2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem tudom mégis kinek képzelte magát ez a rohadt hippi, de az biztos, hogy közel álltam ahhoz, hogy megfejeljem. Márpedig, ha én megfejelek valakit, akkor az padlót fog, és ott marad. Egyszer egy hájgombóc mardekáros húzott ujjat velem, és a gyengélkedőre kellett feltuszkolni. ‒ Öreg hiba, hogy nem hallottál rólam, bogárkám ‒ vakkantottam oda, miközben letéptem egy gumigiliszta fejét. Ha kedvem lenne, akkor az ő kicsi fejét is így választanám el a testétől, de hát sajna ahhoz nem rendelkeztem megfelelő fogsorral, hogy egy mozdulattal felszabadíthassam a nyakát, így életben hagytam. ‒ Nem fogok „visszavenni venni a pofámból”, és úgy beszélek, ahogy akarok, te idióta! ‒ beszéltem kissé hangosabban, kvázi az egész környék hallhatta, hogy miről beszélek, bár tény, hogy senki nem lézengett arra. ‒ Szóval, kiscsillag, vagy elviselsz, vagy eltakarodsz máshova fákat ölelgetni! ‒ mondtam, és a kastély felé intettem. Neki úgysincs keresnivalója itt, ergo akár vissza is húzhatott volna oda, ahonnan jött. Nekem aztán nem hiányzott volna a susogó szellőjével egyetemben. ‒ Én? Képzelem? ‒ felnevettem. Milyen ostoba! ‒ Jaj, szívecském, ez tény. Onnan, hogy vélhetően magadból indultál ki, amikor azt hitted, hogy eltévedtem. Elfelejteni? Miért, ezt el kéne felejteni? Inkább jegyezd meg jól a találkánkat, mert így talán azt is megtanulod, hogy nem mindenki olyan természetbuzi, mint te ‒ vágtam vissza. A hangom még mindig lenéző volt, nem tartottam sokra ezt a csajt, tök mindegy volt, hogy mennyivel volt idősebb nálam, ha olyan buta volt, mint az imádja földje. ‒ Tudom, csak képzeld, marhára nem érdekel, hogy te, a felhők fölött járó, fákkal buzuló vénlány éppenséggel egyetemista. Semmit nem számít, képzeld ‒ forgattam meg a szemem, bár korábban úgy döntöttem, hogy nem fogok előtte szemetelni, most mégis kiszórtam a zsebemből az összes zacskót, papírkát, és minden egyebet, aminek a kukában kellett volna landolnia. ‒ Hupsz! Természetanya meg ne haragudjon! Gyorsan, gyorsan, szedd fel, mielőtt még egy hangos szellő kíséretében egy fának csap! ‒ gúnyolódtam egy sort, közben az ujjaimat a pálcára csúsztattam, hátha szükségem lesz rá. ‒ Továbbá, attól, hogy azt hiszed, az korral együtt tudás is jár, akkor tévedsz kisanyám! Eléggé alábecsülsz ‒ replikáztam. Balhét akart? Nagyon rossz emberrel kezdett. ‒ Biztos, hogy nem kukáztál? Hát, mi történt? Megcsókoltál egy békát, remélve, hogy királyfi lesz, aztán te is béka lettél, majd megtörték az átkot, és nem tudtál mit cseszni az életeddel? Különben is, ha olyan marha jó lennél, akkor nem lenne szükséged az iskolára, zsenikém. ‒ Folyamatosan beszólogattam neki, mert jólesett, mert tetszett, és szerettem mások agyára menni. ‒ Negyed-elemista? Hogy oda ne rohanjak! ‒ csaptam össze a tenyeremet fintorogva. Hű, de menő, valamihez van érzéke, de ahhoz is épp annyira, hogy tulajdonképpen szart se ér a képessége. De szar neki! ‒ Tényleg. Miért nem öltöztél kis virágokból készített ruhácskába, akkor még jobban beleillenél a képbe. ‒ Juj! Kapcsolatban állsz a természettel, de izgi! ‒ ismételtem a szavait kissé kiparodizálva. ‒ Ezt bóknak veszem, de még egy ilyen, és megtéplek ‒ morrantam rá, miután lenyeltem egy gumicukrot. Lehet, hogy őstulok voltam, de legalább nem néztek hülyének. ‒ Nem képzeld. Élvezem ezt csinálni, sőt, vélhetően életem végéig nem fogom abbahagyni ‒ rándítottam meg flegmán a vállamat. ‒ Természetesen nem, mert rohadtul nincs közöd ahhoz, hogy mit eszem, szóval ne kaffogj bele! Mugliként? Szóval, mégse béka voltál, hanem megpróbáltál beilleszkedni a muglik közé? ‒ ráncoltam össze a homlokom. Eh. Gáz. Gáz ez a csaj, ha mondom. Ott is hagytam volna, ha nem veszek észre valamit az erdőben, csakhogy a csajnak is kedve szottyant megnézni, így hát ketten vágtunk neki a vadonnak. Csakhogy, ő olyan szerencsétlen volt, hogy jól pofán is rúgta egy egyszarvú… Mondtam, hogy gáz! Bah! A természet nagy barátosnéját egy unikornis dönti le. Gáz, gáz, gáz. A szememet forgattam, amikor a csaj ismét süketet játszott, majd, amikor elveszítette az eszméletét, és összeesett, halkan felsóhajtott. ‒ Fogyatékos… ‒ morogtam. Az én kezemben volt az élete, simán otthagyhattam volna, hogy egye meg valami troll, vagy vérfarkas. Senkinek nem hiányzott volna. Azonban elmormoltam egy varázsigét, intettem felé a pálcámmal, és a testét kicsit se kímélve megkerestem a kiutat, majd bekopogtattam Hagridhoz, rábíztam azt az idiótát, hogy cipelje fel a gyengélkedőbe, addig én a kunyhóban megettem Hagrid aktuális süteményét.
