2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazából csak rávágtam valamit, akár lila is lehetne a hajam, bármivel simán kibékülnék, vagy minden héten más. Szeretem a színes dolgokat, úgyhogy miért ne? Persze most még biztosan nem tetszene a tanároknak a suliban, de ha már akkor változtatom meg a színét, amikor csak akarom, akkor egyből könnyebb dolgom lesz. - Ez is jó ötlet! Akár lehetne többszínű is, minden csík másmilyen! - lelkesülök be. Lehet, hogy Eddie nem ért az ilyen lányos dolgokhoz, de attól még egész jó ötlete adott. Végülis én se értek még annyira hozzá, egyszerűen csak tudom, hogy mit tetszik és mi nem. Nyáron se érdekelt, hogy bárki furán nézett rám, amiért hercegnő jelmezben vonultam végig fél Rómán, mert aznap épp olyan kedvem volt. - Téényleg vannak rejtett szobák és titkos folyosók? - vagy Eddie fordítva mondta. Nem számít, nekem akkor is elkerekedik a szemem. A régi sulibam nem volt ilyesmi, de tény hogy ott nem mozogtak a festmények és nem járkáltak szellemek sem a diákok között csak úgy, mintha ez teljesen normális lenne és hát végül is itt teljesen normális is. Akkor azért nem fogok unatkozni, bár ezt eddig se hittem, amíg nem mehetek abba a Roxmortsba a többiekkel. Egyszer végülis már voltam, amikor apa bemutatta nekünk Robyt, de akkor nem igazán volt idő érdemben körülnézni sajnos, pedig milyen jó lett volna! Amikor aztán Eddie megölel jólesően hozzábújok. Jól sejti, hogy a Mama miatt kérdeztem a szellemekről. Nem szoktam sokáig szomorkodni, mert tudom, hogy ő se akarná, de attól még igenis hiányzik és akárhányszor arra gondolok, hogy már sosem láthatom többé, gombóc gyűlik a torkomba. De tudom, hogy ezt Eddie tökéletesen átérzi, hiszen neki is biztosan hiányoznak a szülei, ezért gyosan veszek egy nagy levegőt és igyekszem visszavarázsolni a mosolyt az arcomra, főleg hogy egyre többen jelennek meg a folyosón a terem előtt és a végén még pusmogni kezdenek. - Akkor lehet, hogy el fogsz késni. - pillantok én is hátra az ajtóra, hiszen nekem csak pár lépés, de már nem igazán húzatom tovább az időt, mert megszólal a csengő és egy pillanat múlva már Flitwick feje jelenik meg az ajtóban, egy hangos ciccegéssel jelzi, hogy érdemes lenne bemennem, mielőtt még becsukja előttem az ajtót. - Muszáj mennem, de mindent köszönök Eddie! Biztos találkozunk holnap is. Szia! - gyorsan még kicsit pipiskedem, mert hát magasabb nálam, és adok egy puszit az arcára hálám jeléül, amiért eddig hozta a táskámat és mert hát amúgy is olyan rendes mindig, aztán gyorsan vágok egy hátraarcot és kerülve az apró termetű professzor szúrós tekintetét beslisszanok az ajtón. Bűbájtan. Itt is azért szerepelek jobban, mert Eddie segített és már javult valamennyit az önbizalmam. Eddie egyébként, ha jól figyel, akkor lehet hogy láthatja, hogy mintha nem teljesen a nyitott ajtón vágódnék be, hanem mintha picit egyszerűen átszaladnék az ajtófélfán is, aztán lehet, hogy pusztán optikai csalódásnak tudja be a dolgot, hiszen mégsem vagyok szellem.
//Köszönöm szépen a játékot! Szuper volt, várom a folytatást. //
- A kék furi lenne. Mármint még senkit nem láttam kék hajjal. De mért ne. Vagy akár lehetne úgy is, hogy csak egy-egy színes tincs. Bár én annyira nem érek az ilyen lányos dolgokhoz. - tényleg picit furcsának tartom, hogy pont kék hajat szeretne, de neki biztos jól állna az is. Vagyis nem tudom. Szokatlan lenne, az biztos. De hát az átlagosban amúgy sincs semmi izgalmas nem igaz? Szóval, ha szeretné, én beszínezem majd a haját. Akár kékre is. Aztán meglátjuk, hogy tetszik-e? De szerintem így is szép. Nem tudom, hogy a lányok mért akarják folyton megváltoztatni a külsejüket. Ez valami lányos dolog lehet. - Tényleg nehéz dönteni. Sok jó fagyi van. Én szeretem a csokit, meg a mindenféle krémes fagyikat. De a gyümölcsöseket is. - mosolygok Albára. Fura, hogy ebben mennyire hasonlítunk. Mármint, hogy mindketten mennyire szeretjük az édességet. És nagyjából minden édességet, nem csak egyet-egyet. Én nem is értem azokat, akik nem hajlandók megkóstolni mindenfélét. Nem tudják mennyi jótól fosztják meg saját magukat. Ha lehetne én reggeltől estig, csak édességet ennék. Kár, hogy a felnőttek nem engedik. Szerintük rendesen kell enni. Anyu is csak akkor volt hajlandó sütit adni, ha előtte megettem az ebédet is. És amúgy sem csinált túl gyakran. De olyankor nagyon jókat sütött. Kár, hogy Albával ezt már nem oszthatom meg. - Biztosan. De addig meg a kastélyt is felfedezhetjük. Azt hallottam van egy csomó titkos szoba, és rejtek folyosó is. - bólogatok lelkesen egy új ötlettől vezérelve. Mert hát itt sosem tudja az ember, hogy mibe botlik bele. Múltkor például egy új párbajtermet fedeztem fel, igaz fejjel lefelé kötöttem ki, hála az egyik undok bábunak, de azért izgalmas volt. És ketten biztos jobb felfedezni, mint egyedül. Amúgy is igaz, hogy akkora a kastély, hogy szerintem még a heted évesek is meglepődnek néha, amikor valami újba botlanak. Sőt egyszer még maga Dumbledore is azt mondta, hogy a kastély még neki is tartogat néha meglepetéseket. Hát akkor még nekünk! Igen, gondolom az anyukája miatt kérdezett a szellemekről. De sajnos nem mondhattam semmi vígasztalót. És hát látom én, hogy elszomorodott miatta. Tényleg sajnálom, hogy nincs mód rá, hogy megkeressük az anyukáját. Vagy az én szüleimet. Biztosan kedvelnék Albát, mert aranyos lány. Szóval ahogy látom, hogy elszomorodik, nem is tudom miért, de megölelem. Mert szeretném, ha jobb kedve lenne. Aztán persze a gonosz csengő közbe szól a találkánknak, pedig sokkal jobb lenne még itt időzni Albával, mint órára menni. - Háát... nem éppen. Szóval talán mennem kéne... - mondom egy kicsit zavart mosollyal. Közben pedig visszanyújtom Albának a táskáját. Ami hát tényleg nem könnyű. Persze a suli táskák valahogy sosem azok. Pedig én igyekszek nem felesleges holmikat cipelni. Csak azt, amire tényleg szükségem lehet. Így viszont néha még a házidolgozatom is elfelejtem bepakolni. Ami azért tud elég kínos lenni, amikor az óra elején keresem. Főleg Pitonnál. Ő mindig megragadja az alkalmat, hogy pontokat vonjon le. Bezzeg, ha a mardekárosok hagyják a hálókörletükben a dolgozatukat, akkor az nem számít. Ezért sem kedvelem a vén Denevért. Még jó, hogy ma nem vele van órám. Viszont valahogy mégsem sikerül elindulnom. Csak tovább nézem Albát. Ami hát még engem is meglep. Nem tudom miért, de valahogy nem akarom csak úgy itt hagyni faképnél. Még akkor sem, ha nekem teljesen máshol van órám.
- Ez remek ötlet! Mondjuk kéket! Vagy pirosat, vagy minden héten más lehetne! - lelkesedem be, alig meghallva, amit mond arról, hogy így is szép hajam van, pedig jól esik ám! A Mama is mindig azt mondta, hogy szép hajam van, fényes és puha és nagyon sokat fésülgette. Persze ez azóta már nincs, hogy nincs velem és én nem mindig tartom rendben este, ahogyan kellene. Azt hiszem ha többet fésülném, akkor még szebb is lehetne, csak nem mindig van rá időm, vagy épp beszélgetünk a lányokkal este és inkább elfekszem, főleg ha sok könyvet kellett aznap cipelni, vagy lépcsőt mászni. - Nem is tudom. Mindenféle fagyit szeretek igazából, úgyhogy nehéz dönteni. Odahaza több fagyit ettem, és azt hiszem jobban megszoktam. Tényleg nem tudok dönteni. - rázom meg végül a fejemet. Igazából nem is feltétlenül azon múlik milyen fajta fagyi, mármint honnan van, hanem hogy milyen az íze. Inkább az édeseket szeretem és nem a savanyúakat, bár néha rákapok, hogy egyek egy kis gyümölcsöset is, bár sosem citromot, na azt nem szeretem annyira. Még a csokiöntet se tudja rendesen feldobni. - Köszi! Remélem hamar eltelik ez a pár év és már mi is mehetünk kisebbek. Persze még azért itt is vannak érdekes dolgok, ahol nem jártam, vagy csak futólag. Sose gondoltam volna, hogy ekkora lehet egy iskola! - még a kezemmel is mutatom, kört rajzolva a levegőbe magam előtt, hogy milyen hatalmas. Voltam én már múzeumban, és hasonló helyeken, de itt mégis csak a mindennapokat töltjük és a kastély az udvarral együtt valami brutálisan nagy. Eddig még azt hiszem tényleg nem jártam mindenhol, csak ahol konkrétan órám, vagy dolgom volt. - Az kár, pedig jó lett volna... - biggyed le kicsit a szám, hiszen biztosan Eddie rájött, hogy miért is kérdezem, hogy bárkiből lehet-e szellem. Persze érthető, hogy nem találkozhatom a Mamával. Ki tudja talán fájdalmas is lenne, ha megtörténhetne, de mondjuk eltudnék köszönni tőle. Kicsit el is csendesedem, de közben megérkezünk a teremhez és már nincs mit tenni muszáj leszek bemenni. - Neked is a közelben lesz órád? - torpanok meg, hiszen most esik le, hogy Eddienek is biztosan mennie kellene, és azt sem tudom, hogy nem a kastély másik felébe kell-e elrohannia, mert engem kísért el. Remélem, nem kerül miattam bajba, mert elbeszélgettük az időt. Oké vannak azért elnézőbb tanárok, de ha mondjuk bájitalnról késik az ember nem Mardekárosként, annak nem lehet jó vége.
