2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért egy hálás pillantást még ilyen állapotban is képes vagyok vetni Juliára, amiért igyekszik a villámhárító szerepét betölteni Cody és köztem. Persze, én - a lánnyal ellentétben - tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem a srác ellen, de mint gyógyító, pont az ilyen személyes ellentéteket is tudnia kell kezelni. Nem várom el tőle, hogy a nyakamba ugorjon és körbecsókolgasson, de azt igenis, hogy tartsa meg magának a véleményét, ha egy mód van rá. Nem ismer, fogalma sincs, mit miért teszek. Talán őrültség, de az még eszébe sem jut, hogy nem véletlenül teszem kockára az életemet is? Hogy ennek talán oka van? Nyomós oka? - Ha egyetlen mód van rá, tényleg szeretném elkerülni - szisszenek egyet fájdalmasan. - És igen, Julia már figyelmeztetett arra, hogy a Gyengélkedő és úgy önmagában a hivatalos út meglépése nem a legbölcsebb döntés részemről - biccentek egyet, mintegy igazolva a lány szavait is. Engedelmes hagyom, hogy Cody megvizsgáljon, noha némi ellenszenv még így is ott motoszkál bennem a fiúval kapcsolatban. Semmi bajom sincs azzal, hogy meleg, de az, ahogy ellentmondott az akaratomnak... Nos, azt nem igazán kellett volna meglépnie. Akkor és ott elég kétségbeesett voltam ahhoz, hogy egy ilyen bosszúhadjáratra adjam a fejem. Más esetben nem hiszem, hogy érdekelt volna, de ezúttal úgy voltam vele, hadd legyenek következményei is a dolgoknak. Anyám mindig úgy ért el valamit, hogy érzelmileg hatással volt az emberekre és eléggé sokra is vitte. Félnek tőle vagy imádják, egyre megy, de mindig megkapta, amit akart. - Erre ti is képesek vagytok, nem igaz? - pillantok hol egyikükre, hol másikukra, amikor Cody a szakszerű ellátásra és utókezelésre tér ki. - Julia az imént némileg helyretett... pálca nélkül - jegyzem még meg, miközben nyelek azért egyet. - Tudom, buta kérdés, de van nálad víz? - ismétlem meg reménykedve azt a kérdést, amit nem sokkal korábban már a lánynak is feltettem. A szomjam továbbra is csillapíthatatlan, a torkom pedig minden egyes nyelésnél szárazon kattan. - Ittam Fenrír-főzetéből, azt hittem, könnyebb lesz - ismerem el, mintegy mindkét társam számára elárulva a titkomat. Ritka az, hogy valaki szándékosan akarjon vérfarkassá válni, de gondolom, a beharapóm szempontjából még bűnténynek is számít. - Ha ez kiderül... - próbálok meg a szavaim közben feljebb tápászkodni. - Minisztériumi eljárás lesz belőle és... - akadok el a szavaim közben, hiszen korábban már tényleg mindent végigfuttattam magamban. Szándékosan haraptattam be magam, vagyis ismerem az elkövetőt. Ergó, vallomást tehetek ellene és lecsukhatják vagy más, varázslényekre kiszabott büntetéssel illethetik. Arról nem is beszélve, hogy mindez milyen hatással lesz majd a családban betöltött szerepemre. Ebből még az apuci kicsi lánya-aduászom se fog tudni kirángatni. Nem sokkal később már mindketten mellettem térdelnek, felkészülve arra, hogy valamennyire rendbe hozzanak, én pedig valamiért automatikusan lehunyom a szememet és szintén igyekszem a szép emlékeimre koncentrálni, még abban az esetben is, hogy ezt Cody nem tőlem kérte. Nemrég ugyanis olvastam egy cikket az öngyógyításról, vagyis az elme és a tudat kihatását arra, hogy egy ember betegnek érzi-e magát vagy sem. Ez persze nem olyasvalami, amit ilyesmivel le lehet tudni, de talán jobb eredményt érhetünk el, ha én is mutatok némi együttműködést. Érzem, ahogy a testemet átjárja valami idegen eredetű energia, amely tiszta, mint a harmat és igyekszik minden egyes porcikámba beszivárogni. Kellemes, bizsergető és egyben melengető érzés is és noha a fájdalmat nem teljesen mulasztja el, annyit sikerül elérniük, hogy határozottan jobban érezzem magam. Táncra ugyan nem fogok perdülni, hiszen azt eddig se tehettem, de érzem magam annyira erősnek, hogy tudjam, a nehezén már túl vagyok. - Sikerült - nyitom ki a szemeimet, elsőként Juliára pillantva, hogy vajon ő miként viseli ezt az egészet és csak azután Codyra, hogy meggyőződtem arról, miszerint a lányt nem viselte meg a kelleténél jobban. Elég sok mindent átadtak most számomra magukból, a kérdés csupán annyi, hogy ez milyen kihatással lesz rájuk? A gyengélkedő említése hallatán azért újfent meghűl bennem a vér, amikor pedig még a regisztrációt is felemlíti, lever a víz egy pillanatra és most egyértelműen nem a láztól. - Ha túlélem, akkor nem lenne jobb a Szellemszállásra vinni? - puhatolózom és noha Juliát könnyebb lenne rábeszélnem ilyesmire, Cody nehezebb dió, no meg egyértelműen ő a rangidős, a lány rá fog hallgatni. - Ott átváltozhatok anélkül, hogy bárkit is zavarnék, főzeteket pedig tudtok hozni a gyengélkedőről, nem igaz? - járatom kétségbeesetten a tekintetem köztük. Ők nem érzik a helyzet súlyát, hiszen nincsenek benne ebben és számukra elég nagy marhaság, de én... Nagy nehezen találtam valakit, aki beharapott, megígértem, hogy ennek semmi következménye sem lesz, erre csináljak segget a számból? Ráadásul anyám se fog örömében körbeugrálni, annyi szent! Legrosszabb esetben kitagad, eme eshetőség pedig valóban a véget jelentené számomra...
- Költői túlzás volt. - adok teret Julia csitításának, és kicsit bocsánatkérően is nézek rá a röpke gonoszkodásomért. Mert amúgy igaza van. Ketten vagyunk, mindketten elég jók is abban amit csinálunk. Nem fog itt meghalni senki, ha rajtunk múlik! Jenny-t elérve viszont nem tudok instant kedves és megértő lenni. Viszont nem fogom megtagadni tőle a segítséget a személyes konfliktusunk miatt. A balesetes válaszára kap egy rosszalló pillantást, mintegy célzásképp, hogy “sejtem mennyire..” de nem kezdem csesztetni inkább arra figyelek amit csinálok. - Szükséged lesz a szakszerű ellátásra és utókezelésre. - biccentek arra, hogy még mindig azt firtatja kell-e a gyengélkedő.. Amikor megmutatja a sebét azért az arcomra kiül a határozott meglepettség. És egy amolyan.. “bíííícs.. nem vagy normális” kifejezés de ki már inkább nem mondom. Épp eleget savaztam és az állapota a sebének határozottan nagyon rosszul néz ki. - Ezt nem most fogjuk megbeszélni. - mondok ennyit Jennek. Pedig szívesen feltenném neki a kérdést, hogy utána nézett egyáltalán annak, miféle törvények vonatkoznak a vérfarkasokra és milyen jogai vannak innentől? És még úgy kismillió kérdést feltennék számára, de egy része sajnos indulatból jönne, aminek értelme már nem lenne.. Ez pedig azért egyértelműsítheti benne, hogy nem akarom csacsogással vagy savazással tölteni az értékes perceket, amikor nagy a baj. Épp felnézek Juliara amikor leguggol és felteszi a kérdést - Épp kérni akartam! - biccentek neki - Cseréljünk helyet. Tedd a kezed a sebe fölé és próbáld elő hívni a képességedet. - mondom higgadtan, és inkább kérés van a hangszínemben, semmit utasítás. - Próbáld elképzelni, ahogy kitisztul a sérülése és hogy elkezd gyógyulni. - valószínűleg nem nehéz a folyamatot maga elé látnia, hiszen minden ilyenről még tanulunk is. - Nekem időnként segített, ha olyasmire gondoltam mellé, amiből akár patrónus is lehetett volna.. - igazából nem tudom milyen szinten ismeri a képességét, mennyit használta már, vagy szokott-e gyakorolni, de néhány támpontot megpróbálok neki adni amikből anno én is merítkeztem. Bár nálam a patrónushoz hasonló érzet hozzá társítása már erősen átalakult, de nála lehet hogy még segíthet. Én pedig Jenny szíve fölé teszem a balomat. Veszek egy mély levegőt, a másik kezemmel pedig követem a mély levegőm útját, nagyjából mint amikor valaki tai-chire gyakorol…. Aztán a balom felett húzom el a jobbomat, mintha kifelé tolnék valamit.. És hamarosan a bal tenyeremben gyűlni is kezd a vérem. Persze az orrom vére is lassan megindul.. Ez sokkal egyszerűbb lenne, ha nálam lenne az erre használt szikém, de nem pont úgy készültem, hogy a bestis dajdajozás után rögtön életet kelljen menteni… Majd.. legközelebb.. Amint sikerül elég vért össze gyűjtenem, Jennybe olvasztom, hogy segítse a helyzetét. Épp hogy a végére érek, megremeg a kezem és vissza is húzom ökölbe szorulva, a másikkal megdörgölve. Terhelten engedem ki a levegőmet. De meglesem Julia hogy boldogul. Az, hogy nem kell “árat fizetnem” az átadott életenergiáért, egyértelműen Julia és a csapatmunka érdeme. Oda lépek hozzá - Szép munka. - mondom egy hálás mosollyal. Ettől függetlenül ha esetleg szüksége van rá, akkor meg támasztom őt is. Bár örülök, ha ő jobban viseli a képessége használatát mint én anno. Ha Jenny ébren maradt még azért hozzá toldom. - A vérfarkas kórt nyilván nem tudjuk vissza fordítani, de legalább az első átalakulásod nem lesz az utolsó. Most viszont pihenned kell! És igen, muszáj a gyengélkedőre eljutnunk. - ha a helyzet úgy hozza, időnként ráér az után közölni az illetővel, hogy életmentő helyzetet kellett orvosolnunk, ha már megmentettük. A gyengélkedőn pedig azért van egy csomó felszerelés, főzet, mindenféle, hogy Juliaval a megfelelő segítséget gondoljuk ki így hirtelen. Esetleg elkészítsünk közösen egy farkasölőt amire a későbbiekben biztos, hogy szüksége lesz Jenny-nek. - De ez, nem ment fel az alól, hogy az állapotodért felelősséget kell vállalnod innentől és ezt nem veheted fél vállról. Kötelezően ajánlott magadat regisztráltatni, mert ha utólag bukik ki, nagyon csúnyán megütheted a bokádat. - noha ennél jobban nem feltétlenül akarok bele menni egyenlőre. A saját orrvérzésemet is orvosolom, de azért Juliahoz fordulok - Van nálad egy zsepi..? - ha van nála, eltakarítom amit el kell aztán Jenn karja alá nyúlok és átkarolom, hogy talpra állítsam. Egyedül még valószínűleg össze csuklana, de nekem is elkél a segítség jelenleg, úgyhogy csak örülök, ha Julia a másik oldalról becsatlakozik. - Vigyük a gyengélkedőre.- engem nem igazán érdekel az ellenkezés. Ha valakinek a helyzete azért üvölt, hogy oda keveredjen, akkor oda viszem. Viszont épp hogy sikerül megindulnunk hármasban, amikor is a folyosói ablakokon át telibe az arcunkba világít a telihold sápadt fénye…
- A Gyengélkedőre se hajlandó menni, nem hogy a Szent Mungóba. - rázom meg a fejemet, de azért van egy "Na ugye!" kifejezés az arcomon, amikor ő is azt mondja, hogy nem valami ésszerű, hogy csak úgy kezelés nélkül hagyjon valaki egy vérfarkas harapást, aztán még rábeszélés hatására, amikor pocsékul van sem hajlandó normális kezelés alá vetni magát. - Héj, azért ezt így ne mond előtte, még ha tényleg írtó nagy baromságot is csinál. - csitítom kicsit Codyt még útközben a megjegyzését hallva, hogy ha nem megy a Gyengélkedőre a lány, akkor jó eséllyel arról kapnak hírt a szülei, hogy meghalt. Annyit csak tudunk neki segíteni, hogy erre ne kerüljön sor, de én sem értem, hogy mégis hogyan csinálhat valaki ekkora marhaságot. Én aztán tudom, hogy milyen amikor azt hiszed, hogy meg fogsz halni és elég rettenetes egy érzés. Még úgy sem tudom elfelejteni, hogy nekem aztán vajmi kevés esélyem van a következő nem is tudom hány évtizedben, vagy évszázadban arra, hogy meghaljak. Vajon még egy vérfarkas harapásból is kitudna gyógyítani a képességem? Egyáltalán egy ilyen átok hatással lenne rám, vagy az ilyesmi egy magamfajtára nem hatna? Azt hiszem jobban bele kellene ásnom magamat a képességem részleteibe, de sajnos nem sokmindent mondtak róla. Attól tartok, hogy még a Minisztériumban is a sötétben tapogatóznak a témában. Lassan visszaérünk Jennyhez és nagyon úgy fest, hogy ők bizony már ismerik egymást, sőt valami ügyük is volt. Ráncolom kissé a homlkomat, de az már egyértelmű, hogy erre nem itt és most kellene rákérdeznem. - Igen ezeket elmondtam már útközben, de szerintem még mindig jobb lenne, ha normálisan ellátnának. - bár azért most nem lépek sokkal közelebb, utat adok Codynak, hátha ő többre jut, de én még most is úgy gondolom, hogy akkor is jobban járna a Gyengélkedőn, mint itt a folyosón. Nem is értem, hogy miért nem fél jobban. Inkább vállalja a fájdalmat és a szenvedést csak, hogy a családja ne tudja meg az igazat? Pedig idővel úgyis kiderül. Elég nehéz eltitkolni, ha valaki vérfarkassá válik. - Szerinted a képességeink összeadódhatnak, ha mindketten bevetjük? - guggolok le végül Cody mellé, hiszen én ebben még nem vagyok annyira gyakorlott, ő viszont azért mindenki tudja, hogy jóval profibb gyógyító nálam. Esetemben viszont még az örök élet is hozzáadódik ehhez, de hogy ketten képesek lennénk-e egy vérfarkas harapást kezelni azt nem tudom. Főleg, mert nem is tudom, hogy pontosan mit is jelent ez most. Át fog változni? Vagy a szervezete most küzd az átok ellen és ha veszít, akkor egyszerűen meghal, de nem lesz vérfarkas?
