthatom nimhuét, addig nem fogok azzal foglalatoskodni, hogy bocsánatot kérjek az illetlen viselkedésemért. Sokkos állapotban hallgattam végig a szűkszavú beszámolót arról, ami történt. Hiába mondták, hogy egy ideig még úgysem lesz magánál és majd szólnak, hogyha bemehetek, egy tapodtat sem voltam hajlandó moccanni az ajtóból, így most, amikor a húgom félreismerhetetlen hangját meghallom, azonnal felpattanok a földről, ahová letelepedtem a fal mellett, s már rohanok is be hozzá. Ezúttal senkinek sem engedem, hogy az utamat állja, kétszer nem sétálunk bele ugyanabba az utcába, az biztos. - Szia! Itt vagyok.. - szólalok meg automatikusan, majd nyúlnék a keze után, hogy megfogjam, de ekkor látom, hogy kikötözték. Korábbi heves kedvem újra előtérbe kerül, s hogyha más jellemmel áldott volna meg a sors, akkor most káromkodnék egy cifrát. - Mégis hogy merészelték? - morgok az orrom alatt, s engedélyt nem kérve nyúlok is a szíjak után, hogy eloldozhassam Nimhuét. Viszont előtte azért még megkérdezem. - Kérsz valamit? Egy pohár vizet esetleg? Itt vagyok, mindjárt leveszem ezeket rólad. Nem vagy te állat, hogy így bánjanak veled! Hogy érzed magad? Oké, ez lehet hogy így sok egyszerre, ezért inkább megvárom, hogy szóhoz jusson. Igen, hallottam mi történt, de ő akkor is a húgom, s nem egy vadállat. Elképeszt és felháborít, hogy így kell lássam őt.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Csend van, túl nagy csend ahhoz képest, mint nem olyan régen a konyhában, ahol Dorinának éppen hogy sikerült lelépnie mielőtt még elhatalmasodott rajtam ez a rettenet. Most pedig kótyagos fejjel próbálom kinyitni szememet és már legalább nem zavar annyira a fény, de csak azért, mert közen majdnem beeseteledett. Jó eséllyel órákra ki voltam ütve azután, hogy a konyhában természetesen nem vártam meg a szőke lányt, hogy segítséget hozzon, hanem helyette megtámadtam a folyosón az első utamba kerülőt. Halványan dereng csak, hogy nekiestem, hogy a fogaim fájdalmasan hasították át az ínyemet, ahogyan megnyúltak, de ez se érdekelt csak, hogy a mardosó éhséget végre valahogy enyhítsem. Távoli hangként szűrődött csak be a sikítás, a kiabálás, majd egyszeriben elsötétült minden és most fogalmam sincs, hogy mi történt, hogy akit megtámadtam túlélte, de nem volt hajlandó a Gyengélkedőre jönni velem együtt. Halkan felnyögök, ahogyan megpróbálok felkönyökölni, de nem megy, mert mindkét kezem le van kötve, épp csak egy kicsit tudom mozgatni őket. Bizonyára elővigyázatosság lehet, mert nem tudhatták, hogy mikor térek magamhoz. Valamennyit ittam, de a színem még mindig elég pocsék, de egy fokkal jobban érzem magamat, mint néhány órával ezelőtt. - Valaki! Van itt valaki!? - szólalok meg, bár a hangom kissé rekedtesnek érződik és automatikusan a fejemhez kapnék, ha mozgatni tudnám a kezemet. Fáj, mint a fene, azon túl hogy zúg és hasogat is. Valószínűleg beverhettem, vagy valaki a falhoz kent. A plafont kezdem el fixírozni, hogy ne boruljak ki, mert nagyon közel vagyok hozzá, hogy aki idejön megnézni, hogy magamhoz térjen csak egy összetört, zokogó lányt találjon, aki még az arcát se tudja megtörölni. Végül persze a gyengélkedőn a bátyámat értesítették elsőként, nem sokkal azután, hogy engem behoztak ide, de eddig még őt se engedték a közelembe, biztosan arra hivatkoztak, hogy úgy sem vagyok magamnál, netán nem akarták, hogy lássa milyen állapotban és helyzetban vagyok a labilisságom miatt. Amikor megérkezett elmondtak neki annyit, amennnyit tudtak, vélhetően Dorina is beszámolt róla, hogy a konyhában se voltam jó állapotban, de nem akartam segítséget kérni, és aztán sikeresen megtámadtam egy ötödikes kislányt, aki jó eséllyel komoly traumát szenvedett és csak egy arra járó felsőbbévesnek sikerült szinte lerobbantania róla engem. Azért is sérültem meg és e miatt úszta meg a kislány, ezért nem lettem végül... gyilkos.