- Aha. - így már értem a fél ismerős dolgot. Bár a könyvtár ettől függetlenül sem lesz a kedvenc helyem. Bár azért némelyik varázsigés könyv tényleg érdekes. De hogy ott töltsek egész délutánokat? Nem. Az kizárt. Az élet sokkal érdekesebb felfedeznivalókat kínál annál. - Persze. Mi lenne, ha kipróbálnánk az undok macskán, és ha működik rajta, akkor a hajadon is megpróbálhatjuk. Milyen színű hajat szeretnél? Bár szerintem így is szép hajad van. - kérdezem érdeklődve. És hát az utolsó mondat megint úgy csúszik ki a számon, hogy bele se gondoltam, hogy mit mondok. Ami velem azért elő szokott fordulni. De valahogy Alba közelében többször. Meg hát tényleg kíváncsi is vagyok, hogy ő milyennek szeretné látni saját magát. Bár szerintem így is szép, ahogyan van. Mrs. Norrist meg amúgy mindenki utálja, szóval kísérleti alanynak pont megfelelő lenne. Meg Fricset is utálja mindenki, szóval az ő bosszantása is vicces lenne. Már ha nem kapnak el persze. De majd óvatosan csináljuk. Amúgy szerintem Albának is menne a bűbáj. Nem túl nehéz. Csak nem értem, hogy miért nem bízik jobban saját magában. Mármint oké, új neki itt minden, de nem véletlenül kapta azt a felvételi levelet. Ebben biztos vagyok. - Hű. Biztos nagyon jók azok a krémes fagyik. És a spanyol fagyik is olyan krémesek, mint az olasz verziók? Melyik a kedvenced? - terelem inkább egy sokkal kellemesebb téma felé a beszélgetést. Hiszen nem gondolom, hogy az apukája, aki Rómában él, pont angliai árvaházakat látogatna, és talán Alba se szeretné tovább feszegetni ezt a témát. A fagyi amúgy is jobb téma. Én mindenféle fagyit nagyon szeretek, és kíváncsi vagyok, hogy Albának mik a kedvencei. Mert biztos van neki. Egyszer jó lenne elmenni hozzájuk Rómába, és végig kóstolni azokat a finom olasz fagyikat Albával közösen. Akkor is, ha olyan sokat ennénk, hogy utána megfájdul a pocakunk. - Kár, hogy nem jöhetsz. De majd mindent elmesélek. Ígérem. - fogadkozom. Bár tényleg nagyon sajnálom, hogy Alba nem jöhet. Nem is értem ezt a buta szabályt, hogy mért nem? Miért csak harmadiktól fölfelé lehet? Hiszen nem veszünk el. Nagyon úgyse tudnánk elcsavarogni a falun túlra. Meg amúgy értelme se lenne. Viszont sokkal jobb lenne Albával együtt felfedezni az érdekességeket. Mint mondjuk a Mézesfalás. A felnőttek mindent túl komplikálnak a buta szabályaikkal. Örülök, hogy sikerül kellő távolságra kerülni a szellemtől. De Alba kérdésére megtorpanok, és a tarkóm kezdem vakargatni. Mert hát sejtem én, hogy az anyukája miatt kérdezi. - Hát szóval... erről nem tudok sokat. - kezdem bizonytalanul - Állítólag azokból lesz szellem, akinek valami befejezetlen dolguk van, vagy valamiért nem tudnak, vagy akarnak tovább lépni. Például ott van Binns. Annyira imád tanítani, hogy befejezetlen küldetésként tekint rá, és nem lép tovább. De az emberek többsége nem lesz szellem. Sajnálom. - teszem hozzá még az utolsó szót lehajtott fejjel. Tényleg sajnálom Albát. És jó lenne, ha találkozhatna az anyukájával. Még ha csak a szellemével is, de nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Pedig én is nagyon szeretnék néha találkozni a szüleimmel, mert nagyon hiányoznak, szóval megértem Albát. És rossz, hogy nem tudom megvigasztalni, és valami sokkal jobb dolgot mondani neki. Például, hogy meglátogathatjuk valahol az elhunyt szeretteinket, mert ilyen hely nincs. Legalábbis én nem tudok róla, és ami az igazat illeti a szellemekről sem tudok többet annál, amit most elmondtam. Közben pedig felhangzik az óra kezdetét jelző csengő is, és a folyosó pillanatok alatt ürül ki. De Alba legalább már csak pár lépésre van a bűbájtan teremtől, és egyenlőre Flitwick-et sem láttam sehol. Hacsak nincs máris bent a teremben. Nekem viszont egyenesen a kastély másik felében lesz órám, szóval tuti megint elkések. De azt hiszem ezen már senki nem fog meglepődni.
- Igen, mert van egy fiú, aki elsős, mint én, nem rég találkoztam vele a könyvtárban, de még nem tudom, hogy... barátok vagyunk-e. - vonom meg a vállamat tanácstalanul húzva el a számat, hiszen Bobby időnként rendes, de máskor meg olyan, mintha mindenkit lenézne aki nem született boszorkány, netán lány, vagy nem ismeri azt a buta játékot, amit ő annyira szeret. Szóval egyelőre még nem tudom pontosan, hogy ismerősök vagyunk, kutató társak, ami a sárkányokat illeti, vagy pedig barátoknak is mondhatjuk már egymást, mert ismerjük egymás titkát. - Na jó ennek talán tényleg van értelme a könyvtár szempontjából. Megmutatod? A hajamat is áttudnád vele színezni? - kérdezem kíváncsian erre az átszínező bűbájra. Anya sose engedte, hogy színes legyen a hajam, de én szívesen lennék mondjuk kék, vagy lila, ha csak egy kis időre is. Azért mégis csak sokkal egyszerűbben meg lehet oldani varázslattal, mintha be kellene festeni rendes festékkel. Így már egészen érdekesnek tűnik a könyvtárlátogatás is, és végülis legutóbb is jó dolog sült ki belőle, amikor a sárkányos könyvet megtaláltuk Bobbyval. - De Mrs. Norris is jó ötlet! Biztos vicces lenne! - kuncogok fel kicsit, hiszen most fogom fel, amit a macskáról mond. Azért lehet, hogy ezzel bajba kerülnénk, de hát a macskák nem tudnak beszélni, szóval lehet, hogy ki se tudódnak soha, hogy mi voltunk, vagyis hát Eddie, mert én nem biztos, hogy elsőre végretudnám hajtani azt a varázslatot. - Erre nem is gondoltam! - esik le a tantusz Eddie szavai hallatán. Tényleg lehet, hogy felsőbb évesek már nem cipekednek, mert ők eleve könnyített holmikkal járnak. Azért igazán elmondhatnák az alsósoknak is, hogy hogyan lehetne könnyebb az életük! - Igen, én se hiszem, hogy apu volt, mert hát van neki elég gondja velünk is. - mosolyodom el kicsit huncutul, hiszen Alex és én elég sokat öljük egymást, no meg most még Roby is bejött a képbe, szóval apunak bőven van miért fájlalnia a fejét. Nem hiszem, hogy a nyakába vennek még valakit csak úgy unalmában. - Az olasz fagyik tényleg nagyon finomak, krémesebbek, mint máshol, bár én még csak odahaza ettem spanyol fagyit, úgyhogy azért nem tudom, hogy máshol milyen. - bár be kell vallanom, hogy nekem mindenhol ugyanúgy ízlik, mert hát a fagyit igazából elrontani szerintem nem lehet. Nem is értettem soha azt, aki esetleg azt mondja, hogy nem szereti a fagyit. - Oké az jó lenne! Addig meg majd mesélsz arról a faluról. Biztosan érdekes élmény lehet. - és nekem még várnom kell majdnem két évet, hogy elmehessek oda! Azért ez annyira nem fair. Mintha az, aki elsős annyira problémás lenne, pedig mentünk osztálykirándulásra is odahaza és akkor se történt semmi baj. - Akkor én továbbra is próbálom jól elkerülni majd őket. - bólogatok, mert cseppet sem hangzik jól, hogy milyen érzés lehet, amikor átmész egy szellemen, vagy is egy szellem átmegy rajtad.. mindegy azt hiszem. - Egyébként miért lesz valakiből szellem és másból miért nem? És csak abból lehet szellem, aki tud varázsolni? - kérdezem hirtelen és ha Eddie egy picit is belegondol, lehet hogy magától is rájön, hogy bizony azért merül fel ez bennem, mert hát az én anyukám meghalt. De nem tudok sokat a szellemekről, hogy ő vajon lehetne-e az, vagy ha igen, akkor nem ragadt-e otthon a házunkban egyedül és most engem keres... Na jó ebbe azért ijesztő belegondolni és egy csepp aggodalom is akaratlanul kiül az arcomra.
- Másfelet? - lepődök meg a számon. Hiszen az embereknek többnyire nincsenek fél ember ismerősei. Szóval egy kicsit kíváncsi oldalpillantást vetek Alba felé. Lehet persze, hogy úgy érti, még nem ismeri eléggé, lehet jó fej lesz. Mármint a fél ismerős. - Talán igazad van, és tényleg könnyebb. Mármint én egész életemben tudtam, hogy ide akarok jönni tanulni. Persze tudatosan akkor sem nagyon gyakorolhattál volna korábban, mármint pálcával vagy ilyesmi, csak kicsit kevésbé lenne minden fura és idegen. - mondjuk arra nem tudok mit mondani, hogy az apukája mért nem mondta el neki korábban. Amúgy sem ismerem az apukáját. Lehet ő se tudott róla sokkal korábban, csak, amikor Alexet is felvették. Vagy hát nem tudom. Lehet az is, hogy egyszerűen azt hitte, hogy Alba mugli lesz, és nem gondolt erre az eshetőségre. Igazából, talán jobb is ha nem találgatok. A legjobb az lenne, ha ezt Alba az apukájától kérdezné meg, mert én amúgy se tudnék mit mondani rá. - Én sokkal jobban szeretem kipróbálni a dolgokat. Na jó. Az egyetlen ok, amiért bemegyek a könyvtárba a bűbájtanos könyvek. De csak mert azokban van egy csomó vicces bűbáj, amiket ki lehet próbálni. A múltkor találtam egyet, amivel át lehet színezni dolgokat. Például a táskádat kékre, vagy zöldre, vagy amilyenre csak szeretnéd. De egyszer Mrs. Norrison is ki lehetne próbálni. - vetem fel az ötletet vidáman. Az a macska rém undok. Pedig, amúgy nincs bajom az állatokkal. Ők legyenek csak el odakint Hagriddal, én meg idebent a bűbájaimmal, és mindenki boldog. Amúgy meg én sem értem, hogy mi jó van abban, ha az egész napod a könyvtárban töltöd. Ami pedig azt illeti, nekem is mindig az anyukám olvasott csak mesét. Vagy apa mesélt vicces sztorikat, de ő fejből. - Nem tudom. Lehet van valami bűbáj, ami elveszi a könyvek súlyát, és csak mi hisszük, hogy cipekednek. - találgatok. Végül is, ha tárgyakat lehet lebegtetni, akkor biztos azt is meg lehet oldani, hogy ne legyenek annyira nehezek. Az majdnem ugyanaz nem? - Biztos sok ember csinál édességet Rómában. Állítólag az olasz fagyik nyáron isteni finomak, és teljesen mások, mint amit itt lehet kapni. Tényleg azok? - vetek fel egy sokkal kellemesebb témát inkább. És hát Alba biztosan rengeteg fagyit evett az apukájával az évek alatt. Kíváncsi vagyok szerinte milyen, és miben más, mint az itteni változat. Ami meg az apukáját illeti... nem hinném én sem, hogy róla van szó. Biztos tényleg sok cukrász van Rómában. És azt is hallottam egyszer, hogy ott mindenki egyformán néz ki, Barna, vagy fekete haj, barna szem, és kész. Mondjuk kicsit furcsa így belegondolni, hogy Alba nem is sötét hajú, és nem is barna szemű. De biztos csak az anyukájára hasonlít, és ezért ennyire szép. De ezt nem akarom felhozni előtte, nehogy elszomorodjon. - Sajnos, csak akkor jöhetsz majd. Nekem is csak most lesz a második hétvégém. Szóval szerintem még én sem fedeztem fel sok mindent. De mire te harmadikos leszel, addigra igyekszem megismerni a falu klassz helyeit, és majd elviszlek oda. Oké? - ígérem meg neki, talán túl könnyelműen, és vidáman bólogatva. Az igazából fel se merül bennem, hogy az idősebb rokonaival is megnézheti ezeket a helyeket, vagy talán helyettem a barátnőivel menne. De valahogy túl lelkes leszek megint a gondolatra. Még akkor is, ha sokára lesz Alba harmadikos, hogy ő is jöhessen. - Tudom mire gondolsz. Majd hozok belőle. És Ginát is megkeresem este a klubhelyiségbe. Hátha. - biztosítom Albát hevesen bólogatva. Egészen a szellem incidensig. - Hát ez az. Ő láthatatlan, de én kerüljem ki. - forgatom meg a szemem a hugrabugos barátnőm szavaira. - Egyébként nem is tudom. Eléggé olyan hideg, és kellemetlen. Brr... - rázom meg a fejem egy kis fintorral, miközben lassan elérjük a bűbájtanterem folyosóját.