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el Julia távozása és érkezése között, hiszen - nyilván a fájdalom miatt - vagy közel állok ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet, vagy akadnak is mikroméretű ájulásain. Szerencsére senki se jár erre, szóval nem szükséges még pluszban másnak is magyarázkodnom, hiszen az ellenkezésre már nem maradt sok energiám. Egyelőre a hátamat a hűvös, kőből faragott lépcsőkorlátnak döntöm és igyekszem nem elájulni, ami - valljuk be - elég kemény feladat. Ha Julia nem tér vissza időben a kért segítséggel, akkor minden bizonnyal szó szerint is beleharapok abba a bizonyos fűbe... Már éppen lehunynám a szemem és minden elővigyázatosságomat latba vetve "pihennék" egyet, amikor végül sietős léptek zaja üti meg a fülemet. Bennem van ama késztetés, hogy ennek ellenére is öntudatlanságba süppedjek, hiszen annál jobb fájdalomcsillapító módszer nem is létezik ezen a világon, de végül összeszedem minden maradék energiámat és a hang forrása felé fordítom a fejemet, a jelenet láttán pedig a vér is meghűl az ereimben. Azt hiszem, mégis csak a Gyengélkedő lett volna a legjobb megoldás és még anyám haragját is simán a nyakamba vettem volna, semmint hogy egy hozzá hasonló alak segítsen rajtam. - Te... - sziszegem mérgesen, amint meglátom a srácot, habár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy meghallották. Vetek Julia irányába egy bosszankodó pillantást, amelyben benne van a néma mostkomolyancsakőttaláltad?-jellegű szemrehányás is, de mivel egyelőre ahhoz is kevés vagyok, hogy egyedül lábra álljak, hagyom, hogy Cody hozzám érjen, amint hajlandó megközelíteni engem. Tőle kértem elsőként Fenrír-főzetét, de ez az alak valamiért képtelen megérteni azt, hogy valaki miért szeretne olyasvalamit a nyakába venni, mint a vérfarkas-kór. Mintha bármi köze lenne hozzá, de komolyan. - Igen, baleset - hagyom rá végül, hátha nem firtatja tovább a kérdést, végül a fejemmel Julia irányába biccentek. - Azt mondta, csak a Gyengélkedőn segíthetnek. Igaz ez? - szegezem végül a kérdést a hugrabugos srácnak. Nem, nem örülök annak, hogy Julia pont őt kapta el a folyosókon, de azzal tisztában vagyok, hogy a szakmában elég jól képzett, szóval ezúttal csakis őrá támaszkodhatok, szóval muszáj lesz valahogy megemberelnem magam és normális hangnemet megütnöm vele szemben, ha már így alakult. Talán túlélhetem. Talán. - Igen, tisztában vagyok vele és... köszönöm - vetek végül egy pillantást az említett irányába és még némi hála is költözik a tekintetembe. Egyelőre igyekszem félretenni magamban ama késztetést, hogy rápirítsak a magával hozott segítség személye miatt, hiszen a kettőnk kapcsolata nem éppen a legszebb. Bár, eddig szerencsére úgy tűnik, hogy az alaptermészetét még ez se írja felül. - Parancsolj! - húzom félre a felsőmet, némileg ingerült mozdulattal, feltárva ezzel előtte a sebhelyemet, amely jól láthatóan a sebfertőzés jeleit mutatja. Mivel azonban ez egy átok sújtotta seb, így esélyesen a gyógyítása is komplikáltabb, mint normális helyzetben. - Julia véleménye szerint ő kevés hozzá és ehhez magasabban képzett gyógyítók kellenének, de ezt szeretném elkerülni - szólalok meg végül ismét, amint újfent erőt veszek magamon. Pont őt találta meg? Még sincs szerencsém ma, nagyon úgy tűnik számomra. - Vagy ha mást nem, hát azt kivédeni, hogy másokat is értesítsenek az állapotomról - teszem még hozzá némileg nehézkesen. Egy fokkal ramatyabbul érzem magam, mint amikor a lány itt hagyott, szóval minden bizonnyal kevés volt a képessége ahhoz, hogy tartósan jobban legyek és a farkaskór hamar legyőzte. Nem magyarázkodom azt illetően, hogy mégis miért kerültem ilyen helyzetbe, még abban az esetben sem, ha nem hitték el a balesetről szóló állításomat. Nem számít. Mindketten gyógyítók, vagyis - remélhetőleg - nem fogják hagyni, hogy itt patkoljak el helyben.
- Hát őő… Végülis rá.. - nyögöm ki, mert valljuk be Julia jelenleg elég rosszul néz ki ahhoz, hogy ne akarjak neki nemet mondani. De ahogy végig mér csak legyintek. - Inkább ne is kérdezd. - szalad a szám sarkába egy röpke mosoly, ami hamar meglepettségbe torkoll amikor karon ragad és meghúz. Mivel annyira nem álltam a lábamon így sem, így igazából könnyű dolga van, meg amúgy sem vagyok egy nagydarab élőlény csak magas.. Aztán már megyek vele persze a saját lábamon is, felvéve a tempóját, nem csak lobogva utána mint egy értetlen papírsárkány. És menet közben azt is kifejti, hogy mi a sietség tárgya. Ami újabb meglepetésre ad okot. - Ki az az elmebeteg, aki kezeletlenül hagy egy vérfarkas harapást?! - hüledezem az orrom alatt motyogva, mert valahogy abszurdnak hangzik. - Őszintén szólva.. szerintem a Mungóba kéne vinni, nem feltétlenül a Gyengélkedőre, de végülis kezdésnek megteszi.. Talán.. - szusszantom közbe a gondolatot. - Persze, végülis nem kötelező, hogy ellássa senki.. Elég ha a szülők arról kapnak levelet, hogy a lányuk bele halt a hülyeségbe. - forgatok szemet és engedek meg magamnak némi rosszmájú hozzáállást ameddig nem érünk helybe, de azért igyekszem rákondicionálni magamat, arra, hogy a szerencsétlenül járttal kedves, megértő és körülményeket figyelembe véve tárgyilagos legyek… És végül meg is érkezünk nagy loholva és amikor meglátom, hogy kiről van szó pár méterre tőle megtorpanok - Ilyen nincs! - visszhangzom Julia korábbi szavait. Kissé élesen bukott ki belőlem, ezzel porba is roskadva minden kedvességem és nagyon busszúsan nézek Jennre, Julia pedig leveheti, hogy ismerem a kiscsajt és nem épp a szívem csücske. De azért oda megyek hozzá és rögtön az alapvető életfunkcióit ellenőrzöm. Pulzus, hőmérséklet, ilyesmik. - Te aztán tényleg egy idióta vagy! Miután vissza utasítottalak azzal a hülye főzettel, képes voltál beharaptatni magadat?! Könyörgöm, mond, hogy igazából baleset történt! - sóhajtok egyet - Mutasd a sebedet! - mondom Jenny-nek.. Egyenlőre elég dühös vagyok rá amiatt az idióta cikk miatt, de nem szűntem meg gyógyító lenni.. - Rohadt nagy mázlid van, hogy Julia rád talált! - pillantok itt vissza a csapzott ex-szaktársamra.
