2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nekimentem, és nem is sietem el a bunyót, miközben a mágusok végül feloldják a varázszárlatot és ezzel képessé válnak használni az átkozott botjukat és elhoppanálni. Egy medveszerű üvöltéssel lököm fel végül az ősz férfit, aki varázslósága ellenére egészen fifikás, van benne abból a katonás apából, ezt el kell ismerni. Még is csak lecsorog a falon, mire én kihúzom magamat, azért lihegve, és látom, hogy a rúna végleg megtört, Daphné szabad, mindannyian menekülőre fogják, és nekem már semmi sem maradt hátra, csak az, hogy várjam a társaim érkezését és megmagyarázzam a helyzetet. Hiába nyúlnék már értük, habár nem tudnak minden varázslatukat rámszórni, könnyen rájöhetnek, hogy mégsem tehetetlenek ellenem. Az utolsó pillantás, ahogy Daphne-val összekapcsolódik a tekintetünk rengeteg mindent elárul… A nő úgy megy el, hogy talán soha többé nem találkozunk, és úgy, hogy pontosan tudja, hogy szándékosan engedtem el őt és a társait sértetlenül. És azt is tudhatja, mert nem hülye, hogy ennek lesznek következményei rám nézve is. De azt is, hogy nem bántam meg, hogy elengedtem, mert ez volt az egyetlen helyes döntés. Legalább is egyelőre semmiképpen. Abban a pillanatban, hogy egymásba kapaszkodva elhoppanálnak és elmúlik az az utolsó pillanat közöttem és a nő között, már meg is jelenik Gwydion és még néhány varázsló a szövetségünkből a vészjelzés hívására. Kezdődhet a magyarázat, és majd kiderül, hogy meddig tart irányomban a vezetőnk bizalma, aki szerencsére nem ez a sunyi mágus, még ha olyan lelkesen is sustorog a fülébe…
Ha a későbbiekben Daphné vagy az öreg, esetleg egészen más a Minisztériumból eljött az őrsre, az újra elhagyatottá vált, láthatóan megszűnt a Testvériség börtöneként funkcionálni, persze a megfelelő igézetekkel vagy szemfülességgel, talán érdekes információkra tehetnének szert, ki tudja…
Talán ott ül a pillantásomban egy sajnálom, ahogyan a fickóra pillantok mielőtt még távoznánk mindhárman. Tudom, hogy lényegében elengedett, hogy hívhatott volna valakit, hogy igazából jó ember, csak nem érti, hogy amit akar az egyszerűen nem megoldható, hogy nem lehet jó vége annak, amit szeretne semmilyen formában sem, hogy ki tudja talán akiket támogat nem is azt akarják, amit ők, hogy olyan hatalmak és erők is lehetnek ennek az egésznek a hátterében, amit nem is ért... Nincs időm elmagyarázni és attól félek nem is értette volna meg, maximum ha a saját szemével látja, hogy amit szeretne az pontosan mit okozhat és milyen igazi változásokkal járhat és akkor már nem lehet majd csak úgy visszacsinálni. Most viszont felszívódunk. Hosszú napok teltek el, nem is tudom pontosan mennyi most így belegondolva, de jó végre friss levegőt szívni, még ha tudom is, hogy nem fogok ezért az egészért majd kedves szavakat kapni, mégha igenis szereztem is információkat és igenis ért valamit ez az egész. Solomon nem az a fajta, kissé félreáll, amíg Gerardhoz fordulok, még csak szúrósan se néz, maximum kissé sürgetőn, hiszen nem érünk rá, tudom én is. - Köszönöm! Tényleg veszélyes volt és nem is tudom, hogyan és miért keveredtél ide, de... most tényleg mennünk kell. Majd, ahogy sikerül és időm lesz begurom, egyébként is beszélnünk kell. - azért még megeresztek egy hálás mosolyt, sőt Gerard még Solomontól is kap egy elismerő biccentést, ami én tudom jól, hogy tőle azért igen nagy dolog, főleg egy zöldfülű felé, aki még csak nem is aurornak készül, aztán a fickó mellé szegődöm és irány jelenteni az egészet, ami történt, amit megtudtam és persze állni a sarat, mert számíthatok egy kiadós fejmosásra annyi biztos.
//No, köszönöm szépen a játékot! Élveztem, még így két karival se volt halálos. //
Daphne visszaránt, és valahol igaza is van, nem hagyhatjuk Solomont egy az egy ellen harcolni. Ő is segített nekem, akkor az a minimum, hogy én sem hagyom magára. Egy „nincs mit” pillantással bólintok a nőnek, aztán elengedve őt, hiszen eddig kézenfogva rohantam ki vele, megfordulunk, és belendülünk a nyitott ajtón. A pálcát előhúzom, és miután úgy fest, a rúna martaléka már nem fog újabb védelmet elővarázsolni magából, megvárom, amíg a dulakodók annyira szétválnak, hogy meg tudjam célozni a fickót, aki Daphnét fogva tartotta. Ám előtte a próba. - Avis! – Szózatomra virágeső kezd hullani a pálca végéből, mintha valami pályát tévesztett bűvész lennék. A fülemig szalad a vigyor, lehettem volna kevésbé látványos is. – Tudok! – Ekkor vágódik a tata auror a falhoz. Na igen, eddig is látszott a nyilvánvaló súlykülönbség a pankrátor javára, aki civiliben hasonló lehet mint mi. Vagyis nem mint mi, mert én nem vagyok auror, bár az utóbbi napokban beette a bőröm alá magát a gondolat, hogy mi lenne.. ha..? Úgyis új életet szándékoztam kezdeni, Lavenderrel már úgyis vége mindennek, a koboldoknak dolgozni hosszútávon unalmas, de még nem késő pályát módosítani. Be kéne nyalnom magamat az egyetemi szekcióban valami birkatürelmű professzorhoz, aki a hozzám hasonló lelkes amatőröket is felkésziti a nulláról. Azért elhúzom a számat, mert szinte hallani vélem a reccsenést, de talán nem tört csontja az öregnek, nyújtom is a kezem, hogy jőjjön, mielőtt még a szirénák villyogása valami komolyabb fenyegetést vált be. Nagyvonulúan egy sóbálvány átkot szórok a nagydarab, fánkot zabáló zsarura, aztán ha mindketten fogják a karomat, akkor a londoni auror parancsnokság elé hoppanálunk. – Ez… csúcs volt, de közben veszélyes is. Ne akarjak róla tudni, ugye? – Feltételezem, hogy úgyse mondanak semmit, csak elsietnek, én meg főhetek tovább a levemben, de talán találkozunk még Daphne-vel a jövőben. Addig viszont tényleg visszamegyek a Roxfortba, mert nagy terveim vannak.. A tata előtt mégse lehet most csak úgy kettesben megbeszélni a történteket, és feltételezem Daphne-nak is sürgős jelentenivalója van. Lehet, hogy anyámnak is hazaszólok, hogy nincs bajom, hátha valami buzgó manó leadta, hogy veszélyes dolgokra készülök. Na nem mintha nagyon érdekelné a lelkivilágom, csak piszkálódni tud.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az események felpörögnek és nekem épp csak félszemmel van lehetőségem figyelni hogy alakul a háttérben minden más, hiszen épp a fickóval vagyok elfoglalva és bár a korom ellenére is jó erőben vagyok, de lássuk be a tag nálam akkor is jóval nagyobb darab minden szempontból. Sok esélyem nincs ellene hosszú távon amit tudok és úgy sejtem ő is tud, de ennek ellenére mégis nekem jött... húzza az időt, kérdés, hogy Gerard nem szúrja e el. Koppanok a falon, úgy csúszok le, mint egy odavágott párizsi, csoda, hogy sikerül egyáltalán feltápászkodni, de végül csak összekapom magamat és lábra állok, habár a tántorgás rendesen benne van a pakliban. Valószínűleg nem tudnék eljutni most a többiekig, viszont az biztos, hogy távoznunk kell. Remélem, hogy a rabság ellenére is Daphne van olyan állapotban, hogy egy hoppanálással mindhárman eltűnjünk innen. Ha a pálcájára lenne szüksége, hát itt az enyém ,vagy megpróbálhatom én is, de félek annak nem lenne kedvező a kimenetele. - Azt hiszem lépnünk kell! - szinte biztos, hogy annak a rúnának van valamiféle csipogója. Ha én alakítanék ki egy ilyet, nem hagynám itt felügyelet, esetleg vészjelzés lehetősége nélkül, úgyhogy nincs mit tenni, muszáj minél előbb megpattannunk, főleg még az előtt, hogy a méretes alak rájön, hogy mégis csak jobb lenne mindegyikünket lekapcsolni, habár jó eséllyel immár Gerard könnyedén elláthatja a baját egy szimpla Stuporral.
