2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- A kettő... egészen más, mert én nem emlékszem erre és ha jól sejtem... meghaltam ,vagyis a többiek meghaltak, akik úgy néztek ki, mint én. Ez a lény, viszont nagyon is él, nem tudhatod, hogy bízhatsz-e benne. - na igen, akármit is mond igenis számít, hogy én nem tudom mi volt, csak ő emlékszik erre, de az a valaki, akit angyalnak vél akár rosszindulatú is lehet, veszélyes, csak egyelőre még nem számol ezzel és nincs tisztában vele, hogy nem szabad megbíznia benne, főleg ha eddig feltétel nélkül megtette. Úgy gondolom határozottan naiv elgondolás valakinek hinni, akit nem ismerünk, bár ha már ki tudja mióta harcol valami ismeretlen erő ellen az is csoda, hogy nem döntött úgy, hogy inkább feladja és hagyja az egészet. Az se lett volna különösebben meglepő végtére is. - Szóval vannak ilyen... megérzéseid? Hát jól van, akkor egy óra múlva. - ez esetben viszont nem indulok el azonnal utána, csak becsukom mögötte az ajtót és hoppanálva távozom a lakásomból. Van elintézni valóm, bár már elkéstem ,de talán még nem késtem le a lehetőséget. A város másik felébe szerencsére legalább ilyen módon gyorsan elérhetek, ez is valami. Igazából persze végig azon tűnődöm a fickó előkerül-e még és hogy vajon mit remélem? Nem tudom magam sem... lehet, hogy azt se bánnám, ha felszívódna, de közben meg talán mégis érdekes lehet ez az egész és valahol legbelül még sem hagy nyugodni, amit mondott, mintha csak én is tudnám, hogy igaza van, bármennyire is abszurdnak tűnik az egész. Furcsa érzés... és az a nem elhessegethető fajta, pedig isten bizony én nagyon igyekszem!
- Hát igen, kellőképpen össze tud zavarni, de mégis lehet jelentősége, hogy rajtam kívül ő az egyetlen a világokban, aki emlékszik a történésekre, ezért aztán nem akarom szem elől téveszteni még akkor sem, ha éppen bajt hoz ránk. Meg akarom tudni, hogy mire pályázik. Viszont már olyan is volt, hogy egy korábbi éneddel kerültem szembe, akkor rád se kéne hallgatnom? – Mosolyodom el sármosan, noha tudom, hogy Ivor mindig is ugyanaz volt, Felicityt pedig nem hibáztathatom egy klónja ballépései miatt. Csak jó vele egy kicsit hülyéskedni, akár flörtölni is, mert komoly teher nyomja a vállamat, s mielőtt nekiindulunk, jól esik, hogy most utoljára egy olyan énjével akadtam össze, aki bár óvatos, de jó szándékú. Ez végülis jó párosítás, ha csak most van esélyünk megoldani az emberiség sorsát. - Igen, ez már közelebb jár ahhoz, ami szóba jöhet. – Bólintok, és a nadrágom már elvileg rendben van, Felicity is öltözködik, láthatóan felfogta, hogy a világ sorsa most tőle is komolyan függ, és ezt nagyon tudom értékelni. Mindazonáltal furcsa érzés fog el, amit korábban még nem éreztem; mennem kell valahova, mintha egy társunk lenne a közelben. És ezt szóvá is teszem. – Inkább intézd el a fontos dolgaidat, és mondjuk egy óra múlva a házad előtt? Valami azt súgja, hogy be kell mennem a szemközti kocsmába. Talán éppen ott vár rám valaki, aki segíthet. A sok megmagyarázhatatlan dolog egyike. Jó lesz így? – Még megvárom a válaszát, remélve, hogy nem hiszi azt, hogy csak inni mennék, bár a külsőm baromira ezt támasztja alá, hiszen kellően zülött, csapzott kinézetem lehet. Ráadásul a sugárfegyverről még nem is tud. Amint megkapom a jóváhagyását, már indulok is kifelé.
Úgy sejtem, hogy elgondolkodtattam ezzel az angyallal kapcsolatban, akit olyan nagy segítőjének tart, és közben könnyen lehet hogy ez egyszer sem volt igaz, hanem pont az a célja, hogy elbukjon. Ebben az esetben nem is biztos, hogy okos döntés lenne beszélni vele, mert ki tudja, hogy nem azt akarja-e, hogy ez az egész ne sikerüljön, hogy azért utazik világról világra, hogy végignézze a pusztulásukat... - Akkor talán nem kellened hallgatnod rá. Nekem legalábbis ez alapján nem lett szimpatikus. - már csak, ha azt nézzük, hogy egy lény, aki mindenki felett áll, aki világok között utazik... hát mégis hogyan lehetne gondolkodásában olyan, mint egy átlag halandó? Valószínűleg számára az emberi élet mit sem ér, semmit sem lehet, simán túllép egy egész világ pusztulásán, akkor miért lenne érdeke, hogy megmentsen bárkit is? Nem, azt hiszem egyelőre biztosan nem kellene beszélnünk vele és talán a későbbiekben sem. - A Milleniumon összecsaptak az elemek mindenki feje felett... ilyesmire gondolsz? - ha nem is a lelepleződés, ami szóba jöhet, az elemek, azok a földrengések, amik megrázták Londont... Azóta se kapott róla senki sem információt, hogy pontosan mi történt akkor és ott, érthetően tehát én sem tudok semmit az ügyben, amivel közelebb kerülhetnénk a válaszokhoz. Ő viszont nagyon határozott, épp annyira, amennyire én még mindig nem. - Ez olyan jössz, vagy maradsz, de én megyek nézés igaz? - csak halkan sóhajtok egyet, hiszen a mai teendőimnek már amúgy is egyértelműen annyi, ezért végül csak felállok, felhörpintem a maradék kávét és a kabátomért nyúlok. Legyen, ha azt mondja a vak véletlen hátha segít... akkor hátha.
Első körben megértem, hogy nem érdekli az a múlt, amelynek nem volt részese. A külseje alapján csupán ikertestvére volt az előzőeknek, akik ugyanúgy néztek ki. De akkor mi jelentősége van az álmoknak? Valami mégis összeköti a szereplőket. Miért csak én volnék, aki mindenre emlékszik? Na meg persze Ivor, de ő kívülálló, és nem a mese vagy az átok szereplője. Ha itt ebben a világban valamiért Felicity mégis emlékezne a múltbeli, vagy párhuzamos életeire, az nem biztos, hogy szerencsés volna, hiszen az is előfordult, hogy ellenségek voltunk. Igaza van, tényleg szét kell ezt választanunk. - Vélhetően itt lesz valahol, hiszen ő szólt, hogy az utolsó ez a világ lesz. És nos.. nem tudhatom teljesen biztosan, hiszen kétesek a tanácsai, gyakorta rébuszokban beszél. Ráadásul bármit mondott is, eddig mindig elbuktam. Azaz elbuktunk. – Felicity gyorsan átlátja a történetemet, és amire felhívja a figyelmemet, nagyon is valóságos. Eddig mindig angyalként tekintettem Ivorra, aki azért szállt alá, hogy segítse az ügyünket. Ám mi van, ha mindez félrevezetés. Az angyalok között is vannak árulók, bukottak. Vagy lehet, hogy Ivor eleve valami pokolbéli teremtmény lenne? Nem vagyok éppen vallásos, de a természetfeletti nagyon is valóságos, és ki tudja, hogy milyen hatalmak figyelik a lépteinket. - Nem, nem így értem. A politika aligha lehet olyan katasztrófa, amely mindenki végét jelenti. A lelepleződés morális megsemmisülés, talán igen, de amire most az átok vonatkozik, az a végső pusztulás. Természeti csapás, vagy valaki, akinek az őrülete olyan katasztrófához vezet, amelybe mindenki, vagy a többség belehal. Talán el kéne indulnunk, hátha azzal, hogy már ketten vagyunk, bevonzzunk másokat. A vakvéletlen is segíthet. – Végülis Felicitybe is szó szerint belebotlottam. Indulni kéne, hiszen az idő most nagy kincs. De abban talán igaza van, hogy nem forgathatom fel az életét, bizonyára megvoltak a tervei mára. Mindenesetre én felállok, a lábamat próbálgatom, ha nem tud most jönni, én nem maradhatok.
