2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Őszintén szólva, még mindig nem tudom eldönteni, hogy Potter szórakozik-e velem, vagy sem. Minden esetre érdeklődve figyelem, ahogy kiegészíti a térképem. Arra, amit mond arról, hogy a Griffendélesek összetartanak furán kezdem méregetni. Mintha csak egy ufó lenne a Marsról.
- Ja, ezt ismerem. "Egy csapat vagyunk. Segítjük egymást. Bízz bennünk Kicsi... Majd meglátod, milyen jó lesz neked köztünk... " egészen az első gubancig. A bajban végül úgyis csak saját magadra számíthatsz, mert a nagy közösségi szellem nem tart ki, csak addig, ameddig kihasználható vagy. Ez van. Ilyen az élet.- sóhajtok egyet, és inkább a térképet kezdem bámulni. De valahogy érezhetően túl sok keserű cinizmus vegyült a mondatba, egy ilyen fiatal archoz képest.
- Az attól függ. Egyesek szimplán idegesítőnek tartják az okoskodásom. A térképészet meg nem nagy ügy. Már 8 évesen is képes voltam... mindegy. Nem érdekes. - érezhetően harapom el a mondatot. Talán mégsem Potterrel, és mégsem most megyek bele a megszerzett kompetenciáimba. Igaz egy rakás dologhoz értek, amik segítenek boldogulni, és túlélni embertelen körülményeket is. Például éjszakáztál már egy erdőben tök egyedül minden felszerelés, varázspálca stb nélkül? Nos én igen. És az még mindig jobb volt, mint... a bezártság egy intézetbe, ahova sosem akartál menni, ellenben ahol csak bántanak a különcségedért. Tény, hogy nem bírom a bezártságot. Úgy érzem megfulladok a szűk helyektől, és a ténytől, hogy elvehetik a szabadságom, és a szabad döntéseim jogát. Én szabad madár vagyok. A madarakat pedig nem lehet ketrecben tartani. Rossz nekik ott.
- Ki fogom próbálni az átjárót. És nagyon óvatos leszek, ne aggódj. Kösz. - mosolyodom el végre kissé cinkosan a magyarázatra. Nem igazán értem mért segít. Persze alapvetően gondjaim vannak az emberekkel való kommunikációban, szóval ez nem nagy meglepetés. - Nagyjából három és fél év minden álmatlan éjszakájába került. - nem adok további magyarázatot. Érti ahogy akarja. Nem vele fogom itt, és most megvitatni az alvászavaraimat. Sem a rémálmokat, amik akkor törnek rám, ha véletlen mégis sikerülne időben elaludnom. Az igazság, hogy nem azért kóválygok éjjelente a folyosókon, mert feltétlen szabályt akarnék szegni. Egyszerűen csak valamit tennem kell, hogy ne aludjak. Lehetőleg valami értelmeset. Sokkal praktikusabb például a könyvtárhasználat az éjjel, mert nincsenek útban a rendetlen emberek, akik rossz helyre rakják a könyveket. Potternek tutira nincsenek ilyen gondjai. Se az alvással, se a könyvtárral. Hiszen mitől is lehetnének egy sztárnak rémálmai? És tutira sorban állnak a csitrik, hogy kiszolgálják a könyvtárban. Még csak keresnie sem kell. Nekem ilyesmiben nem lesz részem. Nem vagyok hős alkat. Még bátor sem igazán. Nem is értem a Süveget. Na persze sok dolog van a világban, amit nem értek meg.
A figyelmeztető szavai után próbáltam komoly tekintetet erőltetni magamra, ahogy bólogatni kezdtem nagy serényen. Persze, figyelni fogok, nehogy egy kislány megátkozzon. Feltétlenül!
Valami számomra nagyon is ismerős érzés csillant meg egy pillanatra a fiatal oroszlánszívű lány szemében, ami arra késztetett, hogy másfelé pillantsak. Fájdalom. Ha nem mozogtam volna annyira otthonosan a veszteség körében, talán fel sem tűnik a dolog, olyan hamar rejtette el. - Ez bizony telitalálat. Annyira ismerem. - fűztem hozzá, magam sem értettem, pontosan miért. Az a pillanatnyi gynegeség határozottan még rokonszenvesebbé tette... persze nem annyira, hogy megmutassam neki a Tekergők Térképét, csak annyira, hogy segítsek az övével. - Kisebb bajkeverőknek? Én itt szimplán egy háztársamat látom magam előtt... és a Griffendélesek összetartanak. Miért is ne egészíthetném ki a rajzodat? Jó a kézügyességem. - magyaráztam egy mardekárosnak is beillő sunyi vigyorral a képemen.
