2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Okkal vagyunk itt, és ezt Mark vagy elfogadja, vagy nem. Szerepünk van, és nem fognak elengedni minket, ameddig be nem teljesítjük. A kérdés az, hogy mit akarnak ezzel elérni, mi a fontosabb, a szabadságunk vagy a büszkeségünk, hogy nem hódolunk be annak, aki ezt az egészet eltervezte? Nem hiszem el, hogy Ivor áll az egész mögött. Persze nem vagyok egy olyan legendás emberismerő vagy legilimentor, hogy ténylegesen biztos lehessek benne, de tegyük fel, hogy a női megérzésem működik bennem. Az egy dolog, hogy mivel fogalmam sincs micsoda és kicsoda van egy egészséges akadály, amit fentartok vele szemben, de ezt az akadályt még a tulajdon ikertestvérem szemben is fentartom, szóval ezen nincsen semmi meglepő. A bizalmat ki kell érdemelni. Hosszú utat teszünk meg, és minél mélyebbre érünk annál sűrűbb a levegő a pezsgő mágiától. Egyértelmű, hogy a terep elő van készítve nekünk, hogy minden egyes négyzetcentiméteren láthatatlan rúnák és bűbájok feszülnek, de nem engedi egyszerűen a járat, hogy megálljunk, folyamatosan kerget minket valami tovább, omlás vagy szörnyeteg, az nem számít, hogy mi. Végül beérünk egy terembe, ahol elönt mindenkit a “megérkeztünk, ez az a hely” érzés, de mielőtt bármit tehetnénk beindulnak a mágiát és innentől kezdve semmi sem állíthatja meg azt, hogy… Mi is történik? A testünk Markkal elkezd fényleni, miközben Ivor körül a sötétség karmai csapnak fel és ha csal nem a szemem a szikrányó fényben, akkor… olyan, mintha karmok húznák le a férfit, vagy mintha láncos csákányok csapnának le a testére. Mi ketten az ikerfivéremmel felemelkedünk és mint valami groteszk akrobata tánc a levegőben kezdünk el őrjítően pörögni a férfi körül, Mark arca megváltozik, előbukkannak a vámpírfogai, kidüllednek az erei az arcán és a szeme is megtelik sötétséggel, míg érzem, hogy bennem is dobban valami és az alakom elkezd váltakozni. Nem Rose-zá változok vissza, hanem olyan, mintha cseppfolyósság válnék, folyamatosan változik rajtam minden. Fogalmam sincs, hogy ez a vég-e, hogy a varázslathoz minden csepp erőnket kiszipolyozza-e a sötétség, de mielőtt elveszíteném az öntudatomat a karomat a fivérem felé nyújtom ezúttal levetve az ellenségeskedést és kétségbeesett tekintettel… De nem érem el. És minden elsötétül.
A varázslat végbemegy, Ivor átéli, amit átél és képtelen beazonosítani, hogy ki és honnan mozgatta a szálakat, de valaki félreérthetetlenül magához láncolta, a képességei egy részétől megfosztotta, illetve egy szép kis “dobozkába” zárta a testén belül, hogy csak is az ő parancsára vehesse elő. Nem válik emberré, hiszen sosem volt az, maradnak adottságai, de rengeteg mindent, ami az elmúlt sokezer évben a része volt, elveszít. Csak egy ismeretlen, vélhetően torzított hang dübörög a fejében. - Most már az enyém vagy, szörnyeteg. Éld csak tovább az életed, de amikor hívlak, te eljössz. Amit parancsolok, azt véghez viszed. Amit megtiltok, azt nem teheted. És soha nem kereshetsz engem az engedélyem nélkül, nem árulhatsz el a létezésemről senkinek semmit, se szóval, se mágiával, se testbeszéddel. Semmivel.
Nem tudni mennyi idő telik el, de végül az ikrek és a síkvándor végtelenül kimerülten ugyan, de ott ébrednek fel, ahol azelőtt voltak, hogy elragadták őket.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Egy jó hosszú pillanatra minden kiesik. Olyannyira, hogy szinte olyan érzésem van, hogy az öntudatlanságba taszítódok és nem fogom fel mi történik, vagy hol vagyok. Nagyjából mint mikor szándékos hibernálódás gyanánt a megakasztom a portálást és a két tér között kiütve lebegek. Jó régen csináltam mondjuk már ilyesmit. Eddig, ha meg is sikerült döglenem, ami felért nagyjából az önmegsemmisüléssel, akkor volt még hasonló élményem. De azok sem tartottak ki ennyi ideig. Gyakorlatilag számtalanszor kaptam már halálosnak minősíthető sérülést és mintha mi sem éreztem volna mentem tovább, mondván menet közben úgy is vissza épül minden oda ahová kell. Ha nem vagyok legyengülve és velem van az erőm és nincs ami megakasszon, mondjuk mint az elején az a lándzsa, tulajdonképpen kosárlabda méretű lukkal a mellkasomban a szívem nélkül, félig szétrobbant fejjel, leszakadt tagokkal, gyakorlatilag nincs nagyon ami megállítson mert minden pillanatokon belül vissza épül. Nincs időm se türelmem, hogy ájulást engedjek meg magamnak. Másfelől annyiszor trancsírozódtam már szét, hogy az erőm nélkül is a fájdalmakból szinte semmit nem érzek. Félelemérzetre nem igazán vagyok képes, dühöt viszont annál inkább képes vagyok érezni. Tulajdonképpen igen ijesztő lehet egy olyan ellenfél akit félig szét robbantottál és félelem, fájdalom és lelkiismeret nélkül ugyanazzal a kitartással és nyugalommal tart feléd, hogy esetlegesen kitörje a nyakadat.... Hiába köpködöd rá a mindennek véget vető átkot. Az ő lelkét a testéhez egy a tiedénél sokkal ősibb és hatalmasabb mágia tartja együtt amit csak a szörnyeteg saját döntése oldhat fel... Vagyis ha úgy határozok egy kenőkéssel meg tudsz majd ölni... de ha eddig a túlélésről voltam híres, bármi áron, akkor ugyan miért is választanám azt az utat? Miért is választanám a testvéreim, vagy a mártírok útját...? Elmém kezd magára ébredni gondolatok, emlékek tömkelege rohan le és szüntelen a fogva tartónkat keresem. Elmém messzire elér, ha mást nem, vissza követem a használt mágiája által... Mégis mintha falakba ütköznék... És ez kicseszettül dühítő. Dühítő és elismerésre méltó valahol.
Gondoltam a Föld mágia terén nem tud túlszárnyalni és nem tud maradandóan meglepni vagy gondot okozni.
Ehhez képest, már másodszor ütközök bele ennek cáfolatába. Először Nox kötött meg a megszeghetetlen esküvel, aztán Jade cáfolt rá egy laza 25ezer éves tényre, most meg ez... De hogy mi is ez vagy miért azt egyenlőre nem tudom. De nagyon rossz érzésem van. Aztán alig hogy magamhoz térek, épp csak felfogom, hogy a halak szétloccsannak, a vámpír lezúg a labirintus vagy minek egy csatornáján és ketten maradunk az alakváltóval, már jön is az újabb csapás.
Valami amire ráébrednem legalább olyannyira fájdalmas mint maga a manőver. Kertänu képes volt erre úgy, hogy nem éreztünk voltaképp belőle semmit pillanatnyi elgyengülésen kívül.. De most... Érzem ahogy mindenemből erőnek erejével kiszakítja valami azt az ősi alkatrészt.. Azt ami a kezdetektől velünk van. Ami a legsötétebb állapotokban is hajtott előre. Ami átok és áldás egyszerre. Nos ezt a fájdalmat, ha akarnám se tudnám kizárni... ki hitte volna hogy van még ilyen is..? Pont olyan mint amikor Kertänu az első háromszáz évemre a Tárnák járataiba zárt össze az erejének egy apró cafatjával és ha nem tudtam tartani az önuralmamat, az ereje felizzította az ereimben a fémet...
Nos most, hogy az én becses hatalmamat akarja valami vagy valaki mérhetetlen barbársággal, hozzá nem értéssel és minden egyébbel kicibálni belőlem, az össze feszülő hatások épp úgy feizzítják most is a "véremet". Én majd' bokán fosom magamat, és hangot is adok a fájdalomnak... Na jó most nagyon jól esne, ha valaki lehűtene... A légzésemet nem tudom kontrollálni, ahogy a szívem is ezerrel pumpálja az izzó sűrű folyadékot. Nem feltétlen sülök meg belülről, jó a hőfejlődés is elég kellemetlen, de elvileg a szervezetem elbírná... Az fáj ami tulajdonképpen történik... Nem is tudom mihez hasonlítani... De az tuti hogy néma ordításra késztet. Meg egy két elhaló/haldokló tukánhoz hasonló nyüszítésre-hörgésre. És bevallom... baszottul nem tudom mi zajlik körülöttem. Forog velem a világ.
Amióta legelőször felmerült bennem, ha valaha meghalok... úgy tényleg és végleg, valami epikus halálra vágyom. Nagy felhajtással, díszmenettel meg mindennel... Ha most megdöglök.. annak nagyjából annyi epikus vonása és romantikája lesz, mintha elbaszna egy halas-kocsi. Vagy mintha rám zuhanna egy unikornisfinggal hajtott Zeppelin.. vagy megölne a nyúl a Gyalog galopból... Nemakarok így meghalni. A vágy iróniája és drámája, hogy bárhová is megyek, ha feldobnám a talpamat se tűnne fel senkinek, mert jószerivel senki nem ismer aki elsirathatna. Több ezer világ tudása és emléke... Köztük az elpusztult eredetbolygómé... Mind eltűnne. Én sem maradnék hogy emlékezzem rájuk.. És Yorä... Ezt az egész műveletet minden bizonnyal most ő is megszenvedi.
végül olyasmit érzek, mintha megannyi kampó akaszkodna belém, ami vissza tart és megannyi kampó akaszkodna az erőmre ami cafatonként de határozottan tépi ki belőlem...
Ha nem velem történne, még érdekelne is a folyamat...
- ...s..sssegí-hít-ség....- oké ennél szánalmasabban el sem höröghettem volna..felért egy halálsikollyal, kb mintha közben egy medve tépne szét olyan hangokat adok ki.... de gyűlölöm ezt a szót te jó ég... Arra már nem is futja az józanságomból, hogy felocsúdjak és megforduljon bennem, ez mögött ki is áll vajon? Mert ha épp olyan halandó mint Nox... na az igazán kiverné a biztosítékot.. De erre rádöbbennem pont elég lesz úgy minden után... és pont elég lesz akkor kiadnom azt a mérhetetlen felháborodást és indulatot, amit ez ki válhat belőlem, hogy a halandók úgy mégis... meddig képesek elmenni??!