Na igen, minden bizonnyal az első időszakban még ő is nehezen fogta fel ezt, sőt ha jól sejtem épp elégszer bukott is el e miatt, nekem viszont emésztenem, elhinnem kellene hirtelen és persze felrúgni mindent, amit a mai napra (az életemre?) terveztem, hiszen a jó ég tudja, hogy ennek mi lesz egyáltalán a vége, túléljük-e, igaz-e, megtaláljuk-e a többieket, ha léteznek egyáltalán. Egyelőre még csak kérdések sorjáznak a fejemben, semmi más. Azért rendesen elképedek már csak a lehetőség miatt is. Én és a gyerekek... sose éreztem magamat egy anyatípusnak, nem passzolna hozzám. - Inkább... nem akarom tudni milyen életeim voltak. Nem az enyémek voltak azok. - és közöm sincs hozzájuk, főleg hogy ahogyan említette volt, ahol szeretett, de nem engem, csak az arc volt ugyanaz, ami persze számára minden bizonnyal zavaró lehet, számomra viszont ez az egész helyzet a furcsa és inkább nem gondolok bele minden részletbe, úgy azt hiszem azért mégis csak könnyebb lesz majd megemészteni. - Álmok nem igazán, inkább bevillanások, vagy számíthatok rá, hogy akár még lehetnek? Akkor miért nem őt keresed meg elsőként? Egyáltalán honnan tudod, hogy a segítségedre van és nem ellened? - azért egy ilyen helyzetben én nem szívesen bíznék akárkiben és ugye ezt a vándort ő ismeri csak, de ki tudja, hogy mennyire. Nem ritka, amikor pont a gonosz az, aki a bizalmadba férkőzik és aztán mindent lerombol. Van erre igen sok legenda, miért ne lehetne itt is ez a helyzet? Én egyébként se bíznék könnyen valakiben, aki világok között vándorol, főleg mert ezt így kimondani is totális abszurdumnak tűnik. A varázsvilágban már maga az időutazás is igen ritka és nem gyakran alkalmazott tudomány, na de más létsíkokról beszélni úgy, mint ha az valami teljesen átlagos dolog lenne... - Volt néhány incidens az utóbbi időben, egyesek a varázsvilág lebukásán ügyködnek, ami persze őrültség, de hogy ez a világ pusztulásával járna... - nem tudom, pontosan azt sem, hogy ki van a dolgok hátterében. Nem folytam bele, hiszen nem vagyok auror, csak az újságban olvastam néhány cikket, azok se tértek ki pontos részletekre, ha jól sejtem akkor pont azért, hogy ne keltsenek pánikot.
Ha én tizennyolc éve emészgetem, ő még tizennyolc perce sem. Arra kár építenem, hogy az álmokon túl az alteregók valamiféle emléket is át tudnak örökíteni. Felicity most szembesül ezekkel a tényekkel először, ezért kár is az elődeihez hasonlítanom. Ő az első, akivel ebben a világban találkoztam, de tartom, hogy ha nem tudom meggyőzni, akkor kis időt még keresgélek, de akár egyedül is szembenézek azzal, akivel, vagy amivel majd szembe kell kerülnünk. - Nem tudom.. Az, hogy valami sorsszerű, nem biztos, hogy könnyű. Sőt, ha azt hiszed, hogy sétagalopp volt az elmúlt tizennyolc év.. De viccelődj csak, láttalak én már három gyerekkel a nyakadban kakis csempéket súrolni. – Na ezt nem akartam, hogy egy korábbi szerepébe illesztem bele, hiszen akkor most ő is elgondolkozik, hogy talán csak valami eszköz, bábu a játszmában, aki lényegében mindegy, hogy korábban mit csinált, és talán annak sem lesz jelentősége, amit most tesz. Ám az én emlékeim véglegesek, tudom, hogy egykor milyen boldogok voltunk. Igaz,olyan életünk is volt, amikor ellenem fordult, és ő ölt meg. Hát nem könnyű világutazónak lenni. - Talán ez most változik. Ha jól sejtem, mert bár érdemi választ nem adtál, vannak bizonyos álmaid. Jósálmok. Ezek talán meghatározóak lehetnek, és ha valami katasztrófa közeleg, akkor a végső ellenfelünk is már mozgásba lendült. Amikor megkaptam az átkot, az öregasszony Fenevadként hivatkozott rá, amely bizonyos vallási kultúrákban maga a Sátán, vagy ilyesmi, de kétlem, hogy mindezt vallási alapon kéne megoldanunk. Hiszen mi sem vagyunk angyalok. Illetve.. egy valaki talán lehetne az. A világok bejárása során találkoztam valakivel többször, aki emlékszik rám. Valami síkutazó vándor lehet. Ő próbált meg segíteni, hogy többet tudjak meg az átokról. – Elgondolkozva bólintok, ebben a világban Felicity van otthon, ha itt újságcikkek alapján tudunk nyomozni, hát tegyük úgy. – És persze gondold át, hogy van-e olyan esemény, katasztrófa, amit már belengettek korábban is. Lehet szó járványról, természeti csapásról, vagy akár nagyhatalmú egyénről, aki sokak vesztét okozhatja.
Hisz valamiben, amiről sejtelme sincs, hogy igaz, vagy hogy egyáltalán megvalósulhat-e valahogy. Nagyfokú naivitás, ám... egyben irigylésre méltó is, csak még nem döntöttem el, hogy irigyeljem-e vagy tituláljam bolodnak, főleg mert még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy higgyek-e neki. Ő elhiszi, ami mond, ez biztos és ott vannak az apró kis jelek, de hogy ez mindenre elég-e, abban még most is bizonytalan vagyok. - De, ha azt mondja elrendelt az itteni győzelem is, akkor... olyan nagyon nem is kell összetörnünk magunkat. - mosolyodom el, célozva arra is, hogy ő máris az összetöréssel kezdte azzal, hogy lényegében átvetődött egy üvegablakon, ami mint tudjuk nem végződött a legjobban a sérüléseit tekintve. Igazából ott helyben el is halálozhatott volna és ha azt mondja ez az utolsó világ akkor ezzel lássuk be, nem járt volna a legjobban, és ha igaza van, akkor mi sem. - Kalandosnak... én? - mosoly, majdnem nevetés. Nem vagyok különösebben kalandos, sőt még csak az emberek felé sem túlzottan nyitott, bár azt is mondhatná erre más, aki sárkányokkal foglalkozik mégis csak kalandos életet él, de én inkább vagyok tudós és megfigyelő, mint sem valamiféle kalandorlélek. - Nem mondanám annak magamat. - rázom meg végül a fejemet, bár most egyértelműen az a helyzet, hogy nincs mit tenni menni kell, főleg ha tényleg ennyire komoly az ügy és igaza is van a témában. Azért kár lenne tagadni van a fickóban valami és nem a sármos mosoly és a kacsintás miatt, bár minden bizonnyal az is közre játszik. Talán ezek együtt és az apró kis jelek visznek rá, hogy végül letegyem a teámat és bólintsak. - Rendben van, akkor merre induljunk? Keressünk újságcikkeket, ami esetleg gyanús lehet? - fogalmam sincs, hogyan szokott nekifogni, de ha valami közeledik akkor annak kell, hogy legyen valamiféle jele bizonyára és ennek a megtalálásában úgy sejtem neki van több gyakorlata.