Alig tudtam visszafojtani a röhögést, még a nyelvemet is elharaptam, ahogy néztem ezt a kis heves manót, amint megfenyeget, megint. Azért sikerült valamennyire komolyábrázatot felöltenem, vagy csak kellően sötét volt, mert végül mégis odasétáltunk egy asztalhoz, és kiterítette a térképét. Egy szakértő komolyságával hajoltam fölé, hogy alaposabban szemrevételezhessem, mit is hozott össze a kis vörös.
- Nahát, még a végén kiderül, hogy a "bajkeverő" máshoz is ért? - kérdeztem, és a szavaimban benne ülta feddés, természetesen. Biztos voltam benne, hogy sokkal több van a lányban, mint amit láttatni enged - és nem feltétlenül csak abban a szituációban, hanem összességében is. Persze nemálltam neki fennhangon dícsérni a lenyűgöző alkotást, de azért az elismerés ott ült a szavaimban.Az apámék négyen voltak az öröklött kincsemre, ráadásul nem is akármilyen mágusok, de ez a kisboszorka mindezt egyedül kivitelezte, és még mindig nagyon fiatal is volt. - Itt, a másodikon, itt egy átjáró, amivel le lehet vágni az utat a bejárati csarnokba, mert csúszdában végződik. A kopasz varázsló képét kell kinyitni hozzá egy páncél közvetlen társaságában. Csak dicsérd meg a hajatlan üstökétés azonnal beenged, lent pedig közvetlenül a pontjelzők alatt lyukadsz ki, úgyhogy vigyázz, amikor előmászol, nehogy felborítsd... egy falisőnyeg takarja, de azért óvatosan kászálódj ki, amikor kipróbálod. - magyaráztam neki a papiros fölött mutogatva, aztán tovasiklott a tekintetem, felmérve, mit lehet még hozzátenni. - Mennyi idő alatt csináltad ezt? -
Valami belül azt súgja Potter nagyon is jól szórakozik rajtam. Nyilván szórakoztató egy kisebbel leállni játszadozni. Csak én nem értettem ennek a poénját sosem. Meglehet az én humorom lett kissé cinikus, ironikus, és sötét. De hát ez van. Vannak dolgok, amiket csak némi cinikus iróniával lehet túlélni, vagy belezakkansz.
- Azért csak vigyázz magadra. Az a híres szerencséd még elhagyhat egyszer. Semmi sem tart ki örökké.- mondom szinte közönyösen. Valóban. Az életben semmi sem állandó. Legfőképpen Fortuna szeszélyei nem. Én is voltam fent, és lent is. Többnyire folyamatosan lent az apám halála óta. De ezt tett erőssé. Túlélővé. Aztán odalép, és elkapja a térképem végét. A mondatára már tényleg nem tudom hogyan reagáljak. Nem tűnik úgy, hogy be akarna köpni McGalagonynál, vagy bármi rosszat akarna. Lehet mégis egész jó fej a srác, csak esélyt kéne neki is adni? A fene se tudja már! Mi lesz a tézissel, hogy nincs szükségem barátokra?! A karvaly magányos vadász. Jobb egyedül, vagy mégsem? Mostanában túl sok minden történik. Túl sok ez a változás. Mintha én változnék meg. De vajon ez jó nekem? Így nem fog sokkal jobban fájni a végén, ha mégis mindent elveszítek...? Megint...
- Mert te annyira ismered a suli alaprajzát, és nyilván segítesz a kisebb bajkeverőnek kiegészíteni a térképét mi? - kérdezem némi gyanakvással, és iróniával. Úgy nézek rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ez most komoly-e, vagy csak szórakoznak vele? - Na jó. Megmutatom. Ha olyan nagyokos vagy, akkor segíthetsz befejezni. De, ha valami nem ott lesz, ahol mondod, akkor tényleg el fog fogyni a szerencséd. - mondom egy sejtelmes mosollyal. Éppen csak annyira komoly hanghordozással, hogy most ő ne tudja eldönteni, hogy komolyan gondoltam-e az utolsó tagmondatot, vagy csak szórakoztam vele. Ezzel oda sétálok az első asztalhoz, és kiterítem rá a térképet.
Jobban megnézve egész alapos kis térkép. Noha még imitt amott valóban hiányos Potteréhez képest. Még méretarányos is, és a jobb alsó sarkában van egy kis lépték egyenes. Sokkal pontosabb, mint amit az ember kinézne egy átlagos gyerekből. Azonban Gina sosem volt ilyen téren átlagos. Jó megfigyelő, és már 8 évesen is jó térkép olvasó volt. Perszere akkoriban még hivatásos kalandor akart lenni, aki újságcikkeket ír a ritka és védett élőlényekről, mint az apja. Az még egy egész más élet volt. Aztán elhagyta a szerencséje azon az elátkozott napon, és egyedül marad. De sebaj a vadvirágok egyedül is képesek felnőni. Ő is képes lesz rá. Legalábbis ebbe az olcsó önámításba ringatja magát. Csakhogy valami megváltozott. Már egyáltalán nem megy neki olyan könnyen, mint egy évvel ezelőtt....