Na jó meg kell határoznom valami időhatárt, hogy ha addig nem találok senki kézenfekvőt, aki segítene, akkor bizony visszamegyek Jennyhez és ha ellenkezik is, de elviszem a gyengélkedőre. Nincs az rendben, hogy nem hajlandó rá és közben egyre pocsékabbul fest. Már attól is frászt kapok, hogy ott hagytam a folyosón, mert totál rossz ötletnek gondolom, de annyira erősködött és még se kábíthattam el, hogy erővel vigyem el a Gyengélkedőre... legalábbis egyelőre nem tettem, de ha minden kötél szakad... Mintha a folyosó kanyarulat után valakinek a hangját hallanám egy idő után, de egyelőre még nem ismerem fel, túlságosan messze van, viszont ez legalább okot ad, hogy arra induljak. Elég nagy ez a kastély, hogy csak úgy belefussak valakibe, aki segíthet, de hát erről esélytelen lett volna meggyőzni ezt a Jennyt. Ahogyan haladok a folyosón viszont észreveszek egy apró megcsillanó valamit. A sietség felett győz a kíváncsiság, és csak egy pillanatnyi időt veszítek, amikor a fal melletti apró karkötőt végül megnézem magamnak. Kicsit beszorult egy repedésbe, biztosan valaki elhagyta, bár furcsa vonzást érzek a nyakamba akasztott nyílhegy és a karkötő között, de ezzel egyelőre nem foglalkozom. Felkapom a földről és a zsebembe süllyesztem gyorsan, hogy aztán tovább induljak a folyosón, hogy végül a távolban feltűnjön Cody alakja. - Ilyen nincs! - mondom egyelőre csak magamnak, hiszen még elég messze van, de ő is kiszúr engem, így hát sietősen felé veszem az irányt. Az eddigi szó szerinti rohangálástól, főleg hogy eleve futásból jöttem, már kellően csapzottan nézhetek ki. A kérdésére egyből a zsebemhez nyúlok, de aztán megrázom a fejemet, mert most nem a karkötő a fontos. Majd esetleg, ha túl vagyunk ezen akkor megpróbálom kideríteni, hogy kié lehet, de Jenny most a lényeg. - Inkább keresek, talán pont téged. Ráérsz... ugye? - mérem végig, mert hát köntősben van, ami nem pont a normál folyosói viselet általában. Viszont nem nagyon várom meg a válaszát sem, megragadom a karját a könyöke tájékán és húzni kezdem inkább magammal, mert nincs arra idő, hogy előbb magyarázkodjak. Majd útközben ráér. - Találtam egy lányt nem rég. Elég pocsékul fest. Én nem hiszem, hogy tudok neki segíteni, de nem hajlandó a Gyengélkedőre menni. Azt hiszem megharapta egy vérfarkas, de nem normális a seb, mintha el lenne fertőződve. Nem akarja, hogy megtudja a családja. Próbáltam rábeszélni, hogy muszáj lenne rendesen ellátni, de nem hallgat rám. Talán te megtudod győzni. - hadarom, időnként kissé levegő után kapkodva hála a rohangálásnak, de azért igyekszem nem totál kifulladni. Azt hiszem tényleg gyakrabban kell futni járnom, mert az erőnlétemet kissé sikerült elhanyagolni azóta, hogy lement az Akadémia. Azért persze igyekszem sietősen vonni magammal Codyt, hogy mielőbb visszaérjünk Jennyhez.
Egy kicsit még másnaposan, de sokkal inkább fáradtan poroszkálok épp a földszinten. A Bestisek közül volt egy szülinaposunk és hát.. az ilyesmit meg kell ünnepelni! Akkor se lehet kihagyni, ha előtte valaki zsinórban éjszakás volt a Mungóban, meg hasonlók.. De közben meg, mindez jó így! Jade-el tök jól haladunk az esküvő kapcsán is és még a kölykök is bevonhatónak bizonyultak az eseményekbe, aminek külön örülök! A hét elején pedig, szerencsére egymást követő napokra kaptam a pihenőmet, úgyhogy végre össze tudtuk hozni Chrissel is azt a rögtönzött kirándulást. Remélem sok másik fogja követni! Az agyam tele kellemes ingerekkel, még akkor is ha amúgy túl vagyok terhelve és összességében nem vágyom másra mint valami ágy formájú meg matrac állagú dologra.. Vagy csak egy párnára a konyhaasztal mellett… Akkor legalább nem kell felmásznom az egyetemi hálókörletekig.. Namindegy végülis rá kell döbbennem, hogy már elcsoszogtam a lépcső aljába. Végignézve a hosszán pedig egy lassú pislogás után a kőkorlátba kapaszkodom és elkezdem felvonszolni magamat! Meh! Lehet félúton megállok.. végülis elég a Gyengélkedőig elmásznom.. Még szerencse, hogy ilyen tájt alig akadnak emberek a folyosókon.. tanárok meg egyebek meg még kevésbé! Senkire nem vágyom, hogy végig nézze a cseppet sem méltóságteljes utamat felfelé. Már többnyire valószínűleg mindenki megszokhatta tőlem, aki ismer, hogy időnként hülye cuccokban mászkálok, de ezúttal egyértelműen elhagytam valahol a saját ruháimat, mert egy orbitálisan bő melegítő nadrág van rám kötözve a gatyamadzagjánál fogva, valami lábujjpapucs ami még mindig cuppog a víztől, csoda hogy még nem estem benne pofára.. noha a karkötőm a helyén legalább, úgyhogy az uszonyomban nem fogok elesni.. meg valami köntös van rajtam. Hát.. Igen. Időnként kell a hülyeség.. és időnként történnek olyan fogadások, amikről nem beszélünk.. Mire a lépcső feléig eljutok, már nem szenvedek annyira és valamivel több élettel is teljesítem a kihívást. De ekkor, mielőtt tényleg felérhetnék a gyengélkedőhöz az első emeletre, a lépcső alattam megindul, belőlem pedig egy pillanatnyi csönd után harsány méltatlankodás szalad ki walesiül.. majd angolul is.. - Hé hé a gyengélkedő nem erre van!! Ne már! Csak tíz nyomorult fokot kellett volna várnod! - igen, a kastéllyal vitatkozom épp. Főleg amikor meglátom, hogy egy másik lépcsőfordulónál áll meg az én sorom és ez egyértelműen azt jelenti, hogy jelenleg csak a még feljebb vezető út elérhető, még több lépcsővel - Most komolyan szívatsz?! - bukik ki belőlem, de egyből felélénkülök és végülis egy fújtatás után erőt véve magamon felmegyek az elém dobott folyosóig, hogy egyáltalán tudjam hol vagyok. Viszont ekkor Julia-t látom meg, és mintha nagyon keresne valakit vagy valamit, szóval csak ráintek. - Hey Juls! Elhagytál valamit? - Úgy ténylegesen elég rég beszéltünk már egymással, de év közben azért voltak rövidebb lepacsizásaink, vagy ha épp láttam valahol ráköszöntem.
Még mindig nem értem, hogy miért szenved inkább a helyett, hogy elvihetném a Gyengélkedőre, ahol segíteni tudnának neki. Én még ha hozok is valakit, az sem garantálja, hogy egyből minden rendben lesz, úgyhogy buta ötletnek gondolom, de látom, hogy semmi esélye, hogy meggyőzzem az igazamról. Sejtelmem sincs, hogy mi a helyzet a családjával és legszívesebben kimondanám, amit gondolok... az ilyesmit úgy se lehet örökké titkolni, de ennek most nem sok értelme lenne. Túlságosan pocsékul van ahhoz, hogy még rúgjak is belé egyet az igazsággal. Őszintén nem hiszem, hogy egy vérfarkas átok olyasmi, amit elrejthetsz a családod elől. Még, ha évközben ezt meg is oldja, na de ott a nyár, amikor bizonyára otthon lesz majd, arról nem beszélve, hogy évközben is minimum farkasölő bájital kell ahhoz, hogy ezt titokban tartsa. Nem véletlenül regisztrálják a vérfarkasokat. Veszélyesek normál esetben, főleg ha nem tudják kezelni a helyzetüket. - Jól van, megpróbálok keríteni valakit, de ha nem sikerül megyünk! - emelem mostmár én is meg kicsit a hangomat, mert tényleg muszáj kicsit erélyesebbnek lennem, ha azt akarom, hogy ne csináljon még több butaságot. Remélem, hogy tényleg nem próbál meg valahogy elmenni innen és hogy találok valakit. Bár a legjobb az lenne, ha akit találok ugyanazt mondaná, mint én, hogy igenis jobb lenne a Gyengélkedőre menni. Titkok ide vagy oda, még mindig ezt érzem a legjobb megoldásnak. Azért persze ettől függetlenül még mindig hezitálok, de hát nincs mit tenni, az idő sürget, no meg ő is, úgyhogy csak kénytelen vagyok ott hagyni. Azért még segítek neki leülni, hogy nehogy elájuljon, vagy megüsse magát és csak aztán kapcsolok kockgásra, hogy minél nagyobb folyosó részeket tudjak bejárni. Muszáj találnom valakit, aki segít, ha más nem, legalább abban, hogy rábeszélje ezt a konok lányt a szakszerű segítségre.
Az ajkaim cserepesednek, a torkom szárazon kattan minden egyes alkalommal, amikor megpróbálok nyelni, szóval ezúttal nem... nem örülök annak, hogy semmiféle folyadék sincs nála. Még egy fiola bájitalt is kérdés nélkül lehajtanék jelen pillanatban annak érdekében, hogy a szomjamat csillapíthassam és nem érdekelne, milyen hatással lesz rám az a lötty. Ha ezt tudtam volna, akkor esélyesen neki se indulok eme - normális esetben - hétköznapi távolságnak, hanem a szobám magányában pusztulok meg. Erre még nézőközönséget is kaptam egy gyógyító személyében! Mit ne mondjak, pazar kilátások tárultak a szemem elé. - Közelebb... - ismétlem meg az általa mondott szót, majd a rosszulléteim közepette azért egy gúnyosabb félmosolyra még így is futja részemről, végül lemondóan csóválom meg a fejem. A hajam csapzott, lassan kezdi átitatni az izzadtságom. - Nem hiszem, hogy bármelyikbe is képes lennék eljutni. Azt hiszem, ez az első olyan alkalom, hogy kifejezetten bánom, amiért a Roxfort területén korlátozták a hoppanálást. Nyilván nem számoltak az enyémhez hasonló helyzettel, amikor ezt a bekezdést belefoglalták a házirendbe, majd a gyakorlatban is alkalmazták. És bizonyára nincsenek kiskapuk sem, amelyek a gyógyítók munkáját könnyítenék meg. Tudomásom szerint ugyanis minden helyben van, ami szükséges a Gyengélkedő zavartalan működéséhez, ha pedig mégse, a delikvenst átvitetik a Szent Mungóba. Ennyi. Itt nincs fel-alá hoppanálás, még Madam Pomfrey kedvéért sem. - Te nem... nem ismered őket - horkantok fel a lány szavai hallatán és majdnem kicsusszan a számon, hogy az én testvéreim is hasonló teremtmények, de végül mégis magamban tartom ezt az információt, hiszen abban az esetben végképp nem értené, miért tartok ennyire a szüleim reakciójától, nekem pedig jelen helyzetben nem áll szándékomban magyarázkodni. - Ha enyhíted a tüneteket, nem lesz gond - szisszenek fel, hiszen teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy a fájdalom enyhülése egyenlő lesz azzal, hogy a szervezetem le fogja küzdeni a megpróbáltatásokat. Ennek így kell lennie! Nem lenne igazságos, ha Fenrír-főzetét a semmiért próbáltam volna meg annyira megszerezni. - Nem, ha ő sem fog tudni segíteni rajtam, akkor oda visztek, ahova szeretnétek - biztosítom őt a szavaim hihetőségéről, de egyelőre még én sem tudom eldönteni, mi lenne a helyes út. Szeretném, ha a fájdalmaim enyhülnének, ehhez pedig a Gyengélkedő lenne a legjobb megoldás, de közben bennem van az is, miszerint kereket oldanék. De azért előtte adok egy esélyt Juliának és annak az ismeretlen alaknak, akit esetleg elhoz magával, amint visszatér. - Ígérem - nézek ezúttal a szemébe is igyekszem azt sugallni irányába, hogy bízhat bennem, nem megyek el innen. És egyelőre valóban nem is áll szándékomban olajra lépni. - Mégis merre mehetnék? Tennék pár lépést és összeesnék, szóval nyugi! Maradok - Elég buta ez biztatásnak, hiszen sejtem, mennyire nehezen hagy itt, mivel mégis csak a gyógyítást választotta, mint szakirányt, vagyis elég magas szinten érzékeny az őt körülvevő emberekre, még az ismeretlenekre is. Sejtem, milyen vívódás játszódhat le benne, mélyen legbelül. - Menj már! - szólítom fel erélyesen, ha esetleg még habozna, majd roskadok le ismét a lépcső tövébe, hiszen, amint itt hagy, nem lesz már senki, akibe kapaszkodhatnék. Mind fizikálisan, mind mentálisan...
