2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy őszinte legyek, szentül hittem volna, hogy fel fogja tenni a kérdéseit, de.. Quinn igazán különös ember. Kellően tele van meglepetésekkel. Kellemetlenekkel, kellemesekkel egyaránt. Amit tesz végül nem igazán tudom, nem annak értelmezni, hogy egyszerűen kidobott. Ez nem háborít fel, inkább rengeteg kérdést hagy bennem és valahol elszomorít. Mikor elereszt és elköszön, nyúlnék utána - Quinn várj!- marasztalnám is de már ott sincs én pedig a Varjútól egy utcányira vagyok csak. Leeresztem a mozdulatba fagyott kezemet és igyekszem nem rossz néven venni ami történt. Quinnek idő kell. Ezek szerin nem az az ember, aki kérdez, hanem aki magában megemészti az egészet és egyben a következő lépést... Vagy pont azt, hogy ne legyen lépés. Ezer és még több gondolat önti el az agyamat és úgy hat arra a takarék lángon tartott kis vérszegény szar szívemre mintha poroltóval nem lefújták volna, hanem inkább a poroltóval vágták volna pofán. Nem tudom mit gondoljak, de az ijedtséget ki kell zárnom! Mindent ki kell zárnom! Nyelek egy nagyot, az égre nézek egy pillanatra, aztán zsebre dugott kézzel elindulok a munkahelyemre. Az aznap este kiváltképp fárasztóra sikeredik és kiváltképp várom a végét kivételesen! Szeretném végig gondolni az egészet, azonban, ha ezzel foglalkozom, nem tudok helyt állni a pultban. Ez pedig csak tovább frusztrál egyenlőre...
Csak bólintok egyet, mikor azt mondja, hogy suli végéig ott akar dolgozni, nem az én dolgom és jogom sincs beleszólni. Szerettem volna mondani valamit, szerettem volna azt mondani neki, hogy nem, nincsenek bennem előítéletek, hogy nem gondolok semmit sem. Szóra is nyitottam az ajkaimat, de nem igazán jött ki rajta hang, sőt. Inkább csak becsuktam és próbáltam valamire gondolni. Ha ebbe most részletesen belemegyünk úgy sem sülne ki belőle semmi jó sem, leginkább csak fájdalmat okoznék neki és magamnak is, azt pedig nem igazán szeretném. Meg kéne találnom az arany középutat, de néha ennél nincs is nehezebb feladat, néha ez a lehető legnehezebb dolog. Elindulok felé és tudom, hogy amit tenni készülök nem éppen helyes vagy nem éppen jó, de most nincs más, amit tehetnék. Megállok előtte és megfogom a kezét, majd a munkahelyétől egy utcányira hopponálom. Nem kéne az engedélye nélkül ilyeneket csinálnom és mielőtt kiakadhatna, csak nyomok egy könnyed puszit az ajkaira. - Gondolom kell idő, míg munkába tudj állni, kipakolni, meg ilyenek. - válaszát sem várom meg és már hopponálok is haza, majd az ágyamra dobom magamat és próbálok gondolkodni, de nem igazán megy. Csak lehunyt szemmel próbálok elaludni, várom hogy elnyomjon az álom, de... csak ő járt a fejemben és az ajkaimhoz értem, végigsimítottam az ujjaimmal rajta. Mit a faszt tesz ez a gyerek velem?!
Ülök a kanapén és nézek rá és nem értem melyik része zavarja igazából. Mert azt érzékelem, hogy zavarja valami. Isten ments hogy megkínáljon! Meló előtt, és közben kiváltképp mellékelek mindent ami alkoholos. Még ha új italkülönlegesség is érkezik és nem virgin, vagy eleve alkohol, én vagyok az, aki a majdnem nyolcvan galleonos ital kóstolóját szemrebbenés nélkül kiköpi, miután a lényeg átjött. Jah.. füstös, jah karamellizált, jah virágos meg kecskeszaros bukéja van. Innentől tudom ajánlani. De bőven sok néha hogy a nyelvemet éri. Némelyik olyan szar hogy még ha akarnám se bírnám elviselni az ízét a számban öblítés nélkül. Egy két pián fogalmam sincs mégis mi a faszt isznak a gazdagok. Nyilván van amit én is szeretek, de kicsit egyszerűbb az ízlésem. És senkit nem akarok lenyűgözni vele, hogy méregdrága italokra futja... A kérdésére felemelem a tekintetemet a padlóról rá és egy pillanatnál hosszabban nézek rá. És látszik rajtam, hogy most azt latolgatom, kiteregessem-e a lapjaimat és ha igen mennyire. - Ameddig szükséges. Leginkább a suli befejeztéig. Vagy ameddig egy nem önkéntes medikus állással ki tudom váltani. Szóval... a suli végéig. - ezt követően egy elnéző mosolyt küldök felé. - Gondolom tele vagy előítélettel a helyről. Feltételezem ezáltal én sem mentesülök az előítéleteid alól.. Nos, ha kérdésed van, ne spórolj velük! - nem haragszom rá ezért ezt szeretném vele érzékeltetni is, így mind a tartásomat, mind az arcomat rendezem és visszaköltözik belém az az egyszerű nyitott derű. Nem fogok keseregni egy percet sem, hiszen nincs itt más, csupán tisztázandó dolgok tömkelege. De ez esetben nincs más dolgunk, mint tisztázni ezeket.