Végtelenségig felcsesz, hogy bármit lehet mondani ennek a csajnak, de tényleg bármit, azt akkor is vissza fogja fordítani! De nem hogy vissza fordítja, hanem még folytatja is! Az agyam eldobom! Higgadt maradok. Higgadtan beszélek vele végig. Ezúttal a végtelenségig higgadtan. Most úgy tényleg. Látom rajta, hogy ő épp ugyanezt teszi. Jó akkor hideg arroganciával küldjük egymást el a fenébe és még azon is túlra. Nem vagyok hajlandó szóval illetni csak egy hideg mosollyal fejet csóválok, mikor azt mondja a nagy Miss Argent kegyeiben járni esélyem sem lenne. Nem is akarok! Messze menjen tőlem a nagy Miss Argent! Jó messzire! Majd végül a szavai alapján még azt is lehetne hinni, hogy megértette mi volt a probléma, de tudom, hogy erről szó sincs. És utána közli is lényegében hogy dögöljek meg. Egy kurva szót nem akarok többet hozzá szólni! Mégis betalál a Pofixel amitől csak egy rezignált arcra futja csak és arra, hogy őszintén széttárjam a karjaimat, hogy "ez most komoly?!" Meliora pedig pár órával később büntető munkán találhatja magát, tanár elleni önkényes, nem önvédelmi bűbájgyakorlat miatt. Flitwick professor által. Mindemellé pedig a Mardekár házat pontlevonás sújtja, nem csekélyebb mint 50 ponttal. Semmi extrát nem találnak ki neki, csak pálca nélkül kell végigcsutakolnia a serlegtermet.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Bells ● A kutya szokott próbálkozni ●
Szavak nincsenek rá, hogy mennyire... nem is tudom, hogy hogyan érint engem a dolog, de nem is akarok belegondolni, hogy most mit tudnék vele csinálni, de az elég szép kifejezés lenne, hogy szétkaszabolnám millió kis darabkára. Azt hittem lehet vele őszintének lenni, de ő pofázik megsértődésről, ugyanolyan sértődékeny hisztis picsa, mint amilyennek engem lát. Csak mosolygok, egyszerűen nem adom meg neki az örömöt, hogy azt higgye most fogást talált rajtam. Ökölbe szorul a kezem, de ezt ő ugye nem látja, annyira fejbe verném valamivel, mondjuk egy kicseszett vázával. Nem fogok kikelni magamból és kiabálni csúnyán, nem lenne méltó hozzám. - Egy ilyen felszínes ember sosem tudna a nagy Miss Argent kegyeiben járni. - teljesen semmilyen arccal és hanggal mondom neki. Ezt megtanultam otthon, hogy hogyan tudjam elrejteni az igazi gondolataimat és érzéseimet. Csak nézek a szemébe, végül pedig kicsit hátrébb hajolok. Nem mintha nem bírnám a közelségét, mindössze hányingerem van tőle. Két másodpercig csak némán állok ott és nem szólok semmit, pofon vágni felesleges lenne, fog ő még ettől nagyobb pofonokat is kapni az élettől. - Mindenkinek joga van a véleményéhez, tudomásul vettem az önét. - mondom ugyanolyan semmilyen arccal és hanggal, amivel másokat az őrületbe szoktam kergetni. - Elgondolkodva, hogy ha tehetném megmenteném e újra, megtenném és nyugtatna a tudat, hogy egy olyan emberen segítettem, aki nem érdemli meg. - jegyzem meg, majd felállok és elindulok a kijárat felé, mielőtt még bármit mondhatna egy Pofixal elhallgattatom. Bazd meg magad Peverell.
Az első benyomás után hamar rá kell döbbennem, hogy esélytelen vele szót érteni. És ha már így bele hajolt a fejembe, akkor keményen a szemébe nézve, kissé talán fenyegetően egy fokkal csökkentem a köztünk lévő távot és olyan hangot ütök meg amitől ha akarja ha nem, úgy fogja érezni, mézzel végig csurgatott késsel cikáznak a gerincén. - Szóval hagyjam el, ezt az arrogáns pöcs stílusomat? Hmm.~ szinte dorombolok - És mégis mi következzen utána? Könyörgöm árulja el, mert megöl ha nem tudhatom mivel járhatnék a hatalmas Miss Argent kegyeiben! - az arcomról jelenleg eléggé csak a megvetés süt. Mégis mit képzel magáról ez a kis... aranyvérű picsa?! - Tudja pont ezzel a gyerekes akarnoksággal válik olyanná, mint akiket olyan nagyon megvet. Engem utálhat ha akar, nem érdekel! De addig ne papoljon nekem egyenességről, ameddig úgy viselkedik mint egy öt éves, és ha valaki azt mondja magának; van egy határ, akkor arra az első és azonnali reakciója, hogy megsértődik mikor valóban találkozik ezzel a határral! - ezt követően kihajolok az arcából és szinte ég a bőröm attól; biztos vagyok benne, hogy ezért most még pofán is leszek vágva! De csak tessék. Ha így, hát így!
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Bells ● A kutya szokott próbálkozni ●
Nem akarok hinni a fülemnek, bár ebből semmi sem látszik, teljesen normálisan és átlagosan viselkedem. Halványan elmosolyodom, mikor azt mondja, hogy kölcsönösen bocsánatot kéne kérnünk egymástól, na meg a nagy büdös lókuki. Inkább tartozik nekem köszönettel, mintsem elvárni tőlem, hogy kérjek tőle bocsánatot, de hát ilyen világot élünk. Teljesen természetes, hiszen ilyen világot élünk, ahol szinte mindenről a férfiak döntenek, mert ők "férfiak". Félreértés? Az biztosan volt, nem is kevés, az egész beszélgetésünk egy hatalmas félreértés igazából. - Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt. - helyeslően bólogatok, persze, legyen igaza, ha neki ettől jobb. Visszapörgetve a fejemben a tegnapi eseményeket elég aggasztó, hogy az az erős fájdalom hirtelen a semmiből jött pláne akkor, amikor én ezt kívántam. Vajon lehet valahogy közöm a dolgokhoz? Felszökik a szemöldököm amikor kimondja az "ajánlatát", széttárul a mosoly az arcomon, de nem az az igazi kedves és aranyos, hanem az a bizonyos semmi jót nem sejtető. Csak közelebb hajolok hozzá, mert tudom, hogy mennyire nem szereti mások közelségét. - Amint elhagyja ezt az arrogáns pöcs stílusát, akkor lehiggadok, addig süket fülekre talál a kérése. - nem tudom, miért játszok a tűzzel és miért akarok önként büntetőmunkára menni, de legyünk már őszinték egymással, legalább nála nem kell kertelni, hanem őszintén ki lehet mondani a véleményünket. - De gondolom nem kíván több időt tölteni az üdítő társaságomban.