Nekimegyek ököllel az idősebb fazonnak, hogy ezzel elindítsam valamerre a dolgokat, és olyan vízre evezzek, aminek nem az a vége, hogy eldörren a pisztoly és rossz ember hal meg. Az öreg ugyan kinézetre rosszul tartja magát, de azért tudja mit csinál, így a dulakodás nem annyi, hogy összecsomagolom, vagy megragadom a lábánál és meseszerűen elkezdem a földhöz vágni újra meg újra. Nem, tényleg birkózunk, szép mozdulatokkal, látványosan, izmokat megfeszítve, de valójában… Nem adok bele mindent. Ha több időm lenne talán átgondolnám a dolgot, hogy pontosan mit is csinálok, de itt és most csak az dübörög bennem, hogy nem akarok kár tenni ebben a háromban, még akkor se, ha a bugris nagyon szúrja a szemem az ugrándozásával. Míg mi dulakodunk Gerardnak ezúttal sikerül megtörnie a rúnát, ami leblokkolta a mágiát a területen, így egy egyszerű alohomora is elég, hogy kinyissa a zárat, nem kell a kulcsot megszereznie tőlem, ami persze nem csúszik csak úgy a keze ügyébe, ahogy püföljük egymást az öreggel. Aki persze években nem is annyira öreg, csak hát… ősz és ráncos, míg én egy kicsattanóan erős, majdnem két méteres kigyúrt férfi vagyok. Onnantól, hogy pálcát használhatnak ellenem elönt a szokásos kiszolgáltatottság érzése, még úgy is, hogy szándékosan léptem el magam és hagytam nekik, hogy fölém kerekedjenek. Még is, mi garantálja, hogy a pálcával, amivel akármit megtehetne most, és a jövőben is, csak jót fognak cselekedni… Túl sok, hogy mindig helyesen akarok cselekedni, összekuszálja a gondolataimat. Mikor már Daphne is kint van és lényegében Gerarddal elrohanhatnak vagy mágiával leszedhetnek az öregebb férfiról a megtört rúna egy apró szeglete vörösen elkezd vibrálni, afféle vészjelzésként. Illetve nem afféle, hanem pontosan az, aminek tűnik. Elkezd egyre intenzívebben fényleni és vélhetően pillanatokon belül jönni fognak a Testvériség varázslói megnézni, hogy mi a franc folyik itt. Felmorranok és egy hatalmas lökéssel vágom Solomont a falhoz, ahhoz a falhoz, ami mellett éppen a kijárat feszül. Látványra olyan, mintha csak fájdalmat akartam volna okozni, valójában viszont csontja nem törhet, még is elválunk egymástól és itt az alkalom, hogy kereket oldhassanak úgy, hogy már esélyem se legyen visszatartani őket… Mielőtt még a társaim megérkeznek. A tekintetem Daphne-ra szalad, fájdalmasan összekapcsolódik csalódottan, hogy úgy távozik, hogy talán semmit sem tanult meg a vágyaimról és semmit sem fog tolmácsolni rólunk a Minisztériumból, de… El kellett engednem. Nem volt más megoldás.
Kint zajlanak az események, én pedig nem tehetek mást, mint hogy várok és remélem, hogy végül senkinek sem lesz baja, mert egyikük sem érdemli meg, még az sem, aki fogva tartott, mert annyit már tudok, hogy nem rossz ember, csak még nem érti, hogy amire annyira vágyik az egyszerűen kivitelezhetetlen és csak rosszat szülne, bármennyire is szeretné, hogy a világ békés és igazságos legyen, de ez egyszerűen lehetetlen. - Köszönöm! - nem is tudom, hogy mit mondhatnék, amikor nyílik a rács, mágiával, vagy sem, de most nincs itt az idő, hogy esetleg kérdőre vonjam a srácot, amiért ekkora veszélybe keverte magát, miközben lássuk be ez igazán nem az ő asztala, hiszen bankár, nem pedig auror. Ha ki is jutok, az viszont már nem megy, hogy kifelé húzzon. Bajom nincs, sérülésem le és nagyjából kizártnak tartom, hogy a pálcám bárhol is meglegyen épen, pedig ez még az első, amit még Ollivandernél vettem, mielőtt elsős lettem. Eddig sose lett semmi baja, jó eséllyel talán azért is, mert igen ritkán kerültem terepre hála a belém nem vetett bizalomnak. Most viszont erősen kétlem, hogy bárhol meg lenne. - Nem hagyhatjuk csak így itt! - vélhetően Solomonra célzok, de hát ami itt igazán fontos, hogy tudnunk kellene él-e a varázs, mert akkor már egy szimpla kábítás elég, hogy lelépjünk innen, vagy megkötözzük, ha mint kiderült nem hat rá az emléktörlés sem, talán a kábítás se érne semmit. - Próbáld ki, tudsz-e varázsolni. - nem veszem el a pálcáját, amúgy is az ő kezében működik jobban, de azért odalépek ahhoz a rúnához és ha ne adj isten még mindig nem lenne hatástalanítva, akkor megpróbálok én magam kezdeni vele valamit, hogy javítsuk ezt a hibát, mert azért lássuk be ki tudja nem toppan-e be ide merő véletlenségből mégis csak valaki és akkor már nem lenne olyan egyszerűen lelépni.
Ha már Daphne kéri, az nyomósabb érv, mintha Solomon, noha a nővel eddig nem voltunk tegezőviszonyban, úgy fest, ez mindent megváltoztat. Bólintok, leengedem a pisztolyt, főleg mivel látom, hogy a két férfi egymásra ugorva csépelni kezdi egymást. Egyébként sem vagyok állat, hogy fegyvertelen emberekre lőjjek, de így meg főleg nem. A pisztolyt a kezemben lóbálom, mivel nincsen hozzá tartóm, s amíg a másik kettő összegabalyodik, Solomon instrukciója alapján a rúnához lépek ismét, s egy széklábbal, vagy bármivel, amit találok, legyen mondjuk egy rongy, szétmaszatolom a felrajzolt varázsjelet. Így már nem engem közvetlenül ér a védelem, ami a rángást váltotta ki belőlem. Nem érzem azonnal, hogy tudnék varázsolni, de a rácsokhoz sietek, hátha valahol ott van a kulcs. - Azért jöttünk, hogy megmentsünk. – Szólok át a nőnek, noha nyilvánvaló a szándék. Csak úgy kiszakad belőlem, mert büszke vagyok, hogy eljutottam hozzá, noha pont ő nyomozott volna az én ügyemben. Ám életemben először tettrekésznek éreztem magam, jobban, mint a gringottsban dolgozva. Ha megvan a kulcs, azzal, ha nincs meg, akkor a pálcával varázsolva, de kinyitom az ajtaját. Kétlem, hogy most be kéne szállni a fogvatartója elleni fenyegetőzésbe, inkább le kéne lépnünk. Jelenleg nem érdekel, hogy miért rabolták el, csak hogy végre biztonságban tudjam. Már ha egyáltalán jönni akar velem, mert láthatóan védte inkább a fickót. Nyilván nem állt át a másik oldalra, hiszen azért így is fogoly volt, de akkor is.. valami furcsa a helyzetben. Ha végre jönne velem, akkor igyekszem kifelé húzni, hogy az utcára kerüljünk.
