Lépcsők, lépcsőfordulók

Anna & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Hiába beszélgetünk komoly hangvételű dolgokról, vagy szomorúakról, vagy bármiről, utána mindig jön egy hullám ami elsöpri és megmarad a jókedv vagy legalábbis egy kis kedélyesség. Meg nekem sem célom rátolni a bajaimat, jó amikor két ember tud úgy beszélgetni, kellő érzelmi intelligenciával, hogy bármi merüljön is fel, egyik sem fojtja bele a másikat a saját nyűgjébe, mégis érezzük a súlyát mindennek. És még ökörködni is marad energiánk.
Kicsit megmosolygom a kérdését. - Bele vetettem magam a mély vízbe, igen. És nem. Egyáltalán nem ment el a kedvem. - bazsajgok kicsit elpirult arccal, de nem sütöm le a szememet, legfeljebb pillanatra oldalt nézek, de nem találom kínosnak elismerni, hogy attól még ott van az igény bennem a fizikai, lelki kontaktra... - Csak nemtom' a srácok nem fognak meg. - vonok vállat szórakozottan. És bár ezt így most mondtam ki először minden feltételes mód és kétely nélkül, tényként. Valószínűleg nem feltétlen ez a beszélgetés lesz az, ahol elkövetkezik a nagy felismerés számomra a miértre vonatkozóan. De egyáltalán nem bánom. Most sokkal jobban érdekel az amit ő mond így hát rá figyelek.
- Na várj, akkor benned is benned van a.. bugi. Csak vissza tartod magad, mert attól félsz, hogy bántasz valakit? De hát hogy tudnál bántani bárkit? Tudtommal a vérfarkasoknak csak a holdtölte környéke nyugtalanító.. Meg a holdtölte. De csak nem lehet rosszabb, mintha két ciklusod lenne. - nézek rá kíváncsian, érezheti, hogy nem bánom, ha kijavít, hiszen nem vagyok abban a helyzetben mint ő. De azon kívül, hogy ösztönösen egyszerűen nem gondként kezelem azt, hogy vérfarkas, semmi mást nem teszek. Nem mellékesen lehet, hogy magammal kapcsolatban is csak simán ezt kellene tennem. De hogy ne érezze, hogy leokoskodom egy olyan dologban amiben nem is vagyok benne komolyabb arccal kérdezek tőle. - Abból, amit most mondtál, nekem úgy tűnik önmegtartóztatásban és lemondásokkal kezeled, mert félsz.. - a végén a hangsúlyom inkább kérdő, érdeklődő, hogy tényleg jól gondolom-e.
Ahogy pedig nézek rá akaratlanul a gondolataim most először kalandoznak el.. Totálisan más vizekre, kezdve azzal amit mondott, hogy ha elsőre nem üt be a  "ding" akkor valószínűleg később sem fog. A tekintetem az ajkaira siklik. És amint ez lecsapódik megdobban a szívem. De mielőtt túl messzire menne az elmémbe tóduló pikantéria és a szívemet is jobban munkára fognák az érzéseim, fogok egy képzeletbeli íjat, rákötözöm ezt az egészet és egészen az ég sötét boltozatáig lövöm azt a nyilat, át a panteon egyik csillagnak álcázott ablakán, vissza Erosnak! Velem te nem fogsz szórakozni főleg nem Anna-val kapcsolatban! Olyan jól érzem végre magamat vele. Nincs a slepp megszokott közege sem körülöttem, nincs a házak elvárása a nyakamban, hogy Mardekáros- Griffendéles örök ellenségek.. Nincsenek körülöttem elvárások. Csak ő. Egy érdekes személy, akivel épp csak pár órája találkoztam... Ez sosem szabad, hogy felszínre törjön... Nem.. Talán ha a srácokkal tovább próbálkozom minden vissza kattan bennem végre! Igen ennek így kell lennie. Vissza nézek a szemébe és figyelek arra amit mond. - És ha... lenne valaki.. aki nem fél tőled.. és annak lát aki vagy előítéletek nélkül? - bukik ki belőlem a kérdés.

 
Nem sok ismerősöm van, akivel úgy érdemben szocializálódhattam volna. Wyatt és a társaink, velük úgy éreztem, hogy egy falka vagyunk, nem kellett dicsérgetnünk egymást. Otthon szintén nem kaptam elismerést, mondhatni csak utasítgattak, hogy is kéne viselkednem, de középső gyerekként elvárásokat sem támasztottak irányomban. Megtanultam, hogy ha csak lehet, a szobámban legyek, a gondolataim kútjába merülve. Valahogy mégis oly természetesen jön, hogy beszélgessek a mardekárossal, akivel halálos ellenségeknek kéne lennünk. Nem vagyunk, pusztán jól esik, hogy figyel rám, ettől még nem fogok angyalként tekinteni rá. Jóbarátként már inkább, akit érdekel, hogy milyen zenét hallgatok, mit olvasok, és úgy összessgében mi a véleményem a nagyvilágról. Ez merőben újszerű, gátként szakad át belőlem, hogy mit is mondhatnék, ám az önértékelési szintem aligha fog villámgyorsan hozzánőni a megváltozott helyzethez. Nem csoda, ha gesztikulációmban gyakorta helyet kap a legyintés, a szájhúzós fintor, mintha valóban nem számítana a véleményem. Gillian érzésekről kérdez, holott én még saját magammal sem jövök még ki. – Ezt alá kell támasztanom. – Rebegem tejbetök vigyorgással, mintha minimum most akarnék vérfarkassá változni, észre sem veszem, hogy mostanság mennyire mutatom a fogaimat. Nem szokásom, pókerarcom szinte már a lelkembe olvadt, Gilly mellett azonban szinte fájdalmasan vidám vagyok, nem csoda, hogy arcizmaim kétkedve fogadják az új megpróbáltatást. S félreérthetően fogalmaztam, talán magára is veszi, hogy elbűvölőnek gondolom. Talán így is van, bár ezúttal a lukat beszélést ismertem el. Játékosan meglegyintem a vállát, ahogyan a nevetés pukkad ki belőlem, aztán megilletődve kapom a szám elé a kezemet, azért a torkomig ne lásson már le. És állati zavarba ejtő a saját hangomat így hallani, mikor nevettem utoljára? Tíz éve? Tizenöt? Elfogadom a nyújtott kezét, így lépnük be a szaunába, ott már figyelek, hogy hova lépek, nehogy megégessem a talpam. Nem hoztam papucsot, nagyon nem mindegy, hogy ilyenkor mit csinálok. Kissé hallgatásba merülök, olyan sokat beszélgettünk, itt a gőzben ahogyan tisztul a bőröm, s a légutaim, azon tűnődök, hogy miért is hagytam ennyire eluralkodni a magányt, ha egyébként tudok én társaságban viselkedni. A válasz csakis az lehet, hogy én továbbra is béna vagyok, de van valaki, aki ezt nem méltatja, Gillyvel teljes értékűen tudok létezni. Felsikkantok, ahogyan lök rajtam egyet, méregetve őt, hogy így mutogatja magát. – Ahha.. Akkor belevetetetted magad a mély vízbe, és már el is ment a kedved? – Nem bántani akarom ezzel, még szoknom kell a tapintatot. Nyers őszinteségem csupán arra mutat rá, hogy akkor a mennyiség ezúttal tényleg a minőség rovására ment, de ki vagyok én, hogy erről papoljak? Fogalmam sincs az egészről, úgy közelítem meg a dolgot, mintha egy jó könyvet olvasna sokadszor az ember. Bármennyire is jó, ha már fejből tudjuk, és az egész tiszta rongy, az nem éppen meríti ki az élvezeti faktort. – Nem tudom én csak.. Úgy érzem, hogy ha nem fognám vissza magamat, akkor valami elszabadulna. Voltak már olyan gondolataim, de arra gondoltam, hogy ha vérfarkas is vagyok, mi van, ha.. Bántok valakit? Azt nem tudnám elviselni. Ezért inkább ha eszembe jutott, hogy mi lenne ha, akkor elővettem egy könyvet, amiben.. kissé túlfütött helyzetek vannak, és megmaradtam a fantáziánál. – Döntöm oldalra a fejemet, elismerve ezzel, hogy én aztán még a bugyimba se nyúltam be soha, hiszen ha teljesen eluralkodna rajtam az állat, akár így a vágyak terén, hogyan tudnám visszafogni? Már rákvörös vagyok a témától, de remélem Gilly ezt a szaunára fogja.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Nem értem miért írja le magát. Nem mintha mondjuk az utóbbi időben én nem ezt tenném. Mondjuk ő élből leüti a bókot. Most tudatosul bennem, hogy mennyire jól esik, hogy nem puncsol és bókol folyamatosan mint amit Dany vagy az összes srác csinál. Persze lételemem, hogy elismerjenek pusztán a létezésemért. Csak egy idő után lapossá válik, jellegtelenné és olyanná mintha a húson kívül nem szólna másnak ez az elismerés. Ez pedig egy furcsa disszonanciát vált ki belőlem. Egy tiltakozást, hogy én nem csak ennyi vagyok hékás! És szerencsétleneket szívfájdalom nélkül képes vagyok őket lepattintani az első megnyilvánulásuk után amiben ez jön vissza. Mintha végső pont lenne az "i"-re.
Ahogy rizsatárgynak nevezi az általam felsoroltakat elmosolyodom és valami egészen bukfencet vet bennem. - Igazad van. Így is lehet rájuk tekintetni. Innen nézve végül is talán menthető leszek ezekből a tárgyakból. Elvégre, ha kell lukat beszélek mindenki hasába, és még elbűvölő is vagyok. - mosolygom meg lelkesen és be is pózolok szórakozottan, állam alá illesztem a kezem és hatalmasakat pillogok, de ezúttal a megnyerő babaarcot felfújom egy pillanatra, a számat pedig oldalról beszívom, mintha a halakat utánoznám. A bandzsítást már nem vállalom. Chris túl sokat ijesztgetett vele hogy úgy marad a szemem, úgyhogy az nincs a "hülye fejek kiegészítője" listámon.
Egyáltalán nem érzem tolakodónak vagy úgy, hogy kihasználná a társaságigényemet. Ellenkező esetben már rég közöltem volna, hogy meguntam. És egy kényeskedő ásítással elsétáltam volna. Azt persze önző módon nincs bennem, hogy én ilyesmin kezdjek aggódni. Mármint azon, hogy esetleg túl sok lennék neki..
Eligazgatom a vizes hajamat kontyba ameddig még úgy dönt, hogy pancsol egy kicsit, aztán kézen fogom és irány a gőz! Juhú! Mindig is ki akartam próbálni. Mindenki ajnározza a szaunát. Közben felé felé lesek és én bár egyáltalán nem érzem magamat zavarban mellette, cserébe annál felszabadultabbnak. Olyan kedvesen bájos Annabeth, közben meg érezhetően ő is oda oda tud szólni és ez jó érzéssel tölt el. Nem az én szavamra hagyatkozik és ez szimpatikus.
Beülünk a gőzbe és nem bánom, ahogy a válla a vállamhoz ér, egy kicsit még vissza is "lökök" rajta, csak olyan szórakozottan puhán. Lóbálni kezdem a lábaimat mintha hintában ülnék. Azért arra, hogy már minden unalmas és semmi nem tud felizgatni, röviden felnevetek és megcsóválom a fejem. - Nem nem ilyesmiről szó sincs! - végig mutatok magamon olyan címlapfotósan túltolt mozdulattal - Hidd el, itt minden a helyén van és minden működik is! Alig 18 éve jöttem le a szalagról és csak másfél éve vagyok aktív használatban. Nem kophattam el! Ha ennyi idő alatt bárki elkopna, akkor mit csinálnak azok, akik húsz éve együtt vannak? Nézik egymást? - villantom meg az élcelődő, kicsit kötekedős, de még mindig jó kedélyű oldalam. - Nem hiszem, hogy pszichopata lennél ilyesmi miatt... Miért szerinted amúgy milyen aki tényleg az? - teszem fel a kérdést, ami talán komolyabb téma felé terel el bennünket, de nem bánom. Ezúttal én koccanok a vállához. Vagyis.. cuppanok egy rövid pillanatig, bár még mindig nem aaa.. medence szélén csattogó strandpapucs módjára.
- Nem tudom.. Lehet.. Ah mindegy is... Mmm hogy értetted, hogy nem volt benned soha vágy sem? - térek vissza inkább arra, amit ő említett. Kíváncsian nézek rá - Csikis sem vagy? - nem tudom ez miért jutott eszembe, de.. a csiki vicces dolog és néha a vágy is viccesen tud megnyilvánulni.