Apránként szivárog be a késő délutáni napsütés a gyengélkedő hatalmas ablakain, mint ahogy az is, hogy egyébként nem döglöttem meg, hanem élek. Az utolsó pár percben zaklatottan cikáznak a szemeim a szemhéjaim alatt, mintha még midig kínozna a fejfájás. A fejfájásnak azonban már nyoma sincs. Lassan nyitom ki a szemeimet és egy rövid ideig csak nézek magam elé. Közben meghallom azt a roppant ismerős tónust és abba az irányba fordítom a fejemet. Érzem, hogy fáj és ég a tüdőm és hiába veszek levegőt, olyan mintha nem tudnék eleget venni. Mi a bánatos lófasz van velem?! A szavaira csak hümmenek egyet majd vissza hunyom a szemeimet. - Tartozom egy bocsánat kéréssel. De azt hiszem maga is.- nyeldeklek, hogy legyen némi nyálam a beszédhez - Mindketten félre értettünk valamit.. mikor legutóbb beszéltünk. - azért nem határozom meg, hogy mikor, mert fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta. A hangom most kissé karcos, és mivel egészen halkan beszélek van egy kellemes tónusa. Végül mielőtt bármit hozzám vághatna, csak rálegyintek, ami jelen esetben annyit tesz, felemelem a jobbomat majd vissza ejtem fáradtan az ágyra. - Tudja mit? Hagyja a francba a bocsánatkérést, csak higgadjon le és annyit értsen meg, nem vagyunk egyformák. Rendben? - azt hiszem mennél szarabbul vagyok, annál kezelhetőbb is egyben, bár ez nem jelent semmit. Biztos vagyok benne, hogy a pokolra kíván és most hogy felébredtem, el is fog tűnni szépen. Hiszen minek maradna? Közben beszivárog egy halovány sugallat, hogy tulajdonképpen annyira nem bánnám ha maradna. Úgy értem; és itt gyorsan kitalálok valami frappáns magyarázatot arra, miért örülnék annak, hogy ha maradna, hogy ne kelljen ránéznem, vagy tudomásul vennem, azt, hogy valójában miért jött fel bennem bármi ezzel kapcsolatban.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Bells ● A kutya szokott próbálkozni ●
Dehogy fogom sértésnek venni a szavait, egyszerűen megint inkább arra billent a mérleg, hogy mennyire nem szimpatikus. Érdekes, hogy egyszer már majdnem azt mondanám, hogy kedvelem és bírom, de utána egyetlen megszólalásával képes mindent eltörölni és semmisé tenni az eddigi szavait és tetteit. Ügyes. Sose éreztem még azt, hogy valakit ennyire megfojtanék, de ő elérte, ennyire még senkit sem akartam megfojtani, megérdemelte volna, hogy kapjon egy pofont. Na persze nem Elloneyféle pofont, aminek teljesen faszt következményei lettek volna. Nem is értem, hogy miért viselkedik úgy, mint egy szűzkurva, mintha bármi rossz lenne abba, hogy egy ember leakarja törölni a másik arcáról a vért... Annyira tudtam volna mondani valamit, de utána minden olyan gyorsan történt. Csak szorongattam azt a rohadt rongyot és olyan dolgokat kívántam, ami... megtörtént és most, most pedig itt vagyunk a gyengélkedőn. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mardos a bűntudat, egyáltalán nem. Némi kis együttérzés van bennem, de inkább foglalkoztat az, hogy erre hogyan voltam képes, mint az hogy fájdalmat okoztam neki. Vehetjük ezt egyfajta Merlini jelnek, hogy itt lenne az ideje, ha változna és nem viselkedne úgy, mint egy kibaszott érinthetetlen hisztis picsa, de biztosan máshogyan vélekedik erről. Végül nem bűntettek meg, inkább szerencsés véletlennek vették, hogy megmentettem őt, bár ő még nem tudott nyilatkozni a történtekről. Itt ülök az ágya mellett és várom, hogy kinyissa a szemét, amikor pedig látom, hogy már kezd magához térni, megszólalok. - Igazán pocsék napja lehet, hogy megint velem kell találkoznia. - mondjuk már másnap van, elég sokáig volt kiütve.
Igazából mindent elmondtam számára, amivel úgy véltem, hogy tudok neki segíteni, bizonyos szempontból a magam tapasztalataiból némi tanulságot átadni, illetve amiről úgy véltem kicsit felpiszkálhatta az állóvizet amiben épp volt. A kérdésre, miszerint tehetett-e volna bármit, ha tisztában van vele együtt érzéssel megcsóválom a fejemet. Sajnos nem. Annyi idősen senki nem tudott volna tenni egy ilyen eset ellen. A hideg nyugalom ami belé költözik, elgondolkoztat egy kicsit, de úgy gondolom, egyenlőre nem lehet káros. Mikor közli hogy sétál egyet, hagyom, hogy öltözzön. A könyvtárra és a birtokra egyenlőre csak biccentek, amolyan köszönésképpen. Majd mikor távozóra fogja még utána szólok egy mosollyal. - Gina! - megvárom, hogy vissza forduljon - Ma este, maradj a kastélyon belül. Farkashold van. Most ha lehet, ne menj megkeresni a thestralokat. Megvárnak. - adom le az infót, mert ismerem annyira, hogy simán kimegy esténként, holott azért annyira nem életbiztosítás odakint mászkálni a birtokon éjszakánként. Intek még neki, és ezzel igazából újára engedem. Hosszan nézek utána, még az után is, hogy kiment az ajtón. Aztán csak elkezdem össze rendezni, újra húzni az ágyat, ami eddig Ginanak volt fenntartva. Apró célzás, mikor vissza tér, hogy ideje neki is vissza térnie az élők közé. Szerencsére a háztartási varázslatok mindig segítségemre vannak, így a paraván össze csukja magát és a helyére sétál, és minden vissza áll frissre, üresre.