Nem, nem érdekel a Vicky-től kapott medál, ebben nem téved a lány. Egyszerűen hidegen hagy, hiszen valami mást kell eltitkolnom mindenki elől, ami nem fog könnyen menni, ha egy legilimentorral vagyok egy helyiségben. Igen, kifejezetten zavar ennek az Ivornak a jelenléte, mivel egyáltalán nem tűnik olyasvalakinek, aki kétségbe esne, ha mások féltve őrzött titkait kellene kifecsegnie. A haverkodáshoz meg már elég késő, hiszen nem indítottam túl jól senkinél sem, de mégis mit vártak tőlem, ha egy idegen helyen térek magamhoz? Oké, a többieknek megy a dolog, érdemelnek is érte tapsot, de nekem nem áll szándékomban teperni az elismerésért. Vámpír vagyok, ezt pedig senki se tudhatja meg. Márpedig az itt lévőket simán ismerheti Rose, ők pedig pletykálnak, árulkodnak, figyelmeztetnek. Egy vámpír veszélyes, az tény. - Álljunk csak meg egy pillanatra! - emelem fel kissé a hangom, amikor Ivor a jelhez láncolódik, Neira pedig máris megoldást szeretne találni erre az egészre. - Mégis honnan veszed, hogy ártalmatlan? Nyilván nem véletlenül szeretnék, ha itt maradna. Veszélyes lehet számunkra ebbe beleavatkozni... Talán minket el is engednének. Őszintén szólva eléggé kételkedem a saját kijelentésemben, hiszen, ha nem lenne szükség ránk, akkor aligha hoztak volna ide minket is, de egyértelmű, hogy itt és most Ivor a főszereplő. Talán a Minisztérium szeretné elkapni? Ebben van némi ráció, mindenesetre fogalmam sincs, mi miként jövünk itt a képbe. Mindenkiben csak annyi a közös, hogy valamiféle mágikus lény, akár harapás, akár születés útján. Minket is el szeretnének kapni? Én még rendben lennék ebből a szempontból, de a két sellő és a metamorfmágus? Ők vajon mit követtek el? - Biztos vagy ebben? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben a lány felé fordulok. - De most úgy őszintén, szerinted van választási lehetőségünk? Nem hiszem, hogy idejönnek megkérdezni a dolgot. Egyszerűen csak elveszik, ami kell nekik és kész. Aztán vagy megölnek vagy nem. Miközben ezeket a szavakat mondom, lázasan kutakodom az elmémben arra vonatkozóan, hogy van-e esetleg olyan vérmágia, amelyhez nem kell a vér tulajdonosának beleegyezése. Nyilván van, ez nem vitás, de azok mind alapmágiák, Ivor megláncolásához pedig komolyabbra van szükség. A pentagramm csak átmeneti, noha igen komoly mágiát képes kifejteni, de ha minden ennyire egyszerű lenne, akkor nem agyaltak volna még több ember beszerzésén. Mi sem vagyunk feleslegesek, csupán ennek köszönhetjük az életünket. A falak megremegnek, én pedig némileg döbbenten veszem észre, hogy Neira közelebb lép hozzám, amit nem tudok mire vélni. Ilyenkor az ember ösztönszerűen védi a saját bőrét, talán a lány észrevett valamit, amit én nem és ami pont kapóra jön számára. Más esetben nem hiszem, hogy én lennék az, akivel összekapaszkodik, mint az a két sellő. Fura számomra látni, hogy mindketten ennyire megbíznak egymásban, noha nem is ismerik a másikat... Soha életemben nem voltam ennyire bizakodó senkivel szemben sem, hiszen még a saját családom is hazudott számomra éveken keresztül. - Nyilván nem a jel tette – jegyzem meg, amint elmúlik a veszély, én pedig igyekszem leporolni magam, noha sok reményt nem fűzök a dologhoz. A törmelék elég szépen beborított, habár az igazság az, hogy ez legyen a legkisebb problémám. - Szóval maradt Ivor. Te voltál az? Őket is te teremtetted és tüntetted el? - biccentek fejemmel a sellők irányába, ahol már csak két víztócsa jelzi, hogy egyáltalán ott voltak valamikor. Bár az erre vonatkozó okokat még nem tudom, de nyilván lesz időm agyalni ezen is. - Hát ez szuper. Macska-egér játék? - pillantok bizonytalanul a labirintusok irányába. Ha Ivort akarják maguknak, miért nem szerzik meg rögtön?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Még mindig rémült vagyok, főleg hogy a véremet kellene adnom egy vadidegenért. Nem nagyon akaródzik, de ha mi se jutunk ki innen másképp... Lance legalább támogat, mert egyedül még a lábamon se nagyon állnék meg, így nem csoda, hogy amikor omlani kezd a plafon a kezeimet a fejem fölé kapom automatikusan, ami persze nem segíti elő különösebben, hogy kapaszkodjam a királyi sarjban, így jó eséllyel ha csak ő nem tart meg akkor újra a földön kötök ki. De jó eséllyel ő is védi magát a törmeléktől, még ha végül sérülést nem is okoz, de ezt meg nem tudhatjuk ugye előre. A többiek mindebből annyit tapasztalhatnak, hogy ijedten sikítok egyet, bár nem olyan hangos vérfagyasztóan, inkább csak egy rövid ijedtségről van szó, aztán viszont láthatják, hogy placcsanunk mindketten... igen, a két sellő, talán pont azért, mert mindketten egy faj vagyunk, vagy egyszerűen nem is voltunk valóságosak csak elhitette valaki velük, hogy mi is itt voltunk, de a következő pillanatban már nem marad más a helyünkön csak két közepes víztócsa.
▲ Invincible ▲ 355 szó ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Rose-Neira Brooks
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Halállabirintus 2018-04-16, 09:14
Halállabirintus
Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök.
Én simán lenyelem, hogy az idegen pasi gondolatolvasó, póri egyszerűséggel úgy veszem, hogy legilimentor, előfordul, hogy valaki eszméletlen tehetséggel születik, éppen úgy, ahogy a született metamorfmágia is különleges, de előfordul. Igaz, hogy elképesztő regenerálódása is van és még furcsának is tűnik, de ám legyen, ameddig ártalmatlan tőlem aztán akármi lehet. Ahogy Lance felröhög a tengeri herkentyűn én is kicsit elmosolyodok, sajnos a bezártság túlságosan frusztrál ahhoz, hogy felnevessek, de azért valami még is csak oldódik bennem. A motivációs tippem van akinél be talál, van, akinél nem. Úgy tűnik, hogy Fryalla tényleg képes lenne tenni azért, hogy visszaszerezze a tárgyát, de Mark van olyan érzéketlen, hogy leginkább leszarja, ha ezzel elérheti, hogy azonnal "kilép" ebből a beteg játékból. - Én is csak tippelek. - válaszolok a sellő-lány felé fordulva, de igazából tovább futtatom a tekintetemet Markra és ez az ő felhördülésére is válasz. Mikor Ivor hozzátapad a jelhez és szabályosan nem tud se moccanni, se beszélni, azért egy pillanatra lever a frász. Azt hittem valami különleges erejű valaki, de ha őt a falhoz tudták tapasztani és lefogni, mennyi esélye van négy fiatalnak? Még akkor is, ha kettő hal, egy vámpír, egy pedig Metamorfmágus. - Oké, Ivor, mindjárt kitalálunk valamit. - próbálom megnyugtatni, vagy lelkesíteni vagy akármi, mert lehet, hogy nem tud beszélni vagy nem tud mozogni, de akkor is érződik a küszködés, nem simán sóbálvány átok érte, nem ájult be, magánál van. Hát ez azért... Nagyon szörnyű lehet. Alapjáraton gyűlölöm a meglepetéseket, szeretem, ha minden az irányításom alatt van, ha egyszer csak így a falhoz tapadnék... - Biztos, hogy nem adom a véremet valami humbughoz, ki tudja, hogy mit kezdenek vele, ha tényleg csapda. Aztán jön a hír egy hétmúlva, hogy egy csapatnyi metamorfmágus bérgyilkost képeznek az alvilágban... - válaszolom, elutasítva a vérmágia használatát. Vicces mondjuk az én számból, hiszen játszottam már vérbankot Castielnek, de teljesen más egy vámpírnak adni a véremből, hogy életben maradjon, mint valakinek, aki foglyul ejtett mindannyiunkat, aztán játszadozik velünk, mint egy pszichopata. Na de nem kell Ivort sokáig félteni. Ahogy megremegnek a falak a többiekre nézek, megérzem a kis vibrálást a testem körül, de azért így is Mark közelébe lépek, féloldalasan mögé lépve. Ha közel állunk egymáshoz, talán ez a furcsa vibrálás is összekapcsolódik, illetve... Ha valami történik és Ivor egyszercsak placcs, felrobban, az ikerfivérem igazán tartozik annyival, hogy felfogja a dzsuvát. Ha már csak úgy becsörtetett az életünkbe és megkaparintotta az egész életem munkáját egy csettintésével. Azért aranyos, hogy a két sellő mennyire összekapaszkodik, nincs az az isten, hogy két ember azért bízzon egymásban és tekintsék egymást szövetségesnek, mert szimplán... mindketten emberek. A fal beszakad, én pedig reflexszerűen guggolok le és emelem a kezemet a fejem fölé és az arcom elé, hiába csúsznak le rólam a törmelékek. Nagyokat pislogva állok fel a robaj után, próbálom a benyelt és a szemembe szaladt port kiköhögni és kidörzsölni a szememből. - Ez meg...? Te csináltad, vagy az a jel csinált valamit, aztán elengedett? - kérdezem, hiszen lehet, hogy egészen egyszerűen Ivor elég ideig ért a jelhez, az csinált valami tudomisén milyen sötét mágiát, levette a vérét, ahogy mondták, vagy a mágikus esszenciáját, akármit, aztán szimplán elengedte. Lassan lépek előre, megnézni, hogy mi van a túloldalon és elhúzom a számat, amikor meglátom, hogy még mindig egy barlangban vagyunk... de most nem egy zárt helységben, illetve az eget nem látni, de járatok vannak, már is három irányba ágazik, mivel ez... - Egy labirintus.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Mikor bele nyúlok abba a rohadványba, már érzem, hogy valami nem kerek... Mikor az aurám is felizzik, épp olyan hangot adok ki, mint egy madár, abban a pillanatban, hogy elütik és megbénulok. Nem ám csak úgy lazán, és nem is csak úgy oda ragadva. Nem. Ez a szar a külső igerendszeremnél fogva tart ott ahol így se szólni, se moccanni nem tudok, így a további eszmefuttatásoknak csak töredéke jut el hozzám. Mikor azonban felfogom a videó értelmét, a passzív dühöm egy szemvillanás alatt elönt és az Ösztönöm is bizony sikoltva tiltakozik az ellen, hogy megváljon tőlem... Ennek köszönhetően, a jelen lévők köré egy egy személyes kis energia pajzsot vonok és azt a módszert választom... hogy megszüntetem a közeget, ami fogva tart bennünket. Legalábbis erősen szeretném. Az ujjamat nem tudom elszakítani a varázskörtől, megválni sem tudok a testrészemtől, hiába minden erőfeszítés, a varázskört sem tudom megtörni, de a falat ami előttem van, na azt igyekszek áttörni. Ami meglepetésemre nehezebben megy mint sejtem! Jókora erőtartalékot kell bevetnem, hogy egyáltalán repedést ejtsek rajta. Pár pillanaton belül pedig az ereimben folyó fém is mintha izzani kezdene, még mindig nem tudok se moccanni, se szólni, de határozottan látható a küzdelmem és az eredménye... A fal, közvetlen a pentagram mögött indul meg, mintha felénk tolná valami a másik irányból, ezt követően valóban a mi irányunkba is omlik be. A pajzsot az utolsó pillanatig tudtam csak tartani, így némi nyomás, törmelék, meg por a többieket is eléri. Engem telibe kapott, de a pentagram miatt egy tapodtat se tudtam mozdulni. Az izzása a véremnek megszűnik, bár a hőt még tartom egy darabig... Jól jönne most némi hűtés... Nem látok semmit, mert a pofám tele ment porral, szenvedek is rendesen. Fogalmam sincs mi a másik helység vagy van-e egyáltalán helység, vagy úgy mégis mi a franc van előttünk... Igen, ezt megtehettem volna előbb is, de mint mondtam... a halhatatlanság felelőtlenné tesz... Sajna másokra nézve is. Az biztos, hogy még mindig meg vagyok bénítva annak a szarnak köszönhetően, még gondolatot se tudok továbbítani, ha jól érzékelem. Ők egyébként az általam idézett pajzzsal együtt tudtak mozogni, minden további nélkül. És ők mást is érzékelhettek. Mégpedig, miután megszűnt a pajzs róluk... az alattuk lévő pentagram is felizzik. Hogy tesz-e bárkivel bármit, vagy sikerül kislisszolniuk, az rajtuk... meg a pentagramon meg azon a seggfejen múlik, aki ide hozta a bandát! Vaszínűleg, ők nem fognak csapdába esni, hiszen, ők a cselekvők aszerint a videó szerint... Oké kétségbe esni ér..?