- Lehet, hogy tényleg így van, bár tényleg akadnak kivételek, de nem sokat ismerek, vagyis egyet... másfelet. - gondolkodom el kicsit, hiszen ott van Bobby is, aki szintén Mardekáros és végül is segített a könyvtári büntető munkában, bár nem jelenti, hogy nem viselkedett időnként nagyképűen, és néha tényleg kifejezetten arrogáns is volt, de azért nem olyan vészes és legalább nem bunkó. Aztán itt ki is fújt a Mardekáros ismerőseim sora, úgyhogy több ellenpéldát nem tudnék felhozni. - Kösz Eddie, jó fej vagy. Biztosan könnyebb, ha az ember eleve ebben nő fel. Ha az apukám már sokkal előbb elmondta volna, hogy ilyesmi is létezik... - húzom el a számat picit, hiszen voltak azért körülöttem fura dolgok még a baleset előtt is, aztán persze a balesetnél ez jobban kiütközött, de apu előtte se mondta, hogy akár az is lehet, hogy van bennem varázslóvér, hiszen van egy lánya és egy unokaöccse, akik egy varázslóiskolába járnak. Arra nem is gondolok, hogy mivel a Mama mugli, ezért ez fel sem merült, mert hát én úgy tudom, hogy apu is az. - Ugye?! Van egy bar... ismerősöm. - javítom ki magamat, mert hát még nem tudom, hogy Bobby minek számít, mert néha kissé undok, meg hát Mardekáros is, úgyhogy gőzöm sincs, hogy barátok vagyunk-e már. - Ő sokat van a könyvtárban önként! Hiába mondtam neki, hogy sokkal érdekesebb a dolgokat kipróbálni, mint olvasni róluk unalmas könyvekben, de ő szeret olvasni inkább. - rázom meg értetlenkedve a fejemet, mert hát tényleg nehéz engem rávenni arra, hogy olvassak. Mindig a Mama olvasott nekem, én csak elég ritkán és főleg nem önként, pedig lehet, hogy okosabb lennék, ha többször forgatnék könyveket a kezemben. - Egyébként másnak miért nem jut ez eszébe? Miért cipekednek inkább? - gondolkodom el, mert tényleg nem lenne rossz megtanulni egy ilyen varázslatot, hogy ne kelljen mindig cipelni a sok könyvet és felszerelést, de hogy mások miért teszik akkor önként? Mondjuk azt is megteheti az ember, hogy órák között mindig elmegy a cuccaiért, de ha messze a következő órád, akkor egész nap csak rohangálsz. Az meg tökre fárasztó! - Nem is tudom, az én apukám is barna hajú és barna szemű Rómából és édességeket csinál, tudod cukrászdája van, de biztosan nem róla van szó. - rázom meg végül mosolyogva a fejemet. Mégis miért menne el valami árvaházba ahhoz a lányhoz, amikor van neki épp elég dolga velünk is? Még a lakást is át kellett alakítani, hogy én is elférjek, Robynak már nem is tudom, hogy hol lenne helye, hogy ha mondjuk karácsonykor ő is nálunk ünnepelne. Kezdünk kicsit sokan lenni és nem vagyok benne biztos, hogy elég nagy a hely. Persze Dany szobájában is lehet majd egy hálózsákban, vagy ilyesmi. Eddie szavaira a nővérével kapcsolatban csak finoman megvonom a vállamat. Én nem érzem így és egyébként is Alex nekem csak egy idegen lány, aki még piszkálódik is sokat, hiszen nem ismerem és nem együtt nőttünk fel, hogy ténylgesen a nővéremnek tekintsem. - Hát jó. - vonom meg újfent a vállamat. Ha Alexről van szó, akkor eléggé flegma tudok lenni, de azért lehet, hogy érződik, hogy nem tartom ezt jó ötletnek, de nem akarom ráerőltetni Eddiere az akaratomat. Az persze még kellemetlenebb lesz, ha azt mondja majd, hogy Alex rendes volt vele, mert akkor csak velem szemétkedik folyton. - Arról már hallottam igen, de én még nem mehetek majd csak harmadikban ugye? De jó lenne, köszi! Rád bízom, bár azt hallottam van valami pattanó cukorka, ami harap és elugrál. Biztos vicces lehet! Addigra hátha megszerzi nekünk az a Gina az íjakat! - vetem fel az ötetet. Ha kissé morcos az a lány, akkor jobb lenne ketten gyakorolni és nem vele együtt. Arra kissé azért felkuncogok, amikor Eddie átmegy a szellemen, aki méltatlankodva már-már kiabál, hogy miért nem figyel oda jobban. - Valójában ő is figyelhetne jobban nem? Mégis csak ő áttetsző, szóval nehezebb észrevenni. - hajolok kicsit közelebb Eddiehez, hogy a fülébe súgjak, nehogy a szellem meghallja és még neki álljon feljebb, hogy galád módon kibeszéljük itt. - Nagyon pocsék átmenni rajtuk? - kérdezem most már rendesen, ahogyan kicsit tovább haladunk. Szerencsére én eddig még megúsztam és egy szellem se gyalogolt át rajtam. Eddig még csak könyvek estek át rajtam a könyvtárban... de az egész más helyzet volt.
- Nem tudom. Talán a Süveg egy házba válogatja a nagyképű bunkókat, akik másokkal úgysem jönnének ki. - vonok vállat egy szórakozott vigyorral. Abba közbe pedig teljesen elfelejtek belegondolni, hogy esetleg Albának is lehetnek Mardekáros rokonai, és talán ezzel megbántom szegény lányt. Pedig esküszöm nem akarom. Csak hát, már a harmadik évemben járok itt, és még nem igazán találkoztam rendes mardekárossal, akit kedvelni is tudtam volna. Többnyire tényleg a lekezelő bunkóság jut róluk az eszembe. - Ahogy egyre többet gyakorolsz, egyre több órán, úgy megszokod, és ügyes leszel. Szinte természetes lesz, hogy a pálcád után nyúlsz, ha akarsz valamit. Ne izgulj. Az édesség lebegtetés is ment. A többi is fog. De szívesen gyakorlok veled bármikor. - mosolygok rá bátorítóan. Szerintem igen is ügyes, csak valamiért kicsit kevés az önbizalma. De ha lesznek sikerélményei, akkor ez biztos meg fog változni, és még jobb lesz, ahogy egyre magabiztosabb is. - Hát akár a professzor is megbűvölheti, de szerintem tud rá olyan egyszerű varázslatot, amire mi is képesek vagyunk. Akkor könnyebb dolgunk lenne, mert nem kéne folyton megkeresni, és megkérni. A könyvtárban nagyon sok varázsigés könyv van, és nem mindet tanuljuk órán. Na, nem mintha szeretnék könyvtárazni. Elég uncsi. - vonok vállat kicsit. Egyébként meg szeretek praktikus bűbájokat tanulni. Megkönnyíti az életet. Nem úgy, mint a bájitaltan, aminek aztán semmi értelme. Ha lenne egy bájital, ami mondjuk elmosogat helyetted, vagy kimossa a ruháidat, vagy rendet rak a szobádban, az hasznos lenne. Bár szerintem akkor is tovább tartana elkészíteni, mint egy egyszerű bűbájjal megoldani ugyanezeket. Abba meg bele se gondolok hirtelen, hogy ilyen bűbájokkal mindenki életét meg lehetne könnyíteni, még se szornak ki a tanárok senki holmijaira ilyeneket, és tanulni is csak később tanuljuk őket, ha egyáltalán. - Igen, állítólag magas volt, és olyan... hmm.. apukás. Barna haj, barna szem. És kedves volt, de nem akart örökbe fogadni. Nem nagyon értem, hogy akkor minek jött, főleg, ha Ginát se vitte el. Mondjuk én pont nem találkoztam vele. Csak hallottam, ahogy a kisebbek beszéltek róla. Miért? - nézek rá kíváncsian, mert olyan, mintha Albának eszébe jutott volna róla valami. Talán ismer valakit Rómából, aki édességeket csinál? Vagyis hát, mondta hogy az apukája cukrász, de én elég naiv vagyok, hozzá, hogy ne feltétlen kössem össze ezt az információt. - Én utálok összeveszni a nővéremmel, és haragudni rá. Még akkor is, ha sokszor az idegeimre megy az anyáskodásával. Mintha én semmit nem tudnék egyedül megoldani. De csak ő van nekem, és akármennyire is haragszok rá, szeretem is. - tudom, ez nem ugyanaz. Nekik sem lehet könnyű. Főleg, hogy nem kiskoruktól ismerik egymást. De azért én reménykedem benne, hogy egyszer talán kibékülnek, és kedvesebbek lesznek egymáshoz. Mert hát a megbocsátás, és a feltétel nélküli szeretet a család lényege, nem? Persze nem akarom megbántani Albát, vagy beleszólni a dologba. Az ő dolguk. Csak remélem, hogy egyszer sikerül rendezniük. Mert azt hiszem ebben nagyon más a véleményünk. Meg hát én szeretek mindenkinek adni egy esélyt. Ha mardekáros, ha nem. Addig nem ítélnék el senkit sem, amíg nem találkoztam vele. Szóval szerintem ennek az Alexnek is jár egy esély. Legfeljebb Albának lesz igaza, és akkor keresek valaki mást. Bár nem ismerek olyan sok embert, aki értene a bájitaltanhoz. - Nem is tudom. Én azért adnék neki egy esélyt, mert hát az mindenkinek jár. Legfeljebb, ha tényleg undok lesz, akkor nem találkozok vele többet. Akkor esetleg megkérdezzük majd a bátyádat is. - vonok egyszerűen vállat. Mert hát ezt az Alexet sem akarom megbántani azzal, hogy nem megyek el a megbeszélt találkozóra. Csak most nem igazán tudom, hogy hogyan kéne viselkednem, hogy Albát se bántsam meg ezzel, meg Alexet se. Nem szeretném, hogy bármelyikük is megharagudjon rám emiatt. Szóval, azért most egy kicsit kezdem kellemetlenül érezni magam emiatt. - De azért nagyon kedves tőled, hogy segíteni próbálsz... - kezdek szabadkozni, egy kicsit belepirulva a dologba, bár magam sem tudom, hogy miért. Ez olyan furi most. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy csinálnom. Tehát inkább megpróbálom elterelni a szót. - Szombaton le lehet majd menni Roxmortsba. Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit? A Mézesfalásban iszonyú jó édességek vannak. Ha akarod délelőtt lemegyek a faluba édességért, és délután csinálhatunk valamit, amihez kedved van. - ajánlom fel a lehetőséget. Csak hát kezdek annyira Albára figyelni, hogy simán átsétálok egy arra lebegő szellemen... brrr.... aki persze rögtön méltatlankodni kezd, én meg szabadkozni... megint.... ez kezd nagyon ciki lenni. Eddie szedd már össze magad!