//Én is köszönöm a játékot, jól szórakoztam. ^^És igen, tudom hogy értetted. xD Majd még összehozzuk. //
♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Tessék, napi agymenés xD »
[/color]
Shanica Aylwin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-10-01, 09:45
Karba fontam a kezem, és úgy hallgattam végig, ahogy jól beleröhögött a pofámba. – Nem, szívecském, még csak nem is hallottam rólad ez idáig, így díjaznám, ha visszavennél a pofádból, és egy fokkal normálisabb hangnemet ütnél meg – vontam meg a vállam. Már teljesen kiakasztott, de hirtelen visszatért az a nyugodt érzés, ami mindig is körülölelt, most mégsem voltam kedves és nyájas hangulatban; pont úgy viselkedtem, mint még mielőtt elhagytam volna a családomat. Egész szórakoztató volt a lányt nézni, ahogy dühében a gumicukrot pusztítja. Elnevettem volna magam, hogyha nem lett volna meg bennem az az érzés, hogy ezért egy óriási képen vágás lenne a jutalmam. Mivel sosem tanultam önvédelmet, és pacifista vagyok, nem szeretnék ilyesfajta helyzetbe keveredni. – Már megbocsáss, tetszik, hogy beképzeled, hogy te vagy a jobb, meg minden; látszik, hogy van önbizalmad, az pedig mindig jó, de mégis honnan vetted, hogy én eltévedtem? No sebaj, ezt most elfelejtem neked, oké? – A lenézéssel már nincs sok bajom, hozzászoktam a cirkuszban töltött évek alatt, mégis kezdett viccessé válni a helyzet, hogy ez a csodalány azt hiszi magáról, hogy ő a mindenható, a többiek meg csak kis hangyák e földön. És még csak nem is vagyok hívő… Öreglány. Tény, hogy nála öregebb voltam, és az is tény, hogy ezzel még nem tudott úgy kihozni a sodromból, hogy odamenjek hozzá, és lekeverjek neki egy pofont. Valószínűleg az sem segítene rajta, de egy próbát mindenképpen megérne… A Wizengamot és a Minisztérium említése szerintem felesleges volt, ezzel nem volt rám nagyobb hatással, hogy megpróbálta megmutatni, milyen okos kis szörnyeteg. – Ha hazudnék, hogy a büdös francba lehetnék nyolcadikos? Egyetemista, hallod? Tudod, mit jelent ez a kifejezés? Azt, hogy – innentől betűztem a következő szavakat – o-k-o-s-a-b-b m-i-n-t t-e k-i-s ny-o-m-i h-e-t-e-d-i-k-e-s. – Na erre majd kiderül, mit reagál; ha reagál. – Igen, sok évet kihagytam, de nem kukázással töltöttem az időmet, hanem a szakomnak megfelelő varázslatokat használtam, így már most alszok az összes órán, mert eddig minden, amit tanultunk, már a kisujjamon jön ki – világosítottam fel. Megvontam a vállam. – Igazad van, tanártanoncként talán több keresnivalóm lenne ott. Negyed-elemistaként viszont tökéletesen beleillek az erdőbeli kirándulásokba. – Nem rémlik, hogy említettem volna, hogy Látványmágusnak készülök, így inkább nem szóltam róla most sem. Az elemista amúgy is jobban hangzott ebben a szituációban, a ’negyed’ kiegészítésen meg hadd gondolkodjon, ha akar.
A nimfás megjegyzésére csak felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Először is, kapcsolatban állok a természettel. Másodszor pedig, én legalább nem vagyok egy elmebeteg, gumicukrot zabáló őstulok. – Kifújtam a levegőt, hogy ne emeljem fel a hangomat; mindig fáj utána a torkom. – Most úgy teszek,, mintha meg se hallottam volna a faszságos kommentedet – vágom oda neki. A mai nap többet káromkodtam, mint az elmúlt három évben. Ezért azért igazi elismerés jár a csajnak, ritka, hogy valaki ezt kihozza belőlem; nem is emlékszem, hogy volt-e valaha akárki, akinek sikerült volna. Kicsúszott a számon, hogy látványmágus vagyok, erre persze rögtön le is csapott a kiscsaj. – Jaj, nem akarnál valami jobb hobbit találni, mint a mások baszogatása? – Na jó, tényleg felhúzott, ez már eléggé látszott rajtam. – Tök mindegy, milyen szakon lennék, akkor se fogadnál el tőlem étkezési tanácsokat, ha mugliként tanultam volna valami rendes szakon valami étkezési vackot; erre már rájöttem magamtól is, de kösz az infót. Az a dolog, ami az erdőben megjelent, mindkettőnket érdekelt, és úgy léptünk be az erdőbe, mintha eddig nem estünk volna már egymásnak non-verbális úton. Az egyszarvú fejbe rúgása nem volt észveszejtően jó érzés, de túlélhető. Legalább az a nyamvadt fehér szarvas ló eltakarodott. Szeretem az állatokat, és részben sajnáltam is, hogy elment, de most kimondottan fájt a fejem, ami miatt most nem sírtam azután, hogy elfutott a pacikám… Gyorsan a hátamra feküdtem, és hallottam, ahogy valamit kérdez a csaj. – Nem hallom, hogy mit akarsz, de örömmel venném, ha feldobnál a gyengélkedőbe. Vagy szólnál Hagridnak, ha már egyszer olyan nagy haverok vagytok… - mondtam, majd a fejemet fogva elveszítettem az eszméletemet.
