Lake District - kemping a hegyvidékben

Gillian & Winslow

[You must be registered and logged in to see this image.]Ha valamiben mindig meg tudtak egyezni, maradéktalanul, akkor az az volt, hogy ki kell otthonról mozdulniuk. Lassan érkezik a nyár vége, a szünet vége, a gyerek száll vissza az iskolai fészekbe és kell egy olyan fejezet is, amelyben nem a négy fal között ücsörögve ül össze a család beszélni. Vagy csak egymást nézni. Mindig tiltakozik, mindig azt mondja, felesleges, miatta nem kell ezt tenni, de igazából ez mindenki miatt is van. Mindenkinek kell a változás, még ha mindenkit más és más súlyt. Munka, család, vagy csak saját maga. Még mindig azt érzi, eléggé feszült a helyzet, pedig már senkinek nem repített semmit, akaratán kívül, és talán nem is akarták felemlegetni. Szándékosan kikerülték, mint valami káromkodást, aminek valahol örül, mert nem kell magyarázkodnia, mivel még mindig nem tud teljesen mindent. Szóval, kell ez a nagy szussz.
Bakancsa alatt apró kavicsok ropognak, amint felérnek a kisebb emelkedőre. Ilyenkor legszebb a táj, mert már akadnak őszi foltok idefele a fák lombjában, de a fű, ahol még kinő, zöld és élettel teli. A csend és a levegő az, amely összehasonlíthatatlan bármivel is. Nagyot szippantva, szemeit lehunyva pihen meg, míg a többiek is beérik őt, és kicsit leülve kezdenek el beszélgetni, vagy csak a szendvicsért nyúlnak, amelyet bekészítettek. Nem akarnak feltűnősködni a mágiával, mert erre bárki járhat, még sárkányok sem csücsülnek a hegyek tetején, így jobb a békesség és csendesebben oldják meg. Nem azt mondja, hogy teljesen mentesen, mert azért itt-ott csalnak kicsit, no de, az mindig belefér.
- Te is kérsz? - csendül fel a hangja anyjának, a szendvicsre mutatva de csak a fejét rázza. Nem erőszak, ezt mindig is szerette, nem tömték tele akaratán kívül, és nem kötötték pórázra. Inkább sétálni kíván, a hely nem meredek, nem tudna eltévedni, így probléma sem adódhat belőle.
- Körbenézek, majd jövök – mindig is önálló volt, most pedig már teljesen. Megindulva veti bele magát a tájba, kezeit a zsebben pihentetve halad előre, és tekintete mohón falja a táj szépségeit. Hallja a hangokat, tompán, hogy  nem csak ők vannak a környéken, de ez apró alapzaj, olyan, amikor tudod, hogy nem vagy egyedül, de lehet, csak egy apró állatka vackolja el magát. Sosem tudni. Addig a legjobb, ameddig medve nem akar a közelébe férkőzni, de az errefele, igencsak meglepő lenne.
Kerek kavicsokat emel fel a földről, és táncoltatja őket egymás körül. Újabban már nem fogja el a gyomorgörcs, ha ilyesmit gyakorol akárhol van, egyszerűen csak az üres pillanatokat tölti ki, egyre gyakrabban. Mintha akaratlanul kúszna be az életébe ez a dolog, egyre jobban és jobban, elszakíthatatlanul. Azt nem tudja, meddig lesz képes és mire, de azt igen, hogy nem tudja a szőnyeg alá söpörni, csak úgy. Leülve, lábait kinyújtva hagyja, hogy történjen, aminek történnie kell. Bármi. Néha úgy érzi, kezd begolyózni.