Nyerítve felnevetek, ahogyan Ivor leherkentyűz minket. Számomra semmi sértő nincsen az ilyen megnevezésekben, én magam is gyakorta halas hasonlatokkal illetem a népünket. Az pedig, hogy nem enne meg minket, hát remélem is, azért mégiscsak amolyan humanoidok vagyunk a sellőfarok ellenére is, szinte emberek, mi se esszük meg őket. Fryalla viszont lényegesen riadtabb, mint én, hiszen ő láthatóan nem nagyon szokott a felszínen mászkálni, és kiszolgáltatva érzi magát a többiek társaságában, járás nélkül. - Itt leszek melletted, és segítek, ha kell. – Végül akkor nem veszem a hátamra, hanem csak a derekánál támogatom, a karját pedig átvetem a nyakamon. Nem fog azonnal megtanulni járni, de hátha az életösztöne segít annyira, hogy alkalmazkodjon a fura helyzethez. Még a bő ruhákon keresztül is érzem, hogy hozzám hasonlóan igen vékony. Sokat úszunk, így nincsen felesleges, legalábbis ahhoz a Neirához képest lényegesen gebébb. Nem mintha gondom lenne a lányok alakjával, Justice igazi nyúlánk külsővel van megáldva, amikor sellővé volt változva, senki meg nem mondta volna, hogy nem oda született. Jó, az úszásban bénázott, a számára idegen közeg picit olyan volt, mint most Fryalla a szárazon. Őt megtartva együtt nézzük végig a videót, én meg kapkodom a fejemet Mark és Ivor szócsatája kapcsán. - Az egyik gondolatolvasó, a másik vámpír? Hát köszönöm, remélem nem valami csapda ez nekünk, nem akarok sem rabszolga, sem vacsora lenni.. – Csóválom a fejemet, kisfiús bizonytalansággal, visszatartom a lélegzetemet. A vízmágia ott vibrál az ujjaimban, de nem nagyon szeretnék csatába kerülni velük. Olyan jól alakul minden, amióta elszakadtam otthonról. Nem lenne jó itt hagyni a fogamat. Viszont az az Ivor nem tud elszakadni a falrajztól. - A vérünket kell ontanunk? Nem lehet, hogy ez az egész.. eleve csapda? Ha önként megtesszük, akkor lehet, hogy nem is jutunk ki, csak még jobban legyengülünk. – Pillantok most Fyrallára hogy ő mit mondana. Ő az egyetlen igazi szövetségesem, akiben maradéktalanul megbízhatok. A többiek, még ha egyenlőre nem tűnnek támadónak, ki tudja, hogy mifélék. Lehet, hogy az első alkalommal minket áldoznak fel. Azért a lányt a derekánál támogatva Ivor felé igyekszünk.
Egyáltalán nem áll eszemben mások – főleg ismeretlenek – orrára kötni, hogy mi is vagyok valójában, hiszen ezt a környezetemben nem sokan tudják, talán Mia az egyetlen olyan személy, akivel ezt önszántamból megosztottam. Megöltem a nevelő szüleimet, amit nem bántam meg, pont emiatt nem szeretnék az Azkabanba kerülni. Márpedig, ha akad itt olyasvalaki, aki ismeri a testvéremet, akkor Rose hamar elintézi, hogy oda jussak. Elvégre, kiemelkedő lehetőség adódna számára kitúrni engem az örökségemből. Eddig se igazán díjazta, hogy felbukkantam, de ha megtudná, mit is rejtegetek, akkor megtenné a szükséges lépéseket ellenem. Hamar a fülébe jutna a kis titkom, úgyhogy nem ártana óvatosnak lennem. Hülye leszek lehetőséget adni a kezébe. - Hát, ez elég nyilvánvaló a lányt elnézve... – fordulok a szökött srác vagy akármi szavait hallva a barna hajú lány felé, aki jelen pillanatban is igen bizonytalan a járást illetően. Kissé mókás látni azokat a reszketeg lábakat, főleg egy felnőtt nő esetében, de vagyok annyira tapintatos, hogy nem nevetem ki mindenki előtt. Érthető, ha eddig tényleg a víz alatt élte az életét. A következő szavain azonban kissé elhűlök. - Te gondolatolvasó vagy? Legilimentor, ahogy a tanáraim hívták ezt a jelenséget annak idején, de bennem még mindig megragadt a gondolatolvasás kifejezés. Egyszerűen az, bárki bármit is mond és rohadt zavaró tud lenni hasonló helyzetben. Már igenis sajnálom, hogy régebben nem mélyültem el kissé jobban ebben az egész témakörben, most igenis hasznomra válna, de már mindegy. Lebuktam, ez az idióta pedig még hangoztatja is azt, amit én mindenképp titkolni szeretnék. Hát, legalább annyi tapintat lehetett volna benne, hogy nem teszi, de már mindegy. Kár tagadni. - Eszméletlen nagy motiváció egy régi medál – horkantok fel Neira szavait hallva. Vicky természetesen fontos volt számomra érzelmileg, de a medál nem jelent annyit számomra, hogy akár az életemet is feláldozzam érte. Persze, csak abban az esetben, ha tényleg ez lenne az el rablónk célja. A Neirától ellopott tárgyban nem ismerem fel, hogy a családunk birtokában lett volna, elvégre jól gondolja: nem töltöttem annyi időt köztük, hogy ilyesmiről tudhassak. - A jel a fekete mágia része – pillantok az említett szimbólum felé. Sokat olvastam már különböző átkokról, gyakran láttam már ezt a jelet is, de leginkább csak könyvekben. - Megköt, lezár, elköt. A jelentése. Vérmágia. Szóval, ha van is kijárat innen, akkor csak a vérünk árán juthatunk tovább, bármerre is vezet... A gond csak az, hogy semmi se ilyen egyszerű. Ehhez mágia kell, legalább a pálcánk, de mivel az nincs... - megvonom a vállam. Talán jobb is, hogy nem ontjuk a vérünket, mert jelen pillanatban igencsak kezd elhatalmasodni rajtam az éhség. Ha pedig megérzem a vérük illatát és nem leszek képes uralkodni magamon, igenis bajban leszünk. Talán ez az Ivor megállíthatna, de szeretném ezt egyáltalán? Ki tudja, mire képes, talán még meg is ölne, miközben kitombolom magam.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Vámpír vagy sem, csak a vak nem látja, hogy nem mond igazat és pont e miatt nem bízom benne, mármint abban a fiatalabb fickóban. A másik se túl bizalomgerjesztő a fura jelekkel a testén, de legalább őszintének tűnik és úgy fest még kedveli is a fajtámat, ami azért mindenképpen plusz pontnak minősül. - Tavi. - teszem csak úgy hozzá, hogy azért még se maradjak teljes csendben folyton, ha már ennyire nem tudom, hogy mégis mit tehetnék hozzá ehhez az egészhez, hiszen nem értek az emberek varázslataihoz és itt nem sok olyan varázslat van, amivel én túl sok mindent tudok kezdeni, főleg úgy, hogy még a járás is problémás. - Inkább megpróbálom. - teszem végül hozzá, hiszen bár nem vagyok járás terén profi, de az igen nagyon bekorlátozna engem és őt is, ha a hátára venne. Lefoglalná két kezét, plusz annyira könnyű sem vagyok azért, meg aztán ha bármi baj történik... Úgyhogy inkább megpróbálom megtartani magamat úgy, hogy szépen felnyalábol a derekamnál. Azért valamennyire rá tudok nehezedni a lábamra, még ha nem is tökéletes a dolog és szinte remegnek a térdeim, de így még mindig jobb, mint ha összeesnék. Nem most fogok megtanulni valószínűleg tökéletesen járni, de ha valamennyire meg tudom tartani magamat már az is valami. Figyelem a jelenetet, ahogyan a falon lévő jelekkel próbálkoznak és ahogyan a fickó egyszerűen úgy fest ott ragad, amikor hozzáér. - De honnan tudjuk meg mit kell tennünk, hogy visszakapjuk őket? - ha valami célja van ennek az egésznek, akkor igazán jöhetne valaki, aki elmagyarázza. Nem mondom, hogy bármit, de őszintén szólva azért sok mindent megtennék, hogy visszakapjam a medált és persze kijussak ebből a finoman szólva is kiszolgáltatott helyzetből. És mintha csak valaki arra várt volna, hogy feltegyem a kérdést a fényképezőgép Neira kezében magától kattan párat és valamiféle mágikus video jelenik meg rajta egy árnyalakkal, vagy legalábbis aki úgy van videózva, hogy ne lehessen kivenni kicsoda és még azt se nagyon egyáltalán férfi, vagy nő. A hangja is torzítva van. "Könnyedén kijuthattok innen, ha a segítségemre lesztek. Mind különlegesek vagytok, de a lény a leginkább és túlságosan erős ahhoz, hogy csak úgy sétálgasson a világunkban. Segítenetek kell, hogy korlátozzuk az erejét és a lehetőségeit. Ha megteszitek kijuthattok innen és visszakaptok mindent, amit a képeken láttatok." A video megszakad, én pedig újfent csak értetlenkedve pislogok, hiszen az már világos, hogy valamit tennünk kell, na de pontosan mit? Ez még mindig nem derült ki. - Nincs tovább? - pillantok Neirára, hátha csak elakadt a lejátszás, vagy valamilyen úton-módon rejlik ott egy másik videó is, netán valami más, ami segíthet nekünk.
