2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az örökös harc az idővel immár a végjátékához érkezett, nincs más esélyem, csak itt, ebben a világban. Ha itt elbukok, akkor mindenkinek annyi. Sosem értettem, hogy a banya hogy volt képes ilyen világméretű átkot rám szórni, de az is lehet, hogy inkább afféle jövendőmondó volt, aki összehozott minket, hogy együtt oldhassuk meg a katasztrófát. Ráadásul eddig nem volt jelentősége, hogy ki melyik világban milyen szerepet öltött magára. A mese utolsó lapjai ezek, és nagyon is meghatározó, hogy akit véletlenül letarolnék, talán maga a fenevad az, és nem kéne ilyen előzékenynek lennem. A szinte hófehér hajú lány a legtöbbször a jók oldalán állt, igaz, volt néhány csúfos szerepe is. Egyszer régen, amikor nagyon elidőztem az egyik világban, még románc is kialakult köztünk, de azt az énjét soha többé nem láttam, és igyekeztem a feladatomra koncentrálni. Most nagyon is van jelentősége, hogy aki mellém gugol, az tényleg segítőkész, és szövetségesem lehet a végső harcban, vagy csupán a sablon udvariasságot mutatja, de egyébként nem érdeklik a világ dolgai. Ki kell derítenem, és ha a kétely halvány szikrája felmerül, ott kell hagynom, a többieket megkeresni. Azt nem mondom, hogy megölném, mert bár nem kockáztathatok, hogy pont a rossz szellem szabadul el, de azt hiszem a mese csak úgy oldható meg, ha mindenkivel találkozom, nem vághatom csak úgy a fenevad torkát. Az túl egyszerű lenne. – Nem, nem kell mentő. – Rebegem, és azon kapom magamat, hogy szokatlanul gyenge vagyok. Ennyire nem kéne, hogy fájjon mindenem. Mintha egyszerre szakadt volna rám az összes halál, amit megéltem az elmúlt tizennyolc év alatt. Az utolsó egy különösen kegyetlen mód volt, a mellkasomba vágtak egy karót, és eltemettek. A torkom is összeszorul, ahogyan próbálok felállni. Nem megy.. Lejebb engedem a karomat arcom elől, néhány szilánk felsértette a bőrömet, de semmi komoly. A ruházatom átlagos farmer, amit itt gyakran viselnek, és egy bőrdzseki, az szerencsére fogott, amit tudott, viszont egy ökölnyi üvegdarab húsig hatolóan beleállt a combomba. Ez lehet talán a ludas, ha leszámítom a múltbéli szörnyűségeket. – Ez nem annyira vészes, mint látszik. – Próbálom eltolni a lány kezét, nincs most időm összeomlani. Ki tudom én is húzni az üveget, s a szörnyülködő tulajnak meg kifizetem valami drágakővel. A cél nem az volt, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A lány viszonyt érezheti, hogy a derekam környékén jókora pisztoly van betűzve. Persze lehetek rendőr is, de akkor miért szaladtam?
Hosszú nap volt és még hosszabbnak ígérkezik, amikor kivételesen vegyítenem kell a két életemet, amire persze igen ritkán van példa, de néha van az úgy, hogy nincs választás. Fülest kaptam pár napja egy igen ritka sárkány tojásról és persze fekete piaci áruról van szó, amihez nem olyan könnyű hozzájutni, de ha az embernek elég jók a kapcsolatai... Természetesen az egészet úgy intéztem, hogy én csak a lelkes sárkány kutató vagyok, aki valami titkos támogatónak hála megveheti a tojást, hogy az ne kallódjon el és ne kerüljön rossz kezekbe és természetesen ezt ha az ember elég ügyes és gyakorlott, akkor tényleg el is tudja hitetni bárkivel, nekem pedig ebben már elég nagy tapasztalatom van. Így hát tényleg nem fog majd gondot okozni, hogy elmenjek azért a tojásért, épp én magam is az órára pillantok fel, hiszen nincs már sok időm a találkozóig, amikor épp csak néhány centi választ el az ütközéstől a szemből érkező fickóval, aki végül vesz egy igen rossz kanyart és átesik a közeli kirakat üvegén, én pedig elsőre csak pislogok, mégis hogyan képes valaki ekkora eget rengető... ostobaságra. - Jesszusom! - igyekszem hozni az ijedt mugli szintjét, hiszen itt még sem kaphatok csak úgy elő varázspálcát és javíthatok a helyzeten, London kellős közepén, ahol muglik szaladgálnak mindenfelé. Így csak közelebb ugrok, hogy ha kell óvatosan átlépve a betört ablak keretét megnézzem a fickót, nem vágott-e el valami igen fontos eret, amitől aztán itt helyben el is vérezhetne. - Hívjon mentőt, de előtte hozzon elsősegély csomagot! - szólok oda a persze hangosan sopánkodó boltos nőnek, aki főleg az áruja miatt aggódik és nem a talán épp terjedő vérfolt miatt. Az üveg alattomos dolog, csúnya vágásokat tud ejteni, és ez itt egy elég gyenge, vékony fajta, nem csoda, ha a pasas simán betörte. Talán biztonságosabbá kellene tenni... Na de nem most fogok erről oktatást tartani, inkább amikor hozzám kerül az elsősegély doboz, felpattintom a tetejét gyakorlott mozdulattal és újra a fickóhoz fordulok. - Mondja hol fáj, mit érez... - közben persze mindenféle pironkodás nélkül én magam is elkezdem megnézni azért vérzik-e és ha igen hol, nem sérült-e komoly helyen stb. Na nem mondom, hogy letapizom itt, de azért jelen helyzetben nem igen van helye a visszafogottságnak, meg a szégyenlősségnek.