Hallgatom Codyt. Igaza van. Elképzelni sem tudom milyen az, amikor az ellenségeid a saját szüleid. Csak azt tudom, hogy most sok dolog van, amit át kell gondolnom. Újra értelmezni. Hálás vagyok Codynak, amiért mellettem volt ezekben a napokban. Nem tudom hogyan vészeltem volna át mindezt nélküle. Talán sehogy sem. - Furcsa. Sosem akartam igazán meghalni. Még a magamfajta nyomorultak is görcsösen kapaszkodnak az életbe, valami megmagyarázhatatlan okból. Csakhogy nem emlékszem mikor jött el a pont, ahol már a szimpla túlélés nem elég. Többet akarok. Normális életet. A normális élethez pedig meg kell erősödnöm, és szembe fordulni a múltam árnyaival. Nem. Nem menekülök tovább, senki és semmi elöl. - valamiféle új elhatározás, új erő éled fel bennem. Új elszántság. Nem fogok veszíteni. Többé nem leszek vesztese a hatalmi játszmáknak. Sem semmi másnak. Az igazság ki fog derülni, és utoléri azokat, akik rejtegetni próbálják. A bosszúm keze eléri majd őket. De előbb idebent kell rendet raknom. Elvégezni a Roxfortot, és felkészülni. De én nem felejtek. Semmit sem. Emlékezni fognak még az apám szavaira. Gondoskodom róla. - Néha elgondolkodom, hogy mit tehettem volna másképp. Ha már akkor tudom, hogy boszorkány vagyok. Ha már akkor tudtam volna gyógyítani... De valójában nem tehettem volna semmit, akkor sem, nem igaz? Most viszont fordul a kocka. Megváltoznak a dolgok. - már már szórakozottnak látszó mozdulattal játszom a bögre szélével. Furcsa, új hideg nyugalommal a hangomban. Olyan fajtával, ami akár félelmetes is lehetne, egy magamfajtától. Most mégsem fogok semmi meggondolatlan ostobaságot tenni. Egyszerűen lerakom az üres bögrét. Felállok, és nyújtózom egyet. - Sétálok egyet odakint. Levegőzök, és átgondolok még pár dolgot. Holnap reggel pedig visszatérek az óráimra, a normális iskolai életembe. - furcsa nyugodt kijelentés ez, amibe semmi feltételes nincs. Elég volt a fekvésből, és önsajnálatból. Ha tovább kell itt maradnom abba fogok beleőrülni. Hogy az éjszaka kellős közepe van? Ez eddig sem tartott vissza semmitől. Legalább nem botlok bele kíváncsi, vagy idegesítően érdeklődő emberekbe. Ma éjjel legalábbis. - Ha a könyvtárral, vagy a birtokkal segítség kéne, vagy csak beszélnél róla, megtalálsz. - mondom még csendesen. Szeretnék valahogy segíteni Codyn. Hogy könnyebb legyen neki. De ez sosem lehet az. Így egyszerűen csak elkezdek felöltözni. Farmer, pulcsi, bakancs. Nem hagyom többé el magam. Így nem...
♫ Quo vadis ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
Hallgatom a lányt. - Ha úgy véled, meg tudnád tenni, akkor tedd. Ettől már csak önmagadat tartod vissza. - szögezem le és mutatom fel mutatóujjam, hogy igen ez itt kérem szépen egy nagyon fontos pont. - Nem baj, ha emlékszel, honnan jöttél és mi volt az út. Nézz magadra. Azért ég és föld ahhoz képest, mint mikor legelőször találkoztunk. És a legcsodálatosabb, hogy az útnak nincs vége. - Komolyan mégis egyfajta kettőnk közt megőrzött gyengédséggel fordulok felé és nézek rá - Nekem is volt, hogy kiültem az ablakba, méregettem a lábam mennyire húz lefelé és hogy vajon sikerülne-e úgy esnem, hogy végleg kitörjem a nyakamat. De... mindig ott volt, hogy ha most véget vetek az életemnek, akkor nem fogom látni, megtapasztalni a folytatást! A folytatást és a bizonyosság megszerzését, hogy az életem igenis tart adott célok felé. Nem csak a vakvilágba és nem csak úgy hiába! - remélem a szavaim egy része belé ivódik és tápanyagként hat rá. Épp csak annyi tápanyagnak, amitől erőre kaphat. Hiszen... a rózsának is jó a táp, de ha túl sokat kap kirohad. Milyen csodálatos, minderről úgy beszélni, hogy közben fogalmam sincs róla, hogy már meghaltam és meg van számlálva az itt töltött időm.. Mikor vázolja hogy mennyire nem tudja még lezárni, az utolsó kérdése után nincs kommunikációs csönd. - A Martimorok birtokán volt egy könyvtár. Egy igen sötét könyvtár, igen sötét örökség, most mégis hasznát vehetem. Folyamatban van a könyvtár épen maradt részének kimenekítése. A célom, hogy ismerjem az ellenségem. Mert, egyre közeleg, hogy találkozzak a szüleimmel. És ezt őrültség és öngyilkosság lenne felkészületlenül megtenni. Másfelől, a birtokot meg fogom semmisíteni. Épp ideje tisztulnia annak a földnek és új életre kelnie. - mesélem csendesen aztán ismét Ginara nézek. - Viszont tisztában vagyok vele, hogy nekem vannak gátjaim. Olyasmik, amik nem hagynának önkényes sötét mágusként vagy önjelölt igazságosztóként cselekedni.. Ez a szüleimmel szemben valahol hátrány, magam felé viszont nem tartom annak. Mert ez csak azt jelenti, én megtartottam az emberségem, bármi is ért. - hagyok némi szünetet meg levegőt is veszek. - El sem tudod képzelni mennyire vágyom, hogy megkapják a dementor csókot. De ehhez nekem mindenképpen a törvényes utat, segítséget kell választanom.- mondom ki végül a lényeget. Közben persze átértékelem, hogy Gina... nos nem várhatom el tőle, hogy úgy gondolkozzon ahogy én. És meg is értem. Megpróbálok valamelyest a lány fejével gondolkozni, mert ahogy látom, másképp nem fog menni. - Általában hirdetem az egyenlőséget muglik és varázshasználók között, de... - sóhajtok. - Te boszorkány vagy nekik meg fogalmuk sincs mi minden létezik, vagy lehetséges a beszűkült médiavilágukon túl. Erősödj meg! Ismerd meg az ellenséged. És járj el velük szemben belátásod szerint, úgy, hogy utána téged ne tudjanak kikezdeni egyik világ bíróságán sem. Teszem azt, elég felkészüléssel, egy mugli vállalatot, szervezetet, amennyiben nincs köze semmiféle maffiához, ezáltal nincs szimbiózisban az állammal, viszonylag könnyű szerrel tönkre lehet tenni. Csak elég erős negatív visszhang kell. Mert tíz jó véleményt egyetlen rossz, meg tud semmisíteni.
