Christopher & Annabelle - Vár a végzet!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-04-03, 13:48

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Én nem érzem magam ennyire nyálasnak, vagy megalkuvónak, én tényleg rendben vagyok a családommal és nem érzem tehernek, hogy jófej legyek akárkivel. Nyílt vagyok, közlékeny, de nem azért, mert tojáshéjon járkálok és senkit se akarok megbántani, hanem csak azért, mert… ez vagyok én. Láttam már nálam naivabbat, legalább is én szeretném így hinni.
- Naná, hogy van, fiatal vagy és csini. Ilyen ez a Graves vér. - vigyorodom el egy kicsit, kihúzva magamat. Pedig aztán nem vagyok egy átlagos szépfiú széles, férfias állkapoccsal meg nagy barna kiskutyaszemmel, amit annyira sokan csípnek. Mondjuk én se panaszkodhatok, amit elveszítek a konkrét kinézetemmel, azt visszaszedem a stílusommal. Meg hát, attól még, hogy nem vagyok tucat pasas, ronda se. Szerintem, amennyire megbámulom a tükörképemet reggelente.
Felállok, elkísérem a kijáratig, miközben megbeszéljük a következő találkozót. Persze semmi elképesztően konkrét, de hát pontosan tudja akármelyik újságból, hogy meddig vagyunk a városban, hogy mikor vannak a meccseink, azon kívül tőlem aztán bármikor betoppanhat, még ha edzés van, akkor is. Nem csak azért, mert nem veszem olyan eszméletlen komolyan, hanem azért is, mert akármennyire veszem úgy, a család mindig fontosabb. Klisésen hangzik, de ez van.
- Szép estét, örülök, hogy végre találkoztunk, Annabelle néni. - szúrok picit oda játékosan, hiszen az a pár év, ami közöttünk van egyáltalán nem elég ahhoz, hogy lenénizzem, hiába a nagynéném. Másnap tuti el is pletykálom a csajoknak, hogy na kivel találkoztam... Bár itt lenne Amy, annyira meg akarta ismerni a családunk kicsit elfelejtett ágát. Minden esetre tényleg komolyan mondtam, hogy látni akarom a lelátón, és egészen biztos, hogy ha alkalmam lesz arra, hogy pásztázzam a tömeget, keresni fogom a szőke üstököt abban reménykedve, hogy a nem is olyan távoli rokon arcára leljek benne. Persze arról mit sem tudok még, hogy másik szőkét fogok kiszúrni a harmadik meccsen…

// Köszönöm szépen a játékot, remélem hamarosan jön a következő fejezetük. * - * Mondjuk menő lenne eltűnni a VMS utolsó fordulójáról, már ha eljutunk odáig... //

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-03-25, 09:51

Christopher & Annabelle

Ez a végtelenül pozitív életszemlélet és persze a folyamatos evickélés, hogy ne bántsunk meg senkit iszonyú idegen számomra, de ezúttal jó képet kell vágnom hozzá, ezért is a mosoly, amivel lassan zárom a témát. Család, nem család... nem is hiszem, hogy az ilyesmi nekem való lenne, valahogy nem is mozgatott meg még sosem.
- Végül is még van időm eldönteni, hogy egyáltalán vágyom-e effélékre. -jegyzem meg végül. Nem volt előttem olyan családmodell, mint előtte, ez is benne van, hogy nem is feltétlenül vágyom rá, hogy hasonló életet éljek. Egyébként se nagyon férne bele a munkámba, az életembe, a jövőbeli terveimbe egy baba, aki évekig nem szakad el tőlem. Nincs nekem ilyesmire időm és türelmem se lenne az anyasághoz. Egyszerűen ezt nem nekem találták ki.
- Oh hát persze reméljük úgy is meg tudjuk oldani, bár sajnálatos módon az én időbeosztásom kissé rapszodikus, de majd meglátjuk. - oh hát természetesen úgysem fogom tudni megoldani, hogy mind ráérjünk. Villámlátogatás lesz a következő is maximum, amire nem lehet felkészülni és amit nem lehet előre leegyeztetni. Eszem ágában sincs még Chris mellett számomra két vadidegen és jó eséllyel bicskanyitogató stílusú lánnyal is foglalkozni, beszélgetni. Bőven elég nekem egy jótét lélek, akivel kedvesnek kell lenni.
- Mindenképpen! Addigra szabaddá teszem magamat és sok sikert! - egy kis borravalóval azért az asztalra teszek némi fizetséget, amiért foglaltuk a helyet és azért ittam én is egy kólát, mert még sem tolerálták volna, ha csak itt beszélgetünk, aztán állok csak fel. Nem vagyok az az ölelgetős típus, ezúttal meg kellene erőltetnem magamat? Nem, ez így magamtól nem jön. - Hát akkor, vigyázz magadra Christopher! - ezt már valahol a recepció környékén mondom, mert addig még elkísérem a srácot, onnan megy ő valószínűleg felfelé, én pedig a kijáratot célzom meg. Hm... érdekes menet lesz ez az egész, hiszen a szöszi igen naiv, de erős szálak fűzik a családjához. Nem könnyű feladat mindezt valami módon elvágni, vagy megbontani.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-03-21, 09:52

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Nagyon lelkes, de kevésbé okos szemeket meresztek rá érdeklődve, hiszen nem mindennap hallja az ember, hogy egy mitológikus tárgy bukkant elő, ráadásul a nagynénje által. Egy kis büszkeség, egy kis lelkesség dübörög bennem, hogy na, lehet, hogy nekem közöm nincs ehhez az egészhez, de a vér nem válik vízzé, az ő sikere a mi sikerünk is. Legalább is én mindig így éreztem, amikor Lizzy győztesen került ki egy meccsről, vagy Gilly a táncával koppantotta a bírák állát a földre. Egy család vagyunk, és a büszkeség összetart minket.
- Sajnálom. Talán egyszer találsz egy épp olyan világjárót, mint amilyen te vagy, és megjelenik az a kis esély. Mármint, már ha fontos neked, mert ha nem, én azzal is totál okés vagyok, nem tolok én semmit a válladra, isten ments. - kezdek a végén visszakozni, mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy lesajnálom amiatt, mert neki nincsen meg a klasszikus családmodell, ami nekünk. Apa, anya, tesók, uncsitesók, együtt egészségben, boldogságban. De ha neki nem ez kell, hát oké, tök király lehet az élet anélkül is, a lényeg, hogy boldoggá tegye.
- Máris? - kapom fel a fejemet, mintha valami álomból ébrednék. Függtem a szavain, na. - Hát jó, de legközelebb Lizzy-t és Gilly-t is előkerítem, hiszen a növéred lányai, biztos szeretnének találkozni veled, igazán szuper csajok, eskü. - reklámozom kicsit a lányokat, de nem túlzok. Persze, meg van a maguk stílusa, Lizzy kicsit beképzelt - még is csak egy szupersztár! - , Gilly pedig néha átmegy dömperbe és mindenkit letarol. De akkor is. Olyan kötelék van közöttünk, ami nem minden családban fordul elő, és jó lenne, ha ezt Annabelle is látná, ha érezné, hogy a részese lehetne. Mert én tök pozitív vagyok, szerintem az lehetne. Ha a szülőkkel nem is találja meg a hangot, de mi akkor is itt vagyunk, én már nagykorú vagyok, a csajok is ahhoz közelítenek, tudunk dönteni arról, hogy akarunk-e találkozni vele, vagy sem. És én akarok.
- A családra mindig találok időt. Remélem látlak majd a lelátón! - teszem hozzá, egy milliódolláros mosolyt villantva, amit általában a kamerának és a fanoknak tartogatok. Na nem mintha nekem korábban egy hadseregnyi fanom lett volna, hiszen a lányokkal ellentétben én sosem versenyeztem a győzelemért, a futás az egyetlen sport, amit űzök, de azt se úgy, hogy a lelátón dobálják be nekem a bugyit a lányok, csak úgy… diszkréten, ahogy a Tiltott Rengeteget is csak úgy diszkréten látogatgatom.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-03-08, 10:28

