2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Itt készítik a manók a Nagyteremben elfogyasztható ételeket. A diákok számára nem teljesen szabad a bejárás, de sokan azért mégis besettenkednek ide gyakorta egy kis nassolnivalóért, amihez persze érdemes jó viszonyt ápolni a manókkal.
-Gondolhatod, hogy nekem se izgi.. – Ingatom a fejemet. Meg vagyok lepődve rendesen, korábban még nem adtam jelét, hogy ilyen spontán öngyulladásra lennék hajlamos. És mivel nem a Roxfortban vagyok egy ideje, és azelőtt is a saját kis belső világomban éltem, valahogy elkerült a hír. Fél füllel hallottam ugyan a Sebastian által említett képességekről, de azok valahogy a mágiát helyettesítő specializációknak tűntek, ez valami.. erősebb. Elhúzom kissé a számat, hajlamos vagyok egyik végletből a másikba esni. Egyszer csacska módon nagy a szám, beleütöm az orrom mindenbe, kiváncsiskodom ahol csak lehet, máskor pedig inkább elnémulok, menekülök. Mintha két énem lenne, de talán ezzel a legtöbben így vagyunk. Csupán a szeszélyességem folytán cseppet sem vagyok következetes, ugyanarra két különböző napon is máshogyan reagálnék. Hívhatjuk ezt úgy is, hogy hangulatember volnék, pedig pusztán nagy bennem a káoszfaktor. Talán ezért sem lettem volna jó titkárnő, akinek rendesnek, precíznek kéne lennie. Na de ajjaj! Milyen tanár válik majd így belőlem? – Igazad lehet, köszi a tippet. Majd.. majd csak lesz vele valami. – Nem szoktam segítséget kérni, egykori hugrabugosként megszoktam, hogy inkább odaverődök valakihez, nem én vagyok a domináns, ám a másik srác még nálam is bénácskább. Talán ezért is próbálok neki segíteni, hogy valami trófeával térjen vissza, mert úgy vélem, nem is biztos, hogy volt fix megkeresendő, megtalálandó tárgy, lehet, hogy csak valami kihívás elé akarták állítani. Ám semmi értelme nem lenne erőltetni, így aztán kényszeredetten bólintok, és eltűröm vörös tincseimet a fülem mögé. – A Hugrabugos nyájasság, tudod. Nem akartalak zavarba hozni, csak segíteni. Fordulj el kérlek. – Hát ha már így alakult, akkor kicsit kinyújtottam ugyan a melltartót, de megváltam volna tőle, így meg vehetem vissza. Ha elfordult, a tisztesség jegyében én is megteszem, mert így duplán nehéz lesni, vagy villantani. Felmerül bennem a kaján gondolat, hogy eljátszom, hogy nem sikerül bekapcsolnom, és nyújtson segítő kezet, de felesleges valakit megalázni, ha ennyire nem bír velem szót érteni. Jó eséllyel más lányokkal sem, ahogyan az előbb megbámult. Pedig bájos ahogyan így hebeg! Legalábbis a gyilkos szándékú exfőnökömhöz képest! A nyaka roppanását azért hallottam, ezen csak hümmentek egyet, és ha már úgy alakult, hogy meg is égettem, zavarba is hoztam, az a minimum, hogy segítek megtalálni, bármi legyen is az. – Ki adta ezt a feladatot? Nem tippelhetünk abból róla, hogy amit keresel, hol lehet? – Lépek mellé, félhosszú hajam minden hátsó szándék nélkül az ő vállára is hullik, de az érdeklődő, segítő támogatáson túl nincsen semmi bántó a viselkedésemben.
- Ezt mondjuk megértem. Én is be lennék sza... tojva, ha így nézne ki a kezem. - akadok el és még időben javítom ki magamat, mert hát lányok előtt mégsem illik csúnyán beszélni és hát én amúgy se nagyon szoktam, csak most túlságosan rosszul alakult ez a nap, jó eséllyel ezért csúszott ki majdnem a kellemetlen szó. Azért az agyam kattog azon, hogy mitől lehet. Hallottam már különféle képességekről és ha jól tudom akadnak, akik az elemeket képesek uralni, szóval könnyen lehet, hogy ez a lány a tűzhöz ért, de hát csak egy felnőtt tudna neki ebben segíteni, viszont nem úgy néz ki, mint aki segítséget akarna kérni. - Talán valami új képesség. Hallottam már ezt-azt ilyesmiről. - motyogom, bár persze ez nem azt jelenti, hogy bárki nekem mondott volna ilyesmit, csupán csak hallottam, mert a többség nem nagyon veszi észre, ha ott vagyok, ezért könnyebben beszélnek egymás között meg olyan dolgokat, amiket nem akarják, hogy más tudjon. Gondolom úgy vannak vele, hogy úgyse adom tovább, mert nincs kinek, úgyhogy nem kell aggódniuk. Amikor viszont a lány hátranyúl be a ruhája alá majd akciózik egy sort és végül előkerül a melltartója hát enyhén szólva is kikerekedik a szemem és moccanni sem tudok, azt meg végképp nem tudom, hogy mit is mondhatnék, vagy mit kellene tennem, mert nyilván nem erről van szó. Az nem lehet! Azt se biztos, hogy az a srác tudta, hogy itt lesz most ez a lány. Végül néhány pillanatnyi teljes kikapcs után rázom meg a fejemet, de kell még néhány pillanat, amire sikerül szavakat is kinyögnöm, mert olyan száraz lett hirtelen a szám, hogy kb. vattát köpök. - Biztosan nem... nem hiszem, hogy ez... - még ijedten hátrébb is lépek és persze eszem ágában sincsen megfogni egy lány fehérneműjét. Biztos, hogy ott helyben elájulnék. Így is igen érdekesen festhetek, hiszen alapból hullafehér bőröm van hála annak, hogy nem igazán megyek a napra, meg úgy általában ki a természetbe, de most olyan céklavörös lettem, mint annak a rendje. Arról meg nem is beszélve, hogy most elég nehezen tartom a szemkontaktust és ez eléggé látszik is... amitől persze csak még inkább zavarban vagyok. Hirtelen még azt is elfelejtem, hogy a gyengélkedőt javasoltam nem rég, ez a melltartó dolog teljesen sokkolt. - Aha... asszem... kevésbé. - nyögöm ki végül, na persze kb. a mellkasának beszélve, és csak utána kapva el a tekintetemet, ami olyan hirtelen sikerül, hogy még a nyakam is majdnem megroppan, amitől persze újfent felnyögök. A kezem már így is rossz állapotban van és még azt a valamit se találtam meg, amit el kellene hoznom innen, úgyhogy kínomban megpróbálom megmozdítani a lábaimat és elkezdem húzkodnia a fiókokat, hátha megtalálom. Tuti, hogy valami csomag lesz, amit valaki itt hagyott. Persze könnyebb lenne, ha tudnám, hogy hol és azt ,hogy mit keresek.
-I-igen. Erről megkérhetlek, hogy ne szólj senkinek? Ez még nekem is nagyon új.. és.. Számomra is ijesztő. – Amilyen magabiztos, és nagyszájú tudok lenni, ebben most nem tudok érdemben nyilatkozni. Az sejthető, hogy a tűz az életemet mentette meg, de csak engem véd, másoknak csak ártanék vele, ahogyan szegény srácnak is jól megégettem a kezét. Ám végül le tudok nyugodni, érzem, hogy kezd elmúlni a forróság, már nem füstöl a kezem sem, a hajam pedig már nincsen annyira felszívódva a párától. Le is engedem a tagjaim, ahogyan megtörlöm a homlokomat, noha nem is izzadok. – Nem tudom, hogy honnan van ez az egész, szeretek egyedül kísérletezgetni vele. Ez most rajtad csattant, sajnálom. – Faggatózni ugyan nem akarok, valahogy mégis oly kiváncsi természet vagyok. Ehhez még hozzáadódik, hogy alaposan a hátam mögé nézelődök, még akkor is, ha a Roxfort elvileg biztonságos hely a diákoknak. Ha valaki meg akar ölni, el akar hallgattatni, akkor befolyásos aurorként úgyis megtalálja a módját, hogy rám leljen. Ha így van, nem ártana addig felkészülnöm. Hatalmas, zöldeskék szemeimmel bámulok rá, várva a választ, eszembe sem jut, hogy netán tapintatlan volnék. Ő már tudja a titkomat, hát egyértelműen elvárom a viszonzást. A kérdésre elnevetem magamat, lehet, hogy a srác valami hülye fogadásba bukott bele, de hát ki vagyok én, hogy elszúrjam a lehetőségét a javításra? Így hát kissé elfordulok, benyúlok a ruhám alá, és kipattintom a melltartóm kapcsán. Kihúzom, amikor készen vagyok, és a kezébe nyomom. – Nyilván erre gondolt az, aki tőlem akart valamit. Egye-fene, ha már így megégettelek, legalább legyen meg a dicsőség. – Biztosan zavarba jön, hiszen már most is az egyik lábáról a másikra áll, de hát ezzel tényleg csak segíteni akarok. Lehet, hogy picit kényelmetlen lesz melltartó nélkül, de most kivételesen kibírom. Eszembe sem jut, hogy valami fiókokban található üzenetről van szó, vagy ilyesmi, más tippem nincs. Sikerül a kezét is bepólyálni, úgyhogy elméletileg minden tekintetben készen vagyunk. – Akkor elkísérjelek a gyengélkedőre? Ha velem mész, akkor kevésbé lenne belőle gond? – Kérdezek vissza tűnődően, bár nagyon nem örülnék neki, hogy kitudódna a képességem, de.. ha valaki tényleg tud segíteni, azzal talán előrébb lennék, mintha magamtól kísérletezve csak tippelgetek.