- Semmiség. Szerintem tök bunkók és még mindig nem értem, hogy miért van ez. Mármint a Mardekárosok miért mindig ilyenek? Mondjuk a bátyám kivétel, de... mégis többnyire igaz. - kezdek bele megint a fecsegésbe, amikor a rosszarcok már távoztak és én közben Eddie fejét próbálom legalább nagyjából letörölgetni. Amúgy tényleg így van, a Mardekárosok közt ritka a kivétel, mint Roby, aki nem annyira problémás és azért az elején Roby is megbántott kicsit és hát láttam, hogy a válogatón is mennyire durván osztotta a többieket. Van benne jócskán agresszió, bár ezt a részét, mivel a bátyám kicsit igyekszem egyszerűen figyelmen kívül hagyni, de hát ékes példa a nővérem is, aki szintén rémes és abba a házba jár. - Oh tudod, hogy bűbájtanon mindig izgulok és jó, ha azt megtudom csinálni, ami kell az órán, szóval olyat, ami a mi szintünknél bonyolultabb... vagy úgy érted eleve Flitwick szórjon rá valami varázslatot? De akkor meg miért nem teszi meg mindenkivel? - csóválom meg a fejemet tanácstalanul, hiszen ha van ilyen varázslat, akkor automatikusan minden diáknak segíthetnének vele, de nem teszik, szóval tartok tőle, hogy valamilyen szinten az is a tanulás és a suli része, hogy cipelni kell a könyveket. Azzal meg senki se számolt, hogy van, aki gyengébb, esetleg kisebb, mint a többiek és ezt ez nagyobb kihívást okoz neki. Nem valami fair, hogy mit ne mondjak. - Olasz bácsi Rómából egy csomó édességgel? Hogy nézett ki? - ráncolom kicsit az homlokomat, mert valahogy egyből apu ugrik be, de hát miért járt volna ő egy árvaházban ott, ahol az az íjász lány él és miért ríkatta volna meg? Nem is tudom, hogy miért erre gondolok, hiszen biztosan van még egy csomó fickó Rómában, akinek köze van az édességekhez, és sokkal nagyobb eséllyel van köze ahhoz a lányhoz is. Azt viszont kissé nehezen, de végül mégis szóvá teszem, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy Alex fog segíteni neki. Ő mindenkivel undok és ha ez az íjász lány azt mondta Eddignek, hogy búgócsiga és ezzel igenis megbántotta kicsit, akkor Alex még rosszabb lesz és nem akarom, hogy megbántsa, mert Eddie rendes srác és nem ezt érdemli. - Ühüm, de nem is akarok! - rázom meg a fejemet határozottan. Mindig csúnyán néz rám és akármit is mond Dany nem hiszem, hogy nekem bármit is tennem kellene, mert én sose voltam vele undok. Lehet, hogy nem túl kedves az anyukája, de az enyém meg meghalt és... akkor sem fair ez a részéről. - Csak undok lesz veled és... rosszul érzed majd magad és azt nem akarom. - mondanám, hogy segítek keresni valaki mást, de... - A bátyám is jó bájitaltanból, bár ő lehet, hogy nagyon elfoglalt a válogatott miatt, de... de ha megkérdezem tőle? - igen Roby is jó benne, bár ő is Mardekáros, de egyáltalán nem annyira undok, mint Alex és Eddie tuti, hogy sokkal jobban járna vele. Bár ott van Bobby is, aki szintén Mardekáros, de nem tudom, hogy ő hogy áll a bájitaltannal. A gobstone nagyon megy neki, de még nem kérdeztem, hogy milyen a viszonya a főzetek kevergetésével és hát ő is elsős, mint én, szóval valószínűleg nem sokat tudna segíteni egy felsőbb évesnek.
Hát igen. Azt hiszem képtelen lennék letagadni, hogy fiúból vagyok, és növésben is, szóval folyamatosan ennem kell. Ráadásul nagyon édesszájú is vagyok. Nincs az a mennyiség édességből, és süteményből, amit ne tudnék eltüntetni pillanatok alatt. Néhány osztálytársam, főleg a lányok szokták is mondani, hogy nem értik, hova fér el belém ennyi kaja? Főleg, hogy a testalkatomon ez egyáltalán nem látszik meg. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok ilyen szempontból. Viszont azért tényleg kicsit vicces, hogy pont az édesség szenvedélyünkben hasonlítunk ennyire Albával. Mert nála is ott az a csokis muffin. Persze tökéletesen megértem. A manók istenien sütnek. Nem lehet ezekből eleget enni, és kész. - Van másik! - nevetem el magam én is, miközben a táskámra bökök, jelezve, hogy azért hoztam magammal utánpótlást. Kicsit sem veszem zokon a nevetését. Sőt kifejezetten örülök, hogy végre boldognak látom. Sokkal aranyosabb így, mint amikor a festménnyel zsörtöl. Mondjuk az a festmény se egy Grál-lovag. Vagyis lovagnak lovag, csak na... Szóval egyszerűen csak jó, így nevetni látni, és hát tényleg lehet benne valami, hogy a nevetés ragályos, mert nekem is kell. De legalább már félig megrágott sütidarabokat nem köpködök Albára. Az még cikibb lenne. Egyszer Gideon annyira megnevetett a reggelizőasztalnál, hogy szegény Autumn-t telibe leköptem zabpehellyel és tejjel. De hát azt hiszem ilyen balesetek minden családban előfordulnak nem? És azért az is eléggé jól esik, hogy Alba is a védelmébe vesz a mardekárosokkal szemben. Bár talán nekem illene őt megvédeni. Vagy mi. Mert ő mégis csak lány. Szóval... izé... mindegy. Azt hiszem ezt kezdtem túl gondolni. - Köszi. - hajolok le inkább, ahogy kéri, hogy azzal a zsepivel letörölje a maradék csokit a homlokomról. Ez olyan aranyos és kedves tőle. Bár furcsa mód, ha Autumn csinálná az bosszantana, mert ő csak anyáskodni akarna, de Albától valahogy ez egész másképp esik, vagy nem is tudom. Ami meg a növést illeti, én pont abban a korban vagyok, hogy a nőérem szerint úgy nyúlok, mint a bolond gomba. Néha lehet ezért is érzem, hogy fájnak a csontjaim a lábamba, meg a karomba. De Madame Pomfrey azt mondta, ez csak azért van, mert kamasz vagyok, és gyorsabban növök, mint amihez hozzá tud szokni a szervezetem. Majd egy pár év múlva elmúlik, ha elérem a végleges testmagasságom. Hát remélem ez hamar lesz. - Szerintem van, csak mi még nem tanultuk. De ha úgyis bűbájtanod lesz, akkor megkereshetjük Flitwick professzort, és megkérdezhetjük. Ő biztos tud rá megoldást! A bűbájtan az egyik kedvenc órám. - vetem fel vidáman az ötletet, miközben elveszem a táskáját, és hát az tényleg nem könnyű. Nem is értem, hogy tud egész nap ezzel rohangálni. Mondjuk az enyém se sokkal könnyebb, de én fiú vagyok, és tele van kajával, meg üdítővel a táskám a könyvek mellett. - Néha kedves is tud lenni, csak nem mindig. Szóval elég fura. Nem nagyon értem. Akkor amikor sakkoztunk elég rendes volt. Bár azt mondta, hogy meg kéne tanulnom jobban koncentrálni, hogy ne csapongjon a figyelmem, mert ezért veszítek. Nyáron állítólag egyszer volt nála egy olasz bácsi Rómából, aki egy csomó édességet hozott. Mindenki kapott a vacsora után. De őt napokig nem láttuk utána. Állítólag könnyes volt a szeme, mintha sírt volna, amikor kijött a kicsik olvasóterméből, ahol hosszan beszélgetett a bácsival. Lehet azért mert nem fogadta örökbe a bácsi? De ő már amúgy is 17 éves. Nagykorú. És azt is mondják, hogy elég kemény lány, aki sose sír. Legalábbis addig. Furcsa nem? - mesélem az árvaházi pletykát, miközben elindulunk felfelé az egyik lépcsőn a bűbájtan terem irányába. Ami azt illeti én nem láttam az olasz bácsit, és fogalmam sincs kicsoda lehetett, de jó fej volt, hogy hozott egy egész rakás édességet. Az árvaházban elég ritkán kapunk ilyesmit. Bár azt nem teljesen értem, hogy miért is jött, ha nem akart senkit örökbe fogadni, és még Ginát se vitte el. - Azért jó hallani, hogy nem mindenkit bosszantok. - mosolyodom el. Mert ezt tényleg jó hallani. Már kezdtem azt hinni, hogy velem van valami baj. De valahogy boldoggá tesz, hogy Alba kedvel, és szerinte nem vagyok idegesítő. Valahogy megkönnyebbülök tőle. - Szóval Alex a nővéred? Még nem békültetek ki? - nézek rá némiképpen meglepetten elkerekedett szemekkel. Hiszen eddig nem kötöttem össze a bájitaltan korrepetálást Albával. Vagyis inkább simán nem merült fel bennem, hogy a nővére jelentkezett a segítségkérésemre, és ezért nem gondoltam erre az eshetőségre. Na meg nem akarom megbántani Albát azzal, hogy feszegetem ezt a témát... de szerintem ki kéne békülnie Alexszel. Mert a tesóknak szeretni kell egymást. Akkor is ha néha mérgesek egymásra, és nem mindig jönnek ki jól. Néha én is mérges vagyok Autumn anyáskodására, de szeretem is. - A nővérem megöl, ha megbukok a félévi vizsgán bájitaltanból, és hát a legjobb jegyem is Borzalmas. És Alex volt az egyetlen aki jelentkezett, hogy segítene. Délután találkozok vele, és majd kiderül milyen lesz. Ha gondolod majd elmesélem utána. Csak tudod, nem akarom megbántani azzal, hogy a segítségét kérem, aztán felültetem. Ez nem lenne szép tőlem. Akármilyen is. - magyarázom egy kis sóhajjal. Mert hát az tényleg bunkóság lenne szerintem, ha már felajánlotta az idejét és a segítségét, és én nem dugom oda a képem. Muszáj mindent megpróbálnom, hogy átmenjek a bájitaltan vizsgán. Akár kedves ez az Alex, akár egyáltalán nem az. Az azért mégis rendes volt tőle, hogy visszaírt az üzifalra. Ezt el kell ismerni.