Kicsit sem tetszett a tudat, hogy merre is tart ez a beszélgetés és ezek a dolgok... Csak nem akartam hinni a fülemnek, miért pont azon a helyen kell dolgoznia? Miért nem dolgozhat máshol? Mondjuk a Három Seprűben vagy mondjuk bárhol máshol Londonban. Nem tudom, hogy hogyan kéne éreznem a dologgal kapcsolatosan, de abban biztos vagyok, hogy nem esik jól a tudat, hogy a srác, aki nekem tetszik egy bordélyban pultozik. Persze nem ítélhetem el a munkája miatt, de ez megmagyarázza egész pontosan, hogy miét is nem tervez senkivel semmit sem hosszútávra. Szerencsére nem ellenkezett mikor kiraktam az ölemből és felálltam, hogy töltsek magamnak piát. Tettem fel egy kérdést, amire választ is kaptam. Nem, nem ezt szerettem volna hallani és éppen nem is akartam volna semmi ilyenről tudomást szerezni, legszívesebben csak eltörölném az elmúlt pár percet, kb onnantól, hogy kiderült hol is dolgozik. - Értékelendő az őszinteséged. - mi mást mondhattam volna? Azonnal lehúzom a poharam tartalmát és már töltök is egy új adagot magamnak. Gondolom ő nem kér, hiszen hamarosan úgyis piákkal lesz körülvéve, emellett pedig munka előtt nem ajánlatos inni. - És meddig tervezel ott dolgozni? - kezd átcsapni faggatásba, de kíváncsi vagyok ezekre a dolgokra. Ha ő hosszútávra tervezi az ottani munkáját... az igencsak rossz lenne.
Egyenlőre ha akarnám, se tudnám otthagyni ezt a melót. Na jó, ha annyira nagyon akarnám akkor ott tudnám hagyni, de... jelenleg így tudom finanszírozni az életemet, így tudok félre tenni és így tudom megbecsülni, amit megszerzek, hiszen legyen az bármi is, megdolgozom érte. Egyenlőre gyakornokként, nem fizetnének nekem semmit, akárhol is helyezkednék el. A Szent Mungón kívül pedig kevés neves hely van, kevés neves mesterrel akiktől érdemben igazán lehet tanulni. Így is ha van rá épp lehetőség megpályázok egy két helyet, viszont ez nagyon átmeneti és leginkább önkéntes alapú. Saját tapasztalatomra, a gyakorlat miatt csinálom. A Varjú pedig tökéletes, hogy mindent tudjak belőle finanszírozni, ami jól esik, vagy szükséges. Quinn lepakol, de most valahogy cseppet sem bánom. Érzékelem, hogy megfagyott a hangulat és nem is akarok semmit erőltetni, mikor elindítja a mozdulatot, voltaképp önként befejezem és leszállok róla. Nézek Quinnre. A hatodik érzékem, aminek köszönhetően elbizonytalanodtam, most valamiért azt súgja, ki fog akadni, de hazudni nem fogok. - Igen, végül is szeretek ott dolgozni. Nem egy mindennapi olasz kávézó a hely, de pont ettől érdekes és.. sokszínű.-
Nem tetszik nekem, hogy egy ilyen helyen dolgozik, mert legszívesebben már most megtiltanám neki, hogy oda menjen. Kifizetem a bérét, nem érdekel, hogy mennyit is keres, megadom neki, csak ne abban a kuplerájban dolgozzon. Ott csak olyan emberek dolgoznak, akik... Jó persze, nem hiszem róla, hogy ő is egy lenne a sok kurva közül, de... mindegy, ez nem az én dolgom, ez az ő dolga. Nem tudom, hogy esetleg a későbbiekben rá tudom e venni, hogyne ott dolgozzon, de ez a jövő titka, majd minden kiderül. Mikor pedig rákérdez, hogy nem e ismerem a helyet, akkor csak pislogok. Ezek szerint ő büszke arra, hogy ott dolgozik, örül annak, hogy ott dolgozhat? Nem tudom, hogy ez mire fel van és miért mondja így, csak a szemeibe nézek. - Ja, hallottam már róla. - vonom meg a vállamat és mellém rakom a kanapéra az ölemből, pólómért nyúlok és felhúzom. Kissé elment most a kedvem az enyelgéstől, bár próbálok úgy tenni, hogy ezt ne vegye észre, mosolygok rá. - Szeretsz ott dolgozni? - kérdezem halkan, miközben elindulok az egyik bútor felé és töltök magamnak egy pohárka lángnyelvet és bele is kortyolok, majd visszafordulok.
Azért kíváncsi lennék, én miért maradhattam? A nevem alapján se címem, se rangom, se semmim. Quinn vajon említett valaha is? Rosa annyira úgy fogadott, mintha már ismerne, vagy legalábbis mint aki már várt volna... De lehet csak én flashelek attól a kibaszott rózsaszín ködtől ami pillanatra az agyamra telepedett... A másik remek kérdés, hogy ha mondott is bármit, akkor vajon mit? Hiszen valójában Quinn sem ismer. Ahogy én sem ismerem még őt annyira. Mégis... Sikerült neki berobbantania valamit... Mégis úgy érzem, hogy alakulunk, hogy minden esélyünk meg van rá, hogy valami jót össze hozzunk. Amik mi vagyunk, amiben mi vagyunk.. Odáig azonban minden bizonnyal még bőven lesz miről mesélnünk a másiknak. Amennyiben pénzt ajánlana, hogy vele töltsem az időmet... Egy kissé kellemetlenül érezném magamat. Sőt, szinte sértve, így jó hogy nem tesz ilyesmit! Bár nyilván nem rendeznék jelenetet, legfeljebb megkérném, hogy akkor most mondja már el nekem, ezt hogy is meg miért is gondolta..? Voltaképp... hogy Quinn pedig megértse a viszonyomat a hellyel, kellően be kéne avatnom az életembe és ez igazság szerint most jut csak el hozzám ténylegesen. A hirtelen váltást érzékelem, még ha csak árnyalataiban, de arra pont elég, hogy elbizonytalanítson. Eredetileg azt akarom mondani neki, hogy ha nem akar, akkor nyilván nem kell jönnie, hiszen senki sem kötelezheti rá, azonban egy másik gondolat tör magának utat, aminek végül hangot is adok. - Csak nem ismered a helyet? - kérdem halkan és a fintorát látva valamiért azt az érzést szakítja maga után, hogy lehet, hogy épp most kötött össze a hellyel annyira, hogy én is csak egy prosti vagyok az ottani sok közül... Csak egy sokadik ösztön miatt merül fel bennem ez, semmi több. Főként, mert akinek megemlítettem valaha is, ez nem volt túl sok személy azt hozzá kell tennem, hogy hol dolgozom, vagy rögtön faképnél hagyott, vagy nagyjából rögtön ajánlatot tett. Vagy én küldtem el a picsába, mert úgy gondolta, bármit megtehet velem, csak volt annyira "udvarias" hogy a bármiféle szándékának esztétikus felvezetést adott. Érzékelem, hogy sikerült megölnöm a hangulatot és most valamiért kihagy egy hosszabb pillanatra a rögtönzési reflexem amivel bármit oldhatnék. Egyáltalán kell-e oldani bármit? Hiszen... csak pultozok!