  - Hogyne, már mondtam, hogy szívesen, ha vagy olyan mazochista, hogy pont velem akarsz lógni. – Legyintek, amikor közli, hogy én is szép vagyok. Jó, talán szimmetrikus az arcom, nincsenek durva bőrhibáim, de mégis a nővérem volt az mindig, aki ha belép a szobába, magára vonja a tekinteket, Én pedig a farmeros pólós verziómmal inkább amolyan szomszédlány típus vagyok, talán csak a szőkésvörös hajam az, ami egyedi lehet, de nyomába se érhet Gillan szinte derékig érő koronájának. – Tekintve, hogy nincsenek barátaim, a hobbifotózáson, és az olvasáson kívül minden időt a könyvek között töltök. Az asztronónia elég könnyű, és a mugliismeret is. Ezek tipikusan rizsatárgyak. Azt kell elérni, hogy szóban felelj, és ott bármit mondhatsz, mint mondjuk: ... ezen el lehet gondolkozni. Hidd el Gillian, a véleménybe nem lehet belekötni, és olyan kulturát kell felfűzni rá, amit ismersz, vagy közismert. – Próbálom megmutatni neki, hogy tanulni nem is olyan nehéz. Az embert nem érdekelheti minden, viszont amit kötelező bebiflázni, de nem tetszik, ott általánosságokat kell bedobni, netán olyat, amit nehéz ellenőrizni. Ha nekem valaki  a Dél-kelet ázsiai dolgokról kezdene beszélni, csak nagy szemeket meresztenék, úgysem tudnám cáfolni. – Egyébként, én nem vagyok egy úszkálós típus, a szaunában sem voltam. Még maradok egy picit. – Jelzem kedves mosollyal, hogy bár nincsen túl sok dolgom, rá sem akarok akaszkodni. Pont most közölte, hogy lassan kezd társaságundora lenni. Velem ugyan nagyon jól elvan láthatóan, de vajon érdemes ezt kihasználnom? Félénk, de mégis cinkos mosollyal mászom ki a vízből, most már nem csak egymás alig ruhás testét vizslathatjuk, hanem a bőrünkre tapad a nedves fürdőruci, s teljesen láthatóvá téve a formákat. Nem tudom, hogy miért vagyunk ennyire zavarban egymástól, de elfogadom a kezét, hagyom magamat odahúzni, hiszen ő még a jelszót is tudja. Vajon volt már itt másokkal is? És engem miért érdekel ez ennyire? Kicsit elhessegetem az arcomba áramlő gőzt, a hajam pedig máris kezdi megszívni magát a forró levegővel, a mellkasom környékén pedig komoly pír jön ki. Ám az is lehet, hogy csak izgulok. Vörös hajúként egyébként is hullafehér bőröm van. – Ah, a mennyiség a minőség rovására ment..? Vagy.. minden annyira unalomba fulladt, hogy már semmi sem tud felizgatni? Ne érts félre, csak tippelgetek.. – Csóválom a fejemet, akaratlanul is a vállához érnék. Talán kicsit bizalmaskodó vagyok, de próbálom vigasztalni, hiszen nagyon kitárulkozik nekem. – Cöh, ezt ismerem. Volt egy fiú, de inkább a bátyám volt, de semmi olyat nem éreztem, hogy fú, most mindenképpen akarnám őt. Sőt, soha senki iránt. Ha már vágyról beszélsz, se szerelem, se vágy. Lehet, hogy én vagyok a pszichopata.. – Nevetem el magamat zavartan, lehet, hogy bennem kikapcsolták az erre utaló érzékeseket, én még magamhoz sem szoktam nyúlni, egyszerűen nem érzem szükségét. Láttam már, hogy a nővérem felcipelt valami pasit a birtokra, de bennem meg sem fordult, hogy ilyet tegyek. – És nem lehet, hogy csak bűntudat, hogy nem vagy szerelmes, vagy vonzódsz, vagy ilyesmi?  – Túrok bele a hajamba, lassan olyan a frizurám, mint egy kakadúnak, mert itt a pára olyan, mintha valami Dél-amerikai esőerdőben lennénk, most már nem a medence vize miatt sikamlós a testem, hanem a forró levegőtől. Enyhén légszomjam is van, de mégis jó itt ücsörögni, hallgatni a szőkeséget, és végre hasznosnak érezni magamat, szüksége van rám, ha nem is túl értelmesek a mondataim.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Valami hasonló miatt kérdeztem vissza, mert olyasmi válaszra számítottam, amit végül nem mond ki. És így sikerül meglepnie, mire csak elnevetem magam. Megakad a tekintetem a mozdulatán, ahogy a hajával játszik. És egy kicsit hagyom, hogy hatással legyen rám a látvány, meg úgy minden. De nem bámulom meg nagyon. - Azért majd valami közöset is alkossunk egyszer. - mondom ki derűsen mikor azzal jön, hogy őt semmiképp. - Nem értem miért mondod ezt, pedig nagyon szép vagy te is. - jegyzem meg neki játszott szigorral, mintha épp egy angyal akarná áldását adni egy társára. Higyen mind angyalok vagyunk, nem?
- Hááát lássuk csak... - kocogtatom meg az alsóajkam tettetett szőke-butaarcú elgondolkozással, ami egyébként szintén jól áll. Barbie Girl is lehetnék, ha magasabb lennék. Csak egy fűző kéne és még olyan vékonyra is össze tudnám húzni a kis bálnatestem. - Nem annyira megy az asztronómia. Pedig a szimbolisztikában fontos lesz mindenféle együttállás. A jóslástannal kapcsolatban nagyon szkeptikus tudok lenni, az meg csak akkor megy ha hiszünk benne... És amiből viszont egyenesen vért izzadok hogy átcsússzak, az a mugliismeret. Állítólag ugyanolyan emberek és egyszerűek mint a faék, de.. vannak dolgaik amiket közelről sem értek, nem hogy csak tanulva róla. Valószínűleg mi mondjuk pont ilyenek lehetnénk nekik.. - mosolygom meg a helyzetet ahogy bele gondolok.
Mikor kiinvitál a medencéből felfekszem a vízre és kecses vízi balett mozdulatokkal körözve nézek rá. - Csak ha csekkoljuk a szaunát! - mondom, nem is sejtve, mennyire egyre gondoltunk. - Nincs kedvem még lehűlni és ott még úgysem voltam.. Egyedül nem izgi. - egyedül kevés dolog izgi számomra úgy tűnik. Kitolom magam a medencéből, magától jövő kecsességgel, nem mint valami partra vetett hal. Valóban a legtöbb mozdulatom címlapra való. De ez nem véletlen. Kicsinek számtalan olyan újságot nézegettem, ahol a modellek mindenféle pózban voltak megörökítve, vagy a nem mugli újságokban egy egész mozdulat állt a szolgálatomra, hogy eltanulhassam, mert tetszett.
Úgyhogy mikor már állok, a kezemet nyújtom neki és a prefektusi fürdő falán húzódó ólomüveg ablakai közül az egyikhez lépek. Közel hajolok a szirén által tartott kupához és bele suttogom a jelszót. Mire az "ablak" kinyílik és miután egy jóadag mentás gőz kihömpölyög, feltárul a mozaikokkal kirakott apró kis helység. Épp annyi hely van, hogy maximum ketten -ketten le tudjanak ülni egymással szemben. Nem eresztettem el a kezét, hát behúzom magam után egy táncos mozdulattal meg némi kacagással.
Bent miután az ajtó ránk zárult, a mozaikok közül néhány narancsosan felfénylik, hogy ne vakoskodjunk a sötétben meg a gőzben teljesen.
- Nem ez a legszebb, hogy velem sem történt semmi korábban ami ezt kiválthatta volna. Egyszerűen csak olyan volt, mikor oda kerültem, mintha... mintha nem hogy elmúlt volna a varázs, hanem úgy... nem is kívánnád. - vallom be egészen finoman megfogalmazva azt amit akkor éreztem. - És azt jelenti, hogy a fél sulival lefeküdtem, mert arra számítottam, hogy majd csak kattan valami dee... és ezért érzem, hogy valami baj van velem.. - elhalkulok és kicsit nézek magam elé és inkább hallgatom az ő vélekedését és csak akkor szólalok meg mikor a végére ér, akkor sem azonnal. - Nem gondolom, hogy bárki pszihopata lenne, csak mert elillant a vágy. Vagyis... nem is a vágy, mert érzem, hogy dolgozik a testem... Csak olyan mintha nem hoznának lázba az izmaik, a rövidre nyírt, vagy tüsi hajuk. Vagy.. akinek van, a borostája. Olyan mintha nem hozna lázba, mikor kimelegednek az a kis plussz illat.. pedig ezek olyan kis szerethető dolgoknak tűnnek bennük. - szemet forgatok össze préselt szájjal és egy kicsit mélyebbre megyek. - Mintha nem hozna lázba a stílusuk, mintha nem tudnék úgy reagálni rájuk mint kellene.- vállat vonok - Amikor velük vagyok, az úgy.. nem rossz, de utána mindig ilyen hülye érzések vannak bennem. - sosem beszéltem igazából arról senkivel, hogy hogy működik, legalább megközelítőleg az, ha nem a saját neméhez vonzódik az ember. Anyáékkal sosem kerültek szóba ilyesmik. Persze tudom hogy ilyen létezik meg minden, de ez csak még ijesztőbbé teszi az egészet. Sosem gondoltam magamra másképp így annyira nem tudom azonosítani, hogy konkrétan fel is címkézzem magam...