//Nos, én még tudnám folytatni de tudom drága, hogy neked már nem nagyon megy idő és további dolgok hiánya miatt. Örültem, hogy játszottunk, és remélem azért nem hagyod ott Shanicát az erdő közepén, mert akkor kiakadok. Veled mindig egy élmény játszani, majd még lehet játékunk másik karival (if u know what I mean) Ééééééés még egy ezer bocsi, hogy néha olyan baromi lassan reagtam, de hát szerintem tudod az okát ^^ Köszönöm a játékot, és még sok ilyet!!! //
Thalia Tate
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-09-05, 16:06
Az ugatásával még jobban felhergelt. Ki volt ő, hogy beszóljon nekem?! Ha ismerne, amúgy is tudná, hogy nem szokásom berekedni egy kis kiabálástól. Szóval, képen röhögtem. ‒ Olyan ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy nekem ennyitől elmegy a hangom. Látszik, hogy nem hallottál rosszabb napjaimon. ‒ Ó, hogy szokott tőlem zengeni a Griffendél-torony, amikor valami nem tetszik nekem! Már kiskoromban is sokat bőgtem meg üvöltöttem, mondhatni, jó volt a tüdőm ehhez. Én pedig tökélyre fejlesztettem a nagyhangúságot, szóval nekem egy hippi ne mondja meg, hogy mégis mikor megy el a hangom! Majd a csaj arról kezdett magyarázni, hogy mégis kiment lehetett eltévedni az iskola területén. Dühödten csattogtattam a fogaimat, miközben a gumicukrot apró darabjaira téptem. ‒ Na, ide figyelj! Én nem te vagyok, tisztában vagyok vele, hogy mi merre meddig van, és attól, hogy te most jöttél ide vissza, és eltévedtél, ne feltételezd, hogy olyan nyomorék lennék, hogy több éves folyamatos ittlét alatt ne tudjam mi hol van! Arra a megállapítására nem reagáltam, miszerint fiatalabb lennék. Elég volt összehasonlítani minket, és látszódott, hogy az én arcom sokkal simább volt, mint az övé. Arra, hogy keressen pszichológust csak morogtam egy sort. Már vittek pszichomókushoz, nem hatott. Bár tulajdonképpen, nem is akartam normálisan viselkedni. Nekem jól esett, hogy kiabálhattam és csapkodhattam. ‒ Jól hallottad, öreglány ‒ morrantam rá miközben kipiszkáltam egy gumicukidarabot a körmöm alól. Úgy tűnt, kölcsönösen felhergeltük egymást. Nem baj, legalább a hippi is megtudja milyen idegesnek lenni. ‒ És akkor mi van? Szerinted én a Wizengamot elnöke akarok lenni? A Minisztérium kinyalhatja. Attól, hogy állításod szerint több varázslatot tudsz, még nem vagy okosabb kisanyám! Könnyen lehet, hogy hazudsz ‒ ugattam vissza, majd megvetően felhorkantottam. ‒ Hat évet hagytál ki, és okosabbnak tartod magad? Ez véletlenül nem egy Merlin verte ellentmondás?! Szóval, szerintem én szorulok felzárkóztatásra, hanem te ‒ böktem rá, aztán csak a szememet forgattam, amikor lecicázott. Az anyját cicázza! Mindenesetre, most még nem szóltam érte, de legközelebb megtépem, ha még egyszer ilyet mond. Persze, aztán arról kezdett pofázni, hogy mekkora pajtija Hagridnak, na, nem mintha én nem lettem volna jóban vele, de attól függetlenül nem akartam ezt az elmebeteget ott látni. ‒ Szerintem meg marhára nem fogja megengedni, hogy ott lábatlankodj, vagy ha megpróbálná, elintézném, hogy kivágjanak onnan. Nem hinném, hogy tanának készülsz, így semmi dolgod ott ‒ emeltem fel ismét a hangomat, jelezve, hogy meg ne próbáljon bejönni az órámra, mert megverem. De aztán meggondoltam magam, és visszavettem. Na, nem azért, mert szimpatikusabb lenne, de rájöttem, hogy nekem nem érdekem, hogy eldurranjon egy agyverem a baromságai miatt. Nem vette a lapot a nevével kapcsolatban, így csak bájosan visszamosolyogtam, majd biccentettem neki. Aztán arról kezdett magyarázni, hogy mekkora természetbuzi, én pedig próbáltam elfojtani a belőlem kitörni készülő gumicuki és szivárványhányást. ‒ Persze, hogy nem értem, mert nem képzelem magam alakváltó nimfácskának, aki fákat ölelget, és vihog, mint egy elmebeteg ‒ hadartam bosszúsan. Ez a csaj tuti beszívott, főleg, hogy azt mondta, hall dolgokat. Na, ja én is hallottam hangokat, miszerint ennem kell, vagy üssek meg valakit. De azért… Ez már súlyos volt. Aztán ő kezdett el fenyegetni, hogy ne merészeljem azt mondani erre, hogy hülyeség. ‒ Igazad van, ez nem butaság, ez nettó faszság. Nem értettem hogyan szerethetett valaki ennyire kint lenni. Mi volt jó ebben? Hiszen a négy fal között végigterülhetsz egy kényelmes kanapén, karnyújtásnyira van a kaja és a távkapcsoló. Apropó, tévé és természet… Nyáron láttam, hogy valami új természettel kapcsolatos csatorna fog indulni, de folyton elnyomtam a reklámokat. Nesze neked Nat Geo… Amikor megint szentbeszédet tartott, akkor csípőre tett kézzel, és amolyan „Komolyan?!”-fejjel meredtem rá. ‒ Tudod, akkor ítélkezem, amikor akarok. Nem te fogod nekem megmondani, hogy mit csináljak. ‒ Ha látványmágus vagy, akkor meg rohadtul nincs itt dolgod, szóval ajánlom, hogy ne gyere be az órámra, mert nem úszod meg szárazon ‒ feleltem fintorogva, enyhe megvetéssel a hangomban. Idióta bohóc… Méghogy természetimádó! A hippik meg a nimfák is azok, mégis tagadja a kilétét. Felesleges volt minden erőfeszítés… ‒ Igazán nagylelkű vagy, de nem szükséges szólni. Ha változtatni akarnék az étrendemen, megtenném, de nem szorulok egy látványmágus segítéségére, bocsika ‒ vágtam vissza. Kinek képzelte magát ez a csaj? Polihisztornak? És mi a jó büdös tündérmanó-pottyanatnak kellett beleszólnia a dolgaimba? A hangos szellője sugallta neki? Mindenesetre bevette magát az erdőbe a valami után, én meg követtem őt, mert jobb dolgom nem volt, és kíváncsi voltam, azonban arra nem számítottam, hogy megtorpan, szóval szépen belerohantam. Morogtam valamit, majd miután Shanica eltűnt előlem, és szembe találtam magam az egyszarvú farával, jobbnak láttam oldalra állni. Már épp szólni akartam neki, hogy ne hallgasson a szellőjére, és húzzon el onnét, amikor az fejbe rúgta. ‒ Áucs ‒ rezzentem össze, ez még nekem is fájt. Csoda, hogy nem törte be a koponyáját, és csak elrohant az az állat. ‒ Hé, te… Egyben vagy még? ‒ kérdeztem. Elég ciki volt, ugyanis nem tudtam mit csináljak vele. Fingom se volt arról hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni.