Na jó a kérdését is megpróbálom betudni a rosszullétének, hiszen nincs nálam se táska, se más és mivel futni voltam titkos rejtett tartalékaim sincsenek. Ezért csak megrázom a fejemet, de még mindig nagyon aggódom. Egyértelmű, hogy jobb lenne, ha minél előbb eljutnánk a Gyengélkedőre. Ott tudna inni is. - Az emeleti mosdó van a legközelebb, de sokkal jobb lenne, ha inkább a Gyengélkedőre mennénk. - próbálkozom tovább, hiszen még mindig úgy vélem, hogy nem tudom megoldani ezt a helyzetet, neki pedig el kell fogadnia, hogy jobb, ha valaki segít neki aki ért is hozzá, mintha őrzi a titkát, de ki tudja, hogy akkor mi történet. - De a családod biztosan megértené. Tudod az én húgom is... és nem az ő hibája, ezt mindenki tudja. - habár a is igaz, hogy apa először nagyon rosszul fogadta a hírt Joról, de ez más tészta, ezt nyilván most nem fogom elmondani. Ettől még megpróbálom noszogatni a cél felé, ami a Gyengélkedő, de nagyon nem akar jönni. Nem jó hír, mert én még mindig úgy gondolom, hogy nem tudom megmenteni. - Értsd meg, hogy ez nem így működik. Ez egy átok, ha enyhítem is a tüneteket, attól még bele... Nem éri meg kockáztatni. - próbálom tovább győzködni, még ha nem is mondom ki, hogy bizony bele is halhat. Rémes ez az egész helyzet. Én tudom, hogy milyen rettegni a haláltól, hiszen egyszer épp néhány hete biztosra vettem, hogy nekem annyi. Iszonyú rémes érzés volt, féltem és bármit megtettem volna, hogy ne haljak meg. Nekem szerencsém volt, de ő nem biztos, hogy ugyanilyen szerencsés lesz. Nem is értem, hogyan képes ilyen nagy kockázatot vállalni. - Bárki ugyanazt mondaná, mint én, de... jól van. Ha ő is azt mondja, hogy el kell, hogy lássanak rendesen akkor nem ellenkezel? - azért még mindig tétovázom, mert rossz ötletnek tűnik már önmagában az is, hogy itt hagyjam, én meg elkezdjek keresgélni valakit, akinek nagyobb a tudása, mint nekem. Mi van, ha valahogy összeszedi az utolsó erejét és elmegy? - Megígéred, hogy itt maradsz? - öntöm most már szavakba az aggodalmamat. Addig nem vagyok hajlandó megmoccanni, amíg nem tudom biztosra, hogy nem megy el segítség nélkül. Persze rá is vághatja, hogy igen, aztán mégis elmegy, ez benne van a pakliban, de ha megígéri, hogy nem, mégis csak egy fél fokkal bátrábban hagyom itt, mintha nem.
- Ezek szerint elképesztő szerencsém van veled - állapítom meg enyhén rekedtes hangon, hiszen érzem, amint a szám kezd kiszáradni. Nyilván a lázam okozhatja, ami ki tudja, mennyi lehet. Amióta beharaptak, nem jártam gyógyító közelében, reménykedtem ugyanis abban, hogy ezt az utat elkerülhetem. - Van nálad valami innivaló? - vetek rá egy kérdő és egyben reménykedő pillantást. Talán éppen kezd normalizálódni a testhőmérsékletem a lány képességének köszönhetően, a fene se tudja. Normális esetben annak a tünete a szomjúság, de hát egy vérfarkas által harapott sebben mi a normális? - Vagy a közelben valahol? - nézek körbe, már amennyire tudok, de sajnos annyira még nem vagyok észnél, hogy meg is állapítsam, merre is vagyunk konkrétan. Valahol a lépcsőknél és nagyjából ennyi is az, amit az elmém képes a felszínre köhögni magából. Bazi nagy ez a kastély, amikor elkezdtem itt a tanulmányaimat, jó pár alkalommal eltévedtem és nyilván betegen se valami szerencsés elkószálni benne. Mármint, ilyen állapotban... - Mert ennek titokban kell maradnia - adom meg Julia számára a válaszomat. - Én... a családom nem tudhat erről - csóválom meg a fejem. Márpedig, ha a Gyengélkedőre kerülök és ott mindenre fény derül - és nyilván így lesz - abban az esetben nyilvántartásba vesznek, mint vérfarkast és hiába vagyok már hivatalosan nagykorú, a szüleim erről kapnak majd írásbeli értesítést. Hiszen jelenleg is a Roxfort egyik tanulója vagyok, elképzelhetetlen tehát számomra, hogy pont őket hagyják ki a buliból. - Csak a tüneteimet enyhítsd - szisszenek fel, amint a ruhám anyaga érinti a sebet, majd mutatom meg azt számára. Más esetben elégedetten mosolyognék az elakadt szava hallatán, de jelenleg elég ramatyul érzem magam ilyesmihez. Nem kérem, hogy gyógyítson ki ebből a kórból, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen és szeretnék is vérfarkassá válni, de a harapásba való belehalás nem feltétlenül tartozott a jövőbeli terveim közé. Azt hittem, hogy a Fenrír-főzetének köszönhetően sokkal könnyebben viselem majd, de ezek szerint túl türelmetlen voltam és nem ittam elég ideig. Sejthettem volna, hogy a hozzám hasonló gyenge szervezetű embereket nagyon is megviseli a dolog. - Nem! - emelem meg a hangom és noha felcsattanni állt szándékomban - amely igen hatásos szokott lenni részemről - ezúttal csupán annyira futja, hogy egy fél fokkal hangosabban beszélek, mint eddig. Kockázatot vállalok ezzel a lánnyal, de vannak hasznos képességei is, szóval vállalom. - Nincs olyan ismerősöd, akihez esetleg fordulhatnánk? - vetem fel a következő lehetőséget. Gyógyító-szakra jár, vagyis ismerhet olyan személyt, aki talán a segítségünkre lehet. - Valaki, aki elég tapasztalt? - sürgetem, választ várva. Remélem, nem kezd el nagyon akadékoskodni és veszi a fejébe, hogy a Gyengélkedőre kell mennünk, mert fogalmam sincs, miként rázzam le abban az esetben magamról. Nyilván sehogy. - Keressünk valami felsőbb éves gyógyítót, aki szerinted jó a titoktartásban és megbízható is, ha pedig ez nem sikerül, elmegyek veled a Gyengélkedőre, rendben? - próbálok meg barátságosan elmosolyodni, de ez a fájdalom és a jelenlegi csapzott kinézetem miatt minden lehet, éppen csak bizalmat keltő nem.
Sok a kérdés és én hirtelen nem tudom, hogy melyikre válaszoljak először, főleg mert nem vagyok még egyáltalán biztos magamban és úgy látom ő nem akar a Gyengélkedőre jönni, én viszont nem hiszem, hogy profin tudnék neki segíteni. - Nem... tudom, talán, de nem elég gyakorlott. Gyógyítónak tanulok és azt hiszem van érzékem a sérülésekhez, meg bizonyos dolgokhoz egy ideje. - majdnem hozzáteszem, hogy mint kiderült, hiszen eddig gőzöm se volt róla, hogy halálos sérülésekből is pikk-pakk fel tudok gyógyulni, arról meg végképp nem volt, hogy elég komoly életenergiáim vannak, amiket még ez az újonnan szerzett gyógyítói véna is megdob. Az a helyzet, hogy lassan gyakorlatilag elpusztíthatatlan leszek, pedig világ életemben azt hittem, hogy a családomban bizony én vagyok a legtörékenyebb virágszál. Erre a bátyám a kómában, a másik folyton lelki válságban, Jot megharapta egy vérfarkas... én meg túléltem a túlélhetetlent. Zavaros, nagyon! - Miért nem? - kérdem, amikor erősködik, hogy én gyógyítsam meg, és hogy nem mehet a gyengélkedőre. Azért erre már kicsit ijedtebben rázom meg a fejemet, főleg mert látványosan veri a lányt a víz és meleg a feje is. Kétlem, hogy ezt én helyre tudnám hozni, főleg ha a sérülése tényleg átkozott, mert egy vérlénytől származik. Ha ilyen rosszul reagál rá, akkor ehhez komolyabb tudás kell, mint ami nekem van, ez holt biztos. - Én még csak most végzem a nyolcadikat, ehhez kevés leszek attól félek. - kezdek bele, de el is akadok, amikor megmutatja a sebet és úgy fest igazam lesz, mert tényleg vérfarkas harapásról van szó, ami mint gondolat már ott motoszkált a fejemben, csak eddig nem mondtam ki hangosan. Ez pedig végképp azt jelenti, hogy nekem nincs elég tudásom hozzá, hiszen sejtelmem sincs, hogy kell egy ilyet kezelni. Főleg, hogy ha az átok már elérte, akkor még csak meggyógyítani se lehet belőle. Erre egyszerűen nincs ellenszer és kész. - Ez nagyon csúnya... - szisszenek fel kicsit, de aztán pici hezitálás után végül megrázom a fejemet. - Hidd el, hogy ehhez én kevés vagyok. A Gyengélkedő pont erre lett kitalálva. Ők... értenek hozzá, én még azt sem tudom mi a teendő. Azt hiszem megfertőződtél, de nem tudom miért ilyen csúnya ez a seb. - talán kell hozzá az első átváltozás, az első telihold és akkor magától rendbejön, de nem tudom, hogy addig hogyan bírja ki, főleg ha már most ilyen állapotban van. Nem engedem el a karját és őszintén szólva még mindig próbálok időnként néhány lépést tenni és továbbra is a Gyengélkedő felé orientálódni.