Daphne beszél, a kölyök meg... Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, akkor most a homlokomra csapva forgatnám a szemeimet, mert ez, amit épp művel... Azért dobtam a pisztolyt a közelébe, ha eltaktikázom magamat ne maradjunk szarban, na de nem azért, hogy felvegye és hadonásszon vele, hogy esetleg még valaki meg is sérüljön, hiszen a rúnát kellene feloldania. Meg aztán a fickóra kell most figyelnem, mert ki tudja hogy mikor durran el az agya, vagy hozza meg a számunkra nem túl kedvező döntést és mégis csak hív valami segítséget, esetleg most csak az időt húzza, amíg valaki ide nem ér... Jó lenne már kint lenni, mert a végén csak még nagyobb baj lesz, mint ami már most is van és jelenleg sem állunk épp a legjobban. - Kölyök... a rúna, nem azért küldtelek oda? - azért ezt még megjegyzem, mielőtt jönne a komolyabb harc. Hát lássuk be a pasas fiatalabb nálam és láthatóan erősebb testalkatú is. Bár én se vagyok gyenge, de inkább szálkás és bármennyire is edzett, azért mégis csak látszik rajtam a korom már valamelyest. Ettől még persze nem hagyom magamat csak úgy. A taktika is sokat számít, meg persze a tapasztalat és a reménye annak, hogy azért csinálja, hogy mégis csak segítsen nekünk kijutni innen, hiszen a pisztollyal is lőhetne, főleg hogy én eldobtam, de így úgy tesz mintha begőzölt volna, talán... Úgyhogy felveszem a harcot és csak remélni tudom, hogy a kölyöknek lesz annyi esze, hogy a rúnát semlegesítse végre és nem fog elereszteni valami kósza golyót, ami aztán ki tudja, hogy kit talál majd el. Én azért közben amennyire tudok azon ügyködöm, hátha megtalálom a cella kulcsát a fickónál, ha esetleg csak egyszerű módon van bezárva és hát amennyire dulakodás közben hozzá tudok férni a pasashoz.
Faszom. Én arra tettem fel az életem, hogy megvédem az embereket és csak a rosszfiúkat kapcsolom le, persze, hogy nem vagyok érzéketlen afelé, hogy az a fiatal srác rázkódik valami varázslattól a földön. Közben Daphne és az öreg is az érzelmeimre akar apellálni, és mintha valami afgán terrorista lennék próbálnak lebeszélni a bomba robbantásáról. Ami persze esetünkben azt jelenti, hogy ne robbanjon ki a fegyvertűz és hagyjam őket lazán elmenni. De ha csak úgy állok és nézek, és gyáván leengedem a fegyvert, azzal a Testvériséget köpöm szemen, és talán ezzel együtt magamat is. Ahogy az öreg lerakja a fegyverét, és a fiatal kapja fel, a fegyverem autómatikusan átfordul rá, hiszen az az első számú fenyegetés, akinél a pisztoly van, ha tud pontosan lőni, ha nem, hiszen az sokkal gyorsabb, mint egy ember mozgása. Míg ha az őszhajú militáns akarna rám vetődni így is tudnék előle kitérni, hogy a fegyverem a fiúra szegezem, úgy fordítva jóval kevesebb lenne az esélyem, hogy egy lövés elől mozduljak ki. Ha szavak nélkül vetették volna fel ezt az egészet, vagy legalább madárnyelven, akkor lehet kevésbé lenne kockázatos, de ahogy Daphne azt mondja, hogy megrendezhetjük az egészet, a kockázat elég durván megugrik. Egészen biztos vagyok benne, hogy az a sunyi varázsló, aki a rúnát is ide telepítette valamilyen megfigyelő mágiát is csinált, mint a kamera, csak hát itt nincsen bekötött, elméletben. - Már mindjárt fel is ajánlod, hogy hagyjam hátra, amiért az elmúlt években dolgoztam és tartsak veletek, mintha valami terrorszövetkezetből menekülnék, mi? Abból nem esztek, nem fogtok könnyedén, harc nélkül lelépni, nem amíg itt vagyok. - morranok fel, és csak egyetlen villanás látszik a szememben, ahogy az összes figyelmem visszafordítom a férfiak felé. Már nem szexista vagyok, vagy ilyesmi, de ő még mindig a rács mögött van, a két férfi az, akit ellenfélnek tekinthetek. Lepillantok a fegyveremre, nem tudom, hogy mennyire van abban a kölyökben becsület. Ha én eldobom, ő is eldobja, vagy ahogy most is át akarta venni az irányítást, inkább tovább tartana vele sakkban. - Elég volt a játszadozásból. - mondom, ezzel konkrétan elárulva, hogy ezután nem fogok tétlenkedni, ami egy komoly, filmbeillő hiba a főgonoszoktól, de bárki hiheti annak is, hogy csak nagy a mellényem és lebecsülöm őket. A fegyverem eldobva egy méretemhez képest fürge mozdulattal vetem az idősebb fickóra magamat, már az első ütésekkel úgy fordulva, hogy a tagjaink összegabalyodjanak és amennyiben a srác kezdő, eszébe se jusson lőni, hiszen éppen annyi esélye van lelőni engem, mint a társát, mentorát, fene tudja kiét. Persze, ha már a hirtelen mozdulat nem fagyasztja belé annyira a szart, hogy bepánikolva meghúzza a ravaszt… Mert akkor lehet, hogy egy kétkezi verekedéssel se kerüljük el a tűzharcot. Még úgy is, hogy ők hárman alkotnak elméletben egy egységet, végig úgy mozgok, hogy ha a pánik meghuzatja a golyót, Daphne ne lehessen pont a hűlt helyem mögött, ne kaphassa be. Ha pedig nem dördül el a lövés, jöhet a közelharc az öregebb fickóval.