Tudom, hogy az is egyfajta őrület, ha valaki ennyire hisz az igazában mint én. Nekem tizennyolc évem volt barátkozni a gondolattal, mert bár harmincötnek nézek ki, legbelül akár egy szenilis öregember is lehetnék. A halhatatlanság ilyen formája viszont nálam nem járt elhülyüléssel, sem pedig belassulással, inkább bölcsebb, tapasztaltabb lettem. Na és persze a folyamatos kudarcok sem azt mutatják esetemben, hogy feladtam volna, sokkal inkább azt kezdem érezni, hogy Felicity látja rosszul. - A jóslat elég ködös volt, de talán úgy is értelmezhető, hogy az eddig idevezető bukások csupán építőtéglái voltak annak az eseménynek, ahova ez az egész tartott. Talán nem volt út, hanem a bukások elrendelve voltak, hogy végül itt találkozzunk, és megoldjuk, együtt. – Lehet, hogy mindez nagyfokú naivitás a részemről, de ha Felicity találkozott valaha magabiztos alakkal, hát a közelembe sem értek. Nem arrogancia mindez, inkább a grál lovagok vak hite, hogy képesek befolyásolni nem csak a saját sorsukat, hanem másokét is. Hóhérból a sok év alatt én is ide fejlődtem, mert átérzem az élet értékét, s tudom, hogy ha most nem, több esélyünk nem lesz. - Már nem fogok győzködni igazán senkit, szorít az idő. Ha valakivel annyira szoros a kapcsolat, hogy álmokból, vagy jelekből átérzi, hogy jönnie kell, jönni fog. Ha pedig senki, akkor megteszem egyedül, ami csak az erőmből telik. Te mennyire vallod kalandosnak magad egy efféle.. vállalkozáshoz? – Vagy mi is ez tulajdonképpen. Felicitynek különösen örülnék, már csak marketing okokból is, hiszen esztétikailag egy csoda, ahogyan kinéz a leányzó, a jelenléte sok kaput megnyitna, és lássuk be, a régi emlékek miatt nekem sem éppen rossz érzés ránézni, még ha neki mindez semmit sem jelent. – Megtehetném, hogy egyesével keresgélem őket, de azt hiszem, most már inkább a véletlenre bízom magamat. Nyomozni fogok, és hátha lesz kivételesen akkora mázlim, hogy itt a sorsdöntő ütközet előtt megtaláljuk egymást. Mint veled. Mi ez, ha nem jó jel? – Talán kissé elragadtatom magamat, de sikerül előhozni velem született sármos énemet, és amolyan igazi csibészeset kacsintok rá.
Hisz ebben az egészben és fontos neki, ezt a vak is látná és hallani minden szavából, hanglejtésből, de ez még egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, hogy jól is látja, vagy hogy tényleg igaza lehet és főleg nem, hogy meg lehet egyáltalán oldani, még ha tényleg közel is van valamiféle világvége. - Továbbra sem tudom, honnan tudhatnád, hogy ez tényleg megoldható és nem csak valami végtelen harc, amiben mindig bukásra vagy... vagyunk ítélve. - na igen, mi van, ha felesleges a küzdelme, ha ahogyan mondja vannak akik ellene harcolnak, akik megpróbálják megakadályozni, hogy bármiféle célt is elérjen. Igenis benne van a pakliban, hogy nem fogja tudni megoldani, és hogy végül mind meghalunk, ahogyan mondta, hogy már párszor megtörtént, akkor pedig teljesen feleslegesen küzd, a helyett, hogy az utolsó életét valami boldogabb módon töltené el. Azt pedig végképp nem tudom, hogyan keressünk meg idegeneket, akikre csak ő emlékszik és akikről nem tudom, hogyan néznek ki. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a megoldás, egyáltalán nem rémlik senki, akit ismerek, de még sem. - Nem igazán rémlik, de akkor most egyesével meg kell győznöd mindenkit az igazadról? És ha nem sikerül már ez sem? - még én is szkeptikus vagyok, de még többeket bevonni és meggyőzni és ha netán valaki olyan is van köztük, aki mondjuk veszélyes lehet, mert ne adj isten azt mondja, inkább a Szent Mungóba való a fickó, nem az utcára... Mindenesetre felhörpintem a teámat, egyelőre inkább rá hagyatkozom, már ha tényleg látom értelmét, hogy segítsek egyáltalán, mert hát ötletem sincs merre induljunk, ő ellenben már jó néhányszor végig járta ezt az utat, tehát jó eséllyel nagyobb kiindulási alapja van, mint nekem.
Teljesen helytállóak a kérdései, és nem kapásból válaszolok valami kliséset. A sok évnyi, több világbeli tapasztalatokra építve immár mást kell mondanom, mint amit az elődei kaptak indokként. Itt már teljesen más a tét, mint korábban. Éppen ezért látszik rajtam, hogy alaposan megfontolom a mondandómat, mint akin látszik, hogy ez a helyzet még engem is váratlanul ért. Nem vagyok egy isteni hatalommal bíró alak, s nem is gondolom magamat olyannak, akitől mindenki sorsa függene, de ez most véletlenül pont olyan helyzet. - Büntetés, és átok, igen, az volt egykoron, de nem csak engem sújtott, hanem titeket is. Főleg engem persze. Hóhér voltam, olyan fajta, aki könnyedén osztja a halált. A hosszú küzdelem azonban nyomot hagyott, megtanultam felismerni, hogy mik az értékek. Ha eddig feleslegesen is csináltam, most van itt az utolsó esélyem, hogy megmentsek mindenkit. Számtalanszor haltam meg, de talán a halálom most valóban fog jelenteni annyit, hogy mondjuk te megmenekülj, és mindazok, akik fontosak neked. – Utoljára láthatom őt, és tekintve, hogy benne él mindaz, aki nekem többször is segített, az, aki szeretett, és aki gyereket szült nekem, igenis őt tartom elsődlegesen megmentendő személynek. Ha itt a világvége, akkor legalább valami mentsvárat nyújtsak, valami bunkert. Vagy ha nem tudom megmenteni, legalább a lehetőséget, hogy küzdjön a túlélésért, míg mások nem is tudnak a mindent elsöprő veszedelemről. Igen, ennyit megérdemel, de talán az egykori boszorkány, aki megátkozott mindannyiunkat, láthatta, hogy egy út azért van mindennek a végén a győzelemért. Nem lehet, hogy ahogyan Felicity is gondolja, mindannyian bukásra voltunk ítélve az elejétől kezdve. - El kell kezdenünk a nyomok után járni, de sürgősen. Először is azt megnézni, hogy ebben a világban hol található ez a rajz. És párhuzamosan kérdezősködni a többiek után. Nem szokott annyira bonyolult lenni, jellemzően a közvetlen környezetedben élnek, hiszen össze vagyunk kapcsolódva. Emlékezz csak, vannak olyan idegenek, akiket valójában nem ismersz, mégis többször láttad őket az utóbbi időben? Utazás közben, egy kocsmában, bárhol.. – A lábam már jól van, most már csak a beleegyezésére várok, meg hogy átgondolja, hogy miben tud segíteni, hogy elinduljunk.