- Kö-köszönöm - szólalok meg hálásan, amikor a karom alá nyúl, hogy felsegítsen. Egy dolog, hogy nem szeretek gyengének látszani mások szemében és megint egy másik dolog, hogy ha mégis úgy alakul, legalább nem Joyce vagy Anna a szemtanúk. A három nővér közül ugyanis anyám véleménye szerint én vagyok a leggyengébb, ha pedig ez visszajut(na) a fülébe, nagy eséllyel nem javítana a rajtam kialakult véleményén. - ...de nem festesz olyan rosszul, mint én - fejezem be a mondandóját, hiszen nyilvánvaló, hogy erre szeretett volna célozni a szavaival. - Elég gyéren nézhetek ki - fintorodom el és voltaképp áldom a kastély építőit, amiért nem helyeztek el a falakon tükröket. Esélyes, hogy igencsak megijednék a saját látványomtól. A máskor oly tökéletes külsőm ezúttal semmis, a hajam kócos, a ruhám elhasznált, az arcomról pedig egyenesen lerí, hogy nem mostanában pihentem egy rendeset. A szemem alatti karikák, maga a tekintetem... Arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy a magas lázam miatt folyamatosan verejtékezem és hol a hideg ráz, hol pedig a meleg kerít hatalmába. - Te értesz ehhez? - kérdem enyhén csodálkozva, amikor kezet fogunk, noha ezt is leginkább azért teszem, mert érzem, ahogy valamiféle melegség jár át, amely attól a ponttól indul ki, ahol Julia megérintett engem. - Gyógyító vagy? - teszem fel végül a célzott kérdést és soha életemben nem örültem még ennyire embernek. Ráadásul, a brutális fejfájásom is kezd enyhülni és mintha maga a lázam is csillapodott volna valamelyest, de ebben azért nem vagyok annyira biztos. Még mindig hullának érzem magam, de már valamivel kevésbé vagyok elesett. Kissé könnyebb az állás, vagyis Juliának már esélyesen nem kell megtartania engem. A vérfarkas harapás ennyivel természetesen nem tehető helyre, de mindenképp jobban érzem magam. - Nem, én nem mehetek oda - csóválom meg tiltakozva a fejem és kissé erősebben rászorítok a lány karjára az ujjaimmal. Ezúttal azonban csupán azt szeretném szavak nélkül is éreztetni vele, hogy számítok rá és arra, hogy nem fog erőszakkal elvinni arra a helyre. - Szeretném, ha ez titokban maradna, rendben? - vetek rá egy kérlelő pillantást. A családomról már így is rengeteg pletyka kering az iskolában és nem éppen a jó értelemben, ahogy a minisztériumban is biztosra veszik, hogy közünk van a Testvériséghez. Ha mindezek mellett Madam Pomfrey még azt is jelenti feléjük, hogy vérfarkassá váltam, biztosra veszem, hogy ránk fognak szállni. Ráadásul, anyám és a testvéreim elől is szeretném ezt titkolni, ameddig csak lehetséges és nem hiányzik számomra, hogy őket is értesítsék minderről. - Neked kell rendbe hoznod. Képes lennél rá? Ritkán fordul elő, hogy valaki más kezébe helyezem az életem, hiszen normális esetben nem nagyon bízom meg az emberekben, de a két rossz közül még ez a kisebbik, ami történhet velem. Mármint, a mérleg egyik nyelvén ott van Madam Pomfrey, aki teljes mértékben helyrehozhat ugyan, de értesíti a Minisztériumot és a családomat is arról, hogy mi történt velem, aminek csupán negatív következményei lennének. A másikon pedig Julia, aki velem egyidős és talán meg fogom tudni győzni arról, hogy kerüljük ki a Gyengélkedőt és próbálkozzunk valami mással. - Megharapott egy vérfarkas és esélyesen elfertőződött a sebem - szólalok meg végül, miután szétnéztem és megállapítottam, hogy senki sincs a közelünkben. Ujjaimmal tehát a felsőmhöz érek, majd húzom arrébb a harapásrólnyom, amely egyértelműen nem fest valami jól. A szélei körül piros és jól láthatóan jelenleg is váladékozik. - Talán van erre olyan megoldás is, ami nem igényel tapasztalt gyógyítót... Ha szeretné, szemügyre veheti a sebem, nem ellenkezem, hiszen már az iménti érintése is segített rajtam valamennyit, szóval reménykedem abban, hogy a harapást is rendbe hozhatja kissé.
Nem számítottam rá, hogy ma még egy igen pocsék állapotban lévő lányba is belefutok. Látszik, hogy nincs jól. Elsőre úgy is tűnik, mintha minimum elájult volna, de úgy tűnik, hogy legalább erről nincs szó, mert kinyitja a szemét és sikerül valamelyest feltornásznom őt, amikor pedig megpróbál felállni, akkor a karja alá nyúlok, hogy segítsek. Láthatóan valami sebet rejteget, hiszen fájt neki, amikor ráhúzta a pulcsit, de ezt nem teszem máris szóvá, azt hiszem nem lenne értelme, mert láthatóan próbál úgy tenni, mintha jól lenne, habár egyértelmű, hogy nagyon nincs. - Én futottam odakint és bár hulla vagyok, de... - húzom el a számat, mert ő azért nem úgy néz ki, mint én, aki láthatóan kimelegedtem és még mindig kissé szaporábban lélegzem, mint a normális, de már kezd helyreállni a dolog. Esetében pedig egyértelmű, hogy nem erről van szó. Azt viszont a képességemnek hála egyértelműen érzem, hogy nem átlagos lány. Nem vagyok még olyan gyakorlott ebben, hiszen nem rég derült csak ki, de mivel segítek neki felállni, valószínűleg könnyebben bevillan, hogy micsoda, talán még azt is érzékelem gyengén, hogy vérfarkas, mintha csak bevillanna. Így pedig már nem olyan nehéz összerakni a képet, hogy az a sérülés talán e miatt lehet? Azért persze még nem vagyok ebben gyakorlott, így annyira biztos sem, hogy egyből rávágjam, meg hát láthatóan tuti nem is értékelne egy efféle számonkérést. - Julia, és szerintem egyáltalán nem vagy jól. Jéghideg a kezed, de... - automatikusan nyúlok a homloka irányába, és mintha minimum lázas lenne. Veri a víz, majdhogynem reszket, ez egyértelmű, hogy semmi jót nem jelent, bár ahogyan fogom a kezét egy pillanatra a kézrázás erejéig talán érzi, hogy kellemes meleg járja át és mintha picit tényleg jobban lenne. A gyógyítói képesség is még új nekem, nem gyakoroltam, valószínűleg ösztönösen is életbe lép, amikor hozzáérek valakihez, aki ennyire rosszul van. - Figyelj, szerintem el kellene mennünk a Gyengélkedőre. Ha beteg vagy, ott segítenek, és... azt is megtudják nézni rendesen. Én is gyakran megfordulok ott, tudok keresni egy félreeső ágyat, ha úgy jobb, de biztos, hogy valami baj van. - nyúlok újra a karja alá, határozottan azzal a szándékkal, hogy a finom meggyőzés és barátságos hang mellett, megpróbáljam ténylegesen kicsit arrafelé vonni és irányítani, amit említettem. A Gyengélkedőre lenne most szüksége, mert ki tudja, hogy nem lesz-e rosszabbul és persze burkoltan a sérülésére is célzok, ami kivillant egy pillanatra a pulcsi alól. Azt is úgy vélem, hogy valakinek jó lenne megnéznie, mert tuti, hogy nem normális, amit láttam. Talán azért van ilyen rosszul, mert az a sérülés komoly és elfertőződött, abba pedig bele is lehet halni, ha nem foglalkozik vele az ember.
Fura dolog a család... Amikor igazán szükségem lenne rájuk, nem fordulhatok hozzájuk. Joyce és köztem sohasem volt meg az a tipikus testvéri szeretet, amelyre nyilván rányomta a maga bélyegét Anna hiánya is. A drága kicsi Anna pedig... Szó, mi szó, őt gyengének tartom, mindig is az volt a szememben. Ha hozzá fordulnék segítségért, a végén még szólna a szüleinknek, ami szintén nem lenne valami jó ötlet. Anyám egy az egyben elroppantaná a gerincemet, hiszen mindig is ellenezte, hogy vérfarkas váljon belőlem. Én nem erre születtem. Gyenge a szervezetem hozzá. Arról bezzeg soha senki se beszélt számomra, hogy van egy főzet, amelynek a segítségével felkészíthetem a testemet a beharapásra. Erősebb lehettem volna, valami mégis félresiklott a tervemben. Nem haltam meg ugyan pillanatok alatt, de miben is jobb a hosszú szenvedés, ha a végeredmény ugyanaz? Az elmém kitart még ugyan, de a testem feladja a küzdelmet és egy rövid időre elveszítem az eszméletemet. A következő mozzanat, amely visszaránt a valóságba, az a hideg tenyér érintése az arcomon... Igen, inkább ez hozott vissza, semmint az óvatos paskolgatás. A szempillám ólomnehezek ugyan, de nagy küzdelmek árán felnyitom azokat és nézek szembe "megmentőmmel". Egy fiatal lány. Örülnöm kellene, valamiért azonban mégse teszem. Jobb lett volna, ha senki se lát ilyen állapotban. - Ébren vagyok - nyögöm ki végül, visszatornászva magam ülő helyzetbe, hiszen amikor elvesztettem az eszméletem, akaratom ellenére is féloldalasan a földre csusszantam. Nem kell gyógyítónak lennie ahhoz, hogy észrevegye, mennyire nehezemre esik ez a mozdulatsor. Már-már jól hallhatóan kapkodom a levegőt, noha láthatóan vagyok olyan kondiban, hogy ilyesmi ne legyen rám hatással és különben is... ki mást merít még ki, ha fel kell ülnie? - Én csak... elestem - igazítom meg beszéd közben a ruhámat, amikor pedig a pulóveremhez érek, egy villanásnyi ideig láthatóvá válik egy vörös folt a vállamon, amelyről ugyan ennyiből még nem lehet konkrétan megállapítani, hogy seb-e vagy csupán egy jókora doxicsípés, de még így sem néz ki valami szívderítően. Sokkal többet azonban nem igazán láthat belőle, hiszen már rántom is rá vissza a ruhát, méghozzá cseppet sem kímélve az anyag érintésétől, szóval egy fájdalmas szisszenés még kicsusszan az ajkaim közül. - Sajnálom, ha megijesztettelek - teszem azért még hozzá, miközben talpra kecmergek. Ez azért sokkal jobban megy részemről, mint hittem volna. Talán abból merítek ekkora erőt, hogy mindenáron leplezni szeretném a gyengeségemet. - Tudod, odakinn futottam egy kicsit és kimerültem, ennyi az egész - vonom meg a vállam és még csak nem is sejtem, hogy a lány is egy késői kocogásból tért vissza éppen. Mindenesetre, semmi mással sem tudom megmagyarázni a megviselt arcomat, a csapzott hajamat és az iménti pozíciómat a földön. Igazság szerint még így se vagyok teljes mértékben biztos abban, hogy elhiszi a mesémet. - Jennifer - nyújtom végül a jobbomat irányába, noha szakad rólam a víz továbbra is és ezt ő is érezheti a tenyeremen, amikor kezet fog velem. Ahogy azt is hamar észreveheti, hogy a magas láz tipikus tünetei is kiütköznek rajtam. A kezem remeg, amikor megfogja, mintha fáznék, holott úszom az izzadtságban, a tekintetem pedig nagyon csillog. A baj két legárulkodóbb, szemmel jól látható tünete, amelyet képtelen vagyok leplezni és kimagyarázni. Főleg olyasvalaki előtt, aki gyógyítói pályára készül.
Itt a nyár, most már végképp nem foghatom a mozgás teljes hiányát arra, hogy rossz az idő. Az Akadémián alapvetés volt, hogy rengeteget kellett mozogni, fontos volt a fizikai felkészültség is és hát én ebben sosem voltam kiemelkedő. Majd kiköptem a tüdőmet néhány edzés alkalmával, pedig azért nagyon igyekeztem fejlődni, de lássuk be két hónap alatt nem váltod meg a világot, ha előtte eleve nem voltál edzett, és hát én cseppet sem voltam. Úgy döntöttem hát néhány hónap depresszió és önostorozás után, hogy itt az ideje végre összekapnom magamat. Nem sopánkodhatok örökké a miatt, hogy Brian átvert, még hozzá csúnyán és nem ostorozhatam magamat a végtelenségig Jake helyzete miatt is, hiszen talán tényleg semmi közöm nincs az egészhez. Viszont megpróbálhatok tenni valamit, hogy jobb legyen a helyzet, legalább az állóképességemet fejlesszem valami normális szintre, hogy az, amit a két hónap alatt elértem, ne menjen egyből a kukába. Az persze egyértelmű volt, hogy nehéz lesz már csak arra szintre is ennyi kihagyás után visszatérni, de eltökélt vagyok! Azt hiszem... Már sejtelmem sincs hány kört futottam a kastély körül, de szerintem rettenetesen sokat, legalábbis magamhoz képest, nem egy maratonista mércéjével mérve. Ezek után már nem csoda, hogy amikor belépek az épületbe simán engedem az ajtónak, hogy bevágódjon utánam, mert még az is kérdés, hogy feltudom-e vonszolni magamat az emeletre, nem hogy elbírjam azt a böhöm nehéz ajtót is. Épp elég volt kinyitni! - Sokkal többnek tűnik a lépcsőmennyiség, mint általában. - nyögök fel, amikor meglátom az előttem tornyosuló lépcsőházat, és még aztán fel kell jutnom a toronyba is, ami most rettentő nagy kihívásnak tűnik. Miért is nem járok inkább a Hugrabugba?! Kell néhány pillanat, amíg erőt veszek magamon és végre elindulok a lépcsőn, de már az első fordulóban megtorpanok és aztán mégis csak futólépésre kapcsolok, amikor meglátom a kidőlt lányt. Tök sápadt és rettentő pocsékan fest, és kétlem, hogy csak az év végi vizsgák okozta kimerültség miatt szunyókált el itt a lépcsőn ülve. - Héj... hahó! - guggolok oda mellé és kezdem el szólítgatni, picit megpaskolva az arcát, hátha már ennyitől magához tér, de ha nem, akkor azért megpróbálom megnézni, hogy látok-e rajta valamit. Remélhetőleg nem verte be a fejét az ájulás miatt, vagy bármi hasonló, mert akkor csak tetézte a bajt. Azt látom rajta, hogy rendesen leverte a víz, úgyhogy komolynak tűnik a baj, talán pont a Gyengélkedőre igyekezett. Ha nem tér magához, akkor a következő lépés a lebegtető bűbáj és a természetesen a Gyengélkedő megközelítése.