Sejtem ,hogy Solomon mire akar apellálni és tökéletesen egyet is értek vele, annak ellenére, hogy Gerard a földön köt ki és hogy Rhys miket mond, sejtem én is, hogy elengedne, ha ez nem menne szembe gyökeresen a társasággal, akikben hisz, akiknek hisz, na de vajon tényleg mindenben és minden áron? Nem, valahogy nem hiszem, hogy azt akarná, hogy megöljenek engem, vagy akár a többieket. Nem akarja ,hogy vér tapadjon a kezéhez és azt sem, hogy máséhoz általa és ezért nem hívott még ide senkit, pedig biztos vagyok benne, hogy könnyedén megtehetné. Nem engedték volna csak úgy, hogy itt maradjon minden támogatás nélkül egy boszorkánnyal, akit akár meg is találhatnak. Kapott valami háttér biztosítást, és még sincs itt senki hosszú percek óta. - Gerard... ne csináld, dobd el azt a pisztolyt rendben? - most a fiatal srác felé fordulok, hiszen én sejtem, hogy Solomon mit akar elérni és nem azért dobta el a pisztolyt, hogy cseréljenek, főleg mert lássuk be jó eséllyel a gyakorlott auror azért jobb fegyverforgató, mint a bankos srác és még mindig van egy fegyver a rendőrünk kezében, aki jó eséllyel könnyedén megoldaná a helyzetet, ha nagyon akarná így, hogy Solomon feladata a védelmét. Még az sem teljesen biztos, hogy Gerard képes lenne lelőni valakit. Nem olyan könnyű az, hogy csak meghúzzuk a ravaszt, még ha nem is olyan nehéz, mint a halálos átkot szórni valakire, de közel van hozzá. - Tudod, hogy igaza van... mindhármunkkal végeznének, ha eddig még nem voltak benne biztosak. Nincs szükségük szemtanúkra és problémaforrásokra sem, egyre se, nem hogy egyből háromra. - próbálok ráerősíteni arra, amit Solomon mondott, de sejtem azt is mi dúlhat most a férfi fejében és miért dönt ennyire nehezen. Varázslók veszik körbe, akik képesek a fejébe nézni, ezért nem engedhet el minket csak úgy gond nélkül innen, egyszerűen nem teheti, még ha képes is szembemenni azzal, amit tennie kellene, de ha rájönnek... - Segíthetünk, hogy ne tudja meg senki, hogy ne kerülj bajba. - és igen tényleg meg is tenném. Ha kijutok innen, nem fogom hagyni, hogy akár Solomon, vagy Gerard nekimenjen a fickónak ,mert tudom, hogy nem rossz ember, csak nem fogja fel, hogy amit akar egyszerűen nem sülhet el jól, hogy abból tényleg csak baj lehet, háború. Nem csak kis harcok, sokkal több annál. Ha lelepleznék a varázsvilágot azonnal előkerülnének olyanok, akiket eddig kordában próbáltunk tartani, akik felfedve magukat, nyíltan lépnének fel a muglik ellen, így pedig ebből semmi jó nem sülhetne ki. Hiába hiszi, hogy élhetünk békében, én ezt még most sem tudom elképzelni, de értem azt is, miért vágyik annyira erre és miért nem tetszik neki ez a jelenlegi helyzet.
Nem hallottam még arról a szervezetről, amelyről a fickó beszél, inkább visszahelyezem a tekintemet Daphne-ről a rúnákra, amiket meg kéne törnöm. Szócsatát vívnak ők hárman, amibe nem ártom bele magamat, úgy beszéltük meg Solomonnal, hogy én csak csináljam a dolgomat. Ehhez tényleg értek, a gringottsi koboldoknál nincsen keményebb főnök a világon, én viszont tényleg szeretem azt a munkát, tudom, hogy mi a preciz feladatvégzés. És végeredményben nem vagyok auror, vagy rendőr, mint a másik három, csak egy kívülálló, akin viszont minden múlik ebben a pillatban. Várható volt, hogy valami védelmi rendszere is van a mágiát blokkoló varázsjeleknek, mert megrázkódom, amint szétsöpröm, és epilepsziás tüneteket produkálva földre vágom magamat magzatpózba, megpróbálván elviselni a testemen végigcikázó nem látható elektromosságot. Összeszorítom a fogamat, hogy ne harapjam be a nyelvemet. - Túlélem. – Tápászkodom fel, azzal a mozdulattal véve magamhoz a közelembe rúgott pisztolyt, amely most központi szerepet tölthet be. Bankosként, mivel a kevéske emberi személyzet része voltam (a sárkányokat leszámítva), meg kellett tanulnom néhány mugli fegyver használatát is, hiszen a koboldok is úgy okoskodtak, hogy ők gondoskodnak a mágikus védelemről, de mivel a varázsvilággal a mugliké is összefonódik, mi van, ha valaki ilyen fegyverrel tör be? Bár nem vagyok fegyvermániás, időnként bizony lőgyakorlatra is elküldött a bankbiztonság. Ezért most először magabiztos pillantással emelkedek fel, egyenesen a szakállasra emelve a fegyvert. – Solomon! Vedd el tőle a kulcsot, és hozd ki Daphne-t. – És hogy nyomatékot is adjak szavaimnak, amelyben átveszem az irányítást, kibiztosítom a pisztolyt. Nem szándékozom lelőni, még csak meg sem sebesíteni is az illetőt, bár megérdemelné azért, amit tett. A szavaiból viszont az tűnik ki hogy itt valami filozófiai háttere lehet Daphne fogvatartásának.
Az hamar egyértelművé válik számomra, hogy valami szimpátia biztos kialakult a napok alatt, amíg Daphne itt volt, mert nem tör ránk senki pillanatokon belül, nem jön erősítés és a fickó mivel mugli kétlem, hogy valami láthatatlan trükkel tudna hívni valakit, bár ki tudja, viszont ha így lenne, már itt lennének. Daphne pedig győzködi, ami jó jel. Valószínűleg beszélgettek épp eleget ahhoz, hogy ez megbonyolítsa a pisztolyos fickó helyzetét, a miénket pedig megkönnyítse, már csak az a kérdés, mikor adja fel azokat a fene nagy elveket, amikről papolni kezd, amire szívem szerint csak a szememet forgatnám, de félő, hogy azt netán sértő megnyilvánulásnak venné, felhúzni pedig nem lenne hasznos. - Pisztolyod van és ez egy régi rendőr őrs... valami közöd lehet a kötelékhez, szóval vannak elveid. Egyet kell eldöntened, az elveidbe mi fér bele jobban, elengedni egy ártatlan nőt, aki túl sokat szimatolt, vagy rendezni a lelkiismeretedet, ha elteszik láb alól és mellette még kettőt, mert nem hagyjuk itt úgy sem. - tárgyilagos vagyok, bár nem cinikus, de tényleg úgy vélem a fickó rendesen őrlődik most. Érthető valahol, ha ez az egész testvériség olyan fontos neki, ami persze baromság számomra nyilvánvaló. Én mindig is csak abban hittem, hogy valami jó vagy rossz, valaki jót tesz, vagy rosszat. Rosszat tenni valami nagyobb jó érdekében? Baromság! A rossz akkor is rossz marad, ha a hosszú távú cél valaki szerint jó. A cél nem szentesíti az eszközt. Ha valamit elcsesztél, az el van cseszve, nem lehet kimosakodni belőle. Ezt kell a pasasnak eldönteni, vállalja e a szarságot azért, hogy megfeleljen annak a tudom is én milyen testvériségnek. Azt hiszem mindig is túlságosan szkeptikus voltam a szekták tekintetében, nem véletlenül vagyok még most is mezei auror és sose léptem feljebb a ranglétrán, pedig a tudásom meg van hozzá, de sose érdekelt a bürokrácia feneketlen mocsara, ami ezzel jár. - Meg vagy kölyök? - meg se rezzenek ,amikor Gerard összeesik. Ha tud jelezni, ha látom, hogy életben van, akkor minden oké. Ha nincs... akkor sincs most alkalmam, sem időm kiakadni, hogy nem kellett volna ide jönnie. Láttam már ártatlanokat ott hagyni fogukat. Nem mondom, hogy érzéketlen vagyok, de megtanultam félretenni az aktuális érzelmeket máskorra. Most meg se rezzen a kezem és a nyilvánvaló sértést sem veszem magamra. - Erős srác, maximum időt nyertél, de a helyzet még most is ugyanaz, mint eddig... és te még mindig nem hívtál erősítést. - talán túlságosan balga lépés, de ez a jelenlegi patthelyzet nem segít így se úgy se és kétlem, hogy a pasas bárkit is meg akarna ölni. Nem csak azért nem cselekszik, mert többen vagyunk, így végül szép lassú mozdulattal emelem fel a kezemet pisztolyostul, a fegyvert pedig egy szép lendülettel hajítom el a földön.. na jó, véletlenül Gerard irányába, ha nem is pont neki, de nem az ellenkező irányba. - Nem akarunk bajt, de hullákat sem... te hogy vagy ezzel? - tőlem akár le is meccselhetjük puszta kézzel. Mondhatja, hogy rátörtünk, hogy verekedés volt, hogy betörtek ide valami utcakölykök és nekiestek, hogy nem tudja mi történt, a nő eltűnt.. ez már nem az én dolgom, de döntenie kell.