Felhúztam az egyik szemöldökömet. – Nyugodjál már le. Ha így folytatod, holnapra nem lesz hangod, és úgy vélem, arra nagy szükséged van. – Nem értettem, mire ez a nagy kifakadás, szerintem tök érhető, hogy eltéved valaki. Én a hetedik évem utolsó napján majdnem lemaradtam a tanévzáró beszédről a Nagyteremben, mert épp rossz irányban kanyarodtam. – Egyébként rengeteg lehetőség közül választhatsz, hogy miképp tévedhetsz el. Én például már évek óta nem jártam itt, szóval simán elfelejthettem, hogy mi merre van. Tippre te sokkal fiatalabb vagy, így ez a lehetőség nem áll fenn, de mondd el nekem, hogy mégis mi a szőrös szőköpő szűréért kell neked ordibálnod? Keressek neked egy pszichológust, akit megverhetsz, ha épp problémád van? – Engem nagyon nehéz kiakasztani, de úgy nézett ki, mintha ez a lány egyenesen arra hajazna, és sajnos jó úton járt. Utáltam mérges lenni, amikor az indulataim irányítottak, de ha valaki ennyire idióta és együgyű és… és… és ilyen legyen! Ezt már nehéz volt elviselni. Tátva maradt a szám. – Hogy mondtad, kisanyám? Ráncosabb? Már megbocsáss, de ez nem túl helyénvaló. Úgy gondolom, sokkal több varázslatot tudok, mint amit neked valaha is tanítani fognak abban a szánalmas kis iskoládban, ahova igazából most én is járok. Hat évet hagytam ki, vágod? Vagy segítsek elszámolni addig? Ha teljesen kinyitod az egyik tenyeredet, és még egy ujjadat kinyitod, akkor megkapod azt a bűvös hatost, cica. – Most már tényleg ideges voltam, és ez tényleg ritka egy jelenség volt. Az ujjaimat felmutattam, hogy hogyan kell elszámolni rajtuk hatig. Reméltem, hogy egy kicsit még jobban fel tudom húzni a kis pattanást, hogy biztosan jó kedvvel mehessek el aludni. Felhördült arra, hogy megjegyeztem, hogy itt maradok az órájára, ami elégedettséggel töltött el. Összefontam a karjaimat, és úgy beszéltem hozzá: - Úgy tudom, pont szabad vagyok még nágy órán keresztül, szóval ezt most megszívtad. Hagriddal jó haverok voltunk, nem gondolnám, hogy ideges lenne, ha beslisszannék az egyik órájára, mint régen. – Igazából másfél óra múlva nekem jelenésem van, de be nem ismertem volna. Ha kell, kockáztatom, hogy pontokat vonjanak le a házamtól, de ezt a csajt meg kellett leckéztetnem valahogy.
Úgy nézett ki, hogy kicsit lenyugodott, amikor meghallotta a nevemet. Tényleg kreatív a nevem, kár, hogy nem a szüleim találták ki. Anyu tesója valami egzotikus, messzi országban élnek, valahol az isten háta mögött, és onnan ered a nevem. Anyuéknak megtetszett, amikor egyszer ott jártak, és elhatározták, hogy így fognak nevezni engem. – Köszönöm. A te neved szép – mondtam kedvesen. Tényleg tetszett a neve, és még be is vallottam, szóval sokkal jött nekem a csaj. Rácsaptam az arcomra a kezemet, mikor meghallottam az entes válaszát. – Szerintem te ezt nem érheted. Nekem kapcsolatom van a földdel, a fákkal, a bokrokkal, mindennel, ami zöld, és él. Na jó, a földet leszámítva, az barna, de most nem az a lényeg, hanem az, hogy én kicsit egyszerűbben meghallom a dolgokat, és egyszerűbben kommunikálok a természettel. És – emeltem fel a hangomat – nehogy azt mondd nekem, hogy ez hülyeség, mert odamegyek, és lekeverek egyet. – Nem gondoltam komolyan, de remélem, hogy ebből értett egy kicsit. A hangos szellőre tett megjegyzéseire csak a szememet forgattam, de nem válaszoltam. - Neked szerintem fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok, szóval kérlek, ne ítélkezz az alapján, hogy szeretem ölelgetni a fákat, és beszélni hozzájuk. A hippiség hülyeség, én csak természetimádó vagyok, aki még irányítani is tudja azt. Nos, elég világos voltam? És nem vagyok elemista, látványmágus vagyok. – Nem is feltételeztem, hogy kíváncsi rá, de azért megjegyeztem. - Gondoltam, hogy nem fog érdekelni, csak szóltam – tettem fel a kezeimet. – Hátha tudok egy kis segítséget nyújtani. Például az étkezési szokásaidban. Én csak jót akarok – vontam meg a vállamat. Mikor megláttuk a csillogó valamit, befutottam az erdőbe. Meg akartam tudni, hogy mi van ott, és nem hagyott nyugodni a tudat, hogy akár egy egyszarvú is lehet. Futottam, amíg a lábam bírta, majd megtorpantam, amikor majdnem nekifutottam valaminek, ami nagy volt, úgy nézett ki, mint egy ló, és egy szarv volt a fején. – Hoppá – jegyeztem meg. Épp közeledni akartam az állathoz, amikor valaki – valószínűleg az idegesítő kiscsaj – nekem rohant, én pedig belefejeltem az egyszarvú fenekébe, aki erre felágaskodott. Én gyorsan fájó fejjel elészaladtam, és megpróbáltam lenyugtatni. – Hé! Hé! Nyugi! – mondtam, de csak azt értem el vele, hogy az állat jól homlokon rúgott.