Nem is emlékszem már mióta tart ez a dolog... Napok óta alig eszem, ha pedig mégis képes vagyok lenyomni pár falatot a torkomon, az szinte azonnal visszajön. Étel és ital egyáltalán nem marad meg bennem, noha ma estig kitartottam valahogy. Csak feküdtem a szobám magányában és szenvedtem, még kész szerencse, hogy egyetemista lévén nem kell másokkal osztoznom. Gyűlölöm, amikor faggatnak, a jelenlegi állapotomban pedig aligha reagáltam volna le valami kedvesen a hogylétemet firtató kérdéseket. Az óráimon nem jelentem meg, amely kihagyásoknak egyelőre nem lett valami nagy visszhangja, majd leigazolom valahogy. Az egyetem ad némi szabadságot a diákok számára, szóval legalább ezzel rendben vagyok. Ha még csupán az alapképzésre járnék, már rég a körmömre néztek volna. A hajam rendezetlen, a vállamat verve szálldos körülöttem. A szagom nem lehet valami kellemes, hiszen már pár napja nem érintette víz a testemet, mivel valahogy erre se maradt energiám. Amikor hellyel-közzel jobban éreztem magam, megmosakodtam ugyan, de ennyi és nem több. Pár maréknyi vizet loccsantottam az arcomra, ezzel pedig le is tudtam a kötelező higiénikus köröket. Nem jellemző rám ez az igénytelenség, mindig is odafigyeltem magamra és a környezetemre is, de jelen pillanatban még ez is hatalmas erőfeszítést igényel részemről. Egészen eddig a saját verejtékemben vergődtem, szóval - ha lennének diákok a folyosókon - menekülnének előlem. Egyedül vagyok viszont, hiszen késő estére jár. Az alsósok számára már rég takarodót fújtak, de legalábbis mostanra a legtöbben visszatértek a hálókörletükbe. Igazság szerint képtelen is lennék elviselni, ha bárki is ilyen állapotban látna, de ki kellett jönnöm a kuckómból, hiszen valami nagyon nem stimmel velem. A harapás, amelyet ejtettek rajtam annak érdekében, hogy vérfarkassá alakulhassak, iszonyatosan lüktet és fáj. A fájdalom mértéke miatt lehetetlen számomra az alvás, így hát nem is kérdés, hogy szakemberre lesz szükségem. Halogattam, amíg csak tudtam, mivel - ha hivatalos gyógyítóhoz fordulok ezzel - jelenteni fogják a minisztérium irányába a tényállást és akkor már nem tarthatom titokban a családom előtt miszerint én is vérfarkassá váltam. Anyám ki fog kelni magából, ebben teljes mértékben bizonyos vagyok, de a kín győzedelmeskedik felettem. Hadd kiabáljon, ha neki jobb úgy, de nem hagyom ott a fogam holmi sebfertőzés miatt. Az egyik lépcsőfordulónál megállok egy pillanatra, hogy kifújhassam magam és pihegve támaszkodom meg egyik kezemmel a lépcsőkorláton. Már a séta is teljes mértékben kimerít, a világ pedig forog körülöttem. Körbe-körbe, mint egy kib*szott körhinta, amelynek esze ágában sincs megállni a kötelező körök után sem. Nem kérdés számomra, hogy az étel hiánya miatt már erre is alig van energiám és emberfeletti küzdelem lesz számomra eljutni a Gyengélkedőig. - Francba! - szisszenek fel, amint újabb fájdalomhullám villan át a sebemen, majd hunyom le a szemem és szorítom össze a fogaim, hogy fel ne ordítsak kínomban. Egy röpke pillanatig ezernyi villanás lobban fel a sötétségben, végül alábbhagy az érzés, engem azonban még így is kiver a víz. Lecsusszanok hát a korlát mentén, hogy hátamat a hűvös kőnek vetve pihenhessek meg. Csak egy perc és már indulok is - esküdözöm magamban, végül mindent elnyel a sötétség...
Meglepetten pillantok Alira, hogy ilyen jól összefoglalja, hogy miről is van szó. Na nem azért, mert hogy ő ne érezhetné át ezt, egyszerűen csak még én magam sem mondtam ki ebben a formában. Tényleg igaza van, sebezhetővé tenne, hiszen gyakorlatilag kiadnám magamat és mi van, ha erre mások nem jól reagálnak? Ha fogod és az összes benned kavargó érzést rádobod néhány papírlapra, majd mások nem értik, netán félreértik, kinevetik... rémes lenne. - Azt hiszem igen. A legtöbb rajzom túl sok mindent elmond rólam. Mások talán... nem értenék és talán van, amit nem is mernék bárkinek megmutatni. - nyelek egyet és ezúttal kissé lesütöm a pillantásomat, hiszen bizony akadnak olyan rajzok is, amiket ha mondjuk Ali látna akkor biztos, hogy zavarban lennék. Sejtelmem sincs, hogy neki mik járnak a fejében, hogy az egész új helyzetet ő hogyan kezeli le a lelkében és valójában még én magam is próbálom megérteni a saját érzéseimet. Azt tudom, hogy ezek Ali irányába már régóta többek, mint szimpla baráti kötődés, de hát ez eleve abszurd volt addig, amíg Sung-yeunként ismert. Most pedig még szokni kell ezt az egészet. Talán nem is baj, hogy ez a gondolatmenet félbeszakad és azon sem gondolkodom, gondolkodunk, hogy a megbeszélt randiféleség pontosan hogyan is lesz majd, hiszen még mindkettőnknek alakalmazkodni kell ehhez és ebben én sose voltam jó. Jobb is, hogy most arra kell koncentrálnom, hogy elkapjam Alit és eljuttassam a gyengélkedőre, mert bizony egyáltalán nincs jól. - Akkor jól lesz, biztosan? Mostanában tuti elkerülünk mindenféle bokrot inkább. - felelem, de persze azért nehezen veszem rá magamat, hogy megmoccanjak. Közben befut bizony a kis maki is és óvatosan leteszi az apró golyóként elguruló Yoyot Ali mellé, mert neki volt annyi esze, hogy a folyosón összeszedje és ne hagyjuk csak úgy odakint. A végén még valaki rá találna lépni, vagy ki tudja. - Köszönöm asszonyom! - mosolyodom el most már én is és hagyom, hogy a kis majom felugráljon a karomon és megtelepedve a vállamon elhelyezkedjen. Azért nehezen moccanok, de végül csak lépek egyet hátra bizonytalanul, majd még egyet és végül vonakodva, de távozom. Tudom, hogy Ali jó kezekben lesz itt és azt is, hogy ha Madame Pomfrey azt mondta rendben lesz, akkor úgy is lesz. Ettől még nem olyan könnyű itt hagyni, főleg hogy újra jóban vagyunk. Na nem rajtam múlt, hogy így lett, az annál inkább, hogy kerültem. Közben újra eszembe ötlik a közös program, a mozi, Roxmorts. Egyből újra hevesebben kezd dobogni a szívem.
//Én is köszönöm szépen a játékot, nagyon tetszett! Olyan cukik. //
- Szóval, ha kikerülnének a rajzaid, mondjuk egy kiállításra, úgy érzed az sebezhetővé tenne? - bár anya rendkívüli kreativitással van megáldva és bár többnyire mindenki azt mondja rá ütöttem, én mégsem gyakorlom a művészlét alkotói oldalát. Nem írok verseket, nem írok dalokat, nem komponálok zenét, nem rajzolok, nem festek, nem szobrászkodom… effektív nem hozok létre semmit ami a művészettel mint olyannal együtt járhatna... Persze kicsinek mindent kipróbáltunk Amyvel, apa mindig kitalált valami kreatív dolgot amivel le tudott kötni még az én brutálisan szétszórt figyelmemet is, de bele gondolva, hogy ezek egy része mennyire kikopott, egy pillanatra kétségbe esem. Aztán persze eszembe jutnak az erősségeim és el is hussan, hogy a kevésbé kompetens felemen kezdjek aggódni. Aztán eszembe jut még az is, hogy még akár közösen festeni valamit is vicces, vagy jópofa lenne… csak egy nagy vászon kell hozzá.. vagy ha kellően megalomán lennék egy egész, nagy falat álmodnék meg hozzá a Szükség szobájában… - Ismerek egy vörös, griffendéles madarat… Mármint a totemállata vagy mije karvaly, nem úgy madár, mint balfék… Szerintem vele el tudok váltani mugli pénzt. - egészítem ki a gondolatot. Az meg sem fordult bennem, hogy Sun-hire sózzam ezt a részt. Hiszen tudom, hogy nincs abban a helyzetben. Aztán minden pillanatok alatt szerte foszlik és szépen elnyalok a földön. Vagyis.. elnyalnék, ha nem lenne egy hősöm, aki elkap! És nem sokkal mellette koppan a földön egy picike zöldes, tüskés gubó és pattog el.. valamerre… voltaképp magatehetetlenül. Ha látnám a helyzetünket kívülről, egyfelől biztosan nagyon menőnek találnám Sun-hi manőverét! Lehet közben mondjuk szisszennék itt ott a koccanó tagjaim miatt, de hát ájultan pont nem érez senki semmit és amúgy is a gyengélkedőre megyünk épp.
A Madame épp az egyik ágyat veti újra valaki után akinek már nincs szüksége rá, de amikor meghallja, hogy valaki érkezik azért oda sandít és mire Sun-hi lerak, már a javasasszony is ott van mellettünk. - Rózsabokor?! - kérdez vissza kissé bosszúsan fújtatva, mintha tudná miről van szó - Az az átkozott gyom már három napja bajt okoz! - emeli égnek a tekintetét és csóválja a fejét. - Néhány huligán úgy gondolta jó ötlet a rosszul sikerült bájitalát az üvegházban “újrahasznosítani”! - préseli össze rosszallóan az ajkait aztán egy pálcaintéssel a hasamra fordít.. nagyjából olyan engedelmességgel fordulok, mint egy elsősegélyes szimulációs rongybaba. - Bimba professzor szólt róla korábban és azóta is a megveszett növénye nyomában van. Én mondtam, hogy írjunk ki figyelmeztetést! - ismét megcsóválja a fejét dohogva, miközben néhány újabb pálcaintéssel elő hív pár bájitalt, gyógyfőzetet, vagy ki tudja mit.. Végül Sun-hihez fordul. - Pár óra és rendben lesz. Szerencsére az a növény nem tud nagy kárt okozni, csak bosszantó. De te most menj és pihenj! Holnap meglátogathatod. És akár.. nekem is mesélhetsz, hogy hogy vagy mostanság. - megejt egy kedves, bíztató mosolyt. De ezzel el is hessegeti a lányt most.