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem tudja használni azt a fegyvert. Sőt, a tartásából sejtem, hogy tudja, de akkor is bennem van a sok év lógyakoirlat, nekem nincsen fadarabom, amivel kalimpáljak, nekem ez az egyetlen fegyvernemem. Ja, és az öklöm. De az most nem opció. Farkasszemet nézünk, nem vagyok az a nagy győzködős típus, aki beszélteti az ellenfelét, inkább csak mogorva arccal bámulom, mint valami cowboy hős. Persze közben kattog az agyam, hogy hogy a picsába lehet, hogy az apja egy mugli katona, még is a rossz oldalon áll. Ha lenne időm, talán feldühödnék ettől, talán visszavágnék, mielőtt a szavak helyett golyók záporoznának. A kis kölyök nem marad meg a seggén, azonnal elkezdi piszkálni a rúnát, én meg nem ránthatom el a fegyvert a katona sarjra, mert akkor biztosan kapásból lábon lő, hogy leszereljen. Fogva tartottam több napig egy társukat, most is rács mögött van, fegyvert rántottam, egyértelmű lépés a mielőbbi ártalmatlanítás. Nekem is ezt kéne tennem a francba is. Egy gyors lövés a vállba, a rutinból és a hazaiterepből a jó irányú mozdulat, leteperni a kamaszt, aztán… Aztán? Aztán mi a kurva élet? Itt vagyok még két fogollyal, akiknek hordhatom majd a mikrós makarónit?! Önkéntelenül is úgy álltam meg, hogy a pisztoly, amit az idős fószer rám szegez véletlenül se vándoroljon el Daphne irányába. Ne lehessen kósza golyó, ami rossz embert talál el, abból egy életre elegem van. - Azt várjátok tőlem, hogy áruljam el azt, amiben hiszek, Aoifét, aminek a tagja vagyok azért, hogy azokat védjem, akik a másik oldalon állnak? Hogy nektek ne essen bántódásotok? Egy túl kíváncsi auror nő és… azt se tudom kik vagytok, miért állnék félre a kedvetekért? - adom vissza egyszerre a nagy hallgatást, miután az öreg és Daphne is kibeszélte magát. Érzéketlen, mogorva szavak, pedig igazából az a baj, hogy a nagy izmos medve testben egy rohadtul érző szív dobog. Tényleg fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Nem mehetek el csak úgy. Konfrontálódás nélkül, sérülés nélkül, mintha mi se történt volna. A Testvériség harmada mágus, ha megtörik a bizalmuk bennem és tudni akarják, hogy pontosan mi történt, akkor kamerák nélkül is megtudják. A fiatal srác teljes hozzáértés nélkül piszkálja meg a rúnákat, így amikor megpróbálja csak úgy eltiporni, ugyan le nem robban a lába, de elég rendesen megcsapja valamilyen biztosíték mágia, mintha öt másodpercig a Cruciatus átkot használnák rajta. Képek formájában eszébe jut minden egyes szar, ami valaha történt vele. A kölyök nyilván összerázkódik, tán még össze is esik, amire ugyan meg sem remeg a kezem, de mivel fingom sincs, hogy Gwydion milyen átkokat épített bele, egyáltalán mit csinálhat egy ilyen rúna, azért nagyon remélem, hogy nem halálos. - Mit mondtál a túlerőről, papa? - kérdezem, bár csak úgy szűröm a szavakat, kiérezni, hogy hiába kerültem előnybe erre a rövid időre… Ezt se tudom kihasználni. Vagy nem akarom kihasználni. De egyszerűen nem fordulhatok a Testvériség ellen. Nem tehetem meg. Nem egy nőért, akármennyire csinos, akármennyire érdekel a gondolkodása, a világnak az az oldala, amit annyira nem ismerek.
Szó se róla nem azt mondom megszoktam már itt, de most hirtelen nem is tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel, hiszen nem számítottam rá most, hogy betoppannak, sőt talán már kezdtem úgy érezni tényleg nem jön senki, na de arra főleg nem gondoltam, hogy Solomon és főleg hogy Gerard érkezik. Fogalmam sincs arról sem, hogy miért pont a fogva tartómért aggódom annyira, csak mert túlerő van, amikor ez nekem kedvez, hiszen így tudok kijutni innen, viszont ismerem a hátterét, a történet, tudom, hogy miért utál minket annyira és valahol meg is értem, még ha nem is a legjobb megoldást akarja kihozni ebből az egészből. Hirtelen fogalmam sincs mit tegyek vagy mondjak, főleg amikor találkozik a tekintetem az aggódó Gerarddal, akitől a legszívesebben megkérdezném, hogy kerül ide és miért van itt, amikor ez nem épp neki való terep és miért vállal ilyen veszélyt, amikor fiatal és még csak nem is aurornak készül, de mégsem kiabálhatok át a rácsokon, ezért épp csak egy pillantást váltunk, mielőtt ügyködni kezd, én pedig inkább Rhys felé intézem a szavaimat. - Te is tudod, hogy ennek nem lehet jó vége, hogy nem maradhatok itt örökre. Ha most nem jutok ki... akkor már valószínűleg soha és ha tudják, hogy nem biztonságos ez a hely, akkor a könnyebb megoldást választják. Azt te sem akarhatod! - tudom én, hogy nem teljes a bizalma a felette állók felé és azt is levágtam már ennyi idő alatt, hogy azért vagyok itt, mert ő vállalta, hogy hoz nekem enni, hogy figyel rám, tehát tisztában van azzal, ha kiderül nem alkalmas rá, hogy majdnem kijutottam, akkor a következő lépés már drasztikus lesz. Vagy agymosott zombit csinálnak belőlem, aki még a saját nevére sem emlékszik, hogy biztos legyen, hogy semmiféle emléket nem tudnak visszahozni a fejemből egy auror sem, vagy egyszerűen eltesznek láb alól. Ha nem enged el most, akkor valószínűleg több esélyem nem lesz, ezzel ő is tisztában van, talán pont e miatt nem indított még el valami vészjelzést, amire azonnal itt terem a segítség, mert biztos vagyok benne, hogy van valami hasonló a tarsolyában, még sem vetette még be. Akkor hát meg kell győznünk, hogy ne is tegye és hogy lehetőleg senki se sérüljön meg.
Bár az a fickó nem rám fogja a fegyvert, mégis úgy érzem, mintha úgy tenné, ezért jól láthatóan lelassulok. Megfogadtam magamban, hogy nem nézek Daphe-re, de most mégis önkéntelenül megteszem, hiszen ott áll a rácsoknál értetlenkedve. Igen, rá kell jönnöm, hogy különösen megkedveltem, hogy ennyire önzetlenül, a hatalmi poziciókra fittyet hányva segíteni akar nekem, ezért fel sem merülhet, hogy nem viszonzom, még akkor is, ha ezzel az életemet kockáztatom. De meg kell tennem, hogy a fickóhoz, és ahhoz a Noxhoz hasonlóak ne maradhassanak szabadlábon. Ráadásul bíznom kell Solomonban, aki igenis megérte a tatakort, nem halt bele, hátha bennünket is meg tud menteni. Igen, egyértelműen szebb, bájosabb, mint amire emlékeztem. Ám ezen most kár is merengeni. Anélkül, hogy szóvá tenném a fickó fenyegetését, visszafókuszálok, hogy keresgéljem a rúnákat, és már is találom, szerencsére nem rejtették el nagyon. Amennyiben tényleg nem lőnek le, akkor odaigyekszem, és lábbal megpróbálom szétkotorni a jeleket, megtörni a varázst. Remélhetőleg nincsen beleépítve valami védelmi mechanizmus, példának okáért olyasmi, hogy mondjuk lerobban a végtagja bárkinek, aki hozzáér. Bólogatok Solomon szavaira, hogy ráerősítsek a túlerő tényére, bár aligha hiszem, hogy jelen állapotomban nagyon fenyegető lennék. Talán ha sikerül megtörnöm a rúnát, akkor már egy kiadós átokkal falhoz kenhetem az alakot. Ha rá vinne a lélek, hogy bántsak valakit. Most igyekszem bele sem gondolni Daphne értetlen tekintetébe, pedig nyilvánvalóan meg se ismer, vagy ha véletlenül igen, nem számított rá, hogy érte jövök.