Christopher & Annabelle

Csak csendben hümmögök. A vélák alattomos népség, sokuk kihasználja, hogy mire képes és persze ezt az egészet csak azért ejtem most el, hogy Chris tisztában legyen vele és mindig nagyobb kíváncsisággal fordul az ember a felé, akitől fontos információkat kapott, mint a felé, akitől nem, tehát bizalmat is építek, ami jelenleg igen fontos, hiszen végülis ezért vagyok itt.
- Igen és azon túl, hogy végtelen a gombolyag, ami sosem fogy el és ezáltal utat mutat egy szerteágazó labirintusban, bátorsággal és szerencsével is ruházza fel azt, akinek a tulajdonában van. - na igen, nem lett volna elég egy gombolyag ahhoz, hogy ki lehessen jutni egy akkora labirintusból. Önmagában az lássuk be igen kevés, ahhoz azért kell a furfang és jócskán a szerencse, no meg bátorság, hogy az ember egyáltalán bemerészkedjen. Nem feltétlenül elég ahhoz a szerelem, amire fogták, vagy fogni vélték.
- Oh, nem mondanám magamat olyan megállapodós típusnak. Tudod, ha az ember sokat utazik, akkor ez eleve nagyobb kihívás és nem is vagyok benne biztos, hogy illene hozzám. Ha pedig azt nézem milyen a családom... - félmosollyal vonom meg a vállamat. Lássuk be, talán az ő oldaláról ez nem ilyen, na de én nem ebben a szeretetteljes családi légkörben nőttem fel és nevelkedtem, ami arra ösztönözne, hogy én is ilyet akarjak.
- Viszont, azt hiszem lassan távoznom kell, de mindenképpen találkozhatnánk még. Jó néhány napig itt leszek még a városban. Persze, ha a sok edzés mellett, egy kis családi diskurzusra is akad időd. - nem, egy szóval sem említem a rokonság többi részét és az biztos, hogy úgy fogom intézni velük ne kelljen kapcsolatba kerülnöm. Fiatal lánykák fecsegése... nem az én világom, nagyon nem.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-03-04, 10:34

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Naná, hogy nem ismerem, hiszen nem az a lepacsizós fajta, még soha nem beszéltünk privátban semmiről konkrétan. Azt tudom, hogy ki van pattintva, játssza a mogorva keményfiút és a vérprofit, és nagyon fontos neki a győzelem. Oszt ennyi. Az emberismeretem itt meg is áll. Meg aztán nem is törtem magam, hogy megismerjem, itt vannak az uncsihugaim, Gilly körül legyeskedő kölyök, Sidney, a szexi veszélyes franciák, ennyivel be is telt a naptáram. Ja, meg néha a versenyre is készülök, na.
- Amerikában nem olyan gyakori jelenségek, szóval még sose volt dolgom velük, de hát azt meg kell vallani, hogy mindegyik dögös, úgy, ahogy van. - vallom be lazán, hiszen ez az igazság. Annabelle konkrétan többet tud a versenyről, meg a hátteréről, mint én magam, na itt látszik, hogy mennyire veszem komolyan és mennyire veszem egy családi nyaralásnak a dolgot. Jó, versenyezni igazából szeretek, mert vicces cucc, meg hát jó érzés megnyerni valamit - mondjuk eddig csak a riszálás ment, de az nagyon! Arra még büszke is vagyok.
- Hosszú barna… Lizzyék szöszik, Gina vörös, Morcica fekete, szóóóval. Hű, az Sidney az egyik CSK-nk. És tényleg nem mesélte. Mekkora gáz. - húzom el a számat egy pillanatra, bár az edző lép egy lépcsőfokot fel a szememben, hiszen ezek szerint megvédte Sidney-t és bevállalta még azt is, hogy eltöri a csávó karját. Kemény, mondjuk sejtettem, hogy ha egyszer beindul, akkor nem ejnye-bejnyézik, hanem inkább csontot ropogtat.
- Ariadné fonala? Az a minotauruszos nem? És mi volt a képessége? - döntöm előre a fejemet, amit a tenyerembe támasztottam az asztalra könyökölve. Alapjáraton az európai mitológia… na jó, semmilyen mitológia nem az erősségem, de hát ebben van egy minotaurusz, egy varázslény - mondjuk igazából azt hiszem egy sima ember elátkozva, vagy ilyesmi, de mindegy.
Komolyan kéne vennem a versenyt, vágesz, de igazából olyan mélyen még a második-harmadik felszólításra se ülteti el bennem, hogy na készüljek és féltsem az életem. Egyszerűen annyira hozzá vagyok szokva a varázsvilághoz, hogy mindent meg lehet gyógyítani, és a mágia határtalan, és már annyi varázslény szedett szét, és még mindig itt vagyok, hogy… hát, kicsit talán önteltté és meggondolatlanná tesz.
- Áh, nem horgonyoztam le senki mellett, jó, néhány véla megmozgat, de ha ennyire balhésak, ráadásul csak amiatt tennék a szépet, hogy szétcsesszék a versenyt, akkor őket is passzolom. - válaszolom kicsit vállvonással, ezúttal kihúzva magamat, és abbahagyva a könyökölést. Nem vagyok nem-specifikus, hogy fiú, vagy lány érdekelt, így gondolhat amire csak akar. Fogalmam sincsen arról, hogy a dédnagyapámnak milyen beállítottsága volt, azt se tudom ki az, még a nevét se mondta soha apám, a nagyapámnál meg is állt a családfa, de ezt sose furcsálltam, hiszen még a nagyapámról se nagyon akart beszélni, nem hogy az ő apjáról. És nem is firtattam, elég nagy a családunk, az élő családunk, nem kerestem az ősöket, nem úgy, mint Amy.
- És neked? Nem látok gyűrűt, nincsen párod, porontyod, egy eldugott uncsitesóm? - kérdezek vissza, egy kis mosollyal. Az élők számítanak igazán, ha lenne még egy uncsitesóm, annak mondjuk örülnék.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-02-21, 10:38