Cody nélkül talán elmerültem volna egy olyan mocsárban, amiben sosem akartam. Talán a mocsári szörnyek végleg lehúztak volna a sötétbe. Most mégis lassanként érzem, hogy visszatér belém az élet. Visszatérnek a képességeim. Visszatér a tenni akarásom. Folytatni akarom az életem. Egy jobb, célkitűzésekkel teli életet. Egy erős nő, független életét, aki a saját szabályai szerint játszik. Aki sosem fog meghunyászkodni holmi hivatali korrupció, vesztegetés, zsarolás előtt. Fogom a bögrém, és lassan kortyonként iszom az italt, ami benne van. Most nem fárasztom magam azzal, hogy megpróbáljam kitalálni a komponensek listáját. Másra fordítom a figyelmem. Másféle szavakra. - Amióta itt vagyok a Roxfortban mást sem próbálok, mint kizárni, és elfelejteni a negatív agymosást. Sajnos ez roppant nehéz valakinek aki képtelen felejteni. Így talán csak elengedni tudnám. Igen. Talán ezt meg tudnám tenni.- elgondolkodok, hogyan is fogalmazzam meg jól, amit ki akarok fejezni. - De csak akkor tudom ezt megtenni, ha végleg lezártam a múltat. Csakhogy addig nem zárhatom le, amíg félelemben árnyékként kell élnem. Amíg nem szolgáltattam igazságot az apámnak, és az ártatlan embereknek, akiket ő akart védeni. Gondolod, hogy ez sikerülhet a mai korrupt világban becsületes módon a törvény oldalán? - a kérdés cseppet sem költői. Nagyon is gyakorlatias valakitől, aki azt tanulta az utcai űzött életből, hogy minden csak kellő pénz kérdése, és akkor a bűneid hirtelen nem is bűnök többé. Elég ha megvásárolod a felmentő ítéletet. Ettől pedig valahol a mély hányinger kerülget. Képletesen szólva. - Tudod mik voltak az apám utolsó szavai? "Nem alkuszom gazemberekkel. Felelni fognak a tetteikért." Egyetlen mozdulattal tépte szét a felkínált csekket. Az arcán ott ült az az elszánt megtörhetetlen kifejezés. Megvenni nem tudták, ezért megölték. A bűne, amiért halált érdemelt a becsületessége volt. A gyilkosai szemében. Ők nem könyörültek az apámon, nem könyörültek egy árva kislányon, akinek senkije és semmije nem maradt. És biztos vagyok benne, hogy folytatják a gazságaikat a mai napig. Ezt nem tudom megbocsátani, és elnézni tovább. Nem megy. Nem lehet ez a mese vége. - a mesékben mindig győznek a jók. De az élet nem mese, nem igaz? Mégsem akarom, hogy ez a történet a kapzsi bűnözök győzelmével érjen véget. Azt akarom, hogy tudják meg milyen a másik oldalon. A nyomorultak oldalán, akiket ők tettek azzá. Ez talán sötét és gonosz dolog volna? Talán. De ők tettek ilyenné. Én nem akartam ezt. Nem akartam a bosszúangyalává válni. Én csak Gina akartam maradni. Egy ártatlan kislány tele álmokkal, és élettel. Minden esetre eldöntöttem magamban. Hinni fogok önmagamban, és mindent megteszek, hogy végleg lezárjam ezt a dolgot. Minden erőmmel, eszemmel, képességemmel. Akár tetszenek Codynak a módszereim, akár nem.
♫ Quo vadis ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
Azért a gyengélkedő egy közös tér és McGalagony is megmondta, meg utána Rennes tanárnővel is tisztáztuk, hogy az orvosi titoktartás szép és jó. De ameddig teszem azt épp Gina nem nagykorú, addig a Hátvezetőknek legalább joguk van tudni, mi zajlik a kölyökben.. Aki mára már annyira nem is kölyök. Sokkal inkább egy érett nő lesz lassan, az más kérdés, hogy fejben hol tart épp. A gyengélkedőt nem tudom csak az ő számára napokra fenntartani, de annyit tehettem érte, hogy köré vontam egy paravánt amikor épp nem csak ő volt ott, hogy érezhesse, egy privát tér fenn van tartva a számára. Nekem is voltak óráim, amiket nem hagyhattam ki. Különben letekerik a fejemet, de a feladataim közül, amihez nem kellett labor, kivettem a megfelelő könyveket a könyvtárból és két düh vagy érzelmi roham között, mikor épp aludt, vagy evett, netán áztatta magát, mert a víz köztudottan tisztítja a testet lelket egyaránt, akkor én csináltam a teendőimet. A tanulmányaimat, a munkámat, Jadenek segítettem mikor olyan volt. Többek között, ezzel is egyfajta példával kívántam szolgálni számára, hogy ott vagyok vele, amennyit csak tudok, a kötelességeimet mégsem hanyagolom el. Madame Pomfrey-val megbeszéltem mindent, hogy Ginanak pihenésre van szüksége. McGalagonyt beavattam az eseményekbe, fejleményekbe, illetve gyakorlatilag engedélyt kértem néhány nap indokolt gyengélkedőn maradásra Gina számára.
Épp egy zúzós estén, egy adag virrasztáson, némi kitörésen, majd egy rövid inkább kimerítő mint pihentető alváson vagyunk túl, reggel már sikerült lefárasztanom szegényt pár új sötét humorral. De most nyugalom van. Gina kezébe nyomtam egy adag gőzölgő nyugtató szirupot ami ízvilágát tekintve édeskés, ami tompítja, enyhíti a lelki fájdalmakat, enyhén savanykás is, ami visz némi ízt az egészbe, vissza tölt, és van egy nagyon halovány sós utóíze a kortyoknak. Ami pedig az egészet egyensúlyba hozza. Szigorúan kortyonként kell fogyasztania és az egész bögrét le kell nyelnie! Ez most a recept. Izmokat, idegrendszert, mindent relaxáló pályára állítja. Anélkül hogy adalék, vagy tudatmódosító, vagy valami egyéb brutális hatású anyag lenne benne. Ásványi anyagok, tápanyagok, vitaminok egy kifejezetten kimerült szervezet számára. Többek közt tanulmányt is sikerült írnom róla. Rennes talán értékelni fogja mikor oda jut.