Még mindig vannak azért bennem bőven szkeptikus gondolatok, de vagy most kiteszem a pasast a lakásomból, vagy megpróbálom elhinni, főleg a jelek alapján azt, amit mond. Egyelőre a második felé hajlok, mert ha netán tényleg igaza van és ezek az apró bizonyítékok is arra mutatnak, akkor viszont komoly baj is lehet, ha annyiban hagyom és útjára engedem. Vagy butaság azt gondolni, hogy épp tőlem függ a világ sorsa, mert miért is lenne ez így? Az ember szereti többnek gondolni magát, mint ami, szereti úgy érezni, hogy a létezése fontos és kiváltságos, és ha ebben még meg is erősítik akkor csak még jobb, de... közben ott van az is, hogy épp e miatt könnyebb az ilyesmit elhinni és még mindig lehet, hogy butaság az egész. - Arra még nem gondoltál, ha ez egy büntetés, valamiféle átok, akkor talán semmi esélyed egyébként sem és feleslegesen csinálod? - na nem akarok én lenni, aki leállítja, de mi van ha igazam van? Lehet, hogy jobban járna, ha egyszerűen élné tovább az életét és kész és nem foglalkozna semmivel és senkivel magán kívül. Nem kellene rohannia, végigküzdenie újabb és újabb életeket, ha ez az egész valóságos, mert úgyis vége lesz és úgy sem győzhet, hiszen már sokszor ez lett belőle. Nem tudom, én a helyében nem hagytam volna az egészet a fenébe inkább. - Valaki, aki mindenek felett áll? De hát... Ugye te is látod, hogy túl sok itt a kérdés és a furcsaság még mindig? És hogyan akarod megtalálni a többieket, vagy azt a valakit? - hát igen lássuk be, hogy azért ez nem hiszem, hogy olyan könnyen és egyszerűen fog menni és ezt neki is látnia kell, de gondolom látja is. Akkor meg mégis mi lenne az a nagy megoldás? Menjünk ki az utcára és kutassunk emberek után csak úgy a külsejük alapján? Eléggé lehetetlen feladatnak tűnik.
Ha valami reinkarnációról volna szó, akkor talán idővel emlékezne rám, és a történtekre, de itt nem erről van szó. A különböző dimenziók párhuzamos volta miatt mindenhol van belőle egy, mintha valami alternatív valóság volna, s a különböző énjeinek a külsőn és némi jellemegyezésen kívül nincsen kapcsolatuk egymással. Nem is nagyon reménykedek abban, hogy a múltra való tekintettel előnnyel indulok nála, ami a történetet illeti. Sokkal inkább az a remény, hogy a mostani énje kész döntéseket hozni, és csak mert egy idegen különös nyomokkal zaklatja, megmenti a világot. - Az elején még zavaró volt. Tizennyolc év alatt azért megszoktam. Volt, amikor meg akartam halni úgy véglegesen, annyira őrjítőnek éreztem a sok kudarcot, de a halál sem megoldás. Pont azzal léptem át a következő világba, ha meghaltam. Ez a mostani lesz az utolsó, legalábbis valaki szerint. – Igen, talán meg kéne említenem az angyalt, sőt, ha ennyire betippelte, hogy hamarosan eljön a vég, akkor maga is ide tartott. Meglehet, hogy vele is találkozom itt. – Mindig mástól, mintha a világok bármelyikében megoldható lett volna a végleges pusztulás. A problémák globálisak voltak, ám a közeledtüket nehéz volt kitalálni. Volt anarchia, napkitörés, polgárháború, élőholtak elszaporodása, és még sorolhatnám. Ám van valaki.. vagy valakik, akik a mese másik oldalán harcolnak, és mindig ők győztek. Megakadályozták, hogy sikerrel járjunk. Ezért is kezdtem már feladni, és elfogadni, hogy mindez büntetés azért, amit tettem. Amit tettünk. Viszont.. most itt az utolsó esély. Ám.. az a valaki, akivel olykor összefutottam, minden világ felett állt, ő emlékezett rám, és nem volt a mese szereplője. Ha csak nem.. amolyan narrátor, aki külső szemlélőként mégis többet tud mindenről. Talán itt is megtalálhatnánk. Vagy a többieket… - Egyelőre hagyom emészteni a hallottakat, aztán sorolom majd fel, hogy kikre kell számítani, hátha hallott egyikükről.
Még ha nincs is olyan nézése, ami bármi kellemetlenről árulkodna, azért mégis csak zavarba ejtő a tény, hogy itt van egy számomra idegen, aki igenis olyasmit tud rólam, amit nem sokan és hát lássuk be az ilyesmi az ember számára igenis zavart tud produkálni, ezért is lehet, hogy ezek után egy fokkal azért jobban hiszek neki, még ha még most is akad bennem egy jó nagy adag kétely, de fogjuk rá, hogy lehet a dolognak valamennyi valóságalapja, ha már láthatóan ő ennyire tényleg komolyan veszi. Vagy tényleg őrült, aki valami vad tévképzet köré ügyesen helyez valós tényeket, hogy mégis csak igaznak tűnjenek. Egyelőre ezt még nem tudom eldönteni. - Azért nehéz lehet ezt így elválasztani, hogy a szemed mást lát, mint amit az agyad mond. Ez az ikrek esetén sem könnyű senkinek sem. - teszem azért hozzá, még ha értem is logikailag, amit mond, de mégis fura, hogy itt van valaki, aki ismert valakit, aki úgy néz ki mint én, legalábbis azt mondja és az a valaki valamikor rossz volt, valamikor pedig jó, én pedig most... talán mindkettő vagyok egyszerre? - És ha nem? A többi helyen mi történt? Mitől kellett megmenteni mindenkit? - valamiféle világvégéről lehet szó, vagy valami másra gondol? Nem tudom, egyelőre még nem sikerült hová tennem ezt az egészet, pedig istenemre mondom, tényleg nagyon igyekszem felfogni, de túl kevés az információ és túl bonyolultnak tűnik az egész ügy. - Közelgő katasztrófa? Nem tudom... mindig vannak zavaros idők, de ez nehéz előre megjósolni, főleg hogy mikor lesz belőle komoly baj. - az segíthet, ha elmondja, hogy a többi világban mi történt pontosan, ha tényleg igaz ez az egész, akkor ez is segít, hogy még inkább megpróbáljak hitelt adni a szavainak. A részletek fontosak, mert egy szint felett talán mindent még sem lehet csak úgy kitalálni.