Az tuti, hogy alapból nem normális, hogy egy kilincs ennyire felforrósodik. Ahhoz nagyon komoly hő kell alapvetően és úgy tűnik, hogy ő képes ennyire komoly hőt kibocsátani, ami azért elég durva és még annál is ijesztőbb. Főleg, ha láthatóan sejtelme sincs róla, hogy hogyan csinálta. - Gondolom ahhoz köze lehet, hogy olyan a kezed, mint egy pár gyertya... - ráncolom a homlokomat, de most nincs időm bővebben nézegetni azt, amit csinál, meg ami történik vele, mert így is a csap mellett állok és a fájós kezemet próbálom hűteni, hogy csökkentsem a bőrt ért károsodást, de amilyen komoly volt a hő kétlem, hogy elég lenne a vaz alatt tartani egy negyed órát. Egyrészt nagyon sok víz fogyna, másrészt jó eséllyel nem érne a dolog az ég világon semmit sem. - Ööö... - akadok el, amikor rákérdez, hogy mit keresek itt, hiszen leesik, hogy bajba kerülök, nem is kicsibe, ha egy tanárnak is a tudomására jut, hogy kint voltam. A gyógyítónak még se mondhatja azt mindenki mindig, hogy alvajárt, főleg hogy nekem igazából nem szokásom és ő aztán tudná, ha efféle problémával küzdenék. De hogy akkor mégis mi a fenét mondok kifogásnak? Nem voltam jó sosem mellébeszélés tekintetében. Arra építettem, hogy hátha nem bukom le, ami alapvetően sikerült volna, ha nem jön közbe egy a kilincses égetős probléma. Fenébe! - Nincs esetleg nálad valami, amit valakinek oda kellene adnom? - kérdezem tétován, most már legalább valamelyest körülnézve a konyhában, hátha kiszúrok valami félig nyitott fiókot. Az a srác azt mondta, hogy valaki itt hagy valamit a konyhában, de lehet hogy úgy gondolta, hogy az illető itt lesz és eleve személyesen tőle vehetem majd át. Végülis nekem mindegy. Esetleg mondhatom azt is a gyengélkedőn, hogy a klubhelyiségben sérültem meg és az mégis csak indok arra, hogy az ember a folyosón mászkáljon éjjel, ha komoly sérülése van. - Kösz, így valamivel jobb azt hiszem. - nézem meg a kezemet, már legalább nem füstöl bár még mindig kicsit lüktet, de egy fokkal jobb. Azért nem mondom, hogy nem lenne jó, ha azért mégis csak ránézne valaki, aki ténylegesen ért is az ilyesmihez. A kérdésre azért rendesen elvörösödöm, mert úgy fest, hogy nem azért van itt, hogy átadjon nekem egy csomagot, ami elég ciki, mert én meg nem vagyok valami jó mellébeszélésben. Lesütöm a pillantásomat és meredten bámulom a cipőm orrát néhány pillanatig, de sajnos ő nem tűnik el, én pedig nem kerülök vissze hirtelen a szobámba. - Fránya térmágia korlátozás... - motyogom az orrom alatt, amiből ő jó eséllyel szinte semmit sem ért. - Egy ismerősöm megbízott valamivel, amit innen kellene elhoznom most éjjel, ami nem is lett volna gond, ha nem futok beléd. - köszörülök meg a torkomat. - Lehet, hogy erről a furcsa tűzdologról is kérdezhetnék a Gyengélkedőn. - vetem fel a lehetőséget, hogy minél gyorsabban váltsunk témát az én ügyemről, mielőtt még belekérdezne, hogy ki bízott meg és mit kapok cserébe. Elég ciki lenne elmondani az igazat, szóval ha rajtam múlik, akkor inkább nem is tenném.
Ha tudnám, hogy Joanne más dologban, de szintén furcsa életet él, legalább egy fokkal nyugodtabb lennék. Most nem kicsit érzem frusztrálónak, ami velem történik. Szinte állandóan forró a testem, csoda, hogy nem foszlik le rólam a ruha, és már megint úgy kapkodom a levegőt, hiszen valami testemből áradó páragőz fojtogatja a torkomat. Remélem, hogy nem lobban megint lángra a kezem. Még jó is, hogy valaki, vagy valami eltereli a figyelmemet. Vele viszont csak többen vagyunk, mert elég kis esetlen, lényegében magamra emlékeztet. Próbálnám felsegíteni, de félő, hogy ha megégett a tenyere a kilincstől, akkor a puszta érintésemtől még be is robban. Azért annyira nem vagyok tudatos, vagy gyakorlott, hogy a belőlem áradó lángokkal világítsam be a folyosót, elég az a fény, ami a konyhából jön. Addig nyitvatartom az ajtót, amíg be nem kászálódik, hogy aztán kettesben maradjunk lezárva a folyosót. Na nem mintha rabul akarnám ejteni, hiszen még csak jégkrémmel sem kínálhatom, mivel az édesség egykori létét csak egy barna tócsa jelzi az asztalon, és már az is csepeg le a csempére. – Bár tudnám. – Tárom szét a kezemet, amitől apró lángnyelv kíséri a tenyereim útját, mintha valami repülő kondenz csíkja lenne. Erre még én is meghökkenve dugom őket a hátam mögé. Nem akarom propagálni, hogy engem is mennyire megijeszt a dolog, noha jó eséllyel ennek köszönhetem, hogy élek. Valami tűzzel kapcsolatos pajzsot idézhettem akaratlanul, amikor a főnök rámgyújtotta a raktárakat, és nem akar kikapcsolni. A tudatalatti ereje ennyire durva lenne? Terelgetem hát érintés nélkül a mosogató felé, hogy ott lehűtse, de rajtam is látszik, hiszem is meg nem is, hogy ez le fogja tényleg kezelni. – Ez csak rosszabb így. Gyengélkedő. Jól van, elkísérlek. Mit kerestél kint a folyosón? – Láthatóan fiatalabb nálam, nekem nem kell magyarázkodnom, én itt lehetek, de ha őt előveszik.. Az alvajárásra fogjuk? És azt hogyan magyarázzuk, hogy hólyagokkal teli a keze? – Hogy én? Oh, köszi, milyen cuki, hogy te értem aggódsz, miközben te fájsz. – Fintorgok kedvesen, a számra illesztem a mutatóujjamat, nagyon elgondolkozom. Vörös tincseim lassan abbahagyják a hőtől szálldosást, viszont a párától rendesen begöndörödnek, akkora fejem van most, mint egy született jamaicainak. – Valahogy elszabadult bennem valami tűzmágia, de nem akarok róla szólni senkinek. Pálca viszont van nálam. – Kapom elő a farmerom övéből, egy pillanatra hasat villantva, ahogyan a pólómat megemelem. Mutatok, hogy emelje csak a kezét, tenyérrel fel. Tanárnak készülök, így az általánosabb mágiákkal tisztában kell lennem. Egy alap gyógyítás sosem árt. Ehhez már varázsige sem feltétlenül kell. A felületi, főleg horzsolásos, égéses, fagyásos sebekre való bűvöletet mondom rá. Sebastian kezénél, már ha hagyja, világoskék fény villan fel, lehűtve, kellemes bizsergéssel átitatva a végtagot. – És ne hari, fogalmam sem volt, hogy van valaki a másik oldalon. De tényleg, mit keresel itt? – Fújtatok egyet, remélvén, hogy elmúlt a veszély s igyekszem én magam is nagyokat lélegezni, hátha az ideg kapcsolja be a felfokozott hőtermelést. Mintegy fázósan ölelem át magamat, holott messze állok a hidegtől, inkább a saját bizonytalanságomat jelzi a helyzet, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, ami történik. Mellkasom látványosan emelkedik, süllyed, áramoltatva az életető levegőt, jelenleg viszont csak annak ad fókuszt, hogy enyhén ki vagyok borulva. Zöldes szemeim is csak riadtan járnak.
Meglepetten pillantok fel, amikor mégis kinyílik az ajtó és bentről jön végülis ki valaki. Legalább nem kell kínlódnom azzal az átkozott kilinccsel, hiszen az biztos, hogy ezekután nem nyúlnék hozzá mégegyszer. Nincs az az isten! Kissé azért hunyorognom kell, amikor bentről jön azért valamennyi fény. A zseblámpám tuti minimum eltörött, pedig jó kis darab volt, úgyhogy sajnálnám. Majd megpróbálom megjavítani, már ha nem lett totálkáros. Amikor tehát jön egy kis fény, akkor azért megpróbálom kiszúrni a padlón, és bár elsőre nem sikerül, de majd még adok neki egy esélyt. - Gőzöm sincs, azt neked kellene tudni... gondolom. - köszörülöm meg zavartan a torkomat és csak azért nem vagyok ennyél is jobban megijedve, hogy egy csinos lány kerül elő a konyhából, mert túlságosan fáj a kezem és még mindig elég pocsékul festhetek a hirtelen engem ért fájdalomtól, mert az igen rossz állapotban lévő tenyeremtől. Gyorsan visszakaptam ugyan, de ez sajnos még nem oldotta meg teljesen a problémát. Így is vörös az egész és veszettül lüktet. - Víz igen, bár talán a Gyengélkedő jobb lenne. Habár... nem is tudom. Nem szabadna itt lennem. - húzom el a számat, hiszen ez a lány akár még le is buktathat. Na de mi van akkor, ha eleve tőle kellene átvennem valamit? Ráncolom kicsit a homlokomat, még a folyosóra pillantok, de a sötétben, a kiszűrődő gyenge fénnyel se látom, hogy hol lehet a zseblámpám. Fájdalmasan sóhajtok egyet. Még talán van rá halvány esély, hogy esetleg megtalálhatom majd, de a kezem tényleg nagyon fáj, úgyhogy végül bemegyek és a hideg víz alá tartom a kezemet és kissé gyanakvóan figyelem a lányt, mert bár én szánalmasan festek, ő viszont kifejezetten furcsán ezzel a... füstöléssel. - Te... jól vagy? - pillantok házta a vállam felett, miután már megtudok szólalni, mert azért elsőre, ahogyan megindul a hideg víz, összeszorítom a fogaimat rendesen, mert bár a fájdalom enyhül, de elsőre elég hirtelen jön a hűtés. Közben azért tétován nézegetem a kezemet. - Ez minimum másodfokú égés, nem lesz elég egy kis víz. - motyogom csak úgy szinte magamnak. Sokminden tudok elméletben, de hát a gyakorlati megvalósításhoz nagyjából semmit se értek sajnos. Nem szoktam bajba kerülni. Igazából még a Gyengélkedőn se jártam sosem.