Christopher & Annabelle

Naiv fiú, úgy fest az edzőjét nem ismeri eléggé, vagy azt, hogy egy férfit mennyire befolyásolhat egy ilyen pletyka. Egy férfit... bár róla még közelről se mondhatnánk, hogy az, így talán e miatt se csoda, hogy nem érti az okokat és a következményeket.
- Én nem ismerem olyan jól, de ahogyan futólag láttam az edzőtök eléggé... kemény alak, aki biztosan nem veszi jó néven a kritikát, a pletykát és hogy milyen volt évekkel ezelőtt arról nem sokat tudok, de azt olvastam azon a versenyen még az edzésekre se járt be, csak a versenyeken jelent meg, azon kívül az erdőben húzta meg magát a környéken. Tudod a franciák... inkább a vélák ingen erősen ki tudják forgatni az embert önmagából. - talán intés is ez, hiszen ki tudja, ha esetleg a francia csapat mégis csak veszélyes ellenfélnek gondolja őket, akkor igenis számolhatnak azzal, hogy lehet itt még valami, bár ha jól sejtem Chrisben fel se nagyon merülne olyasmi, hogy a versenyen kívül bárki próbálkozna mondjuk úgy nem túl korrekt lépésekkel.
- A bárban úgy hallottam volt is már egy összetűzés, de ha jól sejtem neked nem meséltek róla. Az a hosszú barna hajú lány... kikezdett vele az egyik francia, az edzőtöknek hála végül törött karral cipelték ki. - vonom meg a vállamat, mintha ez csak valami apróság lenne és végül is a varázsvilágban az is. Viszonylag könnyen gyógyítható, de jó eséllyel ha amit szándékozott a véla fickó tenni a kis barnával megtörténik akkor a lelki sérülés már jóval nehezebben lett volna helyrehozható.
- Tényleg elég... _frankó_ munka is. - még ha a szó nekem valahogy nehezen jön is a számra. A kérdésen azért picit elgondolkodom, hiszen sok mindent kutattam már fel és ami a leginkább kellene egyelőre még mindig nincs meg, de.. nem szokásom feladni. - Talán... Ariadné fonala volt. Nehéz is volt megtalálni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire erős varázstárgy és hogy nem csupán egy fonalgombolyag. - no igen még mindig van, amiről azt hisszük sokat tudunk, majd kiderül, hogy még sem annyira. Néha még engem is érhetnek meglepetések.
- Azért ez annál komolyabb verseny. Volt már az elmúlt években néhány igen komoly sérülés is, de remélhetőleg ebben az évben nem lesz. És... van is olyan lány, aki tetszik? - bár sosem volt nyilvános, de valahogy mindig is olyan érzésem volt, hogy a nagyapám... hogy is mondjam nem igazán a nők iránt vonzódik. Vajon ez valami örökletes dolog lehet, ha már Christopher a kiköpött mása?

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-02-05, 12:48

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

A kék szemeim hatalmasra kerekednek, amikor meghallom, hogy mit híresztel a francia nő az edzőnkről, de főleg azért, ami utána jön, hiszen engem ez se állítana meg.
- De mi a halálért esne ki a versenyből azért, mert impotens? Vagy úgy gondolták, hogy magától elmenekül, mert elhiszik, hogy megártott neki a sok koksz? - kérdezek vissza, mert ha rólam terjesztenének ilyet, akkor az szerintem semmiben se befolyásolna engem. Persze, mondom ezt most, aztán ha benne lennék a dologban lehet máshogy élném meg. De a mostani fejemmel úgy érzem, hogy leszarnám, ha összesutyorognának és nevetnének, hiszen a csapattársaim tuti nem vennék be ezt az egészet, ha meg igen, na puff, egészségügyi probléma ez, semmi más, nincs mit szégyellni.
- Egy bazinagy kastély az egész, hatalmas tóval sellőkkel meg kákalagokkal, meg parkkal, meg szörnyekkel hemzsegő Tiltott Rengeteggel. Elég király. - mesélem néhány szóban, de érződik, hogy az egész helyből nekem csak az állatok ragadtak meg igazán és persze a nem annyira tiltott rengeteg. Próbáljanak csak meg eltiltani egy egyetemista bestiamester szakost attól a kincsesbányától…
- Ejha. - szalad ki belőlem az elismerés, ahogy rátér arra, hogy mivel foglalkozik és mit is keres a környéken. - Azért ez elég frankón hangzik. Mi volt eddig a leghíresebb dolog, amit felkutattál? Vagy nem ilyen konkrétan a piramisokat pakolod ki, hanem azt keresed fel, akinek a tulajdonában van, hogy a kliensed megvehesse? - dőlnek a kérdések és kezdem el átterelni a beszélgetést rá, hiszen annyira keveset tudok róla, hiába a rokonom. Szeretnék többet tudni, és ha jó dolgokat mesél, akkor akár tovább is adhatom a szüleimnek és elkezdhetem őket puhítani, hogy ne legyen már ekkora feszkó közöttük.
- Van néhány elég elszánt lány a csapatban, többek között Lizzy is, de annyira utolsó pillanatban lettünk összekaparva, hogy azért nem dől bennem össze a világ, ha nem sikerül nyernünk. Így is nagy kaland ez az egész, meg izgalmasak a feladatok, végül is. Kicsit olyan nekem, mint egy családi vakáció akadálypályákkal. - nevetek fel kicsit, látszik, hogy nem veszem véresen komolyan ezt az egészet. Nem hiszem, hogy rajtam múlna majd a végkifejlet, nem is versenyzik mindig mindenki minden számban, remélhetőleg edző’bának van annyi esze, hogy nem valami tőlem totál idegenbe rak be, aztán ha futni kell vagy sárkányt lovagolni, akkor meg kispadra küld. Aztán ha így van, akkor majd csendben fogom a fejemet, hogy miért nem akar nyerni.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-01-25, 15:10

Christopher & Annabelle

Nem erősködöm mindenáron, de azért lássuk be, hogy tény és való a szülei nem emelték fel a hátsójukat, pedig az apánk már épp elég öreg. Könnyen lehet, hogy miután a szülei, azért mégis csak ad nekik egy masszívabb glóriát, akkor is, ha netán nem érdemlik meg, de egyébként is ez a családi nyáltól csepegő dolog engem komolyabban egyébkén sem hat meg. Élem az életemet és nem érzem úgy ,hogy a család olyan nagyon hiányozna belőle, maximum Chris, de ő is jó okkal. Rendes srácnak tűnik egyébként, de tényleg és igen, a rokonom, de lássuk be a nagyapám sokkal-sokkal fontosabb személy nála.
- Állítólag a nő olyasmit terjeszt róla, hogy impotens. Persze az újságok lehozták, viszont azt is mesélték, hogy valószínűbb, hogy így akarták kivonni a versenyből, aminek csak annyi lett az eredménye, hogy a csapata újfent második lett, mert csak a versenyekre ment, az edzésekre és úgy általában a verseny területére se merte betenni a lábát. A vélák igen veszélyesek tudnak lenni. - ezzel én magam is tisztában vagyok. Ha szembe jönne egy tisztavérű, valószínűleg előbb fordítanék neki hátat, vagy állítanék valami fájdalmasan éles tárgyat a mellkasába, mint hogy a bűvkörébe vonjon, mert onnan igen nehéz menekülni. Ha innen nézzük, elismerésre méltó, hogy az edzőjüknek egyáltalán sikerült.
- Így már minden világos és egyébként is, ha minden igaz, akkor a Roxfortnál nincsenek jobb iskolák, bár persze minden intézmény igyekszik a saját hírnevét erősíteni, de... - egy félmosollyal vonom meg a vállamat. Én nem a Roxfortba jártam, de ennek ellenére is úgy vélem, hogy oka van ennek az információnak és hát lássuk be bár a nagyapám ősi ellensége az igazgató, de mindezek ellenére mindig is valahogy elismerés csengett a hangjában ,amikor róla beszélt, ez pedig azért nála nem gyakori.
- Ereklyéket kutatok fel leginkább. Különlegességeket, főleg olyanoknak, akik megbíznak ezzel, úgyhogy elég gyakran járom a világot, minden szegletét. Most épp itt volt dolgom, így sodort épp erre a szél. - válaszolok és végül is így is van. A munkám tényleg ez, az más kérdés, hogy jelen esetben ő az, aki miatt jöttem ő az a különlegesség, akit fel kellett kutatnom, bár ez utóbbi igazából nem volt kifejezetten nehéz feladat. - És hogy érzed? Győzhettek? Nem sok esélyt adnak az angol válogatottnak, legalábbis az újságok. - és persze igazán a szóbeszéd sem.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-01-21, 10:43