Akaratlanul is elvigyorodom, amikor meglátom, hogy az ő kezében is ott virít egy muffin. Ez persze nem a legelőnyösebb külsömet mutatja, mert a fogaim között még van egy adag a jelenlegi falatból. Lássuk be, röhejesen festhetek, főleg hogy majd kiköpöm a tüdőmet a rohanás miatt így evés közben. Azért megpróbálom lenyelni a falatot és kissé emberibb ábrázatot varázsolni magamra mielőtt ténylegesen belekezdenék, hogy miért is loholtam ennyire utána. Felmutatom hát a hüvelykujjamat, hogy oké, igyekszem lenyugodni és lehetőleg nem belefulladni egy muffinba, miközben beszélni is próbálok. - Kár érte! - nem tudom megállni, de a szám elé kapom a kezemet és próbálom visszafogni ugyan, de csak kiszakad a nevetés belőlem, amikor simán szétkeni a homlokán a muffint. Tényleg elég viccesen fest, bár jelenleg egyikünk se sokkal jobb a másiknál, hiszen nálam meg a teliszájat nevetés csak még inkább mutatja, hogy még mindig ott a fél muffin maradványa a fogaim között. Kész csoda, hogy nem valami komolyabb horkantós nevetést sikerül produkálnom és köpködnöm közben a morzsákat. Egyszer régen a Mama olyan szinten megnevettetett, hogy majdnem az orromon jött ki a leves, na az volt az igazán durva! - Bárkivel előfordulhat ám! - kiáltok én is az ellenszenves Mardekárosok után kihúzva magamat, hogy ne tűnjen annyira alacsonynak. Még mindig abban reménykedem, hogy mivel a család tagjai alapvetően magasak, a fiúk legalábbis nem kifejezetten törpék és a Mama se volt pici, remélhetőleg rám is vár még egy komolyabb nyúlási folyamat, hogy ha úgy fessek, ha dühös vagyok, mint egy ideges törpepincsi. - Kicsit hajolj le! - túrok a talárom belső zsebébe, hogy előszedjek egy sima papírzsepit és ha Eddig teljesíti a kérést, akkor azért megpróbálom még megtörölni valamennyire a homlokát. Nem sokon múlik, hogy ne úgy csináljam, mint a Mama, aki simán megnyálazná a zsepit, de még idejében észbe kapok, hogy ezt azért még sem illik mással megcsinálni, aki nem a rokonod. - Azt hiszem Bűbájtan lesz, szóval köszi! - adom át a táskámat. - Nem értem miért nincs ezeken valami könnyítő bűbáj. - azért van egy súlya a táskámnak, de ebben az a tény is benne van, hogy hajlamos vagyok olyasmit is belepakolni, amire épp nincs szükség, hogy tuti ne maradjon ki semmi. - Hát nem tűnik valami kedvesnek. És, ha odaadná az íjakat és nem jönne velünk? Szerintem egyáltalán nem vagy bosszantó, de ha már szóbahozod... - indulunk el közben a folyosón és bár kissé bizonytalannak tűnik, de azért mégis csak úgy döntök, hogy belekezdek a dologba. - Láttam az üzenőfalon, hogy a nővérem jelentkezett korrepetálásra. Szerintem keress mást, ő se... valami kedves és szerintem roszul járnál vele. - magyarázom, hiszen Alex egyáltalán nem rendes és igenis úgy vélem, hogy ő is csak idegesítőnek találná Eddiet és a végén még megbántaná, mert abban azért kifejezetten profi. Biztosan találna valaki mást, aki segítene neki, bárkit!
Hát igen, ez az iskola már csak ilyen. Minden nap tartogat valami új meglepetést. Én például beléptem a sakk klubba, azóta hogy nem találkoztunk Albával. Tudom, ő biztos unalmasnak találná ezt az elfoglaltságot. Ezért nem is ajánlom neki, hogy csatlakozzon. Meg persze találkoztam az egyik auror kiképző professzornővel, de elfelejtettem megkérdezni a nevét. De érdekes beszélgetés volt, az aurorokról, és arról, hogy nem is feltétlen kell aurornak lennem, hogy erősebbé váljak, és megvédhessem a nővéremet. Minden esetre még van pár évem, hogy kitaláljam mi is akarok igazából lenni. Apa varázsbajelárító volt, lehet én is az leszek. Még nem tudom. Sajnos Gideon nem jutott be a kviddics csapatba. Kár. Pedig szurkoltam neki. Szóval nekem igazából nincs kiért izgulni. De azért szeretem a kviddicset, és szurkolok a csapatunknak a Belfasti meccsükön. Remélem nyernek. És remélem majd itt a Roxfortban is játszanak, akkor talán mi is megnézhetjük majd őket. Jó lenne Albával együtt szurkolni. Bár mondjuk nem is tudom, hogy kinek szurkolt annyira lelkesen pár sorral lejjebb. És mire le jutottam volna, hogy megkérdezzem már vége is lett a válogatónak, és ő el is tűnt az eredeti helyéről valamerre. Nem láttam a kifelé igyekvő tömegben, ami magával sodort. Így sajnos ott nem tudtam beszélni vele. De amikor a folyosón éppen a nagyteremből kifelé meghallom a hátam mögött a nevem kiabálni, vigyorogva fordulok meg. Már amennyire ez lehetséges úgy, hogy az ember kezében egy félig megevett muffin van, a másik fele pedig nyilván a szájában... Úgy tűnik van bennünk valami közös Albával, ebben is. A pár griffendéles társamnak intek, hogy menjenek csak előre majd megyek én is. Bár ők szerintem borítékolnak nekem egy újabb késést a vén McGalagony órájáról. - Nyu...nyugi. Még nekem is van... - mutatom fel a saját muffinomat, amikor közelebb érünk egymáshoz, és látom, hogy egyszerre próbál meg utánam kiabálni, enni, és még kérdezni is. Ami általában nem szokott túl szerencsés lenni. Bár ez a csokis muffin isteni. Nem véletlen raktároztam el belőle pár darabot a táskámba is, hátha később az unalmasabb órákon, mint a délutáni mágiatörténet megéheznék. Én mindig meg tudok éhezni. Akkor is ha unatkozok. Binns professzornál pedig nincs unalmasabb alak az iskolában. - Az íjászkodás persze! - csapok a homlokomra azzal a lendülettel, ahogy leesik, hogy mire is céloz Alba a kérdéssel. Ezzel együtt pedig ügyesen szét is kenem a fél csokis muffint a homlokomon. Ami meg kell hagyni elég nevetséges látvány lehet. Ami azt illeti pár mardekáros évfolyamtársam, akik szintén a nagyteremből tartottak kifelé röhögcsélve, mutogatva, és megjegyzéseket téve ránk haladnak el mellettünk. Remek már csak ez hiányzott! - Törődjetek a magatok dolgával! - szólok azért még nyersen oda nekik, miközben próbálok megszabadulni a homlokomra ragadt süteménytől. Végül is a mardekáros banda odébb áll, én pedig visszafordulok Alba felé. - Ne is törődj velük. Azt élvezik, hogy rosszindulatúak. - mondom immár egy kis mosollyal, és bár nem sikerült tökéletesen eltüntetni minden csokissütit az képemről, főként a homlokomról de feladom a próbálkozást. - Hol lesz órád? Elkísérlek. - nyújtom felé a kezemet, hogy elvehessem a táskáját. Mert hát igy udvarias, vagy nem? Nem is tudom. Mit kéne most csinálni. De inkább a fiúknak kell cipelni, nem a lányoknak, ugye? Fenébe, most meg mért pirultam ki, mintha futó edzést tartottam volna? Na mindegy. Végül is talán sikerül Alba mellett elindulni a folyosón a közjáték ellenére. Hacsak a lány nem akar még ott maradni. - Igen. Beszéltem vele a klubhelyiségben. Tudod, ő heted éves griffendéles, és az árvaházból ismerem. Sakkozni tanított ott nyáron. Elég, fura lány. Sose tudod, hogy mire számíts tőle. Néha kedves, néha nem. De az árvaházban nyáron láttam ijászkodni. Azt mondta, hogy ha ennyire akarjuk, akkor szerez nekünk gyengébb gyerek íjat, és majd értesít. Mert az övével úgyse tudnánk megtanulni, és amúgy se adná kölcsön kölyköknek. Szóval segít megtanulni rendesen ijászkodni. Igaz, azt is mondta, hogy egy bosszantó gumilabda, és bumeráng keveréke vagyok. Szerinted ezt hogy értette? Tényleg ilyen vagyok? mesélem neki út közben lelkesen a fejleményeket. Bár már nem először kapom meg mostanában a bosszantó jelzőt. Szóval nem is tudom. Lehet kicsit kevésbé kéne lelkesednem dolgokért, vagy nem is tudom, mit jelent ez.
Felettébb izgalmas dolgok történtek azóta, hogy ebbe a kezdetben fura iskolába kerültem. Azt hiszem lassan kezdem egészen megkedvelni. Egyrészt ott van az az izgalmas felfedezés, hogy talán az iskolában van egy igazi sárkány, amire Bobbyval jöttünk rá a könyvtárban. Fura fiú, főleg azzal a mumussal, amiről beszélt és ami megszokta látogatni éjszakánként. Még mindig úgy gondolom, hogy jó lenne, ha beszélne erről egy felnőttel, de nem hiszem, hogy jó pontot szereznék nála, ha én magam tenném meg helyette. Szóval várok, hátha majd ő szánja rá magát, addig pedig nyomozunk a sárkány után! Hát nem izgalmas! De most egészen más foglalkoztat. Azon túl persze, hogy izgulok Danyért és Robyért is. Annyira nem fair, hogy nem mehet velük senki sem kísérőnek. Még sose jártam Belfastban, de biztosan nagyon ügyesek lesznek és jól játszanak majd, hiszen a válogatón is csak úgy cikáztak ide-oda a seprűkön, én meg alig tudtam követni, hogy mi történik. No, de hogy most épp miért zizegek annyira? Eddig néhány napja azt mondta, hogy ismer valakit, aki tudna nekünk segíteni íjászkodás tekintetében. Nem tudom, hogy végül is mire jutott és beszélt-e azzal a lánnyal, de remélem, hogy igen és ad tanácsot, hogy hol lehetne gyakorolni, vagy akár egy egész íjász szakkört létrehozhatnánk, ha már itt nincs ilyen. Mennyire menő lenne már! - Eddieeee! - kiabálok után, amikor meglátom a folyosón a Nagyteremből kilépve. Még a kezemben van egy fél muffin, amit az ebéd után hoztam el és a számban egy fél falat is, amitől kissé nehezebb értelmezni, amit kiabálok, de azért hátha felfigyel rám és megáll, mert én veszettül szedem a lábaimat, hogy utolérjem. Amikor sikerül beérnem őt, akkor először megállok kifújni magamat. Még fel is emelem a muffin tartó kezemet, hogy türelmet kérjek és mindjárt mondom is, hogy miért rohantam úgy utána, csak előbb levegő kell és persze a számban lévő falatot se lenne hasznos a folyosó közepén félrenyelnem. - Sikerült... meg... kérdezned azt... a lányt? - fújtatok még kicsit, de most már felegyenesedem és megpróbálom kipréselni a szavakat, amik kissé talán akadoznak, de azért már jobban érthetőek, hogy lenyeltem előtte a falatot. Aztán már persze harapok is bele újra a muffinba, hiszen most már nagyjából legalább kapok levegőt, úgyhogy csak nem fogok belefulladni. - Tudod, az ijjászkodás! - emlékeztetem most már újra félig teli szájjal, ha esetleg bután nézne, vagy nem esne le neki elsőre, hogy mire is gondolok itt a nagy rohanásban. Remélem, hogy tudott beszélni vele és hogy el is intézte, hogy mehessünk gyakorolni. Igaz, hogy csak egyszer mentem el anyuval íjászkodni, de tényleg tetszett és jó lenne itt is találni valami hobbit. A gobstone, amit Bobby ajánlott nem igazán vonz. Túlságosan unalmas, ücsörgős játéknak hangzik, ami sosem kötött le igazán.