Joanne és Sheilah lettek a szobatársaim, akikkel még nem volt túl sok interakció, de mivel annyira be vagyok szarva, hogy az exfőnököm még ide is utánam jön, nem akartam őket bajba keverni, hogy akkor támadnak meg, amikor ők is ott vannak. Az elsődleges feladatom most az, hogy kitapasztaljam, hogy miért nem haltam meg a tűzben, ez az egész hogyan működik. Hátha találok valakit, aki jobban ért ezekhez az elemi csodákhoz, akkor ráérek barátkozni. Nem túl jó a kedvem, hogy még a fagyi is kifolyik a kezemből, pedig stresszevőként le tudnám legalább vezetni a feszültséget. A nagy énekelgetés közepette mégiscsak hallom, hogy valaki közelít, első blikkre az jut eszembe, hogy netán az egykori főnököm mégis itt van, vagy legalábbis utánam küldött valakit. De nem, akkor már hamarabb eltűntetett volna, szerintem ő maga is meg van lepve, hogy ha élek, miért nem mószeroltam be, félretette magában a problémát. Végülis azért jöttem ide, mert tanulnék is ismét, meg hát a Roxfortot mindenki biztonságosnak tartja. Amikor ráfogok a kilincsre, eszembe sem jut, hogy netán a másik oldalon felforrósítom vele, csakis miután a másik oldalról kiabál valaki, akkor kinyitok, és veszem észre a sötétben a kézfejét szorongató srácot. Mivel a konyhából kiszűrődik a fény, picit bevilágítja a folyosót, meglepetten meresztem zöldeskék szemeimet. – Ezt én csináltam? – Kapom a szám elé a kezemet, hiszen a kilincs még mindig sistereg, gőzölög kissé, ha valami közöm volt hozzá, hogy a fiú megégette magát.. Ez a képesség, vagy mi, sokkal veszélyesebb, mint hittem volna. – Jaj, gyere már be, gyorsan engedek rá hideg vizet. Vagy varázsolok! – Észre sem veszem, hogy én magam is forróságot árasztok, a hajam szinte száll mögöttem, ahogyan a hő feljebb emeli. Mindenesetre nem akarok ráfogni a fiú karjára, mert csak még jobban megégetném, inkább hívogatom intésekkel, közben azért kilesek a folyosóra, hogy miért van vaksötét. Értem én, hogy éjszaka van, de hol a pálcája, vagy ilyesmi? Remélhetőleg a kiabálással nem hoz a nyakunkra senkit. Nekem ugyan nem érdekes a kijárási tilalom, de ő olyan fiatalkának tűnik. Közben a jégkrémem teljesen szétfolyik az asztalon. Fájdalmas képpel legyintek rá.
[color=darkgray]Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Nem szoktam áthágni a szabályokat, szóval a szívem hevesen ver, izzad a tenyerem és úgy érzem magamat, mint aki pillanatokon belül itt a folyosó közepére pakolja ki a vacsoráját, de azért nem fordulok meg, pedig tuti, hogy az lenne a legjobb megoldás. A helyzet ugyanis a következő. Tetszik egy lány... na jó, minden lány, de ott van a próbákon az a Mardekáros azzal a csodaszép hanggal és nehéz nem csak ráfigyelni, amikor a díszletek között bénázok. Azt mondta az egyik srác a díszletes csapatból, hogy bemutat neki, csak ehhez el kellene hoznom valami az éjszaka közepén a konyhából. Nem igazán értem, hogy miért az éjszaka közepén, de gondolom valakivel lebeszélte, hogy az illető beteszi a hűtőbe, és a dolog így cserél gazdát, csak mivel a srác is hatodikos, nem mászkálhat ki éjjel és kellett neki egy futár. Ez vagyok én. Életem leghülyébb ötlete tudom! Nem vagyok egy futár alkat és végképp nem vagyok alkalmas izgalmas küldetésekre, még ha ez nem is számít mindenkinek annak. A kezemben egy mugli zseblámpa, amit időnként felkapcsolok, amikor pedig morognak a festmények, akkor le és a sötétben botorkálok tovább. Nem lett volna most annyi idegem, hogy varázsoljak. Félő, hogy még egy lumos is rosszul sült volna el, úgyhogy nem kockáztatok. A konyha már közel, de persze néhány lépéssel a cél előtt megint sikerült lekorholnia egy festménynek, amitől megugrom kicsit és kiesik a kezemből a zseblámpa. Hangos csörrenéssel koppan a ladlón, én pedig féltérdre ereszkedve próbálom legtaláni. Persze sikertelenül. Viszont még emlékszem, hogy a cél már elég közel volt, úgyhogy marad a kényszer megoldás. Fény nélkül megpróbálom végigtapogatni a falat és elérni az ajtót. Amikor végre sikerül, és megtalálom a kilincset is végre rászorítok, hogy aztán hangos kiáltással kapjam vissza a kezemet, a másikat meg a szám elé, mert egy leheletnyit feltűnő vagyok már ennyi zajjal. Mondom én, hogy nem nekem találták ki ezt a titkos akció dolgot. - Merlin szakállára! Mi a manó?! - morranok fel szorongatva a vaksösétben a kezemet, ami rendesen lüktet a fájdalomtól miután sikerül megégetnem. Még a szemembe is könny gyűlik. Szánalmasan festhetek... megint, ami tőlem teljesen megszokott egyébként, viszont legalább a sötétben ez nem látszik. Még az ajtó kinyitása se sikerül és hirtelen gőzöm sincs, hogy mit tegyek. Iszkoljak el a sötétben? Keressem meg a zseblámpát valahogy a földön és utána iszkoljak el? Vagy, ha már eddig eljutottam valahogy jussak be és engedjek hideg vizet a kezemre? Dönteni kellene, de abban se voltam jó soha.
Az egyetlen mázlim az, hogy már felnőtt vagyok, mert így nem kell betartanom a hetekig tartó házirendet. Legalább ez az egy előnye van annak, hogy ide kellett menekülnöm, felvenni ismét a borzcipőt. Nem tudom, hogy mi a jó ég van velem, de spontán felmelegszik a testem, félő, hogy elkezdek füstölni, vagy tudomisén. Az erdőben még felgyújtanék valamit, a tóparton pedig túlságosan feltűnő lennék. Rá kell jönnöm, hogy mi ez. Amióta majdnem eleven elégtem, azóta valami bekapcsolt nálam, a legtöbbször a zuhany alatt vagyok, hogy lehűtsem magamat, ott is sistereg a bőröm. Most is hiába eszem ezt a manók által készített isteni fagyit, szinte pillanatok alatt elolvad, és langyos lé lesz belőle, ami már nem is az igazi. Az éjszaka közepén vagyunk, kétlem, hogy bárki erre járna, de pocsék így a kedvem, nem csoda, hogy félhangosan érfelvágós szerelmes dalokat énekelek, nem éppen a legszebb hangszínen. Talán nincsen rossz hangom, de amikor direkt rekesztek, szinte önmagamat is kínzom. A hangszerekhez végképp nem értek, de miközben néha kalanazok egyet a folyós fagyiból, bekapom, aztán léggitározom a kezemmel. Csak egy póló van rajtam, egy fiús boxer. Papucsot nem hoztam, úgy gondoltam, akkor csapok kis zajt, ha mezitláb jövök idáig. Még szerencse, hogy a Hugrabug klubhelység is a lenti szekcióban van, így nem kellett átvágnom a kastélyon. Kissé rövidebb most a hajam a megszokottnál, nem akartam azzal játszadozni, hogy ha mégis lángrakapok, akkor mi lesz, így most éppen csak válig érő, így aztán nem lehet vele variálni, nem fogom copfba, vagy ilyesmi. Ám gyorsan elhalkulok, amikor valami motoszkálást hallok a folyosóról, valaki jön. Kétlem, hogy engem tetten érhetnének, mert rám a kijárási tilalom már nem vonatkozik, de azért mégiscsak kikukucskálok. A kilincs alig érezhetően, de sisteregni kezd belül, ahol ráfogok, s vélhetően kívül is melegszik. Hm.. sehol senki? Azért fülelek, remélem nem én vonzottam ide valakit a nyávogásommal.
Nem ismerem ezt a lányt, akármennyire is segetőkész, hogy pont neki magyarázzam el, miért nem akarom, hogy a bátyám megtudja, hogy mi történt velem most, vagy hogy egyáltalán beszélni akarjak vele. Ha megtenném talán képtelen lennék magamban tartani az igazat arról, ami a testvérünkkel történt, mármint arról a részéről, hogy én is ott voltam és hogy talán segíthettem volna rajta, de legalább megpróbálhattam volna, ha nem bénít le a félelem. Ahogyan most is csapongok az érzések között. Az egyik pont újra a rettegés, hogy a bátyám így lásson és persze, hogy ha tényleg így van, akkor mi történik velem. Bárki megijedne, ha azzal kellene szembesülnie, hogy vámpírrá válik. Nem tudom hogyan kezelném, hiszen a sellők érzelmi hullámzása már alapból erősebb, mint egy emberé, de ha ehhez még hozzátesszük a vámpírságot, a vérszomjat... Tudnám ezt kezelni, vagy rettegnek kell egész életemben, hogy bántok majd másokat? Hiszen most is egyre inkább érzem valahol mélyen, hogy a szőkeség nincs biztonságban mellettem és úgy fest, hogy ez benne is kezd egyre jobban realizálódni, hiszen hátrál. Annyira sikerül még visszafognom magamat, hogy végül engedjem, hogy eljusson az ajtóig, hogy lenyomja a kilincset és habogjon valamit a gyengélkedőről. Furcsává válik a pillantásom, mintha minimim elvarázsoltak volna, de még mindig érzem, hogy a homlokomról időnként legördül egy-egy izzadtság csepp és már folyamatossá kezd válni az ínyem lüktetése is. Szépen egybefolyik a fejfájással, ami eddig is jelen volt. - Maradjak? - nehéz eldönteni, hogy ez kérdés, vagy kijelentés akart lenni, de jó eséllyel Dorina már nem ezen gondolkodik, hanem gyorsan menekülőre fogja. Természetesen, amikor visszatér, akárkit is sikerül segítéségért hívnia már nem vagyok a konyhában. Csak néhány manó bukkan fel és magyaráznak valamit arról, hogy összetörtem pár tányért, aztán valami zenére hivatkozva elmentem. Hogy merre azt nem nézték meg, jó eséllyel nem volt bátorságuk előbújni, amíg be nem csukódott az ajtó, az pedig végképp nem fordult meg a fejükben, hogy utánam menjenek és megnézzék, hogy hová megyek.