Korábban, mondhatni az előző életeimben mindig volt annyi idő, hogy rávezessem majd jövőbeni társaimat arra, hogy saját maguk szembesüljenek a történetben betöltött szerepükre. Ez most nem az a helyzet, kapkodni kell, improvizálni, és bizony legyűrni az ellenállást, még ha igencsak kellemetlen, arcpiritó helyzetbe hozom szegény megmentőmet. A helyzet súlyosságát éppen az jelzi, hogy látszik az arcomon, hogy nem éppen aduásznak szántam, ráadásul a boltbéli véletlen érintést leszámítva nem nézek úgy rá, mintha egykori szerelmem lenne. - A bal melled bal oldalán. De nem akartam ezzel visszaélni, mondhatni ez számomra is a múlt, és az nem te voltál. Csak valaki, aki pont úgy nézett ki, mint te. Többször is küzdöttünk egymás oldalán, és gyakorta a jók oldalán harcoltál, igaz, volt olyan is, amikor nem. A lényeg, hogy most nagyon remélem, hogy.. Veled együtt meg tudunk menteni mindenkit. – Utalok arra, amit a barlangrajzon is láthat, hogy nem ketten lennénk csupán, hanem többen is. Ám nélkülük is kénytelenek vagyunk nekiindulni. Viszont nem akarom felrúgni az életét, hiszen biztosan megvannak a tennivalói nélkülem is. – Nem sok vesztegetnivaló lehetőség adódhat. Nem tudtam, hogy egyszer majd lesz egy utolsó alkalom. Eddig csupán a véletlenek közjátéka volt, hogy elbuktunk, mondhatni az ármányoknak köszönhetően, de ha ez az utolsó világ, akkor kell, hogy legyenek jelei annak, hogy hamarosan minden elvész. Nem olvasni mostanság közelgő katasztrófáról? – Vagy bármi olyan jel fontos lehet, ami azt mutatja, hogy az emberiség vége igen közel.
Bizonyíték... az ember már csak ilyen, arra ami nem olyan kézenfekvő igenis bizonyítékot vár és remél, mert sosem tudhatja, hogy mi az, ami igaz és mi az, ami nem, mert néhány szó és ígéret, még ha hitelesnek tűnik is, nem biztos hogy tényleg az és most lássuk be igen komoly dolgokról és igen komoly veszélyről van itt szó. Valami mást is kell mondania, akármit, ami ezt az egészet még ennél is hihetőbbé teszi, mert hiába a füzet, hiába a rajzom, ha valaki arról beszél, hogy mindjárt vége a világnak, ha ő és még néhányan, akikről semmit sem tud nem tesznek semmit... arra valami hathatós bizonyíték kell, ami nem azt mutatja a fickó nem komplett, hanem azt, hogy tényleg komolyan aggódnunk kell. No igen a szavait hallva azért tényleg megrökönyödöm, sőt talán még kissé el is pirulok, valahogy majdnem automatikusan húzva a két karomat magam elé, de ezt végül sikerül nem megtennem. Ha igazat mond az kellően zavarba ejtő, hiszen azt jelenti, hogy látott már ruha nélkül... még ha nem is engem, de közben mégis... - Mondd meg, hogy pontosan hol... akkor hiszek neked, bármennyire is hihetetlen az egész. - és bármennyire is zavarba ejtő, mert lássuk be, hogy nem kicsit az, főleg ha tisztában van vele, hogy lényegében a bal mellem bal oldalán van az az anyajegy, ami nem pont olyan hely, amit láthat az ember, ha csak nem töltött minőségi időt a másikkal ruha nélkül és itt még csak nem is valami vad kamatyolásra gondolok, hanem olyan szolid, romantikus egymás testének felfedezése megoldásra. Akkor ezért volt a gyengéd érintés az üzletben az üvegcserepek között?
Innentől kezdve, hogy nem kell annyira rohanni, és kapkodni, már szótlanul tűröm, ahogyan rendbe rak, sőt, jól is esik a gyógyítása, egyébként eddig sem a fájdalomra koncentráltam, van fontosabb dolgom is. Most már csupán az a feladatom, hogy bevonjam abba, ami mindenki életét meghatározhatja, vagy romba döntheti. Kapok italt is, végtére mindegy, hogy mit, legalább kortyolgatással is áthidalhatjuk az esetleges kínos csendeket, amik egyébként nyilvánvalóan beállnának, lévén sürgősen meg kell vitatnunk a történteket, na meg a rázós eljövendőt. Feldobom neki a labdát, és elégedetten bólintok, amint látom, hogy a füzetében mik vannak lerajzolva. - Igen, erre gondoltam, és sejtettem, hogy ez önmagában nem elég. – Morfondírozom, és úgy döntök, hogy most nem lehet tapintatosan adagolni, mondhatni a hősök gyakorta egy pofonvágással kerülnek az események központjába. Na de vajon Felicity ebben a világban mennyire hős alkat? Mi van, ha nem hajlandó a vállára venni a világ dolgát? Mindegy, akkor szépen megköszönöm a dolgot, nincs időm győzködni, és rohanok tovább, hátha a többieket megtalálom. - Nos a következő sem túlságosan bizonyító erejű. A különböző világokban ugyanazokkal a szereplőkkel találkoztam, veled is már számtalanszor. A kapcsolatunk változó volt, de egyszer régen.. Volt köztünk valami. Szerelem. És.. talán visszaélésnek érzed, de ilyenkor mindig ugyanaz a külső, tudhatom, hogy van egy csillagra emlékeztető anyajegyed.. a… elég intim testtájékon. – Nyilván ezt még véletlenül is tudhatja az ember, akár hallhatta is valakitől, ha az egyik exe terjeszti, de lássuk be erre azért kicsi az esély. További bizonyítékokon agyalok, de most ez ugrott be, amíg kortyolgatom az italomat.
Amíg rendbe teszem a fickót úgyis kénytelen csendben maradni, aztán már hozok neki valamit inni és én is helyet foglalok, azért persze végig szemmel tartva, hiszen ki tudja, hogy tényleg nem ön- és közveszélyes-e egyáltalán, úgyhogy nem hagyom csak úgy szabadon kóricálni a lakásomban úgy,hogy nem tartom rajta a szememet, főleg mert egyértelmű, hogy valami képtelenséggel áll majd elő és igen ez is történik. Nem csoda, ha kissé szkeptikusan húzom fel a szemöldökömet egészen addig a pontig, amíg meg nem látom a kirajzolódó jeleket a levegőben. Hirtelen pattanok fel és kerül elő egy kis jegyzetfüzet, amibe firkálni szoktam. Persze főképp sárkányok képei vannak benne és nem tökéletes rajzok, de aztán elérek addig, amíg lapozgatok vadul és ledobom az asztalra elé. - Ez... Sok minden létezik a varázsvilágban, de párhuzamos világok... ez még itt sem elfogadott és elterjedt. Van erre bármi bizonyítékod egyáltalán? Egy álom még nem az. - főleg ha azt mondja hozzá, hogy jön a világvége és ezt csak mi vagyunk képesek megakadályozni. Azt sem tudom, hogy ki az a mi egyáltalán, mert ahogyan beszél úgy fest nem csak kettőnkről van szó, de hát belém is úgy botlott, kétlem, hogy lenne valami radarja ami elvezeti azokhoz, akiket keres és ha eddig még sosem oldotta meg és minden alkalommal elbukott... Azért ennyivel még nem győzött meg, maximum érdekel a dolog és felkeltette a kíváncsiságomat, no meg egy nagy adag aggodalmat is sikerült elültetnie bennem.