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Naiv lennék? Lehet. De ez azért van, mert az életemben még sosem kaptam olyan nagy pofonokat, amik óvatossá tettek volna. Főleg a családomtól nem, és az, hogy ez a nő nagynéném nekem elég ahhoz, hogy bízzak benne. Persze lehetne imposztor, de annyira ismerős az arca, hogy ez fel sem merül bennem.
- Uh. - nyögöm ki arra, hogy ki tudja, hogy a szüleim a betegágyához elmennének-e. Én ott akarnék lenni apám mellett, el akarnék búcsúzni, de az ő viszonyuk… Más. De még így is szeretném látni a nagyapámat, úgy, hogy alig tudok róla valamit. Legszívesebben mindenkit elvinnék magammal, Gilly és Lizzy biztosan eljönne, hiszen nekik is a nagyapjuk.
Érdeklődve hallgatom, hogy mi az álláspontja a csalásról, bár nem nagyon füllik hozzá a fogam, de azért kemény dió, hogy mit szabad, ha pontosan tudjuk, hogy a versenytársak átlépik a szabályokat.
- Ú, mit hallottál még a franciákról és az edzőről? Az egyik nő azt hiszem az exe, de nyilván az edző bá’ nem igazán mesél erről nekünk semmit. - kérdezek rá, mintha Annabelle azért lenne itt, hogy egy titkos tanácsadóm lenne, pedig aztán lehet, hogy nem is akar erről beszélni egyáltalán. Persze ha így van, akkor annyiban hagyom és csak egyszerűen megfogadom azt, amit eddig elmondott nekem. Mert hát, jószándékkal mondta, ebben biztos vagyok.
Kicsit összevonom a szemöldököm, amikor arra céloz, hogy biztosan én is a szüleimtől menekültem el és azért vagyok a világ másik felén. Kicsit megingatom a fejem, mielőtt válaszolnék.
- Nem, nálam nem erről van szó. Azért jöttünk el a Roxfortba, hogy Amy kiszakadjon abból a környezetből, mert… Ez nem egy szép történet. Amy legjobb barátnőjét meggyilkolta a pasija, legalább is minden jel erre mutat és ebbe egy kicsit… Beleroppant. Kellett neki egy esély, hogy újra kezdje itt az életét, én pedig szívesen jöttem vele, mert a kontinens varázslényei egészen mások és azokkal szeretnék foglalkozni a jövőben, meg amúgy is, a húgom, ha ez kell neki a gyógyuláshoz, akkor mellette állok. - mesélem neki nyíltan, ebben nincsen semmi titok, bár az tény, hogy az ikerhúgomnak ez nagyon kellemetlen téma, de nem hiszem, hogy olyan érzéketlen lenne, hogy beállítana hozzá csak úgy feltépni a sebeket. Senki nem csinál ilyesmit.
- Aztán persze fél évvel később mindenki jött, Gilly és Lizzy is, bár ők félig angolok is, szóval nekik nem volt olyan hatalmas váltás ez az egész. - teszem hozzá, miközben a pillantásaim elszaladnak a bárpult felé, de aztán újra a nőre fókuszálok vissza.
- És te? Mit jelent, hogy éppen itt jártál, mi dolgod volt Fokvárosban? Meg úgy egyáltalán, mivel foglalkozol? - érdeklődöm, továbbra is a tenyerembe támasztva a fejemet.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2019-01-15, 08:31

Christopher & Annabelle

Naiv, oh hogy mennyire naiv a fiú. Tényleg azt hiszi, hogy azért mert az apjuk beteg majd egyből moccannak is? Öreg már, épp elég ideje öreg ahhoz, hogy ha akartak volna tőle bármit is akkor megteszik, de nem tették, akkor pedig pontosan miről is beszélünk? De ezt persze újfent nem mondhatom ki így nyíltan és igazából nem is járnék jól akkor, ha megtenném, hiszen nem lenne olyan hasznos, ha hirtelen nagy családi béke lenne. Nincs igazán kedvem jó képet vágni mindenhez és mindenkihez és a végén az apám még másnak is kikotyogná a nagy családi titkot, ami pedig úgyszintén nem lenne hasznos.
- Erre nem tudom a választ Chris. A nagyapád beteg és nagyon öreg már, eddig is sejthették, hogy sok ideje már nincs hátra. - végül csak finoman mondom ki az egyébként ennél jóval drasztikusabb véleményemet. A végén még a kölyök elkotyog otthon mindent, bár kétlem, hogy hirtelen a szülei megenyhülnének és akár az apánkra, akár rám kíváncsiak lennének. Sokkal makacsabb fajta vagyunk mi, bármennyire is lazának és jó fejnek gondolja sz apját, még is csak ott van benne is az a vér, ami bennem.
- Ha mások is teszik... ha ti nem akkor nagy lesz a hátrányotok és ha jól hallottam igen sokan fújnak az edzőtökre is, ami szintén nem nagy előny. Úgy tudom főképp a franciák hajlamosak mindenféléket tenni... a pályán kívül is. Légy velük nagyon óvatos. - na igen tudok egy s mást, hiszen utána néztem, ha már ide jövök és akadnak bőven itt aljas és alávaló húzások, amikre egy ilyen naiv kölyök nem is gondolna. Egy ilyen volumenű verseny soha sem csak a pályán zajlik, annál ez sokkal-sokkal komolyabb, de nem csoda, hogy ő ezzel nincs tisztában.
- Oh, semmi baj, én ezt már elfogadtam és talán nem is illenék egy ilyen boldog családi kerti partiba. Tudod... nagyon mások vagyunk édesapáddal és nagyon másként is látjuk a világot és kétlem, hogy ez valaha változna. Te is... okkal lehetsz itt nem de? Miért nem egy amerikai iskolát választottál, közel a családhoz? - az indokok érdekelnek, azokkal lehet építkezni és azokra lehet építeni és valami miatt Angliát választotta, távol azoktól, akik annyira nagyon fontosak neki. Család... az apám fontos nekem, de vajon fontosabb, mint a nagyapám? Az apám már gyenge és nem sok haszna van és túlságosan elgyengült testileg és lelkileg is, de a nagyapám... a kora ellenére is az elméje, a gondolatai olyan tiszták és logikusak... Nem is értem miért nem világos mindenki számára, hogy miért is van igaza mindenben.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-12-18, 09:01

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Fogalmam sincsen, hogy mekkora nagy ellentétek feszülnek és hogy apám milyen szar ember a szemében. Lehet, hogy nem úgy emlegetjük otthon, mint az év nagynénje, de azért apám mindig olyan kis tartózkodó és mogorva volt, ha szóba jött, hogy inkább át is terelték máshova a témát. Valószínűleg azért, hogy minél kevesebbet tudjunk róla és minél kevesebbet kérdezzünk, mert Amy… nos… otthon van a kérdések sorjázásában, ha beindul.
- Akkor Annabelle, engem hívj simán Chrisnek, csak anyám hív Christophernek, ha éppen le akar szidni valamiért. - mesélem, egy apró kis mosollyal, bár tényleg nem szeretem annyira, ha a teljes nevemet használják. Kicsit elhúzom a számat a megjegyzésre, hogy ő az egyetlen, aki törődik a nagyapával, hiszen nyilván ez egy szúrás a szüleim felé, meg igazából Lizzy-ék szülei felé is.
- Ha tudnák, hogy nincs jó állapotban… Egy ilyen dolog minden ellentéten át kell, hogy íveljen egy családban, nem? - gondolok itt arra, hogy ha a nagyapa bármelyik pillanatban meghalhat, akkor csak nem fordulnak el tőle, meg kéne bocsátani, el kéne köszönni, akármi is történt a múltban. Legalább is egy ideális világban.
- Minden versenyen vannak sérülések, de csak nem olyan vészes. Még is mit trükköznek a csapatok, mit hallottál? - kérdezek vissza, kicsit összevonva a szemöldököm, érdeklődően. - Nekünk is trükköznünk kéne? - teszem hozzá, kicsit elgondolkozva, bár tekintve, hogy fogalmam sincs, hogy mire gondol ezinkább olyan költői kérdés. Az, hogy a háttérben mondjuk szándékosan elégessük a fellépőruháikat vagy eltüntessük a rendelt pizzájukat, hogy ne tudjanak az éhségtől koncentrálni... gyerekes kis gonoszkodás, olyan kis aljas lenne.
- Hát... Mivel egy suliba jártunk a lányokkal, ezért év közben majdnem minden nap láttuk egymást, így nem volt valami bonyolult találkozni, de nyaranta is összejárt a csaláőd egyszer-kétszer kviddicsezni, vagy csak kertben sütögetni. - mesélem, aztán egy kicsit veszt a lelkesedésemből a hangom, és bűntudatosan hozzáteszem. - Sajnálom, hogy téged sose hívtak meg... Vagy hát titeket, hiszen a nagypapát se láttam soha. - teszem végül hozzá, kicsit bánatos képpel, hiszen nekem tök fontossá váltak ezek a családi szálak, mi vagyunk vagy... tizen, együtt, boldogságban ők meg ketten teljesen leválva, elszigetelve, ami rémes lehet. Nem csoda, hogy megkeresett most, ha kell, én szívesen segítek, hogy újra egy család legyünk, tök szimpi, már is felajánlotta, hogy segít a versennyel, pedig még csak most találkoztunk.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-12-06, 14:51