//Én is köszönöm szépen a játékot! Szegény Dorina. //
Szeretnék segíteni. De fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Mi segíthet vajon egy beteg sellőn? Azt hiszem, hogy érthető módon gondoltam először a vízre, és a tóra. De ha az sem használ neki, akkor tényleg nincs más ötletem, mint hogy szakértő segítségre van szüksége. Én pedig nem vagyok az. Ez elég nyilvánvaló. - Akkor nincs több ötletem. - vallom be őszintén. És igen, szerintem a legjobb az lenne, ha Spencer is tudomást szerezne a dologról. Talán ő tudna segíteni. Egyáltalán nem olyan embernek ismertem meg, aki csak úgy hátat fordít a bajban lévőkön. Nem hiszem hát, hogy pont a húga lenne ez alól a címeres kivétel. Igaz, én nyilván nem ismerem olyan behatóan, mint feltehetőleg a testvére. Csak párszor találkoztunk és beszélgettünk, de... akkor is. Ha az én kistestvéreimmel történne ilyesmi, azt bizony tudni akarnám. Sőt tovább megyek. Ha itt ilyen random harapások előfordulhatnak, akkor egyáltalán biztonságos ebbe az iskolába járatnom őket? Talán el kéne beszélgetnem ezzel a Dumbledore-ral a kószáló vérlények, és a diákok biztonsága témakörről. - Tényleg nem értem. Főként, hogy miért nem akarsz segítséget kérni tőle. Ha valakire számíthatunk az életben és az efféle bajokban, az a család nem? - ismerem el, hogy lehetetlenül messze állok attól, hogy megértsem a tiltakozásának mibenlétét. Ha velem történne ez, akkor... akkor, biztos, hogy a bátyáimig futnék. Tudom, tudom. A kapcsolatunk... hát nem az igazi, de ha rájuk sem számíthatnék, akkor mégis kire? - Jól van, nem szólok neki, de itt sem maradhatsz egyedül.- adom meg magam valamelyest. A kérdés viszont még mindig adott, hogy mit kezdjek most? A lányon egyre inkább eluralkodik valami sötét aura, én pedig egyre inkább hátrálok tőle. Igen, talán némi félelem is megcsillan a szememben, pedig az igen ritka dolog. Nem vagyok egy hősi lelkű griffendéles, de azért láttam már egyet s mást, hogy ne ijedjek meg csak úgy a saját árnyékomtól. Szóval most nem szállok vitába vele, és nem mondom ki, hogy szerintem a válasz a kérdésére igen. Igen. Spencer segítene, mert nekem is segített egyszer. Ha pedig nekem ismeretlenül segített, akkor a húgának még inkább megtenné. Ez a határozott álláspontom a sráccal kapcsolatban. De erről úgy sem fogom meggyőzni ezt a lányt. Talán már nem is önmaga igazából. A benne kialakuló vérlényre meg úgysem hat a szép szó, vagy a józan érv szava. - Rendben. Elmegyek a gyengélkedőre. Hozok segítséget. Te csak maradj itt. Oké? - nézek a lányra, de már a hátam egész közel van az ajtóhoz, amihez szépen lassacskán hátráltam eddig. Nem tudom, hogy tényleg itt marad-e, de talán az lenne a legjobb. Akkor küldhetnék segítséget hozzá a gyengélkedőről. Olyat, aki segít rajta, ha másban nem, akkor abban, hogy legalább másokban ne tegyen kárt az első átváltozása alatt. Mondanám, hogy ide hívom Petert, vagy Danet, de ők nem a Roxfortban laknak, nem tudnám úgysem percek alatt előkeríteni őket. Hiro pedig... nos őt sem tudom elérni, pedig a vámpír srác lenne a legjobb segítség. Szóval, ha Nimhue végül rábólint a dologra, akkor kilépek a konyha ajtón, és sietősen a gyengélkedő felé veszem az irányt. Elvégre se jobb, se másabb ötletem nincs. Ha pedig a lány esetleg nem lesz itt, mire visszaérünk... nos akkor nem tudom mi lesz. Igazából már így se nagyon.
//Köszönöm szépen a játékot! //
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
A tóhoz... a jó ég tudja, nem hiszem, hogy segít, mert már elzuhanyoztam a Roxfort víztartalékának a felét és az se segített, a helyzet csak egyre rosszabb lett, tehát talán maximum lassítottam a végbemenő folyamatot, de nem sikerült megállítanom, vagy meggyógyulnom belőle. - Nem hiszem, hogy segítene, már fürödtem... többször is. - húzom el a számat. Persze, hogy én is gondoltam erre, én is megpróbáltam egy kiadós víztömeggel javítani a vélt betegségen. Egy biztos nem akar megoldódni, bár a sellők gyógyító ereje se alkalmas mindenre. Ha így lenne, akkor elég lett volna a bátyámat is elvonszolni a vízhez... na persze az nehezítés volt jócskán, hogy eltűnt a támadás után, csak az a rengeteg vér maradt utána. - Nem, ezt te nem értheted! Spencer talán megbocsátaná, de csak mer a húga vagyok és belül emésztené a tudat, hogy ezek után hogyan bízzon bennem. Egyszerűen nem lehet! - rázom hevesen a fejemet, miközben vadul gesztikulálva magyarázok neki. Nem akarok színt vallani és nem akarom elmondani csak úgy mindenkinek, főleg nem a családomnak. Nem történ még ilyesmi nálunk, nem tudom hogyan foganák és nem is akarom látni az arcukat, ahogyan aggódnak, netán félnek majd tőlem. Rémes lenne. - Segítene... csak mert neked segített egyszer? Nem is ismered igazán, ha csak nemrég találkoztatok! - azt persze észreveszem, hogy feláll és hátrálni kezd. Arról nem tudok, hogy az arcom megváltozik, ahogyan az éhség és a kínlódás miatti düh eluralkodik rajtam, de azt kezdem érezni, ahogyan az ínyem egyre inkább hasogatni kezd. Kellemetlen és egyre fájdalmasabb érzés. Mégis kutatón nézek a lányra, aki láthatóan félni kezd tőlem, nem véletlenül próbál óvatosan távolodni. A legfucsább az egészben, hogy ez a félelem valahogy az egész lényembe beivódik és felettébb kellemes érzéssel tölt el, mintha csak erőt adna. - Ugye nem fogod elmondani neki, hogy találkoztál velem? - pillantok rá és most már én is felállok a székből, csak akkor torpanok meg, amikor most már erősen nyilalló fájdalom hasít az állkapcsomba, amitől egyből odakapom a kezemet és még a szemem is könnybelábad egy pillanatra. - Na jó... hívj... kérlek hívj ide valakit... - nyöszörgöm. Ez az a pillanat, amikor sejtheti, hogy a legjobban akkor dönt, ha tényleg sietősen távozik és bevágja maga mögött az ajtót, hogy elrohanjon segítségért, mert ha nem teszi, akkor az a legvalószínűbb, hogy nekitámadok itt és most.