Na nem mintha engem annyira zavarna a nagynéném jelenléte, cseppet sem érdekel és tudom, hogy nem fog minket megzavarni. Szerintem kedveli Codyt és nincs is vele baja, ha lenne, akkor már rég megkérte volna, hogy távozzon. Emlékszem, hogy egyszer kidobott valakit a házból, még az ajtóban. Kopogtam, mert bent felejtettem a kulcsokat és mikor kinyitotta az ajtót és megpillantotta az áldozatomat, csak annyit mondott, hogy: "Ez ide be nem teszi a lábát" és bevágta az ajtót előttünk. Ő is tud másmilyen lenni, de hát mindenki máshogyan reagál bizonyos dolgokra és senki sem tud mindig ugyanolyan töretlenül kedves és rendes lenni, mint szeretne. Szerettem volna azt hallani tőle, hogy letudja mondani a mait és itt tud maradni, de őt elnézve ez nem fog összejönni, amit nagyon is bánok. Szívesebben maradtam volna vele itt kettesben és töltöttem volna el az estét, természetesen semmi olyat nem csináltam volna vele. Nem célom, hogy azonnal gerincre vágjam, megakarom őt ismerni, megakarok minden kis apró részletet ismerni vele kapcsolatosan. - Kár, jobb lett volna, ha velem maradsz. - felelem neki, miközben megvonom gyengéden a vállamat és sóhajtok egyet. Talán ez mégsem az én szerencsenapom. Miért kell neki dolgozonia? Inkább fizetek neki én, hogy velem töltse az időt... Na de nem mintha kurvának nézném vagy valami ilyesmi, mindössze... Azt mondta, hogy Arany Varjú? Nem, nem, nem nem... NEM! NEM! NEM! Miért dolgozna ő ott? Miért pont ő dolgozna ott, mint egy pultos?! Csak veszek egy mély lélegzetet és a mosoly az ajkaimon marad, mégsem igazi már, nem olyan, mint pár pillanattal ezelőtt. Megrázom a fejemet, miközben kifújom a levegőt. - Bakker... Nem tudlak elkísérni, meg kell várnom Floyd bácsikámat. - egy kisebb fintor jelenik meg az arcomon, mintha ez igazi indok lenne, mindössze nem akarok vele odamenni. Kissé csalódott vagyok, hogy ő egy ilyen helyen dolgozik... Hallottam már róla, nem is keveset, talán voltam is már ott, hát nem egy olcsó hely. - Kárpótollak majd valahogy, ígérem. - mondom neki halkan.
Lehetnék ennél megátalkodottabb is, de így, hogy nyilvánvalóan van a házban, ráadásul nem is olyan távol tőlünk egy harmadik személy, van bennem annyi, hogy azon kívül, hogy az ölébe ültem, és kiélvezem a csók minden pillanatát, nem teszek mást. Csak azt, hogy ujjaim és tenyerem alatt érzem a szívét, azt, hogy átkarolhatom a nyakát, azt, hogy így bármikor a hajába túrhatok, amit lassú jóleső egészen gyengéd mozdulattal vezetek végig mindannyiszor. Nem. Még nem tartunk ott, hogy bele túrva a tincseibe markoljak... Az egy másik helyzet lesz... ha eljutunk oda... Reszketeg remény rebegi imáit lelkem mélyén. De felszínre még mindig nem hagyom törni az egészet. A burok repedésein át azonban ami remény kiszökött és most belülről fűt, nem indítottam hajtóvadászatot azügyben, hogy ezeket vissza szuszakoljam bárhová is... Ennyire félnék ettől még mindig..?
Quinnek sokmindenki volt előttem az életében. Épp úgy ahogy nekem is. A kérdés az, ha megkap, lelkileg-testileg, akkor is meglesznek-e a többiek neki? Én nem alakítottam ki dugopajtikat. Nos... Ha más haszna nem is volt a szabalyomnak, arra jó volt, hogy az olyan helyzetektől megóvjam magamat, amibe most Quinn van. Az első kérdésre a számon bár gyengéd mosoly játszik, vigasznak szánom, szemeim egy bánatos kutya tekintetét tükrözik. Megcsóválom a fejemet. - Sajnos nem tudnám lemondani. Egyedül leszek ma a pultban. - aztán arra a gondolatra, hogy velem tartana, tulajdonképpen mondhatni felderülök. - Az ellen senkinek sem lehet kifogása! De előre szólok, az Arany Varjú nem egy átlag hely. - a mondat második fele már azért komolyabb hangvételt ölt. Nem érzem úgy, hogy bármiért is zavarban kellene lennem, vagy szégyellenem kellene magamat. Hiszen csak pultozok.