  - Mert igénytelen, és én meg nem tudom, hogy mit adhatnék.  – Teszem hozzá vigyorogva, már egész jó kedvem lett a kezdeti gyanakvó, ámde mégis szánalmas stílusból. Ez amúgy többélű fegyver, mert a kaktuszra mondhattam volna, hogy hasonlóan szúrós, mint én. Vagy azt is, hogy nem érdemlek mást, mint fájdalmat. Ám Gilly kedves, és érdeklődő, szép lassan kicsomagol, mint valami karácsonyi ajándékot. Akaratlanul is a hajamat birizgálom, holott csak annyit szoktam vele csinálni, hogy reggel-este kifésülöm, és copfba rakom. A szőke mardekáros hajzugataga ellenben arra késztet, hogy nem csak a vízben, de már korábban kibontsam, a gyakorta hozzáérjek a tincseimhez, mintha örökösen össze akarnám hasonlítani magamat vele. Jó, a mellem biztosan kisebb. Viszont egy picivel magasabb vagyok. – Vállalom, hát persze, csak engem ne kelljen fotózni.  – Egyezek bele, magammal azért nem vagyok kibékülve, hogy ezt fordítva az eljátsszuk, de Gilly szinte vonzza a kamerát, és lássuk be, a cédék borítójára is az egyik dögös énekesnőt szokták rakni. Igen, úgy látom, hogy vele bármit el lehetne adni. Éppen ezért nem értem, hogy milyen ilyen magányos, hiszen hihetetlenül bájos lány, ahol a szépség csupán egy plusz adalék, a mosolya az, ami vonzza az embert, a kedvessége, a nyitottsága. Ilyen magabiztosságot én nem is tudom, hogy honnan lehetne szerezni. Ha én próbálkoznék csókokat dobni, biztosan közröhej tárgya lennék. Inkább körbeúszom, hogy csökkenjen arcomon a pír, amit az állandó incselkedése okoz. Ha erre most válaszoltam volna, minimum, hogy belezavarodok, és dadogni kezdek. – Nem csak világlátott, hanem olvasott is vagy. Van, amihez nem értesz?  – Vonom fel a szemöldökömet, egy kicsit talán éles a kérdés, nem számonkérni akarom, inkább csak kétségbe vagyok esve, hogy leszállt köreimbe az angyal, akihez földi halandóként fel sem érhetek. Ismét benedvesítem az ajkamat, ezúttal nem az arcomat megmosva, szimplán a nyelvemmel, mert ilyen sokat már nem is tudom mikor beszélgettem. – Üljünk inkább ki.  – Javaslom, s jó példával elől járva megtámasztom magamat a medence szélén, és bár dől belőlem a víz, nem akarok megtörölközni. Inkább meg kéne nézni a szaunát. Ám mégiscsak sajog a szívem, mert hiába voltak már szerelmek az életében, ilyen fájdalomban volt része. És talán nem is a másik fiú miatt. – Ha nem tett semmit, akkor.. veled történt valami korábban?  – Nyújtom a kezemet, hogy kihúzzam magam mellé a medence szélére, legfeljebb a lábunk lógjon bele. – Legalább te tapasztalatot szereztél. Mit jelent, hogy végigmentél?  – A szexre érti, vagy csak hogy randizgatott, elcsattant néhány csók? Oldalra döntöm a fejemet, én aztán a nullán állok, de próbálom felfedezni a testemet, hogy legalább tudjam, hogy mire lehet szükségem. Alap fogalmaim vannak, Gilly viszont mintha már átesett volna a ló másik oldalára. Fiatal ugyan, de mintha elege lenne már az egészből. – Ettől még nem vagy pszicopata. Tudsz érezni, különben nem sajnálnád az egész helyzetet. Különben pedig figyelmes vagy, ez sem azt jelzi, hogy totálisan érzéketlen lenne bármilyen megnyilvánulásod. Szimplán olyan vagy, akinek nem mindegy, hogy kivel mit. Mit gondolsz, én miért nem próbálkozom? Gyáva volnék? Talán. Vagy csak senki nem fontos annyira, hogy megérje miatta valami közepes.  

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Csak úgy dől belőlünk a szó. Oké persze másokkal is közvetlen vagyok meg minden, de azért szembe tűnik, hogy fűnek fának nem szoktam a személyesebb részekről beszélni. Vele meg annyira könnyen megy. Mintha már régebb óta ismerném. Azért az a kaktuszos dolog elég meredeken hangzik.
- Miért pont kaktusszal..? - teszem fel a költői kérdést miközben ráncolom a szemöldököm de közben ott a nevetés az arcomon. Aztán tovább terelődik a fényképezőkre meg minden másra a téma.
- Oh Wao! Ez iszonyat jól hangzik! - felizzik a tekintetem. Továbbra is imádom a kütyüket. Arra pedig hogy engem is fényképezne egy kicsit megilletődök, talán még zavarba is hoz, de aztán magamnak is bevallom nem kellett sokat győzködni. - Szívesen leszek a múzsád! ~ dobok neki egy puszit, olyan címlaplányosan kis nevetéssel. Aztán amikor leírja hogy hogy is nézne ki és hogy rögtön felismeri az amcsi akcentust még szélesebb lesz a mosolyom csak most némi cinkosság is vegyül bele. - Akkor most rabló-pandúrosat játszunk? ~ De kérem én ártatlan vagyok! - váltok rögtön olyan hihetetlenül ártatlan angyalarcra hogy az már tényleg szinte hihető. Persze a hanglejtésem miatt igen hamar lebuknék, mert érződik benne az incselkedés.
Elő kerül aztán a kút témája és hallgatom őt. - A szakirodalom szerint a kutat csak mi magunk menthetjük meg. De... Ez így nagyon nehéz. - ismerem el. Hiszen tényleg az. - Jó lenne egy könyv arról, hogy HOGYAN?! - biztosan van ilyen csak még én nem vettem a fáradtságot hogy utána menjek mert akkor ugyebár szembesülnöm is kéne dolgokkal. Jenkinsre megcsóválom a fejemet. - Nem hála égnek belém eddig nem mert belém kötni, vagy csak simán nem volt oka rá. És... igen, valószínűleg, ha egy ilyennek hatalom kerülne a kezébe, esélyesen rossz értelemben, élne is vele. - biccentek.
Aztán még inkább elkomolyodok, hallgatok egy rövidet végül csak kimondom.
- Én.. majdnem ott hagytam legelőször a srácot a Feketerigó fogadóban.. Pedig akkor már majdnem két éve együtt voltunk. Valamiért nagyon ijesztő volt. És... bár hihetetlenül figyelmes volt meg minden... - azért így hogy komolyabban bele mentem a témába egy kis pír megjelenik az arcomon. - Mégsem tudtam ott lenni fejben.. Nem volt rossz fizikailag... csak.. mégis annyira hülyén éreztem magamat, hogy utána miután elaludt órákig csak ültem a kádban és bőgtem. Semmi rosszat nem tett.. De tényleg! - szögezem le határozottan - Akkor mégis úgy éreztem, hogy nagyon nagy baj van velem, amiért nem éreztem azt amit... kellett volna.. nem éreztem azt a vonzalmat ami addig azért úgy.. megvolt. Úgy éreztem én erre képtelen lennék még egyszer... - menet közben össze kulcsolom az ujjaimat és a vízfelszínen kezdek szórakozottan claffogni nem Annabelle felé de lényegében fröcskölgetni. Aztán vissza tér a mosoly az arcomra meg a báj - Deee.. hát látod, azóta a suli negyedén végig mentem.. Szóval ennyit arról, hogy nem tudnám megtenni újra. - az más kérdés, hogy nagyjából ugyanolyan hatással van rám, csak már nem bőgök a kádban egyik után sem.

  - Én se tudtam, vélhetően ezért is buktam meg mindenkinél. De ez kölcsönös, nem kéne válogatósnak lennem, de egyik fiú sem fogott meg soha. Lehet, hogy kaktusszal kéne párosodnom. – Utánozom le a vállvonását. Lehet, hogy fiatal korom ellenére cinikus vagyok, ami nagyon nem szép dolog, hiszen az a gyengék fegyvere, de Giliannek igaza van, ha az egész olyan, mintha vizsgáznék, akkor nyomasztó az egész. Ahogy ő se akarna megváltozni, én meg nem tudnék megfelelni senkinek. És naná, hogy nem, még saját magamat se tudom elviselni, hát hogy lehetnék kapcsolatban? Ez nem kishitűség, de nem vagyok tisztában azzal, hogy kinek, minek kéne lennem. – Azt hiszem ebben ki akartam használni apáék vagyonát. Egy méregdrága mugli modelt bűvöltek meg idő mágiával, nem csupán mozgó alakokká teszi a képeket, hanem vissza is lehet tekerni rajta az időt, mintha olyat is látnál, ami nem volt benne a fényképezési tartományban. A helyszíneléshez akarom majd használni, de addig jó a természefotókhoz is. De téged is szívesen lekapnálak. – Na Gilly mellett rámjött a csacsogás, noha az elején idegennek tűnt, hogy ennyit beszéljek, ha nem a vízben lennénk, már rég kiszáradt volna a torkom, így szerencsére nem kell megnedvesítenem, mert néha csupán lejebb csúszok, és máris vizes vagyok. – A mechanikájához nem értek, de megmutatom neked simán, ha ennyire tetszik neked, szét is szedheted, hogy megnézd, hogy működik.  – Én azért nem vagyok ennyire kütyü mániás, csak szeretek figyelni az apróságokra. Elnevetem magam körbeúszva, mert határozottan tetszik, hogy ennyire kiváncsi rám. – Amolyan jól szituált titkárnőt képzelj el. Szigorú copf, okos látszatot keltő szemüveg. És persze dresszkód szerinti fekete kosztüm, fehér blúz, szoknya. Amerikai az akcentusod, akkor azonosíts egy FBI ügynökkel. – Érdeklődve hallgatom, ahogyan a saját én-képéről, majd a szimbolisztikáról mesél, ez engem is érdekel, hiszen ha Wyatt intése ellenére az aurorok közé akarok állni, a szimbolisztika is fontos lesz majd számomra. – A kút.. ezt ismerem. Én állandóan a mélyén vagyok, és nem tudok kimászni. S igen, hallottam már Jenkinsről, na ő tényleg olyan valaki, akit megharapnék... De attól félek, hogy ha egy ilyen alak vérfarkas lenne, akkor még rosszabb lenne.. Inkább megpróbálnám kerülni. Bántott téged?  – Állok meg a körözésben, érintve meg a vállát, aggodalmas fintort kölcsönözve az arcomnak a gondolat, hogy a lány, akit kezdek megkedvelni, annak a bunkónak a zaklatását kellett, hogy átélje..