Nem igazán tudom, hogyan reagáljak a felcsattanására. Így inkább próbálom figyelmen kívül hagyni. Én csak segíteni szerettem volna neki. Tényleg. Engem pedig eléggé meglep, hogy egyetlen manót se látni a környéken. De a viselkedését próbálom betudni annak, ami történt vele, és nem személyesen magamra venni. De ez így egyáltalán nem könnyű, és nem is jó. Segítségre szorul ez nyilvánvaló. Kivéve saját maga számára, és nem tudom, hogyan győzzem meg róla. Szóval igazam van, és tényleg sellő. Ami hát fogalmam sincs, hogy mit jelent az állapota szempontjából. Romániában sokat hallottam róla, hogy vámpírok embereket harapnak be, de olyat még soha, hogy sellőt is. Oké, így teljesen embernek néz ki. Akár azt is hihette a vámpír, aki megtámadta, hogy az. Elvégre elsőre én is azt hittem Spencerről, és róla is. Ami azt illeti Spencer lábát elég kínosan sikerült megbámulnom, amikor közölte, hogy sellő. Eléggé meglepődtem. Most már azért kevésbé. - Értem... akkor talán a tóhoz kéne menned, hogy átváltozz... mármint sellővé. Vagy én nem is tudom. Még sosem találkoztam ilyesmivel, pedig én elég sok mindent láttam már Romániában. Az egy teljesen más világ.- tényleg nem tudom, hogy mi lenne most a megfelelő lépés. A tó is csak egy légből kapott ötlet, egyáltalán nem biztos, hogy segít. Lehet, hogy hatalmas ostobaságot tanácsoltam neki. - Tényleg nem értem. De talán segíthetnél megérteni. Mi történt? Miért nem mondhatod el, és kérhetsz segítséget?- teszem fel a kérdést. Talán, ha kibeszéli a problémáit a lelke is megkönnyebbül kicsit. Vagy megnyugszik, és talán könnyebben veszi majd a segítséget is. Vagyis remélem. - Tudod, ha az én kis testvéreimmel történne ilyesmi, akkor én tudni akarnám. Hogy ott legyek mellettük, és támogassam őket. Talán a családod sem fordulna el tőled. - próbálok érvelni, annyira barátságosan, amennyire lehet. De egyáltalán nem biztos, hogy ez segít. Sőt lehet, hogy kockáztatok, és csak jobban feldühítem, ami nem lenne szerencsés. - Igen, ismerem. Egyszer a segítségemre sietett, és összefutottunk párszor. Beszélgettünk, meg ilyesmi... ő nagyon kedves, és segítőkész. - fogalmam sincs, hogy miért pirulok bele teljesen abba, hogy erről mesélek neki. De aztán a következő információ szintén elég váratlanul ér. Így vissza is kérdezek. - A testvéred? Ha nekem ismeretlenül is segített, akkor neked még inkább segítene ez biztos. Nem kellene ezt egyedül... - de ahogy beszélek egyre nyilvánvalóbbá válik a baj. Az arcvonásai, az a hideg és ijesztő kisugárzása... önkéntelenül állok fel, és hátrálok pár lépést. Valahogy egyre ijesztőbb lesz ez a szituáció, és semmi kedvem egy éppen először átváltozó vámpír-sellő áldozatának lenni. Még fel kell nevelnem a testvéreimet is! Szeretnék segíteni, tényleg, de ez nem az én szintem. - Ha Spencernek nem is szólsz, a gyengélkedőre akkor is fel kellene menned szakszerű segítségért... - egy utolsó próba. Hátha. De közben valahogy azon jár az agyam, ha ő nem teszi meg, akkor talán nekem kéne szólnom Spencernek. Tudnia kell, hogy mi történik a húgával. És biztos vagyok benne, hogy ő nem fordítana neki hátat. Nem olyannak ismertem meg. Még ha nem is tudok sok mindent a családjukról. Vagyis inkább szinte semmit.
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
Tudom én is, hogy a manók gyakrabban fordulnak meg itt, mint a porcicák az ágy alatt, de most egy sincs és sejtem én jól, hogy miattam szívódtak fel, Dorina pedig csak magyaráz arról, ami már számomra is kezd egyre nyilvánvalóbbá válni. Nem húsleves kell és nem is víz, hanem valami egészen más és valahogy egyre jobban idegesít, ahogyan ezt magyarázza, bizonyára azért, mert eleve pocsékul is vagyok. - Én is jól tudom! - csattanok fel, szinte rámorranva/kiabálva, pedig én aztán soha sem szoktam ilyen lenni. Nem kiabálok és főleg nem förmedek rá valakire, aki egyébként segíteni szeretne nekem, de most ez az egész kálvária kezd kifordítani önmagamból és olyan rettenetesen éhes vagyok! A fejem hasogatása sem akar abbamaradni, ahogyan minden zavar, ami körülöttem van és az egész sehogy nem akar elmúlni és persze ott motoszkál a gondolataim között, hogy bizonyára van olyan, ami ezen javítani, mármint tudom is, hogy mi, csak ezt ténylegesen elfogadni nagyon nehéz. - Igen, ezért is segít nekem jobban a víz, mint másnak. - magyarázom, itt akár a pohár vízre is gondolva, amit felhajthatnék, de tudom, hogy nem lenne az igazi, még ha még mindig tagadni is próbálom a dolgot, hiszen ha mindez kiderül... Ha a bátyám is megtudja és a családom, mégis mit fognak szólni? A családunkban még soha nem történt ilyesmi. Talán kiborulnának és el kellene mennem, pedig Lance is csak miattam maradt a tó közelében, ami számára most egyáltalán nem veszélytelen hely. Jajj, nem tudom, hogy mit tegyek! - Te nem érted ezt, nem értheted! Én nem lehetek az... nem tehetem meg a családommal, már így is ott a bátyám... - elakadok, hiszen vele szinte ugyanez történt, hiszen egy vámpír támadta meg, és én tudom is, hogy kicsoda, hiszen láttam. Azt is, ahogyan összeesett és azt is tudom mennyi vér maradt utána, amikor elvonszolta. Meghalt, biztos, hogy meghalt, hiszen olyan rettenetesen sok volt a vér és mindenki így gondolja, hiába nem találtuk meg őt. És most jelentsem be, hogy én nem haltam meg, de én is azzá váltam, ami megölte a bátyámat? Nem tehetem, egyszerűen nem lehet és főleg Spencer, nem tudná feldolgozni. - Ismered? Ismered őt? - ezen a ponton már elég keményen meredek rá, már-már riasztó is lehet a tekintetem. - Nem mondhatod el neki, értetted? Spencer a testvérem és ő nem tudhatja meg, hogy mi történt. Nem akarom! - én észre sem veszem, de a düh, az ijedtség, a sok negatív érzelem, ahogyan keveredik bennem egészen ijesztővé teszi a külsőmet, az arcomat. Az egész kisugárzásom egyre negatívabbá válik, sötétebbé és riasztóbbá, ahogyan az arcom is változik. Egyre többször kapom fel a vizet rövid idő alatt és ezúttal nem úgy tűnik, mintha könnyen higgadnék le, mint az előző alkalmakkor. A tekintetem is egészen sötéten játszik, a szemem körüli eddig karikás, betegesnek tűnő rész pedig egészen elsötétül, ahogyan a szép kék írisz is kezd feketébe átmenni, mintha a szemembe tintát cseppentettek volna, kezd szépen lassan terjedni a sötétség.
- Ez különös. Eddig mindig tele volt velük a konyha. - nézek körbe bizonyalanul. Tényleg felszívódtak. Ennek pedig biztosan megvan a maga oka. Nem csinálnak semmit sem csak úgy. Szóval tényleg nagyon furcsa. - Az nem jelent jót... ha az a valami tényleg vámpír volt, és megharapott... - szinte rögtön pörögni kezdenek a gondolataim mindenről, amit a vérlényekről, főként vámpírokról tudok. Nem, mintha az elég volna rá, hogy ténylegesen ellássam, és segítségére legyek ennek a lánynak. A stílusát most nem igazán veszem magamra. Biztosan azért ilyen, mert rosszul van, és talán maga az átváltozás van ilyen hatással rá. Ami sehogy sem jó. - akkor nem húslevesre, vagy más itt található ételre lesz szükséged. Nem is vízre. - nézek le a vizespohárra előtte. Akkor pedig nekem sem túl biztonságos éppen most a közelében lennem, de cserben hagyni sem szeretném. Szóval egyre erősebb bennem az érzés, hogy segítségre szorul. Ha akarja, ha nem. - Akkor legalább ő biztonságban van. Tóig? Akkor te is sellő vagy? - teszek fel neki egy elég bugyutának tűnő kérdést. Talán Nimhue számára fel sem tűnt, de többször is említette a tavat, a vizet, és hogy a víz segített. Ebből pedig valahogy kicsúszik a számon a kérdés. Igaz, legalább az ő lábait nem kezdem helyből úgy bámulni, mintha sose láttam volna olyat. Mint az első alkalommal Spencerét. Az elég ciki volt. Bár nem is tudom. Talán ő már megszokta, hogy elsőre meglepődnek a faján, és hogy sétál a szárazföldön. - És, ha mégis erről van szó? Ha nem csak egy megfázás, vagy ilyesmi? Nem lenne jobb biztosan tudni, és szakszerű segítséget kapni? - próbálom még mindig ebbe az irányba terelni. Elvégre mi rossz történhet, ha felmegyünk a gyengélkedőre? Vagy kiderül, hogy csak egy lappangó betegség, és Madam Pomfrey ad neki valami gyógyfőzetet és kész. Vagy igazam van, és akkor komolyabb szakszerűbb segítséget kaphat... nos ahhoz amin keresztül megy. De legalább bizonyos lesz, hogy mi is történik vele. Megértem, hogy tagadni akarja ezt az egészet még önmaga elől is, nem hogy a szerettei elől, de attól nem lesz jobb. Sőt talán csak rosszabb. - Spencer? Spencer Irvine? Ismered őt? - kapok csodálkozva az elhangzott névbe. Talán valami fura módon kicsit bele is pirulok a kérdésbe. Egyenlőre az fel sem merül bennem, hogy rokonok is lehetnek, hiszen a vezetéknevét nem mondta, csak hogy Nimhue a keresztneve. Minden esetre logikusnak tűnik, hogy ismerjék egymást, ha mindketten sellők. Különben is akkor minek lenne itt Sellő képviseleti iroda, ha nem ezért? - Spencer nagyon kedves. Segített nekem az első napomon, amikor eltévedtem, és nem találtam az órám. Biztosan neked is segítene. - vetem fel az ötletet, ahogy a kezeibe temeti az arcát. Kissé bizonytalanul, de bátorítólag a vállára teszem a kezem. Segíteni szeretnék, de ha ennyire ellenáll, akkor nem tudom, hogyan?