A bögréje fölött kezd bele a mondandójába ezúttal én pedig félálomból riadok egy halom könyv fölött, az ágya mellé húzott asztalról. A félálom állapota nem volt túl feltűnő mert a nem Gina felé voltam fordulva és a fejemet is megtámasztottam. Most azonban pár mélyebb lélegzetvétellel fordulok a lány felé. Elmosolyodom a szavain együtt érzéssel. - Tudod, ha én olyanná akartam volna válni a kritikus pont után, hogy elkerültem a birtokról... Akkor sosem vállaltam volna fel hogy meleg vagyok... Valószínűleg, tettem volna aranyvérű kötelezettségemet, megtagadtam volna minden segítséget amit a mugli intézet nyújtott, anyámék nyomdokaiba léptem volna és keresek egy aranyvérű lányt... akit valójában sosem tudtam volna szeretni... Egészen más... sötét utakon járnék most, tele elfojtott frusztrációval, talán agresszióval, mérhetetlen félelemmel és ellentmondással. - mondom higgadtan, megfontoltan. Végül az utolsó kérdésére is ide biggyesztem folytatásképp a választ. - Szóval, adj magadnak esélyt, ahogy én is tettem, hogy megismerd a jövőbeli énedet! És a régit; a gyermeket és a csavargót, tartsd meg, mint tanulságot. - foglalom össze neki. - Gina.. Kétféle agymosás létezik. Az egyik, ami lehúz a lentebbnél is lentebb, elveszi az álmaidat és azt táplálja beléd, amit eddig is megéltél. És van az az agymosás, amit én igyekszem a fejedbe verni, meg a maga módján a tanáraid is, a barátaid is; ami annyiról szól, hogy higgy magadban! Hogy ha nincs álmod, mert elvették, álmodj újat! És kapaszkodj belé! Akármennyire is húznak le, semmi más nem fog segíteni, csak az önmagadba vetett hited! Hogy képes vagy rá! Ne kérdőjelezd meg magadat! Csak csináld! - bár félálomból keltem, olyan vibráló energiával vagyok képes most megnyilvánulni, amilyet már régen tapasztaltam én is. Semmi más célja nincs ennek, csak hogy felstuffoljam, és átragadjon rá is a tettvágy! - Az hogy melyik agymosást választod, most, hogy az egyiktől minden módon megszabadítottak... ez már csak rajtad áll. - azért egy kicsit nem árt oda bökni keményen is, hogy érezze, igenis egy ideje már lekerült az egyik oldalról a nyomás és már csak leginkább önmagára gyakorolja. - Én hiszek benned. A tanáraid hisznek benned, a barátaid hisznek benned. Innentől azt hiszem csak az a kérdés maradt, te hiszel-e magadban? - és nyilvánvalóan tudja ő is, ha most megkérdőjelezi ezek után önmagát, akkor voltaképp nem értett meg egy hangot sem abból amit elmondtam és nem ment át semmi abból, amit éreztetni akartam vele. - És ha mindenáron kitartasz a bosszú mellett, maradj a törvényes úton. Válj azzá az értékes emberré akit a jövőképedben látsz magadról. Ez már önmagában egy pofon lesz nekik. És utána törvényesen járj a végére mindennek!
Cody jó, és hűséges barát. Olyasvalaki akire számíthatsz a teljes összeomlás szélén is. Mindig, minden alkalommal meglep, hogy mennyi odaadással, és figyelemmel tud ápolni. Nem mozdul mellőlem, talán még akkor sem, ha épp elnyom a mély tudattalan alvás. A szavai pedig, ahogy szóval tart valamit megérintenek bennem. A lelkemben. Amikor felzokogok, és átölel, akkor egyszerűen csak hagyom neki. Másnak nem hagynám, de valakinek el kell mondanom. Valakiben meg kell bíznom. Így napokon keresztül folyamatosan, kisebb nagyobb szakaszokban, síró, dühösen csapkodó, érzelmek széles skáláját bemutató módon, de végül előadom az egész történetem. Az apámtól, és attól, hogy tudom, hogy megölték, csak azt nem miért, az űzött utcai életen át, a jelenlegi félelmeimen keresztül, a rémképekig, melyek álmaimban gyötörnek, mindent átadok neki. Valakivel meg kell osztanom. Valakinek a szavait muszáj átengednem a jégpáncélon... - Tudod, annyi szenny, és mocsok ért, néha attól félek én is rossz ember lettem. Hogy valami elromlott itt bent, és már sosem lesz olyan mint régen. - szólalok meg ismét egy hosszabb hallgatás után. Nehéz erről beszélnem, de néha még saját magam is megrémisztem, amikor nem tudok másra gondolni, csak a bosszúra azok ellen, akik egész idáig űztek. Vajon hogy engedhetném el ezt? És vajon ők valaha elengednének, hogy békében éljek? - Azt mondtad, te is ilyen állapotban voltál. Hogy jutottál túl rajta? Hogy tudtad elfogadni, és tovább lépni? Georgina. Tudtad, hogy a Gina eredetileg a Georgina becézett formája volt? Néha elgondolkodom, hogy lehetnék Georgina. Egy másik személy. Olyan, akinek nem ilyen a múltja, mint az enyém. Aki felnőve hasznos, és jó ember tud lenni. Mit gondolsz lehetek ilyen? - nem tudom, hogy lehetséges-e, csak hogy meg kell próbálnom. Össze kell szednem magam végre. A többiek miatt is. Megmondtam Codynak, hogy senkit se engedjen be hozzám a gyengélkedőre, így napok óta ő volt az egyetlen ember akivel beszéltem. Nem akartam, hogy más is így lásson. De lassan véget kell vetnem ennek. Csak bár tudnám miképp...