▲ Invincible ▲ 355 szó ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Eszemben sincsen elhinni Mark szövegelését, miszerint a gyorsan gyógyuló dárdás fickó csak képzelődik és kamuzik azzal, hogy vámpír lenne. A két halról egyértelmű, hogy micsodák, Ivorról egyértelmű, hogy szintén nem egy sima ember, magamról tudom a képességemet, amit fel is fedtem most mindenki előtt - de Neiraként, és nem Rose-ként, tehát puff neki. Csak megforgatom a szememet, és próbálom lazán kezelni, hogy egy olyan személyes tárgy van tőlem elrabolva, amit ha Mark régebb óta lenne a családunk tagja, simán felismerne. Még se hozom szóba, hogy melyik is az enyém, nem kell reklámozni, persze ha mindenki elkezdi mutogatni, hogy melyik az ő tárgya, akkor idővel kitotózható, hogy mi maradt ki. Inkább figyelem Ivor és Mark kakaskodását, ami halványan talán még szórakoztat is. Persze jobban szórakoztatna, ha a szabad levegőn lennénk, és nem egy zárt barlangban összezárva, elrabolva. Így már sokkal kevésbé lehet élvezni, a tekergőző kígyómmal a nyakamban, hogy az ikerfivérem milyen elszántan próbálja rásütni az idegenre, hogy hazudik. Mondjuk az a rész valóban érdekes, hogy a Varázslény-Felügyeleti Főosztállyal gyűlt meg a baja. Jó, nem néz ki teljesen emberinek, van benne valami fura de azért varázslénybe se sorolnám. Oké, ekkor szalad a szemem a kishableányra, aki végül is szintén varázslény, még is emberi és értelmes. Fryalla hála az égnek nem veszi magára a partra vetett halas megszólalást, szóval csak bátorítóan mosolygok rá, míg sikerül talpra kecmeregni, meg megismerkedni az izmaival. Szívás lehet most elkezdeni, amikor már hatvan kiló, és nem babaként, amikor töredéke. - Szerintem azért vették el őket, hogy egy nagyon beteg motivációnak használják. Lehet tennünk kell valamit azért, hogy visszakapjuk. - gondolkozom apám hideg számításával. Valamit valamiért, és a zsarolás nem olyan idegen húzás tőle. Persze eszemben sincs ezzel az egésszel őt vádolni, csak belőle kiindulva értem meg, hogy lehet, hogy ez volt az elrablónk szándéka a tárgyakkal. Eszemben sincsen próbálkozni a pentagrammával, így amikor a szőke srác azt mondja, hogy kezdjünk vele valamit, akkor örömmel veszem, hogy a halhatatlannak tűnő fickó bevállalja. Pentagramma alattunk, pentagramma a falon, nem vagyok szimbolisztikás, de azért annyira rájövök, hogy velünk akartak kezdeni valamit. - Köszi, de inkább élve vigyél ki minket, annyira nem fontos a fényképeződ, szerzek sajátot. - válaszolom vissza és egy nagy lépést látványosan hátrálok, ha esetleg szándékozna a fal felrobbanni, vagy halálsugarat kilőni, ne legyek célkeresztben. Egy rövid pillanatig egyáltalán semmi nem történik, aztán látom, ahogy a falon a minta vörösen felfénylik és ezután a földön lévő rúna is, mert gondolom ez valami rúna. Ez még rendben is lenne, ha ezután egy ajtó nyílna a semmiből és mehetnénk, de nem történik más, minthogy Ivor aurája is elkezd vörösen fényleni és a pasi egyáltalán nem tudja elvenni az ujját a faltól. Ó, hála az égnek, hogy nem én voltam, mert... - Azt hiszem csapdába zártad magad. - bököm ki, kicsit oldalra billentett, elemző tekintettel. Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, hanem arról, hogy ha hozzáérek félek, hogy én is a mágia hatása alá kerülök. Na... És akkor most mi a fene lesz? Átfordulok Mark, Lance és Fryalla felé, utóbbi kettő még rajta is volt a földön kirajzolódó pentagrammán, de úgy tűnik, hogy ők nincsenek még se "lefogva" vagy "odatapasztva". Miért is nem mentem szimbolisztika szakra? Pálca nélküli elemistaként meg vagyok lőve.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
A sráchoz aki vámpír, de tagadja, intézek pár mondatot teljes nyugalommal, csak hogy tisztázva legyen. - Inkább úgy mondanám, drasztikusan kijelentkeztem. De végülis, szökésnek is lehet nevezni. - vállat vonok, nekem ez már nem oszt nem szoroz. - Honnan tudom, hogy ki micsoda? Nos... Szerintem rajtuk csak a vak nem látja hogy tengeri.. tavi.. vagy folyami herkentyűk! - biccentek a sellők felé, majd hozzájuk fordulva még megjegyzem - Akiket nem mellékesen imádok!- tényleg szeretem a sellőket! Csodálatos élőlények. Különlegesek! Egytől egyig. És nincs két ugyanolyan köztük! - Persze nem megenni! - oldom is a helyzetet majd rögtön utána újabbat ütök az izzó vasra.. - Tőle rá kérdeztem, miután bemutatót tartott. - nézek el Neira felé majd megállapodom Markon ismét. - Ha nem ordítanának a gondolataid, eltelt volna nálad is kis idő, mire rájövök de... Túl hangos vagy. - és valoban. Azt a kérdést már fel sem teszem neki, hogy amúgy mi baja is van a Miniszteriummal? Minden válasz csak úgy süvölt a fejéből... További titkait is meghagyom neki, amik hírtelen elértek. Innentől nem érdekel, sőt, mindennél jobban igyekszem kizárni. Őt is, meg jó pár más dolgot. Különösen akkor küzdök ezen amikor meglátom a gyűrűt és elönteni készül valami roppant düh... El is távolodom tőlük hogy ne legyen mérgező a közelségem. Össze fogunk kéne ezt én is tudom. És ennek hangulatán sajna semmit se dob, ha idő előtt megcsapja őket lényem bája. Veszek pár mély levegőt, közben hallgatom őket. Neira bemutatkozására pislogok egyet, mint mikor a macska rapislog valakire. - Bocsi! Igyekszem magamat össze szedni. - aztán hozzá biggyesztem - A nevem Ivor. - azzal Lance ötletére elindulok a pentagram felé. Közben Marknak még oda szólok. - Srác! Tőled is bocs! Tökmindegy mi vagy, ki kell jutni, és ehhez rád is szükség van, ahogy mindenkire.... - egy fokkal nehezebben mondom ki felé azt a bocst... De hátha lehiggadnak a kedélyek. Ennyit megér, hogy kipréseljem magamból. Kissé elhúzom a számat, nem feltétlen szerettem az ilyen kirakósokat anno sem fény koromban. A falrajzhoz lépek és értelmezem mit is látok. Megmozgatom az orromat egy szusszantás közben. Mi bajom lehet?! Tenyeremmel megközelítem a falrajzot, mire az felizzik, és elemelkedik néhány miliméterre a faltól. Nézem egy darabig. Szugeralom. Aztán vállam felett át szólok - Neira... Ha kinyúvadok, de ti kijuttok, tied a gép... - ezzel közlöm is a végrendeletemet, majd bele nyúlok a pentagrammba és megprobálom egy ujjmozdulattal feloldani az egyik szárát annak a ***-nak. Hátha elrepülök, de találunk egy ki járatot. Mit mondhatnék..? A halhatatlanság könnyelművé tesz. De a többieknek hátha esélyt ad. Vagy nem történik semmi... Ciki lenne! De röhögnék. Jó hogy ennél drámaibb beszédet nem mondtam...
Alaposan meglepődöm Ivor mintáin, mint ahogyan az is, hogy milyen szócsatát vágnak le a fejünk felett, miközben Fryallának próbálok segíteni. Én már bemutatkoztam, de miközben a saját fajtársamat kaparom össze, igenis elgondolkozom rajta, hogy miért vagyunk összezárva. És a két hapsiból az egyik hazudik, vagy legalábbis blöfföl. Nem a legjobb ómen. Átveszem a gépet, amíg Fryalla öltözködik, és ebből kifolyólag, no meg egyébként sem leselkednék, habár a Fekete Tó mélyén igencsak sok sellőlány megfordult az ágyamban, de ez a lány nem volt köztük. Ám már régen kiábrándult az ilyesmiből, amikor rájött, hogy többségében a trón mellé akarják behízelegni magukat. Ellentétben Justice-szal. Ő aztán nem arra megy, hogy királylány legyen, éppen ezért van meg rá a legnagyobb esélye. Azt azért kétlem, hogy ilyen rafinált módon akarta volna elérni. - Az én gyűrűm is hiányzik. Sürgősen vissza kéne szerezni. – Adom tovább a fényképezőgépet, gyorsan rájöttem, hogy is lehet működtetni. Bólintok Fryallának, miközben az alakváltó lány kígyóját nézegetem, na ilyet még én sem tudom, pedig nekem is van egy, bár az nem tekeredik ilyen jól. Inkább visszafordulok a sellőlányhoz. – Hogyne. Ha nem tudsz járni, akkor a hátamra veszlek egyenlőre. – És meg is teszem. Kétlem ugyanis hogy ha a karja alá nyúlnék, nem csuklana azonnal össze. Nem elég csak a derekát tartani ugyanis, hiszen a lábai most még el se bírnák gyakorlat híjján. Valóban furcsán néz ki a hatalmas pasi göncökben, de annyi baj legyen, inkább így, mint sellőfarokkal, vagy éppen a nagy semmiben. Mindenesetre ha Fryalla mégis járni akarna, akkor abban fogom támogatni. - Először is.. valaki menjen oda ahhoz a jelhez, és próbáljatok valamit.. vele, hátha valami ajtó nyílik. – Vetem fel az ötletet, mert nem fogunk tudni más helységekbe menni, ha itt nem találunk kijáratot. Kétlem, hogy valaki engem, mint trónörököst akart volna elrabolni, vagy megleckéztetni, hiszen a másik háromnak semmi köze nincsen a víz alatti trónok harcához.