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
Megrázom a fejemet a felvetésére egy hatalmas sóhaj kíséretében. Én már itt vagyok egy ideje, talán fél órája is, de azóta egyetlen manó se dugta elő az orrát, úgyhogy kétlem, hogy hirtelen közlékennyé és nyitottá válnának. - Nem hiszem. Felszívódtak. Látszik itt egyet is? - pillantok körbe, de igazán nem akarok bántó vagy kötekedő lenni ezúttal sem, csak ez a pocsák állapot hoz elő belőlem egy igazán rossz ént, amit persze nem kedvelek túlságosan. Nem szoktam ilyen lenni. Nyitott vagyok és kedves, de most egyszerűen nem megy, hiába igyekszem annyira. Pedig Dorina igazán nem érdemli meg, hogy undok legyek vele, csak segíteni akar és próbál kitalálni valamit, hogy jobban legyek. Csak hát... valahol mélyen tisztában vagyok vele, hogy ez nem sok eséllyel fog sikerülni, csak még magamnak sem akarom beismerni. - Igen, nem is kicsit. Nem sokon múlt, hogy... - húzom el a számat. Hát igen, ha visszagondolok a tegnapra tényleg nem sokon múlt, hogy végem legyen. Ha Arthur nem vonszol el a tóhoz és nem jutok a vízbe, hogy a képességem aktiválódjon és a víz javítson a helyzetemen, akkor jó eséllyel kivéreztem volna valahol az udvaron és Spencer már csak arról kapott volna hírt, hogy rövid idő után egy újabb testvére halt meg, a tetejében igen hasonló módon, mint a bátyánk. Nem is tudom, hogy mire gondolt volna, ha ez megtörténik. - Nem hiszem, az erdő mellett történt, és valameddig sikerült eljutnom, amikor találkoztam vele és elvoszolt a tóig. A víz segített. - a nélkül tényleg meghaltam volna ott helyben, de Arthur nem látott semmit ez biztos, higyen nem volt ott. Az a valaki, vagy valami felszívódott a fák között mire mi találkoztunk és kétlem, hogy ha visszamentünk volna, akkor ott lett volna még. A felvetése viszont egyáltalán nem tetszik és újra felszínre hozzá az előbbi ellenkező énemet. - Egyáltalán nem is biztos, hogy erről van szó. El is kaphattam valamit és... csak valami kósza betegségről van szó. - eszem ágában sincs segítséget kérni. Mégis kitől? A Gyengélkedőn csak úgy valljam be, hogy mi a helyzet? Nem lehet, hiszen Spencer itt dolgozik, biztosan visszajutna a fülébe és van neki épp elég baja, nem akarom, hogy még ezzel is foglalkoznia kelljen. Egyébként is kerülöm azóta, hogy a bátyánk meghalt és én végignéztem, erre most úgy álljak elé, hogy nem tudok a szemébe nézni. - Majd... majd jobban leszek. - jelentem ki újra. A tagadás pedig jelen esetben nem fogja megoldani a helyzetet, nem leszek hirtelen jobban tőle és nem fog elmúlni ez a kínzó éhség sem. - Nem tehetem ezt vele... Spencer nem tudhatja meg. - motyogom szinte csak magamnak alig hallhatóan, ahogyan a kezeimbe temetem az arcomat. Persze valahol mélyen tudom, hogy a szőke lánynak igaza van, hogy segítsége kellen, de még se tudom elfogadni, hogy hogy kiderüljön, mert hát amúgy meg kitől kérhetnék segítséget mégis, aki aztán nem mondja el majd senkinek?
Szégyen vagy sem, de én nem tudok főzni. Otthon ez mindig a házimanók, és a személyzet dolga volt. Legfeljebb a menü összeállításába lehetett beleszólásom. De hogy magam készítsek el valamit is? Nos, hát arra, addig nem volt példa, amíg otthon éltem. Miután megszöktem, és próbáltam a saját lábamra állni néha ugyan próbálkoztam a főzéssel, de azt hiszem, hogy ez is olyasmi, amit meg kell tanulni. Még szakácskönyvből sem igazán sikerült produkálnom a legegyszerűbb dolgokat sem. A szavai ellenére is aggódva pillantok rá. Nem néz ki túl jól, és nem tűnik úgy, hogy egyhamar jobban akarna lenni. Értem én, hogy senki sem megy szívesen a gyengélkedőre, de ebben az esetben talán még is jobb volna. Én bestia szakértő, és nem gyógyító vagyok. Nem igazán tudom, hogy mit kéne kezdenem a helyzettel. Igazából még az is, ahogy rám förmed a betegségének tudom be, bár fogalmam sincs, hogy mi baja lehet ténylegesen. Ezért is volna jobb, ha látná egy képzett gyógyító, de láthatólag oda nem akar menni, én pedig nem szeretnék vitába szállni vele. Bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ezt helyesen teszem-e? - Talán a manók készítenének neked, ha megkérjük őket. - vetem fel az ötletet. Nálunk a manók mindig képesek voltak sec perc alatt összedobni szinte mindent. Nem tudom, hogyan csinálják. Minden bizonnyal a mágiájuk része lehet. Körül is tekintek a konyhában, de hirtelen egyet sem látok. Ami kicsit furcsa. Ugyan nem sokszor jöttem még ide, de mindig tele volt nyüzsgő manókkal, bármilyen időpontban is érkeztem, és szinte rögtön ki is akartak szolgálni. Vajon hogy-hogy most egy sincs itt? Valami más fontosabb dolguk lenne? - Semmi baj, nem haragszom. - mondom elmosolyodva. De a következő szavaira kissé összeszűkül a szemem. Aztán egyre komolyabb, sőt ijedtebb arcot vágok. Vámpír? - Az a valami tegnap megharapott? Véreztél is? - teszem fel az első kérdéseket, amik eszembe jutnak. A manók talán azért nincsenek itt, mert megérezték volna, hogy olyasmin megy át, amin nem tudnak segíteni? Ha igaz a gyanúja, akkor nem húsleves kell neki. Ó Merlinre, ez igazán szörnyű helyzet. - És a fiú, ő jól van? Esetleg ő látott valamit, hogy ki, vagy mi volt az, ami megtámadott? Az talán segítene kideríteni, hogy pontosan mi a bajod. - igen, minden apró információra szükség van. - Viszont, ha igaz a gyanú, és tényleg vámpír volt, akkor segítséget kell kérned. Valaki tapasztaltabbtól. Én tudok néhány dolgot róluk, de közel sem eleget, hogy segíteni tudjak rajtad. - vallom be végül. Romániában több vámpírral is találkoztam. De más az, mint amikor valaki ténylegesen a semmiből azzá válik. Ilyesmire az ember nem készül fel. Nem lehet. Ez pedig elég szörnyű.
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
Rémes érzés, hogy én aki mindig is imádtam főzni, szeretem az ízeket, most valahogy semmit sem kívánok és semmit sem érzek úgy, hogy jóízűen megtudnám enni, pedig határozottan éhes vagyok. Sőt rettenetesen éhes! Mégis csak időnként a hűtőre pillantok és... semmi! Kifejezetten ellenséges se szoktam lenni másokkal, de most egyszerűen képtelen vagyok kedves lenni ezzel a lánnyal, pedig ő nyitottan és érdeklődőn viszonyul hozzám. Tudom én valahol belül, hogy nem szép tőlem, hogy még anevemet se árultam el, de ez most igen kritikus állapot, és bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok másképp viselkedni. - Nem, biztosan elmúlik majd hamarosan. - rázom meg a fejemet, ami persze nem a legjobb ötlet, mert a hirtelen mozdulatok most nem különösebben tesznek jót. Kimondottna szédítő a fejrázás, úgyhogy ezt sem kellene többet gyakorolnom, ahogyan az is jó, hogy most kicsit halkabban beszél a szőkeség. - Húsleves... nem is tudom. Azt most nem hiszem, hogy találnék itt hirtelen. - nézek körbe. A hűtőben nincs hirtelen az tuti, a manók pedig amilyen állapotban vagyok azóta még nem bukkantak fel, hogy bejöttem ide. Szerintem nem nagyon mernek packázni velem, ami végül is érhető, szegény lányra is eléggé ráförmedtem, hogy mennyire hangos, pedig jó eséllyel teljesen normál és átlagos hangerővel szólalt meg, nem kiabált, meg semmi. - Ne haragudj az előbbiért... Nimhue vagyok és imádom az ízeket, de olyan furcsa ez most. Tegnap keződött és attól félek... - indul meg a szóáradat, de aztán mégis elharapom a mondatot, mert olyan rettenetesen nehéz kimondani ezt. Ha kimondom, akkor valóságosabbá válik és minden jel arra utal, hogy erről lehet szó. - Tegnap majdnem meghaltam, valami... megtámadott és ha nincs az a fiú, Arthur... Elvonszolt a tóhoz, a víz segített, de azóta is olyan furcsa minden. Ha... ha ami megtámadott egy vámpír volt, akkor... akkor én... - a kezeimbe temetem az arcomat. Most, hogy kimondtam mindezt minden jel erre utal. Minden úgy fest, hogy ezt jelzi. Az éhség, de hogy még sem kell semmi, a támadás, a sok vér, a sérülésem a nyakamon, a fény, ami zavar. Pedig olyan jól alakult minden, kibékültünk Lanceszel, itt marad az iskolában, de most mégis itt ez az újabb zűr. A bátyám meghalt, még mindig nem voltam képes beszélni erről Spencerrel, hogy én végignéztem az egészet és nem segítettem. Most hogy álljak elé? Nem elég mindez, még vámpír is lettem? Nem akarom, nem lehet... egyszerűen nem lehet igaz!