Úgy fest, cseppet sem zavarja, hogy kissé bizalmasabb stílusba váltok a tegeződés által, s úgy vélem, jobb is gyorsítani, egyszerűsíteni, még ha egyébként nem vagyok a kapkodás híve. Most nincs idő kísérletezni, adagolni a témát. Ha egy kis esély is van rá, hogy gyorsan legyőzi a szkeptikusságát, akkor nagy lépést tehetünk előre a sikeres eredménymegoldásért. A többiek ki tudja, hogy merre vannak, s ha már belebotlottam a lányba, mindent ki kell hoznom a helyzetből, ami csak lehetséges. Segítőkésznek mutatkozik, engem pedig nem szabad, hogy elragadjanak a fellobbanó érzelmek egy sok évvel ezelőtti változatunk kapcsán. Nem, Felicity nem azonos egykori szerelmemmel, s nem tehető felelőssé semmiért, mondhatni ő tiszta lappal indul, mint ahogyan ő sem ismer engem, sem pedig a bűneimet. Amennyire lehet, próbálok higgadtan magyarázni, kerülve a felesleges testi érintkezést, hiszen az nagyon vékony jég, valakire bizalomépítőként hat, másra meg taszítólag, így nem kockáztatok. Az őszinteség viszont javíthat a helyzeten. – Jól van. Az igazság az, hogy képes vagyok utazni a világok között, és meg kell oldanom valamit, már közel húsz éve, méghozzá ugyanazokkal a segítőkkel, akik közé te is tartozol. Eddig sosem sikerült, és most.. Ez az utolsó esély. – Foglalom össze néhány szóban, és tanulva az eddigiekből, szinte biztos, hogy bizonyítékot fog majd követelni. Előhúzom a pálcámat, de azért szépen óvatos, hogy ne vegye támadó szándéknak, és lassan a levegőbe rajzolok vele néhány fénylő pöttyöt, amik egy rajzzá állnak össze. – Sosem álmodtál ezzel? Nem láttad valahol, nem ismerős? Egy ősi jóslat szereplői vagyok, nekünk kell megfékeznünk egy jövendőbeli, szinte elkerülhetetlen veszedelmet. – Biztosan lesznek kérdései, de muszáj tisztázni a sarkallatos pontokat, hogy mielőbb elkezdhessük a nyomozást, hogy ebben a világban mi is a feladatunk. Állom a tekintetét, pillantásom bársonyosan simogató, ezúttal csak egy motivációm van, mindent egy lapra feltéve hinnem kell, hogy győzhetünk. Még akkor is, ha ő olyan kis szigorú a nyilvánvaló báj mellett.
Szkeptikus vagyok, hát persze, meg aztán dolgom is lett volna, ami most nem kicsit szakadt félre, úgyhogy üzennem is kell majd alkalomadtán, hogy nem azért nem mentem, mert nem érdekel az üzlet, hanem egyszerűen csak így alakult, lényegében rajtam kívülálló okokból. Bár tény nem lennék köteles segíteni a fickónak, ott is hagyhattam volna, de van valami a szemében... ami alapján vagy őszintén mondja, amit mond, vagy csak tényleg annyira elhiszi az őrült téveszméit, hogy már-már e miatt tűnik hitelesnek. Majd kiderül, amint olyan helyen tudunk beszélni, ahol nem figyelnek minket árgus, kétkedő szemek és ahol jobban is kifejtheti, hogy mégis miért ugrott át egy üvegablakon a helyett, hogy nekem jött volna. Nem vagyok én üvegből ellentétben a kirakattal. A kanapémon persze már rendesen el tudom látni, nadrágot se kell hozzá széttépni, bár nem vagyok gyógyító, de az alapszintű elsősegélyhez szinte minden boszorkány ért annyira, hogy pár sérüléssel tudjon kezdeni valamit, így hát ez nekem sem okoz gondot. Persze nem kezdem faggatni, amúgy is bizonyára elmondja majd mi a fene van itt, de azért rajta tartom a szememet, hiszen még sem ismerem. - Felicity és... őszintén nem tudom. - őrültnek tűnő, de valóságos. Persze a varázsvilágban sok minden van, amit a muglik őrültségnek gondolnának, de azért még számunkra is akad olyasmi, ami lehetetlenség számba megy és tartok tőle, hogy most egy ilyen mese jön. Egyelőre hát nem kínálom teával, szemmel tartani jobb ötletnek tűnik. Leülök inkább szépen vele szemben az egyik kis fotelbe. - Akkor halljuk! - azon nem múlik semmi, ha elmondja, maximum... ugye nem hiszem el.
Most nem is akarom győzködni a betört kirakat közepén. El kéne mielőbb húzni, aztán ha kettesben vagyunk, akkor teszek egy próbát, mert amúgy nem sok időm van. Mielőbb meg kéne találnom a társaimat, hogy kiválasztva a pozitív szereplőket a nyomára bukkanjunk az ebben a világban fontos elemnek, amellyel lezárhatjuk a történetet. Jó eséllyel majd az is a halálommal végződik, hiszen már eleget éltem, és valahogy sejtem, hogy mivel mindig a halálom volt a következő lépés a világok közti ugráshoz, biztos vagyok hát benne, hogy ez lesz a vége is. Még csak most gondoltam bele, hogy többet nem kell majd küzdenem, hanem vége az összes szenvedésnek, így aztán végülis muszáj kockáztatnom, hogy ne romoljon el idejekorán minden. Ez a fiatal lány értelmesnek tűnik, noha biztosan szkeptikus lesz. - Én nem vagyok bolond, csak.. biztosan hihetetlennek fog tűnni, amit majd mesélek. Majd valahol máshol. – Bizonygatom magabiztosan, azt várva, hogy találkozzon a pillantásunk. Remélem, hogy egy kicsit is jó emberismerő, hogy lássa, nem hazudok. Bizonyítékot fog követelni, de sosem hordottam magamnál korábbi képeket a szereplőkről. Csak akkor volna lehetőségem rá, hogy ha együtt megtalálnánk azt a rajzot, amin ő is rajta van. Volt már barlangrajz, freskó, régi újságcikk, bármi módon feltűnhetnek a nyomok, csak legyen türelme hozzá, hogy kitartson mellettem. - Majd ezt is elmesélem. – Válaszolom immár jobb színben, és rá támaszkodva igyekszem nem elájulni. Tudom, hogy nekem nehezebb a súlyom, mint amennyit ő természetesen kibír, ezért is próbálok bicegni, legalább az utcafrontig. A lány vékonynak, de kecsesnek tűnik, legalábbis abban a pár pillanatban, amíg össze nem fonódunk. Hátradobom magamat a kanapén, felőlem már szétvághatja a nadrágot, itt akár már össze is vérezhetek bármit, hiszen mágiával takaríthatunk. – Köszönöm. Adam vagyok. – Nyújtok kezet, hiszen legalább már a tudat vigasztal, hogy találkoztunk, és még csak elvérezni sem fogok egy ilyen hülyeség miatt. Kigombolom az ingemet, hogy legalább kapjak némi levegőt, alatta van póló, de így is látható, hogy kidolgozott izomzatom inkább szikár, mint méretes. – Túl klisé lehet, de mi már találkoztunk. És segítenie.. segítened kell. Fel vagy készülve arra, hogy őrültnek tűnő, de valóságos dologba avassalak?