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

- Nem tudtam, hogy ismerkedésnél vannak tesztkérdések. - ismerem el. - Mondjuk, én mindig nagyon célirányosan mentem neki az "ismerkedésnek". - macskakörmözök kelletlenül kicsit szemet forgatva. - Mit kérdeztek? - vonom össze a szemöldökömet rosszat sejtve, hiszen simán megeshet, hogy áldozatául esett annak, hogy csak kekeckedni akartak vele. Nem tudom mit várnak amúgy... Hülye kérdésre csak hülye választ lehet adni. Attól az illető még nem buta.. Ha meg valami olyanba kérdeztek bele... Mondanom sem kell, számomra a tudásszint direktbe vizsgáztatása ízléstelen!
Nem ítélem nyafogásnak a beszélgetésünknek azon részeit, amiben szó esik olyasmikről, hogy ki mivel küzd, kivel mi történik mostanában. Ezek.. elég meghatározóak. Teljesen mindegy, hogy pozitív, vagy negatív töltetűek.
A rossz tapasztalatok is tapasztalatok. Azt mindenképpen leszűrheti az ember belőle, hogy mi az amit biztosan nem akar. A jók meg.. Nos az magáért beszél.
- És most van valamilyen konkrét apróság, amiben hiszel? - aztán megemlíti hogy mágikus fényképező és érzem ahogy végig jár valami energiabomba lelkesedés. - Jaj de jó! Imádom a fényképező gépeket! Egyszer azt olvastam, hogy a legtöbb fényképezőgép, a fény emberi szemmel érzékelhető tartományában rögzíti a képet, de egyes speciális gépek, illetve speciális filmet használó fényképezők képesek a nem látható tartományból is képet rögzíteni! A tiéd milyen módon van megbűvölve? - nem baj mondjuk ha nem tudja, mert teszem azt, esetleg csak felhasználóként alkalmazza, de hátha.
- Mindenesetre, ha netán elromlana, fordulj hozzám bátran! Imádom az apró-mechanikai szerkezeteket... Szerintem, ha lenne egy szak, ami ötvözi a technokráciát, a cyberpátiát, és ezekre mágiaágakat építene... tuti hogy gondolkodás nélkül verném az asztalt, hogy most azonnal oda akarok menni!!! HolAzElőkészítő??!! - persze csak tréfásan vetítem előre de azért a Szimbolisztikussal is beérem. Alapozásnak tökéletes. Mire oda jutok, hogy végzek az egyetemmel, úgy is rengeteg minden fejlődik, változik, talán tényleg lesz egy ilyen szak.. Vagy addigra alapítok egyet! Szép álmok.
- Köszönöm! - csavargatom a hajam illegetve az állam egy "szende" mosollyal, hát igen egy zseni vagyok. Hiába tudom magamról, mostanában megtépázódott az a marhabiztos önképem. Kell a visszajelzés, tényleg jól esik!
- A képek, a helyszín, és a részletek elemzése nagyon fontos. A helyszínelés pedig még annyira nem is feltétlen veszélyes. Kíváncsi lennék rád, milyen vagy amikor nyomozol! - az ő jövőképe is nagyon klasszul hangzik.
Aztán szóba kerül a múlt én meg csak ámulok és bámulok, de könnyeden lesöpri magáról az egészet. Na én meg ezért csodálom!
- Ne becsüld le a saját ügyedet se. De örülök, hogy már nincs rád lényegében hatással. - bólintok neki megerősítően. Még hogy szürke kisegér! Biiitch<3!
- Jó ezt hallani. Hogy ne kell változnom, és feladnom magamat. Bevallom az egyik életcélom volt kicsinek, hogy soha ne legyen rám hatással a kategorizálás, vagy a skatulyázás... Ijesztő, hogy a kamaszodás során ezt az álmot hányan próbálják megtépni. És még rémisztőbb, hogy az álmainkat mi magunk törhetjük szét valójában egyes egyedül. - Nézek rá komolyan kissé elrévedve aztán egy szusszal vicceskedve próbálom elütni az élét.. Ami hát valljuk be, nem jön össze. - Valószínűleg ez lenne az egyik mumusom. - nem találkoztam még egyel sem, anno amikor tanultunk ellene védekezni, meg az aktuális lelkiállapotom végett azt mutatta, hogy Lizzyvel elveszítjük egymást..  Ami jelenleg amúgy is nagyon aktuális helyzet, de.. ez más megint egy másik történet. - Én is szívesen vagyok veled. - pedig épp hogy találkoztunk, tök mások vagyunk... Mégis.. Mégis!
- Gillian Ollivander-Graves vagyok! - reagálok arra egy határozott mosollyal, hogy talán nem tudom ki vagyok. - "Cseresznyefa. Nagyon ritkán használt fa, amiből különleges erővel bíró pálcák készülnek. Japánban a cseresznyefa pálcával rendelkezőknek nagy tekintélye van. Az élő cseresznyefa rózsaszínű virága miatt a nyugati pálcavásárlók tévesen azt hiszik, hogy ebből a fából komolytalan, leginkább csak dísznek való pálcák készülnek. Valójában azonban ezek a pálcák – a magtól függetlenül – halálos erővel bírnak. Sárkányszívizomhúr maggal elkészítve soha sem adható olyan varázslónak, akinek nincsen kivételesen nagy önuralma és lelkiereje." - idézem fel a nagyapa szavait. És érezhetően ezt használom eszköznek, hogy prezentáljam önmagam. Aztán eszembe jut még valami - Nem szeretem a jóslástant, de a jelrendszereket igen. Elvégre, szimbolisztikára készülök! Szóval.. nemrég az egyik gyakorlatnál én sem hittem a szememnek, de kijött a kút jele. Ami nem csak gyönyörű, de fenyegető is, mert akkor jön ki általában ez a szimbólum, ha a kút veszélyben van és meg kell menteni... A kút a szimbolisztikában az embert önmagát jelöli és annak mélységét. Ha iszapos lesz az alja, ha rövid a merítőkötél, ha eltörik a korsó... az nem jó. - össze préselem a számat. - Nem olyan rég, Corvus Flinttel volt egy találkozás többedmagunkkal.. Diák-zaklatás és hasonlók ügyében. Ő szólt, hogy kéne tenni valamit, mert nem jó ami Jenkins körül megy.. - nem tudom Anne mennyit hallott erről, vagy sőt mi több ő maga is lehet érintett... - Edevis tükre ott állt a teremben ahol beszélgettünk... és akkor értettem meg, hogy a kút tényleg veszélyben van.. Ha veszélyként élem meg...- na hát ha szegény most nem veszett el totálisan a mondandómban hanem inkább jó helyszínelő módjára megpróbál kirakosozni, akkor kalapom emelem neki az tuti!

  - Nincs mibe belemászni, a legtöbben észre sem vesznek. Volt ugyan pár fiú, akik megpróbáltak megszólítani, azt hiszem nem jó válaszokat adtam, és most az a közismert, hogy buta vagyok, vagy ilyesmi. – Viszonzom a mosolyt, nem akarok állandóan nyafogni, hogy nekem ez milyen rossz, mert még az derülne ki, hogy valami depis szuka vagyok. Holott erről szó sincs, a múltammal már rég megbékéltem, szívesen olvasgatok, ábrándozok arról, hogy akikről a dalok szólnak, a saját történeteik főszereplői. Gilian viszont megéli mindezt, amiért csodálom. Igen, számtalanszor pofára esik, de legalább neki volt van gyakorlati tapasztalata. – Jól is áll neked, én meg az apróságokban hiszek, van egy mágikus fényképezőgépem, sokszor olyat fedezek fel a képeimen, amit korábban nem. Igen, vélhetően a helyszínelői pálya menne nekem. – Ábrándozok el szokás szerint, aztán visszanyúl értem a jelen, s meghökkenten bólogatok, megnyalva kiszáradó számat, sosem szoktam ennyit beszélni. – Úúú, varázstárgyak, erről álmodozik mindenki. A legtöbbünk csak felhasználóként alkalmazza őket, de ha te ismered a mibenlétüket, a titkukat, akkor igazi zseni lehetsz. Csodállak! – Vidáman felnevetek, hogy mit ostorozza magát, és legyintve intem le. – Jaj, erről szó sincs. Az régen történt, már megszoktam, tudom kezelni, igaz, sosem változom át, csak iszom a farkasölőt, otthon pedig befogom a számat. A pasiügyed viszont komolyak, összetörik a szívedet, lenéznek, hogy mit miért csinálsz. Így állandóan visszafognak téged. Tudom, hogy ez következetlen tanács, mert én nem így teszek. Csak mert én szürke kisegér vagyok, te sose hátrálj meg, nem is állna jól neked, ha nem önmagadat adnád. – Ezzel végülis nemet mondok a javaslatára, de amikor feljön a víz felszínére végül tétován mégis bólintok. – Jó hatással lehetünk egymásra, szívesen vagyok veled. – Tűnődően úszok a közelében, már elrugaszkodom a medence falától, s én is bevizetem a hajam. Kicsit ugyan nehezen rázom le a pilláimról, mert ha belemegy, homályosan látok, neki persze nincs ezzel baja. – És mit gondolsz, miért lehet ez? Nem lehet, hogy mert te magad sem tudod, hogy ki vagy? Nekem sincsenek, mert a magamfajták egyedül olvasgatnak, hiszen mi is tömörülhetnénk csapatba. De nagyhangú, menő arcok biztosan sokan vannak. Vagy pont ez a pasis közeg vet ki magából? – Most már egész közel vagyok, nem kell, hogy az egész medence visszhangozza a szavainkat.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Akármennyire nincs tapasztalata, amiket mondott, hatással vannak rám. Egy kicsit arra ösztönöz, hogy nézzek rá dolgokra külső szemlélőként. És bár szomorú a megközelítés, de akinek nincs mit vesztenie, az biztosan őszintén mondja ki amit gondol. Ebből fakadóan pedig megvan a maga értéke ezeknek a kimondott gondolatoknak.
Nem számítok rá, de amikor az ujjamra sóhajt valami megmozdul bennem. Épp csak egy pillanatnyi szikra. De ott volt.
- Mmmnem. - felelem egy mosollyal. - Nem mindenkivel, csak aki szimpatikus. Szólj rám nyugodtan, ha nagyon bele másznék a személyes teredbe. Nem szoktam észre venni annál, akivel jól érzem magam.. - egészítem ki. És ez igaz is. Nincs mit tagadni!
- Óúú az auror pedig remek pálya! Én a szimbolisztikus szakra akarok tovább menni. Mindig is közel álltak hozzám a varázstárgyak.. Nagyapa miatt ragadt rám ez a szenvedély. A saját cseresznyefa pálcámnak is én kutattam fel vele a fáját. Ez volt a búcsúajándéka mikor kimentünk mindent hárta hagyva Amerikába... Hogy aztán Amerikában hagyjunk hátra mindent és vissza térjünk. - kicsit talán bő lére engedtem és talán nem is volt rá kíváncsi. - Mindegy is! Akkor valami jó kis rejtvényfejtős játékot nézek! - csapom össze a két tenyerem és össze is dörzsölöm őket sokatmondó pillantással. Azért türtőztetem magamat és legalább a gonosz kacaj elmarad.
Aztán szépen lefittyed a mosoly meg minden a fejemről és elképedve hallgatom amiket mesél. - Elraboltak? Aztán meg vissza?? Basszus, komolyan mondom... - kényeskedve tartom fel a kezemet, mintha csak megálljt akarnék inteni, persze semmi ilyen szándékom nincs. - Én meg itt szenvedek neked a pasiügyeimről meg a szerelemről... Egy kissé átértékelem ez után az életem inkább! - fogadkozom. Persze nem kifigurázva, vagy elbagatelizálva a helyzetet. Ezek nagyon súlyos dolgok amiket elmondott. - Nem csodálom, hogy a Griffendélbe kerültél. Ezekkel megbirkózni, a harapott farkasléttel megbirkózni... - vágok egy "not bad" fejet, aztán hümmenek egyet őt nézve. - Ha akarod, segíthetek kicsit nyílni, te meg segíthetsz, hogy fogjam vissza a harsány mindenki arcába tolós stílusomat. Mit szólsz? - semmi sem erőszak, érezhető, hogy nem átnevelni akarom hirtelen, csak felvetettem, hátha kilépne kicsit a komfort zónájából és barátkozna emberekkel.
Mivel majdnem combközépig érő hajam van és nem fogtam fel, fátyolként terül szét a vízben körülöttem. Ezt mindig is imádtam. Mindig is imádtam a sziréneket. És kicsinek állandóan arra vágytam, hogy sellő lehessek.. Ez olyan mint amikor az egyke gyerekek ikertestvért akarnak... Késő bánat.
Az utolsó kérdése eléggé kizökkent de reflexből rávágom - Azt kompenzálja, hogy nem sellőnek születtem. - drámaian sóhajtok egyet, aztán felfekszem a víz felszínére és evickélek egy kicsit, kecsesen, mintha csak prezentálni akarnám, hogy márpedig igenis jó sellő lennék! Pár pillanattal később válaszolok csak. - Valószínűleg azt egyébként, hogy én sem találom a helyemet. Csak másképp. Szeretném, ha lennének barátaim. Olyan.. igaziak, de valahogy olyan, mintha tök béna lennék a kapcsolatok ápolásában és minden megragad. - mondom ki végül egészen halkan. Hagyom is magamat elmerülni az orromig.