//Köszönöm szépen a játékot és remélem folyt. köv.
Én még nem hallottam ezt a megközelítést, de tényleg nem hangzik valami jól, főleg amikor hozzáteszi, hogy az édesanyja is érzésből alkot, ahogyan én is. Pont e miatt nem szívesen mutogatom a rajzaimat, mert túlságosan személyes, mintha egy napló lenne. Az ember a személyes írásait se mutatja meg senkinek, nem igaz? - Ez tényleg rémes megközelítés. - helyeselek, bár Ali már látott tőlem néhány rajzot és Rosienak is megmutattam őket, bár ő akkor még nem tudta, hogy ki a fiú, akiről olyan sok alkotás megbújik a lapok között. Meg aztán azóta azt a füzetet már darabokra tépte Jenkins bandája, de van új, amiben szintén igen sok rajz van és nem kevés pont Aliról. Nem csoda, ha annyira ijesztő, hogy az a bizonyos A magához vette és azzal fenyeget, hogy kiteszi a lapokat a iskolába szerteszét. Főleg, hogy akadnak olyan rajzok is, teljesen idegenekről, amikhez mondhatni nem kértem engedélyt, mintha csak fotózgatnék másokat titokban. Biztos, hogy nem mindenki örülne neki, főleg ha még viszont is látná magát valahol kiragasztva. - Igen kicst tényleg olyan, no meg én... néha rajzolok olyanokról is, akiktől nem kértem rá engedélyt. Még sem mutathatom meg csak úgy akárkinek. - mondom ki végül csendesen, hiszen ez mégis cska titok, de tudom, hogy Ali nem árulna el, bár tény, ami tény, hogy igen szeleburdi tud lenni, hogy véletlenül kicsúzzon a száján, de nem mondtam neveket, hogy bármi konkrétum legyen ebben. - Erre nem is gondoltam és hogy pénzt kellene szereznem rá... - bizonytalanodom el kicsit, hiszen jelenleg igen zavaros a helyzetem. Anya elment, én pedig kvázi árva lettem, úgyhogy nem igazán van komoly pénzügyi keretem, hogy egyáltalán legyen miből pénzt váltani. Talán, ha már egyetemre megyek elkezdhetek dolgozni, vagy ha portré rajzolást vállalnék... Ez talán még jó megközelítés is lehet, bár nyitottabbnak kellene lennem hozzá, mert azért nem árt, ha tudsz kommunikálni másokkal, ha szolgáltatást akarsz nyújtani. De a gondolatok gyorsan semmissé válnak a fejemben, amikor meglátom a tüskéket és még ijesztőbb, amikor finoman hozzáérek Ali bőréhez erre azok visszahúzónak, mintha belülről nőttek volna, ami még ijesztőbb. - Ez nagyon nem jó... - dünnyögöm, de Ali már jó eséllyel alig hall belőle valamit, mert látom, hogy ledermed és még gyorsan utána kapok, hogy ne essen akkorát. Persze mivel eleve magasabb nálam és nem vagyok valami erős sem, jócskán megroggyan a térdem a súlyától, de annyit sikerül elérnem, hogy ne zuhanjon a padlóra, hanem nem sokkal felette megtartsam. Kicsit fújtatok, de végül csak elfektetem, mert az biztos, hogy így ledermedve esélytelen, hogy elvigyem a Gyengélkedőig, pedig már csak pár méter lenne. Előkerül hát a pálcám és marad a jól bevált lebegtetés, közben figyelek meglátom-e valahol a familiárisát. Hirtelen nem is tudom, hogy rá mennyire hat az ilyesmi. - Jól van, nem lesz semmi baj... - ezt persze csak magamnak motyogom, miközben sietősen amennyire lebegtetve lehet elindulok a Gyengélkedőre és néhány méter, meg egy forduló után már ott is vagyunk. Óvatosan megpróbálom bejuttatni az ajtón, nem nagyon odakoccantva a fejét sehová és letenni egy ágyra. - Madame Pomfrey! Kérem! Baj van, megszúrta egy azt hiszem nem átlagos rózsabokor és úgy tűnt jól van, de aztán... - megpróbálom oldalt fektetni és megmutatni a megszaggatott ruhát, megnézni, hogy a tüskék látszanak-e egyáltalán, hogy legyen mit megmutatni, de ha nem, akkor igyekszem elmagyarázni pontosan, hogy mit láttam és hogy milyen növény volt, amibe beleestünk.
- Egyszer hallottam egy olyat, egy elég fennhéjázó fickótól, hogy annyit ér a művész alkotása, amennyit adnak érte… De ez annyira szélsőséges… Meg amúgy kegyetlen - mondom ki némi hallgatás után eltűnődve azon amit mondott. - Főleg ha arra gondolok, hogy anya meg mindig mindent érzésből alkot. - itt rá nézek kíváncsian, hiszen egyből felötlik bennem, vajon ő miken szokott gondolkozni, milyen érzései vannak amikor alkot? - gondolom te is. - hozzá toldok egy mosolyt. - Egy kicsit úgy tudom elképzelni.. mint mondjuk amikor a patrónust akarjuk létre hozni, vagy elénk kerül a mumusunk és ki kell hoznunk belőle valamit.. Ha pedig innen nézem, tényleg ijesztő lehet, hogy valaki oda áll és véleményezi.. - bár talán fura az érzelmi alapú mágiákat az alkotáshoz vagy épp magához az ihlethez hasonlítani, de talán nem is állnak olyan messze egymástól. Amikor megadja a végszót a mozira csak lelkesen össze csapom a két tenyerem, nem túl hangosan, de annál boldogabban, aztán neki is pacsira emelem a balomat. Az elbambulás az egyik mesterségem, bárhol bármikor képes vagyok rá. Bár néha lenne valami haszna is! Mondjuk például ha utazhatnék közben legalább és felfedezhetnék helyeket… Vagy passzívan be tudnék szippantani könyveket.. mármint a tartalmukat.. Vagy ilyesmi.. De persze csak zavarba jöttem, amiről őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy kellemes vagy furcsa érzés-e voltaképp? - M-mm - megcsóválom a fejemet végül - Eszembe jutott hogyan tudnánk legegyszerűbben vagy kinél mugli pénzt váltani… - dünnyögöm hasra ütésből és csak aztán realizálom, hogy ez amúgy egy tényleg érdekes kérdés és kicsit sikerül elterelnem a zavarba ejtő gondolataim egy részét.. és voltaképp már van is pár ötletem. De mindent megakaszt az a fránya tüske, Sun-hi is megállít és az aggódását látva fura érzésem lesz. - Nem.. igazából.. nem érzek semmit. Csak most hogy hozzá értem viszketetett.. - bajban lennénk? Mondjuk én meg a gyógynövénytan.. Vagy bármilyen növény.. Az ingem a hátamon itt ott csíkokban ki van szakadva, így könnyen belátni és a helyzet valahogy újra felkavarja azt a kis állóvizet bennem amit az elmúlt pár órában többször is sikerült lecsendesítenem. Mivel én nem látom az apró tüskéket és voltaképp nem is igazán érzem őket, így nekem több kapacitásom jut a pillanatra. Hátra pillantva látom is, hogy mit csinál és a kérdésére újra megcsóválom a fejem, mégis egy kissé kihúzom magamat amikor megérzem a hátamon az ujjait. De hamar tova siklik minden, mert Sun-hi érintését követően a tüskék mélyebbre húzódnak nagyjából egyszerre, mintha csak el akarnának bújni és ezúttal a környezetük is elszíneződik. Na ezt már megérzem és nyekkenve a meglepettségtől hangot is adok a nemtetszésemnek. Már egyáltalán nem vigyorgok, vagy próbálom elviccelni, a zsebemben matatok a pipám után és megtalálva csak össze nézek Sun-hivel. Nagyjából ugyanarra gondolhatunk. - Na jó… spuri és kérdezzünk meg valami hozzá értőt.. - De ahogy kimondom, megdermedek hasonlóan mintha csak sóbálvány átok talált volna el, kiütköznek újra a mintáim csak ezúttal kissé elszíneződve és elborulok mint az ól ajtó.
- Igen, azt hiszem. Egy vérfarkas harapta meg, aki vámpír is, szóval megvallom kissé összezavarodtam, hogy most akkor sellő és vűmpír vagy sellő és vérfarkas lett-e belőle. - zavartam tárom szét karjaimat egy pillanatra, s még vállam is felvonom mely közé tanácstalanságomban behúzott nyakkal fejem ültetem. Tényleg bonyolult. És így, hogy beszélek róla egy részem valahol el is neveti magát nagyon mélyen a bensőmben. Mert hát lássuk be, Dane se éppen a legszerencsésebb kreatúrája a világnak. Vérfarkas, vámpír.. mindkettő nagy szívásnak tűnik azért. az egyik vér nélkül nem tud élni a másik meg teliholdkor szőrös fenevaddá változik. Ehhez képest az, hogy a bátyánk és Nimhue "csak" sellők a vámpír mellé már nem is olyan tragikus. Hiszen az legalább az ékszerrel emberivé tehető és ha nem is így volna, akkor is élhető lét a víz alatt. - Nagyon szép a falu és kellemes is volt ott élni eltekintve attól a bizonyos történéstől, de én cseppet se bánom, hogy kinyílt számomra a világ azzal, hogy eljöttem onnan. És neked se szabad bánni. Történt, ami történt, de mint ahogy a példa is mutatja a faluban is megeshetett volna. Sajnos a világ úgy nagy általánosságban nem egy biztonságos hely. De jobb szabadnak lenni, mint egyetlen falu burkában leélni az életet szerintem. - válaszolom meg csendesen, nem kioktató hanem inkább csak amolyan elemző módon az aggályos kérdését. Szörnyű, ami vele történt és nagyon nehéz lehet megeméssze - nekem is az - de sajnos Boydot is eléárte ugyanez a "vég", pedig ő otthon maradt és csaposnak állt. Úgyhogy a falu sem életbiztosítás semmire. - Keresünk majd valakit akkor. Biztosan lesz oylan, aki elég diszkrét és mégis úgy segít neked, ahogy az a legmegnyugtatóbb számodra. - ajánlom, s komolyan is gondolom, hogy kerítek valakit. Mondjuk így hirtelen azt sem tudom merre indulnék el, de nem a levegőbe ígérgetek. Mindenképpen szeretnék a húgomnak segíteni. Nemcsak most, hanem mindig. Bármiben. - Ömm.. - körbepillantok lopva, hogy mennyien vannak itt, akik megsüketülhetnek a kappanhangomtól, de persze a végére elnevetem magam azért. - Hát persze, hogy el. Te úgyse fogsz elszörnyedni milyen a hangom, hiszen nem előszöor hallod. Megengeded? - pillantok az ágyára és ha nem tiltakozik, hanem picit arrébb csúszik az egyszemélyes fekhelyen, akkor mellékucorodom, mint gyerekkorunkban és karomat tárom, hogy ölelésembe bújhat, ha szeretne. Míg elalszik annyiszor éneklem el neki édesanya dalát, ahányszor csak szeretné, d csak akkor hagyom el a Gynegélkedőt, amikor már biztos vagyok benne, hogy mély álomba szenderült.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon szerettem!