Meglepett azzal, hogy beleült az ölembe és talán inkább fel kellett volna mennünk a szobámba, de egyszerűen nem bírok magammal és ahogyan észrevettem, ő sem akarja visszafogni magát. Örülök, hogy nem ijedt meg Rosatól, örülök, hogy azokat mondta, amiket, bár ne került volna szóba egyszer sem ez a Bobynak nevezett hiba az életemben. Nem szerettem volna, ha tudomást szerezne róla, hiszen tudom, hogy nem ítélne el, hogy nem róná fel ellenem, sőt. Talán hidegen is hagyná a dolog, én mégsem szeretném, ha megtudná és azt hinné, hogy nem bírok magammal és nimfomán vagyok. Pedig nem, egyáltalán nem vagyok az, én néha bírok magammal és tudok nemet mondani a vágynak és a kívánatomnak, csak sokkal nehezebben, mint a legtöbb ember... Na várjunk, ezzel most védem magam vagy inkább vágom a fát a lábam alatt..? Belefeledkezem a csókba és nem is tudom, hogy pontosan mióta csinálhatjuk, de arra igen csak figyelmes leszek, hogy megszakítja a nyelvcsatát. Talán valamit rosszul csináltam volna? Esetleg nem tetszik neki a helyzet? Hm... Végül pedig mikor elmondja, hogy mi a baj, csak sóhajtok egyet. - Nem tudod lemondani? - kérdezem tőle mosolyogva és reménykedve, miközben a nyakára nyomok egy puszit. Olyan jó illata van, imádom az illatát és imádom mindenét. - Vagy inkább kísérjelek el a munkahelyedre? - kérdezem tőle komolyan és láthatja rajtam, hogy nem viccnek szánom a kérdést, tényleg komolyan érdekel. Szívesen elkísérem dolgozni, valami pultos... akkor valami kocsmában dolgozhat?
A kérdésemet lepasszolja és már meg is csókolt. Nem érzem úgy, hogy Bobby, vagy bármelyik több szót érdemelne jelenleg. Én Nox előtt nem voltam sosem szerető családi környezetben. A család fogalmát valahol mégis sikerült megtapasztalnom az árva házban és a suliban is. Ebből fakadóan sosem éreztem, hogy panaszkodnom kellene bármiért. Ezzel az élettel, sokkal jobban jártam, mintha a szüleimmel maradok akkoriban.. Ez egyszerűen tény. Megkérdőjelezést sem igényel! A gondolataimat kiszorítja a jelen és tartva a csókot, ha már így le tettük magunkat a kanapéra, felé fordulok, kezeimet a mellkasára támasztom és könnyed mozdulattal az ölébe ülök,és ezzel együtt a tenyerébe is. Régen esett ennyire jól a csók, vagy hogy érezzem a másik illatát, testét... Aztán valami eljut a tudatomig és lassan, nem felrugva a hangulatot elszakítom magamat. - Nem fogok tudni egész estére maradni. Két óra múlva már a pultban kell majd állnom... - mondom halkan, és a hangomon érezni, hogy most a lehető legkevesebb kedvem van bemenni... Vagyis lényegében bárhol máshol lenni.
Teljesen lelomboz engem ez a Bobby dolog, mert... Megmondtam neki, hogy csak eszköz számomra, hogy csak azért kefélek vele, mert akivel szeretnék nem tudok. Most már úgy látszik, hogy ez nem lehetetlen, hogy valami újat ismerhetek meg Cody segítségével, hogy talán olyan dolgokat is megélhetek vele, amiket eddig még senkivel sem tudtam, mégis ez az egész helyzet... Nem kellett volna belemennem akkor, hogy többször is találkozzunk. Majdnem mindennap eddig eltöltöttem vele pár órát, míg ő fejben tervezgette a jövőt én csak Codyra gondoltam és nem is véletlenül nyögtem az ő nevét, mikor elértem a csúcsra. Tisztában vagyok vele, hogy egy patkány vagyok, hogy nem lett volna szabad ezt tennem szegény gyerekkel, de én nem kényszerítettem semmire sem őt, nem kértem, hogy csinálja... Ő erősködött és tudhatta volna, hogy lesznek majd következmények, olyan következmények is, melyek nem éppen fognak neki tetszeni. Szerencsére egyetlen egyszer sem hozta szóba a dolgot, lehet szarul járt volna. Nem is igazán figyeltem Codyra, éppen el voltam merülve a szarban, amit magamnak lapátoltam össze. Amikor azt mondja, hogy rendes a nénikém, csak elmosolyodom és bólintok egyet. Valójában szerencsém van velük és hálás lehetek, hogy ilyen rokonaim vannak, hogy kitartanak mellettem és nem ítélkeznek, hogy nem próbálnak meg a helyes útra téríteni szánt szándékkal... hagyják, hogy elkövessem a saját hibáimat és azokból okuljak... Persze ez néha rossz és nem éppen a legjobb, de legalább nem próbálnak anyát és apát játszani az életemben. Amiért igen csak hálás vagyok. Kérdésére pedig félrenyelem a nyálamat és elkezdek fulladozva köhögni. Kurvára nem szerettem volna erre kitérni. Mikor pedig sikerül életben maradnom és eltelik pár másodperc elhatározásra jutok. - Ne orntsuk el az estét ilyen hülyeségekkel. - javasolom és mielőtt bármi mondhatna már meg is csókolom őt, mélyen és szenvedélyesen. Kezem a derekáról egészen a fenekéig vándorol és abba bele is markolok gyengéden. Imádom a fenekét, annyira a tenyerembe illik, mintha oda teremtették volna.
