2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy nagyot ásítva kilépek az összetákolt búvóhelyemről. Nos, attól még, hogy egy sárkány nincs jól, nem hagyja magát könnyen kezelni, de magára sem lehet hagyni, így tisztes távolságból egész végig a hatalmas nőstényt figyeltem. Most már határozottan jobban néz ki, fel-alá repked és a hatalmas lángcsóvákat sem sajnálja kifújni szájából. Beletúrok hajamba, s igyekezve nem zajt csapni, elosonok a hátizsákommal és elindulok fogadni a diákcsoportom. Ezzel töltöttem már vagy fél éve a mindennapjaimat: tanítóbácsit játszottam, vagy számomra idegen rezervátumokban, vagy fogtam a gyerekeimet és egy más országba utaztam velük, hogy ott elmondjam, a kutya harap. Esetükben nem csak harap a kutya, hanem tüzet is hány, de ez már csak mellékes. A vége általában az volt, hogy vagy elkezdtek az emberek félni, esetleg undorodni a sárkányoktól, vagy teljesen felcsigázta a fantáziájukat. Az utóbbiakkal általában utána kellemesen eltöltöttünk egy estét, az adott hely egyik kocsmájában, egy-két pohár, alkoholos ital mellett. Ám mikor rá pillantok a csoportom névsorára és az iskolára... - Fhranciák...? - kérdezem, francia akcentust erőltetve hangomba, melytől a kis recepciós csajszi egyből vihogni kezd. Egy széles vigyorral nyugtázom, majd kilépek a rezervátum elé, ahol már kezd kirajzolódni a kis csoport. És volt aki képes volt tűsarkúban jönni. - Nyugi Charlie... - fújom ki a levegőt
Végigfuttatom a tekintetem a csupa lányból álló tömegen, s elszörnyedek, hogy egyes lányok mennyire ízléstelenül sok kozmetikai kenceficét kennek fel magukra, teljesen természetellenes hatást kelt, számomra egyenesen gusztustalan. Ez van, franciák, Merlinnek hála, sógornőm legalább nem ilyen, ha ilyen lenne, szóba se állnék bátyám választottjával. - Nos hölgyeim! - csillogtatom meg francia nyelvtudásom, mely még mindig borzalmasan hat, de oda se neki, legalább kuncogásra adok okot, a sárkányok közelében úgyis majd csak fintorognak. - A túra körülbelül egy- másfél óra lesz, a ridiküljeiket kérem tegyék le a kis faházban, meg a kis kalapokat is,ugyanis egy sárkány nagy levegőket vesz! - teszem hozzá nevetve, de nem érem el a kívánt hatást. Egy próbát megért. A lányok elkezdik lerakni a motyóikat, én meg közben kiszúrok egy ismerős arcot. Kutatok az emlékeimben, s végül hamar beugrik a neve: Ninon. - Nocsak, nocsak kit látni errefelé! - húzom mosolyra a számat, mikor odalépek hozzá.
Nem tudom mi történt a Beauxbatons vezetőségében, de nem is érdekel pontosan, hiszen egészen izgalmas irányt vett az oktatás. Az iskola úgy kezdődött meg, hogy egy sárkánykutató hozott magával néhány sárkányt bemutatni, most pedig a tavaszi szünetre hírdettek egy kirándulást azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak hazamenni a családjukhoz. Persze a borsos árat ki kellett köhögni, szóval először nem is akartam apámat megkérdezni róla, de azt mondta, hogy azért ez nem egy mindennapi lehetőség és nyugodtan menjek, neki dolgoznia kell úgy is. Egyértelmű, hogy próbál egy kicsit lazábban fogni, hiszen nemsokára nagykorúvá fogok válni, ami igazából egy kicsit ijesztő is. Ezt ugyan nem osztom meg senkivel, az iskolában eléggé magabiztosnak tűnik és lazának, de az, hogy ritkulnak a találkozások apámmal és hogy egyre nagyobb szabadságot ad nekem egyszerre felemelő és egyszerre riasztó. Lassan magamnak kell döntenem a sorsomról és bátran választani, hogy például milyen tárgyakból tegyek le RAVASZT és milyen munkában helyezkedjek el. Legyek a muglik közelében, apám közelében, vagy ne hagyjam veszni a tanulást és maradjak a varázsvilágban...? Vagy valami átmenet...? Morfondírozik, miközben a többiek csacsognak körülöttem, és ahogy befut a csoport - különböző korú Beauxbatons-osok és körülbelül húsz fős - érdeklődve ugrok le a fehér szárnyas pacis hintóról. Biztos, hogy még jóval odébb vannak a sárkányok a rezervátumban, hiszen biztosan nem jönnének ki túl jól a nagyranőtt galambokkal. Pár perc séta után érünk el a rezervátum bejáratához, ahol egy ismerős arcot pillantok meg és az arcomra azonnal egy mosoly kúszik. Charlie Weasley, ismét. Én is az egyenruhában vagyok, bár éppen hogy így lehet nevezni, hiszen a kalapot nem hordom, azt a bugyuta kis vállkendő-boleró-blúz izét se, a szoknyám egyik oldala felhasítva, a derekamon egy vastag szegecses öv, míg a lábamon a kis topánkájuk helyett egy vastagtalpú csizma van. Sokáig tartott, míg elfogadtattam az iskolával, hogy én igen is hordom az egyenruhát, csak nem minden részét és nem ugyanolyan formában, de a kék ruha stimmel. Egy kísérőtanár jött velünk, aki azonnal odamegy Charliehoz és néhány szóban üdvözli, majd hátraint ránk, mire mindannyiunknak csinálnia kell egy fejbiccentést és egy pukedlit. Kicsit elfintorodok és szemforgatok, de megcsinálok, aztán kíváncsian húzom ki magam és nézek egyenesen Charlie szemébe, hogy felvegyem a szemkontaktust és kiderüljön felismert-e egyáltalán. El lehet engem felejteni...?
Egy nagyot ásítva kilépek az összetákolt búvóhelyemről. Nos, attól még, hogy egy sárkány nincs jól, nem hagyja magát könnyen kezelni, de magára sem lehet hagyni, így tisztes távolságból egész végig a hatalmas nőstényt figyeltem. Most már határozottan jobban néz ki, fel-alá repked és a hatalmas lángcsóvákat sem sajnálja kifújni szájából. Beletúrok hajamba, s igyekezve nem zajt csapni, elosonok a hátizsákommal és elindulok fogadni a diákcsoportom. Ezzel töltöttem már vagy fél éve a mindennapjaimat: tanítóbácsit játszottam, vagy számomra idegen rezervátumokban, vagy fogtam a gyerekeimet és egy más országba utaztam velük, hogy ott elmondjam, a kutya harap. Esetükben nem csak harap a kutya, hanem tüzet is hány, de ez már csak mellékes. A vége általában az volt, hogy vagy elkezdtek az emberek félni, esetleg undorodni a sárkányoktól, vagy teljesen felcsigázta a fantáziájukat. Az utóbbiakkal általában utána kellemesen eltöltöttünk egy estét, az adott hely egyik kocsmájában, egy-két pohár, alkoholos ital mellett. Ám mikor rá pillantok a csoportom névsorára és az iskolára... - Fhranciák...? - kérdezem, francia akcentust erőltetve hangomba, melytől a kis recepciós csajszi egyből vihogni kezd. Egy széles vigyorral nyugtázom, majd kilépek a rezervátum elé, ahol már kezd kirajzolódni a kis csoport. És volt aki képes volt tűsarkúban jönni. - Nyugi Charlie... - fújom ki a levegőt