♫ Quo vadis ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
- Piton nem tévedett. Noha messzemenően taszít az a fickó, ebben nem tévedett! - és ki is fejtem miért gondolom így. - A dugó alá rejtett halál nem csak a mérgekre utal, hanem mindenre amit elfojtunk, el zárunk, a méreg mindenhogyan beérik akár egy palackban, akár a lelkünkben tároljuk. Fontos kiengedni, hogy ne egye meg a burkát. Persze tovább vihetnénk a hasonlatot, hogy de mi lesz ha ez a méreg másra száll, vagy vissza csap? Nos.. ezért fontos a megfelelő személy vagy közeg segítsége. Érted?... Vagyis inkább.... El tudod ezt fogadni? - hagyom hogy eméssze, vagy egyáltalán meghallja, de ha mégsem történne meg, hát akkor majd valamiképp újra neki futok. Hagyom, hogy kiáradjon belőle minden. Arra, hogy létezik-e az igazság... egy kicsit nehéz válaszolnom. - Ahány ember annyi féle. Vannak akik egyet értenek, ők lesznek az igazság egyik fele. Vannak akik eseményekre bizonyítékkal állnak elő, ők a másik fele, vannak akik megveszik, ők a harmadik fele és még bőven akad. Ne bosszút akarj, hanem segítséget és önfejlődést, elfogadást és alázatot a segítséghez, hogy használni tudd és fejlődhess! - mondom neki csendesen, nyugodtan, bár átérzem a fájdalmát és közben egy szeletet megértek abból, amit Rennes tanárnő élhetett meg velem még március környékén. Türelemmel és odaadással hallgatom a lányt és mikor felzokog, ha hagyja megölelem. Nem csitítom, csak ölelem, jobb ha ki jön minden. Közben szóval tartom. - Én ugyanígy éreztem magamat év elején. Én is mindenért magamat hibáztattam. Jade-et magára hagytam a milleniumkor, holott ígéretet tettem neki... De lehet ha nem hagyom magára is találkozik azzal a fickóval, akitől az a két csodálatos gyermek született neki.... Georginat elrabolták és megölték mert a forgatagban elengedtem, de lehet ha velem marad, mindketten meghalunk, vagy ugyanúgy megölték volna. Peter a vonat úton meghalt, mert nem értem oda időben, de lehet, ha oda értem volna is épp ugyanúgy megöli az a rém, ha nem rögtön mindkettőnket. Az unokanővérem majdnem megölt mert vak voltam a valódi természetére.... és nem csak engem, hanem mindannyiunkat... és még sorolhatnám... De fontos, hogy elfogadd, bármilyen nehéz is, ezek ellen már nem tudsz mit tenni. Ha viszont benne ragadsz, akkor lesz igazán ártalmas számodra és mások számára is. Nem fogsz tudni segíteni és kellően helyt állni a jelenben, sem a jövőben, ha a múltadban ragadtakat akarod megmenteni. És mások sem fognak tudni neked segíteni. A felelősségtudat fontos, de az önmarcangolás ezt megöli...
♫ Miután meghalsz, ki mondja el a történetedet? ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nehéz nekem ez a helyzet. Túl sok érzelem, túl sok gondolat, túl sok... És most mindent Codyra zúdítok, szinte anélkül, hogy felfognám mit is teszek. Néha ordítva, néha éppen csak suttogva, zokogva, sírva, csapkodva, összerogyva, és összeomolva. Ki tudja meddig. Hosszú éjszaka lesz ez, túl hosszú... - De mi lesz, ha nem menekülök többé? Ha szembe fordulok az árnyakkal? Ha ezzel is csak ártok valakinek? Az egyik felem gyülőli azokat akik ezt tették, gyűlöli, és bosszút akar, azt akarja, hogy szenvedjenek ahogy én. Piton téved. Nem a dugó alá rejtett halál a legveszélyesebb. Ha lassanként a lelked ölik meg, az ezerszer rosszabb, szörnyűbb, mint bármi. Annyi hazugság közt, hogy ismerhetném fel az igazságot? Létezik egyáltalán igazság? - lassan komolyan nem tudom ki is vagyok én. Valóban elvesztettem az önkontrollt, és önmagam. Nem tudom, hogyan is találhatnék vissza hozzá. Vagy hogy legyek csak Gina, aki régen. Aki az előtt voltam. Zaklatottan, szabálytalanul veszem a levegőt a pillanatnyi csendben, majd újra kitör belőlem, aminek ki kell... - Megharapni? Csak patkányok voltak. Elmúlik. Megszokod őket. De hogy szokod meg, hogy mindenki veszélybe kerül és szenved, akivel kapcsolatba kerülsz? Az anyám meghalt, mert én megszülettem, az apám meghalt, mert nem tettem semmit ellene, csak néztem... Aztán volt az a fiúcska, ott az intézetbe... kicsi volt és sokat bántották ezért, így megengedtem hogy velem legyen. Amikor bántani akarták, hagytam hogy engem verjenek helyette, aztán magammal vittem, amikor megszöktem, de amikor elkaptak, őt máshová vitték, vissza oda, ahonnan megszöktünk. Rossz neki ott. Nem vigyáztam rá jól, ezért szenved. Az utcán verekedésekben igazi bandaháborúkban bántottam másokat, csak hogy túl éljek. Wini szóba állt velem, és elüldözték innen. Aztán Benék birtokán... te nem voltál ott abban a barlangban... nem kellett volna Bennek meghívnia... rossz barát vagyok... Azon a rémes vonat úton még Te is majdnem meghaltál miattam, és akik tényleg meghaltak akkor... Mikor lesz ennek vége már?! - zokogásban török is ismét... Nem tudnám Codyt is elveszíteni, de félek, hogy vele, és mindenkivel aki az utóbbi időben közel került hozzám csak árthatok. Vagy azok ártanak nekik, akik elől menekülök...