Fura érzés.. Soha senkinek nem lettem még bemutatva, sem véletlen, sem direktbe. Ez annyira komoly, minthogy itt állok. Vissza gondolok, hányszor volt olyan alkalom, hogy az illetőnek véletlen a testvérébe, vagy a hozzá tartozójába botlottunk, dee... valahogy ezek mindig elkerültek. Az illető szobájáig jutottam nagyrészt és pont olyan állapotban voltunk mindketten.. mindahányan... hogy ne azzal foglalkozzak, kinek kellene vagy épp nem kellene bemutatkoznom. Az érzés borzasztó idegen.. valahol mégis meg van a maga súlya. Amikor az aktuális partnerrel csinál bármit az ember kettecskén az... gyakran súlytalan, nincs jelentősége. Ami történik, az csak arra az éjszakára vonatkozik.. most meg az élet azzal kacsingat felém, hogy ez valami több lehet. Egy kicsit oldottabban túrok bele göndör tincseimbe és közben kezet fogok Rosaleen-el. A kézfogásom határozott, kimért, de nem célom megszorítani a kezét. Nem is tart sokáig a pillanat. Biccentek, már már beillik egy főhajtásnak is. - Én is örvendek. - csak rá találok a hangomra, meg a szavakra. Bár nem igazán fűzöm a gondolatokat hosszúra vele, bevallom nem célom marasztalni. Aztán kérdez és eljön az a pillanatnyi állapot, mikor úgy érzem megfagy az idő. Egyetlen rövid szemkontaktus és egy még rövidebb válasz erejéig. Aztán ártatlan érdeklődéssel ocsúdok fel annak a bizonyos Bobbynak a neve hallatán. Arra hogy érezzem otthon magamat zavartan pislogok egy sort de egy félszeg mosollyal biccentek. Őszintén szólva nem feltétlen gondolok elsőre arra, amire voltaképp gondolnom kellene ezzel a Bobbyval kapcsolatban... Már csak amiatt a naiv gondolat miatt sem... Hogy a nagynénje mindezt előttem közölte be, ennyire... természetesen. Mintha kb az unokatestvéréről lenne szó.. vagy ki tudja. Rosa távozóra fogta, Quinn pedig a kanapéra ült. Elé lépek és megengedem magamnak, hogy végig nézzek rajta. Bár a hangulat jócskán megcsappant és valahová föld körüli pályára lett lőve, a szememnek megengedem, hogy Quinnen pihentessem őket. - Kedves asszony. - jegyzem meg halkan egy mosollyal. Közben a darabkáimat keresgélem amik valamiért elég messze gurultak. Ezt követően, leteszem magamat Quinn mellé és hanyatt dőlök. Közben fejjel a vöröske felé vagyok fordulva és Bobby valamiért bekúszik a bőröm alá mint kellemetlen gondolat. Nem bírom ki... rá kell kérdeznem.. - Ki az a Bobby? - a kérdés kellően könnyed, semmi vádló nincs benne. CSak egy egyszerű kérdés.
Figyelem őket és figyelem Rosa-t, bár nincs semmi fenyegető a pillantásomban, mégis nagyon reménykedem benne, hogy veszi a lapot. Na persze nekem itt semmi jogom parancsolgatni, hiszen nem is az én házam... Ez az övé és a bácsikámé, szóval ja, talán ideje megtanulnom mit jelent takarékon lenni. Persze sosem volt pöcs vagy éppen egy kiállhatatlan ribanc, sosem szólt bele az ügyeimbe, mindössze tanácsot adott, ha hajlandó voltam meghallgatni őt, na hát ez... nem mindig jött össze. Látom rajta, hogy kicsit zavarban van, lehet nem is kicsit elnézve az arcát. Nem fogok beleszólni, ez az ő ügyük, éppen ezért figyelek egy szelíd mosollyal az ajkaimon. - Örvendek a megismerkedésnek Cody. - mondja a nagynéném, majd mosolyogva rám pillant. Ezek szerint szimpatikus neki Cody,mondjuk sosem ő volt a kritikusabb fél a házaspárból. Floyd bácsikám igazán nem kedvelt senkit sem, aki hazahoztam, mondjuk Rosa sem... Bár nem is sok embert hoztam haza, próbáltam a numeráimat máshol intézni, de szorult helyzetekben kénytelen voltam. A kérdésre nem csak a néném várta a választ, hanem én is. Csak figyeltem Codyt, szemibe néztem és mikor meghallottam a választ, elmosolyodtam. Rosa csak bólintott egyet, majd felém fordult. - Bobby keresett téged, megint... azt mondta holnap napközben átnéz hozzád. - az arcomról eltűnt és nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Nem tervezek mesélni Codynak a szexhaveromról, az egyetlen srácról, akit huzamosabb ideig tartottam, ha megtudná... Igen, nem tudhatja meg. - Majd írok neki. - mondtam halkan. - Köszönöm és Cody. Érezd magad itthon. - mondta még, majd elindult mosolyogva a konyha felé, én pedig az államat vakarva leültem a kanapéra. Fasza... Bobby megint nem tud elülni a seggén, gondolom Rosa agyára ment a sok faszságával.
Hogy őszinte legyek ez egy teljesen új helyzet. És bár leesik, hogy valószínűleg ő a ház asszonya, vagyis Quinn nagynénje, határozottan meglep a barátságossága, sőt a közvetlensége. A bemutatkozásra egy pillanatra össze zavarodok, pedig egyértelmű lenne, hogy valami ilyesminek kellene következnie.. gondolom... Mikor kezet nyújt, jut el az agyamig hol hagytam a kezemet és szépen.. sürgősen visszavonulót is fújok, majd a másik kezemet nyújtom a nőnek. Megköszörülöm a torkomat és kissé rendezem magamat. Persze el tudjuk intézni mi is. A nevemet még csak tudom.. - Cody.. Cody Armstrong. - nyelek egyet. Egy fokkal bátrabb mosolyra is telik már. Aztán mikor feldobja a következő kérdést egy pillanatig úgy nézek szegény Rosaleen-re mintha nem értettem volna. Ezt követően őszinte elgondolkodással függesztem a tekintetemet Quinnre és fejjel is felé fordulok, az ő tekintetét keresem. Ezer és egy gondolat pereg át rajtam, hogy tulajdonképpen hová is tegyem magunkat... Végül egy félénk, de őszinte derűvel a szám sarkában mondom ki. - Alakul. - Vissza fordulok Rosaleen felé. Valóban... alakulóban vagyunk.. ? A gondolatra, ismét fellobbanna a szívem és el kell ismernem, minden ilyen után valószínűleg egyre nehezebb és nehezebb lesz vissza ültetni a padba és kusshadásra inteni!