Milyen szupi lenne, ha bekerülhetnék a Guiness rekordok könyvébe azzal, hogy hány percig tartózkodott Noah Jenkins pálcája nálam. Tuti világrekordot döntenék. Most is csak idő kérdése mikor talál rám megint, bár azért be kell vallanom, sokkal biztonságosabban érzem a terepet most így, hogy a bátyámat is magammal cibálhattam. Ő mégiscsak felsős, egyetemista diák, ráadásul helyes is, sokan szeretik. Bár mi Michaelsonok remek génekkel rendelkezünk, efelől semmi kétség, így volt mit örökölnünk, mint csodababák. Még azt sem bánom, hogy sárvérűek vagyunk. Hupsz... egy kicsit elkalandoztam. Párat pislogok csak bátyámra, amint a pálcát rögtön a hátam mögé dugom és inkább befogom a száját, még mielőtt felkeltené a figyelmet odakintről. - Légyszi, bátyus, csak most ne akadj ki. Ez egy ártalmatlan vicc, nem csinálok vele semmi rosszat, legalábbis...nem törtem még el, igaz? Meg amúgy is. Tudod jól, hogy Noah hányszor tréfált már meg, sokkal rosszabb módszerekkel. Tavaly még a könyveimet is felgyújtotta! Tehát eljött az ideje, hogy visszafizessem neki a kedvességét. -sunyi mosoly szélesedik arcomon. Remélem a bátyám is megérti majd a szándékaimat, meg aztán kétlem, hogy egy pálca ellopása akkora nagy bűn lenne. Ha kárt teszek benne, az már sokkal gázosabb lenne... Húha, jobb lesz, ha nem teszem a farzsebembe, a végén még ráülök és kilapítom, mint a palacsinta. - Majd visszaadom neki, ha megérdemli. De akár el is rejtheném... Ú! Segítesz? Akkor senki sem tudja majd rám kenni, hogy nálam volt. -vigyorgok úgy, mint akinek most valami roppant jó ötlete támadt. - Utána pedig meghívlak egy...akármire! A fáradozásod áraként. Na? -lelkesen tápászkodok fel és nyújtom is kezemet bátyámnak. Ha elfogadja, akkor egyezségünk megpecsételődik és immáron ő is épp annyira felelős a pálcalopkodásban, mint én. Na persze, ha elrejtjük, akkor nem sokáig kell felelősséget vállalnunk érte. Briliáns terv!
Szép, napos délután, csicseregnek a madarak, és mindenki éli az életét. Mi kell még ennél több? Hát, mondjuk egy kis nyugalom azért jól jönne, de ha nem megy, akkor ez van, nincs mit tenni. Márpedig az utóbbi időben sokminden volt, csak épp nyugalom nem. Jó, nem panaszkodhatom, mert úgy szép az élet, ha zajlik, tisztában vagyok vele. Én csak azt mondom, hogy... néha mindenkire ráfér a lassítás. Ilyen gondolatokkal fejemben baktatok a folyosón, és nem igazán figyelek, hogy mi is történik körülöttem. Csak arra eszmélek fel, hogy a húgom elrohan mellettem. Illetve ha elrohanna mellettem, azzal nem is nagyon lenne gond. Mindig eleven volt, ezt már megszoktam én is, meg a család többi tagja is. Azzal viszont már több baj van, hogy futás közben engem is visz magával. Nem tudom, mi történhetett, de jobbnak látom, ha egyelőre nem kérdezősködök... bőven ráérek ha majd végre megállunk és kifújjuk magunkat. Ami szerencsére viszonylag hamar meg is történik. - Sheilah Avalon Michaelson! Mégis mi a fenét műveltél, Kisasszony? Azt hiszem jobban jársz, ha nekem mondod el, mintha írnék anyáéknak... tudod, hogy nem örülnének neki! Ráadásul én még segíteni is tudok, ha kellene. Márpedig valószínűleg kellene, mert különben nem futottál volna ennyire... szóval ki vele! Mi történt? És mi ez a pálca a kezedben? Mutatok rá értetlenkedő fejcsóválás kíséretében a húgom kezében szorongatott pálcára. Látom, hogy nem az övé, szóval remélem nem néz annyira hülyének, hogy be akarja adni. A masszázsterápiára és a kisimult arcra már csak mosolyogva legyintek egyet. Figyelemelterelés tekintetében mindig is ügyes volt, de ez most nem jött be, úgyhogy daloljon az a kismadár, szerintem mindenki jobban jár. Persze nem bántom, épp ellenkezőleg: segíteni szeretnék neki, de ha nem tudom, mibe keveredett megint, akkor semmit sem tudok tenni. Bármennyire is szeretnék.
Okés, valljuk be, hogy ellopni Noah Jenkins pálcáját nem volt a legjobb ötlet, mert most körülbelül az egész bandája a hátsómban rohan. Igen. Helló, a nevem Sheilah Avalon Michaelson és most hatalmas nagy kakiban vagyok. Az ok végül is egyszerű, vissza akartam neki vágni a múltkori könyves eset miatt. Anyuék alapból nem örültek, hogy porig égtek a könyveim Jenkins miatt, de bezzeg nekem nem volt arcom elmondani, hogy mi is történt igazából. Épp eleget szívóznak velünk a sárvérség miatt, nem akarnám, hogy a szüleim rosszul érezzék magukat emiatt. Így ját felvettem a bájos kis mosolyomat és magamra kentem az egész könyves bulit. Igen anyu, a lányod "véletlenül" küldött egy tűzlabdát a könyveire. Na igen, ennek még csak a fele sem igaz, viszont hatásos kis füllentés volt. Ahogy szépen szelem át a folyosók hosszát, kezdem úgy érezni magam, mint egy olimpiai rövidtávú sprinter. Az alkatom meglenne hozzá, csak épp kondiban nem vagyok valami kimagasló, s már most kezdenek a lábaim fáradni, hiába rohanok lóhalálában. Noah pálcáját a jobbomban tartom, míg az ő hangja visszhangzik végig a kastély belső falairól. Egy sunyi, kárörvendő mosoly azért kiül az arcomra, miközben sikerül bevennem az egyik kanyart, csak épp az én látószögemből nem sikerült észrevennem a másik oldalon haladó Damiant. Szépen bele is ütközök, s ha nem lenne elég lélekjelenlétem, még a hátsómra is esnék. Mindenesetre nem húzom az időt egy 'szia Dami, hogy vagy"-gyal, inkább megragadom a talárját és már cibálom is magam után a legközelebbi üres tanterembe. Amint bevágom az ajtót, le is rántom bátyámat a földre. Mutatóujjamat az ajkaim elé helyezem, hogy azért maradjon csöndben, ameddig Noahék elhaladnak a terem előtt. Pár másodpercbe se telik bele, lehet hallani, ahogy sebes léptekkel rohannak végig a folyosón, majd ez a zaj szépen eltompul. - Hú, bakker, ez nagyon közel volt. -fújom ki az eddig bent tartott levegőt, majd Damianre pillantva halkan felkuncogok. - Jól nézel ki ma, olyan... relaxált az arcod, mintha most végeztél volna egy masszázs terápiával. -vigyorgom, na persze az üres duma lényegében figyelemelterelés a kezemben szorongatott pálcáról.
- Pedig hidd el, egy prefektust nem rég fosztottam meg a jelvényétől, úgyhogy mondhatjuk már most nagyobb hatalmam van, mint neked valaha. De erről bizonyára nem tudsz, hogy miként vesztette el a pozícióját az a seggfej Daniel Paisley, igaz?- oldalra billentem fejemet és tartom fel pálcámat a közelgő párbajra készülve. - Néha kidughatnád a fejedet a homokból, hogy láss egy kicsit a világból.-ciccegek lemondó hangnemben. Az nem az én hibám, hogy ő él egy odúban, ahonnan ki se dugja a fejét. Nem is csoda, ha nem hall lószart se a környezetéből. - Csak nem érzékeny téma? Nyugodj meg, hozzá se érnék egy ujjal se, bár tény, hogy igazán megmozgatja a fantáziámat az aranyvérű szexistennő. Lehet teszek egy kört...-tűnödök el államat vakarászva ördögi vigyorommal. Frazer, neked aztán tényleg van ízlésed és merszed olyanokkal kezdeni, akik jóval alattad vannak a ranglistán. Milyen undorító egy pöcs vagy... Ingatom meg fejemet rögtön és inkább hagyom, hogy pálcáink csaphassanak össze. A támadását a hiénám könnyűszerrel kerüli ki és tovább üldözi a mókusát, ameddig én egy újabb csapást mérek Frazerre.- Serpensortia!-idézek is meg egy kígyót pálcám végéből, ami Frazer felé veti magát és sebesen a lábai köré csavarodnak, hacsak a srác ki nem védi azokat, vagy ő nem talál el engem valami más bűbájjal. Már ha van rá ideje... - Na mi van köcsög? Csak nem elvitte a kígyó a nyelvedet?-sziszegem fölényesen a magasba emelve államat. Egy percig se higgye azt, hogy hagyni fogom őt nyerni. Ha már belevágtunk, akkor fejezzük is be, s ha kell, vér is fog folyni. Engem aztán kurvára nem érdekel, ha összetöri magát, de legalább egy életre megjegyzi kivel kezdett ki először. - Húha, azt hiszem a kicsi Gabika hamarabb láthatja meg az én kígyómat, mint a tiédet, seggfej.-röhögöm még így a végére, ha a számításaimat nem húzza keresztbe.