 Eszembe sem jut, hogy netán jó hatással lennék rá, vagy példának okáért jók lennének a tanácsaim, hiszen nem is értek a fiúkhoz, a szerelemhez pedig pláne nem. Nagyon elveszettnek tűnik ez a Gillian a szerelem útvesztőjében, ahova én sosem léptem be, így könnyen okoskodok. Ezek inkább csak tippek, mégis úgy fest, megnyugtató, amit mondok. Talán éppen velem kellett találkoznia, lévén úgyis súlytalan, amit mondok, annyira magányos vagyok, hogy nincs is mit vesztenem. Még akkor is, ha mindez pocsékul hangzik így. Halkan felkuncogok hogy így el tudtam gondolkozni, még bele is pirult, holott én csupán őszinte voltam, nem szándékoztam bókolni. Játékosan beletúrom a hajamba, ahogy pukkedlizik, és csak legyintek egyet.
- Ugyan. Egyébként pedig könnyű annak, aki ért hozzá, annak nyilván nem nehéz. – Mondom egy szuszra, amikor elkezdi csikizni a számat azzal, hogy odateszi rá az ujját. Most belőlem szakad ki valami meglepett sóhaj, hogy aztán elfordítsam a tekintemet, ez az incselkedés számomra nagyon meglepő, újszerű, Wyatt és a többiek máshogyan kezeltek, én pedig nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csupán zavartan köszörülöm a torkomat. Végül mégiscsak kihúzom magamat, ha már így leszólított, miért vonulk ilyen passzivitásba? – Köszi. Mindenkivel ilyen cserfes vagy? – Kérdezek vissza némileg megkönnyebbülten, kár úgy tennem, mint aki sajnálatra méltó. Csak mert magányos farkas vagyok szó szerint, még nem kell hogy mindenki elkerüljön. – Legközelebb. Rendben. A rejtvényekben azt hiszem jó vagyok. Aurornak készülök, már ha nem is tetszik ez mindenkinek. – Vonom meg a vállamat minden kecsesség nélkül, a megtorpanásán viszont nem ütközök meg, ha már egymásba vagyunk karolva, simán húzom magammal. – Nincs ezzel semmi gond, ne félts engem. Tudod.. a családom hivatalos is vérfarkas, de én nem örököltem a géneket. Hogy engem mikor változtattak át, már nem emlékszem, de.. kiskoromban elrabolt valaki, ő nevelt fel évekig, mire a családom.. visszarabolt. Így hát nem tartozom senkihez, meg.. valahogy nem is találom a helyem. Hát ez van. – Darálom le egy szuszra, ez talán magyarázza, hogy miért nincsenek barátaim, miért nem jutottam el senkivel még egy csókig sem. Már a vízben mosom az arcomat, s nedvesítem be a hajamat. Nem az a lány vagyok, aki feltűzi, hogy ne essen szét a frizura. Követem a tekintetemmel a mozgását, elhúzva a számat. – Megszokható. Te pedig pont az ellentétem vagy. Őrülten hajszolod a társaságot, mintha kompenzálnál valamit. Na de mit?

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

- Oh! - kerekítek ajkaimmal. Még ha nem is minden értelemben véve, de mindig ad némi biztonságérzetet, ha tudatosul bennünk, hogy a problémánkkal nem vagyunk egyedül. Talán csak annyit ad, hogy igazolhatjuk vele magunk előtt, hogy mégsem vagyunk annyira elcseszettek, a helyzetünktől pedig lehet, hogy nem is kell félnünk... Noha ezek messzemenő következtetések már inkább és csak nagyon lappangva fogalmazódnak meg bennem, azért ott vannak.
Fogalmam sincs miért, de iszom a szavait és ez látszik is rajtam, mert ugyanabban a kissé elkerekedett - elnyílt szájtartással nézek rá a tekintetem mélyén pedig az eddig vadul zakatoló fogaskerekek most úgy érzem kezdenek lelassulni. De ne az értetlenségtől, hanem.. Mert megnyugtat amit mond. Mert bőséges jelentőséggel bír számomra. Mert egy kicsit az arcomba tolja, hogy amit csinálok, magammal meg a srácokkal, felesleges hazardírozás egy leágazások nélküli körforgalomban! És ez egyszerűen megtorpanásra sarkall. Mi több, érzem hogy a szívemben megrándul a kézifék, csak hogy rá figyelhessek és arra amit mond.
Ilyen lenne, amikor egyik ember hatással van a másikra?
Apránként de vissza térít és vissza zökkent a bókja amire bár elpirulok, a vállamat illegetve, megdobom a hajamat és játékos pukkedlivel illetem.
- Ez igazán kedves!~ Aztán felmutatom a mutatóujjamat amit reflexből az ajkaira illesztek, amikor neki állna minősíteni magát, még ha csak tréfából is és fekamamásan "silence"-t intek. - Soha ne becsüld alá magad! - aztán persze elveszem az ujjamat, nevetünk, kuncogunk mindketten.
- Csókolózni annyira nem is nehéz.. - incselkedve mosolygok rá, fel sem tűnik, hogy lényegében épp úgy, mintha csak feldobtam volna neki flörtölve, hogy "akár arra még én is megtaníthatlak!". Ha tudatosulna bennem, mit csinálok minden bizonnyal megijednék magamtól, de egyszerűen jön. Mintha mindig is természetes lett volna. - Apácának! Megnéznélek abban a cuccban - nevetem el magam halkan csilingelve - Ránk szakadna a templom. - jelentem ki fejcsóválva. Hogy mire fel a többes szám azt nem tudom biztosra, de jól esett.
- Persze! Elég sokmindent. Van egy csomó kártyajáték meg beszéltetős, logikai, taktikai meg ilyen kis rejtvényfejtős cuccok. De van ahol blöffölni kell. Legközelebb, amikor össze ülünk kerítek párat amiből tudunk válogatni. - eggggyértelmű, hogy lesz legközelebb! Ha nem is holnap, de valahogy úgy érzem, hogy lesz.. Aztán valami megtorpanásra késztet
- Hogyhogy ennyire magad vagy? Önként, vagy.. így alakult? - van aki szereti a magányt, de valamiért, ő inkább olyasvalakinek tűnik, mint aki inkább csak megszokta... Márpedig a kettő között nagyon sok a különbség!
A füriben én sem lesek felé, bár pillanatra bennem van a késztetés, de inkább egyenlőre csak össze hasonlítani az adottságainkat. Az ilyesmit szégyentelenül képes vagyok össze méregetni mindenkivel. Legfeljebb annyira fordulok csak el, ameddig a fürdőbugyit átveszem, de a hosszú, fürtökbe rendezett szőke hajam úgy is sejtelmesen kitakar mindent.
Amikor mindketten már fürdőruciban vagyunk, már szemérmetlenül végig mérem. - Tök jól áll ez a fazon. - állapítom meg egy büszke mosollyal aztán ahogy végig nézek rajta, mindkét kezemet feltartva kicsúszik a számon egy olyan tipikus amcsis ommagaaad! - Elképesztően szép bőröd van! - kedvem lenne össze tapizni. Annyira szeretem az ápolt, ránézésből is puha bőr érintését. Igazából srácoknál is ezt preferálom, ami valljuk be mindenkinél aki kamaszodik egy igazi gladiátor harc. Aztán elkomolyodom és hallgatom, miközben a meleg vízbe ereszkedünk a medencébe.
Ha ő a szélénél marad, akkor beljebb siklok és szemben állapodom meg vele.
- Te meg a visszatartott álmodozó. - mondom ki lágyan ahogy elmesél ezt azt. Nem bántásnak szánom, egyszerűen csak ezt látom rajta. - Ez elég keményen hangzik. Mármint.. unatkozni nem jó érzés. Olyan.. tétlen felesleges érzetű létállapot ami magával vonzza a magányt és az egykedvűséget egy idő után... - nem találgatok, nem próbálom analizálni, ennyire nem vagyok jó emberismerő. Csak ahogy beszél abból gondolom tovább, meg benne van az is ami számomra az unalom definíciója.

    - Engem nem fenyeget ez a veszély. Volt egy srác, akivel még kiskoromban néhányan pajtások voltunk, de ő is inkább a bátyám volt, nem tudtam úgy nézni rá, hogy megmozduljon bennem valami. És azóta se egy fiúra sem. – Adom meg a kitérő választ, egyúttal beismerem, hogy fogalmam sincsen, hogy mit kéne tennie, hiszen én tökéletesen tapasztalatlan vagyok a témában. Végül a motyogására felfigyelve én is megvonom a vállamat. – Minek kell ezt annyira hajtani? Amilyen közvetlen vagy, biztosan sok a barátod, nem kell direkt keresni valakit, hogy ne legyél magányos. Viszont.. azt gondolom, teljesen elméleti jelleggel, hogy nincs olyan, hogy majd kialakul. Ha amúgy nincsen semmi szikra, akkor nem is lesz. Miért lenne? Mi változna? Ha megismerünk valakit, inkább kiábrándulunk belőle, ahogy jönnek fel negatív gondolatok. Viszont ha elsőre hű meg ha, és nem tudsz elszakadni tőle, akkor.. – Talán butaságokat beszélek, és meglehet rém romantikusan látom a dolgot, de szegény Gillian olyan kedvetlen, hogy muszáj mondanom valamit. Azt hiszem a szerelmes számokból táplálkozik minden tudásom, ami meg légből kapott ostobaság így egyben. – Túl sok? Szerintem vicces vagy. És aranyos. Hülyék akik azt mondják, hogy ez sok. Én bezzeg sosem leszek ilyen sok. – Nevetem el magamat akaratlanul is lepillantva az összenyomott domborulatokra, hiszen én nem szoktam ennyire rájátszani a nőiességemre, pláne, hogy nincs kinek, amikor elvonulok olvasni, vagy zenét hallgatni. Inkább meg kéne becsülni őt a srácoknak, hogy ilyen kezdeményező, érzékeny, hogy próbálja elvinni a showt, s nem a másiknak kell erősködnie. – Nem tudom. Ha igen, akkor nagyon ügyesen bújócskázik velem. Ha meg én vagyok valakinek az igazija, akkor nem egy üres padon kéne váratnom, de mit álltassam magam? Csókolozni sem tudok, mást meg pláne nem. Az angol néptáncot is képes vagyok elrontani, nem hogy illegjek valami srác körül. Áh, mindegy is, veled ellentétben én nem hajtom ezt a hülyeséget. Elmegyek apácának, vagy tudomisén. – Nevetem el magamat nem kevés öniróniával, nem várom, hogy megértsen, de nem lehet mindenki annyira központi ösztönlény, mint ő, noha jól esik, hogy érdekli a véleményem, én sem akartam lehurrogni. – Végülis azt igen, de látod, ha nem ismerek szinte senkit, a társas is kimarad. Van olyan, amit ketten lehet? – Csak a sakk jut hirtelen eszembe, vagy a csokibéka kártya, de otthon nem igazán tolerálták a játékokat, néhány babám volt csak a Roxfort előtt, aztán befejeztük. A kérdései egyre jobban felvillanyoznak, bár nem szoktam meg, hogy én vagyok az interjúalany. Belépünk a fürdőbe, ott ledobom szépen a ruháimat, nem nézem őt, de nem is takargatom magam. Összefogom egy gumival a hajamat, és próbálgatom a fürdőruhát, amit kaptam. Egészen hasonló az alkatunk, bár lényegesen kisebb a mellem, mint neki. – Panaszkodjak? Nem is tudom, velem nem igazán rossz dolgok történnek, én csak unatkozom, és.. Tudod középső gyerek vagyok. A nővérem az erős, legyőzhetetlen boszorkány a családban, a hugi meg a kis édes.
Úgyhogy engem nagyjából le is szar mindenki. Mintha nem is léteznék. Ezt pedig hajlamos vagyok elhinni. És ezzé is váltam. Ha meghalnék, fel se tűnne senkinek. Viszont valamit nem értek. Ki bántott meg téged ennyire? Úgy érzem, mintha... ne haragudj, de a sok nevetés mögött mintha sírás lapulna.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