Úgy rohanok, mintha űznének. Ha az Ivor nevű angyal igazat mondott, és ez az utolsó világ, amiben esélyünk van változtatni, akkor nem vesztegethetem az időmet azzal, hogy leülök kávézni, újságot olvasni, vagy csak úgy sétálgatni. Sürgősen meg kéne keresnem a leendő szövetségeseim közül legalább egyet, de inkább többet. A mese, amelynek a nyomában vagyok már tizennyolc éve komolyan hatott rám. Már véletlenül sem vagyok az a flegma hóhér, akinek csak a napi nyakazás legyen meg, a többi különben sem érdekel. Láttam megannyi igazi szenvedést, értelmetlen halált hogy foglalkoztasson az, hogy itt most mindenkinek vége lehet. A banya egykori motyogása lassan értelmet nyer az összes általam kutatott világban, ha nem sikerül valami különösen hatásosat véghezvinni, akkor megsemmisül a világ. Mindegyik. Sosem akartam ilyen szerepben tetszelegni, és a sors keserű pirulája, hogy én vagyok az. Talán éppen ezért, mert oly könnyen vettem a halált, így rám lett osztva, hogy megtanuljam becsülni az életet. A többiek közül sem volt mind segítőkész, sőt, a szerepek állandó váltakozása miatt fogalmam sincsen, hogy kitől mit remélhetek. Csak abban bízhatok, hogy az utolsó világon legtöbbjük fel tudja emelni a seggét, és tenni másokért. Magyarázkodni aligha lesz esély, de mégsem vághatok a közepébe. Az utolsó világban ahol mindenki nagyjából meg volt átkozva attól, hogy szörnyűséges éjszakai életet éljen, alig három hónapot töltöttem. Mintha már maga a hely is éreztette volna, hogy vészesen fogy az időm. A ruhám itt is helytálló, a pénzzel már lehetnek gondok, ezért tartok az egyik zsebbe bevarrva mogyorónyi drágaköveket, hogy tudjak váltani. Ezek mindenhol azonosan beválthatóak, hiszen az emberek kapzsik, mindig szükség lesz kincsekre. Már csak egy bankot, váltót, ékszrészt kéne találnom, aztán jöhet a fegyverbolt. A vámpírok elleni nyílpuskát el is dobtam, ide valami varázspálca kéne, meg esetleg valami mágiával megbűvölt mordály. Érzem magamban a varázslatot, hiszen jellemzően mindig felveszem az aktuális világ sajátosságait. Az idő viszont fogy, ezért futok, olykor felpillantva az órákra, hiszen az enyém, amikor átjöttem, meg is állt. Csúnya halál volt, a fájdalmat még mindig érzem, ahogyan végül széttéptek. Egyetlen kihagyás elég, hogy nem magam elé nézek, hanem az egyik órára, és az utolsó pillanatban veszem észre, hogy a hófehér hajú lány kerül elém a járdán. Ösztönösen siklok arrébb, hogy egy lámpabolt kirakat üvegén essek át. Amennyire lehet, próbálom topmpítani az esést, az arcom elé kapva a kezeimet.