//2-es dobás itt is Serpensortia: Öldöklő viperát vetni, hajítani az ellenségre. A mardekárosok legkedveltebb lefegyverző bűbája. //
A válaszra felhorkantok. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű... - Te beszélsz a tilosban járásról? - kérdezek vissza. - Nem vagy prefi, és asszem' te vagy az utolsó a földön, aki számonkérhet. - Igen, lehet, hogy egy titkos alagutat kerestem éppen, ha már büntiből nem mehettem le Roxmortsba és halálra untam magam. De ezzel senkinek nem ártok, ellentétben vele és az akcióival, és ez a nem mindegy. A nagyon nem mindegy. Láthatóan a familiárisának is ugyanolyan kettyós tekintete van, mint ennek a seggfejnek, csóri mókusom pedig kérdő tekintettel bámul a hiénára. Még... nem igazán sikerült felruházni őt bármi képességgel, ami támadás ügyében hasznos lenne, de rajta vagyok, mert elég jó ötleteket láttam másoktól, csak épp még nem jött össze. Így most leginkább csak a fürgeségében bízom, ha azt akarom, hogy ne kapja szét az a dög, de talán le tudja foglalni kis időre. Az említett lány nevére csak bepipulok. Szépen elérte vele, amit akart. - Őt hagyd ki ebből...! - vágom rá. Ha jól tudom, akkor Gabyt még személyesen nem bántotta, és jó lenne, ha ez így is maradna. Azt meg főleg nem akarom, hogy miattam keveredjen ennek az idiótának az áldozatai közé, és az tuti, hogy ha bármivel is próbálkozik, akkor addig élt. Amit rólam mond, azt már kvázi fel se veszem. Hallottam már párszor hasonlókat tőle, nem ér meglepetésként a legkevésbé sem. - Mindketten tudjuk, hogy teljesen más elképzelésünk van a világról. Egy olyan beteg szarban, ami a te fejedben él, én nem is akarok esélyeket - mondom hűvösen, nem hat meg, mit gondol rólam. Lehet, hogy egy rakás szerencsétlennek tart, de ha a világban az jelenti az előrelépést, hogy hány embert tiprok el, vagy hogy hány varázsló volt a vérvonalamban és ebből mennyit tudok felsorolni protekcióként... Kösz, inkább nem. Akkor már tényleg leszek stand-upos. A támadása ugyan hirtelen jön, a reflexeim nem hagynak cserben, éppenhogy sikerül elugranom a tűzgolyó felől. - Nem jött be, seggfej! - vágom rá, és azzal a lendülettel küldöm is vissza a következő támadást. Ám nem rá, hanem a hiénára. - Obstructo! Ha minden igaz, akkor pont eléggé van annyira összeköttetésben az állattal, hogy ha a familiárist elkapja, akkor ő is meg fog torpanni rövid időre. Így legalább a mókusomnak is van ideje elmenekülni, és ha betalálok, akkor az Jenkinsnek se lesz kellemes érzés.
([You must be registered and logged in to see this link.]: 2 - támadhatsz Obstructo - A pálca irányában megtisztítja az elvégző útját. Ha egy élőlényt talál el, rövid időre megbénítja.)
Rég találkoztam már a Hugrabugosok szégyenével, vagyis inkább az egész földkerekség szégyenével. Ezért sem igazán akartam lógni hagyni. Kell egy kis adrenalint gyűjtenem így az év végére és ha a többiek nincsenek kéznél, jó lesz ez a Frazer gyerek is. Több, mint jó! Egyszerűen tökéletes. Már ébred is fel bennem a vadállat, ahogy meghallom a srác nyeszett visszavágását. Ennél jóval több kell, ahhoz, hogy kihozzanak a sodromból és amúgy is legalább százszor hallottam már ezeket a szövegeket vagy tőle, vagy mástól a sleppjében. - A tieddel igen, mert ahogy látszik tilosban jársz. Aki pedig rosszban sántikál, azt nem hagyhatom meglógni, ugye világos a lepkefing agyadnak is?- fonom össze karjaimat és vetem hátamat a vele szemközti falnak. Mindeközben hiénám egész szépen kinézte magának azt a szőrös kisállatot. Szinte már csorog a nyála a kövezett padlóra, s le sem veszi szemeit róla. Tekintetéből sugárzik a vadság és éhség, úgy, mint sajátoméból is. Éhezek arra, hogy keresztbe tehessek neki és a cipőmet törölhessem az arcába, ezzel is kimutatva hova sorolom én őt a ranglétrán. - Biztos? Ennyire meg akarsz sérülni, Frazer? Mit szólna ehhez a kicsi Gabika, hm?- tettetett sajnálattal nézek rá és húzom elő én is pálcámat. A vigyorom nem gyengül, csak erősödik, ahogy Frazer tovább szítja a tüzet. - Nagyon vicces, gondolkoztál azon, hogy inkább egy lepukkant bár stand up comedy-se legyél a béna varázslásaid helyett? Mindketten tudjuk, hogy egy hozzád hasonlónak esélye sincs a nagyvilágban. Inkább most add fel, vagy átrendezem az arcod.- emelem fel én is pálcámat egész közel az orrához. Szívesen elmormolnék egy főbenjáró átkot, amitől úgy vergődne, mint egy partra vetett hal. - Berobbantani? Na ne röhögtess. Előbb én foglak pocsolyává változtatni!- röhögök fel megállíthatatlan szórakozottsággal, aztán ha ő nem, én kezdeményezek egy egyszerűbb varázslattal, ezzel is felmérve milyen szinten állhat ő velem szemben. Egy tűzlabda repül Frazer felé, közben a hiénám a mókus irányába veti magát.
A reakcióra csak egy szemforgatással kísért sóhaj a válaszom; mindig ez van és rohadtul unom már, hogy képtelenség elmenni mellette anélkül, hogy ne szólna bele valamibe, vagy kötne bele az emberbe... Még mintha a familiárisa is ugyanolyan irritáló fejet vágna, mint ő maga, valamiért nem is tudom csodálni, hogy ilyen állatot választott. - Mondd csak, ennyire unalmas a saját életed? - kérdezem felvont szemöldökkel, egyelőre még egész higgadtan, bár nyilvánvaló, hogy nem fogom sokáig tartani ezt az állapotot. - Hogy muszáj vagy másokéval foglalkozni? Mert akkor én a helyedben inkább arra törekednék, hogy összekapjam magam - teszem hozzá. Nem támadás le, vagyis az imént már megtettem, de az részletkérdés. Egyszer komolyan kíváncsi lennék rá, mit visz valakit rá arra, hogy a szenyózás legyen élete értelme... elég uncsi lehet így élni. A szavai nem ijesztenek meg. Vagyis legbelül körülbelül annyi ugrik be, hogy ez egy kettyós pszichiátriai eset, ami nagyjából szerintem igaz is lehet, de nem ez lenne az első konfliktusunk, így a fenyegetőzés már semmit nem ér. Amúgy is kit érdekel? - Hát akkor lássuk - mondom ridegen, közben pedig felemelem a pálcámat, mint valami fegyvert. Ha szét akar kapni, hát hajrá, de ahhoz még lesz pár szavam és engem se kell félteni, ha ki kell osztani pár rontást. De ez esküszöm, nem normális. Pszichopata. Elmebajos. Csak keresem a megfelelő szavakat, de egyiknek se elég a definíciója, hogy kifejezze azt, amit gondolok, már valami újat kellene hozzá kitalálni... - Keresem Narnia kapuit - vágom rá szarkasztikusan, bár gőzöm sincs, ismeri-e a mugli gyerekkönyvet, amiről beszélek. Nyilvánvalóan nem fogom megmondani neki, mi a helyzet, mert van egy olyan érzésem, hogy fixen beköpne, pedig sejtem, hogy ő maga sem szent ilyenekben. Bár a tanárok sem hülyék, kétlem, hogy elhinnék bemondásra, mit keresek és mit nem, de jobb biztosra menni és nem elhinteni sem ezt, sem magát a tényt, hogy valahol itt van egy kijárat Roxmortsba. Nem véletlenül terjed csak úgy fű alatt. - Most pedig vidd innen a képedet, te szociopata, vagy berobbantom - sziszegem, szándékosan nem én vagyok az, aki hátrébb lép, az valahol a meghunyászkodás jele lenne, amit vele szemben egész biztosan nem fogok mutatni. A pálcám viszont fenyegető közelségben van hozzá, hogy tényleg megtehessem egy intéssel, de annyira nem vagyok hülye, hogy én lőjem el az elsőt, és kezdeményezésként róhassák fel, ha pont most sétálna erre egy kósza tanerő.
Igazán jónak ígérkezik a napom, vagyis jobban mondva az iskola utolsó hete. Minden szarzsák most akarja megváltani a világot és ott szegik meg a szabályokat, ahol nem szégyellik. Ilyenkor bújik ki igazán a szög a zsákból. Az utolsó tanítási hét. Az utolsó alkalom, hogy rossz légy. Nem is csoda, hogy sokan megússzák a prefektusi büntetéseket ez idő tájt. Senki sem veszi annyira komolyan a dolgát a szabadság kapujában. Mikor meglátom ezt a Frazer gyereket, hát majdnem kiugrok a bőrömből. Na persze a hiénám is vigyorgó pofával ül le mellettem a srácot fixírozva. Gyanúsan viselkedik, tehát tuti rosszban sántikál. Ha tudná milyen jól is jött most ki ez, de a fogadtatásából ítélkezve nem túl örömteli a hangja.- Óh... Brühühü, semmi közöd hozzá, Jenkins, most megyek és elsírom ezt anyámnak.- figurázom ki őt kissé lányos hangra váltva, csak hogy megadjuk a módját. Familiárisom is vérfagyasztó röhögésbe kezd. Jól szórakozik a helyzeten. Ettől függetlenül közelebb lépek és egy fölényes vigyorral képemen nézek rá és arra a görcs mókusra vagy tudom is én mi az. Kurva undorító azokkal a bazi nagy szemekkel... - Hah?! Hogy beszélsz, faszfej? Ugye tudod, hogy egyetlen másodperc alatt darabokra tudlak tépni?- billentem oldalra fejemet, azért kissé meglep, hogy ennyire vagánykodik itt nekem. Ezzel csak épp egy probléma van. Ő fogja húzni a rövidebbet. - Amúgy meg nem szokásom szívességeket tenni. Két lehetőséged van. Elmondod szépen mit csinálsz vagy tovább feleselsz, de akkor a beleidnél fogva lógatom ki a toronyra azt a sárvérű testedet, miután a hiénám lakmározott belőled. - őrült félmosollyal mászok a képébe és könyvelem is el győzelmemet vele szemben.