[/color][/color]
Thalia Tate
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-08-16, 05:48
Na, most végre meghallott ez az ostoba liba, de persze egyből mentegetőzni kezdett nekem, hogy ő látta ám, hogy nem vagyok elsős, akkor meg mi a jó édes Merlin papucsbojtjának kérdez olyat, hogy eltévedtem-e?! Elég rendesen felhergelt, pedig én tényleg nem akartam, én ma nem akartam idegbeteg lenni, de hát látjátok milyen! Mindenesetre kifakadtam, szinte üvöltöttem vele. ‒ Akkor mégis miből feltételezted, hogy eltévedtem?! Szerinted valaki, aki x éve idejár nem ismeri a környéket?! Na, ne viccelj már! ‒ fújtattam mint, mint… egy agresszív bika valami spanyol viadalon, vagy mi. Arra pedig, hogy szerinte szemmel láthatóan ő az idősebb, elhallgattam, végigmértem, majd gonoszan megjegyeztem. ‒ Miből gondolod ezt? Mert ráncosabb vagy? ‒ Tulajdonképpen még szerencse, hogy jó géneket örököltem, mert a sok stressztől, tuti, hogy már most tiszta ősz meg ránc lennék. Szóval, köszi anyu, köszi apu, tudjátok, hogy egy tökéletes gyereket sikerült összehoznotok. A következő megjegyzésére halkan felhördültem. Még csak az kéne nekem, hogy ez a nő két óra múlva is itt lebzseljen, amikor nekem LLG-m lesz. És mit fog csinálni? Rámászik Hagridra? Lehet, hogy a bolondja azért van itt, mert titkon őt kukkolja? Lehet, hogy Hagrid pedofil hajlamokkal rendelkezik, vagy éppen csak a nagyon fiatal lányokra bukik? Na, akkor többet az ő közelébe se megyek majd! ‒ Az lehet, de nekem két kerek óra múlva lesz itt órám ‒ hívtam fel ismét a figyelmét erre az apróságra, remélve, hátha eszébe jut, hogy hopp, mégis van órája. Amúgy megint üvöltöttem vele egy sort, amolyan miért ne alapból, ha egyszer hülye volt, akkor meg is érdemelte. A neve hallatán fintorogva felvontam a szemöldökömet. ‒ Hát… Ez roppant… Kreatív ‒ tettem megjegyzést a nevére, bár mást nem is tudtam volna rá mondani. ‒ Az én nevem Thalia ‒ jegyeztem meg úgy mellékesen, bár akár azt is hozzáfűzhettem volna, hogy ezerszer jobban hangzik az övénél, és ha becézni mer, akkor kitaposom a belét. Azt hittem, lehidalok, vagy lefejelem az egyik kedves fáját kínomban, amikor a természetről kezdett hablatyolni. Én és a természet kapcsolata, hogy is mondjam, olyan volt, mint az öcsém és a fürdővízé. Nem rajongtunk egymásért, és ha tehettük, akkor igyekeztünk nem érintkezni egymással. ‒ Jó, majd megtanulok entül meg majd lobogtatom a hajam, hogy a szél susogása infókat adjon át nekik ‒ intettem le. Ez a csaj nagyon kész. Nem elég, hogy hülye és druidának képzeli magát, de még óriási fabuzi is. Reméltem, hogy azért a fúriafűzzel is megpróbál elbeszélgetni, mert ott akarok lenni, amikor az pofán vágja. ‒ Hangos szellő? Hát, bocs, hogy nem vagyok neked elég hangos, tudod, a többség már MESSZIRŐL meghallja, ha beszélek hozzá ‒ vágtam vissza. Nem hiszem el, hogy komolyan ennyire halk lettem volna, mikor köztudott, hogy én még akkor is hangosan beszélek, amikor nem akarok. ‒ Talán nem ártana kipucolnod a füledet, hogy tisztán és érthetően halljad a „hangos szellőidet” ‒ jegyeztem meg a szememet forgatva. A következő kérdésére tömtem magamba némi cukrot, és utána feleltem neki. ‒ Szoktam én kedves lenni, de nem önmagukat hippinek meg druidának valló egyénekkel, akik csak a fák hangos szellőit hallják meg, de az emberi beszédet nem ‒ feleltem, majd miután elpusztítottam minden gumicukrot, a zacskót a zsebembe gyűrtem. Nem akartam a jelenlétében eldobni, mert azért is nyávogott volna. Vagy még rosszabb! Bokán harapott volna egy fűcsomó! Közben felbontottam a második zacskót, és a lehető leggyilkosabb pillantással illettem, amikor megjegyzést tett a GUMICUKROMRA! ‒ Tudod, hogy nem érdekel? Finom, és kész. ‒ Engem marhára nem érdekelt, hogy mi volt benne. Imádtam, és kész. Nehogy felcsapjon étkezési tanácsadónak is, mert akkor lefejelem! Épp ott akartam hagyni, amikor az erdőben megpillantottam valamit. Leesett az állam, és csupán a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy nem ejtettem el a cukros zacskót. A kérdésére bólintottam, majd amikor elrohant, gyorsan a zsebembe gyömöszöltem a zacskót, és utána rohantam. Addig futottam, amíg utol nem értem, pontosabban, amíg véletlenül bele nem rohantam. ‒ Bocs ‒ morogtam a fejemet fájlalva, majd kérdőn néztem rá. ‒ Na, mi van? Miért álltál meg? ‒ kérdeztem, mert még mindig nem látta semmit a nagy fejétől meg hátától.