Pontosan úgy csattant fel, amire számítottam, és ez csak hozzáadott a szórakozásomhoz. Megvontam a vállaim a szavainak következtében, majd a visszatartott nevetéssel a hangomban válaszoltam neki. - Elég szerencsés vagyok az átkok és rontások elkerülésében... és mivel még nem tört el az összes csontom, kétlem, hogy kimaradnék egy meccsről is, akármilyen okból kifolyólag. - jegyeztem meg, mert hát számomra aztán nem volt kviddics törött vagy épp semmivé váló csontozat nélkül. Kíváncsi voltam, (ez az alap természetem) hogy hová igyekezett, de mivel egy háztársamról volt szó, nem egy gyanús Mardekárosról, csak rákérdeztem, mire aztán egy igazán érdekes dolgot lobogtatott meg előttem. Felállva közelebb is léptem, és megfogtam a pergamen másik végét, amit nagyon igyekezett elrejteni előlem, nyilván nem gondolta komolyan, hogy megmutatja nekem, csak így esett. - Igazán szép kis rajzot rittyentettél. Kár, hogy hiányos. - a szemébe néztem, még mindig fogva a papír másik végét, és a szabad kezem intésével jeleztem, hogy ne kezdjen el nekem pánikolni, nem akarok rosszat. Persze nem láttam a pergament elég ideig, hogy tudjam, tényleg hiányos, de nyilván biztos voltam benne, hiszen amilyen fiatal, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyedül összehozzon egy térképet, ismerve a sajátomat. - A második emeletről kimaradt egy titkos átjáró. - vontam meg a vállaimat, azt értve ez alatt, hogy ha megmutatja a pergament, akkor segíthetek neki befedni a kimaradó részeket. A másodikon tényleg volt egy folyosó, amiről szinte senki nem tudott.
Már éppen nyúltam volna, hogy kinyitom a klubhelyiség bejáratát, amikor a váratlan semmiből hallom meg a nevem. Reflexből perdülök meg a hang irányába, és rántok pálcát. Nem, nem lövök el semmiféle átkot, vagy rontást, de még egy kósza pajzsbűbájt se. Még. Ez egyszerűen csak a sok éves védekező ösztön, semmi más. Azonban ahogy szembe nézek a felsőbb éves egyetemista sráccal és lassan realizálódik bennem a helyzet, úgy le is eresztem a bal kezem, és benne a pálcám. Lassan kifújom az addig bent tartott levegőt, és csak aztán szólalok meg.
- Te szentséges foltos szalamandra! Potter nem mondták még neked, hogy ne ijesztgesd a kisebbeket a sötétben? Még a végén eltalál valami kósza átok, vagy rontás. Mi lesz akkor a kviddics csapatunkkal, he? - a hangomba éppen csak egy kis finom ironia vegyül. Egyébként nem emelem meg a hangom a normál szinte csendes hangerőről. Több okból sem. Például, ha felkelne valamelyik kis elsős, akkor nekem kéne megnyugtatni és visszaaltatni. Ehhez meg nem sok kedvem van jelenleg.
Természetesen még én is tudom ki az a Harry Potter. Csak azt nem tudom mitől is lett olyan nagy szám? Oké, tök menő kviddics játékos, de ezen túlmenően? Én is túléltem már ezt-azt. Szó szerint. Például mentél már ölre nagyobb srácokkal a nyílt utcán egy darab penészes kenyérért, csak hogy ne halj éhen? Na az megtanít túlélni bármit, elhiheted. Hogy meglep-e, hogy tudja a nevem, és számon tartja a pontlevonásaim? Nos, be kell vallanom igen. Még, ha kifelé igyekszem ennek semmi jelét sem mutatni. Elvégre én senki se vagyok itt, a Nagy Harry Potterhez képest. Csak egy utolsó utcai suttyó.
- Szerintem, pontlevonásokról te is mesélhetnél. Nos, a Semmi Közöd Hozzá folyosón, a Nem Mondom Meg Hol teremben van még egy kis dolgom. Nézd pont itt vannak! - bökök egy random pontra a harmadik emeletre kisértetiesen hasonlító saját kezű rajzon. Csak hogy rögtön neki is álljak összetekerni a pergament, és újfent elsűlyeszteni. Nem, én nem leszek a sztárocska után futó, agyatlanul vihorászó buta liba koszorú tagja. Nem fogok hasra esni előtte, csak mert híresség a suliban. Ezt el is felejtheti. - Nos, akkor ha megbocsátasz. - azzal már fordítanék is hátat, hogy távozzam. Nem igazán van kedvem a bájcsevejekhez.