Hidegen hagy a sellő hitetlenkedő horkantása, nem érdekel semmi, nem fogom velük csak úgy megosztani a titkaimat. Nem ismerem őket, nem bízom bennük... Voltaképp, amióta vámpírrá váltam és végeztem a szüleimmel, azóta nem szavazok bizalmat senki más irányába sem. A velem együtt lévő emberek pedig teljesen idegenek számomra. Rendben, hogy ők is be lettek ide zárva, de ez még nem ok arra, hogy bízzam bennük. Talán csak valamiféle vallató-álomban vagyok, melyet állítólag a Minisztérium emberei használnak a bűnözőkön. Arra ugyan nem emlékszem, hogy elkaptak volna, de mivel nem sok minden rémlik, annak a lehetősége is fennáll, hogy Exmemorian-t alkalmaztak rajtam, majd bedugtak ide, a saját elmémbe. Bepakoltak még pár embert, hátha a körülmények hatására csiripelni fogok. Hát, tévedtek. Igaz ugyan, hogy ez a módszer valami szájhagyomány, senki se bizonyította még a létezését, de a Minisztérium húzásait tekintve nagyon is lehetséges. - Nem vagyok vámpír – szólalok meg, kissé emelt hangsúllyal, miközben afelé a férfi felé pillantok, aki mindezt kijelentette rólam. - Esélyes, hogy csak ránk szeretne ijeszteni. Honnan is tudhatná, ki micsoda? Különben is, miért hiszel neki, amikor lehet, hogy egy közveszélyes bűnöző? Ugyan már! Senki nem tud semmit a másikról. Felejtsétek is el ezt a marhaságot. Bosszankodva forgatom meg a szemeim, mintha már maga a gondolat is feldühítene, hát még az, amit feltételeznek rólam. Az azonban teljes mértékben őszinte részemről, hogy fogalmunk sincs arról, ki is a fickó tulajdonképpen, mégis honnan sejti, hogy ki miért lehet itt? Talán beépített ember? Elraboltak minket, őt berakták közénk és valami miatt a bizalmunkba szeretne férkőzni. Mindenesetre, talán nem ártana figyelnem rá, amíg itt vagyunk. De hol van az az itt? - Varázslény-Felügyeleti Főosztály? - ismétlem kérdő hangsúllyal, majd folytatom: - Akkor te megszöktél valahonnan? Már megbocsáss, de mi a fene vagy, ha szerinted én vámpír vagyok? És miért bízzunk meg benned? Talán te is a Minisztérium egyik ölebe vagy, aki utánunk nyomoz és megpróbálsz beépülni közénk. Lehetséges, hogy mindezt nem túl jó ötlet a férfi fejéhez vágni, de muszáj kimondanom mindent, amit jelen pillanatban gondolok. Hátha valakinek valami gondolat szintén éket ver a fejébe, vagy esetleg sikerül visszaemlékeznie valamilyen fontos mozzanatra. Amikor azonban a többiek körbeállják a gépet, én is oda lépek. A felvétel alapján nincs meg a medálom, melyet annak idején Vicky-től kaptam és mindig is magamnál hordtam. - Az enyém csak egy egyszerű lánc, rajta egy medállal – csóválom meg a fejem. - Nem tudok semmiféle különleges képességről vele kapcsolatban. Egy igen fontos embertől kaptam még évekkel ezelőtt, de ezen kívül semmi jelentősége... Komolyan. Azon kívül, hogy a szőkeséget én magam öltem meg, a medál ajándékozása után pár nappal, az pedig akkor is a nyakamban lógott, amikor Vicky-t akaratomon kívül átsegítettem a túlvilágra. Necces egy dolog ez a vámpírság, nem ajánlott az ember számára, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön másokkal. Úgyis mindenki meghal.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Értem biztosan nem tudna senki sem fizetni. - jegyzem meg a fickó szavait hallva, akiről hamar kiderül, hogy tényleg nem éppen ember, sőt... kimondottan veszélyes is. Nem csoda, ha még riadtabb képpel méregetem, mint eddig, hiszen Neira jól mondja, ha akármikor ránk támadhat, az nem hangzik a legjobban, én pedig még védekezni se nagyon tudok, maximum képen locsolhatom egy nagy adag vízzel, hogy lehűtse magát, ha nem sikerül kontrollálnia a fenevadat. Mindenesetre amikor megkapom a ruhákat egy mosolyt sikerült kipréselnem magamból és első körben felülről öltözöm fel, hiszen a nadrágot még nem igen tudnám felhúzni jelen állapotomban, utána pedig csak remélhetem, hogy a jelen lévők nem leskelődnek majd, amikor újfent felveszem a karperecet. Szerencsére az ing elég nagy ahhoz, hogy takarjon mindent, amit kell, így fel tudom venni a nadrágot is úgy, hogy hozzávetőleg semmi se villanjon ki. Tény, hogy minden elég nagy rám, de ez most a legapróbb tény, de legalább van rajtam valami. - Köszönöm! - azért hálásan pillantok a két alakra, bár Lance nem mondatom, hogy ismeretlen, de ő biztosan nem tud rólam semmit sem, attól hogy én tudom, hogy ő kicsoda. Aztán persze megpróbálok felállni, ami sajnálatos módon azért nem megy olyan könnyen, sőt... határozottan küzdelmes feladatnak tűnik. - Segítesz? - pillantok a sellő társra, mert ez egyedül nem fog menni, amiből már sejtheti nem igen tudok járni, legalábbis gyakorlatom nincs benne és még soha nem is próbáltam, ami nagyban megnehezíti majd a dolgunkat. Az izmaim meg vannak hozzá, csak hát a gyakorlat hiányzik erőteljesen, de egy kis segítséggel remélhetőleg tudok majd haladni. Amikor hozzám is elér a gép egyből a nyakamhoz nyúlok, mert már egyértelmű a medál, amit Rileytől kaptam nincs meg, azért van ott a képen. - Miért vették el ezeket? - persze költői a kérdés, hiszen jó eséllyel ők sem tudják. Én is csak annyit, hogy a medált sikerült hosszas küzdelem után megbűvölnöm annyira, hogy a viselőjét képessé tegye a víz alatti légzésre legalább néhány órára. Úgy gondoltam, hogy bár ajándékba kaptam, de ha újra találkozunk akkor ha velem tartana a mélybe, akkor oda tudom adni neki, csak hát közben... ide kerültünk valami miatt.
▲ Invincible ▲ 355 szó ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Kicsit felkavar a furcsa dárdás pasi túlságos lelkesedése, egy cseppet sem viszonzom, csak megvonom a vállamat, mintha semmiség lenne. - Metamorfmágus, és gyakorlás kérdése, de csak lépésenként tudom alakítani magamat, nem valami egyszerű képesség. - mondom, és nem is nagyon hazudok neki, hiszen tényleg nem könnyű elsőre megváltoztatni teljesen a külsőmet. De ha egy bizonyos alakot gyakorolok hét éves korom óta... ez már pillanatok alatt megy. A kígyóm is felkelti a figyelmét, és meglepetésemre ez fordítva is igaz, amire kicsit összevonom a szemöldökömet. Vajon mit láthatott benne a kígyóm? Lehet, hogy a lelkem darabja, de még nem tanultam ki azt, hogy kommunikálni is tudjak vele, így csak bizalmatlanná tesz egy kicsit Ivor felé az eset. Amikor hallom a fivérem válaszát, hogy miért is lehet itt, pedig benne nincs semmi különleges, csak üzletember, Lance horkanására majdnem felnevetek, de végül csak a szőke sellő srácra pillantok egy nagyon is egyetértő pillantással összenézve. Tuti, hogy kamuzik. Valami van a háttérben. Csak akkor pillantok a sellőlány felé, mikor észreveszem, hogy mekkora gondban van ruhák terén, de már is kapott nadrágot és inget is, szóval azt hiszem a szégyellősége le van tudva, de nem valószínű, hogy tartható, hogy a habfiú vonszolja magával. - Na, bátorság, ne heverj a földön, mint egy partravetett hal. - szólok oda, aztán kicsit köhintek. - Már bocsánat. - teszem hozzá, egy kis mosollyal, ami azonnal lefagy az arcomról, mikor meghallom a valószínűleg rangidős férfi hangját. Mark... vámpír. Nem félek tőlük úgy, ahogy egy gyáva fiatal lány tenné, nekem teljesen más gondolatok szaladnak végig a fejemen. - Ja, hogy vámpír, az tök átlagos, minek is kéne tudnunk róla, miközben összevagyunk zárva az éhségeddel. - szólok oda, karbafonva a kezeimet, aztán odasétálok a pentagrammához, de látványosan úgy, hogy már nem fordítok teljesen hátat Marknak. Most, hogy valami mágia aktiválódott, tuti, hogy nem küldöm fel a kígyómat, hanem magam mellett tartom, tehát inkább szépen a kezemen és a nyakamon kígyózik, láthatóan megszokott dolog ez, mert engem egyáltalán nem zavar, vagy akadályoz. A vállam fölött pillantok csak hátra a fura fickóra, és mikor végignézi a képeket és elönt engem is a negatív hulláma, ingerülten szólalok meg. - Na jó, szerintem még nem is tudjuk egymás nevét, szóval fura fickó, nyugodjál le. - szólok rá, mert látom az ingerültségét, és hogy nagyon lépteti azt a fényképezőgépet. - Én Neira vagyok. - dobom be, amikor átveszem tőle a gépet, hogy én is megnézzem. Az arcomra egy kicsit döbbent pókerarc ül ki, és egy szó nélkül adom tovább a következőnek. A rohadt életbe, mibe keveredtünk?