Arra vártam, hogy az új jövevény válaszoljon végre, miközben én csak egyre inkább közelítettem felé. Mikor már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle, láttam, hogy rángatózik az egyik szeme. Meg akartam kérdezni tőle, hogy jól érzi-e magát, és hogy segíthetek-e neki, mikor egyszer csak elkezdett beszélni. Elkezdett olyanokról beszélni, hogy ő bizony nem egy kis pisis elsős, aki csak úgy eltéved. – Nem is néztelek elsősnek, ne aggódj – mondtam neki mosolyogva. – Csupán megkérdeztem, mivel szemmel láthatóan én vagyok az idősebb. – Időközben felemeltem az egyik ujjamat, és azzal mutattam végig magamon. Most nem akartam az orrára kötni, hogy úgy tippelem, 6-7, esetleg 8 évvel is idősebb vagyok a lánynál, és valószínűleg többet láttam már a világból, mint ő. – Itt lesz órád? Remek! Nekem pont lyukasom van, lehet, hogy maradok. – Kíváncsi voltam a reakciójára. Általában nem voltam sem gonosz, sem pedig kárörvendő, de azt a kifakadást nem lehetett szó nélkül hagyni, olyan aranyos és vicces volt, ahogyan osztani próbált. Van egy rossz hírem a számára, ugyanis engem nagyon nehéz kihozni a sodromból, és biztos, hogy nem egy ilyen lánynak fog ez sikerülni. – Mellesleg ennek a hülyének neve is van. Shanica vagyok – mutatkoztam be neki. Habár majdnem hogy biztos voltam benne, hogy ő semmilyen formában nem tart igényt rá, hogy megtudja a nevemet, én mégis úgy éreztem, hogy illendő lenne bemutatkoznom. Hátrafordultam a fák irányába, és megláttam valami csillogó, mozgó valamit az erdőben. Megráztam a fejemet, hogy biztosan csak képzelődök. – Igazából – kezdtem visszafordulva a lányhoz – a fák nagyon is jó csevegőpartnerek. Egyszer kipróbálhatnád. Ha figyelsz a jelekre, akkor könnyen meghallhatod, hogy válaszolnak, esetleg jeleket küldenek neked, hogy mit gondolnak arról, ahogy velük viselkedsz, és hogy mit mondasz nekik. – Reméltem, hogy legalább egy kicsit is figyelt arra, amit mondtam, mert most épp a süketségemre való megjegyzésére próbáltam valami ésszerű magyarázatot adni. – És tudod, ezek a jelek lehetnek például… hmmm, egy szellő is. Egy HANGOS szellő. – A hangos szót jól megnyomtam, hogy rájöjjön, nem vagyok süket, egyszerűen csak nem rá figyeltem. Előfordul az ilyesmi az emberrel, és nem kell mindjárt leteremteni a másikat. Nem kell mindenért felkapni a vizet, sokkal jobb érzés, ha mindenkivel kedvesek vagyunk, és pozitív energiákat lökünk mi magunkból; az nyugtat, és a környezeted is sokkal jobban áll hozzád. – Egyébként próbáltál már meg kedves lenni az emberekkel? – Nem bántásnak szántam a kérdést, csupán érdeklődtem.
Úgy néz ki, ennek a csajnak a kedvenc elfoglaltsága az evés. Megint elkezdte nyammogni azt a csomag gumicukrot. – Tudod te egyáltalán, hogy ez miből készül? – kérdeztem érdeklődve. – Szerintem akkor nem ennél több ilyet. – Ez csupán egy jó tanács volt, amit reméltem, hogy megfogad. Valószínűleg fogalma sincsen, mennyi káros és undorító anyagot juttat így a testébe. Arról ne is beszéljünk, hogy mennyire hizlal. Már készültem, hogy ismét le fog teremteni, mikor megváltozott az arca. Furcsán néztem rá, de ő ezt nem láthatta, mivel mereven figyelt valamit a Rengetegben. Odafordultam, majd ismét láttam az ezüstös, csillogó valamit. Most már biztos voltam benne, hogy nem a képzeletem játszott velem legutóbb. Ezt mi sem bizonyította jobban, hogy az imént még ideges lány hozzám fordult, és megkérdezte, hogy én is láttam-e. Én még mindig az erdőt figyeltem, hátha meglátom a fényt, úgy válaszoltam neki. – Persze, hogy láttam. Gondolod, hogy egy egyszarvú volt? – Mikor befejeztem a mondatomat, ismét megláttam a csillogást, de ezúttal egyhelyben volt, nem mozgott. Rögtön nekiiramodtam, hogy kiderítsem, mi lehet az, majd egy percen belül eltűntem az erdőben, és egyenesen a fény felé futottam.