Nem tudom, hogy higgyek-e neki és azt sem, ha hiszek akkor mégis hogyan tudna csak úgy tovább menni a valami elől, ami azt mondja üldözi. Elég képtelenségnek hangzik és ha mugli lennék nem is tudnék mit kezdeni a helyzettel, de nem vagyok az, tehát... megpróbálhatok hinni neki és elfogadni, amit mond, még ha tényleg képtelenségnek hangzik is az egész. Ő viszont láthatóan hisz benne és ebben az állapotban a kórházból biztos a pszichiátriára kerülne, főleg egy mugli kórházból és ha mentőt hívunk, akkor ez jön majd. Ezért hezitálok, bár még most sem tudom érdeme-e segíteni neki, amikor egyértelműen nagyon fura alak és nem tudom, hogy mennyire lenne veszélyes rám, önmagára, vagy mindenki másra. - Tudja a bolondok általában nem igen ismerik be magukról, hogy azok. - húzom el a számat egy pillanatra és hát így is gondolom őszintén, mert tényleg nem tudom, hogy vajon a pasas nem csak beképzel magának valamit. Ha olyan nagy a baj akkor meg miért nem kér segítsége, vagy megy eleve a Minisztériumba, ahol tudnak kezdeni valamit a helyzettel? Mert láthatóan épp nincs a helyzet magaslatán, főleg így sérülten nehéz lesz bármit is megoldani. - Jobb, ha nem tudom, hogy mi ez? - nem vagyok orvos, maximum van egy viszonylag velem született érzékem a gyógyításhoz, de ennyi csak. Viszont most talán jobb is ha nem kérdezek sokat, főleg hogy a fickó máris teszi, amit tennie kell, a kapszulát lenyeli akármi is legyen az. Próbálok a karja alá nyúlni, bár jóval kisebb vagyok nála, úgyhogy nem igen fogom elbírni a súlyát, de amennyire tudom azért igyekszem. A tulajt meghagyom neki, bár eléggé fújtat és elégedetlenkedik, de úgy fest nem próbál megállítani minket, azt hiszem nem is igen tért még magához az után, ami történt. - Itt jó lesz... - sikerül kellő távolságba kerülni, egy olyan sikátorba, ahol már tudunk hoppanálni, így egy pillanat múlva már a londoni kis lakásom kanapéjára fektetem le és itt már a pálcám is előkerülhet, hogy segítsek a sérülésén úgy rendesen is, nem csak mugli módszerekkel.
Tudom, hogy ziláltnak tűnök, olyannak, aki egyértelműen a törvény ellenében lohol, de most nincs időm magyarázkodni, hiszen a tulajdonos időnként visszakóricál, hogy rám nézzen. A szőkeség viszont többé-kevésbé ellátja a sebet, és bár nem nagyon tudnék elvérzés nélkül ráállni, de ha valami időleges mágiát ráolvasnánk, sőt talán még más ötletem is van, de olyan kedves, és gondoskodó a lány, hogy remélhetőleg részéről ez nem holmi felvett álca. Minél gyorsabban le kéne innen lépni, mielőtt még megjönnek a mentők, mert egy kórházból már tényleg nehezebb megszökni. - Nem vagyok futóbolond csak itt így nehéz elmesélni. – A tekintetem őszinteséget és józanságot sugároz, mintha bele akarnám sugallni a lány fejébe, hogy együtt kell távoznunk, és akkor talán bele tudom avatni, hogy miről is van szó. Kíváncsinak tűnik, ráadásul ez az utolsó világ, ahol még van esélyünk bárkit is megmenteni, így lehet, hogy nem fogom sokáig kerülgetni a témát, Hanem beavatom gyorsan, aztán még lesz ideje bolondnak nézni. És különben sem akartam megcsókolni, csupán a hangulat ragadott el egy rövid cirógatás erejéig. Azért én is tudom, hogy a különböző világokban feltűnő személyiségekre úgysem emlékszik rajtam kívül senki, ezért kár ebben a szőkeségben látni az egykori szerelmet. Főleg mivel az utána következő életeiben bár többnyire segítettük egymást, de volt néhány kiállhatatlan, sőt veszedelmes énje is. Nem, ez a lány ismét valaki más, aki mindössze segíthet nekem, noha igen aranyos, és jellemében valóban hasonlít arra az édesre, akivel egy ideig még párt is alkottunk. S az is igaz, hogy utána jó pár világon át reménykedtem, hogy ismét találkozom a személyében egy olyannal, vagy legalább hasonlóval, de aztán fel is adtam. A mese nem rólam szól, kár öncélú vágyakat kialakítanom, hiszen az, hogy ezt végig kell vinnem, egyfajta büntetés is az önző életemért. Már beleőrülhettem volna, de még bírom. – Talán ez segít. – Kapok elő a farmerfelső zsebéből egy véralvadást gyorsító kapszulát. Még a vámpírvilágban szereztem, ugyanis abban a szörnyűséges környezetben ha megharapnak valakit, gyorsan elvérezhet. A sors iróniája, hogy ott én is vámpír voltam, és muszáj volt ezt alkalmaznom, hogy ne öljek meg senkit. És valóban, máris érzem, hogy jobban vagyok, ám ez csak időleges, így sietnünk kell. Átkarolom a szöszi derekát, és nem nagyon ránehezedve a rossz lábamra, csak intek a tulajnak. – Elküldöm a javíttatás költségét, de fel kell keresnem a magánorvosomat. – Bólintok Felicitynek, várva, hogy nosza siessünk el.