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
A lány apró problémázására csak elmosolyodom, amikor a körmeivel kezd villogni azonban egyből felcsillannak a szemeim és közelebb is lépek. - Alakváltó! - szalad ki a számon lelkesen - Rég találkoztam már alakváltóval! - nem sajna nem tudom, hogy itt az alakváltó és a metamorf mágus bizony nagyon más! - Csak részleteket tudsz átalakítani, vagy teljesen át tudsz alakulni? - szegezem neki a kérdéseket, ahogy a beszűrődő fény alá érek, ameddig szöget nem váltok, a szemeimben épp úgy verődik vissza a fény mint egy állatnak. A kígyót meglátva pislantok kettőt és félre biccentem a fejemet. Érzékelem hogy nem átlagos állat, de nem kezdem kielemezni. Minden esetre, ha a kígyó képes ilyesmiket érzékelni, bizony határozottan ellenségesen rám sziszeghet, mintha csak alapos fenyegetés lennék. Hát igen... a személyes varzsom... Vagy mondjuk annak a jelenleg folyamatosan körülöttem lévő aurának a hatása, amibe bizony életem nem túl szép hangulatú lenyomatai tapadtak. Amennyiben valóban rám sziszegett, megadóan tartom fel mindkét kezemet - Jó jó értettem, nem piszkálom a hölgyet! - azzal el is lépek és tovább állok. Újabb kérdések és állítások, találgatások jönnek elő. Érdeklődve szemlélem meg a sellőfi ütyködését, bár nem mondható tolakvónak a figyelmem. Meglepetten veszem tudomásul az eredményt és még egy kis mosoly is kúszik a fejemre. Bár felmérve a lány zavarát a nadrág mellé kaphat egy laza flanel inget is. Odalépek miután a nacit már megkapta, jólnevelten nem megbámulva, és egy torokköszörüléssel adom át neki. A sellőfinek biccentek aztán odébb állok ismét. A gondjaira bízom a lányt innentől. Alatta nekem van egy trikó, elleszek abban. Bár így egészen szembetűnővé fog válni mindenki számára, a karjaim belsejét, a torkomat és sejtetőlegesen további részeket borító hegtetoválásszerű sűrű, tekervényes mintázatom. És nem mellékesen az is, hogy kissé más az alkatom mint egy embernek. Körbejárom a körömet. A sokat pofázó fickóra elpazarlok egy lapos pillantást. Aztán kiröhögöm. Ez az, mutassam csak meg a fogaimat is! Kitörlök egy nem létező könnycseppet a szememből. - Megbocsáss, de ha te átlag ember vagy, akkor én meg Donald kacsa személyesen!- elgondolkozom egy másodpercre majd vállat vonok. - Bár ki tudja, a vámpírság mennyire számít átlagosnak. - szusszantok egyet, elgondolkozom és megfontolom mégis melyik kérdésre kéne válaszolnom. A kígyót nem feltétlen tartom jó ötletnek előre küldeni. Ahogy kivettem össze van kapcsolva a lánnyal, ki tudja mi történik ha a teremtmény megsérül. Ennyire nem vagyok otthon a dologban. Megköszörülöm hát a torkomat. - Nekem nincs az ég világon kapcsolatom senkivel. Talán csak a Minisztériummal. De az már jó pár hónapja volt. - megszívom a fogamat - Rohadt egy hely az a Varázslény-Felügyeleti Főosztály... - ezzel voltaképp leleplezem magamat, legalábbis egy részemet, elvégre, még ha nem is Földi eredetű, de attól még varázslénynek számítok.. vagy mi. Morzsák, morzsák mindenütt! A pentagrammát elnézve egy kissé felvonom a szemöldökömet. Hát azt meg hogy a fenébe nem vettem észre?! Lám lám ettől izgalmas ez! Elgondolkozva azonban bevillan még valami és bizony körül is nézek alaposan, ameddig meg nem találom amit keresek! - Ácsi! A rengetegben voltam, de... - odalépkedek a földön heverő fényképezőgéphez. Egy jobb fajta, kicsit átalakítva, hogy a varázslóvilágban is be tudja tölteni a funkcióját. Amit lehetett mindent manuális mechanikára cseréltem benne, hogy az elektronika ne zavarjon be, illetve a működésképtelensége odaát. Felveszem, lerázogatom, gyorsan megszárítom és be is izzítom. A többiekre pillantok, ha azok nagyon néznének rám mint hülye gyerekre. - Bocs... a Rengetegben kicsit érdekesebbek a természetfotók mint egy átlag erdőben... - csak hogy befejezzem a mondatomat. - Akkor ez azt jelenti hogy nem mély-relaxban voltam. - hümmenek egyet és pörgetem a képeket, míg olyat nem találok ami hasznos lehet. Na jó, ha valami képes volt annyira kiütni, hogy ne emlékezzek és még össze is zavarjon, akkor talán kicsit nagyobb a baj mint gondolom. És talán jó lenne legalább félig komolyan venni a dolgot. És láss csudát! Meg is találom amit keresek! Felhorkantok és visszasietek a többiek körébe, remélhetőleg ekkorra már a hableány is felöltözött és csatlakozott a körünkhöz. Körbe adom a gépet. - Jobbra léptessetek... ezzel.- rá is mutatok mit kell nyomkodni hogy jó legyen. A kijelző nem éppen a legtisztább és be is repedt, de azért a lényeget látni rajta. Volt valaki olyan cukorfalat és dokumentált pár részletet. A fényképeken a következők vannak: 1.: Mi, még egészen világosban kiteregetve, oda ahol utána később ébredtünk, tisztán látszik a szabályos elrendezés. 2.:A falon a pentagramm és a társa tükörképe ami bizony alattunk húzódott, egyikünktől a másikunkig. 3.:A pálcák, már akinek van, egy agyagcsuporba téve...valahol... a háttér sajnos nem látszik. 4.:Egy másik helység egy darab számlálóval. 5.: Öt darab tárgy. Az öt darab tárgy mindenkinek tulajdonképpen valami kellően személyes cucca. Nekem személy szerint egy pecsét gyűrű, aminek két oldalról a lapja egy-egy stilizált sakálszerű állat vállán nyugszik. Több orbitális probléma is felvetül mikor meglátom a gyűrűt és enyhén szólva, kezdem magamat igencsak kellemetlenül érezni. -Srácok... ti nem tudom hogy vagytok vele... de ez így nagyon nem fest jól... - igyekszem össze gondolni hogy miért is... de azt hiszem marhára hosszú lenne elmagyarázni. - Nem tudom, hogy nektek a holmijaitok, már ha azok a tiétek mit tudnak... - megcsóválom a fejemet - De nekem a gyűrű, rohadtul nem kéne hogy ott legyen! - idegesen fújtatok egyet és megcsikordulnak a fogaim. Sajnos az aurámba is kiül az ingerületem ami a többieket is megcsaphatja. Hát nem kellemes. Mintha minimum száz évnyi szar ömlene szerencsétlenek nyakába észrevéve azonban ezt el is távolodom tőlük. Semmi jó nem származik belőle, ha haladókra gyakorolok hatást. Az is felettébb bosszant, hogy nem vagyok annyira kitisztulva, hogy tudjak magammal kapcsolatban mindent kontrollálni.
Felhorkantva szemforgatok Mark közlésén, egyértelmű, hogy hazudik. Rajta kívül mind a négyen valami természetfelettit tudunk felmutatni, erősen kétlem, hogy ő kivétel lenne, ekkora véletletlenek nincsenek. Viszont az elgondolkoztat, hogy arra helyezi a hangsúlyt, hogy talán a pénzünkért, a hatalmunkkért kapott el valaki. Én magam is trónörökös vagyok, de erről a másik sellőlányról nem tudok. Lehet, hogy ő is az egyik nemesi család sarja, aki éppen a mi trónunkra tör? Nem érdekel, akkor is segítenem kell a fajtársamnak. Bólintok Rose szavaira, az áltváltozós mágiát nem tartom ránk veszélyesnek, a gyorsan gyógyuló fickó sem tűnik éppen bestiának. Gyorsan letolom a nadrágomat, alatta ott az alsógatya. A nadrágot Fyalla mellé teszem, és körbenézek, találok egy durvább pokrócot, amit ráterítek a sellőlánynak. – Alatta változz emberré, és vedd fel, nekem jó lesz így, ahogy vagyok, de itt így nem hagyhatunk. Nem tudsz járni? – Azért ez elég durva, de hát mit van mit tenni, ha elkészül majd a hátamra veszem, vagy ilyesmi, de a sellőfarok minden tekintetben nehézkes lenne, és ormótlan így a szárazföldön. - Én egy diáktársammal, Madisonnal beszélgettem a csillagvizsgálóban, de kizárva, hogy ő ellenem akarna törni. – Rázom a fejemet, nem hiszem, hogy a szöszi hugrabugosnak köze lenne ahhoz, hogy most itt vagyok. Forgatom a fejemet, remélve, hogy Fryalla elfogadja a segítségemet, s már öltözik. Felőlem aztán Rose megpróbálhatja a kígyót felküldeni, én most még nem élnék az erőmmel, nem tudom, hogy egy zárt helyen a víz hogy működne. Oké, mi nem fulladnánk meg Fyrallával, de a másik három, bármilyen különleges is, nem biztos, hogy sok esélyük lenne. Esetleg jégcsákányokat létre tudok hozni, hogy kitörjük magunkat, de egyenlőre inkább megvárnám Fryallát. - Ott! Nézzétek! – Mutatok az egyik falra, amelyen egy sárga krétával felrajzolt pentagramma sejlik fel. Mintha mágiával lett volna eltűntetve, hogy csak akkor éledjen fel, ha már mind az öten ébren vagyunk. Mondjuk ez is jelenthet valamit. Ötszög, és mi pont öten vagyunk. Lehet, hogy ez mind összefügg? De hogyan??
Válogatott társaság futott itt össze, vagyis, aki minket összehozott egy helyre, nyilván nagyon is tisztában volt azzal, mit tesz. Sellő, vámpír, valami fura lény és még ki tudja, kik vannak még errefelé. De mégis ki tudja rólam, hogy vámpír lennék? Ezt mindenki elől titkolom, senki sem sejti a titkomat, csak Gemma és a régi társaim. A húgom viszont kilőve, hiszen nem hiszem, hogy ilyesmire vetemedne, mivel ő aligha hozna ide rajtam kívül másokat. Esetleg a régi falkám állna a háttérben? Ez már jóval esélyesebb, ők hajlamosak az erőszakos cselekedetekre. De mégis, mi értelme lenne mindennek? Ha bosszút akarnak állni rajtam, akkor miért nem végeznek velem egyszerűen? Miért zárnak össze ennyi félnótással? Tekintetem eközben a dárdára siklik és a lányra, aki pont azon van minden igyekezetével, hogy segítsen a bajba jutott fickón. Hiába minden, hiszen innen nézve nem túl biztató a helyzet, a seb elég súlyos lehet, de inkább meg se szólalok, hiszen csak vészmadárnak könyvelne el itt mindenki. Annál nagyobb azonban a csodálkozásom, amikor a seb magától beforr és nyoma se marad. Fura, de nem fordítok rá a kelleténél több figyelmet, helyette a nem messze lévő lányra pillantok, aki pont abban a pillanatban válik meztelenné, én pedig minden látszat-tisztességem ellenére mérem végig pofátlanul. Pasiból vagyok, érthető hát, hogy érdekel a női test és hát ő sem néz ki rosszul, habár még mindig nem ér Victoria nyomába sem. Mia az egyedüli, aki feleleveníti bennem a lány emlékét, de ő szerencsére jelenleg nincs itt. Legalább miatta nem kell aggódnom, habár fogalmam sincs, miért tenném... A lényeg, hogy én megússzam a dolgot, a többiek miért is érdekelnének? - Hát, akkor cserben hagytak az érzékeid – szólalok meg a dárdás fickó megállapítását hallva, aki immár a fal mentén vizsgálja a dolgokat. - Bennem nincs semmi különleges. Egyszerű üzletember vagyok, semmi több. Ja, és mágus, de mit számít? Gondolom, itt mindenki az, nem igaz? Körülnézek az ittlévőkön, egyikük sem lehet mugli, mi értelme lenne varázstalan embereket elrabolni? Nagy eséllyel az, aki idehozott minket, szintén mágus, sőt, biztos is. Valami hülye kísérlet áldozatai lettünk. - Talán valamelyik ügyfelem állhat a háttérben – vonom meg a vállam némileg töprengőbe esve. - A kérdés csak az, hogy akkor ti mit kerestek itt? Kell lennie egy közös ellenségünknek, nem igaz? Egy közös pontnak, ami vagy aki miatt most mindannyian itt vagyunk. Ami engem illett, gazdag családba tartozom, értem kérhetnek váltságdíjat, nem is keveset. És ti? Igen, nálam máris megvan az indok, ami csakis a pénz lehet. Apám egyetlen fiúörököse vagyok, ez megmagyarázza azt is, hogy Rose miért nincs itt ebben a pillanatban. Ő lány, nem sok vizet zavar, engem kell elrabolniuk annak érdekében, hogy felkavarják az álló vizet. Nem mondom, hogy az ő elrablása nem érintené kellemetlenül a családot, de én... Nemrég bukkantam fel, épp csak visszakaptak, most pedig elrabolnak. Jó pénzt kaphatnak értem, ez tény és való. - Van valakinek olyan képessége, ami segítségünkre lehetne? - vetem fel a kérdést, miközben figyelmen kívül hagyom az ismeretlen lány kígyós ötletét. Nincs semmi eszközünk, melynek révén feljuttathatnánk a jószágot, szóval ez egyelőre tárgytalan. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy a Roxfort környékén jelentek meg különleges képességek az ott tartózkodó diákok körében, szóval talán van olyan szerencsénk, hogy valaki közülük képes lehet berobbantani a falakat. Hátha. Kissé hangos művelet lenne, nyilván felhívnánk magunkra a figyelmet, de egyelőre semmi más nem jut az eszembe.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Halvány gőzöm sincs, hogy mit keresek itt és a rosszabb, hogy még csak azt sem tudom, hol van az az itt, de hogy nagyon nincs rendben ez az egész, annyi biztos. A földön vagyok, víz csak kevés van alattam és elsőre igazából senki sem tűnik szimpatikusnak. Az a fickó, akiben a drága volt úgy méreget mindenkit, hogy szinte vesébe lát és ez felettébb zavaró. A lány elég karakán személyiség, csak ha tényleg igazam van, akkor a király fia az, aki legalább kedvesnek tűnik. De hogy mit akar azzal a karpereccel... - Én épp vissza akartam úszni a tóba, de... itt kötöttem ki. - válaszolok a méregető fickó kérdésére kissé még midig tétován. A pálca kérdésre is csak a fejemet rázom, hiszen nincs ilyesmim. A vízmágia a sajátom, legalább valamennyire, bár hogy itt a felszínen mennyire fog működni na azt nem tudom, de az ő mágiájukat nem ismerem igazán, biztosan nem fogok tudni vele machinálni, még ha lenne is pálcám. Lassan pedig az is leesik, hogy Lance mit csinál. - De én nem... - próbálnám megakadályozni ezt az egész műveletet, de túlságosan gyors és félek nem igen van más lehetőség, hiszen itt a földön még sem maradhatok, úgy nem sokat segítek, ha ki akarunk jutni innen. Az biztos, hogy a víz messze van, azt érzem, hogy a közelben nincs a tó. - Fryalla vagyok és biztos, hogy távol vagyunk a Fekete tótól. - bököm ki végül, bár nem vagyok kimondottan hangos, úgyhogy csak az hallja, aki figyel és épp nem beszél, vagy elég közel van. Aztán veszem csak át a félbe kapott karperecet, nem is gondolva rá, hogy problémás lehet a felvétele és nem csak azért, mert alapvetően nem tudok járni... Ezért hát felveszem és csak aztán esik le, hogy ez mit is jelent pontosan, amikor halvány fény hatására eltűnik a halfarkam és minden, ami a sellőségemhez tartozik és hát miután én előtte sem voltam ember... Hirtelen húzom fel a lábaimat és fonom össze a két karomat magam előtt, hiszen az ég világon semmi sincs rajtam. Gyorsan le is kapom újra a karperecet. Ez így... biztos, hogy nem lesz jó, viszont sellőként meg megmoccanni se nagyon tudok, maximum vergődni a földön.