Christopher & Annabelle

Ha őszintén kellene a bátyámról nyilatkoznom abban nem lenne köszönet, ezért nem is igen tehetem meg, csupán csak elmosolyodom szolidan és megtartom magamnak az igazi véleményemet az apjáról. Sose volt alkalmas igazán semmire sem, nem csoda, ha ott tart ahol és soha nem is fog semmi nagyot elérni az életben. Maximum az egyetlen, amit annak vehetünk, hogy sikerült összehoznia valakit, aki a mi céljainkat szolgálhatja. Végül is, ha azt nézzük ez nekem bőven elég, nincs rá szükség, hogy bármi nagyot véghez vigyen.
- Talán igen, tíz év hosszú idő. - ennyit teszek csak hozzá, hiszen egy szó nélkül nehéz megúszni egy komoly témát és igazából nem is akarom, maximum nem megyek bele komolyabban, mert annak nem lenne sok értelme. Jóban akarok lenni a kölyökkel, hiheti azt, hogy elfogadtam, hogy nem vagyunk jóban és ennyi, csak nagyon remélem, hogy nem akar majd erőltetni valamiféle nagy családi békülést és egymásra találást, mert ahhoz aztán igazán nehéz lenne jó képet vágnom. Nem akarom én a feleleveníteni a régi sérelmeket és főleg nem vagyok kíváncsi a szentbeszédre a bátyámtól, arra meg főleg, hogy hallgassam, ahogyan az apánkat ócsárolja.
- Igen, azt hiszem a nénit elhagyhatjuk, nem ragaszkodom hozzá. Egyszerűen csak elég az Annabelle. - bár tény és való mindenféle oktatási szerveknél vannak nénik, akik amúgy fiatalok, de nekem tényleg nem tetszene és nincs köztünk akkora korkülönbség. Még ha esetleg egy tíz éve nénizett volna rendben van, na de most már majdnem egy korosztály vagyunk, épp csak egy kis eltéréssel nem.
- Még él, bár már tényleg nagyon öreg és nem jól tartja magát. Szomorú, hogy a saját gyerekei nem törődnek vele ilyen idős korában, csak én. - na igen lássuk be, hogy akármit is gondol Chris az apjáról, nem beszélnek a saját apjukkal, és fel sem merült, hogy ezen változtatni akarnának, pedig igenis megpróbálhatták volna felvenni vele a kapcsolatot, de fel se merült a dolog, ahogy azt tudjuk jól mindketten.
- Hát jó, ha óvatos vagy, mert sokan ezt nagyon komolyan veszik, túl komolyan is. Nem ritkák a balesetek... és persze a háttérben trükköznek, de ha szeretnéd jobban is utána nézhetek, vannak kapcsolataim. - és persze mindig hasznos, ha még inkább bizalmat ébreszt benne az, ha még segítek is neki és nem okoz gondot egy kis információ szerzés, sőt még talán egy kis pluszt is megtudhatok a hátteréről ennek az egyébként elég nevetségesnek tűnő versenynek. Furcsa egy versenyszámok vannak benne azt tudom jól és nem tudom ki volt, aki ezeket kitalálta... de biztosan ő is igen fura ember lehet, vagy emberek.
- Ennek örülök, biztosan nagyon kedves lányok is e mellett. Akkor ezek szerint jóban vagytok, gyakran jár össze a család? - gondolom legalábbis akkor nem csak fél évente egy-egy komolyabb ünnep alkalmával mondjuk, hanem amúgy is tartják a kapcsolatot.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-11-23, 13:19

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Az egy dolog, hogy mihez van kedve, de úgy abból, amit el is mondd magáról, meg amit kimutat, egyáltalán nem esik le, hogy ő talán nem az a nyílt és sztorizgatós típus, mint amilyenek egyébként mi vagyunk. Már legalább is Lizzyék és mi Amy-vel, meg tudunk beszélni akármit és az csak külön csemege, ha a családról petykálhatunk valamit. Ilyen tekintetben nem vagyok az úr a háznál, hiába én vagyok az egyetlen pasi a generációnkban.
- Apám olyan, amilyennek ismerem ma. Talán csak nem ilyen volt akkor, amikor összevesztetek tíz éve, de az emberek változnak, és hogy őszinte legyek… szerintem apám egy fantasztikus ember. Jó, vannak dolgai, de kinek nincsenek? - teszem fel a kvázi költői kérdést. Nem hiszem, hogy tudna olyat mondani, amivel megingatna apám szeretetében, tuti nem ölt embert, nem ártott a légynek se, márpedig a sima hiszti… hát istenem, minden ember hisztizik néha. Ahogy mesél arról, hogy ő a nagyapánkkal maradt egy kicsit elfintorodok.
- De ugye nem kell néninek hívnom? Mármint… a nővérem is lehetnék, nem gáz ha egy felnőtt pasi néniz? Nem érzed magad tőle nyolcvannak? - jön a kérdés, mert tényleg nem hiszem, hogy menne ez az Annabelle néni, már ha máskor is találkozunk, és nem tűnik el, mint szürke szamár a ködben. De valami más is megragad a mondandójából, amire kicsit vonakodva szólalok meg újra.
- Egyáltalán nem emlékszem nagyapára… ugye még nem...? - kérdezem, egy kicsit bizonytalan hangon, az ilyenre olyan béna rákérdezni, de hát már vagy hatvannak kell lennie, vagy többnek? Nem is tudom.
- Ú, hát akkor mesélhetnél mit hallottál, mert én rohadtul nem néztem utána, amikor igent mondtam. A sporttudásom megáll ott, hogy meg tudom különböztetni az edző és a futócipőt és ennyi, de totál nem követtem soha ezt az egészet. - mondom, bár ez mondjuk eléggé felelőtlenségnek tűnik, hiszen úgy írtam alá, hogy nem is törődtem azzal, hogy mire írok alá. De hát... ez egy sport, miért kéne annyira rettegnem? Kicsit elvigyorodok a megjegyzésén Lizzy-re, aztán egy kis büszkeséggel a szememben szólalok meg újra.
- Naná, élteti a versengés, de Gilly se sokkal különb, hiszen ő is szereti megmutatni, hogy mire képes. Mindketten magabiztos, céltudatos csajok lettek, annyi tuti.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-11-17, 13:51