- Oh azt ismerem. A szövege is szép. - a szerelem amúgy is központi szerepet játszik mostanában az életemben. Vagyis... inkább a hiánya. Noha talán én pont emiatt nem hallgatok szerelmes számokat. Bár legalább tutira leadnám a fölösleges víztöbbletet, mert a lelkemet kisírnám rajtuk... Olyan fura.. talán akkor kezdjük kergetni a szerelmet, szeretetet, amikor elkezdünk félni attól, hogy nekünk nem is jut, vagy ami még rosszabb; azt gondoljuk számunkra nem létezik.
Pedig létezik az! Csak kétségbeesett bizonygatások helyett keresni kell! Vagy pont abba bukunk majd bele, hogy nem látjuk a fától az erdőt? Annyi kérdés, annyi kétely és annyi önmagunknak be nem vallott érzés...
Na pont emiatt nem hallgatok szerelmes számokat. Pedig olyan szépek... Régen nagyon szerettem én is őket.
A kérdésére kicsit tanácstalanul nézek rá. - Bevallom, fogalmam sincs mit kéne tennem. Azt mondják, ha a szerelemben kétségbe estél, vesztettél. De hogy lehet ne kétségbe esni valamitől ami ilyen hatással van rád? Ami képes az egekig emelni és képes egyben a legmélyebbre is rántani! Vagy olyan ismeretlen irányba vinni, amit magadnak sem mernél elismerni... - motyogom a végét. Hát igen. Számomra egyértelműen ijesztő a dolog. - Szóval... nem tudom mit kéne tennem. - hetykén vállat vonok. A következő kérdése elhallgattat és mélyebben bele gondolok. - Csak keresem azt, ami megfoghatna a másikban. De.. valahogy nem tudom eldönteni, hogy kéne éreznem, hogy mi ez, egyértelműen, vagy... majd csak úgy jön és kialakul...? - megcsóválom szőke fürtös üstökömet. - És nos... - felhúzom a vállaimat, ezzel kissé össze nyomva a cicijeimet. Majd kényeskedve kifújom a levegőt kicsit illegetve az államat aztán minden szégyenlősség nélkül - Tudom, hogy kamaszok vagyunk... De sokan ennél tovább... - a melleim alá fogok és szórakozottan megemelgetem a nem kis kerek domborulatokat. - nem igazán látnak. - leengedem a kezeimet. Aztán megcsóválom a fejemet. - Nem! Merlin kíméljen! Én nem akarok senkit kisajátítani. Mégis sokan azzal hagynak ott, hogy túl sok vagyok, meg hogy én elnyomom őket! - csalódott hercegnőként forgatok szemet. - Nincs mit kisajátítani azon akinek nincs is jelleme! - szúrom oda rosszmájúan. - Senkitől soha nem kértem, hogy hagyja fel a hobbijait miattam, vagy hogy velem töltse az idejét és ne a barátaival! Mindenki azt hiszi az a szőke buta nagymellű elkényeztetett hercegnőcske vagyok akit ki kell szolgálni, de... Nem szolgákra vágyom hanem egy egyenrangú társra! - a mondatomat elbocsájtó csuklómozdulat követi. Talán kicsit nyers vagyok, sőt biztosan. Bizonyosan okkal mondják, hogy sok vagyok... De.. én nem tudom!
Nem igazán tud lemaradni, mert mellé sorolok és önkényesen, bele karolok. Nem annak szól, hogy akkor most nem is menekülhet, a mozdulatom laza, bármikor kibújhat belőle ha zavarja, de nekem így kényelmes, neki meg hátha nincs ellenére. Nem fogok megsértődni, vagy zokon venni, ha szól érte, hogy ezt ne. Mindenkivel ennyire közvetlen vagyok.
- És te? Mit gondolsz az igazi létezik egyáltalán? - őszintén érdekel a véleménye, ez látszik is az arcomon ahogy ránézek. Így együtt haladunk a prefektusi felé. Az egyenrangúság híve vagyok a kiszemeltjeimmel. Legyenek épp barátnak vagy másnak kiszemeltek. Anna-t nem akarom azok közé sorolni akik a- "Mögöttem lehetsz te akárki, de előttem csak egy senki vagy!"- kategóriájú emberek közé tartoznak.
- Én sem kviddicsezek. De az Ilvermorniban volt szervezett drukkcsapat. Egy mini performance lényegében amivel a suli csapatait köszöntöttük...- ahogy vissza gondolok elakad a szavam és kicsit gombóc is ül a torkomba - Nagyon hiányzik... - aztán pipiskedve köhintek egyet és rálegyintek. - Szóval csak lelkes lelátó szurkoló vagyok. És szerintem inkább a versenyszellemet erősíti. Persze ez akkor jó, ha nem társul ellenségeskedéssel. - de ez már nem rajtunk szurkolókon múlik, hanem a csapaton és a csapatkapitányokon. Meg... a terelőkön, akik akkor csinálják jól, ha nem személyeskedésből tarolnak le mindenkit... Mondjuk szerintem az a csapat vesztésre van ítélve, amelyik pályán élesben neki áll személyeskedni. Ezt a VMS alatt is megtapasztalhattuk már.
- De hmm... tásasozni szeretsz? Az is fejleszti a versenyszellemet csak kicsiben. És talán szórakoztatóbb mint egy meccs. Mit szólsz? - vetem fel. Igen már próbálom kipuhatolni, hogy van-e közös irány. Én nagyon szeretek versengeni. Persze békés keretek között. Talán ez is elriaszt mindenkit. Mert már incselkedés szinten is szeretek versengve húzni másokat... Talán egyszer sikerül lehiggadnom, de egyenlőre azt se tudom hol a fék, nem hogy a kézifék..
- Egy kicsit.. Talán.. De sokkal inkább.. ismeretlen. - sóhajtok egyet, közben a jelszó után belépünk a fürdőbe. Itt már eleresztem magamtól is, hiszen a táskámban vannak a fürdőrucik. Van is néhány paraván, bár engem aztán nem érdekel ki lát ki nem. - Amúgy meg, panaszkodj nyugodtan, mint láthatod én is ezt tettem. Utána legalább könnyebb szívvel beszélhetünk másról. - rámosolygok kedvesen. Érezhetően szívesen meghallgatom.

- Nem ismerem, de meghallgatom.. Nos van, az Endless Love. Tudom, hogy nyálas, de.. olyan szépen hangzik a férfi és a női hang együtt. – Vélekedek, noha a kihívó tekintet felvillanyoz, és hogy valaki ennyire érdeklődik, hogy beszélgetni akar velem, és már ismeretlenül is közös pancsolásra hív, még arra is gondoltam hirtelen, hogy összekever a nővéremmel, aki állítólag minden tekintetben lehengerlő. Hát nem tudom, én nem vagyok nagy szám, de Joyce is inkább kihívó, nagyszájú, mint ez a Gilly, ők ketten megértenék egymást, a mardekáros lány viszont mégiscsak rám kiváncsi. Értetlenkedve pillogok a kitárt karokra, és tudom, hogy költői volt a kérdése, amolyan vállvonás szinten, mégis olyan hivogató. Khm..
- Az igazit? És most úgy érzed, hogy szünetet kell tartanod? Hogy inkább magadra koncentrálj? – Én legalábbis ezt tenném, noha én sosem kerestem tudatosan senkit, Wyatt ott van, mint egykori falkatag, ő amolyan pótbátty, de még mindig nem mertem odamenni hozzá, hogy élek, noha rá sosem olyan szemmel néztem, mintha valami szerelem lenne. Inkább testvéri szeretet. – Úgy véled, hogy szeretnek téged kisajátítani? És te másokat nem? – Ez ártatlan kérdés, de eléggé magabiztos, és kihívó ahhoz, hogy saját szabályokat alkosson. Bár megvan rá minden oka, hogy büszke, és független legyen, hiszen gyönyörű, és erős személyiség, de még nem ismerem őt olyan régen, hogy eldönthessem, mennyire helytálló a róla alkotott vélemény, ami alapján elítélik őt. Összeszedem a cuccomat, a karom alá nyalábolom a táskámat, belerejtve a könyvet, és a walkmant, majd követem a lépteit lemaradva picit, mint egy arab feleség. – Nincs többesszám. Én nem kviddicsezek. Te viszont.. igen! Valahogy nekem ez a házkupa amúgy sem a szívem csücske, csak szembenállásra tanít, nem összefogásra. – Trillázom erőtlenül, nekem a falka volt a mindenem, de a versengés nem éppen hozzám illik, elfogadom azt, akit tekintélyben magam felett állónak érzek, jelenleg nagyjából az egész világ beletartozik. – Csupa rosszat, de nem akarok mindig panaszkodni, ne is figyelj rám. Engem viszont az érdekel, hogy ebben az aktív igazi keresgélésben miért szakadtak meg a kapcsolataid? Miért nem felelt meg senki sem? Túl magas a léc?