Oh hát persze sejtettem én, hogy azért nem lesz ez annyira könnyű menet, nem is lepődöm meg, hogy a fickó azért nem adja csak úgy könnyen magát, hiába vagyunk többen, bár fegyver nálunk is csak egy van. Nagyon remélem, hogy a kölyök nem áll meg és megy tovább, hiszen ha csak oldalra néz láthatja, hogy a fegyver rám irányul, ő egyelőre nincs veszélyben, legalábbis nem esik baja hirtelen az biztos. Addig is fel tudja mérni azt a rúnát, én pedig nagyon remélem, hogy nem túlságosan bonyolult neki, vagy nincs benne rejtett csapda. Persze jobban járnánk, ha én foglalkoznék vele, de osztódni nem tudok, így számomra egyelőre marad a sakkban tartás. Bár a pasas persze gondolhatja, hogy varázslóként nem tudok lőni, de pálcával is kell tudni célozni, meg aztán egy jó auror gyakorlatot szerez olyan esetekre is, amikor muszáj mágia nélkül boldogulni. Nem forgatok rosszul pisztolyt sem és igen jól célzok. - Azt gondolod nem tudok lőni? Ne vedd biztosra, bár ha így lenne már nem csak ácsorognál igaz? El kell, hogy szomorítsalak az apám katona volt és a tetejében mugli is, ne bízd el magad. Te meg folytasd! - szólok azért Gerard után, aki remélem, hogy szépen óvatosan tovább lépdel a rúna felé. Ez egyelőre sakk matt helyzet, ám ha sikerül megtörni a varázst, akkor egyértelműen mi kerülünk előnybe. Az a kérdés, hogy a fickó ezt hogyan és milyen módon akarja megakadályozni. Pisztolypárbaj? Ha lő, Gerard máris nekirohanhat oldalról és én is tudok célozni, sebesültem nehéz lesz lenyomni a fiatalabbat, még ha csak egyszerű aktakukac is egy bankban. - Bár a tiéd a hazai terep előnye, de lásd be többen vagyunk, könnyebb lenne mindenkinek, ha lelépnél... Majd azt mondod nem volt választásod és végül is így van. - ajánlom fel a lehetőséget, közben persze futólag felmérem a terepet. Daphne mintha aggódna, a fickó úgy fest most hozott neki ételt... érdekes egy helyzet. Ha netán megesett rajta a szíve az számunkra még hasznos is lehet.
- Engem is, kicsilány. - válaszolom a magam mély, morgós hangján arra, hogy hogyan is számolhatnék el a lelkiismeretemmel. Nyilván rohadt nehezen és azt mantrázva, hogy a nagyobb jó érdekében, hiába kapok herótot ettől az elvtől, ha ilyen szélsőséges esetekben használják arra, hogy mindent megmagyarázzanak. Gondterhelten bámulok kicsit magam elé, néha megdörzsölöm az államat, a szakállamat, egyre nehezebbnek érzem a szolgálati fegyveremet. Bár nem tudom nevezhető e szolgálati fegyvernek, ha nem is a rendőrség kötelékének szolgálok, hanem a Testvériségnek. Ilyen formában talán olyan, mintha zsoldos lennék, pedig erről szó sincs, ennyi idő alatt Daphnenak is egyértelművé válhatott, hogy ugyan sok mindenben nem értünk egyet, de mind a ketten szentül hiszünk abban, amit csinálunk. - Az ég kék, a fű pedig még mindig zöld. - felelem röviden, pedig már latolgatom, hogy tényleg kicsit kellemesebbé teszem a rostoklását, ha nem is jobb kajákkal, de néhány válasszal, amikor is hirtelen felpattan és én is felpattanok és a fegyveremért kapok. Nem számítottam arra, hogy egy varázsló fog rám pisztolyt szegezni, így a következő pillanatban már farkasszemet nézek egy idősebb fickóval, mindketten fegyvert tartunk a másikra, míg egy fiatalabb bugris Gwydion rúnáihoz szalad. - Megállj te kis taknyos! - kiáltok rá a kölyökre, de a fegyveremet nem mozdíthatom el az idősebb férfiról, hiszen valószínűleg abban a pillanatban lelőne. Ha nem is fejlövéssel, de mondjuk lábon, hogy kikerüljek a képből. Ők ketten vannak, én egyedül, egyértelmű lenne, hogy ők vannak előnyben, de ez a kis cella éppen arra lett bebiztosítva, hogy egyedül is tartani tudjam a frontot, ameddig a többiek ideérnek. Fogalmam sincs, hogy mennyire van otthon az a srác a rúnamágiában, de amennyit a mi mágusunkról tudok, nem lesz egy perc, míg hatástalanítja. Megtalálni nem nehéz, ott van a falon a rácsok mellett, pálcával rajzolt, kiégetett rúna, ami minden mágiát leblokkol, de egy olyannak, aki nem ért hozzá - például nekem - rohadtul nem mond semmit, hogy hogyan kéne leszedni, vagy éppen van-e benne beépített csapda vagy olyasféle vészjelző. Habozok, nem lövök se a férfira, se nem fordítom át a fegyverem a kölyökre, hiszen mit érnék el vele? Ha az egyiket kilövök, a másik még mindig ott van és már megint ott tartunk, hogy gyilkolnom kell, olyanokat, akik egy rabot jöttek kiszabadítani. Egy foglyot, akit én tartok fogva, és aki ha itt marad, akkor meg vannak számlálva a napjai. A kurva életbe! - Rohadtul ajánlom, hogy ne mozduljatok, mert a kis humbugjaitokra nem számíthattok, és meg merem kockáztatni, hogy az én kezemben áll jobban a pisztoly, nem a tiédben. - szólok oda erélyesen, hiába vannak többségben, annak a magabiztosságával, aki tudja, hogy még így is helyzeti előnyben van. És megtehetném, hogy hívom a Testvériséget, bármelyik pillanatban megtehetném, de még sem teszem. Még nem.