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
- Az ember haszonéhsége gyakran követel emberéleteket. Akár szó szerint, akár csak megnyomorítva. - mondom ki kerek perec. - De vannak jó emberek is, de őket meg kell találni a rengetegben. - toldom hozzá, mert tőlem nagyon idegen lenne, ha nem hangsúlyoznám, és nem hirdetném, hogy igenis az emberben van jóság, és vannak segítőkész emberek, akik nem akarnak eltaposni! Hinnem kell ezt. Ha hallanám, mit gondol, hogy ő egy szörnyűséges ember, mert ilyen sorsa van, emlékeztetném félig viccelődve némi lelket öntve belé, hogy ezzel most jól a lelkembe gázolt, mert bizony, ha innen nézzük, nekem is egy igazi aljadéknak kellene lennem! De se ő se én nem vagyunk azok. Hogy tudnám ez mégis elfogadtatni vele. Mert bevallom, azt, hogy megértessem, már feladtam. De ha el tudná fogadni... Nézek rá ahogy felkel, vissza hanyatlik, felkel. A kiüvöltött kérdésére elgondolkozva ülök fel most én is. - Nem kell előlük menekülnöd. Pont, hogy addig üldöznek, ameddig menekülsz. - aztán oldalra biccentem a fejemet és komolyan nézek rá. - Gina... mitől félsz? Megharapott valami? Ezt most komolyan kérdezem, mert úgy beszélsz magadról, mint aki bármelyik pillanatban átalakulhatna valami nagyon éhes és vérszomjas fenevaddá. Mitől félsz, mi él a fejedben, hogyan ártasz másoknak? - kérdezgetem de egyetlen számon kérő hang sincs bennem. Csendes vagyok és voltaképp érdekel az a rémkép, amit ha sikerül elmondania, megérthetem. - Bárhogy is... A legfontosabb, hogy mondj ki mindent. Mert a szavaid, ha nem is értik az emberek a jelentését, fontosak. És biztosan lesz, aki érteni fogja. Üvölts ha az jól esik! Veled üvöltök ha kell.~ megtörlöm az arcát és bátorítóan nézek rá.
♫ Miután meghalsz, ki mondja el a történetedet? ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Cody közelsége egy cseppet sem zavar. Ahhoz is kimerült vagyok, hogy zavarjon. Amúgy is ő az egyetlen akiben igazán bízhatok. Aki megérti... aki talán nem ítélne el, ha tudná miféle szörnyű ember is vagyok. Mert annak kell lennem ha ezt a pokoli sorsot érdemlem... - Cody... én... nem csak az út... az csak egy kis része a rengeteg szarnak. A sok szennynek, ami lassanként a nyakamba borul. Az úton csak arra jöttem rá, hogy megölték az apám, hogy engem is meg akartak, de végül megelégedtek a Londoni deportálásommal, és hogy tönkre tegyenek... és azt sem tudom miért? És mért látom az apám véres összezúzott hulláját, ahányszor lehunyom a szemem? MIÉRT? - szintre észre se veszem, hogy szinte kiabálom az utolsó kérdést. Vagy kiabálnám, ha nem ülnék fel teljesen, és nem lenne túl rekedt a hangom hozzá... ha nem kapna el egy köhögőroham... - Démonok? Lesz valaha, hogy elengednek? Meddig menekülhetnék előlük, és mi lesz, ha neked is bajod esik miattam, vagy bárkinek, akit közel engedtem? Én csak bajt, és halált hozok mindenkire. Én csak egy elátkozott szörny vagyok... - török ki végül nem csillapodó zokokásban... már én sem tudom mit érzek, vagy mit mondok, csak azt tudom, hogy végre ki kell adnom magamból mindent... lassanként meg kell szabadulnom ettől sok mocsoktól...
♫ Zene ♫ ϟ Ne vigaszt nyújtsunk, hanem segítsünk. A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó. ϟ
- Mindenkit.. megviselt az a nyár végi út... Én mindig ahhoz térek vissza, ha valami kétség fog el. - válaszolom neki csendesen, és igazából, nemes egyszerűséggel mellé dőlök, a párnára könyökölve és megtámasztva a fejemet figyelem. Nem nagyon zavartatom magamat a közelség miatt. Gina olyan mintha a húgom lenne. Meg azért van köztünk táv, meghagytam neki valamennyi személyes teret. - Nincs veled baj Gina. Csak még nem tudtad elengedni a démonaidat... - aztán halkan hozzá teszem - Még én is küzdök velük. - ez az igazság. Szeptember elejével vissza tértem a birtokra és önmagában is kihívás volt az épen maradt könyvtár szárnyába eljutnom a még mindig ott ragadt kísértetek miatt. De... Nincs más választásom. Fel akarok mindent égetni ami ott van. Újra akarom éleszteni azt a területet. És fel akarok "fegyverkezni" a szüleim ellen. Ha el jön az ideje, ne tudjanak csak úgy félre állítani!
♫ Miután meghalsz, ki mondja el a történetedet? ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
A Gyengélkedő az iskola első emeletén található. Az idők során előfordult már, hogy változtatta a helyét, de néhány éve már itt találhatják meg a bajba jutott, sérült diákok. A Gyengélkedő főgyógyítója Madame Pomfrey (Poppy Pomfrey), aki kiválóan ért a szakmájához. Mindig figyel a betegeire, a bájitalkeverésben sem marad le sokkal Piton professzortól, ha gyógyító bájitalokról van szó természetesen és lelkesen istápolja azokat a diákokat, akik szívesen segítenek neki itt. A felsőbb éves, főleg egyetemista gyógyító hallgatók gyakorta fordulnak meg a Gyengélkedőn. Besegítenek a könnyebb eseteknél, gyakorolhatják a beteg ápolást és természetesen különféle trükköket, praktikákat leshetnek el Madame Pomfreytól, legyen az egy nehezebb eset kezelése, vagy épp gyógyitalok keverése, tárolása. A Gyengélkedő ennek hála mindig tiszta és rendes, a házimanók is kiemelt fontossággal tartják rendben.