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Azért, arra hogy igen élénk a fantáziája csak kihívóan nézek rá, de nem mondom ki a kérdést, csak hagyom hogy cinkosan ott lebegjen közöttünk.
- Oh azok elég klasszak. Ez egy 83'-mas dala a New Order-nek. Nem a legvidámabb a szövege, de szép. - foglalom össze. - Van kedvenced? - kíváncsiskodom, ha már egyszer szóba került. A zene mindig jó téma. Legalábbis a szememben.
- Gillian. Gill. Gilly. Amelyik jól esik. De el is nevezhetsz felőlem. - vonom meg a vállamat, nagylelkűen széttárt karokkal és egy kis mosollyal. Aztán mikor meghallom a nevét egy kicsit elkomolyodva hallgatok pár pillanatig, de csak mert pár éve jöttünk vissza és még mindig tanulom, kik a neves nagy családok, már a 28-aranyon kívül. Aztán látszik az arcomon a megvilágosodás és kikerekedett szemekkel amolyan "not bad" arccal nézek rá. - Az igen! Nem lehet egyszerű. Remélem azért téged nem mindenki a családoddal azonosít! Borzasztó amikor nem látják az önálló individuumot. - affektálok mellé egy hanyag hessegető csuklómozdulattal. És figyelemmel hallgatom a válaszát. Aztán jön a vissza kérdezés, amire bevallom egyáltalán nem számítottam... Így.. öhm zavartan kissé védekezően húzom fel a vállaimat, de hamar le is engedem. Nincs értelme mentegetőzni.
- Mondjuk úgy.., hogy egy kicsit aktívabban keresem az igazit mint a korombeliek és ez böki a szemét azoknak akik elől mondjuk, nem szándékosan, de épp lenyúltam valakit. - vállat vonok. Láthatóan ez a része hat meg a legkevésbé. Vessenek magukra a gyávák! - Amúgy meg senkit nem tettem a nem létező háremem részévé. Ha annyira akarták volna azokat akiket állítólag lenyúltam tőlük, már rég vissza szerezték volna maguknak! - ez a tömör véleményem. - Nem szeretem a kisajátító kategorizálást. - tűzöm még hozzá a kissé elítélő hangszínem miatt az előzőkhöz, de aztán az egész elszáll és újra cukibogyó vagyok. Mindenesetre remélem azért nem fog ő sem inkább hátraarcot vágni és innentől ferde szemmel nézni rám. Nem látom értelmét rejtegetni a lapjaimat. Inkább legyek kegyetlenül őszinte, mint hazudjak. Csúsztatok én épp eleget magammal szemben...
Amikor a fürdőruhás dologra vissza kérdez csak egy tanácstalan félmosollyal vállat vonok és megcsóválom a fejemet. - Őszintén? Fogalmam sincs! - aztán elnevetem magamat. Tényleg nagyon spontán jött és tényleg van aki ennyire szégyellős. De mivel ezek szerint sem ő sem én nem tartozunk ebbe a dobozba, így csak elnevetem magamat az egészen.
Hallgatom, hogy mi miatt is maradt itt egymagában. - Oh valóban! Megint nyertetek kviddicsben. - tettetett sértettséggel húzom össze a szemeimet - Na nem baj! Év végéig még van idő egyenlíteni. - aztán játszva kiöltöm a nyelvemet. Ha ez az este jól sikerül és esetleg kiderül, hogy még a kviddicset is szereti, hát tutira magammal fogom rántani a lelátóra meccseken. Nyilván mindenki a maga házának fog szurkolni, de végre nem egyedül tombolnék!
- És mondcsak.. Mégis miket örököltél helyettem is? - közben megérkezünk kimondom a jelszót ami ezúttal "sikoltó-jojo" és feltárulva szerencsénkre totálisan üres a hely! - Amúgy igen, hajt a kíváncsiságom. Általában kedvelem az embereket. Érdekelnek. - mondom egyszerűen arra, hogy hát igen én ilyen kérdezgető szőke csaj vagyok.

   Nem csoda, hogy nem veszem a lapot, túl sok vicc tárgya voltam már, és bár most már az eredeti családommal élek, még mindig élénk bennem az emlék, amikor Maggie-nek kellett lennem a nevelőapámmal, aki elrabolt, elszigelt másoktól. Így aztán nehéz elhinnem, hogy ha valaki rámnevet, akkor nem kigúnyol, bár. Azért egy halvány mosolyt kierőltetek a fogaim között.
- Ne kísérts, így is élénk a fantáziám. – Rázom meg szőke tincseimet, nagy erőlködve elfogadva, hogy ne csupán érdeklem, de fel is segít, programot tervez velem, holott nem is ismerjük egymást. Mindenkivel ennyire nyílt? Igaz, én mindenkivel ennyire zárkózott vagyok, csak éppen senkinek nincsen türelme ahhoz, hogy kicsomagoljon, akár épp úgy, ahogy Gillian említette, fizikailag.
- Neem, a nyolcvanas évek slágereit. Valahogy azok fognak meg. Az epikus duettek. – Nem teszem hozzá, hogy attól nem érzem magamat magányosnak, ha két ember együtt éneklése szól a fejemben, de kiváncsian tágítom ki nagy kék szemeimet, mert az említett együttesről még csak nem is hallottam. Hátha kifejti! – Gil-li-an. – Szótagolom, ízlelgetve a nevet, közben azon töprengve, hogy miért nem népszerű, amikor nagyjából az iskola legszebb lánya lehet, nyitott, beszélgetős. Mi a deffektje? Olyan rossz nem lehet neki, mint az enyém. – Anna. Annabelle Brekinridge. Az a Brekinridge család. – Emelem ki szinte macskakörmözve a családnevemet. Akikről mindenki tudja, hogy megvesz mellényzsebből, és többségük született, vagy harapott vérfarkas. Ha Gillian eddig nem rohant el sikoltozva, talán majd most fog. Na nem mintha az lenne a legfőbb gond, hogy farkas vagyok. Az már csak hab a tortánt. – Mi történt? – Illőnek tartom visszakérdezni is, mert annyira passzív azért nem vagyok, hogy csak hagyjam magamat faggatni. Mindig is akartam valakivel beszélgetni, csak éppen nem volt. Az pedig rossz szokás, ha csak jó gyerekként válaszolgatsz. Mert a kérdező kifogy, beleun, és ott hagy. Ezt pedig nem akarom, ha végre valaki megállt mellettem. – Az egyik? Nincs is neked olyan. Én örököltem helyetted mindet. – Legyintek félmosollya, immár zsebrevágva a walkment, és berakva a könyvemet a válltáskámba. – Miért nem? – Nézek rá kukán, mi baj lenne a hasammal? Vagy már abban is hibát kéne látnom? Jó ég! Különben is, lányok között nem mindegy? – Csak a nővérem. Sustorgott valamit a kedvenc barátnőjével, valami piros ruhaanyagot forgattak, lehet, hogy griffendéles buli készül, amin úgyem érzem jól magam. De különben is, jobb nekem itt, ahol tudok olvasni, zenét hallgatni. Amúgy te mindenkit így kérdezgetsz? Nem mintha zavarna, sőt...!

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Elnevetem magamat mikor leesik mennyire nem vette a lapot, hogy csak viccelek vele. Bár nem bántóan nevetek a dolgon és nem is épp hosszan, hiszen feltételezem, hogy nem nagyon szoktak vele hülyéskedni. Nem is nagyon szoktam látni igazából bárki társaságában. Látni láttam már erre arra, hiszen csak itt vagyok már nagyjából két éve.
- Oh kérlek, egy Mardekárosból kinézed, hogy fekvőztetne? Vannak kreatívabb büntik is. - de hogy micsoda pontosan azt fedje balladai homály, meg persze továbbra is csak poén volt. Nincs a fejemben semmi konkrétum ezzel kapcsolatban. Hiszen nem akarok neki ilyesmit kiszabni a semmire.
- Néha jó jóban lenni a prefektusokkal. - kacsintok egyet cinkosan. Ezzel egyértelművé teszem, hogy bár sem prefi nem vagyok, sem jogom nem lenne ott lenni, mégis tudom a kódot és bizony ott áztatom magamat a tilosban járva.
- Oh király! Mit hallgattál? Csak nem a Blue Monday-t? - fogalmam sincs miért épp az jutott eszembe. De végül is nem is rossz zene.. Az más kérdés, hogy pillanatra felsejlik, hogy azt a számot még Dany mutatta, de hamar elhessegetem a gondolatot, mielőtt a pillanatnyi jókedvemen csorbát ejthetne.
A feltételezésére vállat vonok és könnyeden szemet forgatok. - Mostanában már kevésbé vagyok népszerű. De nem érdekel. Amúgy mi a neved? Az enyém Gillian. Az idősebbik Ollivander. - majd kiegészítem pár kelletlenebb könnyelmű kijelentéssel. - Tudod, akiről mostanában azt terjesztik, hogy egy igazi ribi. - talán úgy hathat, mintha büszke lennék a rám aggatott címre. Pedig erről szó sincs, de nem is kesergek miatta.
A Danyvel való szakításom után mondhatni valóban eléggé jó étvágyam lett, de... azóta sem találom amit kerestem.. senkinél. És csak egyre rosszabbul érzem magamat. Fogalmam sincs mi a baj velem. De nem érdekel, ha az összes sráccal le kell feküdnöm, vagy össze kell velük jönnöm, hogy megtaláljam azt a varázst, azt a biztonságot, azt a szeretetet amire vágyom és nem érzem magamat mellettük totál defektesnek és meg tudnak annyira fogni, hogy ne a vizsgákon járjon az agyam vagy valami full máson miközben beszélgetek velük, vagy épp egy légyotton vagyok bármelyikkel.... akkor mindenkin IS végig fogok menni.
Az egyenlőre fel sem merül, hogy más lehet a probléma és sem a srácok, sem én nem vagyok hibás ebben.
Sírni tudnék, de eleget sírtam már, így csupán emelt fővel veszek minden gúnyt vagy sértést. Az én falamat ugyan nem ütik át az utálkozók!
- Mindig több van nálam szinte mindenből.. Ez az egyik defektem. - mondom egy félmosollyal, aztán amikor rákérdez szélesebbre húzódik a mosolyom, megnevettet egy röpke pillanatra.
- Az egybe részes nagyobb felületen takar... van aki nem szereti mutogatni a hasát. - lányok között sem, de ezt már nem teszem hozzá. Örülök, hogy ő nem különösebben problémázik ilyesmin, úgyhogy ezennel el is indulok bizony a fürdő felé, menet közben persze eszem ágában sincs csendben hallgatni.
- Hogyhogy idekint hallgattál zenét egyedül a folyosón? Túl sokan voltak a klubbhelységben?