Tényleg pocsék a kedve a fickónak és nekem az a rossz érzésem van, hogy ha neki rossz a kedve az engem is negatívan érinthet és ez nem valami jó hír, főleg hogy napok teltek el és még mindig nem érkezett semmiféle felmentő csapat. Nem mondogathatom neki a végtelenségig, hogy úgyis jönnek majd, ha úgy elrejtettek, hogy végül nem, én meg nem tudom, hogy akkor mi lesz és hogy tényleg nem az lesz-e a vége, hogy tényleg főbeharapás lesz, csak épp számomra. - Azért igazán érdekelne hogyan számolna el a lelkiismeretével, ha végül tényleg fűbe harapnék... - hiszen megtehetné, hogy elenged akár most és itt is és nem tűnik alapjáraton rossz embernek az eddigi beszélgetéseink alapján, de vajon meddig menne el a nagyobb jó, meg a jó ügy érdekében, ha nincs más megoldás? Mi van, ha jön valaki, aki feljebb áll, mint ő a rangsorban és azt mondja itt a vége, nincs más ötlet, dobjanak a Temzébe? Vajon okozna neki pár álmatlan éjszakát a dolog? - Jól van, örüljek, hogy kapok enni gondolom, csak... legalább minimális változatosság nem lenne rossz. - húzom el a számat egy pillanatra, magam elé húzva a tányért. Végül is nem szólhatok, sejtem már egyre inkább, ahogyan beszélgetünk nap, mint nap, hogy ez valami saját ötlet a részéről, hogy hoz nekem enni és fogva tart és talán ha nem tenné... Ebbe inkább nem gondolom bele. Igen kellemetlen lenne már az első nagyobb önálló akciómnál itt hagyni a fogamat. Túl gondoltam ezt igaz? Túl nagy fába vágtam a fejszémet, tovább nyújtózkodtam, mint ahogy a takaróm ér stb? - Azért igazán mesélhetne időnként arról mi van odakint. - kezdek bele, hiszen én eszek, ő ellenben csak csendben ücsörög és tudom, hogy nem egy beszédes típus, de... És igen, én is elakadok, amikor hirtelen felbolydul a hely és két ismerős arcot is meglátok. Nem csoda, ha automatikusan pattanok fel az ágyról, a tányér meg az ebéddel együtt hullik a földre, hiszen mégis csak Solomon az, még hozzá fegyverrel és ami még meglepőbb a srác a Roxfortól, akinek az ügyében szinte sehová se jutottam. Vajon mit keres itt? Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit tegyek, a rácsok akadályoznak persze és a legképtelenebb az egészben, hogy miután Solomonnál van pisztoly a fogva tartómért aggódok. Stochkolm-szindróma?
Meglepetten húzom fel a szemöldökömet, én egy gringottsos bankár vagyok, még jó, hogy nincs nálam más, csak a pálca. Az, hogy van affinitásom, hogy megmentsem Daphnét még közel sem jelenti azt, hogy mugli fegyver arzenált hurcolok magamnál. A pálca az egyetlen fegyverem, eszközöm, hogy védekezzek, támadjak, noha inkább a védekezésre helyezem a hangsúlyt, inkább a házam alapján vagyok bátor, semmint a képességeim szerint. - Dehogy van. – Pénz igen, de semmi hasznos, amivel elterelhetném az ellenség figyelmét. A zsebembe túrok, és hát úgy jöttem el a Roxfortból, hogy kényelmes öltözetben ugyan, de nem úgy, mint egy szuperkém, aki a nála lévő apróságokból bármit meg tud oldani. Esetleg elhozhattam volna valamit Daphne lakásáról, de abban a kupiban nem is akartam turkálni. Meg különben sem értek az auror eszközökhöz. Ám Solomonnál sem látok így elsőre mondjuk gyanuszkópot, vagy maliciamutatót, nem mintha bármelyik is közvetlen segítséget jelentene most. - Fedezel? Te jó ég, én menjek előre? – Én fordítva gondoltam, de lehet, hogy ez az a perc, amikor Gerard Warringhton végre megmutathatja, hogy milyen ember. Bólintok, mintha minimum a halálba menetelnék. Én aztán minden helyzetből kidumálom magamat, de most nem az a szitu, mint a színházban, ahol elég volt szépen mosolyognom, és bedobni néhány bókot. Belépek végül az ajtón, s anélkül, hogy bárkivel foglalkoznék, máris keresek furcsa varázsjeleket, odakarcolt krétalogót, bármit, ami most akadályozhat minket. Ha észreveszem Daphnét, akkor sem foglalkozom vele, csak remélem, hogy a tata tényleg megmenti az írhámat.
Óvatosan és persze nem túl gyorsan lépdelek beljebb, mögöttem Gerard, aki nagyon remélem, hogy nem szúrja majd el az akciót kapkodással, esetleg valami nem túl okos lépéssel. Ahogy beljebb érünk szinte érzem, mint a felhúzott pajzs szertefoszlik. Ennyi gyakorlatom már van, a helyet nem itatja át a mágia és az eddig érzékelt nyom, amit követtünk odakint idebent szintén megszűnt. - Van nálad bármi, ami... nem pálca? - súgom oda a srácnak, meglapulva egyelőre a fal mellett. A beszéd hangjait már hallani bentről, amennyiben nem volt valamiféle érzékelő, kamera, amivel kiszúrnak minket már előre, igyekszem minél közelebb jutni a területhez, ahonnan a hangok jönnek. Az első egyértelműen Daphneé. Remélem, hogy a kölyök nem művel majd valami botorságot nagy örömében... Az már biztos, hogy életben van, de ha szeretnénk, hogy életben is maradjon, nem lenne jó, ha elkapkodna bármit is. Az a kérdés, van-e nála bármi, amit használni tud. Nálam végszükség esetére van kés és még egy mugli pisztoly is, csak a biztonság kedvéért. Az ember sose tudhatja, főleg amilyen alakokkal néha összehoz a sors, mindig kell valami vésztartalék, bár nem szeretem az ilyesmit. Sokkal rosszabb, mint egy szimpla kábítóátok, de ha nincs más... hát nincs más. - Valami blokkolja a mágiát, valószínűleg egy bűbáj, vagy rúna, az lesz a feladatod, hogy megtaláld, amikor bemegyünk és hatástalanítsd. Ha rúna, akkor elég megtörni. Fedezlek. - egyelőre nem indulok meg, ám ha nem szúrtak ki minket és felmértem már kellően a terepet, nagyjából belőve, hogy hol is lehetnek a hangok tulajdonosai, akkor kilépek a fal/ajtó stb. mögül és nagyon remélem, hogy a kölyök figyelmét nem vonja el majd a nő és azt teszi, amire kértem, én pedig nagyon remélem, hogy a hangokat nem cáfolja meg a jelenlévők száma, hiszen ha csak egy valaki van bent, akkor elég lesz rászegeznem a kibiztosított fegyvert.
Bemegyek odatolom a kaját és leülök, a sakktáblát egyelőre csak a földre rakva, ameddig eszik úgy se kezdünk bele játékba. Auror, tudom, hogy ez mit jelent, a varázslók zsaruja, tehát nem meglepő, hogy a mogorva pofám azonnal elárul. Csak nézek rá elgondolkozva és közben nagyon máshol járok, felidézem a beszélgetéseket a Testvériségben és egy álomképet, amiben Gwydiont püfölöm. - Inkább citromba, mint fűbe. - morrantom vissza, persze ezzel egyáltalán nem fenyegetni akarom vagy ráhozni a frászt. Az más dolog, hogy minek veszi. Amíg ő itt ül a nyugiban és kvázi biztonságban, mert mindent megteszek, hogy ne akarjon egy radikálisabb Testvériségi bejönni és elhordani mindennek, aminek csak lehet egy minisztérium-hívőt, addig én kint már nem csak a leleplezésért küzdök, hanem azért is, hogy úgy vigyük véghez, hogy közben nem hazudtoljuk meg magunkat, nem törlünk emléket és főleg nem gyilkolunk a nagyobb jó érdekében. Mert ez nem a mi jelszavunk, nem lehet ez a miénk. Nem sokat tudok a varázsló történelemről, de azt már hallottam, hogy ha ezt az utat követnénk, nem sok jóra számíthatunk. - Sajtos makaróni, egyenesen a mikróból. - válaszolom, és kicsit összevonom a szemöldököm. - Az utolsó vacsora, ami kívánságműsor azért még odébb van kislány. És az én főztömből jobb, ha nem eszik, éttermi kajára meg ne is számítson, ez nem egy luxusvilla. - mondom neki, így is én veszem neki a kajákat, nincsen “rabságban tartott aurorokra fenntartott közös Testvériségi kassza”, amiből elvehetnék. A tekintetem átszalad róla a cella külső oldalán futó egyik rúnára, amit az illúzionista pakolt oda, hogy elfedje a nő jelenlétét és hogy semmilyen mágia ne működhessen bent, nehogy valamivel meglepjen minket, aztán visszafordulok rá. Akármennyire unszimpatikus az a fickó, nagyon hasznos. A rúnázott fegyverek, amiket varázstalanok is tudnak használni és nehezebben hárítják a mágusok, amilyet én is magamnál hordok… Már bizonyítottak a Milleniumkor is, sajnos.