Nem akartam, hogy ez a nap véget érjen vagy hogy ez a pillanat, szerettem volna, ha örökké tartana és... mindegy, nem akarok túl nyálas lenni, meg nem is kéne semmit sem belegondolni. Ez csak smár, egy egyszerű smár, mégis... mégis többet jelen számomra, mint az eddigiek. Valami megmozdul bennem, abba a halott-poros lelkemben, amiről már mindenki lemondott. Ő... vele más, vele sokkal jobb, mint bárkivel és nem tudom miért, de nem is akarom megtudni, inkább kiélvezem a pillanat adta örömöket és kikapcsolom az agyamat, csak a testére, illatára és a csókjára koncentrálok. Bár mikor keze már az övemre téved én kicsit felnyögök és szeretném, ha gyorsan lekerülne rólam az a nadrág, ha férfiasságom... De nem jön el ez a pillanat és nem is gondoltam volna, hogy a néném pont most fog hazaesni, hiszen minden szombaton sokáig bent szokott lenni. Persze nem hülye, leesik neki a tantusz, hogy ki ő... vagyis csak elmosolyodik, hiszen tudja, hogy a nappalinkba és ilyenkor senkit sem szoktam felhozni így. Bátorítóan Codyra mosolygok. - Hát ő itt a nagynéném... - kezdenék bele a bemutatásba, de ő csak közelebb lép és kezet nyújt Codynak. - Rosaleen Perold vagyok, Quinn nagynénje. - mosolyog rá kedvesen és barátságosan, mondjuk mi mást tehetne? Tudja, hogy nagyon rábaszna, ha elüldözné innen őt. Én csak csendben figyelem őket és nem szólok közben, maguktól is eltudják intézni a dolgot. Bár... - Akkor te és Quinn..? - ezt nem mondod komolyan... Bár a kérdést nyitva hagyja és várja a választ, én nem szólalok meg, csak Codyra pillantok. Egyrészt érdekel a válasza, másrészt pedig nem tudom, hogy mit felelhetnék erre.
Majd.. megütközöm más dolgokon, máskor. Jelenleg lecsapódik bennem, és sikerül gyökeret vernie, hogy ez még valódi is lehet. A gondolatra a szívem meglódul egy pillanatra, ameddig erőnek erejével magamra nem kényszerítem, hogy nem... nem szabad elbíznom magamat! Nem szabad bele élnem magamat. Noha ezzel jócskán elkéstem azt hiszem. Hiszen ezt van időm felfogni. Van idő rá, hogy az agyamba égjenek a pillanatok és van idő rá, hogy ezek később mind emlékké váljanak. Ne csak egy összemosódott, végigkefélt estének röpke kifejlettjei... Hazudnék, ha azt mondanám nem csigáz fel és rémít meg valahol egyszerre ez az egész. A csók... nos... ezúttal hagyom, és egy kissé rászabadítom az érintés utáni éhségemet. Karjaim a nyakában, ujjaim a hajában, a tarkóján, aztán csók közben vissza húzom a kezeimet és bizony... Bizony az övére tévednek az ujjaim. Egészen pontosan az övcsatjára. Azonban mielőtt bármit tehetnék kivágódik az ajtó én meg úgy rezzenek össze, mintha rám vertek volna egyet. Jó hogy a nyelvét szerencsétlennek el nem harapom, vagy a sajátomat. Igazság szerint, nem igazán volt, hogy bárki is rám vagy rám meg a partneremre nyitott volna, szóval most sikerül totálisan zavarba esnem, és egy lépést még hátrálok is Quinntől az ábrázatom meg úgy nagyjából a mellkasomig tutira mint a rák olyan vörös. Valójában fogalmam sincs hogy kellene viselkednem.. Így csak nyelek egy hatalmasat és valamiféle szerencsétlen mosolyt villantok. - Helo... - hebegem egy fokkal magasabb tónusban mint szerettem volna és a nőről igazából Quinnre vándorol a tekintetem. Az persze fel sem tűnik, hogy a kezem végig Quinn övébe akasztva pihen...
Magam sem értem pontosan, hogy mi miért történik, mármint tudom, hogy én hoztam őt ide hozzánk, de nem hittem volna, hogy ennyire belemegy a dologba. Talán nem egy igazi csók, talán nem faljuk fel egymást ajkát, mégis érzem, hogy mennyire kíván engem és ajkaim vágytól kissé megduzzadnak és mikor azokat az ajkakat beszédre használja... Hát csinálhatna vele inkább mást is, de semmit nem akarok erőltetni, csak megakarom ismerni őt. Válaszán nem is kicsit meglepődöm és ezt hagyom is az arcomra kiütközni. - Szóval vágytál rá. - talán egy ideje most először húzódik egy magabiztos mosoly az ajkaimra előtte. Kifejezetten örülök annak, hogy ő is ugyanúgy vágyott erre, talán nem is állnak olyan távol egymástól az vágyaink. Sosem hittem volna, hogy ő akarni fog engem, bár szerintem ez fordítva is igaz, ő sem hitte volna, hogy én akarni fogom őt, pedig nagyon is akarom... Egyre inkább. Mikor hajol hát nem húzódom el, hanem megcsókolom őt, mélyebben, mint az előbb és már éppen a kezem a derekáról a fenekére csúszna, amikor kivágódik a nappali ajtaja. - Quinn Axel Perold, ezerszer megkértelek már... - kezdene bele a nagynéném, amikor meglátja, hogy nem csak ketten vagyunk, hanem van itt egy idegen is. Zavartan pislog hol Codyra, hol rám.