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Próbálok hinni Spencernek, de mégis csak rémes bűntudatom van és akárhányszor arra a lányra gondolok az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha mégis megöltem volna véletlenül? Nem tudom, hogy akkor vajon mihez kezdek és hogyan tudtam volna feldolgozni. Még maga a támadás is rettenetes, de hogy megöljek valakit... Tudom, hogy most már ez vagyok én és muszáj vagyok elfogadni valahogy, de nem könnyítimeg a dolgomat az, hogy szörnyetegnek tűnhetek a lányka szemében és jó eséllyel bárkiében, akinek elmesélte, hogy mi történt. Viszont legalább egy teher talán legördül a lelkemről, legalábbis egy része, hiszen talán segíthettem volna a bátyámnak, de nem voltam hozzá elég bátor. Viszont legalább életben van, még ha nem is tudok, hogy hová ment és hogy miért nem kérte a család segítségét. Na jó... én beszélek? Én se szóltam Spencernek, hogy mi történt és magam akartam kezelni ezt, ami láthatóan egyáltalán nem sikerült valami jól. - Vámpír lett ő is? - kerekedik el a szemem. Próbálom megtörölni a szememet, de látom én azért, hogy ő is felettébb pocsékul van. Rossz látni, hogy Spencerre is ilyen nagy hatással van ez az egész. Olyan érzésem van, mintha a legrosszabb döntés lett volna, hogy elhagytuk a falut, bár butaság, hogy a bátyám ott sérült meg, nem pedig a Roxfortban, mint én. - És, hogy egyáltalán itt maradhassak, bár nem tudom, hogy okos ötlet volt-e elhoagyni a falut. - sóhajtok egy nagyot, hiszen tényleg nem tudom mennyire volt jó ötlet eljönni otthonról. Lehet, hogy akkor nem találkoztam volna Lance-szel újra és nem beszélhettük volna meg a dolgokat, de akkor ez az egész sem történt volna. Megszorítom a kezét, amikor olyan hirtelen felcsattan, hogy mi történhetett volna. Igaza van van, akár el is veszíthetett volna, pedig a testvérünk is él, de attól még meggyászoltuk és ez nem múlik el csak úgy nyomtalanul, főleg hogy azóta nem tudjuk mi van vele és hol van. Mi van, ha bántott valakit? Az teljesen megváltoztathatja, ha egyszer sikerül őt megtalálni. - Igen, azt hiszem Dorinának igaza volt. Egyedül nem tudom ezt kezelni, hiába akartam ebben a hitben ringatni magamat. - hajtom le a fejemet. Önfejű voltam, hogy nem kértem segítséget és már tudom, hogy nagy butaság volt a részemről. Oh, miért nem gondolkodtam és hagytam, hogy segítséget hívjon időben!? Azért arra viszont furán nézek rá, hogy felajánlja a lehetőséget, pedig tudom, hogy innentől ez lesz. Mégis olyan kellemetlen érzéssel tölt el. Megrázom tétován a fejemet. Végülis szegény Samből épp eleget ettem, most nem érzem magamat éhesnek és nem akarom, hogy úgy lásson. Most még nem hiszem, hogy kibírnám. - Talán rámférne a pihenés. Itt maradsz, amíg elalszom? El... elénekeleked anya dalát? - tudom én, hogy mindig úgy gondolta, hogy nincs jó hangja, de szerintem nagyon is. Szívesen meghallgatnám anya altatódalát. Könnyebben aludnék el és talán, ha felkelek mindent majd egy picit jobb színben látok.
- Biztos vagyok abban, hogy meg fogja érteni majd, hogy miért történt, hogyha túlesik az első sokkon. Az ijedtség hamar elmúlik, ne emészd miatta magad. - próbálom megn yugtatni a húgomat. Rettenetes így lássam őt, elesettnek és telve önváddal. Hiszen nem tehet semmiről, az egész valaki másnak a hibája, nem az övé! Alvégre ki az, aki saját maga akar vámpírrá harapódni? Ugye, hogy nincs ilyen! Nem lett volna szabad ennek Nimhuéval megtörténnie. Elkeserít az egész, s nagyon-nagyon dühít, de mindebből semmit sem akarok kimutatni, nehogy terheljem még ezzel is őt. Addig tartom az ölelésben, amíg csak szüksége van rá. Hogyha ránk esteledne közben és így aludna el akkor sem mozdulnék mellőle, mert szeretném, hogyha érezné: nincsen ezzel az egésszel egyedül. - Fontosabb, hogy neked nem esett bajod! - remeg meg a hangom, hiába minden igyekezetem. Sosem szégyelltem azt, hogyha kimutattam a gyengeségemet, s most se teszem, de nem szeretném tetézni Nim baját, éppen ezért akartam erősebbnek látszani, de az ember - és a sellő - nem tagadhatja meg magát. Orromat bizsergeti a sírás előszele, megmozgatom, mintha csak viszketést akarnék lerázni róla. Mivel Nimhuét ölelem éppen, így nem látja, hogy küszködök ezzel az érzéssel, nagyokat nyelve próbálom lerázni magamról a feltörő gyászt, hiszen.. hiszen nem is gyászolunk. Nem úgy kell gyászoljunk, mert él. De ettől még nem lesz könnyebb ez az egész. - Nem tudom. Semmit sem tudok azon felül, mint amit elmondtam az előbb. Illetve.. nos az a valaki akiről azt hittem, hogy megölte.. megváltoztatta őt. - kissé zavartan mondom ki a szavakat, határozottan nehezemre esik. Nem is tenném, ha nem ütne szöget a fejembe a gondolat, mely szerint talán ezzel segíthetek Nimhuenak is átértékelni az egészet, ami vele történt. - Azt hiszem ő is vámpír lett. Megkeressük, persze, hogy megkeressük! De előbb az a legfontosabb, hogy te jól legyél. - ígérek és odázok egyszerre. Mert szeretném a bátyánkat ,egtalálni én is, de egyrészt fogalmam sincs merre álljak neki, másrészt pedig Nim jelenleg nincs olyan állapotban, hogy szüksége legyen még erre a stresszre is. Szerintem. Persze dönthet máshogy, de akkor is inkább megvédeni szeretném őt. - Merlinre! Elveszthettelek volna téged is. A megjegyzés olyan elemi erővel szakad kik belőlem, hogy időm sincs visszakozni és fegyelmezni magam. Őszinte döbbenettel meredek magam elé, arcomból az összes vér kifutott egy pillanat alatt és csak nagyon nehezen szedem össze a lelkem darabkáit. Hisz hülyeség az egész! Él, nem vcesztettem el, akkor meg miért érzem úgy, hogy őt is gyászolom? - Ne haragudj, én csak.. - arcom elé emelem egyik kezemet, megdörgölöm vele szemeim sarkát, összecsippentve az orrnyergemet, s nagy sóhajjal elengedem az előbbi rossz érzés maradékát. Vagy legalábbis megpróbálkozom vele. - Az a fontos, hogy élsz. Semmi más nem számít! Szeretnéd, hogy keressek valakit, aki tudna segíteni neked abban, hogy kezelni tudd ezt az új helyzetet? Ha kell a lelkemet is eladnám akármilyen vérivó fenevadnak, csak tanítsa a húgomat. Nem értek a fajhoz igazából, fogalmam sincs mit fog kihozni egy esllőből, de akármi lesz, szeretném ha Nimhue érezné, hogy mindig mellette leszek. - Szeretnél pihenni, vagy inkább beszélgessünk? - nem akarom itt hagyni, a kérdéssel tehát nem a távozásomnak próbálok megágyazni, de ha fáradt vagy nem jól érzi magát nem szeretnék a terhére lenni. Ezt neki kell éreznie. - Szükséged van valamire? Esetleg.. - tekintetem tétován saját csuklómra siklik, ahol a bőr alatt átsejlenek az ereim. - Nem tudom hogy megy ez, de ha szomjas vagy, akkor.. csak bátran. Kérned sem kell, ved dúgy, hogy az egész természetes. Nem, nem az. Nekem sem és nyilván neki sem. De azzá kell válnia, hiszen ez az élet a továbbiakban, nem igaz?
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Megnyugtatnak a szavai, de ettől még én nem félek kevésbé magamtól. Tartok tőle, hogy mi lesz a jövőben, hogy mennyire fogom tudni mindezt kezelni, hogy nem bántok-e majd valaki mást is, mert nem tudom kontrollálni. Sellők vagyunk, egyébként is hevesebb természet, most pedig még erre rájön ez a vámpír kérdés is. Nagyon nem teszi egyszerűvé a helyzetet, és sejtelmem sincs, hogy képes leszek-e együttélni vele, vagy nem teszik-e ki eleve a szűrömet az iskolából azért, ami történt. - Az jó lenne. Remélem, hogy tényleg nincs komoly baja, de biztosan... nagyon megijedt. - és ez nem is lenne csoda, ahogyan persze az sem, ha e miatt valami nagyobb perpatvar alakul majd ki. Annak a lánynak például lehetnek szülei, akik komoly balhét csinálhatnak a miatt, hogy ilyesmi történt vele az iskolában, aminek biztonságos helynek kellene lennie. Ha pedig netán ez más szülőknek is a fülébe jut... Biztosan azt követelik majd, hogy tegyék ki a szűrömet. Viszont most mégis úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy elmondjam neki miért is kerültem, miért nem tőle kértem segítséget a támadás után. Nem akartam a nyakába terhet tenni és azt sem, hogy e miatt másképp nézzen rám, így könnyebb volt hallgatni. Pedig tudom, hogy Spencer mennyire jó és talán valahol mélyen tudtam, hogy nem lenne baj, de attól még volt bennem félsz és túl nagy volt, hogy beszélni merjek vele. Hatalmasat sóhajtok hát, amikor megölel. Átkarolom a nyakát és szorosan a nyakába fúrom a fejemet is. - Tudom, de ha... ha csak kis esély lett volna, hogy megmenthetem... - biggyed le kicsit a szám, de ezúttal nem engedek utat a könnyeknek. Próbálom nem felirézni azt a rettenetes estét, főleg, hogy úgy tűnik Spencer is titkol valamit. Tudom, hogy anyánknak mániája, hogy mindenféle titkokkal szórja meg a családot. Sose szerettem, de úgy fest elég jól elérte, hogy mi is ügyesen tartsuk meg magunknak a dolgokat. - Nem halt meg? De hát olyan sok volt a vér és... eltűnt. Miért ment el? Spenc... meg kell keresnünk! - élénkülök fel. Azt pedig még nem is tudom, hogy nem csak én lettem vámpír, hanem a bátyám is és azért lépett le, mert nem tudta, hogyan kezelné ezt. Átérezném pedig a helyzetét, hiszen én is épp annyira félek ettől az egésztől, mint ő és én sem tudom még, hogy hogyan fogom tudni kezelni, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy vele is hasonló történt és nem halt meg, ahogy mind hittük. Alig fogom hát fel a kérdéseket. Kell néhány pillanat, hogy magamhoz térjek és képes legyek gondolkodni. - Az erdő mellett. Csak sétáltam, aztán megtámadott valami. Azt hittem... - megrázom a fejemet gyorsan, hiszen a fő, hogy megúsztam végül. - Nem láttam, hogy ki volt, gyorsan eltűnt és sötét is volt, én pedig örültem, hogy eljutottam a tóig. - sóhajtok végül, hiszen valójában nem sokon múlt, de nem akartam ezzel ijesztgetni Spencert, ezért mondom ki most is nehezen, hogy majdnem elvéreztem abból a sebből.
//