Van, hogy nem akarjuk elfogadni a tényeket. Hogyan is fogadhatnám el azt, hogy az apám egy szörnyeteg a szó minden értelmében. Egyedül a külvilág számára tartja fenn a tökéletesség látszatát. Senki és semmi nem utalhat arra, hogy a legkisebb gond is lenne a családunk környékén. Gyerekkoromban bálványoztam a sárkányok iránti elhivatottságát, a szakmai tudását, ami valóban lenyűgöző, és ezt szívesen adja át a fiatalabb nemzetékeknek azért cserébe, hogy bálványozzák. De be kellett látnom, hogy ez édes kevés. Nem tudtam elfogadni a kényszerházasságot. Talán túl naiv és álmodozó vagyok, de ha és amikor igent mondok valakinek, azt önszántamból akarom megtenni, mert szerelmes vagyok belé, és tudom, hogy ő az akivel le akarom élni az életem. Nem pedig egy anyagias üzlet cseretárgyaként szerepelni. Olyan nagy bűn volna ez? Vagy hogyan fogadhatnám el, hogy most miattam, és ez miatt a vágyam miatt a nővérem halott. Vagy hogy a kisebb testvéreim érdekében menedék jogot kellett kérvényeznem az apám és az emberei elöl a Minisztériumban Mr. Rosemberg kedvesen fogadott, és azt mondta mindent megtesz a helyzet békés elrendezése érdekében. De én még mindig félek, hogy ez kevés lesz. Vagy hogyan fogadjam el, hogy Peter miattam lett vérfarkas, és Hiro pedig apám fogja? Illyen tényeket nem lehet csak úgy könnyedén elfogadni. Nem lehet könnyen túl tenni magad rajtuk, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mintha mindez nem a te hibád volna. Pedig néha olyan jó lenne figyelmen kívül hagyni a tényeket. Egyszerű boldog életet élni. Olyat, amiről csak álmodozhattam kastélyba zárt hercegnőként. - Ne haragudj! - nézek rá kicsit bűnbánóan, ahogy rám szól, hogy halkabban. Persze reflexből nagyon lehalkítom a hangom, ahogy mellé ülök. De azért továbbra is igen aggódóan nézek rá. - Biztos ne kísérjelek fel a gyengélkedőre? Talán ott tudnának segíteni neked. A fejfájásodon is. - nagyon szeretnék segíteni, de lássuk be nem vagyok gyógyító. Fogalmam sincs mitől fájhat ennyire a feje, és érezheti ennyire élesnek a hangokat. De nem néz ki jól, ezt még én is látom. Így egyszerűen igyekszem együttérző arcot mutatni Nimhue felé. Igazából, azt sem bánnám, ha visszakérdezne a nevemre, nem venném zokon. Hiszen elég rossz állapotban van, így első ránézésre is. - Néha. Az anyukám szerint egy jó tyúkhúsleves minden nyavalyára gyógyszer. Mindig azt adott nekem és a testvéreimnek, amikor betegek voltunk. - mesélem el neki, hátha kedvet kap hozzá. Mármint a leveshez. Noha az talán neki is feltűnhet, hogy némi szomorúság átsuhan az arcomon az édesanyám, és a testvéreim említésére. Viszont Nimhue istápolásával végre legalább elterelhetem a figyelmemet a saját bajaimról. Mindig nagyon együttérző voltam ilyen téren. Akárcsak a nővérem.
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
Van, amikor az ember, sőt még a sellő is egyszerűen nem akarja elfogadni a nyilvánvaló tényeket, pedig sokkal könnyebb lenne utána. De mégis hogyan tehetném? Már így sem tudom, hogyan beszéljek a bátyámmal. Oda kellene állnom Spencer elé és elmondanom az igazat, arról hogy ott voltam, arról, hogy én láttam az egészet, hogy tudom mi történt és hogy sajnálom, hogy gyáva voltam és nem segítettem, de mégis hogyan tehetném? Erre most még azt is el kellene mondanom neki, hogy mi történt velem, hogy a húga mivé vált? Nem, sokkal könnyebb egyszerűen úgy tennem, mintha az egész meg se történt volna. Segítséget kérhetnék Lancetől is, de neki is épp elég baja van, az apja bármikor visszacitálhatja a Fekete tó mélyére, hogy már pedig ő legyen a király. Akkor hogy jövök én ahhoz, hogy a saját problémámmal terheljem. Könnyebb tudomást sem venni róla és úgy tenni, mintha semmi se történt volna és csak simán rosszul lennék. - Jajj kérlek, halkabban! - szólok rá magamhoz képest egészen élesen, ami hamar leesik és el is szégyellem magamat. Az ajtó nyitódására valahogy fel sem figyelek, viszont arra már igen, amikor megszólal és olyan élesnek tűnik a hangja, hogy szinte már elviselhetetlen. A fejem hasogat, de közben mindne hang és zaj kicsit élesebbnek tűnik, mint ahogyan normális lenne és ez csak még rosszabbá teszi a fejfájást is. - Bocs csak... nagyon fáj a fejem. - pillantok rá végül kicsit hátrafordulva, de aztán vissza is könyökölök az asztalra a vizem mellé. - Jól vagyok, talán valami bujkál bennem, de nem szoktam beteg lenni, úgyhogy majd biztosan elmúlik. Nimhue vagyok. - mutatkozom be végül én is, hiszen ő úgy kezdte, bár bevallom hirtelen már nem tudom, hogy mit is mondott. Annyira élesnek tűnt elsőre a hangja, hogy már az első szótól úgy csengett a fülem, hogy sejtelmem sincs, hogy mi volt a név, amit mondott. Nem akarok bunkónak tűnni, hogy még pluszban rá is kérdezzek, és hát csak ketten vagyunk itt, annyira nem nagy gond, ha nem tudom a nevét. - Tudod csak éhes vagyok, de valahogy nem jövök rá, hogy mi esne jól. Te voltál már így? Fura egy érzés. - merengek el a vizemet nézve, amiből már sikerült legalább pár kortyot leerőszakolnom a torkomon, de sajnos még több nem ment, pedig akkor legalább valami lenne, ami kitölti a gyomromat és hátha egy kicsit legalább jobb lenne, mint most.
Nem mondanám, hogy mostanában egyszerű az életem. Az egyetemre talán már úgy-ahogy sikerült beilleszkednem, és hát egy évvel ezelőtt még azt hittem ez lesz életem legnagyobb kihívása. Nyilván tévedtem. Mármint az egyetem nem könnyű, sokat kell tanulni, és bár kifejezetten rengeteget javult az elmúlt egy évben az angol tudásom, és az akcentusom is egyre kevesebbszer köszön vissza, de van ami nagyobb nehézségek elé állít. Például itt van a három kisebb testvérem. A fiúkkal nincs nagy baj, őket beírattam a Roxfortba. De a húgom még csak 8 éves. Neki állandó felügyelet kell, és én nem tudok folyton mellette lenni, hiszen tanulnom, és dolgoznom is kell, hogy valahogy eltartsam magunkat. Talán nem volt a legbölcsebb gondolat pont most megszöktetni őket apámtól. De lássuk be, ott sem maradhattak. Nem lett volna jó hatással rájuk. Csak őket is megfertőzte volna apám hataloméhsége, és megalomániája. Ilyen szempontból nem bánom, hogy Peterrel megszöktettük őket. Viszont az ár, amit a családunk fizetett túl nagy volt. A nővérem. Aki mindig vigyázott rám, már nincs többé. Most pedig nekem kell felelősséget vállalni helyette. Felnevelni a három kisebb testvérem. De legalább nem maradtam teljesen egyedül ezzel. Peter időnként beugrik ránézni a kölykökre, amiért igazán hálás vagyok. Daren lassan igazi példaképként kezeli. Az unokatestvérem, és a férje is sokat segítenek. Most náluk van a húgom. Ők vigyáznak rá, amikor én nem tudok. Nincs saját gyerekük, és talán a húgom kicsit közelebb hozza őket egymáshoz, talán a házasságuk egyszer túllépi a szimpla érdekből megtűrjük a másikat jellegen. Én csak egyetlen dolgot akartam az elején. Elkerülni ezt. Az érdekházasságot. Mégis majdnem önként sétáltam bele, amikor elloptuk azt a sárkánygömböt. Magam sem tudom mi ütött belém, hogy belementem egy ilyen meggondolatlan tervbe. Ráadásul Hiro is apám foglya azóta. Semmit sem hallottam a vámpírról, és ez aggaszt is. De kinek is mondhatnám el? Peternek, aki miatt amúgy is emészt a bűntudat? Hiszen én vagyok az oka. Miattam lett az, ami. Vérfarkas. Ha nem akar megmenteni apám testőreitől, ha nem jön velem. Csupa ha. Nem így kellett volna végződnie, de tenni ellene már nem tudok. Végül a bűntudatom, és a gondolataim a konyha felé vezetnek. Ezt a helyet is sikerült már felfedeznem. Egyszer azt hittem ez a klubhelyiség. Eléggé meglepődtem, amikor egy rakás házimanóval találtam szembe magam. Most viszont szándékkal csiklandozom meg azokat a körtéket a festményen. Talán jót fog tenni egy jó tea, és némi sütemény. Talán néhány percre elfeledteti a gondokat. Odabent viszont a konyhában hamar felfedezek egy lányt, aki nem néz ki túl jól. Elég sápatag. Mintha minden percben össze akarna esni. Egy pillanatig hezitálok, hogy megszólítsam-e, de végül is segítenem kell, ha tudok nemde? - Szia! Én Dorina vagyok. - mutatkozom be egy barátságosnak szánt mosollyal. - Te jól vagy? Ne kísérjelek el a gyengélkedőre? Vagy szóljak valakinek? - nézek rá némiképp aggódva, és lassan meg is feledkezem róla, hogy eredetileg miért jöttem ide. Nem akarok tolakodó vagy ilyesmi lenni, de láthatóan szegény nincs túl jó bőrben.
₪ Dallam ₪ ₪ "A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga." ₪
Két nap telt el azóta, hogy Arthur rámtalált és megmentett. Azóta se sikerült összefutnom a kissráccal, pedig tudom, hogy segítségre szorulna. Olyan rémesen nézett ki és amikor azt mondta, hogy egyáltalán nem is alszik szinte... Nincs ez így rendben és normális esetben mindent meg is tennék azért, hogy megtaláljam és beszéljek vele, hogy segítsek neki valahogy, de olyan érzésem van, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyan zavaros minden, olyan nagy éhes vagyok! Azért is jöttem le a konyhába késő délután, amikor még a vacsora idő távol van. Hiába eszem bármit azóta se ér sokat, mindig éhes maradok és olyan furcsán ízltelen és értelmetlennek tűnik maga az étel. Nem merek arra gondolni, ami miatt ez lehet, hiszen a Gyengélkedőn sem volt még egyértelmű, hogy mi történt. Valami megtámadott, ott azt mondtam, hogy bizonyára valamiféle farkas lehetett, ami kiugrott az erdőből. Szerencsére a víz gyógyított annyi a sebemen, hogy igazából már nem látszott rajta olyan mértékben a roncsolódás, mint ha egyből egy szakvatott gyógyító talált volna meg. Így persze nem merült fel az, ami valójában történt és az, amit még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni. Pedig ott vannak az egyértelmű tények, hogy óráról-órára zavar a fény, hogy bár éhes vagyok, de most itt a konyhában úgy érzem, hogy felfordul a gyomrom mindentől, aminek csak érzem az illatát. És ez a folyton gyötrő fáradtság! Még a naphosszat zuhany alatt ácsorgás se segít rajta semmit, aludni pedig vajmi keveset tudtam. - Egy kis víz... az nem árthat. - mondom mintegy csak úgy magamnak, mintha akkor tényleg úgy is lenne. Valószínűleg az eddigi átalakulást is csak a víz lassította, hiszen sellő vagyok, nem egy átlag ember. Sellő, akit a víz regenerál és a szervezetemben most olyan rendellenes dolgok mennek végbe, amit a víz próbál kompenzálni, de csak lassítani képes és azt sem a végtelenségig. Ezért a kínzó éhség, ezért a levertség, mert bár a testem küzd, de lassan feladja és enged a végbemenő változásnak.