▲ Invincible ▲ 355 szó ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Na, hát ez szuper. Menet közben észreveszek egy másik halacskát is, de utána megpróbálok arra figyelni, hogy hogyan rántok ki két kézzel egy dárdát egy fura fazon mellkasából. Ahogy a szemem előtt pillanatokon belül összeforr a seb, mielőtt bárki moccanna, hogy meggyógyítsa vagy valami, kicsit felhúzom a szemöldököm. Megvárom, míg a kérdés körbeér, végignézek a félhomályos helyen a hangokhoz párosítva az arcokat és kicsit bosszankodva csatlakozom a többiek hurrogásához, hogy szuper, senki se emlékszik. A tárgymágiához, amit a sellősrác nyom, hogy a csajszinak is lába keljen csak kikerekedik a szemem, tuti, hogy ért a varázstárgyakhoz nem kicsit. Az egyetlen varázseszköz aminek a használata a véremben van, az a seprű, minden másra ott a robbantás és egyéb elmi mágiák. Vagy egy ökölcsapás. És ha még sokáig kering mindenki a helyen a falat tapogatva, lehet, hogy a robbantás nem is lesz olyan hülye ötlet. - A rohadt életbe, újabb körkérdés, pálcák? - teszem fel, amikor érte kapnék és nem találom meg. Aztán a fura dárdás pasihoz fordulok a mégfurább szövegelését hallgatva. - Ahha, azt látom, hogy te nem vagy sima ember. Erre az instant gyógyulás valahogy segített rájönni. - válaszolom, egészen könnyen kezelve, de a szemem ahogy körbeszalad újra mindenkin megállapodik Markon. Nem ember, kicsit több? Talán ő is képességgel született, mint nekem a metamorfmágia? Vagy még is mi a franc. Megelőzve a többiek kérdését, hogy bennem mi az érdekes a két körmömet unottan felmutatom és elkezdem változtatgatni a színűket és a formájukat a foszforeszkálótól a mintáson át a feketéig. A szőke srác költői kérdésére, hogy kinek is lehetünk az útjába, az első válaszom éppen itt van a teremben, szóval ha nem annyira okos, hogy úgy csinál, mintha ő is el lenne rabolva de közben ő a főköcsög... Akkor kilőve. - Hát, nem mondom, hogy nem kötöttem már bele jó pár rosszarcba az életemben, szóval van kiből válogatni. - válaszolom a sellőfinek és a beszűrődő fény felé fordulok felfelé. A familiárisoom mindeközben könnyedén rásiklik a lábamra, onnan pedig fel a nyakamba, szerencsére már a nadrágomnál letörölve magáról a nedvességet különben eldobnám a fenébe ha a nyakamba sározik. - Próbáljuk meg feltenni a kígyót, hogy körbenézzen. - dobom be az ötletet, bár egyelőre nem tudom min mászna olyan magasra, talán a dárdát kéne felnyújtani és azon? Hopp, az meg elporladt, csak hogy ennyi eszközünk se legyen. Egyelőre nem cselekszem, hátha a faltapisok valami okosabbra jutottak, én letettem egy ötletet az asztalra, jöhetnek a lelkes támogatások.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Mikor a dárdát kihúzza a csajszi, megkönnyebbülök. A sérülés, aminek a dárda után maradnia kellett volna, se perc alatt össze forr. Mintha ott sem lett volna. Köhögök, krákogok egyet, mint valami TBC-s, azért csak át volt döfve a tüdőm. Vagy valami hasonló részem. A fegyver meglehetősen nehéz, de alig hogy kikerül belőlem, a nyelébe vésett rúnák felizzanak, kialszanak, majd az egész elporlad. Én meg nyögve felülök. - Kössz! - villantok egy kacska- hegyesfogas vigyort a lányra. Hümmenek egyet és megdörgölöm a mellkasomat. Ügyes... De sajnos nem túl hatékony. Ha a közeg, amibe a fegyver bele érkezik, szintén oldhatatlan lett volna, nem csak a fegyvert nem tudom kihúzni magamból, akkor bizony valóban a kettő között ragadok. Így csupán az volt meggátolva, hogy én magam távolítsam el a dárdát, de az nem, hogy azzal együtt felkeljek és éljem tovább az életem. De azért ügyes. Első próbálkozásnak nem rossz. És főleg figyelembe kell venni, hogy ha ezt képes volt kivitelezni, aki oda szögelt ahová, akkor a következő elméletet előbb utóbb sikerülni fog kiviteleznie. Ami csöppet sem boldogít. Hogy miért "kértem" segítséget? Egyszerű helyzetfelmérés volt csupán. Míg az érzékeim nem a régiek, gondoltam ez is megteszi. Felkelek a földről, leporolgatom magamat. Megrázom magamat mint egy macska mikor vizes. Zavar, hogy a kezeim csupaszon vannak, és zavar, hogy a ruha a testemre tapad. Utálok fölöslegesen mocskos, vizes, vagy bármi egyéb lenni. Éljen a hypohondria és a hiperérzékeny idegrendszer. Ki tudnám zárni, alap esetben, de most valamiért nem megy és ez felettébb bosszant. Elindulok a fal mentén, körbe, tenyeremet a falra simítom és keresem a kiutat. Közben figyelek, nehogy valami hülye csapdába érjek, ami telibe vágja a kezemet. Úgy tűnik az idegrendszerem leszedálása most nem az igazi. Noha mintha minden más kicsit tompább lenne. Nem von magával energiakisüléseket, sem olyan elmosódott, önuralmat vesztett állapotokat sem. Morranok egyet, az a rohadt lándzsa... Tuti kicsinálom akinek a fejéből kipattant. Először gratulálok neki... Aztán kicsinálom. Miközben körözök, felmérem a társaságot is, mint valami kelletlen ragadozó, bár jelenleg a jóllakottabb fajtából. Tekintetemmel hőképeket, rezgéseket, energiákat keresek, a helységen belül, és a falon túl is, füleimet hegyezem, visszhang, vagy kongás, vagy egyéb hang után. Itt ott kopogtatom, kocogtatom a falat, vagy csak ujjaimmal, körmömmel sétálok rajta. Hátha malacom lesz. - Ha jól érzékelem... senki sem ember. Vagy legalábbis egy kicsit több és nem átlagos. - biccentek az utolsónál a lány felé aki a dárdát volt kedves és kiszedte belőlem. Ritka, hogy ne emlékezzek valamire ennyire... De bizonyára épp aludtam. Ami nálam voltaképp egyet jelent az instant időzített hibernációval... És a totális csönddel és ürességgel. És kiszolgáltatottsággal. - Én utoljára egy "Tiltott Rengeteg" nevű erdőben voltam. És azt tudom, hogy épp... mély relaxációban voltam. Se kép, se hang továbbá...- sóhajtok egyet- Felettébb kellemetlen. - ismerem el, nem éppen lelkesen, azonban nem igazán látszik rajtam, hogy aggódnék bármin, vagy kétségbe ejtene a helyzet. Érzem magamban, hogy képes lennék a portálásra és innentől nincs is tovább miért aggódnom. Azonban a helyzet érdekes! És ahhoz hogy a végére járjunk, nyilvánvalóan, bele kell mennem a játékszabályokba. Még ha amúgy rohadtul nem is játékról van szó!
Ahogyan jobban erőltetem a szememet, többeket veszek észre a helység homályos sarkaiban. Az a dárda csúnyán néz ki, a fölé hajoló lány káromlata viszont mosolyt csal az ajkamra, na igen, én magam sem vagyok egy kétségbeesős alkat, gyorsan magabiztosságot erőltetek magamra, és a tócsától pár lépésnyire heverő karperecemért evezek, hogy a csuklómra húzzam, és máris javuljon a közérzet, hiszen a szárazon vagyok, a tócsa nem jelenti azt, hogy sokáig a sellő alakomban akarnék maradni. Édesen csilingelő hang üti meg a fülemet, s oldalvást pillantva egy vergődő sellőlányt fedezek fel, neki viszont nincs karperece. - Na várj.. – Szólalok meg félhangosan, miután megtaláltam a hangomat. Átfut a pillantásom a fickón, aki valami furcsaságról motyog, talán már láttam is a faluban, lehet, hogy valami iskolai diáknak a rokona, a halikra tudja. Letérdelek a fajtárs leányzó mellé, és megfogom a kezét. – Csak nyugalom, segítek. – Méregetem a csuklómon a karpercet, és súlyos döntést hozok. Az ékköveket meg kell bontani, a bennük ülő mágiát osztásra kell kárhoztatni. Beékelem az ujjaimat két lilás fényt visszaverő illesztés közé, és a jégmágiámat alkalmazva szétfagyasztom, hogy el tudjam törni. A mágikus fonalat, amit többször átfúrtam közöttük, elmetszem valahol félúton, addig én magam is sellősarkon ülök, s a köveket kettéosztom, mindkettőből csinálva egy ideiglenes karpercet. Nem fog hetekig kitartani, de egy-két napig jó lesz, hátha addig kijutunk innen. – Most csak ilyen megoldásom van, bocsánat. Lance. – Nyújtom át az ő példányát, és én magam is alkalomazom, majd visszaváltozom emberré. Körbenézek a többieken, senki nincs túl jó bőrben. – Senki nem emlékszik, ez igazán csodás.. Kinek állhatunk az újtában.. – Nézek végig a sötét falakon, egyértelműen valamilyen elhagyatott börtönnek tűnik, néhol egy fáklyatartó, üresen persze, és csak valahonnan fentről hatol be valami fény. Hogy ablak lenne, vagy csak valami lőrés? Azt nem tudom.. A kijárat pedig.. egyenlőre rejtve, ha van egyáltalán..