  - Huh, akkor jó. Hogy mi? – Sóhajtok fel megkönnyebbülten, hogy aztán pakolgassam a walkmant, mert lehet, hogy zavarom a táncikálásban, de aztán alaposan meglepődöm, nem esik le, hogy viccel, pedig csücsörít, nyelvöltöget, és minden módon jelzi, hogy nagyon is jó kedve van. Ám ha nem prefi, csak incselkedik velem, ami elég újszerű, lévén rám tojni szokott mindenki. Nem is nagyon tudom kezelni a helyzetet így elsőre. Zavartan nevetek fel. – Ja hogy csak ugratsz? Már tisztára megijedtem. Milyen büntetésre gondolnál? Száz fekvő, vagy ilyesmi? – Ráncolom a homlokomat, de már átvéve az ő stílusát, nyilvánvalóan nulla fizikumom van, ha nem vagyok átváltozva. Ha meg igen, akkor úgyse fekvőznék, hanem mondjuk megenném vacsorára. – Pont oda? De ha nem vagy prefi, akkor belógsz? Ismered a titkos kódszót? – Azért mindenki tudja, hogy a prefektusoknak van némi protekciója, meg egyéb előnye, sőt, tulajdonképpen hátrányuk sincsen. Hatalom van a kezükben, nem is kicsi. Titkon mindig irigykedtem rájuk, de őszintén szólva nem lennék az, mert nincs túl sok felelősségérzetem. Ha most kijárási tilalom lenne, észre sem vettem volna, hogy mennyi az idő. – Oh, köszi, ez jól hangzik. Nem vészes annyira, de ha már így kínálod. – A csuklomra is kenek belőle, és feljebb húzom a cicanadrágot, hogy a térdemre is maszirozzak, ott azért fáj rendesen. Közben nézek csak fel, szőkésvörös hajam a homlokomból a szemembe hullik. – De az, igen. Fürdőruha… Hát az végképp nincs nálam, de biztosan velem akarsz jönni? Nem úgy tűnsz, mint akinek nincs társasága. – Már az is furi, hogy egy másik lány fürdőruháját viseljem, és különben is, miért van nála tartalék? – Egy egyberészes kevésbé tesz szégyenlőssé? Amúgy nekem mindegy, hogy milyen, nem vagyok válogatós. – Megkönnyebbülten felsóhajtok, tényleg máris érzem a kellemes zsibongást, ami átjárja a fájós végtagjaimat, ez valóban valami csodaszer. Vissza is nyújtom a tégelyt hálás mosollyal.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Elgondolkozott, hát persze. Gillian Ollivander mindenkit gondolkodóba ejt! Ha nem rám értette akkor is. Jólesően legyezgetem az egómat az ilyen apró kis illúziókkal. Össze préselem az ajkaimat és egy kis nyújtott cinkos "mmm"-t hallatok, aztán csettintve a nyelvemmel játékosan ártatlanul megvonom a vállamat. - Nem, nem vagyok prefi és még nincs is kijárási tilalom... De ha ragaszkodsz, hozzá a Mardekár nevében még megbüntethetlek. - húzom kicsit, persze elég egyértelmű hogy csak viccnek szánom. Ha már így felhozta, hogy Mardekár. - És igazság szerint a prefektusi fürdőbe tartottam. Hiányoznak az otthoni illatgyertyás, fürdőbombás kádban ázások. - Szeretve ölelem körül a kis testem, persze minden erotika nélkül. A hangomban csupa nosztalgia van. Azt mondja nincs baja, de a kezére téved a tekintetem. - Várj van nálam valami! - Azzal elő invitozok a táskámból egy picike arany, kencés tégelyt és felpattintva oda nyújtom neki. Nagyon finom illata van. Semmit nem kenek magamra, aminek nincs jó illata! - Kenj rá egy kicsit belőle. Jól fog tenni. Új cipő esetén jól jön, ha feltöri a lábat. Horzsolásra is tökéletes lesz. ~ csacsogok, bár nem tűnik ennyire csajosnak, hogy ilyen problémái legyenek. Olyannak tűnik inkább, aki kizárólag olyan cuccot vesz fel, amiben jól érzi magát és egy percet nem kell szenvednie a szépségért a viselése közben. Néha magamat sem értem én miért csinálom.. De aztán mindig rájövök! Hát persze hogy magam miatt! Aztán kiszúrom mi van a kezében egyébként. - Ó az csak nem egy walkman? Gondolom meg van bűvölve, hogy itt is tudod hallgatni. -látszik rajtam, hogy totálisan fellelkesülök. - Nincs kedved velem tartani a füribe? Van nálam még egy fürdőruha... Ha szégyenlős vagy, tudok belőle egybe részest csinálni! - dobom be az ajánlatomat, ha már így átesett szegény a könyvemen. Minden szándék nélkül. Egyszerűen csak rég tartottam csajos estét. Általában a húgommal csináltunk ilyesmiket meg Sashaval régen, meg az ilvermorniban néhány csajszival, de ...most sok minden máshogy áll.

   Hagyom, hogy felsegítsen, de nem hibáztatom azért, ami történt. Igaz, hogy alaposan elvonta a figyelmemet, viszont amilyen ügyetlen vagyok, nekem kellett volna jobban a lábam elé figyelnem. A tenyerem alaposan lehorzsolódott, de annyi baj legyen, estem már nagyobbat is. Megfogom a kezét, s a térdemre támaszkodva felállok, a mozdulattól persze fáj egy kicsit a csuklóm is, noha nem kellett nagy súlyt megtartania. – Igazán semmi baj, én csak.. elgondolkoztam. – Most, hogy álló helyzetben vagyok, automatikusan összehasonlítom magunkat, picit magasabb vagyok, de éppenhogy. Ő meg formásabb, úgyhogy arányaiban egészen kedvező az összkép. – Mardekár ugye? Mit keresel errefelé? – Kérdezem bizonytalankodva; nincsen egyébként gondom a házaink ellentéte kapcsán senkivel, lényegében olyan szinten kívülálló vagyok, hogy engem aztán nem érint a dolog. Amennyi pontot én szerzek, szinte nem is látható szabad szemmel. – Jól, megvagyok. Nem is néztem, hogy mennyi az idő, fent hagytam az órámat. Kijárási tilalom van már? Prefi vagy, és megbüntetsz? – Kérdezem bágyadt félmosollyal, noha jelvényt nem látok rajta, de ki tudja, álcázhatja is magát. Átnyújtom a könyvet, ha ő még nem tette volna el, de vagyok annyira tapintatos, hogy nem nézem meg a borítóját. A walkmanem szerencsére nem sérült meg, de biztosat akkor fogok tudni, ha belehallgatok. Vajon az ismeretlen szőke lány szeret zenét hallgatni? És vajon neki is olyan pocsék a közérzete, mint nekem? Akaratlanul is a gyomromra illesztem a kezemet, nekem minden hasfájást okoz, még a leendő átalakulásom is. Szimplán csak a gyomor a lélekközpontom, és ott jön ki mint stressz.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Én roppantul élvezem a zenét amit énekelgetek. Végre kiszakítottam magamat a gondolataimból és kicsit újra önmagam lehetek, felszabadulhatok. Kicsit távolabb voltam már tőle, mikor jajongani kezd, de azért vissza fordulok és ekkor talál el a viszont lövése. Aztán végig nézhetem a pofára esésését, amire nem bírom megállni, hogy ne kuncogjam el magamat.. Hát igen, mit van mit tenni? Bár nem is feltétlen rosszindulatból, csak az egész látvány hirtelen olyan vicces volt... Vissza lépek hozzá, közben igyekszem letörölni a vigyort a képemről. Nem tehetek róla esküszöm!
- Ne haragudj! - szabadkozok mert érzem, hogy nem tudtam eléggé kontrollálni az arcizmaimat és így is maradt valami kis bazsalyogás a fejemen.   Közben persze a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem. És a könyvemet is észre veszem azt is, amit elhagytam menet közben.
- Oh! Ez a vacak volt a ludas. - miután felsegítettem felveszem a könyvet is, bár pillanatra kezem a kezében marad, de nem igazán támaszkodom rá, hogy mondjuk általa őrizzem meg az egyensúlyomat. Így csak egy súlytalan röpke ott felejtett közvetlen, nekem teljesen természetes mozdulat, mikor felegyenesedek, pedig el is eresztem.
- Nem ütötted meg magad? - kérdem végül végig mérve minden különösebb szemérmesség nélkül. Bár mivel mindig ezt csinálom mindenkivel akivel leállok trécselni, így annyira nem veszem kirívó esetnek, hogy megnézem őt is. Szeretem felmérni kihez van szerencsém! - Elég nagyot koppant valamid.. - mondom bizonytalanul. És ha a könyökével tompította az esést, jó ha nem repedt meg valamije a kőpadlón!

 Hozhattam volna valami könyvet, mert csak zenehallgatás közben el fogok aludni, noha nem ez lenne az első eset. A zenék közül is az epikus, szerelmes duetteket szeretem, hiszen ezek oly kifejezőek. Ha már én magam nem tudom megélni, hogy társaságom legyen, legalább ilyen távoli földekről, érzésekről álmodozom, így nem kell azon tűnődnöm, hogy miért is vagyok ennyire elszakadva a családomtól. Még kiskoromban raboltak el, az a vén perverz meglehet valami gyerek farkasfalkát akart kinevelni, amivel nem lett volna semmi gond, de így évekig úgy éltem, mintha holmi Maggie lennék a saját nevem helyett. Amikor végül megtaláltak, és kiszabadítottak, furcsa érzés volt, már kezdtem őket elfelejteni, s azonosulni az új életemmel, az erdőben szerzett barátokkal. Lényegében mind farkas volt, akikkel egymásra találtunk, és amikor az egész szétrobbant abban a különös csatában, a szüleim mentettek meg, akiknek csak az volt a fontos, hogy itthon legyek. Na nem a szeretet miatt, csupán szeretik a befolyásuk alatt tartani az egész családot. Egyedül Wyattet láttam azóta egyszer, pár hete is a Tiltott Rengetegben, de már túl sok idő telt el, új életet kezdett ő is, és már nem akar velem barátkozni. Marad tehát a magány. Amibe egy különös, sejtelmes felhő úszik be, egy szőke hajzuhag kíséretében, amitől úgy eltátom a számat, hogy hogy merő véletlenségből benyomom a felvétel gombot, s mire eltelik pár pillanat, akkor jövök rá, hogy sikerült beletörölnöm a kedvenc kazimba. – Basszus, basszus, basszus!  – Nyávogom jajongva, kitépem a fülhallgatót a helyéről, hogy nyomkodjam a stop gombot, mire végre megáll. – Hát ez remek, ennél szebb már nem is lehetne ez a nap.  Te meg lődd le magad.   – Lövök a szőke felé a mutató és hüvelykujjammal, ahelyett, hogy végre örülnék, hogy ide toppant valaki. Felállnék, hogy elinduljak a másik irányba, és úgy átesek a lábam elé esett könyvén, hogy öröm nézni. A könyökökkel tompítok, de így is sikerül nyekkenni egyet a hideg kőpadlón. Szánalmas.

Annabelle & Gillian

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó – félig nyitva."

Az elmúlt idők eseményei eléggé felkavartak. Azt hiszem közel és távol nem az a lány vagyok már aki Angliából annak idején elindult majd Amerikából vissza tért. De ez már csak ilyen.. Legalábbis igyekszem így felfogni! Szeptembertől végre egyetem, most a hangsúly a RAVASZ-on van. A fejem tele van mindennel. És még mindig nem teljesen döntöttem hogy mi lenne az ideálisabb ha varázstárgyak készítésével akarok majd foglalkozni a későbbiekben.. Én nagyon boldogan venném át nagyapától az üzletet mikor elég tapasztalat és év van már mögöttem. És persze az álmaim között ott van az is, hogy körbe utazzam a világot! A tánc még most is fontos eleme az életemnek. Jelenleg azonban nincs olyan lehetőségem gyakorolni, mint Amerikában, így leginkább ütemezetten a szükség szobáját keresem fel erre a célra és ott gyakorlok, edzek. Táncikálni viszont gyakorlatilag akkor és ott szoktam ahol rám tör. Órákon emiatt kifejezetten nehéz figyelnem egy két unalmasabb résznél mert fejben totál koreográfiát tervezek! Amint lehetőségem lesz rá, az egyetem alatt, biztosan keresek az Abszolúton egy műtermet!
Jelenleg a könyvtárból jövök és az oldaltáskámból, jó ha nem ömlenek ki az össze írt tekercsek, mindenféle tanulmányról.
Fejben dúdolok egy dalt és ha már ilyen jó hosszú a folyosó ami elém kerül, mondanom sem kell ki kell használnom az alkalmat! Mint mindig most is magassarkúban vagyok, egy fekete sortban, toppban és egy bő flanelingben.
Nem nagyon zavartatom magamat amiatt, hogy lenne még valaki a folyosón! Lássák csak! Lássa mindenki, hogy semmi és senki nem állhat az utamba! Semmi sem állíthat meg! Mert ez vagyok én! A mozdulataim lüktetnek az erőtől, az élettől és a szenvedélytől. Pördülök fordulok, közben már éneklem a zenét ami eddig csak a fejemben szólt.
Mikor elmegyek a csajszi előtt, pont egy félfordulással fordulok szembe vele és jellegzetes mozdulatot téve, szexizve lenyilazom, aztán megyek tovább igazából, visz a tánc. Közben persze a táskámból simán kiesik az egyik könyvem, észre sem veszem. Most vannak fontosabbak is mint egy hülye könyv!