Thalia Tate
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-08-07, 16:19
A napom eddig tökéletes volt, bár ez nem jelentett semmit, elvégre egy perc alatt ki lehet úgy borítani, hogy utána estig hisztis leszek. De eddig még nem történt semmi, amivel fel lehetett volna bosszantani, sőt a két óra múlva kezdődő LLG-t is vártam, ami tőlem szokatlan volt, hiszen utálok tanulni, de ma mégis úgy voltam vele, hogy szívesebben időzök idekint, mint bent a kastélyban rohadjak. Szóval, így keveredtem a Tiltott Rengeteg szélére, ahol valami fákat ölelgető elmebeteg csaj látványa fogadott. Szép, talán említenem se kell, hogy mennyire hülyének néztem, de azért érdekelt, hogy mégis mi a francnak ugrándozott, vagy táncolgatott körbe-körbe és ölelgette őket. Az első gondolatom az volt, hogy lehet napszúrást kapott, amikor meghallottam a nevetgélését, inkább arra jutottam, hogy hibbant. Király, még egy idióta a házunkban, mintha nem lenne elég! Párszor azon is eltűnődtem, hogy tulajdonképpen minek járok iskolába, amikor ezen a helyen jóformán hülyékkel lehetett szocializálódni ‒ oké, volt néhány kivétel, mint Dean meg Seamus ‒, de a többség akkor is gyökér volt. Példának okáért, múltkor azt hittem, hogy megfejelem Parvatit, amikor kiselőadást tartott a többi lánynak a divatról. Na, ő is elég bosszantó nőszemély volt. Viszont tényleg kíváncsivá tett, hiszen lehetett akár a fák napja is, amikor a bolondok kimennek a természetbe, hogy éltessék azt. Amikor odamentem, olyan egy-két méteres távolságból szóltam neki, és nem is kiabáltam, csupán nagy a hangterjedelmem, és akkor pont nem is ettem gumicukrot. Azért anyám annyit nekem is megtanított, hogy teli szájjal ne pofázzak. Miközben megfordult, én a zacskóval zörögtem, mert néhány gumikukac úgy döntött, hogy a zacskót választják a gyomrom helyett. Kérdeztem tőle valamit, erre mi volt a válasza? Eltévedtem? Hogy a büdös francba tévedtem volna el, amikor itt tanulok már hét éve? Éreztem, hogy rángatózni kezd a bal szemem, kész, vége, kiborultam. Nagy levegőt vettem, felkészülve a kifakadásra, és hogy szünet nélkül tudjam osztani a csajt. ‒ Nem, képzeld, nem tévedtem el, ugyanis már évek óta itt tanulok. Mégis miért tévedtem volna el?! Úgy nézek ki, mint egy pisis elsős? Basszus, hét éve itt töltöm a mindennapjaimat, honnan jött neked az, hogy eltévedtem? Nem vagyok hülye, képzeld, hamarosan itt lesz órám, és mivel ráértem, gondoltam kisétálok ide, és elütöm valamivel az időt, erre megláttam itt egy fákat ölelgető hülyét, akitől megkérdeztem, hogy mégis mit művel, amaz meg vélhetően süket, és egyből az jött le neki, hogy nem tudom hol vagyok ‒ hadartam egy szusszal. Nem engedtem szóhoz jutni, amíg nem végeztem. Az egyik ismerősöm mindig azt mondja, hogy nem vagyok tehetséges semmiben, kivéve abban, hogy egyetlen lélegzetvétellel le tudom üvölteni mások fejét. Ezt a csajt is alaposan leteremtettem, pedig eleinte nem akartam, de felhúzott. Nagyon is felbosszantott, ezért miután kidühöngtem magam, még inkább tömtem magamba a gumicukrot, csak ezúttal idegbetegül rágcsáltam. ‒ Nem kell semmiben se a segítséged ‒ morogtam. Kezdtem megbánni, hogy idejöttem hozzá. Maradtam volna a vadőrlaknál, és nézegettem volna a sütőtököket! Felszusszantottam, és készültem volna faképnél hagyni, amikor a fák között, valamivel arrébb valami fehéres-ezüstös dolog vágott át a bozóton. ‒ Mi a…? ‒ nyögtem, majd a csaj felé fordultam. ‒ Te is láttad? ‒ kérdeztem összeráncolt homlokkal. Kíváncsi lettem volna, hogy mi az. Talán egy egyszarvú. Nem hinném, hogy kentaur lenne, azoknak tuti nem fehér a szőrük. Szívesen utána jártam volna a dolognak.
♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Parancsolj »
Shanica Aylwin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-08-05, 20:22
Nyomtam egy puszit az öcsém homlokára; aminek látszólag nem örült, de én tudtam, hogy ez csak a külső. Mielőtt elindultunk volna otthonról pár nappal ezelőtt, bejött a szobámba, és elmondta, hogy ha úgy tesz, mintha nem élvezné, hogy agyusztálom, akkor ne sértődjek meg, de fent kell tartania a tekintélyét. Visszakérdeztem, hogy honnan szedte ezt a sületlenséget, de ő csak a vállát vonogatta. Most ugyanez történt, úgy tett, mintha nem élvezné, hogy a nővére puszilgatná, pedig igenis jól esett neki. Az érzés, hogy hat év elmúltával újra azokon a helyeken járhatok, ahol még elsősként is, felemelő és csodálatos volt. Jóformán táncolva jártam végig a folyosókat, majd mikor kiléptem a hátsó kapun, addig pörögtem a füvön, amíg össze nem estem. Magamban nevettem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy ki néz majd sületlen bolondnak, csak az számított, hogy itt lehettem, és azt tehettem, amire mindig is vágytam: megtanulni, hogyan legyek profi látványmágus. Eddig is ebből éltem, így maga a szak és a jövendőbeli foglalkozás általánosítása a tanárok által nem volt új számomra; sőt, legszívesebben felszólaltam volna az órákon, hogy „Elnézést, de Maguknak fogalmuk sincs, hogy milyen is ez a meló a való életben.” Ez persze nem lenne túl célravezető, főleg, hogy így is könyörögnöm kellett, hogy vegyenek fel. Először azt írták, túl idős vagyok már hozzá, de sikerült meggyőznöm őket, hogy ez az életem, és mindig is ez volt az, amivel komolyabban akartam foglalkozni. Mindent egybe véve boldog voltam, hogy úgy döntöttem, hazatérek és újból nekiállok a sulinak, mert eddig minden tökéletes volt – és most tekintsünk el attól az apró ténytől, hogy még csak két napja kezdődött el a tanév.