A nevelő szüleim holtteste felett állok, miközben ujjaimról csepeg a vérük, ők pedig a földön elterülve, üveges tekintettel bámulnak a semmibe. A kezdeti sokkot felváltja egy annál nagyobb öröm, miközben szinte tudomásul se veszem, hogy mindennek a testvérem, Gemma is a tanúja volt. Nem, ő meg fogja érteni, amint beavatom a miértekbe. Elraboltak, évekig másnak hittük magunkat, mint akik valójában vagyunk, hát meg lehet ezt számukra bocsátani? Nem, erre egyszerűen nincs magyarázat, amit tettek, az bűn volt, ezért pedig meg kellett lakolniuk. A barátaim nemsokára ideérnek, én pedig egy terülj-terülj asztalkámmal fogom várni őket, amelyen a szüleim lesznek számukra a desszert. Bódító öröm fogott el, amikor végignézhettem apám haláltusáját. Anyámmal én végeztem, de vele nem siettem el a dolgokat. Álszent, érinthetetlen, tökéletes férfi alakját öltötte magára mások előtt, de a borzalmas halála még évekig téma lesz errefelé, ez pedig elég szép kis folt lesz a becsületén. Megérdemelte a szenvedést, hiszen ő volt a hibás mindenért. A vitáink, mellyel megkeserítette az utolsó hónapokat... Adtam számára egy esélyt, hogy mindent bevalljon, de a tagadás, amit akkor produkált, amikor szembesítettem a dolgokkal, mindent vitt. A falhoz vágtam teljes erőmmel, anyámnak pedig átharaptam a torkát. Ő kegyes halált érdemelt, de apám része a szenvedés volt. Percekig tartott a haláltusája, most pedig örömmel szemlélem a testét. Igen, ez az igazságszolgáltatás, nem az, amit a Minisztérium hív annak. Dementorok? Nevetséges. Megfosztottak volna attól az örömtől, hogy én magam végezzek velük. - Gemma... - szólalok meg, miközben hátat fordítok a szüleinknek és a tőlem nem messze álló testvérem felé fordulok, aki szó szerint szoborrá dermedve figyelt eddig a helyéről. - Nem kellett volna ezt látnod. Elindulok felé, miközben még én magam sem tudom, mit is áll szándékomban tenni vele. Megöljem? Hiszen ő nem tehet semmiről! Mégis, szemtanúja volt annak, hogy végeztem azzal a két emberrel, nem hagyhatom életben. A többiek egyébként is végeznének vele, hiszen már hónapok óta nem ittak emberi vért, most pedig egyenesen erre tartanak. Tudom, hiszen én hívtam ide őket... Az eredeti terv az volt, hogy együtt végzünk mindenkivel a lakásban, de apám ismét felülírta a dolgokat. Mostanában nem volt túl jó a viszonyunk, de a mai különösen rossz nap volt. Nem így terveztem, de megfelel. A vérük az én kezemen tapad, ez volt a sorsuk. És az enyém is. - Sajnálom – rogyok térdre a testvérem előtt, miközben vérmaszatos kezeimmel megragadom a pólóját, majd arcát a hasába fúrom és zokogni kezdek. - Sajnálom, sajnálom, sajnálom! Semmi mást sem tudok kinyögni ezeken kívül, egyszerűen túl sok gondolat kavarog bennem ebben a pillanatban. Nem azért kérek bocsánatot, mert megöltem a szüleinket, hanem azért, mert neki mindezt végig kellett néznie. Annyi éven át óvtam a széltől is, most pedig pont én vagyok az, aki szenvedést okoz neki. Mégis mit műveltem? Vele is végezni akartam? Mivel érdemelte volna ki ezt???
- Gemma... - suttogom immár félálomban, miközben lassan, de biztosan kezdek magamhoz térni. Mintha valaki azt mondta volna, hogy segítség. Esetleg kérte? Nem tudom, semmi se tiszta, egyelőre nehéz számomra elválasztani a valóságot az álomtól, de lassan kezd tisztulni a kép. A szemem egyelőre még lehunyva, de hangokat hallok, melyek általam nem ismert emberektől származnak. Végül erőt veszek magamon, majd felülök, de a zavarom csak még nagyobb lesz, amint körülnézek a helyiségben. Senkit sem ismerek az itteniek közül, hiába igyekszem megerőltetni a memóriám, nem megy a dolog. Egy fekete hajú lány egy dárdát húz ki egy fura szerzetből, miközben egy fiú egy karperecet igazgat a karján. Nem messze tőlem egy lány van, akinek uszonya van... Nem, nem lehet! Mi folyik itt? - Nem, semmi... - csóválom meg a fejem, miközben igyekszem felidézni a legutolsó emlékem. Egy megrendelőmmel voltam, aki egy ékszert adott át nekem, de neki nem sok köze lehet ehhez, hiszen akkor csak én lennék most itt. - Egyáltalán... Mi ez a hely? Butaság lenne azt kérdeznem, hogy hol vagyunk, hiszen ezt nyilvánvalóan senki se tudja, de amíg én aludtam vagy ki voltam ütve, addig talán arra rájöttek, hogy konkrétan hol vagyunk. Börtön lenne? Egy elszigetelt cella? Van egyáltalán valakinél pálca?
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Olyan hirtelen térek magamhoz, mint aki a víz alól bukkan fel és már azt hitte, sosem kap többé levegőt. Mármint ember esetén, mert ugye esetemben pont hogy a víz alatti lét a tökéletes. Lenne a tökéletes, mert hogy jelenleg hamar rá kell eszmélnem, hogy bár alattam akad egy kevés víz, de az inkább tócsa, mint bármi egyéb és már a testem is itt-ott száraznak mondható. Már maga a tény is megrémít, no meg a tovább, ahogyan lassan eszmélek, hogy nem vagyok egyedül. Riadt tekintettel próbálom feltornászni magamat, a két kacsómon támaszkodva meg és felidézni, hogy mégis mi a jó élet történhetett. Arra halványan emlékszem, hogy épp visszaindultam a felszínről haza és onnantól egyszerűen minden elsötétült. Nem tudom, hogyan kerültem ide, azt sem hogy hol van az az ide, de lassan felfogom, hogy van egy másik sellő, bár ő jó eséllyel már nem sokáig látszik annak, ha megkapja a karperecet és egy férfi dárdával a mellkasában, amit épp egy lány húz ki onnan. Elkerekedik a szemem és csak azért nem sikítok fel, amikor látom a mozdulatot, mert egyelőre még megszólalni sem sikerült, nem hogy másféle hangot kipréselni magamból. Kapkodom a fejemet, próbálom felmérni, hogy mi ez a hely és hogy vajon érzem-e a tavat, a víz illatát a távolban, de semmi. Messze lehetünk a Fekete tótól, mert ha közel lenne, akkor arról tudnék. - Én... én nem emlékszem... - a lány kérdésére csak a fejemet rázom, esetlenül vergődve a tócsában, ami tudom, hogy szépen lassan idővel majd felszárad és akkor nekem vízre lesz szükségem. Ebben az alakban hosszú távon nem igazán viselem jól a partra vetett hal szerepét és nekem nincs olyan karperecem, amint annak a... Az arca alapján ismerős, bár személyesen nem igen láttam még. Egészen kiskoromból halványan rémlik csak és a vonásiból azért maradt meg valamennyi. Ő lenne a király fia? Ha igen, akkor érthető, hogy miért van itt, hiszen ő fontos személy, én viszont nem vagyok az, akkor mégis mit keresek itt?
▲ Invincible ▲ 355 szó ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Kótyagosan ébredek, és ami a legrosszabb, érzem, ahogy a szemem a szemhéjam alatt szinte vibrálva változatgatja a színét. Éppen Neiraként voltam... hol is voltam? Miért nem emlékszem mi történt? Nagyon lassan nyitom ki a szememet, próbálok fókuszálni, érzem a testemen a hideg, nedves földet, ha tudnám, hogy én még jobban jártam azoknál, akik egyenesen a vízben ébredtek, akkor nem átkozódnék gondolatban olyan nagyon. Ahogy körbefordítom a fejemet és megmozgatom a tagjaimat jellegzetes Neira öltözékben vagyok még mindig, de látom magam körül szétterülve a vörös hajamat. Elhúzom a számat, és megpróbálom felmérni a területet, és az első, amit meglátok... Az Mark. A nemkívánt ikerfivérem Mark. Még csak pillanatok teltek el, mióta magamhoz tértem és hallom, hogy több test is motoszkál körülöttem, de engem csak ez az egy érdekel. És az, hogy akárhol is vagyok, ne legyek vele összezárva, mert ha kibukkan a "legyünk jobb testvérek és ássuk el a csatabárdot", akkor menten eret vágok. Szóval mielőtt magához térne mindenki, vagy észrevehetnének, gyorsan át is alakítom a vonásaimat Rose-ról Neirára, akárhol is vagyunk, biztos vagyok benne, hogy ez már kezdésnek egy nagyon jó döntés. A mogyoróbarna szemeimet lehunyom, majd szikrázó kék szemekkel nyitom ki újra, és hosszú fekete hajam omlik már az arcomba, ahogy felülök. Kicsit kótyagos vagyok, de viszonylag gyorsan talpra állok, nem hagyja az életösztönöm, hogy pihengessek. Ekkor hallom meg, hogy az egyik alak nem csak nyöszörög, de... segítséget is kér? Mert kiáll belőle egy dárda! És kicsit odébb pillantok, ahol pedig egy félig hal srác kúszik egy karperec felé. - Hogy mi a fasz van...? - suttogom halkan, ha már Neiraként aludtam el, Neiraként is ébredek, nem kell ide választékos beszéd. Lehet, hogy az energiamágusi képességeim miatt van, de már is egész jól érzem magam, így hosszú gyors léptekkel sietek a dárdás fickóhoz, de út közben felkapom a karperecet és lehajolok és a srác kezébe nyomom, át is sétálva rajta. Nem kicsit akaszt meg, hogy itt vonaglik egy sellősrác, de az, hogy egy fazonból egy lándzsa áll ki... úgy tűnik, hogy nagyon összekavarodott a világ. A kígyóm, Ouroboros mindenközben kisiklik a ruhám alól és egészen nyugodtan játszik vizisiklót nyelvet öltögetve, a lábam környékén maradva és követve az utamat. - Bárkinek bármi emlék arról, hogy hogyan kerültünk ide és mi is ez a hely? - kérdezem fennhangon, miközben a legidősebb férfihoz érve összefonom a karjaimat a testem előtt és elkezdem méregetni a dárdát, majd néhány pillanat múlva ráfogok a nyelére, és nagy erőbedobással kirántom. Csak van egy gyógyítónk, de ameddig benne van nem lehet összefoltozni. - Bocsi, de szerintem jobb lesz neked nélküle. - mondom, még a cselekmény előtt, aztán jöhet a rántás.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Stronger 