Christopher & Annabelle

Sok kedvem nincs a családi szennyes kiteregetéséhez, de nincs mi tenni, tudtam hogy erre is sor kerül majd. Bárhogy is nézzük az is lehet, hogy könnyebb dolgom lett volna, ha a rokoni szál helyett ne adj isten megpróbálom felszedni. A kölyök úgyis elég nyitott úgy látom mindenre, csak hát azt hiszem ehhez lett volna kevesebb gusztusom. Valahogy nem az én stílusom a kisherceg pofijával, meg ezzel a folytonos vigyorgással. Úgy valószínűleg hamarabb őrületbe kerget, ha még azt is kell mutatnom mennyire bejön.
- Egyből a negatív dolgokkal kezdjem? Mi van, ha rájössz az apád nem is olyan, mint amilyennek ismered? - na jó, nem leszek itt egyből nagyon negatív, de hát lássuk be, azért őt is érhetik még meglepetések, hiszen az apja, a testvérem kellően haragtartó típus és szerintem igenis a legfőbb gondja az, hogy zokon vette az apánk velem többet foglalkozott, mint kettejükkel, csak mert én voltam a legfiatalabb, arra nem is gondoltak, hogy szimplán változott idősebb korára, de persze könnyebb haragot tartani... Kihívás lesz ezt szépen lekommunikálni a kölyök felé.
- Sok értelme nem lenne ezen keseregnem igaz? Végül is ti váltatok le, én pedig apa mellett maradtam, így is nézhetjük. És talán egy balhés nagynéni mellett nem is lett volna jó felnőni. - mosolyodom el végül megvonva a vállamat. Na igen sosem voltam az a tipikus nagynéni, aki alkalmas lett volna fiatalok pesztrálására, azért is nem volt meg ez a nagy kapcsolat. Sosem bízták volna rám őket, mert a végén még beleviszem őket a rosszba igaz?
- Akkor nem veszed véresen komolyan, ez jó, mert vannak itt, akik nagyon is. Hallottam egy s mást erről a versenyről, úgyhogy azért vigyázz magadra. - és én is vigyázok rá. Nem lenne hasznos, ha megsérülne, főleg nem ha mondjuk komolyabban. Annál ő sokkal értékesebb, még ha nem is tud róla, hogy az, de persze majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, a dolgai és amennyire tudok leszek annyira a sarkában, hogy baja azért mégse essen. Azzal persze nem foglalkoztam, hogy itt van a két lány is, akikre cseppet sem vagyok kíváncsi, csak ezt nem vághatom a képébe. Hallottam róluk egy s mást, rendesen el lettek kényeztetve, nekem pedig eszem ágában sincs foglalkozni velük.
- Oh igen Gilly és Lizzy. Ha jól sejtem Lizzy azért nálad komolyabban veszi a versenyt igaz? - kerüljük a kérdéskört velük nem akarok-e találkozni. Természetesen nem, de maximum majd azt mondom jó lenne, aztán úgy se fogjuk tudni összehozni az itt tartózkodásom alatt. A kölyök elég komolytalan ahhoz, hogy ne nagyon akarjon, tudjon megszervezni egy találkozót, vagy maximum akkor sajnos pont nem fogok majd ráérni.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-11-06, 22:28

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Lehet, hogy kicsit lesokkoltam, de legalább valamennyire visszaölel meg vállat vereget, miközben keblemre szorítom a nagynénit. Alacsonyabb nálam, és karcsú az alkata, ráadásul cefettül jól tartja magát, szóval lazán lehetne a nővérem, vagy ha kevésbé hasonlítanánk, még a csajomnak is lehetne nézni.
Egyáltalán nem veszem észre, hogy csak megjátssza magát, nem feltételezem, hiszen ahhoz se vagyok hozzászokva, hogy bárki a két szép szememen és egy kis románcon kívül bármit akarjon tőlem. Ami persze családtag esetén kiesett, mint opció, szóval… Ha csak meg akar ismerni, mert a rokonom, hát legyen! Benne vagyok!
- Igazából… ha akarod mesélhetnél ezekről a tüskékről, mert rohadt keveset tudok rólad és úgy egyáltalán rólatok, hogy miért is tűntél el. Apám nem az a szemét fószer, eskü, csak biztos nagyon felszívta magát. - mentegetőzök még látatlanban is védve a fatert, bár látszik rajtam, hogy tényleg rohadtul érdekel min zördültek össze. És nem csak így elmismásolva, hogy hát na, máshogy haladtak a dolgaik és ennyi.
Lecsüccsenünk az egyik asztalhoz nekem meg koppan az állam az asztalon. - Na az már tényleg tyű. Mármint, tényleg lehetnél a nővérem is. Elég… szar lehet, hogy ennyire leváltál a családról. Pedig vagyunk egy páran. - kezdek bele, de kicsit elhallgatok, nem akarom megfojtani a sok dumálással, kíváncsi vagyok, hogy kiféle miféle és miért is volt ilyen sokáig távol.
- Hát figyelj, mindenkinek kell egy hobbi… - kezdek bele, ezzel azért már kapásból elárulva, hogy nem igazán veszem komolyan a dolgot, pedig egy világversenyről beszélünk, ahol rengeteg ország mérettet meg már nem is tudom hány éve. És ezt nem csak úgy mondom… frankón fingom sincs hány éve és hogy mennyire veszélyes. Kicsit elmosolyodok, és elkomolyodva folytatom.
- Múlt évben befejeztük Amy-vel a sulit, de valahogy nem sikerült megtalálni, hogy mihez kéne kezdenünk, szóval… Én jelentkeztem Bestiamesternek, ő pedig jelentkezett Látványmágusnak a Roxfortba. Januárban érkeztünk, nyáron pedig az unokahúgaim is utánunk jöttek. Nem tudom miért kértek fel mindannyiunkat Amy-n kívül, de nem csak én vagyok itt, hanem a nővéred, Pandora lányai is, Gilly és Lizzy. Tudtad? - kérdezek vissza, hiszen csak én vagyok itt és nem tudok róla, hogy a lányokat is lehívta volna vagy várunk még másra is, vagy ilyesmi. Csak kettesben vagyunk, talán nem is tudja, hogy az unokahúgai itt vannak.
Érdeklődve nézek rá, az asztalra könyökölve és az államat a tenyerembe teszem és félrebillentett fejjel hatalmas figyelemmel bámulom.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-11-02, 16:15