A lapockái között játszom ujjaimmal a gerincén, egészen finoman éppen csak érintve a bőrét, éppen csak hagyva magamnak, hogy érezzem az izmait. A csók lassú, voltaképp szomjazó apró összefűzött puszikból áll. Nem mélyítettem el, csupán eleget tettem a vágyának.. és a saját vágyamnak. A csókban benne volt valami részemről, valami továbbra is lefojtott szenvedély. Valami lappangó vágy... Nagyjából... mintha egyébként fel tudnám falni. Hidegvérű szexualitás..? Talán nem a legjobb fogalom rá. Hiszen pont hogy nem bántani akarom vele. Amit egy egy éjszaka valakire egybe szakítok, annak ő most az apránként adagolt változatát tapasztalhatja. És be kell valljam... ez így sokkal jobb. Hátrább húzódik. A kérdésre halkan, nyugodtan válaszolok egy szenvtelen mosollyal. - Vágytam rá. Te kérted. Én megtettem.~ Az életemben bevallom úgy hat évet többnyire nyugalom volt. Ezért tudtam lehiggadni és normális irányba állni, azt kibontani. De ezt majd megbeszéljük máskor... Szóban, mikor mindketten készen allunk rá. Nem csak gondolatban merengünk rajta. Egyszer talán... Fürkészve nézem Quinn arcát, majd újabb csókért hajolok egy fokkal kimértebben de mélyebb szándékkal.
Ellenkezésre vagy éppen problémázásra számítottam tőle. Nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Tartogat még meglepetéseket és az igazat megvallva, egyre jobban érdekel engem. Furcsa hatással van ám, egyáltalán nem szeretnék belebolondulni, senkinek sem lenne jó, neki pláne nem, hiszen tudom, hogy velem mennyi gond van. És neki nem akarok még gondokat, elmesélte már, hogy milyen sok szarságon ment csak át idén, akkor mi lehet az egész életével? Persze tudom, hogy nem kell félteni őt és ha akar, akkor tud magára vigyázni, bebizonyította nekem múltkor, én azóta hiszek neki. Mosolyára én is mosollyal felelek és figyelem őt, ahogyan kezeit a hátamra csúsztatja. Nem zavar, éppen ellenkezőleg, nagyon is imponál nekem a dolog, azonban nem hittem volna, hogy megfog engem csókolni, nem számítottam volna tőle ilyenre, de természetesen minden problémázás nélkül belemegyek és éppoly érzékien és lágyan csókolom őt, ahogyan ő is teszi velem. - Hát ez? - teszem fel a halk kérdést, miközben kicsit elhúzódom, na de nem annyira, hogy hátrébb kerüljek, hanem hogy egy kicsit meg tudjam szakítani a csókot.
Azt a bekattanást leginkább egy elbaszott helyzet szülte, ahol fogalmam sem volt mit akarok, vagy miért, és egyáltalán ő mit akar. Persze, mondta, biztonságba tudni... De akkor és ott ez annyira abszurd volt. Annyira egy tipikus rossz dumának tűnt és annyira nem tudtam hová tenni. Csak egy volt az összes többi közül hála a piának. Ahogy akkor bántam vele, az is én voltam, de cseppet sem vagyok büszke rá. Az egyetlen amit tehetek azonban, hogy józanul, most normálisan bánok vele. Szembe fordul velem én pedig bár felveszem a szemkontaktust, némi jóleső zavarral pislogok bele, aztán sikerül megtartanom. Kezem a szívére kerül. Épp úgy, mint mikor nem is olyan sokkal ezelőtt a Három Seprűben eltoltam magamtól, most azonban egy szemernyi ellenállás sincs bennem. Se visszafogott, se határozott. Nincs és nem is lenne éppen miért. Tetszik, hogy vezet, hogy kimondja amit akar... Ritka kincs az ilyen. Hogy én ezzel mennyit küzdök te jó ég... A szavai után egy apró mosoly suhan át az arcomon, nyelek egy aprót, kezeimet a vállaira csúsztatom és lazán kinyújtom. Így is el fogom érni a lapockáit... és ez boldogít. Végig nézek az arcán, megállapodva egy pillanatra az ajkain, vissza nézek a szemeibe és lassan leheletfinoman megcsókolom. A mozdulat olyannyira bensőségesre sikeredik, hogy kissé magam is rácsodálkozom... odabent. Kívülről egy pisszenést nem adok. Ez most... jár nekünk!
Leginkább nem szerettem volna semmire sem gondolni, csak kiélvezni, ahogyan a testemhez ér és... ennyi. Mindössze kiakartam élvezni ezt a pár pillanatot, ami nekem adatott, mert ki tudja, hogy mikor fog megint bekattanni valami miatt... Nála ez nem lenne újdonság, múltkor is elég faszán lepattintott. Igen, talán el kéne felejtenem és tovább kéne lépnem, mert míg a múltban élek, addig nem lehet jövőm. De most olyan másnak tűnik, mintha most semmi rossz nem történhetne. Talán ő is éppen annyira élvezi, mint én, sőt. Talán még jobban is élvezi is mint én és ennek az lehet a jele, hogy a keze bőven elzarándokolt a lapockámról és testem más pontjait fedezi fel éppen. Nem bánom, sőt kifejezetten élvezem, hogy képes ilyen is lenni velem, ez elég sok piros pont neki, amit a javára fel is írok most azonnal. Halk válaszára csak elmosolyodom és nem fordulok meg, még nem. - Ennek nagyon örülök. - mondom neki, majd végül veszek egy mély lélegzetet és megfordulok. Azonnal fel veszem vele a szemkontaktust és kezét megfogom és szép lassan a mellkasomra helyezem, egész pontosan a szívem fölé. Nem akarok elbaszott romantikus lenni, így hát nem is leszek, csak teszek egy lépést felé és minimalizálom a köztünk lévő távolságot. - Örülnék, ha ajkaimat nem a kezeddel, hanem a száddal simogatnád. - hangomból tisztán kihallatszik, hogy mennyire vágyom egy csókra, nem is próbálom tagadni, felesleges lenne.