Miután kinevettem és kitáncoltam magam, úgy döntöttem, lemegyek régi kedvenc helyemre, a Rengeteg szélére, ahol találkozhatok régi barátaimmal, a fákkal, és a tövükben megbúvó bokrokkal és virágokkal. Mindig is szerettem velük beszélgetni. Megálltam egy pillanatra, és lebiggyesztettem az ajkamat. Szomorú, hogy nem mindegyik válaszol vissza. A fák még csak-csak, küldenek egy gyors szellőt, lombkoronájuk mozgatásával, de a bokrok meg sem rezzenek nekem. Pedig én mindent megteszek értük; én ültettem oda azokat az elszáradt virágokat, amik most már hatalmasra terjeszkedtek. Mikor nem sikerült gyökeret növeszteniük, használtam az erőt, amit anyukámtól tanultam, és rásegítettem egy kicsit, elérve így, hogy feléledjenek, és boldogok lehessenek. Végre odaértem Hagrid házához, letáncoltam a fákhoz, majd megöleltem az elsőt, a kedvencemet, akit anno Tonynak neveztem el. – Helló, szépfiú – kezdtem. – Jól megnőttél az évek alatt. Ha jól számolom, hat csíkkal lettél kövérebb. –Felnevettem a saját viccemen, majd hallottam, ahogy Tony is velem nevet. Örültem, hogy egyetért a viccemmel, így továbbálltam, és megöleltem mindenkit, akinek emlékeztem a nevére; a többiekkel majd később foglalkozok. – Szia Holy! Oh Shannon, jól nézel ki! Gyúrtál? Mintha hárommal több madárfészket látnék rajtad, ez már valami. – Elismerően bólogattam, majd mikor odaértem egykori nagy szerelmemhez – nem kell szó szerint venni – Anthony-hoz, kifújtam a levegőt, és olyan szorosan öleltem meg, ahogyan csak tudtam. Már arra készültem, hogy megkérdezzem, hogy van, amikor egy hangot hallottam a közelemből. Úgy hangzott, mint ha valaki teleszájjal rám ordított volna. Odafordultam a hang irányába, és megállapítottam, hogy nem tévedtem. Egy nálam fiatalabb lány, hetedikes, vagy nyolcadikos lehetett, gumicukrot zabálva nekem szólt. – Tessék? – kérdeztem vissza. – Eltévedtél? – Nem gondoltam, hogy ez lenne a baj, de sajnos nem hallottam, hogy mit kérdezett tőlem. – Segíthetek valamiben? – próbálkoztam. Elléptem a fáktól, és elindultam felé, mosollyal az arcomon.
Thalia Tate
Reveal your secrets
Tárgy: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben... 2015-08-04, 17:26
Két napja értünk vissza a kastélyba, és kivételesen nem vagyok idegbeteg, mert a tanárok még nem sóztak ránk egy rakat házit, szóval nyugodtan lustálkodhattam meg intézkedhettem az órarendemmel kapcsolatban. Mázli, hogy felvettem a mágiatörit, mert ma dupla órám volt belőle, és olyan jókat szundikáltam Binns óráin. Talán álmodtam is valamit. Vagyis, vannak halvány emlékeim arról, hogy Seamusnek magyaráztam arról, hogy a prefektusi fürdőt el kéne árasztani békákkal. Vagy valami hasonló hülyeséget gondolhattam ki, nem is tudom már. Mivel már megebédeltem ‒ ádáz harcot vívtam egy óriási csirkecombért, de én nyertem, haha ‒, szépen leosontam Roxmortsba egy kis munícióval feltölteni a zsebeimet, aztán feltűnésmentesen visszalopakodtam a suliba, bár Frics megint gyanakodva méregetett, ugyanis állítása szerint mindig a Mézesfalásba vezető alagút környékén lebzseltem, ami aljas rágalom volt. Na, mindegy. Leráztam a ragyásképű gondnokot meg a tetves macskáját, majd vidáman folytattam az utamat a rengeteg felé. Útközben lepacsiztam Hóborccal, aki épp azon fáradozott, hogy valami csúszós gennyel összepiszkolja az ötödik emeleti lépcsőfordulót. Kicsit besegítettem neki, aztán, amikor a távolban megláttam McGalagony csúcsos süvegét, inkább eliszkoltam. Mire leértem az udvarra, addigra már egy csomag gumicukrot befaltam, és épp a második zacskót bontottam fel. Kicsit hűvös volt az idő, de ebben a vacak egyenruhában annyira nem volt vészes. Bár, ha órákat kell majd ácsorognom az LLG miatt a hidegben, én kinyírom a tanárt. Sápadtan sütött a nap a felhők mögül, egy tipikus roxforti napnak indult az egész. Kettesével-hármasával tömtem magamba a gumicukrot, és élveztem, ahogy az egekbe szökik a cukormennyiség bennem. Nálam nem csak a csoki termelt boldogsághormont, hanem minden édes dolog, épp ezért voltam ma kiegyensúlyozott: eleget szunyókáltam és még édességem is van. Kell ennél tökéletesebb nap? Leértem a vadőr kunyhójához, gondoltam rá, hogy beugrok oda óra előtt, elvégre volt két szabad órám LLG előtt, de végül nem tettem, mert kiszúrtam a rengeteg szélén egy alakot, aki éppen egy fát ölelgetett. ‒ Mi a Merlin? ‒ bukott ki belőlem a kérdés, ahogy az alakot bámultam, és muszáj volt pótolnom az utóbbi három percben kiesett gumicukor mennyiséget. Összeráncolt homlokkal, grimaszolva néztem az illetőt, de ilyen távolságból nem tudtam megállapítani, hogy mégis fiú-e, vagy lány, ezért közelebb mentem. Ahogy közeledtem egyre inkább bontakozott ki előttem annak a csajnak az alakja, aki nemrégiben bukkant fel a klubhelyiségben, mint nyolcadikos, pedig még az életemben nem láttam őt. Amikor odaértem, megköszörültem a torkomat. ‒ Hé! Te valami druidának, vagy sámánnak képzeled magad? Vagy mi a francot művelsz itt? ‒ szólítottam meg, és bár a hangon még viszonylag normális volt, az arcomon biztos látszott, hogy hülyének nézem. Mindegy, ez a kifejező arcmimika átka. Szóval ott álltam mellette, tömtem magamba az édességet, és próbáltam felfogni, hogy mégis mit művel itt. Azonban eszem ágában sem volt megkínálni őt, mert ez az ÉN gumicukrom. Továbbra is a lányt méregettem, nem volt százas, az tuti. De még mindig jobb idekint lenni, mint a vadőrlakban ücsörögni, szóval csak reméltem, hogy nem húz fel.
♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Parancsolj »
Ajánlott tartalom
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Shanica & Thalia - Két kicsi griffendéles sétálgat az erdőben...
// 
Veled mindig egy élmény játszani, majd még lehet játékunk másik karival 
//