Nem vagyok jó alvó, rengeteg minden volt, ami az évek folyamán nem hagyott, többek között egy feketemágus kutakodása az elmémben, de azt már évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Nem, most kivételesen nem egy vörös boszorka édesítette meg a lehunyt szemhéjak mögötti világot, hanem egy hórihorgas alak, és annak hol léte, azaz hol nem léte. Dumbledore készült valamire, minden egyes idegszálam ezt súgta, a zsigereimben is éreztem. Csak épp arra nem volt lehetőségem, hogy megtudakoljam tőle, mire. Könyvek tucatja feküdt előttem kiterítve, mint vadászati áldozatok lőidény alatt, de helyettük magamat éreztem kiszipolyozottnak. Nem találtam használható információt, Ron és Hermione pedig két órája már feladta a velem való keresést. Épp azon voltam, hogy én is az ágyamba vonulok, és másnapra hagyom a továbbiakat, eloltottam a pálcámat, majd hallottam, hogy valaki lefelé tart a lányok hálója felől. Több ütemet is kihagyott a szívem, amikor megpillantottam a vörös hajzuhazagot a Hold bevetülő fényében, de ahogy lefelé vezettem a pillantásom a test további részeire, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem az a boszorkány siet lefelé, akire a leginkább vágytam. - Gina Accipiter, lassan nem lesz annyi meccs egy idényben, amivel kompenzálni tudnám a pontokat, amit levonnak tőled. - közöltem fejcsóválva, de valójában jól szórakoztam. Hogy meglepődött-e, hogy tudtam a nevét, azzal egyelőre nem voltam tisztában, de hiszen Geiffendéles, és a vörös hajú lányok a Potterek gyengéi, legyenek akármennyi idősek. Na persze ezt a gondolatot felesleges lett volna kiforgatni. - Hová-hová? - kérdeztem kíváncsian, miközben a kezében szorongatott pergamenre siklott a tekintetem, miután úgy döntöttem, vele maradni és beszélgetni egyértelműen jobb, mint álmokat kerülgetve hánykolódni az ágyamban.
Már késő éjjel van, és hát tudjuk, hogy nem vagyok valami jó alvó. Leszámítva Bins halál unalmas mágiatöri óráit. Ma hála az Istennek nem volt hozzá szerencsétlenségem. Ellenben holnap dupla órám is lesz. Lehet azokat is el kéne lógni. Szívességet tennék vele Binsnek és magamnak is. Nem titok, hogy mennyire nem csipázzuk egymást. Szörnyen nagy pech nekem, hogy bennem élő létemre több szellemesség van, mint benne szellem létére! Na de eszembe jutott a mágiatöri, és máris halálra untam magam! Ez ellen pedig tenni kell! Elvégre messze még a hajnal! Néhány pillanatig elnézem Crystie-t a békésen szuszogó szobatársam, az ablakpárkányból, ahonnan ülök. Biztos ki lenne akadva a megrögzött szabálymániájával, ha tudná, hogy mire készülök. Ma éjjel is. Szerencsére a lánynak bámulatos alvókája van! Bár nekem lenne ilyen. De mint tudjuk a Karvalyoknak éber ragadozóknak kell lenniük. Én pedig vérbeli Karvaly vagyok. Minden értelemben. De tényleg. Halkan leosonok a hálószobából a klubhelyiségbe. Már reflexből egy macska ügyességével átugorva a nyikorgó lépcsőfokokat. Nem veszem különösebben a fáradságot, hogy körülnézzek, hogy van-e itt valaki. Kb. 100%, hogy nincs. Ilyenkor már csak én szoktam ébren lenni. Piton nagy bosszúságára. Vagyis inkább közös bosszúságunkra. De most, hogy nincs itt a kastélyban be kell vallanom azért hiányzik a vén Főkígyó! Már egész megszoktam a jelenlétét, mogorva stílusát, meg úgy egyáltalán. Na meg úgy, hogy sokkal kisebb a lebukás esélye nem is olyan élvezetes az egész tilosban járás. Mélyet sóhajtok, és előveszem rajzolt kis térképem. Nézegetem egy percig. Ma vajon mi legyen az úti cél? Végül úgy döntök csak random sétafikálok egy keveset a kastélyba, hátha rábukkanok egy új titkos zugra, amit berajzolhatok kicsiny térképemen. Összetekerem a pergament, melyre rajzoltam, és elsüllyesztem kopott, öreg, használt meg toldozott-foltozott hátizsákomba. A táskát a vállamra akasztom, és nemes egyszerűséggel indulok a Kövér Dáma portréja felé. Nem lesz különösebben boldog, de már megszokhatta volna, hogy minden éjjel felzaklatom... Ma is ez fog következni...