Sok a fura ember. Az én szüleim a masszív szociopata és pszichopata vonalat képviselik. Mint ahogy a családomban még sok más elődünk... Voltaképp örülök, hogy egy névtelen senki vagyok jelenleg. Egy névtelen gyógyító a nagyvilágban.. Aki az átmeneti hullám völgyek ellenére is elégedett az életével és mindennel ami jutott neki. Sőt van amiért kifejezetten hálás vagyok. De most nem a családról való szóejtésen van a hangsúly hál-égnek. Nem is erőltetem én sem. Egyenlőre felesleges is lenne. Az hogy velem mi történt mikor odahaza voltam... Nos sok minden. Egy kissé túl sok minden. Most azonban távol vagyok mindentől. Voltaképp azon kívül, hogy a Perold kúriában/ birtokon vagyok fogalmam sincs helyileg az hol lehet.. Legalábbis így hirtelen. Mikor hozzá érek, egy kicsit lemegyek alfába. Megnyugszom és őrá és a mozdulatomra figyelek továbbá. A lapockája után folytatom a mozdulatot a csuklyás izmára, nyakára, tarkójára is végig... ameddig el nem érem a haját. Azokat a vörös tincseket. A kérdésére, egyetlen halk válasz érkezik csak. -Jobb. -
Kellemesen érint, hogy hallom őt felnevetni és vele együtt nevetek, jól érzem magamat, vele legalábbis más, mint az eddigiekkel. - Megnyugtató a tudat. - kuncogok még egy kicsit, aztán mikor pedig rátér arra, hogy mit csinált a rokona, csak felvonom a szemöldökömet. - Érdekes lehet a családod. - nekem is van pár meredek rokonom, de ennyire, mint az övé, nincs. Legalábbis szerintem nincs, bár ki tudja, induljunk az apámból, cruciot használta gyógymódnak a melegség ellen... Melyik épeszű ember tesz ilyet, főleg a saját fiával? Megválaszolom... Egyik sem. Aztán rátérünk a család témára, amit igazán hamar szeretnék skippelni, talán éppen ezért is fordulok meg és veszem le a pólómat. Nem nézek hátra, így egyáltalán nem látom, hogy mit reagál rá. Csak hagyom, hogy rám tegye a kezét, vagyis az ujját. Az érintése... furcsa érzéssel tölt el, amolyan kellemesen furcsa érzéssel, egyáltalán nem bánom, hogy hozzám ér, hogy már a tenyere is a hátamat érinti. Csak lehunyom a szememet és úgy élvezem kezének puhaságát. Talán nem kéne megszólalnom. - Olyan, mint amilyennek képzelted?
Csak ámulok. Itt aztán van is mire. Jó régen voltam már ilyen környezetben. Vagyis Noxnál is bőven meg van a pazar antik villa hangulata, de valahogy mégis más. A kérdésre ránézek kissé ájtatos fejjel. Na jó lehet tényleg megártott a hoppanálás és elhagytam az agyamat valahol félúton. Ezt követően mikor eljut a tudatomig mit kérdezett, jóízűen felröhögök. - Nem hál égnek nincs fétisem a bealtatásra! - elég meredek lenne. - Csak... ehh mindegy. Unokatesóm... kissé paranoiás és kissé bonyolult, hogy is derült ki, hogy amúgy rokonok vagyunk. Mindegy.. - csóválom meg a fejemet szórakozottan kissé kínosan - Ő "rabolt" el így. De azóta szent a béke, meg ő is rájött, hogy nem vagyok egy ijesztő vagy épp fenyegető alak. - még kezeimmel is macskakörmözök hogy félre értés ne essék belőle és alapvetően vidoran mesélem a sztorit, csak így nagy vonalakban. Talán őröltnek néz az egészért, de... nem bánom. A Roxfort kiölte belőlem az óvatosságot és inkább egy jó adag naivitást tett a helyére... Bár eddig mindig sikerült ráhibáznom, kikkel engedhetem meg az a könnyed érzést, ami a jót engedi feltételeztetni velem feléjük. Azért van akire odafigyelek és igenis felháborodnék, ha ilyet tenne. Amikor a családjára vonatkozó kérdést válaszolja meg leginkább figyelem van csak a fejemen. Jól ismerem az érzést. Bár én sosem lettem kitagadva, a szüleim sosem tudták meg, hogy voltaképp mennyire is más a fiuk, mint amennyire elképzelték... Van egy olyan érzésem, jelenleg gondolkodás nélkül megölnének érte... Anyám legalábbis biztosan. De nem adom jelét semminek ami átfut a fejemen. Különösen mert a következő megmozdulása mindent ki is rúg a fejemből... És bizony kitölti a háta. Oké... így azért még nem esett velem semmi.. Pislogni is elfelejtek és azt hiszem a szám is elnyílt egy kicsit. Talán épp az állam készül lehullani. Végig nézek rajta, lentről fölfelé és egy pillanatnyi habozás után közelebb lépek, egészen közel. Lassan halkan kiengedem a levegőmet, amit érezhet is halványan a bőrén. Ujjaim a háta közepén érnek hozzá először, először csak a középső ujjam, aztán szép sorban az összes többi ujjbegyem is, és lassú, puha mozdulattal elindulok felfelé a lapockái irányába. Mielőtt elérném, a tenyeremet is a bőrére simítom..
| Clothes