Igyekszem nem gyanús zajt csapni, csak annyit, amennyi belefér egy átlag nézelődésbe meg időtöltésbe, amit az ember csinálhat, amíg a haverjai nélküle lógnak odalent a faluban. Még jó, hogy a tanárok is sokszor kihasználják ezt az alkalmat, így kevésbé kell a lebukástól tartanom, de még így is jobb félni, mint megijedni. A mókus az őrszemem, miközben a lépcső környékén vizsgálódom. Nem egy őrzővédő csórikám, de legalább pici és fürge. Szerencsére tudja is a dolgát. Lecsekkolom a falakat, a festményeket, akik néhol gyanúsan méregetnek, de szerencsére itt nincs sok és a rajtuk található személyek sem olyanok, akik beköpnének ezért, de mivel nem is jutok sokra velük, a keretek mögött nincs semmiféle átjáró, hamar lépek is ezen tovább. A korlátra is vetek egy pillantást, bár sok reményt nem fűzök hozzá, de a biztonság kedvéért megteszem, hátha egy kiálló rész jelenti a megoldást, de nem. Mennyi az esélye, hogy az információim egyszerűen tévesek, és nem is itt van az a bizonyos alagút...? Akkor lemondhatok ma Roxmortsról, az tutifix. Ebben az eszmefuttatásban az zavar meg, hogy a repülőmókus visszajön hozzám, de mire ideér, hogy figyelmeztessen, már meg is hallom annak a hangját, akinek a közeledtét szerette volna jelezni, és ahogy hátrafordulok, már szembe is találom magam a hang tulajdonosával. - Merlinre, már megint te...?! - sóhajtok fel amolyan passzív-agresszív belenyugvással. Már azt hittem, nem lehet ennél is rosszabb a napom, erre hát persze, hogy megtalál ez a vadbarom. Ki más. Ha lehetett volna három tippem, Frics és Piton után jött volna Jenkins közvetlenül. - Semmi közöd hozzá - felelem, mintha ez bármit is jelentene. Attól, hogy nincs köze ahhoz, mit csinálok és miért vagyok itt, ez jó eséllyel nem akadályozza meg abban, hogy beleüsse azt a hülye fejét a dolgaimba. Eddig sem akadályozta meg, ez esélyesen nem most fog megváltozni. Meglépni nem tervezek csak úgy, az egyértelmű gyávaság lenne, még ha ezzel egy felesleges kört meg is úsznék. Ehelyett inkább elérhető közelségben tartom a pálcám, mivel érzem, hogy a kis diskurzusunk nem fog kimerülni ennyiben. - Tudod, tök szép volt a napom, amíg nem láttam azt a rusnya pofádat, szóval tök jó lenne, ha tennél egy szívességet és elhúznál a bús fenébe. - Nem sok ember kapja meg tőlem ezt a hangnemet, általában mindenkihez barátságosan szólok, de van, aki egyszerűen nem érdemli meg a jóindulatomat. Hogy ezzel elvileg épp Hugrabugos identitásomnak mondok ellent, egy cseppet sem érdekel, egyszerűen léteznek kivételek.
Most minden kis szaros bizonyára élvezi az év végét és alig várják, hogy hazatérhessenek. Milyen egy idióta, senkiházi banda ez... Még azt sem tudják hogyan lehet jól szórakozni. Bármi is legyen az, amit ők csinálnak, annak köze nincs a bulizáshoz és örömhöz. Bezzeg, ha én beleteszem a kezem bármibe, az szinte arannyá válik vagy épp a legjobb partivá e földön. Mindenesetre nem fogok társulni azokhoz a szemetekhez, inkább én magam térképezem fel a terepet, hátha akad számomra egy kedvre való préda. Unatkozok. Baromira unatkozok és az nálam sosem jelenthet jót másokra nézve. Zsebre dugott kezekkel ballagok le a lépcsőkön, amíg valakibe bele nem botlok, feltehetően egy alsósba. Felsősökkel azért nem merek kekeckedni, a múltkor is helyben hagyott az a köcsög Herbs, pedig az a srác is el van szállva magától. Túlzottan is... De persze nekem tisztelnem kell, tekintve az aranyvérét és korát, úgyhogy egy árva szót sem szólhatok vissza. Ellenben azok a tehetetlen alsós hugrások... Na ők igazán érik a pénzüket. Szépen el is gondolkozok vajon mivel keseríthetném meg még jobban az életüket, hogy megtanulják a leckét, ám ekkor mintha látnék valami apró mozgást szemem sarkából. Rögtön oda is pillantok, melynek irányában egy szőrös valami csekkol vissza rám. Egy mókus? Homlokráncolva emelem fel államat, s büszkén közelítem meg azt. Elővigyázatosság gyanánt azért kezem a farzsebembe nyomott pálcán pihen. - Melyik szarházi szórakozik ott?- hangom élesen csattan fel. Ha esetleg kiszúrom ki bujkál ott, egy széles vigyorral üdvözlöm az illetőt. Sakk-matt neked te élettelen barom. - Drága barátom, hát mi szél hozott erre? Tudtad, hogy jövök, ezért előnyre akartál szert tenni? Vagy van valamid a számomra? Na ki vele! Mit csinálsz itt?- fölényes vigyorral nézek rá, s ha kell pálcát is rántok rá, amennyiben menekülőre fogná.
Az év utolsó roxmortsi hétvégéje... és én nem mehetek el rá. Hogy miért van ez így? Igazából semmi különös, csak Frics macskájába sikerült belefutnom az egyik folyosón, amikor gördeszkával szerettem volna behozni a késést az egyik órámról. Komolyan, nem lett volna semmi baj, ha nincs az az átkozott macska! Csak egy kicsit aludtam el, meg amúgy is mágiatöri lett volna, esküszöm Binnsnek fel sem tűnt volna, hogy pár percet kések... na mindegy, szóval Mrs. Norris miatt megint benyaltam a büntit. Viszont szerencsére Bimba prof döntött róla, mi legyen a büntetésem, nem pedig Frics, különben takaríthatnék vagy valami hasonló, így viszont a közelítő nyári szünet miatt megszánt a házvezetőm, és nem adott semmi extra munkát, csupán annyit kaptam, hogy az utolsó kirándulásra nem mehetek le. Ami végülis jó, de... nem, nem jó! Gyakorlatilag akit megkérdeztem a barátaim közül, mindannyian le terveztek menni és hát le is mentek, azért elég sokan kihasználták, hogy már nem sokáig vagyunk itt a szünetig és ez az utolsó alkalom. Úgyhogy a félig kihalt kastélyban lavírozva telt eddig a napom, néha belefutottam pár egyetemistába, akiket már nem mozgattak meg a kirándulások, és jópár elsős-másodikosba, akik még kicsik voltak ahhoz, hogy lemenjenek a faluba. Úgyhogy ideje volt, hogy nekiálljak a tervnek. Ha minden igaz, a kastélyban hét járat van, amik a faluba vezetnek valahogyan, a gondnok viszont ezek közül csak négyet ismer. Ennek a négynek a környékén valószínűleg összefutok vagy vele, vagy a macskájával, úgyhogy ha biztonságban akarok kilógni, akkor meg kell találnom a maradék hármat - és ha jók az információim, az egyiknek itt kell lennie valahol, az egyik emeletre vezető lépcső közelében. Fogalmam sincs, mit keressek, de meg kell találnom, ha nem akarok délutánig unatkozni, amíg a többiek visszaérnek... Amíg én felmérem a terepet, a familiárisom figyeli, nem jön-e erre valami gyanús tanerő, vagy gondnok, vagy bárki, aki miatt ez az egész problémás lehet. Bár nem valami fenyegető (éppen csak annyira, amennyire egy repülőmókus az tud lenni...), így távoltartani sem tud senkit, de nem is ez a célom, egyszerűen csak az, hogy legyen az őrszemem és jöjjön vissza jelezni, ha bármi gáz van.
Nem süti le a tekintetét, ahogyan én is csupán alig. Nem gondoltam volna, hogy lényegében egy idegennel ilyen könnyedén megtalálom a közös hangot, hogy még a vágyaim elnyomásáról is szót tudok ejteni vele. Gillian gyönyörű, bámulatos beszélőkéje van, de valahogy hozzám hasonlóan mégsem találja a helyét. Pedig ezzel a külsővel irányíthatna, én erre talán sosem lennék mégis. Ki van égve, szinte már unja, hogy hajszolja a boldogságot, amit én megfogalmazni sem tudok. Ahogyan így vállon taszigáljuk egymást, többszörösen nevetek, gátjaim át-áttörnek, lemosni sem lehetne már rólam a jókedvet. – Engem sem. – Lányokra pedig nem is néztem, hiszen az az alapvetés, hogy az ellenkező neműekkel kell majd házosodni, a Brekinridge család legalábbis olyan híres, hogy eddig fel sem merült, hogy nem utód nélkül megy tovább egy generáció. És mégis, mintha Gillian azt akarná sugallni, hogy végigment a fél roxforton, ami a fiúkat illeti, és nem hogy megtalálta volna a szerelmet, már a fizikai vágy is elhal benne utánuk. Nekem csupán lelki szinten volt mindez meg, a testinek nem engedtem. Ám azt magamnak is be kell vallanom, hogy ha valami ponyvaregényt olvastam, nem a fiút képzeltem el benne, hanem magamat a lány helyébe. Lehet, hogy mert ezek eleve lányoknak szólnak, nem is tudom, ám a fiú szála sosem érdekelt különösebben. A saját fantáziámba nem fért bele, hogy mondjuk elképzeljek egy férfitestet, vagy egy erősebb ölelést. Lehet, hogy hasonló lenne a gondunk Gillyvel, csak míg ő legalább tapasztalalás útján rájött, én mindössze tippelgetek, kéretlen tanácsokat adva? – Holnap lesz telihold, igen. Mindig iszom a farkasölőt, már egészen hozzászoktam. Ettől függetlenül, ahogy mondod; mi van, ha erősebb a bestia, mint a bájital? – Rázom a fejemet, szőkésvörös, ázott tincseim követik a nyakam mozgását, még Gilly vállának is odacsapódnak, olyan közel vagyunk egymáshoz. Lemondóan vonom meg a sajátomat, ha lemondásként kell mindezt megélnem, legalább már érti, miért vonulok el, miért is nem merek megszólítani senkit. Úgy érzem, hogy senki mellett nem lehetek önmagam. A családomban aki nem születik farkasnak, azt azzá teszik. Ez velem is megtörtént, ám én nem tudok lelkileg annyira szabadnak lenni, hogy megtanuljam a ciklusokat kezelni, kontrollt gyakorolni, ezért inkább elnyomom. Otthon emiatt úgy néznek rám, mintha én volnék a kívülálló. Menj a szobádba Anna! Fogd be a szád Anna! Nem a te dolgod Anna! Mielőtt szóra nyitnám a számat, lejátszom magamban a szüleimmel bekövetkező párbeszédet, s már azelőtt veszítek, hogy harcba indulnék. Ahogyan az ajkaimra siklik a tekintete, elnyílik a szemem, macskamód kitágul a pupillám, ahogyan ráébredek, hogy tetszik, ahogyan rám néz. – Az.. mennyei lenne, de.. Nem te vagy sok, ezt érsd meg. Én vagyok a túl kevés. Mindenesetre a társasozást.. Ha gondolod holnap a Púpós Boszorka szobránál este tizenegy körül? Hozok párat. – Nem is tudom, hogyan tudok ennyi összefüggő szót egymás után pakolni, hiszen ég az arcom a pírtől, a szám szinte kiszáradva. Még soha senki nem nézett így rám, mégis oly rémisztő. Gyorsan kilépek a szaunából, s mivel majdnem száraz vagyok, gyorsan ledobom a fürdőruciját, hogy magamra kapkodjam a ruháimat, villámgyorsan eltűnve innen.
//
//