Christopher & Annabelle

Kár lenne tagadni, határozottan meglep ez a nagy ölelés és hirtelen nem is nagyon tudom, hogy mit kezdjek vele. Pislogok párat, még jó, hogy ezt ő nem lája és kissé sután megveregetem a hátát, de lássuk be én nem vagyok ilyen típus, arról nem is beszélve, hogy a családunkban sosem volt az ilyen nagy ölelkezés általános. Az apám inkább mindig komolyan vette magát és az életet, aztán amikor meg már érzelmesebb lett se nagyon változott ez, csupán maximum valamivel többet próbált kimutatni azzal, hogy többet mesélt a családunkról. Ettől még viszont számomra szokatlan ez a fajta üdvözlés, még akkor is, ha valamelyest utána jártam már a család azon ágában és tisztában vagyok vele, hogy Chris ilyen igen nyílt típus. Egyelőre még persze nem tudom pontosan hogyan fogom ezt kezelni, de ügyesen kell úgy tennem, mint aki számára ez tetszik.
- Ebben azért igazán nem lennék biztos, az édesapád... túl sok tüskét gyűjtött magába, nem hiszem, hogy szívesen látna. - és persze már nem is nagyon erőltetem a dolgot. Ha a bátyám úgy döntött nem igazán szeretné tartani velem a kapcsolatot... hát végül is miért erőltessem a végtelenségig, főleg amikor most már nem fontos számomra sem annyira a család, hiszen lettek más fontosabb céljaim is az életben.
- Remélem, hogy nem csak tűnök. - mosolyodom el, miközben megcélozzuk a bár részt és helyet foglalunk egy asztalnál. Így szerintem is közvetlenebb és több értelme van, mintha a pultnál ülnénk egymás mellett. - 29 vagyok, bár már közel a harmadik X, de tény, hogy édesapád és köztem van bőven korkülönbség. Én viszonylag kései gyerek voltam, talán e miatt sem volt meg sosem a közös nevező. - hát igen nem minden esetben könnyű a nagy korkülönbség testvérek között, ha pedig még más akadályok is vannak közöttük, mint hogy bátyám nem értékelte, hogy én jóban vagyok az apánkkal, ő viszont ki nem állhatja... Biztos vagyok benne persze, hogy Chris majd kérdezni fog erről, hogy mi történt, miért szakadtunk szét, majd ügyesen formálva mesélek neki, na persze csak módjával.
- No és te, hogy kerültél egy ilyen furcsa szedett-vedett versenybe, főleg hogyhogy angol színekben? - valahogy sosem követtem figyelemmel ezt a sportágat, főleg hogy minden van benne és ahogyan hallottam eléggé vérremenő harcokat folytatnak. A nagyapám pedig nem igazán örülne neki, ha Chris megsérülne, főleg nem, ha... esetleg komolyabban. Jobban utána kell járnom majd ennek az egésznek, mert ha tényleg komolyabb veszélyek is fenyegetik és esetleg nem tudom rábeszélni még most szálljon ki, akkor valami módon védenem kell az irháját.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-10-25, 10:23

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Keringek, mint gólyafos a levegőben, míg meg nem szólít egy szőke nő, aki mondjuk úgy egy tizessel lehet nálam idősebb, eléggé ismerős, de… He?
- Annabelle néni? - kérdezek vissza, szemöldök ráncolva, hiszen ahogy később folytatja is, egyáltalán nem emlékszem rá. Kicsik lehettünk, a szüleim pedig inkább csak Pandoráékkal tartják a kapcsolatot, az Ollivander ággal, de… Tényleg ismerős, ezt be kell vallanom. Nem mondom, hogy olyan, mintha tükörbe néznék, ez a szintű hasonlóság azért még az ikertesőmmal sincsen meg, de … mire a mondandója végére ér én szépen megemésztem a dolgot és a következő pillanatban már barátságosan megölelem.
- Hát akkor keblemre! - ölelem meg, de azért nem halálra szorítva. Mivel nem igazán volt beszédtéma, csak annyit tudok, hogy a szüleim ellenezték hogy Amy el akart menni felkeresni a családunk elfeledett ágát - végül el is szökött, de rövid úton elő kerítették New Yorkból, sose találkozott a nénikénkkel vagy Graves nagyapával -, de úgy… ennyi.
Elengedem, mosolyogva, aztán érdeklődve biccentek a hotel bárja felé.
- Jól döntöttél, hogy megkerestél, akármilyen ellentét van közöttetek, az idő már csak begyógyítaná a sebet, lehet, hogy ma már ők sem kapnának agyfaszt, ha megtudnák, hogy megkerestél. - vetem fel, miközben megnézem a ruháit is. Nem valami laza amcsi nőci, de azért remélem nem kap sikítófrászt vagy sokkot, hogy megöleltem. Nekem ez kimondottan alap, a napsütéses Los Angeles vagánysága terül szét a képemen.
- Már megbocsáss a megjegyzésért, de apám vagy negyvenöt, te meg olyan fiatalnak tűnsz, mennyi idős vagy? - teszem fel, még akkor is, ha mindenhonnan azt szajkózzák, hogy életkort egy nőtől nem kérdezünk, mert megbántja a hiúságukat, ha arról kell beszélni. A nő kortalan és gyönyörű, blablabla. Jó, tényleg vannak olyan öreg nők, akik jobban tartják magukat, mint egy huszas trampli, de na, most nem azért kérdeztem, hogy az orra alá dörgöljem, hogy haha, közelebb van a természetes halálhoz, mint én.
Ha követ a bár részhez, akkor a pult helyett inkább egy szabad asztalhoz csüccsennék le, szembe vele, így a legjobb beszélgetni. Kíváncsi vagyok rá, nem csak azért, mert a nagynéném, és egészséges, hogy szeretnék sztorikat hallani tőle, hanem azért is, mert az a nagynéném, aki kb. a családban "Akit nem nevezünk nevén" státuszban van, és fingom sincs, hogy miért.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-10-15, 09:33

Christopher & Annabelle

Türelmesen várok és persze számítok rá, hogy fogalma sem lesz róla, hogy ki is vagyok. Kétlem, hogy az apja sokat mesélt volna rólam, hiába vagyunk testvérek. Máig sem értem, hogy csak mert neki vitája volt az apánkkal és én nem foglaltam úgy állást ahogyan akarta miért is kellett úgy döntenie, hogy... lelép, de az az igazság, hogy sosem értettem pontosan a fivéremet. Valószínűleg túlságosan mások vagyunk és ha a kiskölyköt is ilyen szellemben nevelte... Na majd meglátjuk. Hamarosan érkezik is és mivel mást keres, nem szúr ki. Nem meglepő, pedig ha bárki megnéz minket lát hasonlóságot. A hajunk, az arcéleink, de persze ez nem feltétlenül szúr szemet, ha eleve másra igyekszel fókuszálni. Pár pillanatot adok neki, hogy tekergesse a nyakát, de mielőtt úgy döntene a recepción érdeklődik, hogy mégis ki a fene kereshette szépen állok, kissé megigazítom a blúzomat, majd felé indulok. Határozottan és egyértelműen jelezve, hátha leesik neki a tantusz, hogy én vártam rá. Nem tűnik egy aggodalmaskodó alaknak, aki ne adj isten megijedne az ismeretlen arctól, meg hát nem valami kisgyerek már, aki féljen az idegenektől.
- Szervusz Christopher! Bár valószínűleg nem rám számítottál, de én hívtalak le. Annabelle vagyok, a nénikéd, a másik mondjuk úgy. - még egy igen kedves mosolyt is megeresztek, miközben a kezemet nyújtom felé. Láthatja rajtam, hogy egyébként alapjáraton komolyabb típus vagyok, már csak a ruháimat tekintve is, vagy épp az arcomon futó barázdák is azt mutatják a mosoly nem olyasmi, amit gyakorta művelek. Nem is érzem szükségét, hiszen nem barátkozni szoktam azokkal, akikkel üzletelek, vagy akikkel kapcsolatban állok. Adok neki pár pillanatot, hogy a tény elfogadja, felfogja, nem rohanom le azonnal, így ha netán kérdése van, akkor azonnal fel is teheti, csak aztán folytatom, ha a kézrázás már meg volt.
- Tudom, nem sok mindent tudsz rólam, édesapáddal nem a legjobb a viszonyunk és e miatt nem támogatta, hogy ismerjelek titeket. Egészen kicsi voltál, amikor utoljára láttalak, de most épp itt jártam és láttalak az újságokban, úgyhogy gondoltam... Mégis csak egy család vagyunk, te pedig már elég idős, hogy ne az apád hozzon helyetted döntéseket. - mármint hogy vajon akar-e ismerni engem vagy sem. Természetesen az a cél, hogy akarja, hiszen a család nagyon fontos. Csak, mert az apjában tüskék vannak és úgy döntött, inkább távol tart a kis békés idilli családjától, a fiának még nem kell ugyanolyan fafejűnek lennie, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem olyan típus, aki a szülei szavait szajkózza és hogy inkább nem esett rólam túl sok szó, mint hogy negatívan emlegettek volna gyakorta.