Láthatóan nincs nála semmi, ha csak nem valami olyasmit lopott el, ami apró és nem lehet csak úgy megtalálni könnyedén, na de annyira fontos lenne, hogy az életét is adná érte, miközben itt vérzik el helyben? Annyira csak nem lehet fontos semmi sem és ha rossz ember miért ugrott át az üvegen? Egy tolvaj simán letarolt volna és nem foglalkozik azzal, hogy ezzel mit okoz, de ez a fickó úgy került ki, mint akinek aztán minden fontos saját magán kívül. De ettől még a sebet kezelni kell, mert ha annyiban hagyom, akkor tényleg lehet, hogy itt a vége, még ha ő úgy is gondolja ezzel tovább mehet, habár arra már úgy látom rájött, hogy egyelőre felállni se nagyon tud. - Attól tartok a sérülés ezzel nem ért egyet, mivel már megtörtént... - még hogy nincs ideje megsérülni... de hát már megsérült! Nem tehet ellene semmit és már nem mehet tovább csak úgy. Nem tudom, hogy mi olyan sürgős, ami nem várhat addig, amíg a sebét ellátják, de hogy nem ér meg semmi sem egy elvérzést. Nem tudhatja mit vágott át az a szilánk és igenis komolyabb is lehet, amit én így nem feltétlenül látok, hogy csak az utcán vagyunk, vagy hát a boltban és rendesen meg se tudom nézni. A pasas annyi már holt biztos, hogy túlságosan makacs, de attól tartok bármennyire is makacs felpattanni és továbbmenni most így se úgy se tudna, ha akarna sem. - Ami? Remélem nem valami futóbolond... - és igen ezt hangosan is sikerül kimondani, pedig csak gondolnom kellene, hiszen a pasas szemében valódi félelem tükröződik. Ismerem ezt. Láttam én már sárkány lángtól rettegő pillantását, tehát igenis tudom, hogy milyen az, amikor valaki fél és ez a fickó egyértelműen fél valamitől, nagyon is és épp e miatt csak nem hagyhatom csak úgy annyiban a dolgot. Bár ezek után nem sokat segít, amikor már-már úgy érzem majdnem meg is csókol, nem csoda, ha ellentartok és a meglepettség csak az oka, hogy nem rántom el azonnal a fejemet, no meg az, hogy végül elenged és ereje amúgy se sok van. - Elvihetem innen, de... lábra sem tud állni. - és itt egy mugli utca közepén nem tehetem meg, hogy varázsolok, azzal igen sok szabályt szegnék meg, főleg hogy már nem kevés ember sereglett ide körénk. Nem lehet csak úgy meglépni, hoppanálni sem, ha csak nem próbálom bemagyarázni nekik, hogy csak valami filmfelvétel volt. Talán... azt bevennék, na de megér ennyi kockázatot egy fickó, aki talán nem is teljesen normális?
A hosszú évek küzdelme alaposan megváltoztatott, megtanultam értékelni az élet értelmét, így ha valaki nem ártott nekem, én sem teszem, sőt segíteni akarok. Éppen ezért próbálok kitérni a lány elől, mert ha ezzel az erővel tarolnám le, ahogy futok, ki tudja, hogy mi baja esne. Beverné a fejét, akár komolyabb baja is eshetne. És ha mondjuk ő egy központi szereplő lehet ezúttal, ha én magam ártok neki, lehet, hogy mindent elbukunk. Én nem számítok, legalábbis kevésbé. Meg kell próbálnom inkább a többieket összehozni. A lány segítőkészsége meglep, mert az udvariasságon túl van benne valami igazán hősies, nem fagy le, nem riad meg, hanem teszi a dolgát, mintha erre született volna. Ez jól jöhet. - Nem vagyok orvos, csak.. sietnem kell. Nincs időm megsérülni. – Próbálom kinyögni a nyilvánvaló igazságot, mert az stimmel, hogy alaposan megvágtam magamat, de ha ez egy varázsló közösség, gyorsan helyreraknak majd. Az számomra is nyilvánvaló, hogy itt olyan világ lehet, ahol a varázstudók rejtve maradnak, ezért csak a hagyományos módon láthat el. Az viszont nagyon nem lenne jó, ha jönne valami hivatásos orvos, mert igazolványaim bizony nincsenek. Amint átértem, eldobtam minden olyat, hiszen a vámpírok világában teljesen más évet írtak. Újat hamisítatni még nem volt időm. - Ami elől menekülök, az.. túl hamar ideér. – Bukik ki belőlem a gondolat, s amikor közelebb hajol, valamiért beugrik a tizenegy évvel ezelőtti románc. Azt a lányt soha többé, egyik világbeli énjében sem tudtam felfedezni, ám egy a gyengédség, az ösztönös segíteni vágyás valamiért olyan mozdulatot indít bennem, amit csak egy magamfajta, több dimenziót megjárt, közel skizofrén alak cselekedhet csupán. A tarkójára simítom a kezemet, s lágyan belecirógatok a hajába, mintha csak egy emlékbe kapaszkodnék. Aztán észbe kapok, ő nem tudja, hogy ki vagyok, és az egy másik élet volt, nem moshatom ennyire össze. Hátrahanyatlok, s bólintok. – Jól van, csak gyorsan, és vigyen el innen. Nem akarok megvárni senkit. És köszönöm. Nem akartam.. feltartani. – Immár hagyom, hogy tegye a dolgát, kár ellenkezni, meg hát jobban sem leszek, ha nagyon ellenkezek. Inkább legyünk túl rajta, aztán majd ha ott tartok, a varázslatos gyógyítás biztosan beválik.
A fickó átugrott önként egy kirakaton és nem kell neki mentő... Hát igen van az a helyzet, amikor nem különösebben számít, hogy mit mond az, aki meg van sérülve, mert jó eséllyel, sőt jelen esetben biztosan nem tud tisztán gondolkodni. Bizonyára azért választott ekkora butaságot a helyett, hogy nekem jön, amitől egyikünknek se lett volna komoly baja, maximum egy kis ütődés. Természetesen intek is a tulajnak, hogy ne foglalkozzon azzal, hogy a fickó mit mondott, mert láthatóan gőze sincs a saját állapotáról. Ha nincs is komoly baja első ránézésre, egy ilyen esés után az a biztos, ha kivizsgálják rendesen, vagy esetleg olyan helyre kerül üveg, amit most nem veszünk észre, ő meg tovább megy... Egyelőre felállni sem tud, tehát ez a tovább menés eleve nem tűnik megoldhatónak. - Oh persze, maga talán orvos? Egyébként sem tudhatjuk nincs-e olyan... Na látja erről beszéltem. - ha ki akarná húzni az üveget, megakadályozom benne, hiszen nem tudhatja, hogy nincs-e olyan komolyabb sérülés ebből adódóan, hogy kihúzza és menten el is vérzik. Kétlem, hogy különösebben értene hozzá. Persze, amikor kitapintom a pisztolyt egy pillanatra azért ledermedek és jó eséllyel össze is akad a tekintetem a fickóéval, viszont ha valami veszélyes alak lenne, bizonyára nem ugrik az üzletbe, nehogy letaroljon... Remélem legalábbis, hogy nem valami kiszámíthatatlan pszichopata. - Ha azt csak úgy kihúzza akár el is vérezhet, ha átvágott egy ütőeret, tisztában van vele? - nem igazán szeretném, ha itt a szemem láttára vérezne el és láthatóan a tulaj is erre már végképp holt sápadtba megy át. Úgy sejtem ő sem szeretne egy hullát és egy bazi nagy vértócsát a boltja közepére. Elég neki az okozott kár a beeséssel is. - Ha... menekül valami elől, ha meghal nem lesz jobb. - hajolok közelebb, mintha csak meg akarnám nézni nem verte-e be a fejét és a fülébe suttogok úgy, hogy a felettünk idegesen ácsorgó tulaj ne hallja. Épp most ért ide az elsősegély dobozzal és indul telefonálni, hogy mentőt hívjon. Kérdőn pillantok a fickóra. Nem tudom mi ilyen sürgős neki, de ebből tényleg komoly baj lehet, de ha ki akarja húzni azt a szilánkot... legalább akkor egy nyomókötés mindenképp kell rá, így előszedek gézt, sőt még tűt és cérnát is, ollót készítek a lábam mellé, hiszen még most is mellette térdelek. Az üveg elég szépen belefúródott, ha kihúzza, akkor könnyen lehet, hogy kell 2-3 öltés, hogy rendben legyen, különben elvérzik az utcán, ha elindul. És persze előtte a nadrágját minimum el kell vágni, hogy ne legyen útban.