Elmosolyodom, de azért mégis csak meglepetten. Őszintén szólva én ahhoz szoktam hozzá, hogy azt mondjam, amit az emberek hallani akarnak, már csak azért is, mert a legtöbben nem veszik jónéven, ha őszinte vagy. Jelen esetben más a helyzet, hiszen a nevem már a listán, tehát nincs okom rá, hogy bevágódjam. - Akkor fura figura vagy, mert a többség tényleg azt szereti, ha azt mondják neki, amit hallani akar. - még akkor is, ha azt ő is tudja, hogy nem igaz, de senki se szeret bizonytalan lenni és persze senki se szereti, ha a képébe vágják az igazságot csak úgy. Valahol egyébként ez totál érthető, de attól még nem mondom, hogy nem gáz, hiszen így folyton valami hazug képben ringatják magukat. Mi értelme? - Érdekes. Ezek szerint neked akár még bennfentes infóid is lehetnek, amiket tanácsokat adhatsz nekem? - kérdezek rá, bár a kérdés inkább költői, hiszen evidens, hogy tud nekem segíteni, csak az a kérdés, hogy vajon akar-e, vagy e miatt bajba kerülne-e. Nem fogom direkt faggatni, maximum ha úgy érzem, hogy tényleg szükségem van egy kis plusz segítségre, de ezt még addig bőven átgondolhatom. Azért tartom magamat annyira, hogy úgy gondoljam önmagamban is elég lehetek sok mindenre, de néha jobb azért a biztonság. - Oké, akkor jobb, ha komolyan rákészülök. Ha épp nem akarnak megölni és ráérsz, nem segítesz? Azt megteheted? - végülis ez még nem számít feltétlenül csalásnak, ha felkészít. Gondolom ő már sok mindent látott és tapasztalt, ha egyszer megbízták ezzel a feladattal, szóval miért ne lehetne megpróbálkoznom azzal, hogy egy kicsit okosítson ki, vagy adjon pár tanácsot a leendő tanáraim felé. Maximum nemet mond, de nem voltam sosem olyan típus, aki még kérdezni sem mer, csak mert esetleg nem kap olyan választ, amit várt. - Oké és kösz, hogy felírtál, meg... ne ölesd meg magad! - még kacsintok azért egyet, hiszen csak viccelek, de aztán hagyom lelépni. Én még megiszom a teámat és kicsit elmerengek ezen a beszélgetésen. Azt hiszem tényleg ideje lenne kezdenem valami komolyat az életemmel és komolyabban vennem... magamat is. Bár tény, hogy nem szeretek túlságosan komoly lenni, de akkor meg az apámnak lesz igaza, ami kimondottan rosszul érintene.
- Köszönöm, kedves tőled. Tudod sosem vártam el, hogy valaki képmutató módon azt mondja, amit szerinte hallani akarok. Ettől nem lesz önmaga. Ha kedvelek valakit, akkor nem azért teszem, mert meg akar nekem felelni. Engem is vagy elfogad valaki így, vagy nem. – Ez a Justice így megismerve még inkább nekem teremtett lány, legalábbis ami a barátkozást illeti, mert bár nyersebb, mint gondoltam, de a bájos mosoly mögött azért komoly őszinteség húzódik, nekem pedig valami ilyesmire van szükségem. Már sikerült felállnom a padlóról, de a babusgatást nem igénylem. Bátoríthat valaki, de nem vagyok porcelánbaba. Na jó, ha megborotválkozom, van azért egy kisfiús ábrázatom, valahol meg neki van igaza, a külsőm a fegyverem. Mint neki. - Amennyire én tudom, egyre nehezedő feladatok lesznek, az alapján szűkül majd a kör. – Ebből a szempontból belsősnek számítok, mert a menetét nagyjából ismerem is, de biztosan lesznek szubjektív megítélésű körök, na meg ha valaki a magatartása alapján kiesik, az később a tudásával úgysem tudott volna érvényesülni. Bár ennyi erővel már engem többször kirúghattak volna, lévén amikor nagyon le voltam csúszva, azt nem lehetett érdemi munkának nevezni. Talán előtte már sokat bizonyítottam, de a mostani kadétoknak ezen a nyolc héten múlik minden. Még az is, hogy egyszer valódi aurorok lesznek, vagy sem. - Nem az a cél, hogy sokan legyenek a kiválasztottak, hanem nagyjából mindenből jók legyenek, hiszen a tanulásra nincs idő. Tehát a született zsenikre, vagy ügyes polihisztorokra van szükség, akiknek még szerencséjük is van. Nagyjából ez a felállás. – Nem akarom őt elkeseríteni, de kb. harminckétszeres a túljelentkezés. És hát elég színes a felhozatal, a komolytalan jelentkezőkből sincsen hiány, de a vérbeli profi varázslók is tesznek egy próbát. Aurornak lenni még ezekben a vészterhes időkben is presztizst jelent. Eléggé elvigyorodom, ahogy mesél, érdekes, hogy metamorfmágusként mikre nem képes az ember, de azért az számomra plusz meglepő, hogy férfialakot is fel tud venni. Nyilván velem is megtette, de vajon tényleg a teste alakul át, vagy csak illúzió? Talán sosem tudom meg. – Én már az vagyok, a hetedik év végén megkaptam az alap végzettséget, az egyetem továbbképzés, hogy tiszt is lehessek. Ahogy mondod, próbálom a szüleim nevét továbbvinni, a hugaimtól mindezt nem várom. De most tényleg le kell ülnöm átgondolni. Köszi a beszélgetést, és a… vigaszt is. Jó volt veled nem csak szemezni. Remélem még megismételjük, de legkésőbb az akadémián látlak! – Intek búcsút, aztán összehajtva a pergament, amin már Justice neve is szerepel, elhagyom a konyhát.
- Na ugye! De mások ezt sose így gondolják, pedig te igazán tudod, hogy ha mindent megélsz, akkor csak beleroppansz. Izé... részvétem, vagy mi. - teszem végül legalább futólag hozzá, bár már eltelt pár hónap azóta, hogy a húga meghalt, de gondolom ez nem olyasmi, amit könnyen fel lehet dolgozni, vagy gyorsan és minden bizonnyal már egy csomóan mondtak neki hasonló részvétnyilvánítást, úgyhogy nem sokra megy vele, de mivel így illik... Nem mondom, hogy mindent tudok a családjáról, de végül is az a dolgom, hogy tudja dolgokat, mármint mindig is szerettem a pletykákat, a híreket, az egyik testvére pedig még a háztársam is, arról nem beszélve, hogy a McCainek elég ismert család a varázsvilágban. Az én apám inkább feltörekvő újgazdag, nem ismerik a nevünket, ők viszont azért mégis csak valakik. - Viszont veszélyes meló, szóval csak nem akar majd mindenki oda menni, főleg hogy az újságok hány aurorról írtak már, akik a Szent Mungóban vegetálnak. Meg aztán gondolom majd elég sokan kihullanak az Akadémián is. Biztos nem engednek akárkit a Minisztériumba hivatásosnak. - legalábbis, ha én döntenék ebben, akkor tuti, hogy egyrészt megszűrném az embereket, másrészt nagyon komoly elméleti és gyakorlati oktatás után kemény vizsgák lennének, amik után nem maradnának sokan bent azon a bizonyos rostán. Aztán persze nem tudom, hogy jelenleg mennyire van nagy szükség emberekre, de biztosan azért átgondolják normálisan, hogy mit csinálnak azok a bizonyos fejesek. - Huszonöt? Merlin szakállára, az nagyon kevés! - azért itt kissé leesik az állam, mert hát na, nem gondoltam, hogy ennyire sokan jelentkeztek és hogy ennyire erős lesz a rosta. Nem mondom, hogy e miatt már egyből úgy gondolom nekem úgy se sikerül, mert nem arról vagyok híres, hogy gond lenne az önbizalmammal, de talán egy egész kicsit mégis csak aggódom, ha nem is mutatom ki. - Hm... legextrémebb. Egyszer belebújtam Friccs bőrébe és még a macskája se ismert fel elsőre, az elég jó volt! És pár hete belógtam a Magányos Remetébe, csak úgy kíváncsiságból. Akkor nem konkrétan valakit másoltam, inkább... ötvöztem embereket. Elég jó kísérlet volt. - igen határozottan tetszett. Egybegyúrtam az iskolai tanáraink közül néhányakat, persze az idősebbeket, egy kis Bimba, McGalagonnyal, meg ilyenek. Elég menő lett, annyi szent és senki se szúrta ki, hogy nem vagyok hatvan pluszos. - Amúgy te miért akarsz auror lenni? Mármint oké a szüleid, de ha jól tudom a testvéreid közül senki se tört ilyen babérokra. - ami valahol érthető, hiszen mindkét szülőjüket megölték, úgyhogy elég rendesen elintézték a családot.
//
// 
//