️️️️️

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-10-10, 15:54

Annabelle & Chris

Hosszú életem során rájöttem, hogy mindörökké kötődünk azokhoz, akiknek ereikben hasonló vér folyik. Bár családtagjainkat nem választhatjuk meg, e kötődés lehet a legnagyobb erőnk vagy akár legnagyobb bánatunk is.

Még soha nem voltunk ilyen sokáig távol egymástól Amy-vel. Ikrek vagyunk, egy iskolába jártunk végig, még ha másik csoportban is voltunk, a UK-be is együtt érkeztünk, egyetlen hosszabb kimaradás az volt, amikor megszökött otthonról, hogy többet tudjon meg a New Yorkban maradt rokonokról, akikkel a szüleim nem igazán tartják a kapcsolatot. Az ágyamon fetrengek a plafont bámulva, még csak nem rég érkeztünk ebbe az országba, de nulla városnézés, csak sajtótájékoztató meg egy kis csapatépítés, pedig olyan szívesen kiszöknék világot látni már most. Mondjuk jobb lenne nem egyedül, de még a végén valamelyik spicli beköpne.
Az unokahúgaim valamennyire feledtetik, hogy egyedül vagyok - mármint a testvérem nélkül -, de azért az nem ugyanaz. Mióta szakosodtunk minden megváltozott, mondhatni kinyílt a világ mindkettőnknek és valahogy egyre jobban eltávolodunk, hiába ajánlottam fel neki, hogy segítek a pasijának tisztára mosni a nevét. Jó, Jack nem a pasija, Nora pasija, de akkor is oda van érte.
Szóval most egy baseball labdát dobálok a plafon felé farmerban, pólóban, felöltözve, azt tervezgetve, hogy milyen indokkal kéne lelépnem, amikor is…
Megcsörren a teló, amitől majdnem levetődök az ágyról. Nem igazán használtam telót Amerikában se, itt se, persze egy hotelben nem szokatlan, csak épp soha nem volt dolgom hotelben. Felveszem a telefont és kicsit összeráncolgatva azt a magas homlokomat hallgatom végig, hogy a nagynéném keres. Pandora néni? Lizzy és Gilly anyukája? De miért van itt, és ha itt van, vajon a lányokat is hívta előttem vagy utánam a fazon? Mármint, rendben van, jöhetett mondjuk személyesen is szurkolni, még akkor is, ha a világ végén vagyunk, bár akkor... mondjuk nem lenne rossz, ha mindenki más is itt lenne, nem csak az újságokból olvasnák az eredményt és küldenének egy gratuláló levelet, mert hát tuti győzünk és nem fognak minket bedarálni a vérfarkasok.
Egy utolsó dobás, amivel a baseball labdát beledobom az egyik üres vázába a szoba túlsó felében, aztán hátra is hagyom az egészet és laza, gyors léptekkel le is lécelek. Nem szólok senkinek semmit, végül is még csak az épületet se szándékozom elhagyni, csak találkozom egy családtaggal a hallban, mi baj lehet?
Leérve pásztázni kezdem a helyet, ismerős arcot keresve, de sehol senki. Nem gondolnám, hogy a feltelózó portásnak, vagy akármi is a posztja, az lenne a hobbija hogy telefonbetyárkodik, de azért kicsit értetlenül nézelődök és sétálgatok, lépésről lépésre kevesebb lazasággal és magabiztossággal. Ha a nagynéném itt van, csak ki kéne szúrnom, hogy még is hol? Hiszen fél év se telt el, mióta találkoztam vele. Nem nagyon értem a helyzetet, de türelmes birka vagyok, ha kiderül, hogy csak egy vicc volt, akkor se megyek át ingerült terminátorba, attól nem kell félni.

made by

Ha esetleg veszít az ember, hát veszít. Nem lehet mindig nyerni.
De mindig jön egy másik verseny, amit meg lehet nyerni, és meg is kell!

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-10-07, 09:23

Christopher & Annabelle

Igen, hamar egyértelművé vált, hogy ez remek apropó lehet arra, hogy elkezdjük a mi kis kapcsolatépítésünket, hiszen mondhatom nem akartam nyíltan felkeresni a családjánál, ahol nem látnak szívesen, de mégis csak az unokaöcsém és ha már pont itt vagyok és őt láttam az újságokban egészen véletlenül... Megihatunk valamit, elbeszélgethetünk a családról, az életről és úgy általában összebarátkozhatunk annyira, hogy megmaradjon a kapcsolat és ha szükség lesz rá ne kelljen keresgélnem és persze sokkal könnyebb, ha csak hívom és velem jön, mert bízik bennem, mintha kifejezetten ne adj isten el kell rabolnom. Azzal mindig csak a macera van lássuk be. Ezért vagyok hát itt, a szálloda halljában, az első meccsük után. Na igen az angolokat elég sokan nem tartják sokra, amit meg is értek valahol. Túlságosan komolyan veszik magukat, de hát Christopher nem angol, mint tudjuk, hanem vérbeli amerikai és minden bizonnyal ezzel szépen fel is húzza azt a láthatóan tényleg szedett-vedett csapatot.
Egyelőre a recepciót célzom meg, hiszen nincs közvetlen kapcsolatom az unokaöcsémmel és nem fognak csak úgy felengedni a szállodában. Persze, ha akarnék nem jelentene gondot, hogy feljussak, de most nem az a cél, hogy trükkökkel oldjam meg a helyzetet. Az öltözetem, mint mindig most is azt tükrözi, mintha épp most indulnék a következő kutatásra és végül is ezt is szándékozom mondani neki, meg amúgy is ez számomra a kellemes viselet. Farmer alul, felül egyszerű ing, rajta egy mellénnyel, az oldalamon táska virít, így állok oda a recepciós elé első körben.
- Üdvözlöm! Christopher Gravesszel szeretnék beszélni, amennyiben nem jelent problémát. Nem tudom sajnos a szobaszámát, de azt igen, hogy az angol csapat tagja. Megtenné, hogy felszól neki, hogy a nénikéje várja a hallban? - szinte láthatatlan mozdulattal csúsztatok oda a fickónak a bájos mosolyom mellett egy kis nasiravalót is. Az ösztönzés sosem árt, főleg mert az ilyen helyek elég diszkrétek ahhoz, hogy hajlamosak belekötni az olyan kérésekbe, mint amilyen az enyém is, főleg úgy, hogy nem tudom a szobaszámot. Persze kideríthettem volna, de minek törjem magamat, ha egyértelmű, hogy így is simán megoldom majd. A fickó persze le is mosolyodik és már nyúl is a telefonért, hogy párat lapozva a vendégkönyvben végül szépen tárcsázzon és felszóljon az unokaöcsémnek, hogy idelent várom. Egyelőre tehát szépen ledobom magamat egy közeli fotelbe, hátha netán még rendbe kell szednie magát, akkor még se ácsorogjak itt addig. A liftre rálátok, így tudni fogom, amikor érkezik, mert ő jó eséllyel nem tudja hogyan nézek ki. Kétlem, hogy az apja mutatott volna képet rólam neki.

️️️️️

Tárgy: Christopher & Annabelle - Vár a végzet! 2018-10-07, 09:09

***

Tárgy: Re: Christopher & Annabelle - Vár a végzet!

» Végzet ereklyéi
» Annabelle Mitchell
» Annabelle Mitchell
» Annabelle Brekinridge
» Wyatt & Annabelle - Farkasbőrben