Feltápászkodom az ágyról, hiszen hallom a közeledő lépteket és bármikor számíthatok arra, hogy nem ő jön, vagy nem egyedül és abban is biztos vagyok, hogy ha ez történik az semmi jóval nem kecsegtet majd nekem. Egyelőre viszont még mindig ő a megszokott sakktáblával, a frissen készült mikros kajával. Igen bár boszorkány vagyok valamelyest ismerem a mikrot, még ha inkább csak hírből is, mint saját használat által, az embereket viszont sokkal jobban ismerem és csak a vak nem látná rajta, hogy... - Úgy fest, mint aki minimum citromba harapott... - már mondtam neki ezért nem kezdem megint a szokásossal, hogy tudja, hogy ez nem tarthat már sokáig igaz? Már volt rá példa, hogy sikerült kissé felhúznom vele, jó eséllyel azért, mert ő is tisztában van vele, hogy örökké nem leszek itt bezárva és főleg nem ilyen nyugodt körülmények között. Talán pont ezzel kapcsolatban történt valami, ami miatt ilyen nagyon gondterhelt, vagy másról lehet szó? Azt már megtanultam, hogy a nyílt rákérdezés nem sokat ér esetében, ezért is inkább csak a burkolt kérdés hangzik el, amire válaszol, ha akar, ha pedig nem, hát megtartja magának, hogy miért morcosabb a már megszokottnál is. Én egyelőre türelmes vagyok, mást egyébként se nagyon tehetek. Legalább van mit ennem és nem őrülök egyelőre bele az unalomba és a bezártságba, de ha nem is mondjuk ki, hát akkor is tudjuk mindketten ez az állapot sokáig már nem fog tartani. Vagy valaki ideér, hogy segítsen, vagy kitesznek az emlékeim, rosszabb esetben az életemet itt hagyva. Egyik se tűnik a kettő közül jó kilátásnak. - És mi a mai ebéd. Ez is valami... melegített étel igaz? Legalább egyszer hozhatna frisset, ha úgyis rossz végem lesz idővel, ne csak ilyen félkész kajákat egyek addig. - újabb célzás, mert ennyi jár nekem, hogy időnként odaszúrjak és megpróbáljam megértetni vele, hogy bármennyire is próbál úgy tenni, mintha a kis testvériségük olyan remek és korrekt dolog lenne, simán van rá esély, hogy valamelyik az utolsó vacsorám lesz és lássuk be igen pocsék dolog lenne egy mikros makarónit enni utolsóként az életben.
Már eltelt pár nap… Egyszerűbbnél egyszerűbb mirelit kajákkal etettem a raboskodó nőt, de még mindig jobban járt így, mintha minden alkalommal a halál unalmas rántottámat ette volna piritóssal. A nagy beszélgetésünk óta nem mutattam hajlandóságot, hogy tovább magyarázzam az indítékaimat, főleg, mert nem fűlik a fogam ahhoz, hogy újra meg újra felidéződjön a fejemben a halott kissrác emléke. Esti rutinná vált, hogy amikor a vacsorát hozom akkor bent maradok nála a műanyag sakktáblával. Mint kiderült a sakk nem csak a varázstalanok körében divatos, hanem van egy varázslósakk verzió is, ami az alapjaiban ugyanaz a játék. Így nyilvánvalóan, mivel nem vagyok egy nagy stratéga, ha nem is három lépésből, de bőven volt esélye, hogy a sakkban fölém kerekedjen. És sakkozni még mindig jobb, még ha a fogvatartóddal is, mint a plafon repedéseit bámulni unalmában, ugyebár. Nem hazudok, azért a játékok alatt se lettem sokkal beszédesebb, vagy nyíltabb a varázslóvilágra, de azért az se jutott eszembe, hogy elnémítsam, ha éppen beszélgetni akart. A feszültség, ami bennem növekszik, mióta ez az egész zajlik, egyre nagyobb, Fionn minden nappal türelmetlenebb, mert az a rohadt porondmester a nyakára jár és újra meg újra ismételgeti, hogy mekkora baromság a nőt ahelyett, hogy félreállítjuk, itt tartani. És ami a legszörnyűbb, hogy lehet, hogy a vezetőnk lassan hajlani fog arra, hogy megszüntessük a veszélyforrást, még csak nem is az emléktörléssel fenyegetnek, mert a Testvériség szégyene, az a szemét Gwydion azt állítja, hogy a Minisztériumnak meg lehet az erőforrása arra, hogy olyan erős legilimentort és mentálmágust állítson elő, hogy visszahozzák az emlékeit… Belépek a cellához, kezemben ezúttal egy gőzölgő, pár perce a mikróból kiszedett sajtos makarónival és egy műanyag villával a tálcán. Csak biccentek, afféle köszönésképpen, lerakom és becsúsztatom a kaját, aztán odahúzom a megszokott széket és leülök, előre dőlve, a könyökeimmel rátámaszkodva a lábaimra. Egy újabb nap, újabb étkezés, és a mogorva fejemen látszik - mert a pókerarcot még gyakorolni kell -, hogy egy cseppet sincsen jó kedvem. Pedig a szemem körül árulkodó ráncok azt sejtetik, hogy képes vagyok az őszinte boldogságra és nevetésre. Csak biztosan nem ma.
Értem az indokait, eddig is értettem és így már még jobban ,de ettől még egyetérteni képtelen vagyok vele. Tény, hogy a mostani rendszer sem biztos, hogy a legjobb, de abban teljességgel biztos vagyok, hogy a teljes lelepleződéssel semmire se mennénk és annak csak rossz vége lehetne, ha mindenki tudomást szerezne rólunk és előlépnénk a háttérből, főleg így hogy előkényszeríteni akarnak. Okkal vannak, akik még talán tartanak is a mugliktól, hiszen többen vannak és a varázslók és boszorkányok között sem mindenki egyformán tehetséges. Mi van akkor, ha nyílt ténnyé válik kik nem szimpla muglik, de mire te pálcát rántanál valaki pusztán félelemből, vagy gyűlöletből lelő? Azért a muglik fegyverei egyáltalán nem gyengék, van okunk tartani tőlük, lásd ő is lelőtte azt a gyereket, de most ebbe nem megyek jobban bele, pont az emlék miatt, amit most a felszínre hozott. - Mintha azzal bármit megoldana... - rázom meg a fejemet. Ha jól értek minden részletet, akkor rendőr volt, tudja jól, hogy a mi szakmánkban, mert hát végülis ugyanazt csináljuk, nem működik az önbíráskodás. Ha megtalálná azt az alakot, akkor mondjuk a mi kezünkre kellene adni, ha csak úgy lelőné akkor azt mutatná vele, hogy igazam van, akármelyik mugli megtenné ezt, akár félelmében, akár joggal akár jogtalanul, de nem megyek benne, látom, hogy távozna és igen abban igaza van, sejtem én a vitájukból, amit hallottam, hogy ha azon a másik alakon múlna, akkor már nem itt lennék, hanem odahaza azon gondolkodva, hogy miért is esett ki az elmúlt pár nap és még jó néhány emlék, sőt ha nincs szerencsém akkor akár még több is, vagy történhetne rosszabb is, csak ezt a lassan távozó marcona alak nem mondja ki. Magyarul örüljek, hogy élek. Biccentek hát neki, hogy aztán eldőljek az ágyon és nincs mit tenni alapon nézzem a plafon apró réseit.
//
